A pokol tornácán
Egy ismeretlen zsidó emlékének
--
Minden kopott volt. A tikkasztó nyári melegben, minden mozgásra száraz por terjengett a levegőben, amit a forró szellő csak kavart tovább. A hervatagon szomjazó muskátlikat az árkádok mennyezetére kiakasztott lécvirágtartókban himbálta a gyönge nyári szél. A hatalmas gőzmozdony, mögötte a zárt vagonokkal méltóságteljesen húzott be a vidéki vasútállomásra. Gőz és füst keveredett a levegőben, de szinte pillanatok alatt elillant a nyári szellőben, és a vagonok rácsos ablakainak négyszögében újra feltűnt a tiszta, kék, égbolt. Az emberek odabent izgalomba jöttek. Egymástól kérdezgették, vajon hol lehetnek. Mindenki érzékelte, nem lehet ez valami nagy hely, mindössze hat sínpár volt az egész állomáson. A gondosan fehérre meszelt átjárók csak egy utat mutattak a kijárat felé. A túlsó oldalon két sínpár a teherforgalomnak, távolabb kopott raktárok, előttük rámpák, mindenféle gazdasági épületek. Középütt az állomás épülete, alul irodák, pénztár, utasváró, fölötte szolgálati lakás. Sehol egy árnyékot adó fa vagy valamilyen árnyékvető építmény. Hőség hullámzott a vagonokon kívül, belül meg bűz és meleg emberszag terjengett. Menet közben még csak-csak szellőzött valamelyest a zárt deszka építmény, de amint megállt a szerelvény, a kübli terjengő bűze azonnal elárasztotta a szűk teret, átjárta az álló levegőt.
Az emberek megélénkültek. Várták, hogy kinyíljon a vagon ajtaja, valami levegőhöz juthassanak, talán kapnak alkalmat a víz vételére is, esetleg elvégzik szükségüket a vagon mögött, vagy kultúráltan az állomás WC-jében.
Elsőnek a karhatalmisták ugrottak le a szerelvényről, minden vagonhoz odaállt egy, majd a vezénylés sípszavára kireteszelték a vagonok ajtaját és ordítani kezdtek.
Ürítsék ki a kübliket, vegyenek tiszta vizet! Aki szökni próbál azonnal lelőjük, mint a kutyát. Tilos a helybéliekkel szóba állni, húsz perc múlva létszámellenőrzés! Leszállni! Kifelé!
Asszonyok szorították magukhoz a gyermekeiket, bár némelyik apróság így is felsírt, vagy a félelemtől, vagy az anyja szorításától. A karhatalmisták egy csoportba gyűltek, az öregebbek szóba elegyedtek a helyi csendőrökkel. A vagonok utasai, ki fürgébben, ki elcsigázottan lekászálódott nyújtózni egyet, vagy híreket szerezni. Volt, aki mélyet szippantott az állomás füstös, de mégis szabad levegőjéből, egy kicsit elmerengett a mindent tűrő kék égbolton, mások a kúthoz siettek frissítő vízért. Már többen is leszálltak, lassan megszűnt a tülekedés is, mire az öreg rőt szakállú rabbi előóvakodott a vagon mélyéről. Egy pillanatra megállt a nyitott ajtó négyszögében, az ég felé emelte tekintetét és átérezte azt a több évezredes szenvedést, amit népe idáig átélt. Iszákjában a kulacs és az üres szalvéta mellett egy megmentett tora-tekercs lapult. Görbebotjára támaszkodva a hirtelen fénytől elvakulva levánszorgott, és a kút irányába indult. Vállán az iszák, benne a tórával, egyik kezében egy alumíniumbögre, másik kezében a bot. Indulásuk óta szomjazott és imádkozott. Származása és hite sodorta ide. De nem félte a szenvedést, csak szánta a gyarlóbbakat, a türelmetlenebbeket. Félúton a kút irányában megállt. Megigazította a mellére fércelt Dávid-csillagot. Nem tartotta szégyenfoltnak, inkább büszkén viselte, mint hite örök jelképét. Tovább vánszorgott. A kút közelében egy padra rogyott, majd megkérte egyik társát hozzon neki egy csepp vizet. Reszketegen nyújtotta felé a hosszú utazás alatt bemocskolódott alumíniumbögrét, aminek füle a legutóbbi felszállásnál a tülekedés közepette eldeformálódott. A fiatalember, aki átvette, szó nélkül, szemlesütve gyorsan továbblépett. A kútnál várnia kellett, sokan töltögették kulacsaikat, és közben mohón kortyolgatták az állomás vizét, nem zavarta őket állott mellékíze sem. Fegyelmezetten várakozott.
A rabbi két tenyerébe temette az arcát, megfeledkezett a külvilágról. Fekete szövetkabátjának gallérja, mandzsettája elzsírosodott, már csak egyetlen gomb fityegett rajta. Cipője poros volt, nadrágja pecsétes és gyűrött. Mióta bezsúfolták őket Kelenföldön, öt napja ugyanebben a holmiban van éjjel és nappal. A pályaudvarokon a le és felszállásoknál csak sodródik, löki, taszigálja a tömeg. Ha elindulnak, kicsi ládáján kuporog, vaksin néz a semmibe. Már nem tud sem vigaszt, sem megnyugvást adni senkinek. Az emberek tisztelik, de mintha már eltávolodott volna a világtól, nincs több mondanivalója. Talán ha perelhetné Istent, amiért tűri a védtelenek szenvedését. Kegyetlen büntetés ez. Utolér mindenkit, csecsszopót és tisztességben megőszült aggastyánt. Ez maga a Purgatórium, utazás a halál árnyékában a halál felé. Várni a szenvedés utáni megnyugvást, az isteni kegyelmet. De vajon mi a kegyelem?
Közben a fiatalember visszaért a kútról. Finoman megkocogtatta a rabbi vállát. A jótékony napsütésben az öreg tanácstalanul felnézett. Arra gondolt, talán már nincs is szüksége a vízre. Elhatározta, nem utazik tovább. Elvette az alumíniumbögrét, két markába fogta, valami köszönetfélét motyogott aztán csak tartogatta, mint aki melengeti, vagy nem is szomjas, inkább csak kedvtelésből iszik.
Váratlanul kolompolni kezdtek. Az egész állomás megdermedt, mint egy kimerevített fotó. Az emberek jól ismerték ezt a jelet. Sietve tértek vissza a vagonokhoz, szinte másodpercek alatt már az egész tömeg ott tülekedett rámpákon. Egyetlen ember maradt mozdulatlan. Az öreg rabbi gyűrött ruhájában csak ült tovább a padon a kút közelében. Távolról vezényszavak, ordítozás hallatszott, de alig jutott el a füléhez. Az állomásfőnök behúzta a függönyt, mintha túl erősen sütne be a nap, alig hallhatóan elfordította a kulcsot a zárban, és várt. Várta, hogy kihúzzon ez a szerelvény, ne is lássa őket többé. Gyűlölte a katonai és a karhatalom által vezényelt vonatokat. A forgalmista komótosan kisétált a sínekhez, várta szállítmányozást vezető tiszt jelét. Azelőtt az efféle vonatok éjszaka érkeztek. Mióta nem titok, hogy zsidók százait szállítják haláltáborokba, nappal is jönnek. Néha megjelenik a bámész nép is, olykor átkozódnak, szitkozódnak. Ma csönd van, talán a hőség miatt.
Az öregember ott ült továbbra is mozdulatlan. A karhatalmisták főnöke már intett, a forgalmista szalutált és csaknem a sípjába fújt, amikor az egyik karhatalmista legény észrevette a padon ülő öreget. Ordítozni kezdett, megálljt parancsolt, majd odarohant a padhoz, hogy felráncigálja a rabbit. Az öreg felnézett, arcán sem indulat, sem szenvedés nem látszott. Nyugodt hangon halkan ennyit mondott:
Én maradok.
Dehogy maradsz, rohadék. Indulás!
És rángatni kezdte az öreget. Az, ettől imbolyogni kezdett, majd elszédült, és a földre zuhant. Az alumíniumbögréből a maradék víz kiloccsant, a bögre a pad alá gurult. A kápó belejött:
Indulás! Vagy lelőlek, mint egy kutyát!
Tedd meg fiam, tedd meg! nézett vissza fektében kissé bávatagon az öreg.
A karhatalmista felkapott egy pad mellett felejtett lapátot, azzal kezdte ütlegelni az öreget. Az csak nyöszörgött, majd a második ütés után egyet rándult a teste, és többé nem mozdult. A legény még kétszer sújtott le, mire a főnöke odaért.
Megölte?
Nem akart jönni.
Maga állat! ordította a főnök. Tíz százalék lehet a veszteség, és Auschwitz még messze van.
A legény megszeppent, de amaz ordítani kezdett:
Felszállni! Indulunk!
Értettem!
A forgalmista mintha mi sem történt volna szalutált, felemelte az indító tárcsát, és füttyjelet adott. Az emberek az ablakok négyszögében most nem az eget bámulták. Szánták a rabbit, és féltek a jövőtől. A szerelvény lassan, komótosan kihúzott az állomásról. Csend lett. Az öreg rabbi holtteste ott feküdt a tűző napon. Oldalán az iszák. Mellette a szív alakú lapát, kissé távolabb a bögre.
Az állomásfőnök bejegyezte a vonat távozását a forgalmi naplóba, majd óvatosan félrehúzta a függönyt. Elfordította a zárat és kilépett.
János!
Igenis!
Ásson egy gödröt itt a virágos kertben.
Igenis!
Amikor a gödör elkészült odavonszolták a holttestet, ami így tehetetlenül sokkal nehezebb volt.
Nézze meg, vannak-e iratai?
Egy igazolvány. Scherer Ignác rabbi, Budapest, második kerület. Meg ez a tekercs.
Tegyük mellé. Ez afféle zsidó kegytárgy! Szemfedője úgysem lehet.
A rabbi arcát és testét befedte a virágoskert fekete földje. János akkurátusan eligazgatta az alkalmi hantot, majd tanácstalanul kérdezte:
Fejfát, vagy keresztet állítsak neki? A zsidóknál mi a szokás?
Köveket hozzon! A hátsó raktár mögött talál terméskövet még.
Nem lesz ebből baj? kérdezte az altiszt bátortalanul.
Mi csak eltemettük. Isten megbocsát. A többi, akiket elvittek még sírt sem fog kapni. Azok a poklot fogják megjárni, ez a szerencsés csak a tornácáig jutott.