____

Elég a pénz

     

      Bőgő ángyom békétlen asszony volt. Sok keserű pillanatot szerzett a rokonságnak, de a szomszédoknak, hivataloknak, postásnak, szerelőnek, hozzávetődött mesternek is. Elhatározásaitól egyszerű ember nem tudta eltéríteni. Amit eltervezett, annak úgy kellett lennie, még akkor is, ha veszteség érte, vagy esetleg sokkal jobban is járhatott volna. Otthon sem tűrt ellentmondást, olyan emberekkel pedig, akik keresztül húzták számítását, hosszú távon sohasem érintkezett. Akaratos asszony lévén, gyakran kinyilvánította véleményét, amellyel egyáltalán nem volt tekintettel a környezetére. A férje, legény fiai úgy táncoltak, ahogy ő fütyült, sőt még a tanító urat, plébánost is kioktatta, ha valami nem volt kedvére való. Mit szépítsem, nem nagyon szerettük mi sem, de mások sem. Egyetlen dolgot becsült igazán, csaknem értékén felül, a pénzt.
      Igaz ami igaz, ért rossz világot is, amikor minden fillérre nagy szükség volt, s azt a keveset bizony keservesen tudták csak megszerezni. Ráadásul a fukarsága mellett kapzsiságnak sem volt híjával. Néha azért elszámította magát, de a makacssága nem ismert határt. Legendaként ismertük történetét a két tojásról és a három skatulya gyufáról. A háború után, még a cserevilágban történt, hogy begyalogolt a városba a többi asszonnyal együtt. Otthon fogytán volt a gyufa, petróleum, hát összeszedett egy szakajtó tojást, a duciját kibélelte két tisztított, kövér kacsával, mert óvatosnak kellett lenni a feketepiacon. A kacsákért cukrot, petróleumot kapott, a tojásokat gyufára akarta cserélni. Egy városi asszony két tojásért kínált három skatulya gyufát. Bőgő ángyom, a sötét kapualjban egy kicsit megzavarodott, mert út közben éppen fordítva ismertették az asszonyok a csereberés árfolyamot. Az előző héten három tojásért két skatulya gyufát adtak. Még menet közben elhatározta, hogy hat tojásért négy skatulya gyufát fog szerezni. Ettől nem tágított, a városi asszony mindjárt átlátta a helyzetet, és mire ő is ráeszmélt, hogy nem a legelőnyösebb üzletet kötötte, az már régen a város másik felében járt.
      Bevételeiből mindig csak annyit költött, amennyit muszáj volt, a többit szinte élére állítva, apródonként vitte a takarékba. Öreg korára már szép summát gyűjtögetett, de a legkisebb összeget is megfontoltan költötte el. Szeretetének is csak a pénz volt a fokmérője. Ünnepek tájékán pontosan egyenlően osztotta el azt a kis összeget az unokák között, amit engedélyezett magának úgymond „szétszórni” közöttük. Így volt Mihály bátyám zsebpénzével is, amit szintén fillérre gondosan kiszámolt. Az öreg, fiatal házas korukban minden keresményét hazaadta, kártyázni, cimborákkal éjszakázni nem lehetett ilyen asszony mellett, így mindig csak annyi pénze volt, hogy a vasárnapi meccsre jegyet válthasson, esetleg utána egy korsó sört megigyon, csak úgy magányosan. Néha sikerült kis mellékeshez jutnia búzaeladásnál, disznószállításnál, de ezek voltak a ritkább pillanatok. Nem is nagyon volt pénzre szüksége, hiszen vásárolni csakis együtt mentek, napszámossal, mesterrel pedig az asszony számolt el. Még a cigarettát is mindig előre meghozta neki, így semmi oka nem volt, hogy betérjen a kocsmába. Nemcsak pénzügyekben, de egyébként sem volt sok becsülete, mióta az ángyom nyájaskodáson kapta a kertszomszéd feleségével, míg annak az embere a katonaságnál szolgált, az ángyom meg éppen várandós volt a legkisebbik gyerekkel.

*

      Ez a történet egy nyári napon, a nyugdíj kifizetés napján kezdődött. Errefelé a nyugdíjat a hónap végén, huszonharmadikán, huszonötödikén hozza a postás. Az ángyomnak hivatalos ügyben a városi földhivatalba kellett mennie. Hívatták, időpontot kapott, pontos akart lenni. Gondolta, ha már úgy is ott van, meglátogatja a szomszédasszonyát a kórházban, na nem a csapodárt, hanem a másikat, és majd csak a késő délutáni busszal jön haza. Mihály bácsi tudomásul vette, nem sokat törődött vele. Elhatározta, új kifutót kerít a kecskék ólja elé. Jobb is lesz, ha az asszony nem tüsténkedik körülötte. Ha meleg is lesz, délre végez, utána nyugodtan pihenhet a körtefa árnyékában. A postás sokáig kiabált, mire az öreg előkerült. Már azt hitte nincsenek is itthon, és egészen megkönnyebbült, amikor az ángyom helyett Mihály bácsi jött elő. Tudta, hogy az öreg nem annyira fukar, számíthat egy kis borravalóra, amit az öregasszonytól sohasem kapott volna. Az öreg átvette a pénzt, megszámolta, egy húszast akkurátusan visszatolt az aláírt csekk mellé. A postás meghozta a Szabad Földet is, meg egy képeslapot vitorlásokkal. Meg se fordította, szemüveg nélkül csak aláírni tud, olvasni nem. Biztos volt benne, hogy a nagyobbik unoka küldte, az van most táborozni valahol a Balatonnál. A postás eltette az ellenőrző vényt, meg a húszast és gyorsan távozott. Jó kedve volt, a nyugdíjfizetés jó haszonnal jár. Az öreg az aprópénzt bele tette egy bögrébe, az ezreseket, meg a százasokat belehajtotta az újságba, az egészet ott hagyta az ablakpárkányon, ráfordította a kulcsot és visszatért a munkájához. Már majdnem végzett, amikor egy fiatalember kereste a polgármesteri hivataltól. Valami pecsétes írást hozott, ennek az átvételét is alá kellett írnia. Négy vagy öt lapból állt sűrűn telegépelve. A küldönc csak annyit mondott, kárpótlási gyűlés lesz, meg ezeknek a papíroknak a túlfelét ki kellene tölteni és beadni a hivatalba. A határidő rajta van. Ezt is odatette a többi hivataloshoz és szögelte tovább az akolt. A harangszó után egy félórával el is készült, bement, megmelegítette a bablevest, amit a felesége előre elkészített. Jó étvággyal megebédelt, egy kisfröccsel leöblítette az egészet. A bankjegyeket becsúsztatta a borítékba a hivatalos papírok közé, majd együtt átadja az asszonynak. Előkereste a szemüvegét, kivitte az újságot a körtefa alá a kerti padra, és olvasgatni kezdte. Hamarosan elszunnyadt. Arra ébredt, hogy valaki rázogatja a vállát. A felesége volt az.
  No, már meg is jöttél? – tekintett fel álmosan.
  Meg hát. Hamarabb végeztem a földhivatalban, mint gondoltam. Az árpási földek miatt hívattak. Az öcsém lánya, az a piszok Kata, azt is magára akarta íratni, de azt nem tudták, hogy az az én nagyszüleimé volt, azok meg édes szülémre hagyták végrendeletileg, így anyám után engem illet. Csak valahogy ez ott nem volt még bejegyezve. A nevemre is írták azonnal. Ezt is elintéztem. Na mit szól kend? – fejezte be diadalmasan.
      Az öreg összehajtotta az újságot, visszadobta a párkányra, és indult az ólakhoz itatni. Ángyom térült, fordult, rakodott a szobában, közben egyre a mai délelőtt járt a fejében. Magában dohogott. „Ez a Kata, ez a Kata. Az a pár hold föld hogy kéne neki, de hogy a Fekete Károly, meg a Béres Anna a dédszülei voltak, azt bezzeg nem tudta. A telhetetlen.” Nagyon elégedett volt a földügy váratlan fordulatával. A kórházhoz már nem is volt kedve elmenni. Nem akarta a szomszédasszonya nyavalygását hallgatni. Megtalálta a borítékot a párkányon, látta, valami hivatalos irat, bevitte hát az első házba. Majd vasárnap, ha jönnek a gyerekek, elolvastatja velük. A menye nagyon érti az ilyen irományokat, majd ki is tölti.
      Késő este volt már, amikor eszébe jutott a nyugdíj. Először kereste, majd kérdezte a férjét. Az azt mondta, ott van a bögrében az apró a szelvényekkel együtt, az újságban meg a bankók. Az asszony előbb a bögrét nézte meg, látta, ez csak az apró, keresni kezdte a javát. Az ember váltig azt állította, ott van az újságban. A hivatali borítékról, most, hogy nem volt a szeme előtt, elfelejtkezett. Az asszony egyre ingerültebb lett. Mihály bácsi forgatta az újságot, izgatottan teregette jobbról balra, balról jobbra, de a bankókat nem lelte. Csak kiverte a hideg veríték, egyre azt hajtogatta, „Hova az úristenbe szeleltem el?” Az unoka képeslapja már rég lent hevert a földön, rá is tapostak többször. Aztán kimentek az udvarra a pénzt keresni, hátha valahogy az újsággal együtt kikerült. De bizony nem találtak semmit. Az ángyom előtt beszűkült a világ, egyre erősebben forrt benne a méreg, aztán kicsapott belőle a düh és szidni kezdte az öreget.
  Magára nem lehet bízni még ennyit sem! Lám én lótok, futok, gyűjtök, kaparok, hogy minél több legyen, maga meg azt a keveset is szétszeleli. Biztos bejött valaki, amíg aludt kend a fa alatt. De hát miért is nem vitte be a házba? Hát nem tudja, hol a pénz helye? Ott hagyni a párkányon, hogy bárki hozzáférhessen? Egy hónap múlván hozzák a következőt, de se villanyszámlát, se vízdíjat nem bírunk addig fizetni. Sőt még kenyér se lesz! Így széthányni azt a drága pénzt! Vagy tán eldugta kend? De akkor nem zabál eztán az én asztalomnál! Kár lenne menyecskékre, cimborákra költeni!
      A férfi egyre keservesebben tiltakozott, és egyre jobban kutyaszorítóban érezte magát. Azt megszokta már, hogy nem sok becsülete van, de hogy arra gondoljon ez a vénasszony, talán eltette a pénzt, ez mégis csak sok. Milyen ember, aki a saját háza táján lop? Még azt gondolja, menyecskézik. Jól van régen megesett. Egyszer. Cimborák meg, no hiszen elmart mindenkit. Csak emlékezne, hova tette. Itt volt az újságban azzal a képeslappal együtt. Lehet, hogy ez az egész a nyomorult vénasszony legújabb szekatúrája. Eldugta a pénzt, amíg ő az állatok körül matatott, most meg őrajta keresi. Pedig tudhatja, magas a vérnyomása, jobb, ha nem idegesíti fel. Forrt benne a méreg, csaknem gutaütést kapott. A szidalmak végén annyira dühös lett, hogy már szólni sem bírt, csak teljes erejéből bevágta a konyhaajtót. Kinn a sötétben járkált fel-alá. Nem tudta mi tévő legyen. A pénz megvolt, csak a borravalónak adott húszas hiányozhat belőle. Egyre erősebben elhatalmasodott benne a gyűlölet a felesége iránt. Komisz asszony, de még ilyet nem csinált. Ravasz a végtelenségig. Eldugta a pénz, most meg keresi. De ebből pont elég volt...
      Másnap reggel a szomszéd vágta le Mihály bácsi nyakáról a kötelet. Szinte pillanatok alatt összeszaladt a rokonság, a szomszédság. Mire az orvos, a rendőrség megjött a két fiú is ideérkezett családostól, a temetést már ők intézték. Öt nap múlva lehetett temetni. A rendőrség vizsgálatot indított, hogy az idegenkezűséget kizárhassák. Mivel jelentős mennyiségű alkoholt találtak a halott szervezetében, így megállapították, lerészegedett, és pillanatnyi elmezavarában követte el tettét. A halál éjjel egy és két óra között állt be. Bőgő ángyom sokat adott a látszatra, így mélyen hallgatott az előző esteli veszekedésükről. Egyre azt hajtogatta, miért is nem kereste, amikor tíz óra után sem jött be. A nyomozó nem sokáig faggatózott, úgy ítélte meg, a haláleset előzmény nélkül, váratlanul következett be és nem hozható összefüggésbe semmilyen napi eseménnyel. Ezt is írta a jegyzőkönyvbe. A temetés költségeire már korábban tettek félre pénzt, így azt a takarékból kivették. Az öregasszony nem kívánt fényes temetést, csak amolyan rendeset. Túl nagy felhajtást nem is érdemel meg az öreg, nem elég, hogy a nyugdíjjal nem tudott elszámolni, most még a takarékban lévőhöz is hozzá kellett nyúlni miatta. Legyen csak mindenből megfelelő. Aztán meg nem tartozik az senkire, hogy futná pompásabbra is, de minek? A szertartás így is különbre sikeredett a vártnál. Sok kíváncsi, bámészkodó eljött, valahogy senki sem értette, hogy ez a jámbor, béketűrő öregember miért pont most vetett véget az életének? Annyiszor lett volna rá oka már korábban, de most valahogy hiányzott az utolsó láncszem. Senki nem tudta, mitől telt be a pohár?
      A temetés után két héttel az ángyom gondolt egyet, kiürítette a fiókokat. Az volt a szándéka, megszabadul a felesleges kacatoktól. Eléget mindent, amire már nem lesz szükség, iratokat, leveleket, újságokat, később, a halála után ne kotorásszon bennük senki. Legyen rend. Persze egy idős falusi embernek nem sok égetni való holmija van, de azért háromszor is megtelt a kis konyhai tűzhely. Először alaposan megnézett mindent. Igazolások, mindenféle téeszértesítések, meghívók falugyűlésre, vadászengedély, kerékpártartási engedély, a varrógép műszaki leírása. Amiről úgy gondolta, még szükség lehet rá, félre tette. Néhány fénykép, képeslap, karácsonyi, húsvéti üdvözletek. Amit feleslegesnek tartott, kivitte a konyhába, belerakta a sparheltbe és meggyújtotta. Egypár régi, üres borítékot is talált, ezeket is a többi után küldte. Amikor harmadszor fordult, már vizsgálódás nélkül dobálta be az égetnivaló holmit a tűztérbe. A szorosan összefogott iratok nem akartak jól égni, így kinyitotta a tűztér ajtaját és fújta a papírparazsat, hogy lángot élesszen. Végre az egyik boríték meggyulladt. Egy cseppet még fújta a lángokat. Amikor már rendesen belobbant, a papírlapok a melegtől tekeregni kezdtek, szinte életre keltek. Az egyik boríték szétnyílt, ezer forintos bankjegyek hamvadtak el az egyre fürgébben táncoló lángok között. Egy pillanat alatt felfogta, mit lát. Gondolkodás nélkül benyúlt a tűzbe, de amint megégette a kezét, vissza is rántotta. Két ezerforintos bankónak a csücskét tudta csak kirántani. Hosszan, könnyezve, révetegen bámult a lángokba. Korábban sohasem tapasztalt veszteséget és bűntudatot érzett...
      Egy hét múlva temettük. Ugyanott találtak rá, mint Mihály bátyámra. A falusiak egy része úgy vélte, lám nem volt kivel veszekednie, utána ment az öregnek boldogítani a másvilágon. A többiek azt mondogatták, ki hitte volna, hogy ez a lelketlen asszony ennyire szerette az urát? Csak anyám és én sejtjük az igazságot. A sparheltet mi vettük meg, és amikor kitakarítottuk, találtuk meg az elhamvadt bankjegyek maradványait az elszenesedett hivatalos papírok között.

 

 

Vissza a tartalomjegyzékhez