Ül kint egy ócska lócán;
ölébe ejtve vézna karja,
deres fejét emelve tartja,
s néz, mintha látna.
Majd ócska ókulárét
biggyeszt orrára fényre várva,
de lám továbbra is éjbe zárva
néz, mintha látna.
Végül kezét riadtan
kinyújtva várja, kéri, hívja
a napsugárt (őt nem vakítja),
néz, mintha látna;
de csak melegjét érzi...
Míg él, vak ő, szorongva sejti,
kezét ismét ölébe ejti,
s fejét lehajtva
sötét világba réved...
De lám, reménye újraéled:
szentolvasót szorít kezébe,
imába mélyed.
Kérését ó nagy Isten
hallgasd meg, oly esengve kéri:
világod fényeskedjék néki
most és örökké!