Megszégyenítve és kifosztva --
-
Az augusztus eleji nap erősen égette a fiatalasszony hátát. Amint lehajolt az uborkatövek mellé és félrehajtotta a leveleket, minden egyes kifejlett uborkának szinte gyermekesen örült. Mint amikor kisleányként a húsvéti tojásokat keresgélte a kertben, és újabbra meg újabbra akadt. A nagy, sárga virágokat óvatosan érintette meg, nehogy letörjenek. Mindegyikben remény van, a holnap egy cseppnyi üzenete. Amíg van virág, lesz uborka, ha lesz uborka, lesz munka is, minden nappal több lesz a fizetség is. Jóleső érzés volt, hogy ez a nyolcszáz-öles földdarab ilyen gazdagon ontja a termést. A férje tavasztól csak ezen dolgozott. Nem lehetett volna büszkébb rá akkor sem, ha a földterület az ültetvénnyel együtt a sajátjuk. Minden reggel látható volt a gazdájuk arcán is az elégedettség, aki már az első találkozásuk alkalmával azzal fogadta: Na fiatalasszony, maga igazán büszke lehet az urára. Ritka dolgos és szorgalmas ember. Ilyent nehéz manapság találni. Sok itt a gazdagodni vágyó léhűtő, meg a semmihez sem értő naplopó...
Három hete, amikor megérkezett, csak ámult mindenen. Szinte nem győzött betelni a sok újabb és újabb élménnyel, látvánnyal. Életében először lépte át a határt, meg igazság szerint nem is utazott még el hazulról ilyen messzire egyedül. Nem félt, tudta, hogy Andris várja Budapesten, de mégis az egész út talány volt számára, a lelke tele volt zavaros érzésekkel.
Vágyott a férje után, akit már tavasz óta nem látott, de nehéz szívvel hagyta otthon a gyerekeket is. Igaz tudta, jó kezekben lesznek az édesanyjánál, és csak háromhétnyi, vagy esetleg egy hónapnyi távollétről van szó, de mégis, ennyi egy fiatal anyának hosszú. A kicsi Eszter alig négy éves, Józsika most az őszön megy első osztályba Otthon titkolta a félelmét, csak magában tépelődött. Sem a szüleit, sem a nővérét nem akarta búsítani. A gyerekeknek aztán meg végképp nem szabad észrevenniük semmit.
Amikor elfogta a félsz, azért, hogy megbirkózzon vele, legtöbbet a várható pénzre gondolt. Végre adódott ez a magyarországi lehetőség. Igaz, kemény munka és nagyon távol van, de Andris azt mondta, meg kell próbálni. Azzal bíztatgatta magukat, hogy a nyár végére nagyobb összeggel térhetnek haza, végre elkészülhet a házuk teljesen. Meg aztán Andris a szűkszavú leveleiben arról írt, hogy minden a legnagyobb rendben van, a gazda jóravaló, becsületes embernek látszik, bár neki mint alkalmazottnak sokat kell dolgoznia.*
Andris munkája április közepén kezdődött. A nyolcszáz öles földdarabot a tulaj felszántatta, aztán kezdődött a vetés, az öntözőcsövek elhelyezése. Amint szárba szökkentek a növények, a szokásos gyomláláson, kapáláson túl, naponta körbe kellett járni a területet, szinte minden egyes tövet megvizsgálni, nem kaptae meg valami betegség. A fagyos szentek idején az éjszakákat is kinn töltötte, hátha füstölni kell. Szervác, Pongrác, Bonifác kegyesek voltak, nem tiporták el a zsenge növénykéket, azok pedig májustól kezdve teljesen beborították a termőföldet. A levelek és indák haragos zöld szőnyegként borították a talajt. A napi kétszeri öntözés megtette hatását. Permetezni is csak egyszer kellett a gombaveszély miatt, a párás, nyári időben.
A gazda, amint rájött, hogy a kis mokány, székely férfi ügyes és megbízható, más feladatokkal is ellátta. Először csak élelemért küldte a városba, aztán elutazott két hétre üdülni, és rábízta a házkörüli állatokat is, meg a porta teljes felügyeletét. Andris, ha nem volt mit tennie, vagy levelet írt, vagy a ház körül talált fából kis dísztárgyakat farigcsált.
Közben hallgatta a kis zsebrádiót, bár nem igen értette a politikát. Minden zavaros volt számára. Otthonról kevés hír jött. A rádió gazdasági eredményeket propagált. A hírek minden második szava peresztrojka és glasznoszty, amit a szovjet talált ki, meg a világgazdasági begyűrűzés, mint minden visszaesés oka. Az elvtársak hol ezt mondták, hol azt. A párt mozgatott mindent, csak itt-ott suttogtak ellenzékről, lázadozó egyetemistákról. A nép nagyokat röhögött a kabarén, elmerengett régi és új táncdalokon, a nosztalgiázás jegyében, esténként meg bámulta a könnyed sorozatokat a tévében.
A falusi férfiak, akikkel találkozott, fásult képpel iddogáltak a kocsmában, ahova azért ő is betért hébe-hóba. Áru az volt bőven, élelmiszerből is. Kenyér, vaj, hús és mindenféle ismeretlen felvágottak, édesség, ital, illatszerek, mondhatni nem is túl drágán. De a népet valahogy mégsem érdekelte más csak a fogyasztás, meg az áremelések, meg a magaköré vont kis jólét megtartása. Csak hagyják élni és ügyeskedni... Egy kis pluszjövedelem, teli has, tető a fejük felett, ölelés otthon, vagy másutt, és kész. A többit majd elintézik mások... Itt forradalmi váltás már úgysem lesz!
Elég szép házak vannak errefelé. A városban olyan fürdőszoba berendezést látott, amitől elállt a lélegzete. Olasz csempék, csillogó csaptelepek, mindentudó vízforralók...A legjobb lenne itt bevásárolni, csak hogyan vihetné haza? A magyar határon talán csak-csak, de a román, vagy elvenné, vagy megfizettetné duplán. Akkor már inkább a pénz. Azt valahogy csak eldugja, amíg átér.
Mire a gazda megjött a nyaralásból lesülve, kisimult vonásokkal, Andris unalmában bezsindelyezte a fészerben talált maradék fenyődeszkákból a kis kerti filagóré tetejét. Attól kezdve az öregúr minden délután itt üldögélt, innen szemlélődött. Meghívta Andrist egy kis poharazgatásra aznap este. Amint beszélgettek, szóba került a közeledő betakarítás ideje, ami ugye sokkal több munka, mint az eddigiek. Naponta szedni, osztályozni a termést, elszállítani a felvásárlóhoz, este újra öntözni, másnap hajnalban folytatni, mert nyolcszáz öl, az mégiscsak nyolcszáz öl. A kis székely férfi először csak hallgatta. A gazda jókedvű volt, energikusnak látszott, az italtól csillogott a szeme, most először volt ilyen bőbeszédű és bizalmas Andrissal.
Még egy-két pohár, aztán Andris összehúzta fekete szemöldökét, majd összeszedte minden bátorságát és halkan, de határozottan kijelentette:
Vállaljuk. Jó pénzért...
A gazda meghökkent.
Tudom, hogy te vállalod, de kell ide más valaki is, egyedül nem győzöd úgy sem.
Hát nem is egyedül gondoltam. folytatta lassan a kis székely holnap elmék a postára, ha megkapom telefonon, s beszélek a feleségemmel, oszt ha semmi baj otthon, ő is átjöhet segíteni. Csak egyetlen nap kell, míg Budapestről elhozom, mert Csíkszeredából csak addig van közvetlen vonat. Ő meg ugye nem ismerős errefelé...*
Marikát az édesapja hozta le a hegyről, egészen az állomásig. A gyerekek nem sokat pityeregtek, nem is értették, mi történik, ő meg kisvonatot, alvós babát ígért nekik. Úgy indult, mint a katonák a háborúba. A vonatindulásáig szinte alig szóltak egymáshoz az apjával.
Az meg csak szorongatta a kezét és azon iparkodott, nehogy elsírja magát. Nem szégyellte volna a sírást különösebben a lánya előtt, de mégsem akarta, hogy az lássa, mennyire félti. Csak menjen a férje után, csak iparkodjanak együtt. Ők is ezt tették egész életükben, ahogy lehetett. Andris ügyes, jó vő, jó családapa, de néha az asszony erejére is szükség van. Tudta, ha a lányai anyja, Ilma nem tartott volna ki mellette, széthullik a család. De hál' istennek kitartott jóban-rosszban lassan már negyven éven át. Amint a szerelvény kikanyarodott az állomásról, az öreg betért a restibe, felhajtott két féldecit bánatában és tehetetlenségében. Sírni és káromkodni lett volna kedve.
A fiatalasszony csak akkor kezdett könnyezni halkan, amikor Csíkszeredát már elhagyták. Az út hosszú volt, másfél napig tartott, míg Budapestre érkezett. A szellőzetlen, lerongyolódott kupéban meg-megszunnyadt, de aludni alig mert. Félt az idegenektől. Magyarok, románok, székelyek utaztak vele, szinte mindenkinek volt egy-két útitársa, csak ő kuporgott egyedül. Nézelődött volna de az ablak mocskos volt, éjjel meg a sötétség miatt nem láthatott semmit. Kis bőröndjét, amelyben a legszükségesebb ruhái voltak, meg egy-két dolog Andrisnak, az ülés alá csúsztatta. A kosarat, amibe az elemózsiát csomagolta, először maga mellé tette, majd meg az ölébe vette. A bélelésnek használt kétrét hajtott szalvéta közé egy kevés magyar bankjegyet csúsztatott szükség esetére. Az apja szerezte a pénzt ismerősöktől, vendégektől, akik a faluban megfordultak.
Később két kalotaszegi asszony ült mellé. Csendesen beszélgettek, óvatosan, végül is nem lehessen tudni, kik utaznak velük. Ezek is Budapestre igyekeztek valami ismerőshöz. Kézimunkákkal volt tele a csomagjuk. Ez most nagyon kelendő holmi, Pesten is, meg az üdülőhelyeken, a nagyvárosokban. A hatóságok még a leglátogatottabb helyeken sem nem szólnak, ha kiteszik a portékát. Az asszonyok, amíg be nem sötétedett kézimunkáztak, utána megkínálták egy őt is egy kis hazaival. Az egyik kolbászt, kenyeret nyújtott felé, a másik valami aprósüteményt kínált.
Fogadja csak el, ez még hazai. Odaát csak hamburgit meg holt dögöt ehetik.
Vagy minek is híjják. Vizet meg legfeljebb csak a pályaudvarokon talál, az sem valami jóízű. bíztatták.
Ó, hoztam én magammal útravalót. szabadkozott, de azért egy süteményt mégis elfogadott.
A határon nem volt különösebb fennakadás. Amikor a tiszt megkérdezte, mi az utazása célja, azt mondta rokonlátogatás, és megadta Andris címét. Ez valójában igaz is volt, a részleteket meg nem kérdezte senki.
Bine, bine* mondta a határőr, és közben bólogatott. Csak nehogy aztán munkát vállaljon mert az tilos, érti? Azt a magyarok sem tűrik! szólt vissza és továbblépett.
Bólintott. Igyekezett a legderűsebb mosolyt magára erőltetni. A kalotaszegieknek sem árulta el mi járatban van, azok is hazudtak valamit. Micsoda rémes világ! gondolta.
Amint a határt átszelte a vonat, szinte felszabadult. Hajnalodni kezdett, a párás rózsaszínű égboltot mindennél biztatóbbnak, reménytelibbnek érezte. Később döbbent rá: De hát én is magyar vagyok...ez az anyanyelvem...legjobban ezt értem...én is azt szeretném, hogy isten áldja meg a magyart...csak az állampolgárságom nem az, és nem mi akartunk másik országot...
Amint begördült a szerelvény a Nyugatiba, a kupé szinte pillanatok alatt megélénkült. Az utasok húzgálták le az ablakokat, mindenki izgatottan kereste azt az ismerősét, vagy rokonát, aki várta. Ő is sokáig nyújtogatta a nyakát, mire meglátta Andrist. Először a bőröndjét adta le, majd szinte röpülve lépett le a peron lépcsőjéről. Egyetlen hang nélkül átölelték egymást és szinte pecekig így maradtak. Aztán szemérmesen megcsókolták és köszöntötték egymást, mialatt mindkettőjük szeméből könnyek csorogtak. Végre újra együtt, ahogy fogadták, jóban, rosszban, örömben, bánatban, egymást gyámolítva.
Az öreg Dacia tőle telhetően repítette őket a tanyára, ahová már estére érkeztek. A tulaj halvacsorával várta őket. Nem volt természete az efféle adakozás, de kíváncsi volt az ifjú asszonyra, ezért kitett magáért. Meg is lepődött a látványtól. Az asszonyka a legnagyobb jóindulattal sem volt szépnek mondható, most meg ráadásul fáradt és elcsigázott is. Ugyan kedves és valamennyire csinoska, de hallgatag, mint az erdélyi asszonyok általában, látszott, hogy feltétlen híve és csaknem szolgálója is a férjének, akit urának, parancsolójának tart az évszázados tradíciók nyomán.
Nem baj, csak dolgozzon rendesen gondolta a gazda és a vacsora után nemsokára elköszönt, magukra hagyta őket.
Aztán gondod legyen az ifiasszonyra! Érted! kacsintott kajánul Andrisra, és elment.
Marikának egyáltalán nem tetszett ez a bizalmaskodás, de hát idegen ország, idegen ember, idegen szokások, nem lehessen tudni így van-e jól. Ennyit még eltűrhet, nem nagy dolog. Nagyon fáradt volt, de megfogadta, ha Andris közeledni akar, nem mond ellent, neki is hiányzott már hónapok óta a férje ölelése... Amikor betértek a hálóhelyiségbe, Andris még kiment mosakodni. Mire visszatért Marika már édesen aludt, a férfit nem vitte rá a lélek, hogy felébressze. Hajnalban azonban, amikor észrevette, hogy az asszony ébredezik, odabújt hozzá...*
Az augusztusi nap erősen égette a hátát. Már harmadik hete hajnaltól déli tizenegyig szedték az uborkát, délután válogatták, estefelé meg Andris elszállította az átvevőhöz. Naponta négy sort bírtak leszedni, összesen tizenkét sor volt, így háromnaponként kezdték elölről. Amíg válogatták a termést, a locsoló folyamatosan ment, így nem volt megállás, se szombat, se vasárnap.
Hála istennek, az uborkaszezon már a vége felé közeledett. Bármilyen jó is a talaj, bármilyen kiválóan is gondozzák, a növények ideje is lejár, mint az emberé. Virágzás, termékenység, aztán az öregedés, az elmúlás, a teljes enyészet... Egy pillanatra felegyenesedett, s amint hátrafordult észrevette a gazdát a földdarab végén két idegennel. Mintha egyenruhások lennének, de a vakító fényben nem tudta kivenni őket tisztán. Amint a vödrét odébb tette, jólesően állapította meg, csak néhány lépés a sor vége, aztán beviszik a mai utolsó fordulót is a fészerbe, hogy ebédszünet és kis szunyókálás után délután szétválogassák. Szokatlan volt bárki idegen jelenléte a tanyán, mégis csak hátranézett újra.
Te Andris szólította meg az urát ezek ott rólunk diskurálnak.
Hát aztán, azt sem tudjuk, kifélék. szólt vissza foghegyről a férfi.
Csak nem valami rendőrök? mélázott el az asszony.
Rendőr, vagy más, mi dolgunk velük? Biztosan inni jöttek. nyugtatta a férfi.
Nem lesz ebből baj? aggódott az asszony. Tudod, hogy nem dolgozhatnánk itt!
Majd azt mondjuk, rokonok vagyunk, csak segítünk egy kicsit. vigasztalta az ura.
Sokáig nem beszélhettek, a két rendőr lépteit meghallották a hátuk mögött. Először bekísérték őket a tanyára, majd amikor előadták az útlevelüket, a rendőrök egy óra haladékot adtak, hogy összeszedjék minden holmijukat és bevitték őket a helyi rendőrkapitányságra. Mire mindez megtörtént, a gazda kocsiba vágta magát és eltűnt.
A rendőrségen szótlanul ültek egymás mellett. Andris hallgatott, azon tűnődött, hogyan kerülnek ki ebből a helyzetből. Marika szíve szinte egész végig a torkában dobogott. Félt, de nem mert megszólalni. Végül behívták őket egy szobába, ahol egy tiszt kemény hangon közölte velük, miután nem politikai menekültek, de illegálisan munkát vállaltak, haladéktalanul el kell hagyniuk az országot. Ez azt jelenti, hogy vissza se mehetnek a tanyára, a határig ők gondoskodnak az elszállításukról. Kitoloncolják őket. Vitának, fellebbezésnek, semmi hosszabbításnak, engedélynek helye nincs. Jobb, ha nem fordulnak sehová. A román nagykövetség segítségében ne is reménykedjenek, örüljenek, hogy ennyivel megússzák...
A rendőrtiszt egészen belejött, csak akkor torpant meg kissé, amikor a gépírónő egy pillanatra abbahagyta az írógépen a kopogást, és egészen jól hallhatóan felsóhajtott kifejezve szánakozását a fiatal pár iránt. Ezt a parányi időt használta ki Andris.
És a kocsi? kérdezte bátortalanul.
Miféle kocsi? förmedt rá a tiszt.
A Dacia, a mi autónk. válaszolt egy cseppet bátrabban a kis székely férfi.
Nos, köszörülte meg a torkát a százados természetesen azt viheti, ha tudja igazolni, hogy a magáé, és a papírjai rendben vannak. Ránézett a gépírónőre Persze a határig akkor is elkísérjük. A feleségét majd mi elszállítjuk a határig. Végeztem...
Asszonyom, fordult Marikához amíg a rabszállító kocsi megérkezik, a kolléganőm átkíséri a fogdába.
Marika zokogni kezdett. A házaspár csak nézett egymásra, mint aki nem érti, mi történik. Mindketten a keresményükre gondoltak, ami elúszott, ráadásul megszégyenülten kell távozniuk az országból. A gépírónő felállt, intett neki, hogy kövesse. Amikor a folyosón befordultak a nő, aki már nem volt éppen fiatal, megszólalt:
Ne sírjon fiatalasszony, higgye el ez a legjobb, a román hatóságokat nem értesítjük. Odahaza nyugodt lehet, nem számítanak majd büntetett előéletűnek ennyit mondott és egy ráccsal elzárt terembe vitte.*
Hajnalodott, amikor beszállították a rabszállító kocsiba. Már néhányan benn ültek. Nők és férfiak, fáradtan, kiégett pillantással. Kettőt közülük megbilincselve szállítottak. A kocsi máshonnan jött, a benne lévőkkel nem találkozott a fogdában. Amikor beszállt egy rendőr is beült vele. A nehéz vasajtó becsapódott. Az autó elindult.
A fapad kemény, az út rázós, a szemközti zsebkendőnyi ablak sűrű ráccsal beszőve. Belül sötét volt és áporodott emberszag. A testek kipárolgásának nyomasztó bűze. Iszonyodott. Megalázottsága és keserűsége teljes reményvesztettséggel párosult. Micsoda szégyen. Magyarok között, magyarként, kiutasítva Magyarországról. Mint nem kívánatos személy.
Majdnem félév munkája lett oda egyetlen óra leforgása alatt. Mi lesz a házzal? Se kisvonat, se alvós baba, még egy darab csokoládé sem jut a gyerekeknek. Szégyellte magát ezek között az emberek között. Mintha bélyeg virítana a homlokán. Melyikük hinné el, hogy nem követett el bűnt, csak buták voltak, csak hagyták magukat kihasználni.
Amikor becsukta a szemét, mindig a gazdát látta maga előtt, amint beugrik a kocsiba és elhajt. Mindig ezt látja...Hogy-hogy őt nem vitték be velük? Hogy kerültek a rendőrök a tanyára? Éppen a szezon végén...? Vajon ki hívta őket?
Öt óra multán értek a határra. Az idő teljesen megváltozott. Súlyos, fekete felhők szegélyezték az eget. Andris már várta a határállomáson. Csak egy-két nyomtatványt kellett még aláírniuk, és végül elhagyhatták Magyarországot, megszégyenülésük, kifosztásuk helyszínét. A Daciát az egyik fiatal határőr vitte át a román tiszteknek. Ők gyalogosan sétáltak át a másik oldalra. Amikor átértek, Andris átölelte.
Ne sírj Marika, itthon vagyunk. ám az ő könnyei is kicsordultak.
Az ég megdördült és pillanatok alatt ömleni kezdett a nyári zápor. Ők csak álltak zivatarban összeölelkezve, mozdulatlanul, szótlanul, és hagyták, hogy az esővíz megtisztítsa őket minden bűnüktől, minden szégyenüktől.
* Jól van, jól van. (román)