A magyarországi könyvkultúra kezdetei

A középkor

A magyar könyvkultúra kezdeteit a magyarságnak a Kárpát-medencében történt letelepedését követő államalapítástól és a kereszténység felvételétől számíthatjuk. A 9. század utolsó éveiben befejeződő honfoglalás nyomán Géza fejedelem és Szent István uralkodása alatt megindult az ország bekapcsolódása a középkori európai műveltségbe. Mind az európaizálódásnak, mind pedig a kereszténnyé válásnak fontos eszközei voltak azok a latin könyvek, amelyeket nyugati egyházi személyek hoztak ekkor Magyarországra. Hazánkban kétségkívül ezek voltak az első könyvek, de az ország területére bizonyosan már jóval korábban eljutottak a klasszikus római irodalom termékei csakúgy, mint a keresztény munkák. E feltevés alapja, hogy a honfoglalás előtt a Kárpát-medence jelentős részében voltak a római birodalomnak provinciái. Augustus i. e. 11-ben hódította meg a Dunántúl Pannoniának nevezett területét, Trajanus pedig egy évszázaddal később Dáciát. Bár mindkettő elsősorban a birodalom határának biztosítását szolgáló, katonai jellegű provincia volt, mégis, főleg Pannoniában a légió táborai mellett polgári jellegű települések is kialakultak, megjelent a birodalmi latin-római kultúra; a nagyobb városokban a görög nyelv is elterjedt. A provinciák székhelyein az íráson, olvasáson és számoláson kívül magasabb ismereteket is tanítottak. Néhány fennmaradt téglakarcolaton olvasható Vergilius-idézetből és Vergilius reminiszcenciákat tartalmazó sírversekből arra lehet következtetni, hogy egyes iskolákban klasszikus szövegeket is olvastak. A keresztény közösségek, bár viszonylag csak későn indulhattak fejlődésnek, az utolsó nagy keresztényüldözést követően, a 320-as évektől jelentősen megerősödtek. Minden bizonnyal ekkor már Pannoniára is vonatkoztak azok a megállapítások, amelyeket Szent Jeromostól és Sulpicius Severustól a keresztény művek elterjedésére vonatkozóan már korábban idéztünk. Pannoniában már minden valószínűség szerint jóval a honfoglalás előtt volt bizonyos könyvkultúra: előbb a klasszikus latin irodalom, majd a keresztény tanítást tartalmazó munkák, szertartáskönyvek használata révén. Mindennek nyomát a birodalom bukása és a népvándorlás viharai - ellentétben a föld alatt megmaradt tárgyi emlékekkel - nyomtalanul eltüntették.

Természetesen a pannoniai előzmények közvetlen hatással nem lehettek a magyarság kárpát-medencei letelepedésével Magyarország területén meginduló kulturális életre és ezen belül a könyvkultúrára. A kultúrák folytonossága szempontjából mégsem indokolatlan rámutatni, hogy Géza fejedelem és István kezdeményezése ezeknek a klasszikus és főleg keresztény hagyományoknak a folytatása volt. Ha ezúttal csak szimbolikusan is, de a magyarországi középkori könyvkultúra ugyanúgy ráépült az antik és a korai keresztény előzményekre, mint ahogy templomaink egy része a római épületeken és régi keresztény szentélyek maradványain épült fel.

Voltak a Szent István korában kibontakozó magyarországi könyvkultúrának közvetlenebb, bár szerényebb előzményei is. Ilyen mindenek előtt az a tény, hogy a 10. század magyar társadalmának vezető rétegei bizonyos írásismerettel rendelkeztek; ennek emlékét őrzi a török eredetű ír és betű szavunk. Az ősi magyar írás, a türk-kazár eredetű rovásírás valószínűleg csak bizonyos rövidebb, gazdasági és hivatalos feljegyzésekre, feliratoknak kőbe, fába vagy bőrbe vésésére szolgált. Bár az ősi magyar népköltészet emlékei az írásbeliség hajnalán még nem csapódhattak le írásban, az etelközi térítéstől kezdve mégis számolni lehet azzal, hogy a magyar nyelvű feljegyzésre is alkalmassá tett rovásírással magyar szövegek is készültek. Az új hazában ezekből alig maradt fenn, de ennek oka részben a fa és a bőr romlandósága, részben pedig tudatos pusztítás is lehetett. A keresztény papok határozottan felléptek a pogány emlékek ellen: a köveket összetörték, a feliratos edényeket beolvasztották, az írásokat elégették. Györffy György szerint, ha a váratlan háborús események miatt 953-ban nem hiúsult volna meg Hierotheosz bizánci püspök térítési akciója, Magyarországon olyasféle görög nagybetűkből álló írás honosodott volna meg, mint amilyen a nagyszentmiklósi kincs edényeit díszíti, és az egyházi irodalom a 10. század végétől magyar nyelvű lett volna.

A történelem azonban másképpen alakult: az augsburgi vereség után, 955-ben uralomra került Árpád-ház gyökeresen új politikát kezdett, és hamarosan eldőlt, hogy a magyarság nem Bizánc, hanem Róma által kapcsolódik be az európai műveltségbe.

A magyarországi középkori kultúra kialakulása szoros kapcsolatban állt a feudális állam gazdasági és társadalmi alapjainak kiépítésével, az egyház intézményeinek megszervezésével és a hittérítéssel. Bár kezdetben inkább a keleti kereszténység hatása érvényesült, a Szent István trónra lépésével uralomra került Árpád-házi királyok már a nyugati kereszténység felé orientálódtak: a magyar kultúra kibontakozása és további története jórészt a nyugati kereszténységgel fonódott össze. Az első magyar király - aki "apostoli" címet nyert - tíz püspökséget, köztük két érsekséget alapított, a püspökségek mellett káptalanokat és kolostorokat létesített. A térítésben és az egyházszervezésben eleinte főként német és francia földről, Csehországból, Itáliából érkező bencések (996) vettek részt. Később ciszterciek (1142), premontreiek (1130), ferencesek (1228) és domonkosok (1221) kapcsolódtak a missziós és kulturális tevékenységbe. A kereszténység magyarországi elterjesztése időben egybeesett a nyugati egyház általános megújulásának illetve a kolostori reformmozgalomnak a korával.

Sajnos a magyarországi könyvkultúra első századaiból csak kevés emlék maradt fenn. Nem csak az e korból származó kódexek száma alacsony, hanem a könyvekkel, könyvtárakkal kapcsolatos forrásanyag is nagyon gyér. Ezért az Európa délkeleti részében oly gyakori történelmi viharok sok pusztítása és a gyűjtemények tulajdonosainak gondatlansága egyaránt felelős. Mintha mindezt előre látta volna Szent László király: amikor egy 11. század végi oklevélben elrendelte a pannonhalmi Szent Benedek rend értékeinek, köztük a könyveknek számbavételét; aggódva a kincsek pusztulásától, egyaránt tartott külső erőszaktól, csalárdságtól valamint az őrzők hanyagságától. A tatárok, törökök barbár pusztításai és más háborús károk, rablások, tűzvészek, valamint a könnyelműség és nemtörődömség mellett azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy az első századok könyvei Magyarországon jórészt egyházi jellegű, liturgikus művek voltak, melyek az állandó használat következtében jórészt tönkrementek. Miként a magyar államiság első századainak templom- és kolostorépületeiből ma már szinte csak töredékek, alapfalak és mindössze egy-két altemplom látható, ebből a korszakból az írásos kultúra emlékei szintén csak nagyon hiányosan maradtak fenn.

A magyarországi kódexek nagyméretű pusztulását jól illusztrálják a következő adatok. Jelenleg 1200 körül van a magyarországi középkori kódexek száma, de ebből csak mintegy 190 a magyarországi eredetű, illetve a már a középkor folyamán Magyarországon található kódex. A jelenlegi kódexállomány ugyanis jobbára 18-19. századi könyvgyűjtés eredményeként alakult ki. Becslések szerint az ország kéziratos könyveinek száma a 16. századi nagy pusztulás előtt legalább 45.000-re tehető, vagyis az 1526 előtti magyarországi kódexeknek még fél százaléka sem maradt meg. E maradvány segítségével kell rekonstruálni a középkori magyar könyvkultúrát, mely kezdetben az egykorú európainál bizonyosan szerényebb volt, de ennek lassan mégiscsak részévé, a 14-15. század fordulójára pedig egyenrangú tagjává vált.

A középkori magyarországi könyvkultúra emlékeinek hiányát újabban más okokkal is magyarázták. Fügedi Erik és Tarnai Andor kutatásai ugyanis arra is felhívták a figyelmet, hogy nálunk a szóbeliség szerepe sokkal kiterjedtebb volt, mint a német, francia vagy olasz nyelvterületen. Ez nem csak a magyar nyelvű líra és epika szinte kizárólagos szóbeliségében nyilvánult meg, hanem megfigyelhető az egykorú vallásos, sőt jogi-közigazgatási gyakorlatban is. E vélemények szerint középkori írásos emlékeink szegényességét a háborús pusztítások mellett a középkori magyar nemességnek az írásbeliséggel szemben a szájhagyomány iránti ragaszkodása is magyarázza.

Könyvkereskedelemről - a szó klasszikus és modern értelmében, miként a középkori Európában - természetesen a középkori Magyarországon nemigen beszélhetünk. De a könyvimport már a térítés kezdetétől jelentős szerepet játszott, hiszen a könyveket nyugatról kellett behozni. Majd kialakult a kolostorokon belül a könyvmásolói tevékenység és a különböző kolostorok közötti könyvforgalom, később pedig jelentkeztek a könyvkereskedelem egyéb, korai előfutárai.

Az első latin könyveket Magyarországra Géza püspökei, Sankt-Galleni Bruno és Piligrim, passaui püspök hozhatta. Bár sem Géza, sem Szent István korából nem maradt fenn egyetlen könyv sem, valószínű, hogy ezek az első magyarországi misekönyvek és a keresztény törvényeket tartalmazó kódexek a mainzi érsektől származhattak. E kódexekkel magyarázható ugyanis, hogy Szent István törvénykönyvének első és második fejezete szó szerinti átvétel a mainzi zsinat 874-i határozataiból.

A 11. század derekáról származtatható az első ismert magyarországi szerkönyvnek egy kitépett lapja, mely talán a garamszentbenedeki apátságé volt. A legkorábbi, teljes épségben megmaradt három kódexet a zágrábi érseki könyvtár őrzi; mindhármat a zágrábi püspökség megalapításakor, 1094-ben hazai főpapoktól kapta a püspökség. Ezek egyike a Zala megyei hahóti monostorból származó Sacramentarium, a másik Hartwich győri püspök Agenda Pontificalisa, a harmadik egy 11. századi esztergomi Agenda Pontificalis. E teljes kéziratokon kívül van még e korból egy tucatnyi, hasonló jellegű töredék is.

E liturgikus könyvek alapján megállapítható, hogy a magyar liturgia a Rajna vidékéről származik. Főként a kölni érsek alá tartozó Felső-Lotaringia és a trieri érsek fennhatósága alatt lévő Alsó-Lotaringia volt képviselve, a francia határvidékkel. A kezdeti időszakban az istentisztelethez szükséges könyveket főként erről a vidékről hozták Magyarországra.

A külföldről behozott könyvek alapján megindult a másoló tevékenység, melyet lehetővé tett a még István király korában bevezetett latin olvasás- és írástanítás. Erre vall az 1009-ben pécsi püspökké kinevezett Bonipertus kérése Fulbert Chartres-i püspökhöz, a kor egyik leghíresebb káptalani iskolájának fejéhez, akitől - valószínűleg a pécsi káptalani iskola számára készítendő másolat céljára - Priscianus latin grammatikájának megküldését kérte. István korában mind a tíz magyar püspökségben megindulhatott a könyvmásolás és a szükséges, másolandó könyvek beszerzése is.

A könyvekről egyébként István király törvénye intézkedett is. A második Decretum első cikkelyében (De regali dote ad ecclesiam) arról van szó, hogy a falusi egyházak felszerelésénél a király biztosítja a papi öltözékeket és az oltárterítőket, a papokról és a könyvekről azonban a püspökök gondoskodnak. Szent László uralkodása idején pedig megszületik a székesegyházakat és a falusi templomokat könyvekkel ellátó másolóműhely: a scriptorium is.

István király ritkábban kiemelt erényei közé számíthatjuk azt a mecénási nagyvonalúságot, amelyet Szent Gellért tudományos munkássága érdekében tanúsított. A király a térítés gyakorlati tevékenysége közben felismerte Gellért elméleti képességeit is, és Bakonybélben nyugalmas alkotó műhelyt biztosított számára. Gellért ilyen előzmények után írta meg Deliberatio című művét. Vagyis már az első évtizedekben nem csak másolás, hanem önálló alkotás által is született olyan könyv Magyarországon, amelynek létrejöttében az első magyar királynak is volt bizonyos szerepe.

E mű létrejöttéhez István király tudománypártolása és Gellért püspöknek a Bizánctól névleges függőségben lévő Velencéből való származása mellett a csanádi egyházmegye földrajzi helyzete is hozzájárulhatott. A püspökség helyén korábban ugyanis görög szertartású monostor volt, s itt a szomszédos görög püspökségek révén könnyen hozzá lehetett jutni görög könyvekhez is. Ezek a körülmények is szerepet játszhattak abban, hogy Szent Gellért Deliberatio című műve elkészülhetett. E példa a hazai könyvforgalmazás kezdetei szempontjából pedig arra vall, hogy a kereszténység első évtizedeiben a nyugati latin könyvek mellett keleti, görög könyvek is kerültek Magyarországra.

A kolostorok könyvkultúrája

A püspökségek mellett Magyarországon is a kolostorok voltak a középkori könyvkultúra legjelentősebb központjai és műhelyei. A 11. századtól kezdve férfi és női kolostorok, valamint monostorok egész sora épült; bennük találtak otthonra a könyvmásoló műhelyek (scriptoriumok) és a könyvtárak. Azok a regulák, amelyekben Szent Ágoston, majd Nursiai Szent Benedek évszázadokkal korábban előírták a szerzetesek számára a könyvolvasást, érvényesek lehettek a 11. században alapított magyarországi kolostorokban is, különös tekintettel a kolostori reformra, mely révén ekkorra már ezek valamennyi latin szerzetesrend körében általánossá váltak.

A könyvírás szinte az egész középkoron keresztül - Európában is - papi kézben maradt, de a papságnak is csak a legműveltebb rétege értett az íráshoz, másoláshoz. A 14-15. századi zsinati rendelkezések, de még az 1515. évi veszprémi zsinati határozat is megelégedett annak megvizsgálásával, hogy a felszentelendő pap tud-e jól olvasni és énekelni; az írástudás szükségéről nem történt említés.

Az írásbeli ügyintézés kialakulása viszont szükségessé tette latinul írni és olvasni tudó scriptorok rendelkezésre állását. Az oklevélírás ezért előbb laicizálódott, főleg attól kezdve, hogy III. Béla 1181-ben elrendelte az elébe kerülő ügyek írásba foglalását - egy időben az európai írásreakció hatásának 12-13. századi megszűnésével. A magyar középkor második felében, a 14-15. században mind több világi található az írástudók (literátusok) között, akik a királyi kancellárián és más helyeken íródeákként, jegyzőként tevékenykedtek. Az írásbeliség irodalmi területén, a könyvírásnál azonban a középkorban csaknem kizárólag papokat (klerikusokat) találunk.

A magyarországi literatúra, és benne a könyvkultúra - miután Szent István megteremtette a feltételeit - a 11. század folyamán a középkori Európa egyetemes, latin nyelvű irodalmának magyarországi hajtásaként bontakozott ki. A század végére, a még ki-kirobbanó pogány lázadások elfojtása után megszilárdult az új állam és a kereszténység intézményrendszere. Szent László és Kálmán (akit a tudományok kedvelése miatt "Könyves" Kálmánnak neveztek) kora a magyar irodalom bölcsője volt. Történeti gesták, krónikák és legendák keletkeztek; az új szerzetesrendek megjelenésével pedig tovább színeződött a kolostori kultúra.

Az első hiteles könyvjegyzék, amely e korból fennmaradt, a pannonhalmi Szent Benedek rend könyvtárának leltára. A 10. század legvégén alapított kolostor könyveinek száma a 11. század végére 80 kötetre gyarapodott; a művek száma hozzávetőleg 200 körül lehetett. Ez az állomány a korabeli nyugati kolostorok könyvtáraiénál szerényebb volt, de figyelembe kell venni, hogy a magyarországi kereszténység első, viharos századaiban a pannonhalmi szerzetesek még főként térítéssel foglalkoztak. Scriptoriumuk a püspökségek, plébániák és más kolostorok számára is állított elő szertartáskönyveket, tehát nem csak saját könyvtáruk gyarapításával törődtek. A gyűjtemény alapját Szent István néhány kötetből álló ajándéka vethette meg, ehhez gyűltek azok a könyvek, amelyeket a monostor lakói a máshonnan kölcsönzött kéziratok alapján másoltak. A könyvtár összetétele is ezt az önálló irodalmi-történetírói tevékenység előtti, másoló fázist tükrözi. A latin nyelvű könyveknek mintegy fele liturgikus tárgyú, a többi részben közös olvasásra előírt munka (szentek élete, beszédek, köztük Szent Ágoston beszédei, rendi szabályzatok stb.), részben egyéni olvasásra szánt művek (szentírás-magyarázatok, egyházatyák, Nagy Szent Gergely és Isidorus művei), valamint az oktatást szolgáló írások voltak. (Pl. a Donatus-féle latin nyelvtan Ars minora, Cicero Catilina elleni beszédei, Lucanus és Cato munkái.)

A pannonhalmi monostor könyvtára a 11. század végén a hazai viszonyokhoz képest csodálatosan gazdag gyűjteménynek számított, igaz, összetétele nem volt túl korszerű: két kódex kivételével valamennyi mű a 9. századi Karoling-renaissance előtti korból származott. A könyvekkel kapcsolatos dokumentumok szegénységére jellemző, hogy a kolostorok alapítóleveleiben eleinte nem szerepeltek könyvlisták. A tihanyi alapítólevél - az egyetlen korabeli, hiteles monostoralapító levél -, de még annak 12. század végi átdolgozása sem tartalmaz felsorolást könyvekről.

1092-ben Szent László első törvénye István királyéhoz hasonlóan intézkedett, a könyvekről való gondoskodás és a pogány felkelések által keletkezett pusztítások pótlása e szerint is a püspökök kötelessége volt. László uralkodása alatt az egyházpolitikában mégis jelentős irányváltozás következett be. Bár támogatta István király bencés alapítványait is, a hagyományos montecassinói és Rajna-vidéki bencés irányzatot egyre inkább felváltották a clunyi reform nyomán kibontakozott burgund-francia monasztikus törekvések képviselői. Ennek következményeként a 12. században a magyar királyok már csak a Burgundiában megreformált cisztercita és premontrei rend szerzetesei részére alapítottak apátságokat.

A következő két században a kolostori könyvkultúra az új szerzetesrendek megjelenésével egyre gazdagabbá vált. A ciszterci és premontrei rend szabályzata 12-13 kötetben határozta meg a rendalapításhoz szükséges könyvek számát. Igyekeztek Magyarországon is végrehajtani azt az általános európai rendelkezést, mely szerint a liturgikus könyvek egységességén és azonosságán őrködni kell. Ezért járt 1234-ben egy bizonyos András testvér, a váradhegyfoki egyház kanonokja Premontrében, ahonnan magával hozta az ottani egyház lekcionariumának, teljes antifonás könyvének, a gradualénak, a hangjegyes misekönyvnek, a collectaneumnak, a martirologiumnak, a kalendáriumnak és a szokások könyvének másolatát.

Lehet, hogy a legrégibb, fennmaradt hazai iskoláskönyv is francia eredetű, talán Párizsból hozta haza egy ott tanuló magyar. A könyvet valószínűleg az esztergomi - esetleg a székesfehérvári vagy veszprémi - káptalani iskolában használták. Annyi bizonyos, hogy e 12. századi kéziratos mű a legkorábbi, jelenleg Magyarországon meglévő tankönyv.

A 12-13. századból mégsem maradt sok könyv. Ennek oka részben az országon 1241-ben végigdúló tatárjárás volt, amely nem kímélte meg a kolostorok értékeit sem. A korabeli kódexek eltűnésének másik magyarázatát a központi királyi hatalom csökkenésével egyidejűleg kifejlődő oligarchia és az akkor létrejövő sajátos tulajdonviszonyok adják meg. Ekkor ugyanis a királyi és hercegi alapítások mellett a nemzetségek is alapítottak monostorokat, amelyek - a könyvekkel együtt - kegyúri-nemzetségi tulajdonba kerültek. Hogy a kegyurak sokszor mennyire nem bizonyultak az értékes könyvek jó gazdáinak, bizonyítja a 12. század legszebb megmaradt magyarországi könyvének, a csatári apátság kétkötetes bibliájának - a bizonyára nem egyedül álló - esete. E bibliát az anyagi zavarba került Gutkeled nemzetség 1263 körül elzálogosította egy bizonyos Farcasius nevű vasvári zsidó kereskedőnél. Mivel a köteteket nem tudták kiváltani, sőt újabb összegeket vettek fel rá, a biblia továbbra is zálogban maradt, majd több mint száz év múlva az admonti apátság könyvtárában bukkant fel mint "Gebhard érsek bibliája". A kódex ma a bécsi Österreichische Nationalbibliothek tulajdonában van. A kegyúr az elveszett könyvekért két faluval kárpótolta az apátságot...

Az e korból fennmaradt kódexek között őrződött meg az utókorra a székesfehérvári antifonarium (Codex Albensis), mely az év napjaihoz kapcsolódó himnuszok zenei gyűjteménye és a Garamszentbenedekről származó Szelepcsényi evangelistarium. A század végén keletkezett az a bencés eredetű szertartáskönyv (Pray-kódex), amelyben az első összefüggő magyar nyelvű szöveg, az 1200 körül leírt Halotti beszéd és Könyörgés olvasható. Egy évszázaddal későbbi másolat a legrégibb magyar nyelven írt ismert vers, az Ómagyar Mária-siralom. A magyar irodalom ezen prózai és verses emlékei már bizonyos fejlettségről tanúskodnak, s ez arra vall, hogy rajtuk kívül sok korábbi és egykorú mű létezhetett, amelyek azonban nem maradtak fenn.

A magyar középkor második felében már számos jel mutatja a kolostori könyvkultúra hanyatlását. A nemzetségi monostorok pusztulásnak indultak, s ennek a könyvtárak is kárát látták. Egy 11. századi összeírás szerint a bakonybéli bencés monostornak még jelentős kódexállománya volt, amiből a 16. század elején tartott apáti vizsgálat már csak néhány kötetet talált meg.

Nem csekély kárt okoztak a tűzvészek is, melyekben olykor egész gyűjtemények pusztultak el. 1276-ban a veszprémi székesegyház könyvtárának égésekor 3000 márka értékű könyv lett a lángok martalékává. Tűzvész pusztította el a 13. század végén a gyulafehérvári székesegyház könyvtárát is.

Ugyanakkor vannak adatok a magyarországi kolostori könyvtárak könyvforgalmáról és gyarapodásáról is. 1432-ben az alsó-ausztriai gamingi karthauzi kolostor feljegyzései szerint eladtak egy bizonyos Kristófnak, az Eger melletti segedelem-völgyi karthauzi kolostor perjeljének egy misekönyvet, egy gradualét és egy antiphonariumot 23 forintért, amit az nyomban ki is fizetett. Hogy a kolostorok közti könyvforgalom nem csak üzleti alapon, hanem ajándékozáson is nyugodott, bizonyítja az a megjegyzés, hogy a könyvtárból ingyen, csak "Isten kedvéért" még kilenc könyvet ajándékoztak magyarországi rendtársuknak.

Az e korból fennmaradt egyéb feljegyzésekből is következtethetünk a 15. századi könyvek hazai értékére és árára. A veszprémi káptalan 1430 körül keletkezett könyvjegyzékéből arról értesülünk, hogy néhai László testvérnél - aki a budai Szent János monostorban élt - egy misekönyv volt zálogban, mégpedig egy főpapi süveg ára fejében. A feljegyzés szerint a könyv nagyon értékes volt, félő, hogy elveszett.

A korabeli magas könyvárakra példa az a graduale is, amelyet Bártfa városa 1435-37-ben a plébánia temploma számára másoltatott: a graduale legkevesebb 28 aranyforintba került. Egy antiphonaléért pedig, melyet 1493-ban kezdett el másolni egy eperjesi scriptor, a város 105 forintot fizetett, igaz, hogy a munka három évig tartott. (A 15. század végén 100 forint volt egy nagyobb, előkelő kanonokság évi jövedelme.)

A liturgikus könyvekért - magas áruk ellenére - meg kellett hozni ezeket a nagy anyagi áldozatokat, hiszen e művek a gyakori, mindennapi használatban tönkrementek.

Jelentősen megváltozott a könyvek ára a könyvnyomtatás elterjedése után. A mechanikusan sokszorosított könyv kéziratos elődéhez képest lényegesen olcsóbb lett, és ezáltal jóval többen engedhették meg maguknak a könyvvásárlást. Igaz, a kódex csak lassan adta át helyét az új módon előállított könyvnek. Bártfa városa 1493-ban jelentős költséggel még mindig másoltatta az antiphonalét. A nagy árkülönbséget jól jelzi, hogy Joannes Henckel, Mária királyné udvari papja 1516-ban Budán Alexander de Hales Summa universae philosophiae című művének 1482. évi nürnbergi kiadását már 6 forintért meg tudta vásárolni. Pelei Tamás gyulafehérvári kanonok pedig Erazmus közmondás-gyűjteményének, az Adagiának 1508-i kiadását - ugyancsak Budán - 1515-ben mindössze 2 forintért szerezte meg.

A középkori egyházi könyvigényt nem kis részben a külföldről történt vásárlásokkal elégítették ki. Az e századból ránk maradt emlékek - az eredeti művek és a könyvjegyzékek - egyaránt arról tanúskodnak, hogy a könyvek jelentős része a világi papság és a szerzetesek gyakorlati szükségleteit szolgálta.

Ezek között, a szűkebb értelemben vett liturgikus művek mellett egyéb könyvek széles skálája szerepelt, amelyek az egyházi tevékenység különböző területein nyújtottak segítséget a papságnak. Ilyenek voltak - a teljességre való törekvés nélkül - a különböző jogi- és törvénykönyvek, a pasztorációs kézikönyvek, melyeket néha megjelenésük után meglepően gyorsan beszereztek külföldről. Így például a skolasztika neves személyiségeinek, Nagy Szent Albertnek, Aquinói Szent Tamásnak és másoknak az írásait tartalmazó Compendium theologiae seu theologicae veritatis című kézikönyv 1481-ben kiadott példányát Bártfai Péter rövidesen a megjelenése után vásárolhatta meg, mert 1485-ben már ő is eladta a Kisszebenből származó Péternek.

A 14. századi dominikánus, Rainerius Pisanus általánosan használt kézikönyve, a Pantheologia sive summa universae theologiae több helyen is megvolt Magyarországon, pl. a karthauziak lövöldi kolostorában is. Ez utóbbinak egy 1478-ban, Nürnbergben nyomott példányát Mátyás király 1480-ban vásárolta meg és adományozta a karthauziaknak.

A gyakorlati célú, egyházi irodalom körébe tartozó munkák között megtalálhatók voltak a theologia moralis kérdéseivel foglalkozó kazuisztikus művek és prédikációs kötetek is. Az ezeken kívüli, vallási tárgyú könyvek a tudomány és az irodalom iránti érdeklődés bizonyítékai voltak. Ezek nem gyakorlati szempontú könyvbeszerzések révén jutottak hazai tulajdonosaikhoz, hiszen hazai egyetemek hiányában még az előadások segédeszközeiként sem jöhettek számításba; egyedül a neves szerzők munkái iránti személyes érdeklődés vezette e művek tulajdonosait a könyvvásárlásoknál. Ilyenek voltak a filozófiai, exegetikus, dogmatikus és apologetikus munkák, valamint az ókori szerzők könyvei.

A középkori Magyarországon a vásárlás vagy másolás útján egyházi személyek birtokába került könyveket a tulajdonosok bizonyosan el is olvasták és úgy tekintették, hogy e munkáknak nem csak saját javukat kell szolgálni.

A legjelentősebb szellemi kihívást a középkori kultúrával szemben Magyarországon is a humanizmus jelentette. A 15. században már nálunk is kezdett gyökeret ereszteni a reneszánsz műveltség, igaz, még csak szűk társadalmi réteg körében. Nagyobb arányú elterjedése a 16. század kezdetétől figyelhető meg, fénykora pedig a század második felére esik, legalábbis az ország azon részeiben, amelyek mentesek maradtak a török megszállástól.

A 15. század második felében és a 16. század elején mégis, mindezek mellett, még egyszer kivirágzott a kolostori könyvkultúra. A lassan meghonosodó és kibontakozó humanista irodalom nyelve ekkor még a latin volt, a magyarországi kolostorok scriptoriumaiban - főként a domonkos- és a ferences-rend keretében - még egyszer fellobbant a középkor szellemisége, de itt már az anyanyelv került előtérbe: a viszonylag szélesebb társadalmi rétegek számára hozzáférhető, magyar nyelvű kódexirodalom kivirágzásának lehetünk tanúi. Férfi és női szerzetesek - ez utóbbiak között a legnevezetesebbek Ráskai Lea és Sövényházi Márta domonkos-rendi apácák - a magyar nyelvű kódexek egész sorának voltak a scriptorai. Ráskai Lea egymaga csaknem 1300 lap másolatot készített, köztük 1510-ből az Árpád-házi Szent Margit életét tartalmazó Margit-legendát. Mindez ráadásul a könyvnyomtatás feltalálása után történt, amikor - ha rövid időre is - már Budán is működött nyomda, majd pedig számos könyvkiadó gondoskodott a hazai könyvigények külföldi kielégítéséről. A kódextermelés ekkor, a magyar középkor alkonyán mégis annyira megnőtt, hogy a magyar irodalomtörténet-írásban korábban az 1490-1530 közti időszakot "a kódexirodalom korá"-nak is nevezték.

A magyarországi kódexirodalom a késői fellendülését főként az abban leginkább szerepet vállaló ferences- és domonkos-rend reformjaival, a városi polgársághoz való közelkerülésével és az anyanyelv iránti vonzódásával szokták magyarázni. Ehhez hozzávehetjük még, hogy a huszita mozgalom hatására e szerzetesrendek törekedtek arra is, hogy a latinul nem tudók, főként az apácák olvasási igényeit is kielégítsék. 1445 elején ugyanis a pápa felhatalmazta a budai és a pesti obszerváns ferenceseket a harmad rendiek (beginák) lelkipásztori teendőinek ellátására. Ezt szolgálták a magyar nyelvű kódexek is. Ez a néhány apácaközösség lett a magyar könyvek első állandóbb közönsége, befogadója. De nem felejthetjük el azt sem, hogy a 15. század folyamán a német és főként az osztrák nyelvterületen is virágkorát élte az anyanyelvű ájtatossági és más vallási irodalom.

A középkor végén Magyarország a latin nyelvű írásbeliség terén is gyorsan befogadta az akkori modern teológiai irodalmat. A középkori magyar kódexekben is megjelentek a neves bécsi mesterek munkái; e kötetek már nem annyira a kolostori könyvtárakban, hanem a plébániai gyűjteményekben maradtak fenn, ahonnan a prédikáció és a lelkipásztorkodás által szellemiségük szélesebb körökhöz juthatott el.

A korabeli magyar kódexirodalom legjelentősebb műhelyei az óbudai klarissza, a Margit-szigeti domonkos-rendi apácakolostor és a budai begina ház voltak. A ferences rend kódexei részben a klarissza apácák, részben a harmadszerzetbeliek és a beginák számára készültek. A domonkos-rend kódexei csaknem kivétel nélkül a Margit-szigeti apácakolostor számára íródtak. A kódexek általában az apácakolostorok köztulajdonát képezték, de egymás között másolás céljából kölcsönözték is őket. A magyar nyelvű kódexek közül 16 Ferenc-rendi, 12 domonkos-rendi, 3 pedig pálos rendi kódex volt. Ezeken kívül a karthauziak, premontreiek és a világi papok körében is készült kódex.

Az első ismert, magyar nyelven írott könyvet 1448 táján egy obszerváns ferences másolta a budai beginák számára (Jókai- vagy Ehrenfeld-kódex). Ferenc-legendaként is szokták emlegetni, mert Assisi Szent Ferenc élettörténetét: a Speculum perfectionis és az Actus Beati Francisci et sociorum eius című gyűjtemények részleteinek fordítását tartalmazza.

Bár a kódexek tartalmilag még vallásos témájúak voltak (bibliarészletek, imádságok, elmélkedések, legendák, prédikációk, példák, himnuszok, énekek, szerzetesi szabályok és rendtartások), mégis tartalmaztak a közösség közvetlen nevelését szolgáló leckerészeken kívül olyan személyes olvasmányokat is, amelyek regényes, szórakoztató és humoros részleteikkel már a világi irodalom felé mutattak.

A magyarországi kolostori könyvkultúra ezen utolsó fellángolása után 1526-tal, a mohácsi csatavesztéssel és a török megszállással végleg elsüllyedt, és ebben sajnálatos módon a tárgyi emlékek jelentős részének is osztoznia kellett.

Az egyetemek szerepe

Az egyetemek a középkorban Európa-szerte a könyvkultúra felélénkülését eredményezték: a kolostorok mellett az egyetemi székhelyek váltak a könyvforgalom fontos központjaivá. Ezekben a városokban törvények szabályozták a könyvellátást: a kéziratok másolását és kölcsönzését pedig egyetemi tisztviselők (stationarii) végezték. Párizsban megjelentek a könyvkereskedők (librarii) is. E példák követésre találtak az angol, olasz és a német egyetemeken. Később felbukkantak a független könyvárusok is. Bécsben, Prágában azonban más gyakorlat alakult ki, itt a magisterek saját előadásaikat diktálták a hallgatóknak.

Bár Magyarországon viszonylag korán létrejöttek az első egyetemek (Pécs: 1367, Óbuda: 1389, Pozsony: 1467), de a könyvkultúrára kifejtett hatásukról nem sokat tudunk. Valószínű, hogy ezek az egyetemek a tankönyvek forgalmazása terén nem a párizsi egyetem példáját követték, hanem a bécsit és a prágait: a diákok itt is maguk készítették jegyzeteiket, és talán ezért nem alakult ki az első magyarországi egyetemek mellett könyvkereskedelem. A szükséges könyveket az egyetemek bizonyára külföldön szerezték be, nyilván azon kereskedőktől, akik áruikkal Zárát, Velencét, Bécset, Prágát és Krakkót látogatták.

A magyarországi könyvkultúra felélénkítésében nem annyira a hazai, mint a külföldi egyetemeknek volt szerepe. Magyar diákok ugyanis már a 12. századtól kezdve látogatták a párizsi egyetemet, majd az észak-itáliai főiskolákat (Ferrara, Padova, Bologna), a 15-16. század fordulóján pedig a bécsi és a krakkói egyetemet. A magyarországi kéziratgyűjtemények tanúsága szerint a diákok könyvekkel megrakodva tértek vissza hazájukba. Különösen gazdagok a magyarországi kézirattárak 13-14. századi, párizsi provenienciájú teológiai és egyházjogi traktátusokban, amelyek nagyrészt a Párizsban tanult baccalaureusok által kerültek Magyarországra.

Még nagyobb mértékben gyarapították - főként jogi munkákkal - a magyarországi könyvállományt az Itáliából, elsősorban a bolognai egyetemről hazatért magyar diákok. 1269-ben pl. egy Miklós nevű esztergomi diákról tudjuk, hogy bolognai stationariusoktól vásárolt 139 líráért egy kánonjogi gyűjteményt. László esztergomi prépost 1277-ből származó végrendeletéből az derül ki, hogy az ő Bolognából hozott könyvei is főleg jogi munkák voltak.

IV. Béla diplomatájának, László prépostnak bolognai könyvbeszerzése jól megvilágítja a külföldön tanuló magyar diákok könyvvásárlásának sajátosságait. A könyveket ugyanis többnyire nem kész állapotban vásárolták, hanem másoltatták őket, mégpedig úgy, hogy csak a számukra fontos részeket íratták le a scriptorokkal, a felesleges fejezeteket kihagyatták. Ezt a vásárlási módszert László prépost a teljes Corpus iuris civilis lemásoltatásakor úgy gyakorolta, hogy lemásoltatta a Volumenbe egyesített Liber institutionumot, az Authenticumot, vagyis a Novellae teljes szövegét, a Codex Justinianus három első könyvét, azután a három részre osztott Digestumot, végül a Codex Justinianus első kilenc könyvét. Ugyanakkor kihagyatta a Volumenből a Liber (vagy usus) feudorumot, a hűbéri jogra vonatkozó császári rendeletek gyűjteményét, mégpedig azért, mert a hűbérjog ilyen fejlett formája Magyarországon nem volt érvényben.

Erre a gyakorlatra a magyar diákokat bizonyára a pénzhiány kényszerítette. De ezzel a megoldással is meglepően gazdag könyvgyűjteményt sikerült magával hoznia László prépostnak: könyvtárát a bolognai tanárokéval azonos színvonalúnak emlegették. A könyvek, illetve azok másoltatása még a 15. század vége felé is sokba került. A külföldön vásárolt könyveket a tulajdonosok megtarthatták maguknak, de a beszerzésükhöz szükséges pénzt is saját maguknak kellett - lemondás és alamizsnagyűjtés által - megszerezniük. Kassai Tamás is így hozta haza könyveit 1489-ben Bolognából: a rend támogatására nem számíthatott a könyvbeszerzéseknél.

A magyarországi könyvkereskedelem kialakulását tehát - eddigi ismereteink szerint - a hazai egyetemek nemigen tudták befolyásolni. A 15. század végén kibontakozó hazai könyvkereskedelem más tényezőknek köszönhette létrejöttét.

Könyvkultúra a kolostorokon és egyetemeken kívül

Magyarországon Mohács előtt a kolostorok mellett a királyi udvar bizonyult a kultúra leghatékonyabb műhelyének, legalábbis a jelentékenyebb uralkodók korában. (A királyi udvarnak efféle kulturális-mecénási szerepe Magyarországon ezzel le is zárult: a Habsburg uralkodók bécsi udvara már nem folytatta ezt a hagyományt.) A bencés rend magyarországi központja, Pannonhalma mellett kezdetben a legélénkebb kulturális tevékenység az esztergomi királyi palotában bontakozott ki. I. András korában írták az első magyar gestát, Kálmán parancsára készítette el Szent István egyik legendáját Hartvik püspök, de az uralkodónak egyéb vonatkozásokban is szerepe volt a szellemi élet fellendítésében. III. Béla, a királyi kancellária megszervezője idejében alakult ki először Magyarországon reprezentatív királyi udvar: a fényes esztergomi palotát a Minnesang- és a trubadúrköltészet külföldi képviselői is felkeresték. Nagy Lajos már Visegrádon illetve Budán tartotta udvarát, az ő uralkodása alatt teljesedett ki a lovagi kultúra. Udvaránál könyvmásolók és könyvdíszítők is tevékenykedtek. Ekkor szerkesztette egybe Kálti Márk a korábbi krónikákat; a díszesen illusztrált kódex (Képes Krónika) a középkori magyar udvari könyvkultúra és a miniatúrafestészet legkiválóbb terméke.

A királyi udvar - Zsigmond véglegesen Budára tette át székhelyét - az Anjouk korában nagy nemzetközi tekintéllyel rendelkezett. A lovagi kultúra hozott először világi színt a magyar művelődésbe. A magyar királyok udvarát számos uralkodó, költő és tudós kereste fel. A 14. század második felétől kezdve már a reneszánsz és a humanizmus képviselőivel is kapcsolatba léptek; Nagy Lajos és Zsigmond könyvtáraiban megtalálhatók voltak az ókori klasszikusok és a reneszánsz szerzők munkái is.

A magyarországi polgárság kialakulása csak vontatottan haladt. A kezdeti városi fejlődést 1241-ben a tatárok pusztításai, majd a feudális anarchia vetette vissza. Jelentékenyebb fejlődésre csak a 14-15. században kerülhetett sor. A városi, polgári réteg lassú kialakulása a 15. század első felében indult meg.

A magyar középkor vége felé, a még mindig virágzó kolostori műhelyek és a királyi udvar mellett egyes városokban - főleg a Felvidéken - felbukkantak a polgárság körében a világi másolók, könyvfestők és a pergamen előállításával foglalkozó iparosok is. Bártfán 1438-ban Joannes, 1494-ben pedig Balthasar Blutvogel nevű másoló tevékenységéről van tudomásunk. Ugyanitt tevékenykedett a 15. század végén az 1501-1503 között meghalt Georgius nevű pergamentarius, aki a bártfai centumvirek sorába tartozott. Ugyancsak az észak-magyarországi Eperjesen működött 1480 és 1490 között egy Jacobus nevű pergamentarius és a század végén a Mathias Cathedralis néven emlegetett világi másoló is. Ő is jómódú lehetett, saját házában lakott. Legtöbbre az a Joannes nevű másoló vitte, aki 1494-95-ben II. Ulászló király számára letisztázta Bonfini magyar történetét, s munkásságáért nemességet kapott. E korból mintegy száz magyarországi másolóról és könyvfestőről tudunk. A polgárság fejlődésével párhuzamosan egyre inkább jelentkeztek a könyv iránti laikus igények is. Jellemző, hogy ebben az időszakban a pálos scriptoriumok kódexei már jelentős részben világi megrendelők számára készültek, hasonlóképpen a nyugat-európai országokban működő úgynevezett Fraterheimekhez, ahol még kolostori közösségben folytattak másoló tevékenységet, de már világi társadalmi igényeket elégítettek ki.

Fennmaradt a magyarországi középkor utolsó századából néhány kolostoron kívüli könyvkötő és miniátor neve is. A legrégebbi adat egy bizonyos Henricus Stephanus Vestphaliensisnek, a Pozsony megyei Csukárd község plébánosának tevékenységéről szól: ő 1377-ben másolta, miniálta és bekötötte Imre fia János pozsonyi kanonok számára azt az Esztergomi misekönyvet, amely ma a gyulafehérvári Batthyány Könyvtár tulajdona. 1400 körül Sopronban János iskolamester, 1457-ben a bártfai nyugalmazott harangozó, 1459-ben pedig Kristóf, a pozsonyi polgármester káplánja foglalkozott ezzel az iparággal.

Mindezek ellenére a magyar reneszánsz és humanizmus kiemelkedő képviselői - köztük elsősorban Mátyás király - nem e magyarországi szerény könyvmásolókat foglalkoztatták, hanem - a király saját budai műhelye mellett - a leghíresebb itáliai könyvmásolókat, köztük a korszak legnevesebb kézirat-kereskedőjét, a firenzei Vespasiano da Bisticcit.




Hátra Kezdőlap Előre