Halálos kiugrás --
A halál olykor magasztos formában jelenik meg,
de mindig a legrosszabbkor érkezik.
Még zúgott a vastaps, pedig csak a második felvonás ment le. A bemutató közönsége aznap végtelenül hálásnak mutatkozott, remekül vették a lapot. Ment minden, mint a karikacsapás. Sokoray a lépcsőfordulóban volt már, gondolta felhajt egy nagyfröccsöt, míg a primadonna hajlong a bonviván oldalán. Vagy kettőt... Közben a titkárság már kitette az új bemutató szereposztását és próbatervét a színészklub melletti hirdetőtáblára. Egy könnyed pillantást vetett csak rá és már ment is tovább.
Tragikomédia, ráadásul zenés kivitelben. Valami német szerzőpáros darabja, mindössze négy szereplő, három nő és egy férfi, az is az inas. Nem hozta lázba a látvány. Egy újabb inas szerep, sóhajtott. Tessék, a kávé. Jó reggelt asszonyom. A tea kérem. És így tovább. Azonnal működni kezdtek benne a sztereotípiák.
Már majdnem tovább lépett, amikor megakadt a szeme a rendező nevén. Tóbiás Áron mint vendég. Nofene. Úgy tudta, régen külföldön van, talán Németországban, vagy Svájcban. Nem látta stúdiós éveik óta. Akkor még Áron is színésznek készült, zajos sikerei nyomán felkapott lett, utóbb rendezni kezdett, aztán külföldre ment, már több mint huszonöt éve. Ő maga is már ennyi ideje járja a vidéki színházakat, és nem mondhatni, hogy sokra vitte volna. Száma sincs az inas, szolga, harmadik paraszt típusú szerepeinek. Még azzal sem dicsekedhet, hogy kiugró prózai epizódszerepeket kapott volna. Muzikalitása volt a menlevél, amellyel a legtöbb operettben kisebb feladathoz jutott. A stúdiós vizsgákon pedig még főszerepeket is játszott, azonban később, ki tudja miért, mindig másokra osztották a vezető szerepeket. Míg fiatal volt, ha megunta odébbállt. Néha felcsillant egy-egy lehetőség, de aztán rendre elúszott minden. Az ő jellegtelen szerepkörére akadt elég kolléga, ahogy öregedett egyre pocakosabb, morózusabb, keserűbb lett. Miután a város új lakótelepén vett egy lakást, és kiköltözött a színészházból, úgy tűnt, mintha a színházból is kiköltözött volna. A színházközi vándorlásból kiesett, inkább a kevésbé megbecsült réteghez tartozott, akik nélkül ugyan nem lenne előadás, de a reflektorfényben pózoló színésznagyságok és a rendező urak általában elfeledik ezt.
Áronnal játszotta harmadév végén az Othellot. Áron volt a mór, ő pedig Jago, az intrikus. Elég komoly visszhangot váltott ki felfogásuk a neves művésztanárok körében is. Ám mire szerződni kellett, valahogy elfeledkeztek róla. A vidéki direktorok azokat alkalmazták, akikre a filmgyár és a fővárosi színházak nem tartottak igényt. Remekül énekelt, kórusban is, egyénileg is, kezdetben úgy tűnt jól haladhat a színházi ranglétrán. Egyszer Debrecenben le is kettőzték, ő volt a vendég-bonviván helyett a tartalék, ha az megbetegedne, de makkegészséges volt, így csupán az évadvégén, egy tájoláson volt lehetősége bemutatkozni. Persze a szereposztó klán ide nem is jött el, a partnerek dicsérték, a közönség is hálás volt, a pénztárban felvette a kiemelt haknidíjat és nem történt semmi. Csak tette a dolgát estéről estére, a második, harmadik vonalban, mint egy szolgálatos kiskatona, és várt, hátha előléptetik. Közben egyre keserűbb lett, egyre mogorvább, a többiekhez egyre nyersebb. Lassan elterjedt róla, mindig elégedetlen, nagypofájú, kötekedő, aminek volt is alapja, pedig valójában a szakma szeretete, és az önvédelem tette tüskéssé kifelé, mert amúgy szomjazott minden jó szóra, minden apró elismerésre. Nem állhatta a lazaságot, ám személyes szigorát sokan afféle rigolyának vélték, gőgöt és nagyképűséget véltek felfedezni mögötte. Boldogtalanná és magányossá vált.
Eszter, az élettársa épp a Sybill premierje előtt, lelépett egy fiatal segédrendezővel, így a magánélete is összeomlott. Maradt a társtalanság, az érzelem nélküli szex. Megszédíthető, kezdő kóristalányok, varrónők, kalaposok mindig akadtak, de az élete ettől még unalmasabb, még üresebb lett. Az apja jóslata, aki hallani sem akart róla, hogy színész legyen, átokként ült rajta. Ólmos fáradtság gyötörte az évad végén már, végül is havonta húsz, huszonöt előadásban volt benne, hogy megéljen, itt-ott haknikat is vállalt, járták a truppal az északi kis falvakat. A gyerek-előadásokban rókákat, buta medvéket játszott, később öregapókat, gonosz vagy ügyetlen, de mindenképpen nevetséges varázslókat. A felnőtteknek szóló kabaréjelenetekben többnyire a felszarvazott férj, vagy az élhetetlen kisember szerepe jutott neki. A haknizásban többnyire a társaságot élvezte, meg néha valóban jutott egy-egy kvalitásaihoz mért méltó feladat is. Végül is örült Áron érkezésének. Majd egy kicsit nosztalgiáznak. Megidézik az ifjúságból a megidézhetőt és szépet. Lesz mesélnivaló bőven.*
Amikor átvette másnap a szövegkönyvet, a direktor maliciózusan mosolygott és arról faggatta honnan a rendezővel való ismeretsége.
Amikor elébe tettem a társulati névsort, ragaszkodott magához. Azt mondta a maga alkata, habitusa telitalálat erre a szerepre. Na mit szól Sokoray? Még azt is mondta, ha nem magáé a szerep, nem is vállalja a rendezést. Persze ezt nem hiszem, de kicsodája magának ez a Tóbiás?
Együtt voltunk stúdiósok a Nemzetiben, de ő később főiskolára is járt. válaszolt bizonytalanul Ha ugyan valóban ő az? Már régen láttam.
Ő viszont rábökött a maga nevére és azt kérdezte, milyen szerepei voltak az évad során. Bevallom nehéz volt felsorolnom. Hiába ajánlgattam Kurucz művészurat, ő kizárólag csak magához ragaszkodott. Na mit szól?
Rendes volt tőle morogta a foga között, míg aláírta a példány átvételét. Bár a Lear királyt is rendezhetné... az még rendesebb lenne... ebből csak közönségsiker lehet, szakmai soha! de ezt már nem merte kimondani, csak gondolta.
Na Sokoraykám szedje össze magát, ha nem csalódom magában, a darab a jövő évadban is műsoron marad, meg esetleg találunk egy-két méltó feladatot magának is. Lennének ötleteim... bocsátotta el kenhető mosolyával az igazgató.
A színész nem értette, mi történt. Négy egész évad alatt még ennyit nem beszélt az igazgatóval, sőt korábban a művészeti titkár adta ki a szövegkönyvet minden megjegyzés nélkül. A diri utoljára az évadnyitón találkozott vele, akkor észre sem vette, most meg itt nyüzsög, tüsténkedik, mi van itt...? Még hogy lennének ötletei? Honnan a fenéből, ha az elmúlt négy év alatt nem voltak? Itt, Egerben is újrakezdte, de már koránt sem olyan erőbedobással, mint valamikor Kecskeméten, vagy Pécsett. Volt idő, amikor egyetlen pici megjelenést is tartalommal tudott megtölteni. Azt az egyetlen mondatot is úgy tudta elmondani, hogy mindenki észrevette. Aztán más szelek kezdtek fújdogálni. Az igazgatói pályázatok átjáróházzá tették a színházat, igazgatók jöttek, mentek, mindegyik hozta a maga földöntúli, világmegváltó, csoda-koncepcióját, de legfőképp a sleppjét...
Hazafelé a buszon elővette a szövegkönyvet, gondolta nézegeti kicsit. Első olvasópróba március 25-én, bemutató május 20. Amint lapozgatott a könyvben, majdnem elfeledkezett leszállni a szokott helyen. Az inas szinte minden jelenetben benne van, ez így elég meglepő volt. Gondolta vesz egy szövegkiemelőt, a szöveg terjedelme megérdemel ennyi kis befektetést. Kezdett izgalomba jönni. Otthon aztán egy szuszra végig olvasta a darabot, és alaposan meglepődött. Teljesen lázba jött, amikor megértette, kivételesen főszerephez jutott. Ráadásul remek lehetőségekkel. Kurucz művészúr pedig mehet a fenébe.
A kottát még nem látta, de a szerző nevét feltüntette a szövegkönyv, ebből és a darab hangvételéből ítélve, nem aggódott, meg tudja majd oldani a feladatot. Otthon már várta a korrepetitor üzenete, hétfőn, szerdán és pénteken délelőttönként lesz beosztva. Érdekes módon a női partnerek is a második vonalból kerültek elő, csak néhányukat lekettőzték. Ez külön tortúra. Amit az egyikkel megszokik az ember, a másik biztos, hogy másképp csinálja, hiába van ott mindenki a rendelkező próbákon.
Talált két üveg sört a hűtőben, míg nézegette a szövegkönyvet, és jelölgette saját szerepét, lassan hörpölgetett. Kissé rakoncátlankodott a gyomra az utóbbi időben, de nem vette komolyan. Fütyörészve, tervekkel, szinte energiától feltöltődve járkált a lakásban. Örült a feladatnak, várta a találkozást Áronnal. A stúdiós időkben jó pajtások voltak, talán nem változott sokat.*
Az első próbán az igazgatóság levonult a próbaterembe, úgy kísérték be Áront, mint egy miniszteri biztost. Még a főrendező is, akit a szakma egyébként elismert, szinte hajlongott előtte, ami egyáltalán nem volt rá jellemző, sőt nem is illett kimért modorához. Sokoray az utolsó pillanatban érkezett, csak egy hajszálnyival előttük, így nem találkozhatott korábban Áronnal. Az igazgató bemutatta a színházat és a leendő szereplőket a rendezőnek. Amikor kezet fogtak mélyen Áron szemébe nézett, kereste az ifjúkori cinkos pillantást, amit olyan jól ismert. Szinte elérzékenyült. Áron nem hagyta, hogy a saját érzéseibe merüljön. Átölelte és megveregette a vállát, csak ennyit mondott:
Hogy vagy öreg harcos? Próba után majd beszélünk.
Mindenki érzékelte, Sokoray valamennyiüknél jobban ismeri a jövevényt, de nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget neki. A szakma annyira szövevényes, de legalább már értik, miért éppen őt választotta a vendégrendező a főszerepre. Ha ugyan jól tette? Sokoraynak most bizonyítania kell, Kurucz, a nagymenő, vagy Berényi, a közönség és a nők kedvence alkalmasabb lenne, bár Berényi bikahangjával inkább bőgne, mint énekelne. Sokoray énektudását a karból, muzikalitását a társulati bulikból ismerték jobban. Minden premier-bulin előkerült a hegedűje, a becsípett primadonnákat is megszédítette érzelmes játékával. Olyan szívhez szólóan játszott, hogy a hallgatóság minden búját feledte mellette, a muzsikája vetekedett a jó orvos gyógyító kézrátételével. Ám józanul sohasem hegedült.
Tóbiás körvonalazta a darabról kialakított koncepcióját, jellemezte a szereplőket és azok egymás közötti viszonyait. Sőt bemutatta sajátos díszlet és jelmezterveit is. Egy kissé abszurdba hajlottak az elképzelései, de a fogadtatás reménykeltő volt, a kollégák lelkesedtek. Délre már végig is olvasták egyszer szereposztás szerint az egész darabot, az alaphangvétellel Áron elégedett volt. Az ebédszünetben sürgős tennivalóira való hivatkozással kimentette magát Sokoraynál. A színész már fel volt készülve, hogy együtt töltik a sziesztát, végre beszélgethetnek a régi szép időkről. Most csalódottan ment a színészklubba, már nem is esett jól az ebéd utáni csendes szemlélődés a szokásos kávé és sör mellett. Míg kávézott, az újságja mögül lopva figyelte a kollégákat, idegesítette a fojtott légkör. Úgy tűnt számára, mindenki azt fürkészi, hogyan kerülhetett hirtelen az élvonalba, vajon képes lesz-e teljesíteni a ráháruló feladatokat. Megint rendetlenkedett a gyomra. Miután felhajtotta a kávéját, élesen hasító fájdalom kínozta gyomorszáj tájékán. Gyorsan bekapott egy szemet valami vény nélküli savcsökkentőből, várta a hatást. Délután bevonult a könyvtárba, gondolta kicsit ismerkedik a korral, amelyben az új darab játszódik. Míg keresgélt a könyvek között egyre azon gondolkodott vajon Áron hova sietett. Nem is látta már aznap, csak az esti előadáson vette észre, hogy benn ül a baloldali proszcénium páholyban, figyeli az előadást, sőt jegyzetel. Felszabadultan játszott aznap, érezte, egészen jó pillanatai voltak, figyelt, energikus volt, szinte belefiatalodott a parányi epizódszerepbe, önfeledten énekelt, könnyedén táncolt.
Az előadás közepes színvonalú volt, Áron kissé fanyalgott a vidéki operett-kliséktől, de sok jó színészt vélt felfedezni a darabban, akik győzték energiával a játékot, így a közönség hálája sem maradt el. Híres volt a színész szeretetéről, rendezőként sem feledte, mit jelent a szerep szövegét megtanulni méghozzá pontosan, napról napra formálni úgy a figurát, hogy megteljen élettel, legyen a dolognak izzása és maradjon annyi tartalék a színészben, hogy előadásról előadásra létrejöjjön a katarzis, vagy legalább az az egy-két ihletett pillanat, amiért egyáltalán érdemes ezt vállalni.
Mire Sokoray lesminkelt, már a műszak is lelépett, csak az öltöztetők gyűjtötték össze a mosnivalót és zárkóztak az öltözőben. Leugrott a színészklubba, de csalódnia kellett Áron nem volt benn. Felhajtott egy korsó sört és elindult hazafelé. Gyalog sétált keresztül a városon. Az új szerepére gondolt. Azon törte a fejét, hogyan tudná úgy eljátszani ezt az inast, hogy a nézők együtt érezzenek vele, és ne csak sajnálkozzanak a sorsán, de főleg ne kacagjanak. Végül is egy csalódott, kifacsart férfiról van szó, aki nevetséges is lehet, a nézők között azonban százszámra fognak ülni hasonló sorsú férfiak, és férfit fogyasztó asszonyságok. Sok inas és lakáj szerep van a drámairodalomban, egypárat játszott is. Óvakodnia kell az egyszerű és olcsó trükköktől, vagy az epigonizmustól. Otthon újra nagy élvezettel átvette a szerepét. Szokása szerint meg-megállt egy-egy mondatnál. Ízlelgette a lehetséges hanghordozást, kipróbálta újabb és újabb variációkban. Mindig akkor ment tovább, amikor a legripacsabb megoldást is kipróbálta már. Tudta, meddig mehet el. Híres és hírhedt volt a jóízléséről. Egyszer Zalaegerszegen egy kritikus kijelentette, állandóan túloz. Nagyon megharagudott rá. A stúdióban annak idején dicsérték a választékosságát és a mértéktartó játékát. De hát oly nehéz a mértéket megtalálni, főleg itthon egyedül. A közönség egy része megelégszik a felszínes megoldásokkal is, sőt nem is vár többet. A vájt fülű kritikus urak, a tudálékos újságírók pedig, néha azt is hallani szeretnék, ami nincs is a darabban.
A következő hét a rendelkezés jegyében zajlott. Elég gyötrelmes volt, különösen követni a rendezői változtatásokat. Áron az első jelenetet lendületesre kívánta venni, míg Sokoray úgy érezte, ez egy szertartásos, vidéki állókép inkább. Nehezen boldogult az utasításokkal. A próba szünetében félre is vonult, izzadtan, összetörten üldögélt egy széken. Áron közelebb lépett hozzá, ő nem is várta meg, hogy bármit is mondhasson, felemelte a fejét, mint egy bánatos kutya és szomorúan a rendező szemébe nézett:
Hidd el, nagyon szeretném jól megcsinálni, de még időre van szükségem.
Jól van, nyugi. veregette meg Áron a vállát, aztán valamelyik színésznővel csevegett tovább.
Sokoray kínlódott. Egyrészt a megfelelés kényszere gyötörte, másrészt félt, hogy nem tudja megoldani a feladatot, ugyanakkor valahol mélyen hitt is önmagában, azonban a kétkedés hamar legyőzte sarjadó önbizalmát és újra meg újra gyötörte. Nem szívesen mondott volna le a nagy lehetőségről, végül is régóta várt valami méltányolható, karakteres szerepre. Le akarta magáról vakarni ezt a bonyolult, kettős érzést, úgy tűnt, több támogatásra lenne szüksége. A gyomra továbbra is kínozta. Elhatározta, megnézeti magát az üzemorvossal, egyre gyötrőbb a fájdalom.
Áron figyelte a színészeket, de inkább a nőket instruálta. Hála az égnek nem játszott elő semmit. Amikor felment a színpadra, többnyire a mozgásokat mutatta meg, néha szólt a hanghordozásért. Izabella nagyon ki akart tenni magáért, tökéletes szövegtudással jelent meg már az első alkalommal, de túlzott mindenben, rossz volt hallgatni. Áron türelme végtelen volt. Minden apróság miatt leállította, újraindította a jelenetet. Sokorayt ez végtelenül fárasztotta, a többiek is unták. A negyedik ismétlés után már nem figyeltek, sustorogtak, ami a fent kínlódókat szemmel láthatóan még jobban zavarta. Áron sem bírta ezt az etikátlan viselkedést. Még győzte cérnával, egyáltalán nem akart őrjöngeni, félt, hogy elvadítja a színészeket, és akkor elszabadul a pokol. Az volt a legnagyobb baja, hogy ezeket a színésznőket nyilván korábban hozzászoktatták ahhoz, hogy ne gondolkozzanak, valami halovány elképzelésük volt csak az egészről, így sokat kellett foglalkozni velük. Sokoray kész elképzelésekkel formálgatta szerepét, volt kiindulópontja. Gyakran vette észre, kérdőn tekint Áronra, jónak tartja-e megoldásait. Elég keveset kellett módosítania az elképzelésein. Amint haladtak, a rendezőben egyre jobban megerősödött, kitűnően választott.
A második héten az egyik fontos női szereplőt baleset érte. Leesett a lóról, agyrázkódást kapott, a bokája kificamodott, gipszbe tették. Mindent átigazítottak, a próbatábláról törölték, a műsoron lévő darabokban előbb beugrással, majd állandó helyettessel pótolták. Hat hét múlva tudott újra színpadra lépni, addigra már az ő darabjuk csaknem készen volt. Áron áldotta az eszét, hogy lekettőzte a női szerepeket. Sokoray szerepét szándékosan nem duplázta. Segíteni akart rajta. Arra számított, ha beválik, és miért ne válna be, felfigyelnek rá. Itt az isten háta mögött. Itt is szüksége lesz rá. Ennyivel tudja segíteni. Nem feledte el, hogy stúdiós korukban Sokoray áldozatot is hozott érte. Ha volt pénze etette, sokszor rendelkezésére bocsátotta a lakását egy-egy légyotthoz, a legkülönlegesebb alkalmakkor is. Egyszer karácsonykor szegény Tibort előállították a rendőrök, mert az úri negyedben sétálgatott hajnali háromkor, míg ő az akkori barátnőjével fenn volt a lakásán. Azt hitték, valami betörő, aki éppen terepszemlét tart. Áron, mikor megtudta, restellte magát, pedig Sokoray soha sem szólt erről az epizódról.
Igaz, hogy ez csak egy kis bulvárdarab, de remek, így közönségsikerre tarthat számot, ő pedig két év múlva szeretné megpályázni a főrendezői posztot, de erről még korai bármit is fecsegni. Érzékelte, hogy régi haverja számtalanszor kérdőn néz rá, gyakran próbál a közelébe férkőzni, amit eddig ügyesen kivédett, látta, hogy Tibornak nehéz ezzel a távoltartással megbirkóznia.
Egyéb gondok is terhelték. Hamar kiderült, az igazgatóság, mint az évad utolsó premierjét, maradékokból akarja kiállítani a darabot. Mindössze arra van pénz, hogy a már más darabokhoz korábban elkészült díszleteket, jelmezeket egységesítsék, új kiállításról szó sem lehet. Közben az igazgató szanatóriumba vonult a szívével, ő meg itt viaskodhat a gazdasági igazgatóval, meg a főrendezővel. Ahhoz, hogy szerződést bontson már túl sokat feccölt a darabba, nyilván azonnal akadna valaki, aki az ő koncepcióját felhasználva vidáman befejezné, felcsippentve a gázsiját és a dicsőséget. Nem, ezt az örömet most már nem szerezheti meg senkinek. Inkább vállalja a búvárolást a díszlet és jelmezraktárakban.
A raktárak a város másik végén voltak. Meglepte a pedáns rend és tisztaság. Miután elmondta, mit kíván, a vezető pillanatok alatt előkerítette a megfelelő díszletelemeket. A szalon berendezését a Sirályból vették ki, csak az ablak hátterét kell majd valami német tájra átfesteni. A hálószobákat színes függönyök fogják helyettesíteni, egy rózsaszín, egy kék és egy nyers színű kárpit a megfelelő dekorációval. Találtak egy alkalmas zongorát is, valamikor a Kreuzer-szonátában volt színen.
A ruhák összeválogatását a színésznőkre bízta, de megbánta. Behozták az összes vadító kalapot és kisestélyit valami múlt századi operettből. Nem győzte magyarázni, melyik ruha miért nem felel meg ebben a darabban, a színésznők csak az orrukat húzogatták, vállukat vonogatták. Sokoray ebben is mértéktartóbb volt. Amikor felöltözött, megállapította pontosan eltalálta az elképzelését. Nem volt hiábavaló a múzeumokban, tárlatokon eltöltött idő. Tibornak amúgy is volt ízlése, valaha vonzotta a festészet.*
A bemutató előtt másfél héttel szinte minden összeomlott. Sokoray, de még némelyik színésznő is vagy kihagyott, vagy zagyválta, kevergette a szöveget, feszült, ideges hangulat, ingerült kirohanások, aztán lelkiismeret furdalással teli bocsánatkérések tarkították a próbákat. A hangulat egyre feszültebbé vált. Sokoray egyre fehérebb lett, az arca beesett, a vonásai megkeményedtek, fogyott, ami éppenséggel jól állt neki, és jót tett a szerepnek is. A közérzete azonban romlott, az egyik jelenetben, amikor a partnernője elé térdel, alig bírt feltápászkodni. Egyre idegesebb, egyre kapkodóbb lett. Ebből a partnerekre is ragadt. A bemutató előtt egy héttel teljesen összeomlott. Az utolsó jelenetben képtelen volt úrrá lenni a helyzeten, és ez frusztrálta a kollégákat is. Amikor keservesen végig próbálták a darabot, Sokoray egy nagy bársonyszék támlájára borult, és dühtől, bánattól felzaklatva majdnem könnyezett.
Áron szokása szerint értékelte a látottakat, de alig tudta elrejteni csalódottságát. Most komolyan megijedt. Ebben az állapotában a darabot képtelenség bemutatni, az botrány lenne. Sokoray magába roskadva várta, hogy elküldi őt a fenébe, vagy ordít vele, vagy a szemére veti, visszaélt a bizalmával, érdemtelem erre a feladatra, gyalázatos csaló, nem csoda, hogy itt veszelődik, csak kicsivel ér többet egy szimpla kardalosnál, és azonnal keres valakit, aki beugorhatna. Megy ez a darab másutt is, akár kölcsön lehet venni rá bárkit, de még hat nap van a premierig, addig itt is bárki képes felkészülni elég jó színvonalon. Kurucz vagy Berényi, de még kisebb kaliberű kollégák is.
A rendező semmit sem szólt, csak eltörölte a hétvégi próbákat, és megkért mindenkit, koncentráljanak a feladatra, pihenten jelenjenek meg hétfőn. Sokoray megértette, ennyi haladékot kapott. Szerencsére a hét végén nem játszott, és maszek fellépése sem volt. Azon gondolkodott, megkeresi Áront, visszaadja a szerepet, bevallja neki őszintén, nem tud ő már ekkora terjedelmű szöveggel, ilyen bonyolult szereppel megbirkózni. Ráadásul a betétdalok, meg egy valódi zongoraszóló, na meg a végén mindhárom nővel a keringő. Eddig nem volt gondja a tánccal, de ezek nem az ő megszokott partnerei, és egyetlen percen belül három különböző nő, három különböző stílus, és egyik sem hagyja vezetni magát. De legalább lenne bennük némi muzikalitás, három botfülű, kényeskedő liba. Most egyáltalán nem akart Áron szeme elé kerülni. Mint egy kivert kutya, szégyennel telve oldalgott haza. Öregnek, fáradtnak, silánynak érezte magát. Ráadásul ez a gyötrő gyomorbaj is kínozza. Alig bír nyelni, bármit eszik vagy iszik, belülről kínozza. Ha nem eszik, még jobban fáj. Évek óta szedi a vérnyomás csillapítót, attól meg kiszárad a szája, furcsa, de a folyamatos beszéd fizikai nehézséget okoz a színpadon, főleg, ha egy kicsit jobban izgul. Áron szerint az egész előadást sokkal tempósabbra kellene venni, legtöbbször úgy érzi, hadar, nincs módja a szöveg finom hangsúlyait kihozni, csak mondja a magáét, és közben, amikor már valóban érzi a figurát, egyszerűen elakad. Hogy mi az isten csudája ez? Régen sokkal terjedelmesebb szövegeket rövidebb idő alatt nagy biztonsággal képes volt megtanulni, most meg kínlódik, mint egy kezdő. Időnként szabályszerűen kihagy. Hiába, a kor, meg el is lustult. Legalább húsz éve, hogy nem kapott ehhez hasonló feladatot. Adél, a legfiatalabb partnere azzal bíztatta, ha felveszi a jelmezt, egészen átlényegül, nem lesz semmi baj. Hülyeség, mintha az eszét, és szellemi képességeit az inas mellényében tartaná.
Otthon csak ténfergett céltalanul. A félelem a feladattól egyre nőtt benne, fokozódott a megfelelni akarás is, de kínozta szertefoszló önbizalma, amit úgy szeretett volna visszaszerezni. Délután ledőlt, csak úgy ruhástól, kicsit pihenni. Nem sokáig aludt, de közben azt álmodta, az egyik színésznő megmérgezi a darabban oly sokat emlegetett arzénnal, és ő a nagyjelenetben már kiterítve fekszik, mielőtt elmondhatná terjedelmes monológját. Hat szempár fürkészi, valóban meghalt-e, körbetáncolják és éneklik: Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály... aztán bejön Berényi és azzal az utálatos deklamálásával előadja a nagymonológot, hiba nélkül, és felcsattan a vastaps, meg az éljenzés. A rengeteg virág, amit a nézők feldobálnak a színpadra, mind őrá hullik, és végül, mint egy amerikai temetésen, a teste a süllyesztőben eltűnik. Hullaként egy pillanatra visszanéz és mielőtt a süllyesztő becsukódna, Áront látja, amint keservesen sír...Az álom megriasztotta, egészen beleizzadt. Felkavaró, idegesítő rémkép volt. Groteszk, abszurd, nyomasztó.
Érezte, most már nincs kiút. Meg kell tennie mindent, a darabért, önmagáért, főleg Áron presztízséért, a többiekért, meg ezért a szent misztériumért, amit számára a színház jelent. Nem adhatja fel, és nem is fogja feladni. Majd megmutatja ő, kicsoda Sokoray Tibor, aki nemcsak epizodista, hanem jó időben, jó társulatban vezető művész is lehetne, vagy lehetett volna. Majd elájul ez a három rinya, akik azt hiszik, csak ők képesek jól játszani, de a műszak és az igazgatóság is. Nem sugdolóznak, vihognak többé a háta mögött. Elővette a szövegkönyvet, bekapcsolta a magnót. Szépen, módszeresen, jelenetről jelenetre gyakorolgatta, csiszolgatta a szerepét. Ma van szombat, vasárnap még kétszer-háromszor megteheti ugyanezt. Mire mindent kigondolt, és egy kicsit erőre kapott, megszólalt a telefon. Az anyja volt. Azzal a kívánsággal állt elő, hogy ezen a tavaszi hétvégén hozzák kicsit rendbe az akarattyai üdülőt, hogy a jövő héten már élvezhessék is Pepi nénivel. Hiába szabadkozott, az anyja mindig figyelte a műsort, tudta, a hétvégén nem játszik. Életében egyszer hazudott műsorváltozást Eszternek, mert volt egy kis kalandja, de megbánta, mert váratlanul kivonult a tv és az összes újság az igazgató jubileumát ünnepelni élő egyenes adásban. Eszter már este nyolc előtt tudta, nincs a színházban. Most nem akarta ugyanezt a trükköt az anyjával eljátszani, így megadta magát, és vasárnap hajnalban elindult Egerből Balatonakarattyára. Odafelé és vissza tudta csak hallgatni a szöveget, ott viszont az anyja volt műsoron. Még jó, hogy gyorsan végeztek, a zsebkendőnyi üdülőtelken nem sok munka akadt. Megmetszette a rózsákat, kinyitotta a főcsapot, szellőztettek, megtisztították az ablakokat. Este kilenc körül ért haza, de egészen feldobta ez a másféle munka. Alapvetően ideges és zaklatott volt, ám fizikailag kissé pihentebbnek érezte magát.*
Hétfőn sokkal nyugodtabban ment fel a színpadra. A próba ígéretesre sikerült. Voltak nüánszok, de úgy tűnt, mindenki koncentrál, a darab lement egyhuzamban, elég elfogadható módon. Ez helyrebillentette a lelki egyensúlyát. Áron is megnyugodott, csak apróbb változtatásokat kért. Sokoray büszke volt magára. Ettől a naptól kezdtek beszüremkedni a ráérő kollégák. A közönség jótékony hatással volt a félkész darabra, a poénok átmentek, bár inkább csak kuncogások hallatszottak fel, igazi harsány nevetés nem. Nem tulajdonított nagy jelentőséget neki, hiszen valóban finom, választékos humorral íródott a darab, de mégis lehetett érezni, a dolgok kezdenek a helyükre kerülni. A következő napok a premier előtti lázban teltek. Teljes díszletben, minden jelmez, kellék a helyén, világítás, füstgép, ami csak kellett. Áronnak tetszett a lefojtott stílus, arra bíztatta, őrizze meg a nyugalmát, de a feszültsége is maradjon meg. És minden poént fapofával, kimérten, tudatosan. Talán menni fog.
Délután nyakába vette a várost, elhatározta, meglepi partnereit és Áront, valami premierajándékkal. Sokáig ténfergett a nagyáruház ajándékosztályán, de nem talált semmi érdemlegeset. Túl nagy költségbe sem akarta verni magát, ez itt nem szokás. A női partnerek a darabra emlékeztető, kis apróságokat kaptak, a műszaknak pezsgőt vett. Először kapott itt főszerepet, hát emlékezzen rá mindenki. Végül mégis többet költött, mint szeretett volna, de már a második üzletben be kellett látnia, ha ragaszkodik az elképzeléseihez, nem lehet garasos. Áronnak egy cigarettatárcát vett, amibe belegravíroztatta a darab alcímét: Semmi sem igaz! Igaz? És a premier dátumát. Mindig szeretett és tudott is ajándékozni, napokig járkált az ötlete után, és nagyon meg volt elégedve az eredménnyel. Egy kis levelet is belecsúsztatott üzenetképpen, kifejezte háláját, amiért lehetőséget kapott tőle, és megköszönte türelmét, hiszen Áronnak sem lehetett könnyű úgy dolgoznia, mintha ő egy dilettáns, kezdő lenne. Amíg csomagolta, mosolyogva, öniróniával arra gondolt, mi lesz, ha az előadás mégis megbukik? Mégpedig miatta? Mindaz, amit összevásárolt, amit beleírt érvényét veszíti, és ugyanúgy elbújhat, mint a múlt héten. Csak a szégyen marad utána. Nem, gondolni sem mer erre, össze kell szednie magát, túl nagy a felelősség, de vállalta, most már nincs kibúvó. Legalább Eszter itt lenne, vagy valaki más... Ha befuccsol, vége mindennek...*
Eljött a premier. Egész délelőtt szét akart esni a feje, pocsékul érezte magát. Gondolta, ebéd után kicsit alszik, az majd jót tesz, de végül is annyira izgult, hogy elővette a szövegkönyvet és újra biflázott, mint az elején. Aztán bevett még egy vérnyomáscsökkentőt, letusolt, és elindult a színházba. Mire beért, meglepően nyugodtnak érezte magát, lement róla a görcsös feszültség. Áron belenyomott egy kávét, meg egy pohárka sört, amit az egyik szponzor küldött, mivel a darab egy sörgyáros családban játszódik. Jópofa dolog. Amikor először hallotta, mosolygott, és eljátszott a gondolattal, hogy minden darabhoz lehetne szakmabeli támogatót keresni. Így a Szent Johannát stílusosan egy pirotechnikai cég is szponzorálhatná, a Hamletet esetleg egy temetkezési vállalat. Ez a pénztelenség micsoda ötleteket szül!
Fél hétkor kezdett sminkelni és öltözködni. Az első szúrást akkor érezte gyomortájékon, fel se vette, valójában illett izgulnia. A partnerek ide-oda száguldoztak, meg voltak szelesedve. A harmadik figyelmeztetés után beállt a helyére és várt. Most már tényleg nincs visszaút, lesz ami lesz, de túl is lesz mindenen, csak az nem mindegy, hogyan.
Az első képek egészen jól sikerültek. A közönség vette a lapot, lehetett érezni, tetszik a produkció. Ami melléfogás volt, jelentéktelen bakik, ügyesen ki lehetett jönni belőlük, így aztán pergett az előadás. Most már csak a nagymonológokon kell túljutnia, meg a táncon és akkor vége. Már indul az utolsó betétszám, lassan felkéri a hölgyeket egy-egy keringőre, indul a füstgép is, megérkezik az első vanília illatú vastag füstgomolyag, mint a mennyország jelzése, a nőket szépen sorrendben kifekteti, ahogy Áron előírta, már az utolsó taktusok mennek, szerepe szerint lerogy az egyik székre. Aztán minden elsötétül előtte.*
Másnap már kora reggel kitették a fekete zászlót. Áron szomorúan üldögélt a színház előtti kispadon. Lelkiismeret-furdalás gyötörte. Több időt kellett volna Sokorayra fordítania. Látta, hogy Tibor sokszor kérdőn és várakozva tekintett rá, de tudta azt is, amit Tibor csak részben sejtett, mennyire gyűlölték és irigyelték a többiek ezért a szerepért. Azt sem akarta, hogy ez az új helyzet elterelje a figyelmét az alakításról. Ismerte jól, tudta mennyire érzékeny. A világért sem akarta megzavarni, bár a távolságtartás sem bizonyult a legjobb megoldásnak. Gondolta, majd a premier-bulin pezsgőzés közben jól kibeszélgetik magukat. Ez most már végleg elmarad.
A közönség tombolt, ami kissé meglepő volt, ahhoz a darab sem túlságosan eredeti, a színészek, a rendezés sem. Egy jól odatett előadás, ami megérte, hogy megnézzék, semmi több. A leeresztett függöny egyik oldalán a nézők zajos éljenzése, mögötte az orvos és utóbb a mentők pániktól terhes szaladgálása csak rontott a helyzeten. Végül a direktor falfehéren kilépett a függöny elé és jelentette be a fájdalmas hírt. A közönség egyetlen hang nélkül távozott. Premier-buli helyett dísztemetés.
A sors alaposan átrendezett mindent.