Megváltozott minden --
A tavaszi napsütés már elég erős volt, a szél gyengéden rázogatta a fák lombtalan ágait. A metszetlen szőlőtőkék hajladoztak az öregember lábainál. Egyre nehezebb volt lehajolnia egy-egy tőkéhez, és a sorok végén egyre nehezebb volt kiegyenesednie is. Hiába, a hetvenöt év mégiscsak hetvenöt év. Lassan, megfontoltan csattogtatta a metszőollót, válogatta az életképes, halványbarna, gyengén barkásodó, duzzadt rügyeket. Féltérdre ereszkedve esett a legkényelmesebben a munka, különösen, amikor a szőlőbaltát is használnia kellett, hogy eltávolíthassa a tőkék oldalából kinőtt vadhajtásokat. Naponta három-négy sort metszett meg, aztán megpihent. A sorok végén jóízűen húzott az otthon előre bekevert fröccsből, aztán kis pihenő és szemlélődés után ment tovább. Huszonnégy sor, soronként nyolcvan tőke. A levágott vesszőket naponta a metszés bevégeztével kötegekbe szedte, majd ha végez az egésszel, az ekézés előtt kihordja a nyalábokat a kert végébe. Alaposan és megfontoltan dolgozott. Most nyugdíjasként mindennél jobban szerette ezt a szőlőt, úgy kezelte, mint egy uralkodó a saját birodalmát. Lényegében az is volt, a saját birtoka. Szerette a bort, de csak a sajátját. Minden évben keményen meg is dolgozott érte. Annyi mindig termett, amennyi a családnak kellett. Bárkit, váratlanul betérőt is szívesen megkínált egy-egy pohárkával. Így látta, így tanulta. Egy jól menő, takaros gazdaságba született, már az apja is, sőt a nagyapja is. A földben benne volt az ősök üzenete, ami nemcsak a szerzést, de a szorgalmat, az önellátást, a családi megélhetés biztosítását is jelentette. Valaha ezt a szőlőt, ami már csaknem ötven éves, az apjával együtt telepítették, és bár már itt-ott pusztultak ki tőkék, a mai napig gondosan pótolgatja, így ez a szőlőskert még ma is úgy néz ki, mint az első évek után, amikor a növények megkapaszkodtak, és valóban termőre fordultak. Minden ősszel, jóleső elégedettséggel legelteti szemeit a gazdagon megrakodott tőkék felett. Nem törődik vele, hogy irigylik. Hadd tegyék, az a legkönnyebb. Nemzedékek óta felhalmozott büszkeséggel mosolygott mindig az irigykedőkön. Most kedvére és erejét beosztva dolgozgathat, úgy tűnik, van idő bőséggel, pedig napról napra kevesebb lesz. Az egészségére nem panaszkodhat, de azért hol itt, hol ott fáj, hol itt, hol ott bujkál benne ilyen-olyan nyavalya, figyelmeztetve az idő múlására. Itt, ahol csak a madarak csiripelése zavarja a nyugalmat, a felhők vonulása hoz változást, van idő töprengeni múlton és jövendőn.
Ez itt a szőlőskert közepe. A tizenkettedik sor, negyvenedik tőke a telek határ felől. Ez az a bizonyos pont, ahol a mai napig is nyomás szorítja a gyomrát, amitől izgulni kezd, ha ideér, mint azon a borongós estén, amikor a nyomozók kísérték. Kezében rövidnyelű ásó, nyomában két ellenszenves civil ruhás nyomozó rendőr vagy ávós a városból...*
Először nem is gondolták, hogy bármi bajuk is lehet. Nem volt könnyű az élet a háború után senkinek sem, de nekik mindig volt annyijuk, amiből a törvényeknek is eleget tettek, adót, bérest kifizették, és a család is jóllakott. Harcok nem voltak itt, maroknyi orosz katona állomásozott csak a faluban. Igaz, azok aztán hajkurászták a lányokat, asszonyokat, akik ólakban, szénapadlásokon rejtőztek, többnyire sikerrel, míg normalizálódott az élet. Talán egy vagy két erőszakos eset volt, de elenyésző ahhoz képest, amit később meséltek a városiak, meg a hadifogságból hazatérők. Csak a kicsi húga siratta hat libáját, a katonák egyik éjjel kitekerték mindnek a nyakát, és elvitték őket. Istenem, éhesek voltak, raboltak...
Túl nagy igényeik, vágyaik nem voltak, nem lehettek, a vidék, ha éppen nem is volt elmaradott, a közeli mezőváros vonzásában túlságosan fejlettnek sem volt mondható. A várost kis falvak, és még kisebb szállások övezték, zárt lakókörrel, ahol mindenki alaposan ismerte a másikat. Megvoltak ugyan a társadalmi különbségek, de békében éltek az emberek. A háború után volt némi bolydulás, a sok nincstelent a szovjetrendszer példája csak-csak fölpiszkálta, az irigykedők most már hangot is adtak érzéseiknek. Az apja csak hümmögött és keserűen dohogott. Hej, de ronda is, amikor a bolha köhög mondogatta és csak legyintett. Pedig azért voltak intő jelek, amiket észre kellett volna venniük. Változott az életük, megváltozott szinte a levegő is körülöttük. Mások is kértek abból a hatalomból, ami a módosabb, példamutatóan gazdálkodóknak apáik és maguk tehetsége után kijárt.Amikor megjelent a felhívás a kocsma előtti falragaszon, hogy minden hivatali és magánfegyvert tiszteknek, volt csendőröknek, vadászoknak, mezőőröknek be kell szolgáltatni a fegyverviselési és tartási engedéllyel együtt, határidő, hely megadásával, még nem is gondolta, hogy éppen a sorsuk fordul.
Azon a héten egyik este a Góbics Jóska a kocsmában sunnyogva odaszólt neki, hogy most aztán vége a vadászatnak, le kell adni a puskát. Jól van, majd leadjuk, a mi ügyünk, te csak törődj a magadéval! felelte foghegyről. De az csak fölhorkant. Halljátok cimborák, mit beszél ez? Nincs énnekem puskám, nem is volt sose. Nem vagyok én kulák kölke.
Nem bizony, de a tőreid kint vannak a nyulaknak, meg a hurkok a fácánoknak, te orvvadász vagy! azzal odafordult a pulthoz egy korsónyi sörért. A kanális a te varsáiddal van tele, te piszok tolvaj! toldotta meg éles hangon. A másik asztalnál halk moraj kezdődött, a sarokban Góbics földszomszédja kajánul fölnevetett, de gyorsan abba is hagyta amint az, szúrós, fekete tekintetével rátalált. Góbics fölugrott, de a barátai lefogták, ő meg kihörpintette a sörét és hazament. Csak nem kezd ezzel a mihasznával. Nem érezte jól magát. Valami változott körülötte is, az emberek lelkében is. A legjobb barátja a városba ment tanulni, a gazdalegények nem nagyon tartottak össze, gyanakvás, bizalmatlanság lepte el a szállást. Már nem volt egyértelműen tiszta a kép. Még pár éve is pontosan lehetett tudni, ki kire számíthat, de ez a demokrácia megzavarta a fejeket. Primitív emberek kaptak hatalmat, amivel aztán éltek, és visszaéltek.
Lányokhoz csak szombaton mehetett, gondolta jobb lesz, ha lefekszik, holnap amúgy is hajnalban kel, piacra viszi a nagymamát a városba. Ha szerencséje lesz, találkozhat Erzsivel, ha azt az anyja elhozza tejfölt, túrót árulni. Válthatnak talán pár szót is. Vasárnap délután valami színdarabot játszik a tanító úr csapata, utána meg mulatság lesz a kocsmánál, jó lenne, ha a lány elkéretőzne. Ez az Erzsi takaros jószág, a családja is elég szorgalmas, az öreganyja alvégen lakik, hát csak el tud jönni, nincs messze a szomszéd szállás, az sem baj, ha az anyja is vele jön...
Másnap, amikor a piacról hazaértek az apja a konyhában a puskáit tisztogatta. Két puskája volt az öregnek. Mezőőr volt, így kapott egy szolgálati fegyvert, ami nem volt túl jó minőségű, de azért a célnak megfelelt. A másikat maga vásárolta még a háború előtt. Nem kis utánjárás kellett hozzá. Ez aztán elsőrendű fegyver volt, igazi békebeli német gyártmány. A maga nemében nagyon értékékes, gondosan tárolt, megbecsült jószág. Az öreg nem is igen használta, csak amikor a jegyzővel és a prépost úrral, aki gyerekkori barátja volt, ment vadászni vendégként a csillagosi határba. Hétközben csak a szolgálati fegyvert vitte magával, vigyázott rá, de nem tartotta akkora becsben, mint amazt. A sajátjáért csaknem három mázsa búza árát kellett adnia, öt évig kuporgatott rá, és büszkeséggel töltötte el, ha a vállára vehette.
Hallotta-e édesapa, hogy elrendelték a fegyverek beadását? kérdezte a konyhába lépve, amint a fegyvert tisztogató öreget meglátta.
Hallottam hát, meg aztán kiküldték a papírt is. Ott van a kredencen. De jól van, beszolgáltatom, úgy sem lehetek már mezőőr, osztályidegen, kulák fegyvert nem tarthat.
Amazzal mi lesz? Azt is beadja? kérdezte a fiú.
Mit képzelsz? Azt ugyan nem. Soha. Az az enyém! Sokat jártam utána. Évekig kerestem, százhatvan pengő előleget kért a fegyverkereskedő, valahol Budán, meg fél évbe telt, míg a hivatalok kiadták az engedélyt hozzá. Régen volt, még jócskán a háború előtt, nem igen tudhatja senki, hogy két puskám van.
Minek az a puska, az engedélyt is bevonták, úgy se használhatja.
Hát aztán. Azt hiszed mindig így lesz? nézett vissza szigorúan az apja. A holnaputánt is figyeld, ne csak a holnapot! Most kulák vagy, mert a szovjet azt mondja. A legközelebbi választásokon megváltozhat minden. Ki tudja, hova veszelődne, valamelyik elvtársnak még megtetszene, aztán... morgott az öreg és gondosan szétszerelte a fegyvert.
Ma éjjel elásod, úgy hogy én ne is tudjak róla. Volt, nincs. Már régen nincs. Eladtuk a cserevilágban bútorért, ruháért, vagy odaveszett, elvitte a muszka... Aztán csak keressék.*
Borús éjszaka volt. A hold tányérját felhők takarták, néha kiviláglott, de azonnal el is tűnt. Majdnem szélcsend volt, erősebben csak a magas légrétegekben mozgott a levegő, komótosan hajtva az aranyló szélű sötét felhőket, amitől szinte percenként változtak meg a fényviszonyok. Gondolta, mégiscsak megjegyezhető helyet kellene találnia a rejteknek. Nem lehessen tudni, mikor lehet rá szükség újra. A szőlőben óvatosan lépdelt, mégis harsogott a homok a lába alatt. Le is rúgta a bocskorát, hogy még akkora zajt se üssön. A földdarab túlsó végét meggyfák szegélyezték, most feketén bólogattak, a lehajló ágaik között mozgást vélt felfedezni. Megállt, körülnézett, szinte körülszimatolt, mint a nyúlra váró róka, aztán ment tovább. Izgatott volt. Olyan titok tudója lesz, amit nem oszthat meg senkivel, ez nyomta a lelkét. Ezt még Erzsi se tudhatja. De hát egyformák voltak az apjával, nyakasak, kemények és magányosak. Sokszor, sok mindenben egyes-egyedül. Így szokta meg őket a világ, és ők is így szokták meg a világot.
Pontosan kiszámolta a sorokat, gondolta így nem felejtheti el a fegyver helyét. Tizenkettedik sor a telekhatár felől, és a negyvenedik tőke. Ha pusztul majd belőle, a hiány lesz a jel. A derékig érő szőlőtőkék között vitte a fegyvert, amit odabent szétszedve gondosan olajos rongyokba csavartak, majd pedig egy bőrtarisznyába, végül egy kopott csalánzsákba tettek. Az egész nem volt nehezebb így becsomagolva tíz, tizenkét kilónál, ez meg se kottyant neki, inkább a titok súlya volt a nehéz. Félni nem félt, az apját értette és féltette, de tetszett az ellenállása is. Úgy érezte joga van megtartani, ami az övé, bár ez a puska itt a tőke tövében számukra mától éppen olyan értéktelen, mint a hivatalnak, hacsak rá nem jönnek. De hogyan is jönnének rá? Végül is a fegyver eltűnik, a másikat beszolgáltatják, nem sok bajuk lehet. Amikor a tetthelyre ért gyors mozdulatokkal ásni kezdett. Legalább másfél méter mély gödör kell, de lehet mélyebb is, nehogy szántás közben valahogy a felszínre kerüljön a rejtett fegyver, vagy a zsák foszlánya. Néha meg-megállt, körülkémlelt, majd megköpte a markát, és úgy folytatta az ásást. Mintha megint mozdult volna valami a meggyfák irányából, de az is lehet, hogy csak képzelődik. A fegyverrejtegetés bűntett. Az apja büszke volt mindenre, amit életében megszerzett, értette miért nem akart megválni a puskától. Egy elásott, szétszedett fegyver nem sokat árthat semmilyen rendszernek. Hacsak elő nem veszik...
A gödör elkészült. Gondosan beletette a csomagot, és sietve visszahányta a homokos földet. A végén már térdepelt, a tőkék közül kapargatta a félrehullt hantokat, igazgatta a talajt, igyekezett, minél kevesebb árulkodó nyomot hagyni. Tegnapelőtt kötöztek, tegnap permeteltek, most legalább egy hétig nem kell idejönni senkinek, addig még megjöhet a jótékony, nyomokat eltüntető eső is. Amint felegyenesedett újra csak meglebbent a meggyfa lombja, egy pillanatra megállt, de azonnal a földre is hasalt, mintha egy alakot látott volna, amint leugrott a fáról és elszaladt a holdvilágban. De lehet, hogy csak képzelődik. Valaki megleste talán, bár nem tudhatta mit ásott el.
Már eléggé kemény világot éltek. Ha a parasztok betartják a szabályokat, felkopik az álluk. Ami kicsi megtermett, fölnevelődött, a beadási biztosok kezére került. A saját szükségletükre valót dugdosni, rejtegetni kellett. Engedély nélkül négylábút vágni tilos volt, a parasztember a saját kukoricáját az éj leple alatt dézsmálta meg, hogy abból ne kelljen beszolgáltatni semmit. A terményt úgy szedték, hogy még a lovakat is vigyázták, ne csilingeljenek a lószerszámok.
Az ember leleményes, főleg ha sanyargatják. A disznók hangtalanul múltak ki szürke hajnalokon az ólak mélyén, aztán hangulat nélküli titkos disznótor következett. Még a hulladékot is gondosan eltüntették, nehogy a kutyák széthordják, és árulkodó nyom maradjon. A bort csumakúpokban rejtegették, másképp rátaláltak volna a beadási biztosok, a legjobb, legelszántabb párttagok. Rémes világ. Vasárnaponként falujárók jöttek, órákig óbégattak a szállás közepén, próbálták a népet butítani. Nem sokan hederítettek rájuk, főleg dologidőben. A tanítót a kölykökkel kirendelték csasztuskázni a kulákok ablaka alá, ha valamelyik nem teljesítette a beadási kötelezettségét. Nem adta be a tojását Veréb Kálmán gazda, zimezum, zimezum... kornyikáltak a kölkök. Az apja komótosan kiment, behívta a tanítót a pincébe, addig töltögetett neki, míg az el nem zavarta haza a gyerekeket. Többet nem jöttek, a tanító fegyelmit kapott, a tanítóné meg látni se bírta részegen az urát. Az apja elégedetten mosolygott, jól kibabrált velük, a tojást, zsírt, terményt meg beadta, igaz maguknak csak az avas maradt.*
Másfél hónap telt el. A puskáról nem esett szó, a másikat, a hivatalit az apja bevitte a tanácsba. Kezdődtek a nyári munkák. Készülődtek az aratásra. Összehívták a rokonságot, bérest fogadni már lehetetlen, így is kulákoztak már eleget. Az apjának már rég nem volt kedve találkozni a falubeliekkel. Inkább hajnalban, ha nem bírt aludni, biciklire kapott, kikarikázott a telekre, megnézte az őszi árpát, számolgatta, hány nap kell az aratáshoz. Bejelentette az aratást is, nehogy a begyűjtési felelős szabotázzsal vádolhassa. Elfacsarodott a szíve a gondolatra, hogy a cséplés még be sem fejeződik, még jóformán le sem mázsálják a zsákokat, máris elrekvirálják, amit csak lehet. Ki tudja lesz-e elég takarmány, és vetőmag jövőre? De a beadást teljesíteni kell. Párthatározat van rá. Ínség van, éheznek a városiak is, igaz, de aki termel, azzal mi lesz? Hadikommunizmus ez, pedig már vége a háborúnak. Ha tíz, tizenegy óra tájban hazavetődött, falt néhány falatot, kis avas szalonnát, hagymát, ivott rá két-három pohárkával, aztán szundított egyet.
A fia és a felesége már nem is merték megszólítani, látták, hogy forr benne a keserűség. Maguk is nehezen viselték a megbélyegzettséget. Az asszony csak sóhajtozott, de tette a dolgát gépiesen. Kimeszelte a házat, legalább is azt a két helyiséget, amit meghagytak. Az első két szobába beköltözött a hivatal, most itt van a községháza, meg a pártiroda, meg a fiataloknak valami klub. Esténként szeminárium, meg gyűlés van. Ha nem, csapkodják az ajtót, csak úgy pörög le a máz és hullik a vakolat. Rémes világ, de nincs mit tenni.
Az egyik szobába bevittek két nyoszolyát az öregeknek, elébe meg a régi sezlont neki, a fiuknak. Még jó, hogy a nővére az apósához tudott menni, másképp öten szoronganának a nagymama földes konyhájában, ami abból a kamrából lett, ahol azelőtt terményt tároltak.
Mindent átjárt a dohos, áporodott szag, éppen ideje volt már kimeszelni. Az anyja jókedvűen végezte a munkát, jámbor lélek volt, az asszonyok ősi létért való küzdelme nem halt ki belőle. A sárral kevert lóganéval tapasztotta ki a leomlott faldarabokat. Aztán két soron is átmeszelte, takaros szobát alakított. Nem háborgott, tudta, nincs mit tenni a rendszer ellen. Azon iparkodott, ami van, azt megmentse. Még a törpetyúkok tojásait is elrakta ecetbe, télire. Összehúzták magukat, a háború is elmúlt, majd csak véget ér ez is.*
Éjjel kettőkor, amikor a legmélyebben aludt, riadt fel a dörömbölésre. Az apja nyitott ajtót, már szinte meg sem lepődtek. Két ávós, meg egy civil ruhás nyomozó verte a konyhaajtót. Mindenkit igazoltattak, az anyja rémülten kereste elő a papírokat a kredenc bal oldali fiókjából. Szó nélkül előadott mindent, csak a kosztpénzt, amit egy fémdobozban tartott tolta beljebb. Ha ezt is elveszik, tényleg felkopik az álluk. Még egy liter petróleumot sem tud venni, legföljebb gyertyát kaphat hitelbe, ha adnak kuláknak.
A nyomozók szétválasztották őket. Az apját átvitték a másik szobába, őt a konyhában igazoltatták, aztán meg a falhoz állították, az anyja meg mezétláb ácsorgott a hatszögletű téglával kirakott gangon. Csak a kutya nyítt keservesen, mintha érezte volna, baj van.
A fiatalabbik nyomozó, egy nagydarab himlőhelyes arcú, a támlás konyhaszéket lovagló ülésben a két lába közé vette, úgy ülte meg. És nem teketóriázott, gyorsan a puska ügyére tért. A szomszéd helyiségből puffanások, talán ütések zaja hallatszott. Csak állt és tagadott, hogy nem tud semmilyen fegyverről, különben is beszolgáltatta az apja, neki nincs hozzá semmi köze. Vívódott, de semmiképpen sem akarta feladni az apját. A gyűlölet egyre nőtt benne, hiszen az a puska magántulajdon volt, azért megdolgozott becsületesen az öreg. Persze itt most, ezeknek, minden közös, azt hiszik, bármit lehet. Beadtak mindent, kifizették az adót, elvették a házuk felét. Itt állnak szinte nincstelenül, osztályidegenként, soha nem látott ínségben, megbélyegzetten, most már a politika is behatolt az életükbe. Az apja elleni vád: fegyverrejtegetés, téesz elleni izgatás. Ő maga nősülhetne is, a kora megengedné, de most? Meglehet kényszermunka vár rá, bánya, vagy kőfejtő. Tagadott. Lehajtotta a fejét, konokul hallgatott.
A vallató kifogyott minden eszközéből. Dühös volt, de várt. A feljelentés igaz lehetett. Itt egy fegyvert valahová elrejtettek, ez államellenes cselekedet, ha sikerül bebizonyítani, és előkerül a puska talán őt is előléptetik. Ezeket meg szépen lesöprik a föld színéről. Kényszermunka, börtön, vagyonelkobzás. Kulákok, megérdemlik. Zsigeri gyűlölet élt benne irántuk. A Tiszán túlról került ide, az ő apja zsellér volt, irigyelt mindenkit, aki jutott valamire. A hatalom jól számított, itt nem tudták megkörnyékezni, gyökértelen volt, ezért hűségesen szolgált, nagyon is hűségesen.
Kisvártatva a másik nyomozó kíséretében megjelent az apja. A fején, a bal halántéka táján vékony repedés, az arcán szivárgó vér. Lassan alvadt már. Megtörten, egészen halkan mondta:
Mutasd meg, hova ástad el!*
Az öregember lassan felegyenesedett, hosszan nézte a szőlőskertet. Félig már megmetszette a tőkéket, a másik oldalon még meredeztek a tavalyi száraz vesszők. Olyan felemás az egész, mint a világ. Néhány hónapja valami elindult. Már ötvenhatot sem tartják ellenforradalomnak. Valami megváltozott. Hosszú volt az út idáig. Soká tartott, míg minden kialakult.
Az apját akkor Vácra vitték, ott raboskodott. Többen is voltak ott a faluból. Megfélemlítették az egész családot. Kilakoltatás, lapátos katonaság, megbélyegzettség. Nem volt rajtuk csillag, mégis, mintha a homlokukra lett volna égetve, osztályidegenek. És úgy is viselkedtek. Csak azokkal tartottak össze, akiknek a sors ugyanazt az utat szabta. Volt egypár család a faluban. Ahogy a politika enyhült, a vad terror kora lezárult, azonban évtizedek múltak el, mire a valamire való, szorgos középparasztként mind mentek egyről a kettőre. Már nem izgattak a téesz ellen, fogcsikorgatva beadták a lovakat, szekereket, meg a földet is, de a közös helyett a háztájit tartották többre.
Mintha levegőhöz jutottak volna. A gyerekeik tanultak, legalább érettségiztek, javult a helyzet, látszólag, ha nem kótyavetyélték el a bevételt, ha megragadták a lehetőségeket, lehetett haladni, gyarapodni. Anyagilag javult a helyzetük, hiszen a vérükben volt, hogy gyarapítani kell. Csak a lelkek mélyén maradtak meg a lefojtott indulatok. Nincs az a pénz, ami kárpótlást hozna a tönkretett évekért, az elfuserált ifjúságért. Ki hinné ma már, hogy egy vadonatúj biciklinek, vagy egy oldalkocsis motornak is tudtak valaha örülni. Amikor visszakapták a házat évekig boldoggá tette, hogy csinosíthatja, bővítheti az ősi fészket. Beleölte minden megtakarított pénzüket, szinte mániásan a majd én megmutatom nyakas gőgjével építkezett, alakíttatott át mindent. Az apja egykedvűen nézte, a börtön után egyre betegebb lett, hogy korábban halt meg másoknál, bizonyára a kínzásoknak is köszönhető. Hol itt a kárpótlás? Hol van az az ítélőszék, amelyik úgy osztana igazságot, ahogy neki fáj.
Megváltozott minden, lehet azt érezni. A sebek látszólag behegednek, de a hegek alatt megmaradtak a beteg gócok. Újabb és újabb tavaszok jönnek. Ki tudja jövőre lesz-e ereje itt dolgozgatni és a letűnt időkön gondolkodni? Ez a földdarab ma már jelkép. Jelképe megnyomorított életüknek, mert a lelkük nyomorodott meg. Minden tavaszi megújulás jelképe a reménykedésnek is, jelképe annak, hogy valami nagy sokára tényleg megváltozik.
Balogh Györgyi: Megváltozott minden