____

Hazamegyünk      

     

Igazán elsőrangú ez a szálloda. Hajnalban, amikor felébredt, otthagyva a hatalmas franciaágy melengető anyaöl-puhaságát odaállt mezítláb az ablak elé, és a vékony függönyön keresztül önfeledten bámulta a szálló kertjének életét. Gyönyörű angol kert, nyáron is színes, virágzó ágaktól roskadozó bokrok, körülöttük apró fehér virágoktól borított ágyások, és az angol kertekre oly jellemző smaragdzöld gyep, melyet csak vékony csíkokban szabdaltak a kacskaringós ösvények. Itt-ott kerti asztalok és székek a pihenni vágyóknak. Középütt kicsi tó, parányi csobogó táplálja. A lefolyó láthatatlanul a tó végében elhelyezett kövek alatt, mögöttük sás és pampafű, búvóhelyül a megszelídült vadkacsa párnak, akik kicsinyeikkel a tavacska egyetlen lakói. Élvezettel fürödnek, aztán felröppenek, de hamarost visszatérnek a vízhez. Néha eltűnnek a bokrok alján, vagy kisebb sétát tesznek a szálló környékén, sőt még a városkában is, ahol, ha éppen az úton kelnek át, még a forgalom is leáll.

Amikor a nyarat tervezték, sokáig nem is tudtak dönteni, mi lenne jobb, a tenger, vagy inkább körutazás hűvös, északi városokban. Nóra szívesebben ment volna a tengerre, vagy Párizsba. Azonban minden beszélgetésük kudarcba fulladt, mert anya hajthatatlanul Angliát ajánlgatta. Ezen kívül valahogy semmi sem tetszett neki, sem Jugoszlávia, sem a francia körút. Ez nem volt jellemző rá. Nóra értetlenül állt e makacsság előtt. Korábban mindig megbeszélték, hol töltekeznek fel az egész évi rohanás után, és soha nem voltak nézeteltéréseik. Mindketten méltatlannak tartották volna, ha pont a vakáció programja lenne a vita tárgya. Meg annyi gyönyörű hely van még, ahol nem jártak, kár lenne ezen vitázni. Arról nem is beszélve, hogy mindig volt hova menniük. Ha nem is szervezhettek luxus utakat, azért nem kellett garasoskodniuk, vagy hetekig magyar konzerveken tengődniük.
Amikor elvégezte az általánost Miki bácsiéknál nyaraltak Ausztriában, ott érte élete első csillapíthatatlan szerelme, szinte belebetegedett, amikor ott kellett hagyni az osztrák kisfalut és a szép szőke Klaust. Két év múlva anya görög-olasz utazással lepte meg. Azt mondta, mielőtt beiratkozik a művészettörténetre, látnia kell az antik világ hagyatékát. Végigjárták az Akropolisz összes templomát, a Forum Romanum sétányait. A forró napon úgy repkedett, mint hajdan a szabad római polgárok a Pénzváltók Csarnokától fel a Lívia villájáig. Úgy érezte, ha bármikor Ciceróba, vagy Tacitusba is botlana, vagy bármelyik névtelen Vesta-szűzbe, esetleg egy augurba, kedélyesen elbeszélgethetne velük.
Az idén semmi megbeszélés, semmi vita. Anya egyedül ment az utazási irodába, egyszer csak hozta a vízumot és bejelentette, az idei program Winchester lesz. Nóra persze örült, végre először utazott repülőgéppel, mert London is része volt a nyaralásnak. A városka hangulatos, de anya mindig kitért a magyarázat elől, miért éppen idehozta. Arthur király legendája nem érdekelhette őt annyira...

A télen egyszer szóba került a családjuk szétszóródásának története. A kilencszázas évek elejétől ki kényszerből, ki kalandvágyból, ki a politika szigorától rettegve, ki a származása miatti diktátum következtében, vagy éppen szerelemtől hajtva hagyta el az országot. A nagybácsik között voltak amerikás magyarok, egyik nagynénjük párizsi diáklány volt, később egy festő modellje, majd élettársa, utóbb egész életművének örököse, megőszülve, pedig gondnoka lett. Aztán a diákjai között mindig vidáman csacsogó Pipi néni, anya nővére, ötvenhat egyik szürke reggelén felszállt egyetlen hátizsákkal egy teherautóra és egy osztrák lágerben eltöltött hat hónap után végül Svédországban kötött ki egy magas szőke, mindig mosolygó halász oldalán. Az unokatestvérek is eltünedeztek, ki lehetőségeket hajszolt, ki a katonaság alól akart kibújni. Itthon alig voltak már rokonok. Akik itthon maradtak csendesen megöregedtek, legtöbbjük emlékét már csak temetők márványkövei őrzik.

Végül apa is elment. Az ő távozása végzetes csapás volt. Nóra alig múlt nyolc éves, és soha sem bocsátotta meg neki ezt a lépését. A tőle jött levelek, csomagok a kukában, tűzben, vagy továbbadott ajándékként végezték, és válasz soha sem ment rájuk. Anya is nehezen élte meg, hogy szeretett férje, akit egyébként bálványozott és teljesen kiszolgált, nem tért vissza a holland kiküldetésből, egyszerűen kinn maradt, vagy ahogy a házmesterné csípősen mindenki tudomására hozta a házban: „disszidált a Maros elvtárs kérem, ne is tessék keresni” . Akkoriban így mondták. A telefon, amit apa megeresztett a határról, még a családegyesítés reményét is kizárta, csak valami suta bocsánatkérés volt, semmi több, legalább is anya így mondta akkor mindenkinek. Kutató volt, egy jelentős gyógyszergyár alkalmazottja. Sokféle gyógyszer kidolgozásában részt vett, és tudományos munkája révén távol tudott és távol is akart maradni a politikától. Neki nem volt szüksége a hatalomra, annak viszont annál nagyobb őrá. Mire Hollandiába ment már mindent előre megszervezett egy ottani gyógyszergyár. Kapott állást, önálló kutatási programot. Az ottaniak úgy tudták a feleségével érkezik, csak hónapok múlva vallotta be a mentorának, hogy rendezetlen családi köteléket hagyott maga után. Először nyomozók jöttek, majd anya járkált a hivatalokba, aztán egyszer csak kimondták a válást hivatalosan, és megszűntek a zaklatások.
      Anya dolgozni kezdett mint művészettörténész. Kezdetben a Műcsarnok kiállítási katalógusait szerkesztette, de szellemi szabadfoglalkozásúként művészeti tárgyú könyveket, tankönyveket írt, szerkesztett, lektorált. Innen egészen rövid úton került a televízióhoz műsorszerkesztőnek. Szép filmeket készített mellőzött művészekről, és a legelismertebbekről is. Sokat forgatott vidéken, és külföldön is. Anyagi terhek nélkül éltek, bár év közben keveset találkoztak. Nóra kénytelen volt önállóan élni, de mindig nagy társaság vette körül, sok jó barát, akik, ha kellett támaszt is jelentettek. Az igazán biztos program minden nyáron egy külföldi utazás, és két hét a Balatonnál. De az év mindig hosszúnak bizonyult. Az ünnepek, a karácsony, a húsvét sok-sok üdvözlettel, telefonozással járt, de mindig csak ketten álltak a fa alatt, csak ketten ültek a húsvéti asztalnál. Anya nem akart férjhez menni, így egymáshoz nőttek, s bár valójában nem sok időt töltöttek együtt, ez mégis annyira intenzívnek bizonyult. Anya szisztematikusan készítette fel Nórát választott élethívatására. Múzeumok, kiállítások gyakori vendégei voltak, egyetlen kisfaluban sem mulasztották el megnézni a templomot, és a helyi látványosságokat.

Anya kinyitotta a szemét.
– Ugye gyönyörű? – kérdezte két nyújtózkodás között.
–  Az – válaszolt a lány kicsit elgondolkodva.
–  Stonhenge-ben találkozunk Mr. Thomas-szal. – folytatta anya.
Nóra eltűnődött, ki a fene az a Mr. Thomas? Miatta vannak itt? És mit akar anyától?
– Stonhenge érdekel, Mr Thomas egyáltalán nem.
–  Ne légy utálatos! Thomas segíteni fog nekünk.
A lány kissé megütközött. Ha anya azt mondaná, hogy ez az angol segít neki, bármi szakmai ügyben nem is gyanakodna, nyilván valami könyvről, esetleg műsorról, vagy valami ösztöndíjról lenne szó, de a többes szám megzavarta. Mi az, hogy „nekünk”? Még csak hallott róla, de már is utálja. Neki ugyan nincs szüksége sem Thomas úr, sem más segítségére. Pont azért iratkozik be Szegedre, hogy anya sem féltésből, sem segíteni akarásból ne szerezzen sem ismeretséget, sem protekciót. Ha elég okos, elég művelt, erre szükség nincsen. Ha meg nem, akkor majd dolgozni fog, és jövőre újra próbálkozik.
– Te itt akarsz maradni? Ezt forgatod a fejedben? Hogy szépen lelépünk mi is? – szinte szikrázott a tekintete, ahogy kibuggyant belőle a felismerés.
– Ezért hoztál ide?
– Jó lenne mindkettőnknek. – próbálkozott az anyja.
– Nekem ugyan nem! – visított Nóra. – Mit kezdjek én itt? Én otthon akarok maradni. Ide nem köt semmi! Azon túl, hogy minden gyönyörű, ez semmi, ez itt nem otthon, örök vendégség. Nem, te most valamit kieszeltél, amire túl későn jöttem rá, de ne hidd, hogy rábírhatsz a maradásra. Még, ha ezzel a Thomas-szal, vagy kifenével te itt is maradsz, én akkor is hazamegyek. Otthon van mindenki, aki fontos...
– Már van egy csepp állásom egy könyvkiadónál. Egyelőre valami bújtatott tiszteletdíjért, mert munkát engedélyek nélkül nem vállalhatok, de Thomas...– válaszolt anya sután.
– Nem, nem, és nem! Az ördögbe ezzel a Thomas-szal. Haza kell mennünk. Vagy jó, maradj, de nekem mindenképpen haza kell mennem. De ha itt maradsz, sohasem bocsátom meg, mint ahogy apának sem tudtam megbocsátani. Tudom, neked a Klári fájt, nekem, hogy félig árva lettem miatta. De, ha egészen elárvulok is, hazamegyek. Nekem otthon a helyem. Otthon, Magyarországon!
– Azt hittem...
– Nem ismerek én itt senkit! Más a katedrálisokat látogatni, mint itt élni. – zokogta.
Elkeseredett. Anya miért nem érti? Kedvesek itt az emberek, de nem is hasonlítható Budapesthez. Évekig haza sem mehetnének. Otthon maradtak a haverok, barátnők, és Sanyi is, akit annyira megszeretett. Most még azt a büdös lépcsőházat is kívánta a mindig elromló lifttel. Nem szólt többet, kivonult a fürdőszobába, magára zárta az ajtót. A tükörben az arcát nézegette, fiús vonásai keményebbek lettek, szemei kivörösödtek. Érezte ő évek óta, hogy anya nem érzi jól magát, hiszen a szakmai siker nem személyes boldogság. Anyának csak ő maradt. Kicsit szégyellte magát, amiért így visítozott, de mindegy. Annyira megrémült a gondolattól...
      Mire kijött a fürdőszobából anya a két nagy bőröndbe pakolt szótlanul, gépiesen. A látvány kissé megzavarta. Ma Stonhenge lett volna a program. Hosszú hallgatás után végül anya szólalt meg.
– A taxi tizenegyre jön. Átcserélték a jegyeinket, délután háromkor indulunk haza. – szégyenlősen hozzátette – Thomas-szal is beszéltem. Érti, de sajnálja.
Nóra meg akart szólalni, de az anyja megelőzte.
– Ha most elmegyünk, nem fogom megbánni. Most még meg tudom tenni. Stonhenge megvár, majd ha visszatérsz, akkor is láthatod. Bocsáss meg! Bocsásd meg az önzésemet! Hazamegyünk. Hozd a holmidat! Siess.
      Bezárta a bőröndöt, ráfordította a számzárat.

 

Vissza a tartalomjegyzékhez