A HAL ELLENSÉGEI.

Az imént befejezett szakasz értelme világosan odahajlott, hogy a természet életének rendes folyását véve, haszonról és kárról elmélkedni nem lehet, mert az az élet részei szerint s a maga egészében önnönmagát szabályozza; a haszon és a kár csak az emberi háztartás szempontjából véve alakúl fogalommá s az egyiknek megszerzése, a másiknak kikerülése a természet életének minél alaposabb ismerésétől függ.

Szemünk előtt tartva azt a kétségbe nem vonható jelenséget, hogy a halászat nemcsak magyar földön, hanem a világnak u. n. művelt részeiben egyáltalában és igen érezhető fokig hanyatlott, méltó feladat, a hanyatlás okait fölkeresni, a halászat legfőbb ellenségeivel megismerkedni.

Az a sok szerző, a ki újabb időben szelleme legjavával, nagy buzgósággal a halászati viszonyok javítása érdekében írt és fáradott, a hal és a halászat ellenségeinek sorát mindig a vidrán kezdi. Engem az igazság arra kötelez, hogy a hal és halászat legfőbb ellenségét az emberben lássam s ezt állítsam a sorozat élére.

Az embert a természetében rejlő önzés zsarolásra sarkalja; minden zsarolásnak természetes következése a forrás megapadása s ennek végén vigyorog a kár, mely a tapasztalás tényévé alakúlva, egyszerre az ember oktató mesterévé változik s megerősíti a régi igazságot, mely röviden és alaposan azt mondja, hogy "kárán okúl az ember".

Az önzés vette reá az embert, hogy hálóinak szemét megszűkítse, igy hatalmába kerítse a növendékhalat is; ugyanez bírta reá, hogy a halat szigonynyal akkor üsse keresztül, mikor az a fajfentartás ösztönének lüktetése közben megfeledkezik az óvatosságról, felgyülekezik a szélvizekbe, hogy fiasítson; ugyanez bírta reá, hogy a vizeket megmérgezze, természetes medrökből dugákkal elterelje, hogy


602

NOBEL korszakot alkotó találmányát, a dynamitot, melylyel hegyeket lyukaszt és rombol, a vízbe vesse, ott felrobbantsa s néhány nagyobb halért egész sarjadékot gyilkoljon.

A más irányban kinálkozó haszon, szövetkezve a lustaságra való hajlandósággal, vette reá az embert, hogy gyárainak mérgező s reá nézve már nem hasznos folyadékát, szemetjét a folyókba bocsássa; hogy e folyókat a közhaszonra való tekintetből, de egyoldalú irányzatok szerint szabályozza, ne hagyjon a halnak ívásra alkalmatos helyet, hagyjon helyette az ártéren számtalan gödröt, a melybe áradáskor a halivadék bejut, apadáskor benne szorúl s a midőn a nyári nap heve a gödrök vizét elpárologtatja, vagy megposhasztja, az a halivadék millió számra nyomorúltan elpusztúljon.

A több termőföld után való féktelen vágy miatt megfeledkezett az ember arról a közhaszonról, a melyet a víz halban nyujthat, - megfeledkezett a nemzeti vagyon nagy kárára, mely kár nemcsak pénzben, hanem egy egészséges táplálék kimaradása során a nemzet közegészségében, tehát az életben is éri.

Evvel a valóságos rombolással szemben az a kár, a melyet a vidra, a vidranyest, a gém, a halászsas, a halászcsér, a jégmadár s az alsóbb rendű élősködők seregei a halban ejtenek, valóságos csekélység, mert hiszen ezeknek a munkája a szabad természet ölén csak az élet rendes folyása és semmi egyéb, csak szabályozó és nem irtó.

A hallal élő állat kártékonysága csak ott alakúl valóban azzá, a hol az ember gondozásába fogadja a halat, a hol megadja, megbővíti a hal életföltételeit, hogy szaporaságát megnöveszsze, szóval, a hol a halat védve tenyészti.

Ilyen körülmények között a hallal élő állat kizökken életének rendes kerékvágásából; a tenyésztés és védelem által megszaporított hal magára gyűjti a vele élőket akként, hogy messze térről gyülekeznek, vagy akként, hogy a bővebb táplálék szaporaságukat megnöveszti.

Szóval, hogy a kizárólagosan vagy alkalomszerűen hallal élő állat rendezett halas tóban, halas patakban, folyóban kártékony, az nem szorúl bizonyításra.

Lássuk tehát e kártékony állatoknak legfőbbjeit. A vidra - Lutra vulgaris Erxl. - igen erős, nyestszerű állat, melynek feje


603

kissé lapított, füle elkerekített; lábai kurták, erősek, az újjakat teljes úszóhártya köti össze; szőre tömött, síma, háta felől sötétbarna, hasa felől szürkésen világosodó; testhossza 1 méterig, az erőstövű fark 40 cm. Szövevényes, több oldalra csövesen nyíló lakását vizek mentén, csöndes, bokros helyeken ássa s egy cső mindig a víz alatt nyílik. A vidra kitünően úszik és bukik; legkedvesebb eledele a hal, kivált a nemesebb fajú; rendes halasokban roppant pusztítást végez. Irtása csapóvassal, lessel és vidraebekkel való vadászat útján történik.

A vidranyest* - Mustela lutreola L. - a vidránál sokkal kisebb, görényszerű nyestfaj; feje lapított, lábújjai csak félúszóhártyával vannak felszerelve. Szőre háta felől sötétbarna, fényes; hasa felől szürkés; ajaka és egy nyakfolt fehér; testhossza 30-35 cm., farka 15 cm. Ez a halászó nyestfaj mindenütt ritka jelenség.

A vízi cziczkány - Sorex fodiens Pall. - egy piczi, egérszerű, de ragadozó állat, melynek egész hossza - a farkkal együtt - 9-10 cm.; tömött szőrözete háta felől sötét szürke, majdnem fekete, hasa felől fehér; orra ormányszerűen nyújtott; hegyes; fülei aprók, lecsaphatók, hogy bukáskor a víz be ne hatolhasson; lábain sorosan álló úszóserték vannak, melyek úszáskor fölállíthatók s így a lábat evezőssé teszik; a fark alsó felén szintén sorosan álló úszóserték vannak s a fark kormányzó erejét öregbítik. A partba vájt lyukakban lakik, melyek több csővel nyílnak; ezek között egy mindig a víz alá vezet. Ez a kis állat az ikrában és a halivadékban pusztít; de ráveti magát a nagyobb halra is, a melyen megkapaszkodik, hogy szemét és agyvelejét kirághassa. Irtása strichninnel, mérgezett ikrával és kis csapóvasakkal történik.

A csonttörő sas - Haliaëtos albicilla L. - igen termetes, hatalmasan feszítő sas: testhossza 80-90 cm.; szárnyának feszítése 2-2.5 m.

Feje, nyaka fakó; teste földszínű; farka - meglett korában - tiszta fehér s más sasokéhoz képest aránylag kurta; csőre és lábaszára viaszsárga; karmait akként állíthatja, hogy kettő-kettő szemben áll egymással. Nagy folyók és tóságok táján sziklákon és magas fákon fészkel; a víz fölött lebegve kiszemeli a halat s mintegy leejti magát reá, hogy karmait a hátába üsse; prédája leginkább a pipáló hal; a 3-4 kilogrammos darabokat könnyen bírja. Télen át a folyók és

* FÖLDY szerint nyércz, a német Nörz után magyarosítva.


604

tavak nyílt helyein, a jég szélén leskelődik, hogy az eleven vízre járó halat kiragadhassa. Elejtése fészkén, vagy dögön sikerűl.

A halászó sas - Pandion haliaëtos L. - sokkal kisebb, 50-60 cm. hosszú; szárnyfeszítése 1.5 m.; zömök testű, háta felől barna, hasa felől sárgásfehér színű, mellén barna pajzsos madár; nyaka, feje világos sárgásfehér, finom barna szárcsíkokkal, a szemén átfutó barna szalaggal; farka a felváltva barna és fehér keresztbefutó szalagoktól tarka. Ez kizárólagosan hallal él; 15-18 m. magasságban a víz fölött vonúlva, időnkint lebegve meg-megáll, hogy a vizet kémlelhesse; sólyomszerű lökéssel veti magát a halra, mely a víz színét megközelítette. Rajta és előbbi társán sokszor megesik, hogy akkora halba vágja karmát, a mekkorát el nem bír; - ilyenkor a hal a víz alá ragadja a rablót, hol az elpusztúl. Keskenyebb vizek fölött ez a halrabló jó fegyverrel könnyen ejthető el; szélesebb vizek táján ki kell lesni vonúlása irányát, mely rendesen ismétlődik s ott kell lesbe állani, a hol a partot lövéstávolságra szokta megközelíteni.

A jégmadár - Alcedo ispida L. - színre a legszebb, életmódra a legérdekesebb madaraink közé tartozik. Teste zömök, farka rövid, csőre hosszú, erős, ékszerűen hegyes; feje aránylag nagy; lába kicsiny, kuczorgásra alkalmatos; két újja előre, kettő hátrafelé áll. mi alkalmas arra, hogy kiálló vékony ágakon jól megkapaszkodva sokáig lesve ülhesssen; hasa fele élénken fahéjszínű, jobban mondva a száraz levél színét viseli; feje teteje és nyakszirtje fekete alapon tengerkék, sűrűn álló, keresztbe futó csíkokkal díszítve; válla és szárnyaeleje sötét tengerzöld; a háta mélyen tengerkék; begye gyönyörűen enyésző rozsdásfehér, szeme alatt a nyakszirtig egy rozsdás, alúl sötét tengerzölddel beszegett csík vonúl; csőre fekete, tövén vörös. Testhossza mindössze 16-17 cm. Fészkét a partba rakja, mely végből egy hosszú csövet váj - 1 méterig is - s ezt a végén kitágítja; 5-6-ot tojik. Ez a kis rabló kizárólagosan hallal él s a madarak között czigányéletet folytat, azaz helyről-helyre barangol. Kiváló módon kedveli a pisztrángos patakokat, hol a vizek lengje fölött egy kiálló száraz ág végére telepedve, nagy kitartással lesi a felszálló kisebb - újjnyi - halat, a melyre villámgyorsan leveti magát s vagy keresztűl üti csőrével, vagy becsipteti; ekkor rendesen a partra száll s ott benyakalja - sohasem darabolja fel. Ennél a halászó módnál


605

ez a madár alak és szín szerint alakoskodó - mimikri. Fölülről tekintve tengerzöld színével elvész a csörtető patak ragyogásában s ez védi a magasban járó ragadozó madártól, a melyre nem lehet figyelemmel, mert hiszen lesnie kell a halat; alulról tekintve egész hasa-fele a száraz ágon maradt száraz levélhez hasonlít, tehát nem riasztja a halat. De a tél tovaűzi a síkra is, hol oly erek és holtágak körül halászgat, a melyek nem fagynak be. Itt bokorra nem igen akad, tehát másképen mesterkedik: letelepedik a part valamely rögére, időről időre szárnyra kap s a víz fölött perczig is lebegve, megáll; akár csak a legjobb halászcsér; a lebegés magassága legtöbbször, 2.5-3 méter. Könnyen lőhető; azonkívül finom, a patak fölött keresztbe felállított feketés hálóba is megkeríthető.

A szürke- és a vörösgém - Ardea cinerea és purpurea - általánosan ismeretes madarak; a gázlók között leginkább halászok is s a szélvizekbe sokszor térdig állva, kivárják az apróbb halat. Rendkívül óvatos halászmadarak, ezért nehezen lőhetők; annál könnyebben kerülnek csapóvasba, a melyet jó helyen gazból felhányt kis szigetre s felhalazva teszünk ki.

Különben a gázlók egész családja halirtó s kivált az ikra-, és a szélvizekbe sütkérezni járó halivadék az, a mely ezeknek rendes prédája; kezdik a legkisebb, tehát egészen a szélekre szoruló fövenyfutók (Tringa) s folytatják a lotyók (Totanus), gólyasneffek (Himantopus), fekete gólyák (Ciconia nigra), a kis és nagy dobos gémek (Ardea stellaris, comata, minuta) és vakvarjak (Ardea nycticorax), a melyek ellen legjobb szer a szorgalmas és ügyes vadász.

Az úszók közül fölemlítendők:

A kárakatna - Carbo cormoranus L. - termetes, 80-90 cm. hosszúságú, 130-150 cm. feszítésű, egészben feketeszínű, hátán barnával pikkelyszerűen ékesített úszómadár; lábain az úszóhártya mind a négy újjat összeköti; csőre keskeny, hosszú és erős kampóba végződő. Nagy társaságban, különösen a nagy folyók és tóságok szigetségein fészkel, hallal él és rendkívüli falánkságával nagy károkat okozhat. Fészkét magas fákra, sokszor gémek társaságában rakja; irtása lövés és fészkének kiszedése.

A búbos-, vörösnyakú- és csicsiri-vöcsök - Podiceps cristatus, rubricollis, minor - kivált halas tóságokban garázdálkodik s mind a hár-


606

man általánosan ismeretesek; irtásuk lövéssel történik akként, hogy a vadász akkor igyekszik lőni, a mikor légvétel végett felbuknak s mindenképen azon van, hogy nyakba lőjje, minthogy a test tömött tollazata visszarúgja a jó sörétet is.

Különben kimondható, hogy minden rucza- és lúdféle vízimadár kártékony, mert a szélvizekbe lerakott halikrára mohón veti magát s e pusztítást nem teszi jóvá avval, hogy az ikrát vízről vízre át is szállítja.

A kétéltűek között figyelmet érdemel a kecskebéka - Rana esculenta L. -, mely a halporontyok között nagy dúlásokat végez s legjobban akként irtható, hogy ikráját kiszedegetjük.

A bogarak közül kiváló figyelmet érdemel:

A csíkbogárnak több faja - Hydrophilus, Dytiscus - melyek álczakorukban és kifejlődve is kivált az ikrát, de a halat is - kikezdés által - pusztítják.

A vízi poloskák közül kitűnik:

A hátonúszó vízipoloska - Notonecta glauca -, mely kemény szívókájával, kivált a halporontyokat öldösi, hogy kiszívhassa.

A rovarfélék ellen való hathatós védekezés a halasoknak télen át való lecsapása - a midőn a halakat külön, téli haltartókba rekesztjük - s a fenéknek oltatlan mészszel való behintése.

A kártékonyságnak mintegy külön osztályát alkotják azok az állati és növényi szervezetek, a melyek a halak testén megfészkelődve, a halon élősködnek.

Ide tartoznak az u. n. "haltetvek" - alsóbbrendű rákfélék - és a "halférgek".

A haltetvek leginkább a halak szilványán és bőrén élősködnek s növekedésük során részben igen különösen változnak. Ifjú korukban egészben megfelelnek az u. n. hasítottlábú rákféléknek és u. n. bolharákoknak; de a mint a nőstények halra akadnak s azon megtapadnak, érzékszerveik úgy a mozgásra szolgálók is nagy részben elsatnyúlnak s a test sajátságos alakot ölt; sokszor épen csak egy hólyag, a melyben a táplálkozás és a szaporodás szervei foglaltatnak. A hímek rövid életűek, igen aprók s megtartva teljes szervezetüket, szabadon úszkálva keresik fel a nőstényeket, hogy párosodjanak; vagy szintén elsatnyúlva a nőstényhez tapadnak, melynek teste sokszor százszorosan is felülmúlja a hím nagyságát. Ide tartoznak többek közt:


607

A pontytetvek közül az Ergasilus Sieboldii Nordm., mely 1-2 mm. hosszú s a pontyféle halakon kívül a csuka és harcsa szilványát szállja meg s ha felszaporodik, sok halat tesz tönkre.

A sügértetű - Achtheres Percarum Nordm. - a sügéren és a süllőkön.

Az igazi pontytetű - Argulus foliaceus L., - mely különösen pontyot szállja meg.

A férgek közül említést érdemel:

A halpiócza - Piscicola geometra L. - A megszállott halak roppant nyugtalanok, mindenhez törlészkednek, hogy a kínzó élősditől szabadúljanak; lesoványodnak és sokszor seregesen pusztúlnak is.

Vannak a halaknak bélférgeik is; sőt elég sajátságos, hogy az a galandféreg, mely az embert is megszállja, a Bothriocephalus latus Br. - a mely a vízben fejlődik - kelő alakjában a halak izmaiban betemetve is él s ha élő állapotban az emberi testbe jut, 2 m. hosszúságig is kifejlődik; eddig leginkább a csukában és menyhalban észleltetett s a tapasztalás tanítja, hogy azokon a vidékeken, a hol - mint pld. a keleti orosz tartományokban - a szegény népnél a nyers hal evése dívik, a galandférges emberek nagy számmal találhatók.

Az állatokon kívül, a növények közül is kerülnek a halnak ellenségei, nevezetesen némely alsórendű gombafélék is.

A penészgombák között említést érdemelnek a Saprolegnia és Achyla, melyek a vízben fekvő holt rovarokon, rákokon fejlődnek, ezekről a megromlott ikrára, erről az egészségre is rászállanak s természetesen megölik.

A moszatok közül a "vízivirág" tűnik ki, mely kivált az álló vizet zöldre vagy kékesre festve meg is sűríti s néha öldöklő hatással van, kivált némely halfajokra.

Mind avval szemben, a mi a halon élősködik, vagy a halasvíz tulajdonságát rontja, legjobb védelem a víz kellő felújítása s mindazoknak a föltételeknek a megadása, a melyek a hal erőteljes növekedését lehetővé teszik.

BENECKE helyesen jegyzi meg,* hogy a halak betegségei körül meg sok az ismeretlen, sok a megállapítandó, s hogy ezt csak az élő hal körül szerzett tapasztalással győzhetjük le. Ez a jövő feladata.

* Handbuch der Fischzucht und Fischerei etc. Berlin 1886.




Hátra Tartalomjegyzék Előre