Mindenkinek, aki úgy üzent fiatalon hadat a világnak, hogy kialakította saját, öntörvényű mikrokozmoszát, időről időre szembe kell néznie a legfélelmetesebb kihívással: meg kell teremtenie e belső világ teljes védelmét – az áthághatatlan betonkoszorút, ahogy ezt Fridi mindég nevezte –, és ezzel egyidejűleg e belső rendszer saját hibakereső és -javító mechanizmusát is, hiszen a betonkoszorú nemcsak védelem, de veszedelem is: nem jut keresztül ugyan rajta az ellenség, de baj esetén a gyógyír sem. Ezért hát – más halandókkal szemben – e különcök másképp szembesülése a halállal, az öregedéssel, avagy a belső hang elapadásával.

Az uniformizált posztkommunizmusban Fridi hús-vér példaképek nélkül nőtt fel, mert voltak ugyan szakmai példaképei (hiúság ide, hiúság oda: a mai napig sem szalasztanák el egymás műsorainak megnézését Vitrayval), de senki nem akadt, akitől megtanulhatta volna, milyenek a petroniusi nagy ember mindennapjai: reszketeg, törékeny lelkek viselték itt akkoriban a hősök páncéljait. Önmagától kellett hát meglelnie az árulás, a fájdalom és a hűtlenség elviselésének ösvényeit, és bármilyen nemű megalázkodásnak azt a görcsös, már-már öncélú elutasítását, amely megmutatja, milyen sok megaláztatásban lehetett is része e srácnak a múltban. Elindult hát az önmegvalósítás maga tervezte útján egy olyan közegben, ahol soha nem bocsátották meg, ha valaki rálelt önmaga hangjára, és tarsolyában nem volt más, mint rettenthetetlenül kedvesen gúnyos kamaszsága, furcsa donkihótei kényszerképzete, miszerint ha a nullát megátalkodottan sokszorozzák önmagával, abból egy idő múlva lesz valami, és a rend és rendszer megtartó ereje, amely még a legsötétebb pillanatban is világít életében. „A környezet rendetlensége behatol agyunkba, és ott is zűrzavart okoz” – mondogatja gyakorta. És valóban: kínos rend van íróasztalán, és zsarnokian ezt várja el környezetétől is. Kukacos pedantériával készül fel minden értekezletére, kirakva maga elé azt a degeszre tömött naptárt és jegyzettömböt, amelyről azt feltételezhetnénk, hogy a világmindenség összes problémáját, és az azokra való megoldást is tartalmazza. Oknyomozó riporteri múltjából tudja, hogy a tényeket nem lehet övön alul simogatni, ezért kevés olyan üzleti tárgyalása van, ahol ellenfelének széke szárazon maradna, így legtöbben általánosságokba burkolózva, a szubjektív ízlésre hivatkozva merik csak nyilvánosan támadni.

Bár tagadja, de szereti, ha szeretik, s noha keménynek mutatja magát, látszik: környezetének árulásai mélyen megrendítik. Agyát a legmagasabb fordulatszámon pörgeti, és szereti kényeztetni testi önmagát: az orvosa, edzője által rátukmált diétákat az első gyomorkordulásig vasakarattal betartja, de már a pincér mosolyára emlékezetébe villannak a gasztronómia birodalmának lankásan szép tájai. (Egy ízben hajnalig tartó montírozás közben jutott eszébe a nagy kockákra vágott, hosszú szálú marhahúsból főzött pörkölt: addig-addig mondogattuk egymásnak az azt leíró páros rímeket, hogy fél kettőkor már-már a kábítószeresek elvonási tüneteire emlékeztető imbolygással kényszerítettük egy belvárosi étkezde indulófélben lévő szakácsát, hogy akár családi élete végleges megromlásának árán is készítse el nékünk.)

Fridi végtelenül szeret játszani, és – talán büszkeségből? talán bizonyításvágyból? – egyedülálló retorikájával mindég magányosan száll szembe az őt sarokba szorítani igyekvő kollégák és barátok érvelésével. Aztán – még ha veszít is – mintegy ultima ratioként odakanyarítja az utolsó mondatot, mint Zorro a Z betűt. Megtartó ereje, hogy kritikusan rajong anyjáért, és nagyon ragaszkodik barátaihoz, akikkel megkülönböztetően elnéző és roppant figyelmes. Mindenről tudni akar, minden részlet érdekli, mindenre emlékszik (természetesen akkor is, amikor a pedagógiai célú megalázás lecke keretében valamire nem hajlandó emlékezni), és elvárja, hogy őt is komolyan vegyék. Imád gúnyolódni a pórul jártakon, de nem a kárörvendés szól ilyenkor belőle, hanem a dekadens, és helyzetmegoldást nem hozó önsajnálkozás végtelen megvetése.

Fridi gyorsan, érzésekkel követhetetlen gyorsasággal lett az ország médiakedvence. Látszik rajta, hogy ő, ki egész gyermekkorában ezt vágyta, hiszi el a legkevésbé királyságának beteljesülését. Minthogy műfaja nem a tömegekkel való közvetlen szembetalálkozás, ezért rémülten veszi tudomásul az utcán népszerűségének bizalmaskodóan bántó jeleit. Gyűlöli, ha felismerik, és ennél jobban már csak azt, ha nem. Gyors szópárbajokban fegyverzi le az alkalmi hozzálépőket: „Na haragudjon, ön Friderikusz Sándor?” Válasz: „Én vagyok az egyik, mert tudja, öten vagyunk.” Visszafogottan kedves ruháihoz mindég hozzácsapja a baseball-sapkát és a napszemüveget, bizonyosnak tartva, hogy ebben nem ismerik fel, de tudván tudva azt is, hogy ebben az országban csak két ember lehet este nyolc után napszemüveg mögött: Törőcsik Mari és ő. Irigyen sopánkodik a népszerűség gyártotta börtönre, és minden nap kireszel belőle egy keveset.

Fridi szereti a maga gyártotta kis liturgiákat. Szombatonként, midőn takarítónője kiűzi otthonából, egész délután acsarogva-kedvelt kávéházában ülünk, újságot olvasunk (M. G. P. az örökzöld), és nemcsak belülről, de kívülről is minden bizonnyal tenyérbemászóan értelmes tizenhat évesekké válunk. A vasárnap már a megtisztulásé: ha idegenben van, ilyenkor elmegy egy kis falusi templomba, és szeretett könyveivel felfegyverkezve olvasgat egy parkban. Mint minden nagy racionális, ő is ad egy kis szigetet az ésszerűség roppantul sodró folyamában a miszticizmusnak. Nem fél, vagy legalábbis nem nagyon fél a haláltól: sokkal inkább retteg a halálközeli megalázottság érzésétől, s attól a fajta kiszolgáltatottságtól, amely barátját, Fenyő Jánost érte, midőn ki nem hűlt teste felett már riporterek és kamerák hada rajcsúrozott. Praktikusan nem igazán törődik a halál utáni léttel: mint mondja, még a földi dolgokat sem egészében tudja megoldani, nemhogy az utána közvetkezőket. Két lábon járó beteljesülése Devecseri szabadon idézett sorainak: Az élet, amíg csak tart, csupa kezdet, s ha már csak egy pillanat van hátra, még a kedv, mely lelketek mélyén lobog, e pillanat kezdetéhez elég.

 

Hátra Kezdőlap Előre