A valóság sikolt, rúg-kapál e versben
szétfreccsen az anyag sisteregve nyersen.
Hol van az a szó, mely visszaadja mását?
Ki érti a lényeg lélekvándorlását?
Tűzből, vízből, szélből hogy született élet?
És miért enyészik porrá, ha újra éled?
Azért éled újjá, hogy megint elenyésszen?
Hieroglifáidat, jaj Uram! Nem értem!
Vastraverzek sírnak, fák nyögnek az éjben
Hová fut a felhő a korbácsos szélben?
Hatalmas ég alatt a csillagot kérdem:
Melyik úton menjek, hogy célom elérjem?
És azt, hogy mi a célom, hogy tudom meg végre?
Tűr, szenved az ember. Mondd Uram! Mi végre?
Mint éjjeli vonat, szállunk az időben.
Sötétség előttem, sötétség mögöttem.
Ami volt, az nincs már, ami lesz, az nincs még.
Káprázat a jelen, csupán fény és árnyék.
Mire feleszmélünk, elszelel az élet.
Hol nem volt mesénk egyszer így ér véget.
Mint kiűzött királyok, egyszer még megállunk,
Aztán lassan köddé, porrá, csenddé válunk.
Egy percet tündököltünk, eszméltünk a fényben,
De mit kerestünk itt tulajdonképpen?