CÍMLAP | TARTALOMJEGYZÉK | AJÁNLÁS | ELŐSZÓ | ÖNÉLETRAJZ | IMPRESSZUM

ŐRI ISTVÁN - ÖNÉLETRAJZ


Őri István

1952-ben születtem Békéscsabán, a Vandháti út 16. sz. házban. Őseim anyai részről Szlovákiából és Lengyelországból vándoroltak be az Alföldre a XVII. század második felében. A Hrabovszki, valamint a Botyánszki családok tagjaiként részt vállaltak Békéscsaba mezőváros alapításában, az evangélikus Kistemplom, majd később a Nagytemplom építésében.

A szülőház hátsó kertje a Csiki u. 1. sz. ház kertjére nyílt, ahol anyám népes családjának egyik fele lakott: anyám anyja, a Nagymama, Manci néni és Gyuri bácsi. Gyerekként sokszor átjártam a kertkapun egyik házból a másikba, s amikor eljött Ősz Apó és elhozta Eső-testvérét, a kapunál kis mocsár keletkezett, dús fűvel, sohanemlátott virágokkal, ragadós sárral, titokzatos neszekkel. Átmenni a Kapun felért a legnagyobb felfedezéssel, a legizgalmasabb kalanddal, amiben csak egy kisgyereknek része lehet.

Gyerekkoromban szinte többet voltam a Nagymamánál, mint otthon, bejártam a kertet, ahol hatalmas édes-piros paradicsomok, óriási zöldpaprikák és répák teremtek Gyuri bácsi szorgos és hozzáértő keze alatt. Kalandoztam a fáskamrában, ahol a poros félhomályban ártalmatlan pók-szörnyek leselkedtek rám, s amikor hozzáértem egy-egy pókhálóhoz, ijedten kaptam vissza a fejem, pedig szegény pók még jobban megijedt az ismeretlen óriástól, mint én tőle. A fáskamrát, a ház hátuljában lévő éléskamrákat és a padlást szerettem a legjobban. Az éléskamrákban füst-illatú szalonnatáblák, csillogó kolbászfűzérek és szebbnél szebb befőttek laktak polcszámra. De a legcsábítóbbak a letakart tálcák és tálak voltak, mert azokban Manci néni süteményei töltötték rövid földi életüket. Édes borzongás volt megdézsmálni őket, tudván azt, ha rajta kapnak is, szeretetteljes intés lesz a legnagyobb büntetés. S közben a háziasszony ajkán az el nem rejthető büszke mosoly: megint finomat sütöttem, mindenki szereti, nemcsak ez a kis kölök.

A legnagyobb kamrából nyílt a füstölő sötétbevesző ajtaja, amelyen túl a Gömböcök járták furcsa táncukat a szél zenéjére. Ha kint erőre kapott a szél és vidám kedvvel űzte, fújta a friss havat, a zsírosképű, vigyorgó Gömböcök együtt énekeltek és táncoltak vele. De amikor eljött az este és homályba burkolózott a világ, a kamrákban és a füstölőben útrakeltek az éj lakói, hogy megtréfáljanak felnőttet, gyereket, az egész világot. Akkor bizony féltem, de még a félelem sem tartott vissza attól, hogy néha-néha be ne merészkedjek a sötét kamrába és be ne nézzek a füstölő mégsötétebb ajtaján. S amikor a csendben reccsent egy öreg bútor, vagy az időtől megvénült tetőgerendák sóhajtottak, elszabadult a világ! Megelevenedtek holtak, körbetáncoltak, és engem is hívtak közéjük, járni furcsa táncukat, énekelni nem evilági dalaikat. Hívtak, vártak, de nem mentem, csak álltam libabőrös háttal és hallgattam a kamra boszorkányénekét a Gömböcökről:

Szurtos, mocskos, barna-féle
Alig fér be a kéménybe.

Forog-morog, helyezkedik,
Mígnem nagy szél kerekedik.
Zúg a vihar, száll a korom,
Fordul cserép, repül orom.

 De a Gömböc nem nyughatik,
Morgó hangja messze hallik.
Gyerekeket meg-meg ijeszt,
Embert, barmot szélnek ereszt...

És így tovább.

Egy darabig csak hallgattam a lidérchangot, majd erőt vettem magamon és kiszaladtam a villanykörte-fényes konyhába, ahol Manci néni készítette az esti kalácsos kakaómat.

A legjobban a nyári éjszakákat szerettem, amikor a nyitott ablakon behallatszott a Körgát melletti mocsarak több ezer békájának brekegőkórusa. A hangok elringattak, megnyugtattak, elvarázsoltak.

A Vandháti úti házat csak béreltük, úgyhogy néhány év múlva beköltöztünk egy egyszobás panelba a Kulich lakótelepen, nem messze a vasútállomástól.

Apám részéről a felmenőim erdélyi szászok, ma is élnek rokonaim Erdélyben. Többször jártunk náluk, vonattal mentünk, s én üdvözült gyermekarccal néztem az elsuhanó ismeretlent. Számoltam a sinek melletti távíróoszlopokat s csak akkor hagytam abba, ha már leragadt a szemem az álmosságtól.

Jártam magas hegyek között, tisztavizű erdei patak partján, amelyben gázpalackot hűtöttek a helybéliek. Kacsáztattunk lapos kavicsokat a falubeli gyerekekkel ott, ahol a patak kiszélesedett és vize csendesen folyt a következő zúgó felé. Kószáltam legelőkön, domboldalakon és láttam vajdahunyadi vasgyárat is a távolban. Tátott szájjal néztem a vörösen izzó kemencék, a folyékony acél bűvös fényét, hallgattam az anyag tompa moraját, amely halkabb és andalítóbb volt, mint a legszebb muzsika, mert a szabadság hangja volt - nekem. Akkor enyém volt a világ, mert kirándulni voltunk, nem kellett iskolába menni és mindenki azt kérdezte: Na, mit kérsz enni, Pistike? S amit kértem, elém hozták szívvel, szeretettel, törődéssel.

Anyám a Ruhagyárban dolgozott, apám vasutas volt. Én a ruhagyári óvodába jártam, így minden reggel és este anyámmal kettesben, kézenfogva sétáltunk az óvodába és haza a Vandháti útra. Szép távolság, szép séta. De alkalmat adott a beszélgetésekre, amelyek a végtelenbe nyúltak és a végtelenről szóltak. Térről, időről, tudományról, zenéről, irodalomról, emberről, Istenről, a földről és a világegyetemről. Én kérdeztem, anyám válaszolt. Kifogyhatatlanul - én is, ő is.

És írtam is - már amikor megtanultam írni, vagyis az általános iskola első pár évét elhagyva.

Mert amiről éveken, nap-ezreken át beszélgettünk, azt elraktároztam magamban és később mind-mind előjött, mint kép, szó, mondat, történet. Valószerűen, színesen, hangokkal kísérve. S amit láttam magamban, leírtam.

Nagyon szerettem írni, mert - akkor még nem tudatosult bennem az ok - nagyon szeretek adni. Sokkal jobban, mint kapni. Nagyon szeretem látni mások boldogságát, mégha fáj is az én boldogtalanságom. A kedvenc szavam: Te , és nem az én . Írni, hogy mások is olvassák, hogy gyönyörködjenek benne, ha megérinti őket a szavak mögötti világ, hogy jobbak legyenek tőle és bizakodóbban tekintsenek erre a világra. Mert a világ akkor is olyan volt, mint most: éhezte a szépet, a szeretetet, a finomságot, a törődést. S én minden erőmmel és tehetségemmel éppen ezeket szerettem volna adni mindazoknak, akik olvassák az írásaimat.

Írtam mindenfélét. Kalandos történeteket, suta verseket, később tudományos dolgozatokat. Szerettem a csillagászatot, az űrkutatást. Szerettem a végtelent és ma is szeretem. A végtelen maga a szabadság, a teljesség, a harmónia, a tökéletes egyszerűség, ezért vonzó és szép.

A tudományos dolgozataimmal részt vettem pályázatokon (iskolai és a gyulai Erkel Diák Ünnepek), kaptam díjakat, elismeréseket.

Soha nem nyugodtam, mert sok mondanivalóm volt már akkor is. Anyám - erejéhez képest - mindenben támogatott, mert értette a bennem lévő késztetést, hiszen ő ültette belém. Hála Neki.

Szeretettel emlékezem általános iskolai magyar tanáromra, Filadelfi Mihályra, aki fejből mondta a verseket, s amikor szavalt, nem ebben a világban járt. Néha odasétált a fapadlós tanterem egyik ablakához és elnézett, messze, túl mindenen. Közben ajkain a vers énekelt, a költő megjelent a kopár osztályteremben és velünk együtt, síri csendben hallgatta az eleven csodát. Emlékszem Kerekes tanár úrra is, aki rajzot tanított és óráit a Nagyligetben tartotta. S nekünk, vásott kölköknek több sem kellett: ahogy megérkeztünk és megkaptuk a rajzolandó feladatokat, mint egy csapat veréb, óriási ricsajjal szerte szaladtunk, hintáztunk, hunyót játszottunk, kergetőztünk a fák között és az óra utolsó öt percében rajz gyanánt odafirkáltunk valami fertelmeset a rajzpapírra. Mindenen nevettünk, legfőképpen azon, amikor Kerekes tanár úr néha rászólt a túl nagy zajt csapó gyerekekre, mondván szelíden: "Sokszemtelen...". Így, felkiáltójel nélkül.

Azután elmúlt ez is, jött a középiskola és egy több mint 30 éves kitérő, amikor kényszerűen perifériára szorult az írás, az irodalom. Hatalmas ív, tele akarással, küzdelemmel, s olyan történésekkel, amik nem én voltam.

A Kemény Gábor szakközépiskolában földmérést tanultam. Ennek ellenére akkor is írtam. A termés: néhány vers, több szakmai dolgozat. A környezet ez utóbbit preferálta. S azután, a 3. év vége felé: sok vers, sok történet, mert lejött az égből egy angyal és felkavarta eddigi egyhangú világomat: megszerettem, ostoba, őrült szerelemmel. Olyannyira szerettem, hogy mondani sem mertem Neki, mert féltem minden szavától. Inkább magamnak írtam - Hozzá, és elhelyeztem Őt, az élőt egy magam alkotta tündérvilágba, ahova mindig szabadon bemehettem, ahol megfoghattam a kezét anélkül, hogy elhúzta volna, ahol végtelen ideig nézhettem a világ leggyönyörűbb szemeit anélkül, hogy ezek a tündérszemek becsukódtak volna. Ez csak az én világom volt és maradt is a mai napig. A két út nem találkozott, mint annyiszor történik ez a mindennapokban.

Ugyanebben az évben tettem még egy végső kétségbeesett kísérletet visszatérni az irodalomhoz: továbbtanulási kérelmemben jogi egyetemre jelentkeztem. Máig sem világos okok miatt történelemtanárom kerek perec megmondta, hogy ha ragaszkodom a döntésemhez, megbuktat történelemből, s ez természetesen egyenlő az egyetemi felvétel elvesztésével. Tehát maradt a szakma: először főiskola Székesfehérváron, majd a Műszaki egyetem levelező kara. A főiskola elvégzése után megnősültem és a Békésmegyei Földhivatalnál kezdtem dolgozni. Hamarosan Pécsre költöztünk és megkezdődött a több évtizedes mindennapi élet.

Összeszokás, tervek, álmok, vágyak, néha egy-egy írásmű, be a fiók mélyére, mert akkor nem annak volt az ideje. Gyerek: még több terv, még több akarás. Hétköznapok. Ahogy nőtt a fiunk, költözések egyik lakásból a másikba, hogy jobban elférjünk.

Ahogy telte-múltak az évek, egyszercsak azt kérdezte a szomszédos templom plébánosa: Van kedvetek elmenni Leányfalura egy lelkigyakorlatra? Hát persze, hogy van, de nem tudjuk kifizetni az ottani ellátást, feleltem. Nem baj, válaszolt a plébános, kifizeti nektek a templom, ti csak az útiköltséget álljátok. Ez rendben is volt, úgyhogy elmentünk Leányfalura, ahol újra megtaláltam a mindennapokban elvesztett Istent.

Hatalmas élmény volt, amely felszabadította a szunnyadó írniakarást. Mint egy vulkán, tört ki belőlem a mondanivaló: istenes versek, prózák, elmélkedések. Igaz, tompítatlan érzések, lelkesedés, út felfele, Hozzá.

De úgy tűnik, az idő még nem érett meg a nagyobb tettekre, az igazi szárnyalásra, a mindent elsöprő alkotásfolyamra. A lelkesedés lassan elhalt, a mindennapi élet mindennapi gondjai addig dobálták rá súlyos göröngyeiket, amíg teljesen befedték, olyannyira, hogy még keresztfára sem futotta. Jeltelen sírba temettem a lendületet, az akarást, a verseket. Senki nem tudta a helyét, csak én, mert ami az ember legbelsőbb sajátja, az sohasem hal meg, csak félreáll, ha a felszín nem engedi érvényre jutni.

Újra hétköznapok - a nagy ív, a kerülőút folytatódott, a végső kibontakozás a horizont alatt várta, hogy újra felforduljon velem a világ és a szétszórt maradványaimból összeálló új ember elkezdje útját félig ezen a földön, félig már ott, ahol minden sokkal szebb, ahol ott van mindenki, akit valaha szeretett és szeretni fog.

A rendszerváltás életemben is váltást hozott, belekóstoltam a maszek életbe, elszakadva a földméréstől, közelítve a soha fel nem adott irodalomhoz: számítógépes kiadványszerkesztéssel kezdtem foglalkozni. Az alapokat a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskolán raktam le, ahol programozást tanítottam, így volt időm - először csak hobbyként, majd hivatásszerűen - foglalkozni a szó computerizálásával. Abban az időben kezdtem el újra írni. Egy-egy verset, csak szórványosan, hosszú szünetekkel. De már az is valami volt az előző évtizedekhez képest.

A hétköznapok folytatódtak, kissé szabadabban, mint a korábbi években. Majd valaki felvetette, hogy miért nem próbáljátok ki az erőtöket külföldön?

Kipróbáltuk. Áttelepültünk Los Angelesbe és a kezdeti évek nehézségei után visszaállt a régi rend: tervek, vágyak, sok munka. Itt is kiadványszerkesztéssel foglalkozunk ugyan olyan családi vállalkozás keretében, mint Magyarországon.

Egyik év ment a másik után, emberekkel ismerkedtem, beszélgettem velük, tájékozódtam a számomra új világban. És találkoztam olyanokkal is, akikről akkor még nem gondoltam, hogy később gyökeresen megváltoztatják az életemet. Sokat beszélgettem egyik üzlettársammal is, éveken át, estékbe, éjszakákba nyúlóan. Mindenfélékről, mint két ember, aki mindig megtalálja az egymást érdeklő témákat. Észre sem vettem, hogy a végső kibontakozás az Ő személyében a horizontom fölé került. Nem láttam túl magamon, a mindennapjaimon. Azután eljött egy péntek délután, amikor - mint addig nem egyszer - valamilyen ügyben a cégénél jártam, s amíg vártam egy aláírásra, odajött hozzám és azt mondta: Olyan fáradt vagyok! Majd továbbment a dolgára, én pedig nemsokára haza, mintha mi sem történt volna. Pedig abban a néhány másodpercben minden megtörtént, minden eldőlt, minden megváltozott, ami eddig volt, ami eddig voltam.

Erre csak másnap reggel jöttem rá, amikor leírtam a Puszta éneke első mondatát, majd magát a történetet. Azután jött a többi, mint az áradat, amely átszakította a gátat. Elkezdett áramlani kifele egy egész élet felgyülemlett mondanivalója. A fényes hónapok szépségei, majd a szenvedés éveinek vergődései, a boldogság és a kín izzadmányai, amelyek terméke három megjelent könyv: A szeretet, erő és szépség könyve, A Tündérkert virágai - Hangtalan mesék és a Rigóünnep - versek, mesék és mondókák gyerekeknek című kötetek. És még három, amelyek megjelenése előkészületben van: Ha én cica lennék - beszédfejlesztő versek, mondókák gyerekeknek , Vándorúton és az Emberszavak Istenhez című kötetek. Ezeken kívül még sok, csak kéziratban létező vers és novella.

A világháló számos oldalán megtalálhatók a régebbi és újabb írásaim. Megjelentek verseim az egyik legrangosabb elektronikus irodalmi folyóiratban, a Kalákában , valamint elhangzanak verseim az Irodalmi Rádióban is. Válogatott verseim és novelláim nyomtatásban a Boldog Jövőnkért Alapítvány gyűjteményes köteteiben jelentek meg.

Más ember, más törekvések, más célok, más világ. Érzések, gondolatok, tovább gondolkodás a jövő felé. Új ismeretek, új látásmód, belső izzás, soha ki nem alvó tűz. Csend és kiáltások, simogatás és vad vágta a végtelen felé. Új arcok, szépek, kedvesek, feledtetők. És a szavak soha el nem múló szeretete.

Szeretlek titeket, mind, szavak
s ti, mondatok:
gondolatok szép gyermekei -
ha szomorúak vagytok is,
ha kacagók,
ha némán hallgatók...
s ha biztatást adtok,
vagy elveszitek a reményt,
akkor is szeretlek titeket, mind,
mert életet adtok
és költeményt...

a szó élet

a mondat élet

szeretlek titeket, mind, szavak,
mert általatok élek!

 

Elérhetőségem (e-mail): istvan@e-garfield.com

Megjelent könyveim:

A szeretet, erő és szépség könyve - Magyar Elektronikus Könyvtár, 2003.
https://mek.oszk.hu/02800/02814/

A Tündérkert virágai - Hangtalan mesék - Magyar Elektronikus Könyvtár, 2004.
https://mek.oszk.hu/01900/01932/

Rigóünnep - versek, mesék, mondókák gyerekeknek - Magyar Elektronikus Könyvtár, 2004.
https://mek.oszk.hu/02200/02244/

 

ELŐZŐ OLDAL - KÖTET VÉGE

*

NETKÖTET PROGRAM - IRODALMI RÁDIÓ