Szédült pillanat --
A nő
Hála az égnek, ma véget ért minden. Tavaszi fesztivál vidéken. Jó ötlet, csak nagyon fárasztó két héten át szinte éjjel nappal szolgálatban lenni. Isteni szerencse, hogy a gárda kiváló és összeszokott. Koncertek, kiállítások, előadóestek, vendégművészek, protokoll, nyüzsgés, szervezés, mosoly, fáradtan is, de megéri. Ám remek, hogy most már vége. Holnap még beviszem a mai elszámolást, írok egy gyors jelentést és utána a délutáni vonattal végre haza...
Különös illatok áradnak itt, a folyóparton. Jezsamen erősen bódító, keleti illata. Itt mindenki jázminnak hívja, de tévedés, az igazi jázmin nem egészen ilyen. Micsoda csönd és nyugalom. Amikor először olvastam, hogy bársony nesz inog, egy pillanatra meghökkentem, még mosolyogtam is a költői képen, és íme itt vagyok a kellős közepén. Bársony nesz inog, s tapsikolnak a jázminok... Ez az a kertvárosi hangulat, amit sehol másutt nem kaphatsz meg. A villák tisztes távolságban, csak itt-ott szűrődik ki némi fény. Mindenütt kertek, virágok, fák és bokrok, formára nyesett sövények, gondosan nyírt gyep. A fák lombja nappal a zöld ezer árnyalatában pompázik, most az éjszakai lámpák fénye vet rájuk szűrt, sejtelmes fényt. Ez itt a város tüdeje, szinte érezhető amint lélegzik. És csend körös-körül, csak a folyó csordogálása hallatszik. A fák feketén bólogató árnyai mögött szelíd, lefojtott élet. Errefelé itt nappal is csendesebb. Forgalmas út csak a parkon túl van, itt a folyó mentén csak kerékpárutat engedélyezett a városrendezés. Szédítő és élvezetekkel teli ez későtavaszi, de koranyárt idéző meleg éjszaka, a neszező természet. Az égbolt tiszta, csillagok milliárdjai ragyognak apró, pislákoló fénnyel. Szinte érezhető a világegyetem csodája...
Jó így andalogni. Nem baj, hogy senki sem jött erre. Félni nincs mitől, eddig csak egy kutyát sétáltató öregúr jött szembe, a túloldalon egy szerelmespár bandukolt összesimulva, itt a kőfal mentén egy kerékpáros suhant el mellettem. Átadhatom magam saját érzéseimnek. Mióta Géza elköltözött, és mindenki, aki érintett és kevésbé volt érintett, elfogadta a dolgok ilyetén alakulását, már nekem is könnyebb. De ilyen ráérős, csöndes este azért ritkán adatik meg, sőt nem is szoktam egyedül sétálgatni és élvezni a természetet. Most igazán jól esik a nyugalom és a magány. Nagy volt a hajtás, de jó szelet fogtunk ki... És teljes a siker!
Ez a ma esti kis összejövetel csinos koronája volt a kétheti összefogásnak. A pénzjutalom, amit a főnök a végére tartogatott, több volt mint meglepetés. Mindenki úgy érezhette, komolyan vették erőfeszítéseit. A pezsgő egy pillanatra a fejembe szállt, de nem ittam túl sokat, pedig imádom. Aztán a buli remek volt, különösen így, hogy teljesen spontán szerveződött. Mint egy nagycsalád beszélgettünk, ugrattuk egymást, a végén senkinek nem akaródzott hazamenni. Köztünk amúgy sincs fúrás-faragás. Nincs értelme. Egymás nélkül sokszor képtelenek lennénk dolgozni, számunkra a főiskola itt folytatódik. Öten kerültünk ebbe a művelődési központba, úgy ismerjük egymást, mint a tenyerünket, és pontosan tudjuk ki mennyit ér, sőt azt is, hogy valamennyien külön-külön is értékesek vagyunk. Együtt pedig abszolút ideális partnerek lettünk, munkatársak, bajtársak, barátok, egymás vigasztalói, gyámolítói, harcostársai, vagy fegyverhordozói, ha kell fivérek és nővérek vagyunk. Amit a szép emlékű Rónai tanár úr belénk táplált szakmánk ideáljaként, mi együtt remekül értjük. Az elmúlt öt évben nem vesztünk bele a falusi intézmények avítt, poros miliőjébe, érdekek, helyi kis hatalmaskodók egymás közötti elvtelen torzsalkodásaiba. Mi öten, két férfi, három nő, remekül megvagyunk. Ha most fölnézek az égre és látom a szilárdan álló csillagokat, nem is gondolhatok mást. Megnyugtat, hogy így lesz ez még egy darabig...*
Nem tudok aludni. Talán a meleg teszi, talán a fáradtság. Persze még bennem lüktet ez az este. Mindenki biztosított, hogy a kiállítás és a hozzákapcsolt irodalmi est az idei év egyik legfigyelemreméltóbb rendezvénye lett. Szerencsém volt vele. Az írónő, aki maga is vidéki lány, rendkívül közvetlenül, őszinte kíváncsisággal fordult mindenkihez. Korát és irodalmi rangját meghazudtolóan, frissen és energikusan beszélt a találkozón, és mindenkihez egyformán kedves volt végig. Amikor elbúcsúzott, szinte sajnáltam, hogy nem marad néhány napra, mint azt először tervezte.
Fél egy is elmúlt. Ki a fene csenget? Az előszobában égve maradt a villany, a felső ablakon keresztül láthatja, itthon vagyok. Na jó, essünk túl rajta, mert még felveri az egész lépcsőházat. Először csak az illatot érzem...Jezsamen, nem jázmin, mint ahogy errefelé mondják a tudatlanok! Az ismerős hang Péteré. Örülök neki, remekül kijövünk egymással. Az ötök legifjabbika. Két hónappal vagyok idősebb tőle, hát ez igazán nem nagy különbség, de már csak brahiból is számon tartjuk. Kedves ez a bokréta, bizonyára idejövet tépte meg a bokrokat. Nem látszik ittasnak, de azért mégiscsak váratlanul jött. Remélem, nem marad soká...
Amikor idekerültünk, nehezen oldódott meg a lakáskérdés. A polgármester, aki elzarándokolt a főiskolára az új, kacsalábon-forgó művelődési központba munkatársakat keresni egy kicsit többet ígért, mint amit teljesíteni tudott. Két hónapig együtt laktunk mind az öten. Nem volt nehéz, úgy éltünk, mint a kollégiumban. Egymás zokniját, pólóját viseltük, az otthonról hozott házi kosztot mindig együtt fogyasztottuk el. A mi munkánk mások szórakozása volt, pihenésképpen aludtunk, vagy hazautaztunk. Ám nehéz volt mind az ötünknek öt különböző időpontban szabaddá tenni a lakást arra az időre, míg az ötödik szerelmét, menyasszonyát, vőlegényét felvitte. Egy darabig győztük, de egyre kényelmetlenebbé vált, így aztán testületileg kerestük meg a polgármestert és a közgyűlést, emlékeztetni őket a lakásra tett ígéretükre. Némi huzavona után, ha nem is egyszerre, de az ügy megoldódott. Egy varázsütésre pezsdült meg a magánéletünk. Segítettünk berendezkedni egymásnak. Szereztünk, és javítottunk bútort, kerítettünk bútorszállító-autót, szereltünk egymás lakásában polcot, fürdőszobatükröt, varrtuk egymás függönyeit, aggattuk fel a képeket, és persze nagy főzésekkel, ivászatokkal avattuk fel az új birodalmat. Végül is minden jól alakult. Az önálló lakással szerencsém volt, Géza ebből legalább nem tudott kiforgatni, pedig ahogy elment, az maga volt a rémálom...
A csokor a bal kezemben, a jobb kezemben még a kilincs. Péter megcsókol, de nem úgy, mint szokott, barátian, most a szájamat keresi egyre vadabbul. Mindkét keze szabad és olyan erősen magához von, hogy képtelen vagyok kibontakozni ebből a szorításból. Talán nem is akarok szabadulni. Belököm az ajtót, és a szabaddá váló karommal magam is átölelem őt. A csokor kicsúszik a kezemből, egyre szenvedélyesebben ölelkezünk és csókolózunk. A nyakamat, a hajam tövét csókolgatja, és én hagyom. Ha akarnék, most még ellenállhatnék, de nem akarok, az izgalom végigárad a testemen, már olyan régen ölelkeztem, egyre erőtlenebb vagyok. Már a köntösömet bontogatja, nem tudom mi ütött belém, hagyom, nagyon jó ez nekem. Micsoda forgószél! Gyerünk a szobába, hiszen van idő bőven...
Évek óta ismerem, a gondolatait, az ízlését, a fizikai közelségét, még valamelyest az illatát is. Imádom a humorát, hamis pillantásait, ahogy vidáman éli az életét. Mindig imponált nekem. A főiskolán táncolni jártunk, meg filmklubba. Néha hajnalig vitatkoztunk egy-egy művészfilmen. Ha fájt valami, csak egymásnak mondtuk el. Amikor Sáritól, a nejétől, elment a baba, az én vállamon sírta ki magát, én is csak neki mondtam el, hogy válok. Nagyapám halálát is csak vele tudtam megbeszélni. Neki sírtam el, mit jelentett a kis öreg nekem. És rengeteget bolondoztunk, ugrattuk együtt a többieket, ebben szövetségesek voltunk. Ma este is mindenkivel elhitettük, hogy az államtitkár, aki a fesztivál védnöke volt, megelégedettsége jeléül az egész stábot meghívta a Frankfurti Magyar Napokra. Persze mindenkinek meg kell tanulnia németül, az írásos meghívó napokon belül érkezik. Még a főnök is bevette, olyan valószínűen hangzott...
Szédítő ez a váratlan ölelés...A férfi
Hiába csörög az óra, nem nyitom ki a szemem. A puha takaró lágy melege fogva tart. Megvárom, amíg kimégy, és felöltözöl. Éreztem, amint nesztelenül elhúzódtál mellőlem. Tudom, azt hiszed, még alszom. Nem, nem alszom. Nem akarok beszélgetni, most nem tudnék semmi normálisat mondani...
Szeretlek? Persze. Eddig is szerettelek, de az más. Barátok harcostársak voltunk. Most meg itt heverek az ágyadban, ahol eddig sohasem voltam, és a mi kapcsolatunkban éppen az volt a szép. A haverság. Sőt, akár testvérek is lehettünk volna. Mennyit nevettünk, amikor táncolni vittelek, és mindenki azt hitte, együtt járunk. Mi csak kacagtunk ezen. Már az elején kimondott szavak nélkül megegyeztünk, inkább vagyunk pajtások, mint szerelmesek.Megőrültem, hogy ma éjjel idejöttem, és amikor neked estem, mint egy... most már sajnálom. A lelkem mélyén bíztam benned, hogy ellenállsz. Mit tehettél volna? Ha nem engedsz be, még most is csöngetnék, ha kirúgsz, ha felpofozol, úgyis megbántódom. Patt. Nekem nem lett volna szabad idejönnöm.
Mióta Sári elhagyott magányos vagyok. Amúgy sem fogom soha megszokni ezt a nyüzsgő várost. Persze lehettem volna vidéki könyvtáros, falusi szobatudós, tanítónő, vagy óvónő feleséggel, akár öt poronttyal is, megélhetési gondok között, hajszolva magamat a családom jólétéért. Ezt választottam, titokban remélve, itt minden bajomra gyógyírt kapok. Téged is akartalak! De neked közbejött Géza, a nagy szerelmed. A barátságunk nem szűnt meg, csak kicsit visszavonultam. Micsoda kavargó érzések gyötörtek! Azt hittem nem tudtál volna mit kezdeni az érzelmeimmel, tolakodni meg végképp nem akartam, így inkább végigszenvedtem az elrontott házasságodat, akár egy elfuserált Cyrano...veled sírtam, neked szurkoltam, de közben vigasztalanul magányossá lettem. Sári, bár szerettem, hozzád mérve mégis csak pótlék volt. Kudarcos, meddő kapcsolat...Eltört valami itt legbelül, nem hozhatja helyre semmi. Pedig micsoda éjszaka volt... Lehangol, hogy képtelen voltam parancsolni az ösztöneimnek. Nem tudok, és most nem is akarok a szemedbe nézni. Nem akartam én elrontani semmit, de ez az éjszaka elválaszt tőled menthetetlenül és örökre. Oda a barátság, elrontottam mindent.
Ócska betolakodó lettem. Megvárom, amíg elmégy hazulról, csak utána kelek fel. Nem tudok én mit mondani neked már a történtek után. A szédítő éjszakát követően túlságosan is józanító ez a reggel.
Hallom, amint a vizet csorgatod. Folyik végig a gyönyörű testeden. A frissítő vízcseppek végigcsókolják a hátadat, a nyakadat. Végigcsurognak a melleden, a hasadon, combjaidon, a térded hajlatában és a bokáidat érintve elhagynak, de szomorúan visszakívánkoznak a testedre újra...
Most meg az ajtók nyitódnak, csukódnak utánad. Most főzöd a szokásos kávédat. Végre csapódik a bejárati ajtó. A kulcs megcsörren az előszoba kőpadlóján. Visszadobtad a levélnyíláson keresztül... Lám, egy cetli a telefon mellett.*
Péter! A kulcsot tedd a fiókomba! Hazautazom, csak két hét múlva jövök. Ne keress, majd jelentkezem: puszi Nóra