A fogadás
Volt az iskolában egy szeplős, ragyás arcú, vörös hajú lány. Csúnyábbat festeni sem igen lehetett volna. A fiúk nagy ívben elkerülték, mert senki sem akarta leégetni magát vele. Ki is röhögte volna őt az egész iskola, sőt még talán az egész város is.
Eljött a farsang, és vele a báli szezon. A fiúk fényesre pucolták a csukaorrú cipőjüket mert, hogy éppen ez volt a divat. A lányok tipegtek tűsarkú cipőikben. (Azóta is őszintén csodálom a nőket, hogyan képesek egyáltalán járni ezekben.)
Hogy, hogy nem, valakinek eszébe jutott, hogy a vörös hajút akit mi rendszeresen paradicsom szőkének becéztünk szóval, őt kellene megválasztani a bál szépének. Ehhez persze rá is kellett őt venni, hogy egyáltalán eljöjjön a bálba. Aki nem tudná véletlenül, annak mondom el, hogy a bál szépét úgy választották, hogy minden megjelent lány kapott egy számot. A fiúk, pedig egy urnába dobták le a legszebbnek tartott hölgy számát. Aki a legtöbb szavazatot kapta, az lett a bál szépe. Éjfélkor került sor az eredményhirdetésre. Mindannyian izgatottan vártuk, hogy mi lesz. A lányok a feltűnő kíváncsiságunkból valamit megsejtettek és gyanakodva pillantgattak ránk. Aztán ünnepélyes dobpergéssel kezdetét vette az eredményhirdetés. Amikor a lány nevét hitetlenkedve kimondta az egyik zenész, egy pillanatra leírhatatlan csend támadt. A vörös hajú mosolyogva kiment a díjáért, átvette, aztán mintha mi sem volna természetesebb, a hozzá legközelebb álló lánynak adta. Aztán nem kis meglepetésünkre hangosan kiáltotta: - Éljen a bál szépe! Ahogy ott állt kipirulva, egyre szebb lett. Kitört a taps. Kirobbant! Ő pedig ott állt mosolyogva, mint az est valódi hőse. Mi szégyenkezve kerültük a tekintetét.
Ettől a naptól kezdve, ha leejtett valamit, hárman is ugrottunk, hogy felvegyük és irigyeltük azt, akivel szót váltott.
|
Tartalomjegyzék
Elbeszélések
Versek
Egy vak imája az ezredfordulón
Színmű
|