Indiántörténet

 

A vándorló indián törzseknek, fent északon, az volt a legfőbb gondjuk, hogy a hosszú kegyetlen teleket minél kisebb veszteséggel vészeljék át. Ezért aztán azokat az öregeket, akik a törzs számára immár hasznavehetetlenek voltak, egyszerűen kitették valahol a rengetegbe. Ezt nem gonoszságból cselekedték, nem is szociális érzéketlenségből, hanem azért, hogy azt a keservesen összekuporgatott kis élelmet minél kevesebb éhes száj között kelljen szétosztani. A nyolc hónapig tartó – gyakran 60-70 fokos - dühöngő tél így is erősen megtizedelte őket. Elmúlt a nyár. A viharos rövid ősz után hamarosan megérkezett a kemény csikorgó tél. Reggelre hó lepte be a tájat, és feltámadt az északi szél.

A törzsfőnök – Fekete Bölény – estére törzsi gyűlést hívott össze a nagysátorba. Szürkületkor, mint néma árnyak, megjelentek a sátrak közelében a farkasok. Egyelőre tisztes távolból kerülgették a csordát, a törzs állatait, meg a sátrakat, de nem volt nehéz kitalálni, hogy mi a szándékuk.

- Ideje téli szállásra vonulni – kezdte Fekete Bölény – mert itt nem tudjuk megvédeni sem az állatokat, sem magunkat.

A nagysátort dugig megtöltötték a férfiak.

- Akkor holnap megkezdjük az előkészületeket - folytatta Fekete Bölény – és holnapután kora reggel – és itt elcsuklott a hangja, erre mindenki felfigyelt, - betöltöttem a koromat – folytatta csendesen – már nem vezethetlek benneteket ezen a hosszú úton. A világ becsukódott számomra. Már csak a kinyújtott karomig látom. Az úton pedig lesben állnak majd a farkasok, és a Fekete lábú törzs harcosai, hogy elvegyék tőlünk azt a keveset is amink van.

Az emberek némán hallgatták.

- Holnap, napszállta előtt – keményedett meg Fekete Bölény hangja – felvisztek a

fennsíkra, felállítjátok a sátramat, nagy tüzet raktok a sátram előtt, három font sózott halat hagytok nekem és valamennyi vizet. A tomahawkomat és a lándzsámat, meg a puskámat vihetitek, mert nem lesz rájuk szükségem többé.

Hosszú csend következett. Odakint csak a csorda állatai nyugtalankodtak, mert megérezték a farkasok közelségét.

- Ha ti is elfogadjátok – szólalt meg újból Fekete Bölény – ezen az úton Ugró Szarvas fog benneteket elvezetni, mert ő ismeri legjobban azt a vidéket. Tavasszal, ha a jég elolvad, holdtöltekor válasszatok új főnököt. Több mondanivalóm nincs.

Sarkon fordult és elhagyta a nagysátrat.

Most a varázsló következett, aki hangos dobolással és rituális tánccal kikérte a szellemek tanácsát az úttal kapcsolatban.

_____Másnap alkonyatkor a fennsíkon már állt a sátor, nagy tűz lobogott előtte és egy kiterített juhbőrön ott ült Fekete Bölény. A varázsló csak az imént fejezte be a kántálást és a dobolást körülötte. Ide az öreg főnököt már csak néhány harcos kísérte el. Ezek néma méltósággal álltak még egy darabig, aztán fáklyával a kezükben csendesen elvonultak.

Hideg, csillagos éjszaka volt. A hőmérő higanyszála szédítő sebességgel kúszott lefele.

Valahol mínusz ötven fok táján megállapodott. Fekete Bölény már szinte semmit sem látott, de azt jól hallotta, hogy körülötte ropog a hó, és ahogy a tűz lassan elhamvad, egyre közelebb és közelebb jönnek hozzá a farkasok, mígnem egyszer csak egy hideg orr az arcához ért. Fekete Bölény behunyta a szemét és várta az állat támadását. Ehelyett az nyüszítve az ölébe kuporodott, végignyalogatta az arcát, a kezét, mint egy kutya és a többieket pedig dühödt morgással igyekezett távol tartani.

Aztán se szó, se beszéd, elkapta az öregember grabancát és bevonszolta a sátorba.

Ő maga, pedig a sátor elé ült, és úgy látszik elég tekintélye volt, mert a csorda egyetlen tagja sem mert közeledni. Hajnalban aztán bekúszott a sátorba és az öregember mellé feküdt, aki bizonytalan mozdulatokkal végigsimogatta az állatot és döbbenten kiáltott fel:

- Fehér Farkas!

Az állat, a nevét hallva újból felállt és körülugrándozta az öreget.

- Hát élsz Fehér Farkas?! Hát emlékszel még rám? – és eszébe jutott az a tavasz, amikor a törött lábú farkaskölyköt a vadászatról hazavitte, aztán otthon kimosta a sebét, bekötözte és két évig nevelgette.

Az állatnak valószínűtlenül fehér volt a bundája, innen kapta a nevét.

Egy reggel aztán Fehér Farkas eltűnt, senki sem tudta hová lett, mi lett vele és most, lám előkerült. Fekete Bölény lassan, csendesen elszenderedett. Valaki, vagy valami behúzta a kinthagyott bőröket, és betakarta vele az öregembert.

A prémvadászok tavasz felé érkeztek, együtt a nyári szálláshelyre visszatérő indián törzzsel. Éjszakánként még foga volt a télnek, de nappal már olvadt. A vadászok a fennsíkon felfedezték a sátrat, és amikor benéztek, nem hittek a szemüknek. Odabent egy bőrökkel betakart öregember holttestét látták, rajta pedig egy csontra soványodott fehérszínű farkas teteme feküdt. Bármilyen hihetetlennek is tűnt előttük, de az állat a saját melegével próbálta életben tartani a dermesztő hidegben kihűlt öregembert, és amikor megérezte, hogy az már halott, mellé feküdt és maga is vele pusztult.

A törzs indiánszokás szerint nagy pompával temette el Fekete Bölényt és Fehér Farkast.

Ezt a legendát a Yukon folyó völgyében élő indián törzsek még ma is mesélik, és évente ellátogatnak a totemoszlophoz, amely ma is áll. Azt mesélik róla, hogy annak a helynek csodatevő varázsereje van, és amíg hiszik, ez így is lesz.

Tartalomjegyzék

 

Elbeszélések

 

Indiántörténet

Gladiátorok

A fogadás

Kergetőzés egy halottal

A szer

Az autóriasztó bosszúja

 

Versek

 

Vigasztaló szavak

Dalban, virágban, fényben

Válaszúton

A pénz

A romlás balladája

Idill

Áve Mária

Egy szál rózsa

Bűvölő

A félszívűekhez

Imádság

Szivárvány

Hívogató

Etűd

Isten nagy játékos

Kérdés ezredforduló táján

Kérdés, amire nincs válasz

Az egyetlen szót keresem

Prométheusz üzenete

Vallomás

Apokalipszis most

Különös éjszaka

Útravaló - féle

Egy vak imája az ezredfordulón

Merengő

Epilógus

 

Színmű

 

Hókuszpókusz
(Angyali varázslat)

Címlap

 

Dr. Rácz J. Zoltán

 

Dr. Rácz J. Zoltán:

A föld születése

 

Dr. Rácz J. Zoltán:

Életfa

 

Dr. Rácz J. Zoltán:

Angyali jóság

 

Dr. Rácz J. Zoltán:

Hálaadás