____

Telefonok két hangra

I. Telefon

: Halló, tessék.
FÉRFI: Zsolt Tamással, a férjével szeretnék beszélni.
: Nem tudom adni. Ki keresi?
FÉRFI: Egy barátja.
: Uram, ön bárki lehet, megmondaná a nevét?
FÉRFI: Igen, bocsánat, hogyne...
: Nos?
FÉRFI: Szirmai Dénes vagyok.
: Sohasem hallottam az uram ilyen nevű barátjáról.
FÉRFI: Valójában nem túl régen ismerkedtünk meg.
: Pontosabban?
FÉRFI: Mindössze egy fél éve. Egy munka ügyében...
: És szabad tudnom, hogy hol?
FÉRFI: Szabadni szabadna, de attól tartok nem lényeges. Én csak Tamással szerettem volna beszélni.
: Nem tudom adni, már mondtam.
FÉRFI: És később?
: Később sem. Ne is keresse! Tamás kórházban van.
FÉRFI: Nahát ettől féltem. Olyan rossz előérzetem volt.
: Hogy értsem ezt? Mi köze magának az én uramhoz?
FÉRFI: Semmi különös, azaz, hogy nagyon is sok. Vagy ki tudja... Üzenetet átadhatok?
: Igen, bár azt hiszem, feleslegesen teszi.
FÉRFI: Úgy érti, nem fogja átadni?
: Úgy értem nem tudom átadni. Kérem, a férjem haldoklik... Halló, halló, miért tette le?

II. Telefon

FÉRFI: Halló. Újra én vagyok.
: Mit óhajt?
FÉRFI: Szeretnék a férjével... tudom, hogy lehetetlen.
: Miért zaklat kedves uram? Miért gyötör?
FÉRFI: Szeretném megtudni, melyik kórházban van?
: Miért fontos ez magának?
FÉRFI: Látnom kell őt.
: Ugyan miért?
FÉRFI: A lelki békém érdekében.
: És az övére nem is gondol?
FÉRFI: De nagyon is gondolok. Valószínű neki is jót tenne, ha láthatna.
: Már harmadik napja kómában van. Nem ismer meg senkit, hangokra, érintésre sem reagál.
FÉRFI: Én mégis szeretném... engedje meg, kérem.
: Nem, nem. Szó sem lehet róla. Ne haragudjék, de...
FÉRFI: Mi a baj asszonyom?
: Nem akarom, hogy bárki is meglátogassa rajtam kívül.
FÉRFI: Miért nem akarja?
: Az utóbbi időben annyi titok vette körül, sok barátja nem is érdeklődik felőle.
FÉRFI: Ezért nem szabad meglátogatnom? Mert mások nem érdeklődnek?
: Hagyja békén! És engem is! Érti? Ő most már csak az enyém!
FÉRFI: Halló, halló! Asszonyom, halló! Mikor próbálhatom újra? Hé, miért tette le?

III. Telefon

: Igen?
FÉRFI: Bocsánat. A férje barátja vagyok.
: Igen. Megismertem a hangját. Nos, mit óhajt?
FÉRFI: Semmit...
: Ezért hívott? Mert semmit sem akar?
FÉRFI: Azért hívtam, mert a múltkor nem fejeztük be...
: Befejeztük, és kérem most is, fejezzük be, mégis csak hallatlan, hogy zaklat. Azt sem tudom, kicsoda maga? Hívogat, pedig igazán semmi kedvem magával társalogni.
(Hosszú csend)
Egy negyed órája kaptam a hírt... (zokogni kezd)
FÉRFI: Bocsásson meg. Rossz hírt kapott? Ugye...
: Igen. Nagyon rosszat.
FÉRFI: Úgy értsem...?
: Pontosan.
FÉRFI: Szóval meghalt.
: Igen.
(hosszú szünet)
FÉRFI: Fogadja együttérzésemet... És, bocsásson meg nekem... Engem is lesújt nagyon.
: Ne szavaljon, kérem! Mit kéne megbocsátanom? Beszéljen!
FÉRFI: Azt hiszem, jobb lenne személyesen, találkoznunk.
: Nem vagyok abban az állapotban, talán megérti.
FÉRFI: Én megértem önt, de higgye el nekem sem könnyű. Én is szerettem őt nagyon.
: Hogy értsem ezt?
FÉRFI: Valójában barátok voltunk, sőt bennem még most is él ez az érzés, de talán nem is igazán ez a pontos kifejezés...
: Talán csak nem több?
FÉRFI: Mire gondol asszonyom?
: Szerelem? Nem! Az azért lehetetlen, nem tudnám elhinni...
FÉRFI: Mondjuk valami köztes állapot, a barátság és a szerelem között, de biztosíthatom...
: Szégyellje magát! Mondja nincs jobb dolga, mint mocskolódni, beszennyezni a férjem emlékét? Vagy zsarolni akar? Nem fog célt érni, vegye tudomásul!
FÉRFI: Félreértett asszonyom. Eszem ágában sincs zsarolni önt, hiszen... ő az én halottam is, a gyász az enyém is.
: Az öné? Nem gondolja, hogy ez túlzás, és túl megy minden határon? Hogy-hogy az öné is?
FÉRFI: Nagyon szerettem őt. És igaz szerelemmel, amit talán ön meg sem értene...
: Nem ez képtelenség. Azt hittem, egy nő van a dologban. Éreztem... éreztem én már egy éve is, hogy valahogy más, minden más, mint ifjúságunk idején. De hát ezzel magyaráztam... Hogy megöregedtünk, huszonnégy év együtt, nem kevés...
FÉRFI: Tudom, magam is házasságban élek.
: Nem szégyelli magát?
FÉRFI: Miért tenném? Tamás olyan volt hozzám, amilyen más ember soha semmikor... a barátom volt, és úgy engedett magához, ahogy egyetlen barátom sem... de nem akarok erről beszélni. Ami köztünk történt, önt utálkozással tölti el, én meg belehalnék, ha elmondanám a részleteket is. Valójában csak kettőnkre tartozott, és most már, hogy ő nincs többé, nem oszthatom meg senkivel...
: Egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi. Különben is hogy jön maga ahhoz, hogy betolakodjék az életembe, kicsoda maga, és mit képzel, maga utálatos homokos...
FÉRFI: Jó éjt asszonyom.
: Na, mi van most? Miért teszi le? Miért bújik el?... Azt hiszi, érdekel?

IV. Telefon

FÉRFI: Én vagyok megint.
: Átnéztem Tamás minden jegyzetét, naptárát, de semmi nyoma az ön telefonszámának. Hívtam volna.
FÉRFI: Körültekintő volt.
: Uram, nekem sem könnyű, sőt még valahogy vigasztalni sem tudom önt. Azt hiszem, gyűlölöm magát, hiszen elvette tőlem, meggyalázta a házasságunkat...
FÉRFI: Talán téved. Én nem vettem el senkit senkitől. Magától kötötte hozzám a sorsát, és én önként viszonoztam a szerelmét. Egy véletlen során a sorsa a sorsomba fonódott, ennyi.
: Hol találkoztak először?
FÉRFI: Abaudvarhelyen, de akkor már túl voltunk néhány levélváltáson. Valójában mindketten szorgalmaztuk a találkozást. Én nem mentem semmire az alkalmi kapcsolatokkal, a fiatalok leráztak, az első találkozás után, még a velem egykorúak is...De Tamás nem... Nem akarnám untatni. Meg azt hiszem, ön elzárkózik mereven ettől a gondolattól.
: Igen. Nagyon nehezen élem meg. Az utóbbi években nem éltünk túl fényesen.
FÉRFI: Tudom.
: Kiadott engem? Kiadott magának? Micsoda képtelenség.
FÉRFI: Nyugodjon meg asszonyom. Én sokszor úgy beszéltem vele, mint egy pszichológus, és amit mondott, magamba zártam.
: Valamit kérdezni akart, vagy valójában miért hívott?
FÉRFI: A temetés ügyében. Nem akarok tolakodni, de szeretném, ha megértene, én is vesztes vagyok.
: Magának csak a szebbik arcát mutatta. Maga nem ismerte, amikor kiabált, amikor a hangulatai elkapták, nem tudta, milyen rendetlen volt, ha úgy adódott mindent elhanyagolt itthon, csak a megbízásait, csak a számítógépét nem.
FÉRFI: Menekült talán.
: Magányos voltam mellette, már vagy tíz éve.
FÉRFI: Talán ő is egyedül volt, nem gondolja?
: Igen, minden kihűlt. És hiába próbálkoztam, a hibáimat nem bocsátotta meg.
FÉRFI: A gyerekek?
: Az is. Meg egyszer meg is csaltam. Akkor már nem bírtam tovább. Tudtam, hogy van valakije, és amikor az a kislány, mert hozzá az volt, megjelent a lakásunkon és azt állította, gyereket vár tőle, elegem lett. Nem ez volt az első eset.
FÉRFI: Akkor miért nem vált el?
: Rokonok, igazi barátok nélkül ebben a vidéki porfészekben nem volt bátorságom hozzá. Semmihez nem volt bátorságom nélküle. Mellette vakmerő lettem, nem tűntek irreálisnak az álmaim, de hiába, most már késő...
FÉRFI: A temetést akartam megkérdezni...
: Nem lesz.
FÉRFI: Hogyan?
: Hazahozom a hamvait, majd itthon a fiaim meg én elbúcsúzunk tőle.
FÉRFI: Ő nem így akarta!
: Tudom.
FÉRFI: A tengerhez vágyott. A dubrovniki öbölbe...
: Ezt is elmesélte?
FÉRFI: Igen. Egyszer váratlanul szóba került...
: Maga miden titkunkat tudja.
FÉRFI: Talán nem, és nem is szeretném.
: Mindegy. Nekem most se időm, se pénzem a hamvait a tengerhez vinni. Esetleg nyáron. Talán.
FÉRFI: Adja nekem, én teljesíthetem... teljesíthetem a végakaratát!
: Nem. Mit képzel? Egy idegennek adjam a férjem hamvait? Nem.
FÉRFI: Talán nem vagyok annyira idegen. Neki meg egyáltalán nem voltam az.
: Nem tudom, annyira megzavart ez az egész. Én nem akarok magával találkozni. Én irtózom magától, meg ettől az egésztől. Hogy Tamás és maga valaha egy ágyban...
FÉRFI: Ne erről az oldalról közelítsen.
: Hanem?
FÉRFI: Az dolog emberi oldaláról.
: Maga szerint ez emberi? Megcsal az uram, ráadásul egy férfivel? Ez több mindennél. Ami történt az is perverz, de emberinek nevezni az is az! Ne hívjon többé!
FÉRFI: Várjon, ne tegye le!
: Mondja, mit akar még ezek után?
FÉRFI: Elvinném a hamvait Dubrovnikba.
: Hagyjon békén! Torkig vagyok magával!

V. Telefon

: Uram kérem! Nem akarok magával sem találkozni, sem beszélgetni.
FÉRFI: De asszonyom, ha van magában irgalom...
: Nincs, nem is volt! Most már a türelmem is fogytán.
(leteszi, vonalhang)
FÉRFI: Kár volt letennie, még el sem mondhattam, mindegy. Talán nem is tartozik önre. Ez a nyűg az enyém, és az enyém is marad, ha bele nem pusztulok.

VI. Telefon

FÉRFI: Halló. Maga az asszonyom. Nahát micsoda váratlan meglepés. Honnan tudta a számomat?
: Nyomoztam. Kikotortam a számítógépet, nehezen de kinyomoztam a címét.
FÉRFI: Ha esetleg bosszút akar állni...
: Nem. Gondolkoztam. Az elmúlt hónap hosszú volt, szeretném kérni, bocsásson meg, amiért olyan durván elutasítottam.
FÉRFI: Hagyjuk ezt...
: Nem, ez nagyon is fontos. Most mindennél fontosabb. Igazságtalan voltam önhöz. Szégyellem, de csupán a vetélytársat láttam magában. Meg egy visszataszító alakot.
FÉRFI: Hagyja asszonyom. Én megértem önt. Tudom, hogyan vélekednek erről az emberek. Ön elég rosszkor szembesült a helyzettel.
: Igen. Nagyon rosszkor. És nem mertem vállalni, hogy szembe nézek a tényekkel.
FÉRFI: Én is gyáva vagyok. Nem vállalom, mert nem vállalhatom, mégis szenvedek.
: De nem is ezért hívtam.
FÉRFI: Hanem?
: Meggondoltam magam.
FÉRFI: Tessék?
: Szeretném megkérni, ha még akarja, teljesítse a férjem végakaratát.
(csend)
FÉRFI: Úgy értsem...?
: Igen. Vigye el a hamvait. Úgy érzem, addig nem lehetek nyugodt, míg ez nem teljesül. És azt hiszem, ennyi önnek is jár. Olvastam a leveleit, meghatóak mind. Elbámultam rajtuk. Nem hittem, hogy ennyire szerette...
FÉRFI: Bocsásson meg asszonyom!
: Már rég feloldoztam önt, és a bocsánatára én szorulok. (szünet) Holnap délután négykor a füvészkertben a sétány végén várni fogom.
FÉRFI: Köszönöm, ott leszek. Nem akarna esetleg ön is velem jönni?
: Nem. Én már elköszöntem tőle. Legyen ez a maga búcsúja.

VII. Telefon

: Tessék!
FÉRFI: Jó estét asszonyom! Megjöttem Dubrovnikból.
: Értem.
FÉRFI: Teljesítettem Tamás végakaratát.
: Meséljen!
FÉRFI: Tegnap este fél hat körül, amikor már alkonyodott, béreltem egy motorcsónakot és kivittem a hamvakat az öbölbe. Négy-ötszáz méterre a parttól leállítottam a motort. A tenger csendes volt. Oda már nem hallatszott el a csónakkikötő zaja sem. Vártam, hogy a nap a hullámokba bukjék. Amikor az idő elérkezett, magamhoz öleltem az urnát... nehéz volt átélnem, hogy egy ember, számomra a legkedvesebb ember földi maradványait tartogatom. Néhány hónapja még éreztük és érintettük egymást... úgy beszéltem hozzá, mint amikor még hallhatta, elköszöntem tőle, és... pontosan hét órakor a hamvakat a vízbe szórtam. A száraz hamu először csak könnyen ringatózott a víz felszínén, csak később enyészett el a gyenge hullámokban. Két szál rózsát helyeztem rá, egy fehéret az ön nevében, egy vöröset magam helyett, és két fehér bimbó jelképezte a fiúkat... kinn maradtam a tengeren egész éjjel, virrasztottam. (szünet, szinte kiszakad belőle) Ő volt apám, fivérem, barátom, szerelmem... ő volt a mindenem. (zokog)
: Ne sírjon! Köszönöm, hogy megtette.
FÉRFI: Jó éjszakát asszonyom.
: Jó éjt! (szünet) Kérem, többé ne keressen!
FÉRFI: Értem asszonyom. Nem teszem.

Vége

Vissza a tartalomjegyzékhez