____

Nem hagylak el soha

 

1.

      Elege volt az egész napi lótás-futásból. Amikor lezárta a kocsit, a csomagokat és a kisfiát a karjára vette, úgy érezte, alig van annyi ereje, hogy felvánszorogjon az első emeletre. Pedig nem volt mit tennie. Mégsem ülhet le a lépcsőfordulóban, főleg nem a gyerekkel. Kalapált a szíve, szinte lépcsőfokonként szállt ki belőle az erő, de mégiscsak összeszedte magát. A kulcs ismerős csikordulása derűvel, sőt megnyugvással töltötte el.
      A kicsi a nyakába csimpaszkodott, nem nyöszörgött, hangtalanul pihegett. Amint benyitott a hűvös lakásba, egy cseppet már meg is enyhült. Bármennyire is fáradt volt, érezte, ettől a pillanattól kezdve csak könnyebb lehet. A kicsit letette a heverőre, kigombolta a rugdalódzó elejét. A gyerek elmosolyodott, félálomban cuppogott, ahogy a cumival szokott, és elszenderült.
      Kilépett a szandáljából, meglazította derekán az övet. A blúzát kihúzta a szoknya korcából, de aztán meggondolta magát, ledobta a blúzt, kikapcsolta a melltartóját, a szoknyából is kibújt, és csak úgy könnyedén, mezítláb kisuhant a konyhába. Gyorsan töltött egy kis hideg gyümölcslevet és kortyolgatni kezdte. Elhatározta, hogy letusol, míg a kicsi szendereg. Egy szál cigi is jól esett volna, de tartotta a fogadalmát. Amíg szoptat, ellenáll a kísértésnek.
      A lágy víz patakokban csorgott le a testén. A habfürdő bódító illata betöltötte a zuhanyfülkét. Amint lemosakodott, elölről kezdte. A vállára, a hátára, a mellére csorgatta a vizet újra és újra. Órákig tudta volna élvezni a sugárzó víz alatti ácsorgást. Amikor kilépett, szinte újjászületett. Annyira felfrissült, akár képes lett volna repülni is, annyira könnyednek, annyira boldognak érezte magát. Elégedett volt, tulajdonképpen jól mennek a dolgai. Délelőtt az intézetben a kollégák meglepő örömmel fogadták. Az új igazgató most találkozott vele először, de cseppet sem volt lekezelő, annak ellenére, hogy kismamaként csak külső munkákat vállalhat még.
      Tegnap este Tamás sejtelmesen csak annyit közölt, pénz áll a házhoz. Előléptetésnek néz elébe, amint azt a jól értesült kollégák hallották a rendelőben. Úgy tűnik az egész szemészeti-osztályt rábízzák. A főorvost a minisztériumba helyezik, és kifejezett kívánsága volt, hogy Tamás legyen az utóda az osztályon, amit az igazgatóság habozás nélkül elfogadott, tekintettel szakmai hozzáértésére és népszerűségére.
      Az utóbbi két évben szinte megfordult velük a világ, minden olyan olajozottan ment, hogy néha rácsodálkozott, valóban ez mind igaz lenne, nem álom? Röpke két év alatt házasság, gyerek, lakás, biztos egzisztencia, barátok, kiegyensúlyozott körülmények, pezsgő, vidám élet. A szerelemnek és a boldogságnak valami olyan örvénye, amely egyre mélyebben magával sodor, nem ereszt, fogva tart, de szorítása édes, bódító, azt hiszi az ember ez már nem is lehet másként...

*

      Már a megismerkedésük sem volt mindennapi.
      Szilvia egy borús reggelen kedvetlenül válogatott a ruhák között. Elszontyolodott a borús ég egyhangú szürkeségétől. Sóhajtott egy nagyot, előkotorta a bordó pulóverjét. Egy kicsit gyűröttnek találta. Megrázta a félhomályban, és a pulóver ujja hirtelen belecsapott a szemébe. Nem is tudott tovább öltözködni, könnybe lábadt szemmel ment ki a fürdőszobába. Amikor belenézett a tükörbe, megrémült. A bal szeme erősen bevérzett és lüktetett a fájdalomtól. Hideg vízzel öblögette, de semmit sem használt.
      Betelefonált az intézetbe, hogy a szemészetre kell mennie. Az SZTK folyosón szokás szerint rengetegen voltak. Szerencsére a baleseteseket előre vette az asszisztensnő, így nem kellett órákig várnia. Csak ügyetlenül botorkált a rendelőben, nem látott jól. Az orvos és az asszintencia a papírokkal volt elfoglalva. Egy ideje várakozott már a vizsgálószékben, amikor a fiatal orvos feléje fordult. Észrevette, hogy hosszasan nézi, de nem a szemét, hanem inkább az arcát, sőt egy óvatlan pillanatban tekintete végigsiklott az egész testén és a lábain is. Mindez csak néhány másodperc műve volt, aztán az orvos megvizsgálta annak rendje és módja szerint. Bevitte a sötétkamrába, szemfenék-vizsgálatot végzett, majd cseppeket és nyugalmat írt elő néhány napra. Ez a találkozás rögzült mindkettőjük emlékezetében.
      Harmadszorra a doktor már szándékosan a rendelés végére rendelte vissza. Mire bejutott, az asszisztenseket már rég elküldte. A vizsgálatnak már nem is volt indoka. Addigra már a személyi igazolványából, kiderítette, hogy hajadon. Mivel nem volt miért negyedszer is odarendelni csinos páciensét, kénytelen volt összeszedni magát és meghívta egy festő barátjának a tárlatára. Végül is egy képkiállítás nagyon alkalmas a látás vizsgálatára...
      Ma sem tudja, miért fogadta el a meghívást, de egyáltalán nem bánta meg. Tulajdonképpen kíváncsi volt a képekre is, az orvosra is. A szimpátia, ami első pillanattól kölcsönös volt őt sem hagyta nyugodni. Tamás nem volt félszeg, nem volt bátortalan, de látszott, hogy nem is gyakorlott a randevúzgatásban. Beszélgetésük elég formálisra sikeredett, inkább nagyokat hallgattak, de mindketten érezték, jó volt együtt lenni.
      Aztán felgyorsultak az események. A találkozásaik rendszeressé váltak. Először csak a hétvégeken, majd egyre többet voltak együtt. Tamás szívesen járt a lány baráti körébe, Szilviát pedig lenyűgözte a fiatal orvos komolysága. Főiskolás korában lesújtó véleménye volt a kollégium ablakai alatt részegen gajdoló jogász és orvostanhallgató fiúkról, akik nem riadtak vissza a lányok fülét irritáló obszcén nótáktól sem.
      A nyár közepétől, ha csak engedte az idejük, már együtt jártak a Dunára evezni. Tamás megtanította a vízi sportban a kitartásra, állhatatosságra és a folyó csendjének élvezetére. Néhány kilométeres evezés után a parton pihenve mindennél jobban esett a csók, az ölelés.
      A következő tavaszon már azon vették észre magukat, hogy a nyarat együtt tervezik, nem lehet a másiknak külön programja. Párizs és Róma helyett evezés a Tiszán egészen a határtól Tokajig. Gyönyörű út volt. A lassan hömpölygő vizet lapátolták órákig, szótlanul. Csak az evezésre koncentráltak mindketten. Ahol a folyó lelassult, csak feküdtek a csónakban és csordogáltak lefelé az árral. Esténként a parton üldögélve nézték a vizet, hallgatták a lombok suhogását, minden végtelennek, biztonságosnak tűnt. Egyik vöröslő esten kérte meg a kezét fiú a hamvadó tűz mellett. Pontosabban bejelentette, hogy összeházasodnak, mert nincs értelme egyetlen percet sem külön, egymás nélkül tölteni.
      A szabadságuk végeztével már gyűrűvel az ujjukon kezdték a munkát. Aki ismerte őket, egyáltalán nem csodálkozott elhatározásukon. Mindenkit elragadott ez a felhőtlen, tiszta vonzalom, mindegyik barátjuk, minden ismerősük, munkatársuk ezt tartotta a legtermészetesebb lépésnek.
      Szüleiket először a színházba hívták meg ismerkedni. Tamás ötlete volt, hogy vegyenek ki egy páholyt. Éppen a Víg özvegy ment, gondolta, a darab könnyedsége, zenéje, meséje vagy így, vagy úgy mindegyikük kedvére lesz. Utána a közeli vendéglőben egy könnyű vacsora, ahol a szülők megismerkedhetnek.
      Minden remekül sikerült. Szilvia szülei bár kicsit izgatottak voltak, mégis könnyen feloldódtak a társaságban. Kellemes este volt. A nászasszony jelöltek pillanatok alatt kölcsönösen szimpatizáltak egymással. Nem telt bele fél óra, máris egy csomó közös ismerőst találtak. A két öregúr, a nyugdíjas bíró és a nyugalmazás előtt álló gimnáziumi tanár nagyon hamar talált közös témát, és úgy beszélgettek egymással, mint két régi jó barát.
      Aztán minden gyorsan ment. Esküvő, nászút, fészekrakás, gyerek. Mindeközben valami felhőtlen boldogság. Tamás sikeres szakvizsgát tett, Szilviát osztályvezetővé nevezték ki. Megkapta a pedagógiai lehetőségek egyik legszebbikét. Mentálhigiénés foglalkozások, képzések, önismereti foglakozások tartoznak hozzá. Aztán megszületett Kistamás, az apja szemefénye, nagyapák, nagyanyák büszkesége, öröme. A lakás volt a legkisebb probléma. Azt kellett eldönteni, melyikükét adják el. Végül Tamásét áldozták fel. Szilviáé a belvárosban volt, és bővíthető. A másikért kapott összegből kezdték kialakítani a rendelőt és a hozzátartozó várót. A maradékból egy sportkocsit vettek, igaz csak másodkézből...

*

      Hosszan heverészett a kanapén. Tamás érkezéséig van még vagy két óra, átadhatja magát egy kis semmittevésnek. Kistamás mélyen alszik, jöhetnek a legfrissebb újságok. Időbe telt, míg ráeszmélt, csengetnek. Mire észbekapott már a gyerek is felébredt, és keserves sírásba kezdett. Gondolta nem nyit ajtót, ne zavarja senki, inkább megnyugtatja a kicsit. De a csengető csak nem békélt, valaki egyre vadabbul, zaklatottabban nyomta a gombot.
      Az ajtóban két rendőr állt, egy középkorú és egy egészen fiatal. Amint meglátták a kicsit a karján, láthatóan zavarba jöttek. A fiatalabbik törte meg a csendet:
–  Dr. Urbán Tamásné ?
–  Nem. Dr. Urbánné Kende Szilvia. Parancsoljanak.
–  Itt lakik Dr. Urbán Tamás?
–  Igen. Mit óhajtanak, kérem?
–  Bemehetnénk? – kérdezte tétován az ifjabbik rendőr.
      Bevezette őket a nappaliba. Hellyel kínálta a jövevényeket, de azok tanácstalanul álldogáltak, jobbra-balra pillantva csak húzták az időt. A gyerek még nyöszörgött amint átölelte, a csend egyre nyomasztóbbá vált. Hirtelen ráeszmélt, hogy a két rendőr viselkedése teljesen érthetetlen.
–  Asszonyom – törte meg a feszült csendet a középkorú tiszt – sajnálattal kell közölnöm, a férje ma délután közlekedési baleset áldozata lett. Amint kimondta, felsóhajtott és könnybe lábadt a szeme a karon ülő csecsemőjét magához szorító fiatalasszony láttán. Idősebb nőre számított. A baleset helyszínén ő maga nem volt kinn, nem látta a vérbefagyott fiatal férfit. Nem is sejtette, hogy ennyire fiatal volt. A parancsnok csak annyit kötött a lelkére, azonnal hívjon orvost az asszonyhoz, ha szükség lenne rá.
      Szilvia némán állt, néhány percig meg sem tudott szólalni. Aztán erőtlenül lehuppant a földre, a gyereket a fiatalabb rendőr kapta ki a kezéből. Teljesen megfordult vele a szoba. Amint felfogta a hallottakat, egyre erősebben zokogott, és érezte, nem tudja abbahagyni. Nem szerette a hisztériát, mégis képtelen volt ellenállni a fájdalomnak. Már nem látott semmit, már nem érdekelte semmi. Csak zokogott. Még látta a rendőrt telefonálni, majd egy orvos jött, később az anyja.

*

      Napok teltek el mire annyira össze tudta szedni magát, hogy képes volt felkeni. Az anyja szólongatta.
– Kislányom, Szilvia! Egyél egy pár falatot, csak egy kis levest.
      A fejét rázta, így az anyja nem unszolta tovább. Akkora volt a csapás, hogy szinte az egész család belerokkant. Egyre jöttek a részvételő levelek, táviratok, de sokat bontatlanul félretettek. Egyiküknek sem volt ereje a világgal foglalkozni. Szilviában a legszélsőségesebb indulatok kavarogtak. Tehetetlen düh és bénult ájulás követték egymást szinte megbomlott elméjében.
–  Nem akarok élni, nem akarok egyedül élni – ezt hajtogatta magában, eleinte félő volt, hogy valóban így is gondolja. A szülei pontosan tudták, Szilvia komoly lány, elhatározásai szilárdak.
      Még az apja volt a leghiggadtabb. Ő intézte a temetést. Keményen tartotta magát, csak a szertartás után egy héttel érte egy gyengébb szélütés. Tamás apja, a bíró, egyetlen éjszaka alatt teljesen megőszült. Anyósa napokig csak bámult maga elé, ha szóltak hozzá nem válaszolt, nem érdekelte semmi.
      Kistamást a keresztanyja vette magához, de valahogy nem volt ereje babusgatni, becézni a gyereket. Megetette, tisztába tette, fürdette, mint egy gép, mialatt csak a fivérére tudott gondolni.
      Hatalmas temetés volt. Kivonult a fél város, a kórháziak, a közvetlen kollégák, a betegek, és rengeteg bámészkodó. Szilvia már erősen begyógyszerezve, szilárdan állt a ravatal mellett. Amint a pap beszélt, a kollégák nevében Perjési doktor búcsúzott, ő csak csendesen könnyezett. De amikor a koporsót leeresztették a mély sírgödörbe, felzokogott keservesen. Érezte most minden megmásíthatatlanul véget ért. A szenvedés szinte elvette az eszét. Szeretett volna felkiáltani.
–  Mi lesz velem? Mi lesz velünk! – sikoltott benne egy hang, de nem találta a választ.
      Tulajdonképpen ebben az irreális pillanatban eszmélt fel. A temetés, mint egy józanító kúra megtette hatását. Ott, a sír mellett állva kezdett Kistamásra gondolni. Eszeveszett türelmetlenség fogta el, szinte rohanni akart volna utána, hogy megkeresse, magához ölelje. Vádolta önmagát, amiért gyenge volt és összeroppant. Most már csak annyit érzett, össze kell szednie magát, fel kell tápászkodnia, nem önmagáért, nem ezért az igazságtalan életért, hanem a gyerekért. Ha Kistamás nem lenne, muszáj lenne utána halnia a párjának, de így bármilyen nehéz is, tovább kell folytatnia mindent, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha nincs már, nem lehet már folytatás. Azt a boldogságot, azokat a felhőtlen éveket senki sem adhatja vissza. Tamást nem helyettesítheti senki. Senki soha.

2.

      A pénzváltó automatánál hárman is várakoztak. Amíg ott álldogált, megpillantotta magát a kirakat üvegében. Önkéntelenül megigazította a kalapját. Megállapította, még mindig elég csinos. A lábai formásak, ki tudja miért, a férfiak pillantása először mindig idevetődik, a dereka vékony. Szerencséje van, nem hajlamos a hízásra. Derűsen állapította meg, még mindig elég „jó bőrnek” mondható. Nem akart rágondolni, de ez az új, ismeretlen igazgató, akit idehelyeztek az intézetbe, mintha kinézte volna magának. Persze meglehet, hogy csak képzelgés az egész. Elmosolyodott. Úgy érezte, mintha illetlen dolgokon gondolkodnék.
      Az igaz, a kolléganők mindent megtettek a figyelemfelkeltés érdekében. Egyetlen hét alatt szinte valamennyien megváltoztatták a hajuk színét, a frizurájukat. Csak Kornélia, a könyvtárosnő nem változtatott a külsején semmit. Ugyanolyan igénytelen maradt, mint korábban. Minden reggel felvette a sötétkék munkaköpenyét, s ha fejére egy babos kendőt kanyarítana, bárki összetéveszthetné az intézeti takarítónővel, aki csak súlyban tudná őt felülmúlni. Pedig Kornélia műveltségét egyikük sem érhette utol. Szilvia sohasem értette, hogyan tud nő létére ennyire igénytelenül, minden nőiességet elutasítva öltözködni. Persze ma már érthető, hogy nem akar nőnek látszani, hiszen ez a ki tudja honnan eredő puritánság megérlelte gyümölcsét. Kornéliát a férje a nagy kapuzárási pánik közepette nem a legelegánsabb módon lecserélte egy hangsúlyozottan csinos és fiatal kolleganőjével.
      Az új főnök megérkezése felbolygatta az intézetet. Miután nyilvánvalóvá vált elődjének, „a nagy fehérnek” nyugdíjaztatása megindultak a találgatások először az illető személyéről, később, amikor beiktatták a módszereiről, a szokásairól.
      Az első pár hónap nem volt könnyű. Voltak, akik nyíltan, mások burkoltabb formában hízelegni próbáltak. A baj csak az volt, nem lehetett kiismerni ezt az új embert. Szigorú volt és pedáns, mint egy hivatalnok, okosnak és műveltnek mutatkozott, és kikezdhetetlennek látszott. Nem keringtek róla pletykák sem az előző hivatalában, sem a városban. A távolságtartása miatt sokan nem szerették, gőgösnek vélték.
      Ebben a szakmában nem sok a kísértés, legfeljebb a verseny erősebb, mint másutt. Olyan kevés a férfi, azok sem mind angyalok, sőt a legtöbbel csak megalkuvásra kényszerülhet egy művelt, intelligens nő. A többi szóba sem jöhet, foglaltak. A szabad préda, megérezvén a helyzeti előnyét komisz és megbízhatatlan is tud lenni. Ha az ember jót akar magának, óvatos a végtelenségig.
      Azon kapta magát, hogy ott a kirakat előtt már percek óra egyedül ácsorog, a pénzváltók már régen elmentek. Bosszankodott, miért is kalandozott el gondolatban ilyen hétköznapi dolgokon. Egyetlen szempillantás alatt összekapta magát, elhessegette kacér gondolatait. Gyorsan pénzt vett ki, aztán indult a fodrászhoz. Vasárnap a temetőbe kell mennie, de előbb még benéz apusékhoz is, a héten még nem volt otthon.
      Apus most elég kiegyensúlyozott volt, csak Kistamást hiányolta. Nagyon szerette az unokáját, remekül kijöttek egymással. Ha bevették magukat a műhelybe, alig lehetett kiimádkozni őket. Sem ebéd, sem vacsora nem lehetett annyira fontos, mint az éppen javítás alatt álló kávédaráló, vagy zár. A gyerek fogékony volt, az öreg meg szinte már munkatársának tekintette. Már régen nemcsak „fogd meg, add ide” viszonyban voltak, hanem úgy dolgoztak együtt, hogy mindketten tudták, mit miért tesznek. Sóhajtva állapította meg, bizony a gyereknek is jót tenne egy férfi közvetlen közelsége. Ma még csak tíz éves, de kivel fog az élet dolgairól beszélni, ki tanítja meg nyakkendőt kötni, borotválkozni? A rokonokon és rajta kívül nem fordulhat saját problémáival felnőtthöz. Amit a nagyapjával ma megbeszélhet, inkább még gyermeki dolgok. Az öreg pedig bölcsebb annál, hogy a gyerek lelkére rátelepedjen. Különben is engedékeny és cinkosa szinte mindenben.
      Hazafelé, míg keresztülhajtott a városon azon gondolkodott kellene-e férfi az életébe, úgy igaziból hosszú távra, vagy sem. Itt van Gábor, tulajdonképpen jó fej, de semmi jelét nem adja a nősülési szándéknak. Bár, ha adná, lehet, ő viszont megijedne tőle. Valójában végtelenül kényelmes pasas. Hétvégeken kettesben, vagy hármasban együtt szórakoznak, kirándulás, koncertek, de semmi több. Kistamás nem nagyon szereti, csak számítógépes ügyekben van közöttük egyetértés. Amúgy elég utálatos vele, mintha félne, túlságosan is befészkeli magát náluk. Mióta két éve egy névnap után másnap is ott maradt, a gyerek előtt világossá vált, hogy az éjszakát együtt töltötték, okozott néhány kellemetlen percet. Reggel két pirítós között pimaszul csak annyit kérdezett, te leszel eztán az apu? A férfi annyira meglepődött, hogy azonnal visszavonult és csak hetekkel később jelentkezett újra, amikor Kistamás táborozni ment.
      Szilvia még mindig tépelődött, vajon Gábor lenne-e támasza, akkor is, ha nem lenne munkája, családja? Elég jó ez így mindenkinek, nem túl veszélyes, szórakoztató is, csak éppen egyikük sem bátorkodik tovább lépni. Valami hiányzik mindebből, és Tamás emléke élénken él még ma is benne. Gábor ugyan állja az összehasonlítást, intelligens, lovagias, sőt komoly férfi, de mégsem az igazi...
Racionálisan akart az érzelmekről dönteni, ezért nem jutott semmire. Sőt annyira elgondolkodott az egyik kereszteződésben, hogy majdnem áthajtott a tiloson.

*

      Amikor belépett a lakásba, Kistamás éppen a videó előtt ült, valami amerikai akciófilmbe mélyedt. Ennek nem nagyon örült, de az érzelmei most elragadták. Csendesen odalépett hozzá, magához ölelte, lekattintotta a videót, csak ennyit súgott a kisfiú fülébe:
–  Vigyázok rád, nem hagylak el soha.
      A gyerek meglepődött, hosszan és értetlenül bámult rá.

 

 

Vissza a tartalomjegyzékhez