A házak estbe
lapulva lesnek
reám, ki célra nem vigyázva
megyek, botozva és zihálva:
csupán a láz hajt
s a birkaösztön.
Leányka fut hozzám kenyérrel...
Kenyér e testnek már nem étel,
de lám a részvét
könnyíti terhem:
továbbsegít egy oly tanyáig,
hol élő s holt együtt tanyázik,
kinyúlva szalmán.
Mellettem íme
egy angol küzd a fulladással,
e fojtva gyilkoló kaszással:
hörögve harcol,
a szája még él,
belőle vére még szivárog...
Én csöndbe hullva szundikálok...

Már csendes ő is,
lerótta sarcát,
a harc halála
simítja arcát.