____

Kapaszkodó

Babónak

 

      Én itt mindenkit ismerek. Bejáratos vagyok valamennyi kórterembe, lassan már mindenki történetét tudom, és ők is tudják az enyémet. Úgy néznek rám, mint egy jelenésre. Mindenki csodálkozik és irigyel, amint képes vagyok nesztelenül, de nagyon óvatosan betopogni puha mamuszkámban és megjelenni az ágyak között. A férfi kórtermekben éppen úgy szeretnek, mint a nőknél. Tudok bárkivel beszélgetni, legyen az öreg, vagy fiatal. Végül is egy a sorsunk...
      Csak a homály, ami a szememen ül, az nem oszlik. Az orvos szerint az én állapotomban már az is csoda, hogy a fények után így tudok még tájékozódni. Muszáj. Itt nem kérhetek meg senkit, vezetgessen, akik az ágyban fekszenek egyelőre nem kelhetnek fel, a lábukat amputálták, van akinek mindkettőt, van akinek csak az egyiket. Valamennyien orvosi műhibák áldozatai vagyunk. Itt fognak feküdni, amíg tolószéket, vagy művégtagot nem kapnak. És én vagyok itt a csoda, a ritkaság, az egészségügy szenzációja, akinek meg tudták menteni a beteg lábát. Féléve a B-i kórházban gondolkodás nélkül eltávolították volna a bal lábam, ha Dr. G-nek nem jut eszébe utolsó lehetőségként ez a rehabilitációs intézet, és ezek nem fogadnak itt, az én lábam is a kórházi kazánban hamvad el, mint értéktelen, odvas fadarab. Vagy tolószékből szemlélhetném a világot azzal az apátiával, amit olyan sokat tapasztaltam már itt, vagy műlábbal és mankóval kopognék kedvetlenül a folyosón, egykedvűen a csapóajtók között.
      A lábam megmaradt, de a látásom egyre romlik a cukorbetegség szövődményeként. Többé már nem lehetek óvónő, pedig erre tettem fel az életemet, és ígéretes jövő állt előttem. A múlt éjjel éppen azt álmodtam, hogy újra tisztán látok, otthon vagyok a gyerekek között, az ovi udvarán, rajzolgatunk és festünk is. Mindenütt színek, eleven élénk sárgák, izzó vörösek, harsány zöldek, tintakékek arannyal, bíborral keverve örvénylenek körülöttünk... Nem szabad sírnom, egyszerűen árt a szememnek. Néha verseket írok, gyerekekről, gyerekeknek. Vagy egyszerűen csak magamnak. Kinn a kertben kedves madárkák vannak. Szelídek, csak egy kevés müzlit szórok elébük, és máris bátran közelebb jönnek. Csendesen falatoznak, aztán rövid füttyjelekkel adják egymásnak a hírt, itt van a madáretető lány, gyertek csipegetni... amikor jóllaknak, huss, már repülnek is tova, itt keringenek a fejem fölött, aztán visszaszállnak az erdőbe, de másnap újra megjelennek. A fenyőn egy kismókus lakik. Csak koppantok neki néhányat, és lemerészkedik a fáról, felkapja a diót, vagy a makkot, és uzsgyi, szökell is vissza... Naphosszat elnézem ezt a fürge világot. Gyorsak, vidámak, élettelik, bár mi is ilyenek lehetnénk...

*

      Apus, amikor megtudta, leszázalékolnak és ezután rokkanttá nyilvánított nyugdíjas leszek, harminckét évesen, magába roskadt, és hangtalanul zokogott. Aztán csak nézett maga elé hosszan, reményt vesztve. Jóval később tudtunk csak beszélni róla. Azt mondta, egyetlen pillanat alatt megértette, nem lesznek unokái tőlem, sőt újra csak gondoskodnia kell rólam, mint kislány koromban. Nem mondta ki, de éreztem, fél. Mindez rosszabbodhat is. Szeretném, ha még sokáig velem maradna. Erős leszek. Mióta együtt kell élnem a nyavalyámmal, az értékrendem is megváltozott. Akadnak itt jópáran sokkal nagyobb bajban, nagyobb elhagyatottságban. Még sem adják fel.

*

      Sose hittem volna, hogy egy szakítás örömet is okozhat. Fél évvel a balesetem előtt küldtem el Pétert. Mintha csak tudtam volna, mi fog következni. Pedig akkor mennyire szenvedtem miatta. A családom, a barátnőim nem győztek ugratni, mikor lesz az esküvő. Ha akkor nem jövök rá a hűtlenségére, és hozzámegyek, ma akkor is magányos lennék, mert már rég beleroppant volna a velem kapcsolatos hercehurcába, és ő már rég nem lenne támaszom. Nem haragszom rá. Becsapott, azóta már nem tudom szeretni. Gyenge. Én is gyakran alig bírom. Szakítottunk, és most ez a megnyugvás számomra. Az ügy lezárult. Vele most legalább nem kell számolnom. Ma már valahol Franciaországban él...

*

      Rádiót hallgatok, vagy zenét. Mennyi kín és szenvedés van szerte a világban! Az emberek egymást gyilkolják, egymás vérét szipolyozzák. Anyák dobják el újszülötteiket, gyermekek ölik a szüleiket, háború, pénzhajsza, erőszak, nyomor... akinek nincs baja, csinál magának, vagy másoknak. A zene megnyugtat. A főnővér nem győzi a kazettákat kölcsönözni nekem. A romantikusokat szeretem a legjobban, és a magyar népdalokat. Néha jó lenne énekelgetni, de itt nem hangoskodhatom...
      Vasárnap látogatóim voltak. Apus jó, csak sok van rajta. Rá sem gondolhatok, hogy magam maradok Anyuval, és az ő betegségével. Ha mégis bekövetkezne, nem tudnám gondozni. Laci, az öcsém, segíteni fog. Bár mióta hazajött a fővárosból, sokat változott. Zárkózott lett. Az új állásában nem találja helyét. Ráadásul a főnöke is elég furcsa. Mint a család barátja először odavolt, hogy alkalmazná Lacit. Ám a nagylelkűsége azóta már alábbhagyott. Naponta érezteti vele, nélküle esetleg felkopna az álluk, ezért aztán minden kulimunkát a nyakába varrna. Az öcsém persze rühelli ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Apussal nem győzzük csitítani, nyugtatni. A sógornőm, Enikő, és a pici lány, az én egyetlen tündéri keresztlányom, Ancsa tartják benne a lelket. Miattuk nem dobja be a törülközőt. Laci jó fiú volt mindig, és nemcsak hozzám. Csak lehangoló, hogy eljöhet az idő, amikor esetleg rájuk leszek szorulva.

*

      Vizit után nyugodtan körbejárhatom a kórtermeket, én is vizitelhetek a barátaimnál. Ők nem jöhetnek hozzám. Elmesélem nekik mi újság odakinn a parkban, megszülettek-e már a kiscicák, milyen az időjárás, nyílnak-e a rózsák. Olyan hálásak a beszámolóimért. Szívesen fel is olvasnék, csak nem látom az apró betűket. A múlt héten Laci öcsém, hozott egy nagyító-rudat, ezzel tudok egy kicsit olvasni, de fáraszt, írni meg lehetetlen vele. Így a verseimet óriási betűkkel írogatom egy spirálfüzetbe. Ráérek gondolkodni, mindig akad egy-két jó gondolatom. Nem, költő nem vagyok, csak biztatgatom velük magamat. Néha nagyon-nagyon kell valami belső erő... valami kapaszkodó.

*

      Tizenhatos kórterem. Itt vannak a legsúlyosabb ápoltak. Sokan félnek is itt lenni. A szepszis a legnagyobb elővigyázatosság mellett is átterjedhet egyikükről a másikra, még az ápolók is átvihetik, és el is kaphatják. Nincs mit tenni, az ápolók, a látogatók, de az ápoltak kockázata itt ugyanaz. Az új pácienst tegnap hozták. Viszonylag fiatal férfi, talán negyven, negyvenöt éves lehet. Elég rossz bőrben van, zárkózott, nem szól senkihez. Csak nézi az ablakból a madarakat...
Szia, én Janó vagyok. Ide ülhetek melléd?
Persze. Elég furcsa neved van, lány létedre.
Rendesen Jankának hívnak. Révész Janka. Apám mindenáron fiút szeretett volna, az összes haverjával előre ivott már az egészségemre. Amikor én születtem, még nem lehetett szíre-szóra látogatni a szülészeten, először örömében meg sem kérdezte, mi vagyok, csak másnap mondták neki, hogy lány lettem. Előtte meg volt győződve, hogy Jánoskája született. Aztán megmaradtam a családban Janónak, később már óvodában, iskolában is így szólítottak. Bevallom, jobban tetszik, mint a Janka.
Én Niki vagyok, egyébként Miklós, Nagy Miklós, de a barátaimnak csak Niki.
Láttam, naphosszat a madarakat nézed.
Igen. Szabadok, és oda repülnek, ahová csak akarnak. Repültél valaha?
Hát ültem már repülőgépen, igaz, csak egyszer. Valami fantasztikusan különleges érzés volt, de lehet, hogy ezt csak az utazás izgalma tette. Én csak utas voltam... Mégis lenyűgöző látvány volt a La Manche-csatorna, meg a Szajna fentről...És a japán óriásgépek a Heathrow-n...
Az egészen más. Én hőlégballonos vagyok. Vagyis voltam. Európa-bajnok ebben a sportágban. Ez olyasmi, mint vitorlázni. Csak fenn az égbolton. A sebesség nem igazán fontos, inkább a pontosság. Ki vagy szolgáltatva a szélnek, de megvannak a módszereid, hogy szabályozd a ballont, és arra haladj, amerre te akarsz. Ez a legcsodálatosabb, elszakadni a föld felszínétől, és sokkal magasabbról szemlélni a világot, mint amikor toronyba mászol. Alattad suhannak el a fák, a mezők, a házak, városok. Onnan fentről minden békésnek látszik. Ha elszakadsz a talajtól, más léptékkel látod a világot, minden olyan egyszerűnek tűnik, és minden gyönyörű. A távolság feledtet és megszépít. No és a csend, nem hallasz mást csak a fűtőgáz moraját, meg a szél zúgását, barátaid lesznek a madarak...
      Könnyezni kezd. Elfordítja a fejét. Talán sejtem, mit érez. Egy darabját az elveszett Édennek, ami talán sohasem volt egészen az övé. Magam is annyiszor visszagondolok arra az időre, amikor még könnyedén kocoghattam, amikor még mind a két lábam ép volt, és láttam is jól. Az életem ezután már csak harc lesz mindennel, ami körülvesz. Lassan, módszeresen kell megismernem a saját mozgásteremet. Az utcát, a lakást, az ismerősök lakását. Kíséret nélkül már nem igen mehetek sehová, nagyon vigyáznom kell magamra. Újra felém fordul:
Te nagyon kedves vagy. Hallottam, ahogy mindenkivel váltasz pár szót. Veled mi történt?
Az én történetem túlságosan hétköznapi. Orvosi műhiba, semmi több. Kis híján belehaltam egy végzetes lábtörésbe. Kocogtam, a csontjaim egyszerűen megroppantak. A balesetin hiába mondtam, diabéteszes vagyok, nem igazán érdekelt senkit. Csak a rutinvizsgálatokat végezték el, aztán összeszegecselték a bokám, a műtét sikerült, az orvos gratulált, és másnap már a menyasszonyával Zakopanéban síelt önfeledten.
      Harmadnapra belázasodtam, eszméletemet veszítettem. Akkor kezdtek csak komolyan venni, amikor minden erőfeszítésük ellenére, a sok antibiotikum hatástalan maradt. Hetekig vizsgáltak, kaptam homlokegyenest más és más terápiát, míg egy immonológus orvosnő megállapította, fémallergiában szenvedek, ami a cukrosok között nem is ritka, méghozzá pontosan arra a fémre vagyok allergiás, amivel összeszögeltek.
      Aztán csak széttárták a karjukat, megállt a tudományuk, és felajánlották, ha nem gyógyul a bokám, mentsük a menthetőt alapon, esetleg levágják a fél lábam. Csak bámultam, alig tértem magamhoz. A cinizmusuk teljesen letaglózott. Apus tajtékzott a dühtől, fojtott hangon káromkodott, szidta azt a pancsert, aki eltolta az egészet. Anyus sírdogált. Én várakoztam a döntésre, mint egy elítélt. El sem tudnám képzelni magamat tolószékben, vagy műlábbal. Végül nem is írtam alá a műtéthez szükséges nyilatkozatot. Bíztam a szerencsémben. Apus minden kapcsolatát felhasználva elhozott ide. Szegénynek nem volt könnyű. Nehezen szánja rá magát, hogy bárkitől, akár a legjobb barátjától is szívességet kérjen. De most rólam volt szó, az egyetlen lányáról.
      A kórház is akcióba lépett. Egyrészt bizonygatták, helyesen jártak el, naná holló a hollónak... Másrészt fenyegetőztek, és hirtelen nagyon felelősségteljesen kezdtek viselkedni. Borzasztó volt az orvosok és az ápoló személyzet elutasítása. Úgy bántak velem, mint személyes ellenséggel, akinek a távozását már alig várják. Az utolsó napok lelkileg teljesen kimerítettek. Egyedül Dr. G. volt emberséges, és segített apusnak elhelyezni engem itt. Szerencsém volt, éppen felszabadult egy ágy, és a leleteim alapján láttak reményt a gyógyulásomra... Már hatodik hónapja vagyok itt. Mióta járni tudok újra már sokkal könnyebb. Néha hétvégére haza is mehetek az enyémek közé. Most már kezdem megszokni, hogy vigyáznak rám, óvnak. Még jó hogy nem igen látok, így nem veszem észre a sajnálkozó pillantásokat. Bár otthon ettől nem kell tartanom. Azután visszajövök, hozok süteményt, könyvet, virágot, kacagást, kinek mi hiányzik... Sokaknak én vagyok a kapaszkodó, de nekem is erőt ad a többiek kitartása, ereje... Látom fáradt vagy, majd bejövök hozzád, ha nem bánod, holnap is.
Persze csak gyere nyugodtan. – mosolyog erőtlenül.

*

Szia! Újra itt vagyok. Hogy aludtál?
Valójában elég nyugodtan, gondolom a gyógyszerektől. Mintha álmodtam volna, mégpedig rosszat. Újra átéltem a balesetet... Szinte minden ugyanúgy történt, csak álmomban nem a mikrobusszal mentünk, hanem az én kocsimmal... meséli lendületesen.
Sebesen száguldottunk az éjszakában. A fiúkat elnyomta az álom, nem zavarta őket a rádióból áradó halk tánczene. Az utazás nem volt könnyű. Mióta tartott a szerb válság, sohasem lehetett tudni kik és miért mászkálnak az országutakon. Gyakorta megállították az utasokat gépfegyverrel felszerelt polgári különítményesek, és minden indok nélkül pénzt követeltek a továbbhaladás engedélyezéséért. Nyíltan megtehették, így az utasok alaposan felkészültek baksisnak való cigarettával, dobozos sörrel, sőt német márkával is.
      A folyó völgyét Nis után, hajnali háromkor szeltük át. Alagútról alagútra, meredek sziklafal oldalában vezetett a szerpentin. Csodálatosan bizarr a táj arrafelé, hófödte sziklák, szédítő mélységek, bátorságom nem volt megfigyelni, arra számítottam, visszaúton Andris fog vezetni, akkor majd lesz módom bámészkodni és gyönyörködni. Hajnali négy körül értünk a bolgár határra. Állt a forgalom, várnunk kellett. Az éjszakás határőrök éppen befejezték a munkát, gondolták a reggeli váltásig mindenki maradjon azon az oldalon, ahova éppen érkezett. Akinek esetleg sürgős az átkelés, ettől az idegesítő nyugalomtól, majd megnyitja a tárcáját, vagy vet valami hasznos ajándékot az előrejutás reményében.
      Besoroltam, összeszedtem az útleveleket, a Sportminisztérium pecsétes levelét, és a húsz márkás bankót, meg egy csík Marlborot, kenőanyagnak. Még itthon beszereztem, az ismerősök javaslata szerint. A határőr kiteregette a hivatalos levelet, egy bűvész ügyességével eltüntette a bankót, aztán nézegette az iratokat.
  Kuda vü igyotye? *
Csak mosolyogtam. – Mü igyom...** de megakadtam és szinte izzadtam, amint keresgéltem a verseny, találkozó szavakat oroszul. Aztán angolra váltottam:
  Do you speak English, please?***
  No. Nyet. – felelt kurtán. – Szkazsítye po russzki!****
Iszonyat volt, ahogy kínlódtam, vajon hogyan is kellene mondani Hőlégballonos Európa-találkozó?
  V Turciju, to a competition.***** – folytattam mindkét nyelvet vegyítve. Aztán végül csak ráböktem a minisztériumi levél idevonatkozó passzusára. „Ezt nézd meg nagyokos.” – gondoltam és tehetetlenségem minden ingerültségével doboltam a verseny dátumán.
  We are in a hurry!****** – erőlködtem, de akkor újra eszembe jutott, nem ért angolul, Eto büsztro – hangoskodtam oroszul elég hibásan, de a végén már csak a kezemmel mutattam mennyire sietős lenne mielőbb átjutnunk. A tiszt csak bólogatott, valószínűleg nagyon is értette, miről van szó, ám akkurátusan belemerült az iratokba. Amikor felemelte a fejét, jellegzetes keleti mosollyal kérdezte:
Szigarett? Kóla?
      Előkaptam a Marlborót, de legnagyobb meglepetésemre csak a fejét csóválta, jelezve ez nem lesz jó. Már éppen elegem volt belőle, amikor kézzel-lábbal értésemre adta, ez rövidszálú, ő pedig a hosszút kedveli.
  Az nincs. – tártam szét tanácstalanul a karomat, ugyanolyan sátáni mosollyal.
  Kantin. Kantin. – mutogatott a mögöttünk úgy ötven méterre lévő sátrak felé. Eltelt némi idő, mire megvilágosodott előttem, nincs kiút, a megvesztegetésnek az utolsó stációját is végig kell járnom, ha valóban nem óhajtok órákig itt várakozni. Kelletlenül és dühöngve visszakullogtam a „kantinos” sátorhoz. Közönséges vásári sátor volt, mint itthon bármelyik búcsúban. Fogcsikorgatva vettem egy újabb karton cigarettát a határőr kedvencéből.
      A tiszt elégedetten elsüllyesztette a kartont, visszaadta az útleveleinket, intett, álljak ki a sorból, hajtsak a fertőtlenítő zónára. Amíg ott várakoztunk, láttam a visszapillantó tükörből, amint komótosan visszamegy a kantinhoz hóna alatt a cigarettával, egyezkedik a kantinossal, és az árút pénzre váltja. Micsoda romlott világ! De örültem, hogy soron kívül haladhattunk tovább. Még legalább négyszáz kilométer volt hátra, és időre kellett érkeznünk.
      Augusztus vége volt, a földeken látszott, már végeztek a betakarítással, de a rendkívüli szárazság miatt még halogatták az őszi munkákat. Minden sárgára égett, nyoma sem volt ezen a vidéken a híres bulgárkertészetnek, vagy annak a rengeteg rózsának, amelyekről a földrajzkönyvek beszámolnak. Szegény, sivár, egyhangú vidéken vezetett keresztül az út. Már jócskán délfelé járt a nap, mire Edirne közelébe értünk. A fiúk álmosan, csipásan nyújtózkodtak, nagyokat nyögtek. Poénkodtak, jönnek-e már a háremhölgyek. Aztán legnagyobb meglepetésünkre valóban női tisztek is érkeztek. Nem hittem volna, hogy ennyire európai lehet egy mohamedán ország határállomása. Egy kövér, eunuch formájú tiszt vette el az iratokat, egy női vámőr csaknem mindent kirakatott velünk a kocsiból. A minisztériumi menlevél szinte az ellenkező hatást váltotta ki, nemhogy gyorsította volna az ügyintézést, inkább gyanakvóvá tette a hatóságokat. Végül kiderült, a hölgy a felszerelésünket keresi, elég nehezen értette meg, már minden az isztambuli magyar követségen van.
      A tűző napon egészen elbágyadtam, de nem akartam átadni a volánt. Pihentem egy félórányit egy terebélyes fa alatt a pázsiton, aztán kerestem egy mosdót, hideg vízzel frissítettem fel magam, megittam két kávét, bár az csak valami törökös lötty volt, de jól esett. Szerettem volna egy kicsi időt tölteni a városban, de a felesleges várakozás miatt ez már lehetetlen volt. Isztambul még csaknem kétszáz kilométerre van, a megengedett sebességet üdvös betartani, a török rendőrök nem gatyáznak, azonnal büntetnek, mégpedig szigorúan. Az autópályán elég gyér volt a forgalom.
      A délutáni napsütésben a kopasz domboldalak valószínűtlen színekben tündököltek. Kékeslila és rózsaszín millió árnyalata színezte a tájat. Kihaltnak tűnt minden, csak hófehér, lakatlan házsorok meredeztek a holdbéli tájon. A kockaformájú épülettömböket kupolákkal, teraszokkal, balkonokkal, a törökös népi építészet elemeivel díszítették. Valamikor ezek majd lakótelepek lesznek. A völgyben itt-ott kis csoport házacska, közepén kisebb mecset, a hozzátartozó minarettel. A nyugati napfény sejtelmessé, egyben varázslatossá is tette a lila ezer árnyalatában pompázó égboltot. Rönkfát szállító szerelvények húztak el mellettünk. Hatalmas rakományaikat nyilván építkezésekhez vitték, így már érthetővé vált, miért csupasz a táj, ami egyébként különlegesen egzotikus volt lila, narancs, rózsás és arany árnyalataival Európa és Ázsia találkozásánál. Nem sok volt hátra, de roppant fáradtnak éreztem magam. Gondoltam a következő pihenőnél kihúzok a szélső sávba és alszom egy fél órát... Valójában ettől kezdve nem emlékszem, illetve a képek, amelyeket valóban láttam, és amelyek csak a képzeletemben jelentek meg a mai napig erősen keverednek.
      Zuhanást éreztem, mint amikor a ballon meglódul a légnyomáskülönbség miatt, de nem ijedtem meg egyáltalán. A fény először különböző színekben örvénylett körülöttem... majd megnyugtatóan vakító fehérségbe kerültem... aztán valami hangokat hallottam kiáltozást, talán nyöszörgést is... aztán már csak az időtlen sötétség és mély, riasztó csönd vett körül... Azt mondták napokig tartott, mire észhez tértem...

*

      Könnyezik. Nem tudom eldönteni, vajon jó-e mindezt felidéznie? Csak megszorítom a kezét. Szívesen könnyítenék rajta, aztán újra erőre kap és lassan, vontatottan folytatja.
Bár sose nyertem volna vissza az eszméletemet. Amikor először kinyitottam a szemem, egy nővér törölgette a homlokom. Amikor az arcomba nézett, igazán kedvesen mosolygott. Az eszméletem visszanyerése a fájdalomérzését is meghozta. A lábamban millió éles késszúrást éreztem, képtelen voltam mozdítani... Minden levegővétel iszonyú kín volt, akárha malomkövet emelgettem volna a mellkasommal. A karomba, az orromba csövek csatlakoztak, fölöttem műszerek csipogtak. A nővér, a neve Hatice volt, ahogy később megtudtam, azonnal orvosért szaladt, aztán megjelent egy magas, barna bőrű, fiatal doktor. Egymás közt törökül beszéltek, engem angolul kérdezgetett, de nem tudtam válaszolni, minduntalan lecsukódott a szemem, és a hangját csak távolról hallottam.
Harmadnap, mikor már huzamosabb ideig észnél voltam, bejött egy követségi tanácsos, és elmondott mindent. Először az autópálya szalagkorlátjához ütköztünk, aztán a kocsi megpördült a levegőben, átszakította a korlátot és lezuhantunk a völgybe. A többiek kirepültek a kocsiból, így viszonylag könnyebb sérülésekkel megúszták, én viszont beszorultam, csak másfél óra múlva húztak ki. Az igazi sérüléseket mentés közben szenvedtem el, a lábam roncsolódott és eltörött két bordám is... A fejemet is beütöttem, mert semmire sem emlékeztem.
Sokszor veszítettem el az eszméletemet, magas láz és állandó szomjúság gyötört. Pedig számtalan infúziót kaptam és vért is literszámra. Napokig lét és nemlét határán lebegtem. A követségi ember második látogatása éppen egy tiszta pillanatomban ért. Elmondta, attól tart, itt nem tudnak szakszerűen ellátni, inkább hazavitetnek, mihelyt szállítható állapotba kerülök. Félő, hogy a sebem elfertőződik. Ráhagytam, intézkedjen. Nagy fájdalmak közepett érkeztem meg végre Magyarországra, aztán idehoztak. Itt már nem teketóriázhattak. Azonnal műtét, mégpedig amputáció. Vége a karrieremnek... Az orvos szerint művégtag lenne a legpraktikusabb, nem feltétlenül tolószék.

*

      Újra elfordítja a fejét, messzibe réved a tekintete. Szeretnék valami együttérzőt mondani, de a torkom kiszáradt, szinte alig kapok levegőt. Azt hiszem, tudom, mit érez. Időbe fog telni, míg megtanulja a műlábat használni, bár láttam már embert, aki annyira jól viselte, nem is tűnt fel. Másoknak meg gyötrelmet okoz. A szomszéd szobában, Pali bácsival már szinte veszekedtek a nővérek, hogy hordja. Az öregnek már rég elment a kedve a járkálástól is. Inkább csak szemlélődött, mint a legtöbben itt. Niki újra rám néz, vizet kér.
  Mi lett a barátaiddal? – kérdezem.
  Szerencsémre könnyebb sérülésekkel megúszták. Kisebb zúzódások, Andrisnak törött el a kulcscsontja. A magam gyötrelmeit is elég nehezen viselem, de ha közülük valamelyiknek baja esett volna, abba beleroppanok. A hét végén talán bejönnek. Tudod, nagyon jó haverok vagyunk. Odafenn muszáj odafigyelnünk egymásra, muszáj megbíznunk egymásban, haraggal, indulatokkal nem tanácsos repülni. Nagyon jó csapat vagyunk, vagy inkább voltunk, nekem már befellegzett.
  Ne beszélj így, kérlek. Életben maradtál, hidd el, ez nem kevés.
  Gondolod, valaha is repülhetnék? Versenyen?
  Nem tudom, talán.
  Ez volt az életem, ugye érted? Te olyan érzékeny vagy?
  Van családod?
  Igen. Van egy kislányom, illetve már elég nagy, tizenkilenc éves, egyetemista. Ha minden igaz, matematikus lesz, nagyon okos. Ha kinyitod a fiókot, ott találod a képét.
Kis műanyagtokban képek. Csak homályosan látom őket.
Ez a barna hajú az?
  Nem, ő a feleségem. Juli hosszú hajú és szőke, mint én.
      Nem tudom kivenni a vonásait. Bármit látok, annak csak a körvonalait érzékelem, homályosan, elmosódva. De valahogy mégis sokkal tisztább a látásom, mint azoké, akiknek ép a szemük világa. Egyszer egy kedves fiú, aki a nyomdából időnként hazavitt, figyelmeztetett erre. Valójában nem is látás ez, inkább hallás. A hangsúlyokból, a mondatok tónusából mindent kihallok. Megérzem, ki őszinte hozzám, vagy amiről beszél, abban nem csal-e? Ezzel a fiúval egyszer hosszabban eldiskuráltunk, ő volt a műszaki vezetője a könyvem nyomtatásának, szabályosan berendelt a nyomdába, hogy megmutassa a kefelevonatokat. Akkor tudta meg, nem igen látok, így kénytelen volt ő maga átrágni magát a szövegen, és mindenről tájékoztatni engem. Végül aztán nagyon kedves volt hozzám, többször hazavitt. Szerettem, mert annak ellenére, hogy tisztában volt a helyzetemmel, nem sajnálkozott felettem, egyenrangú partnerként tárgyalt velem, sőt, mint nőt is tisztelt engem. És ez nem álcázás volt tőle.
      Apusban akkor már régen munkált a védekezési reakció, így amikor a kocsi vagy húsz perce állt a ház előtt, kijött, mondván segít felmennem. Sajnáltam a fiút otthagyni, remekül elbeszélgettünk a gondjairól, annyira bizonytalan volt, igazán szüksége lett volna egy kis lelki támaszra. Apus viszont engem féltett, nem akarta, hogy valami méltatlan helyzetbe keveredjem. Persze erről szó sem volt, de igaza van, én sem tudhatom, ő mennyire férfi, és mennyire tart nőnek engem. Az én helyzetem korlátozza a menekülést, ha veszélybe kerülnék. Bár ebben az esetben erről szó sem volt.

*

      Szóval a szőke, hosszú hajú az. Csak homályosan látom. Talán tizennyolc, húsz éves lehet. Nem látom jól.
  Mesélj róla, kérlek! Sajnos alig látom.
Lassan, vontatottan kezdi.
Julcsi a szemem fénye. Elsőszülött. Parányi jószág volt, amikor a világra jött. Még magam is annyira fiatal voltam. Úgy éltem át a születését, mint egy csodát. Kilenc hónapig vártuk, sokszor rátettem a kezem a feleségem hasára, amikor mocorgott odabenn, mégis születése pillanatában váltam igazán felnőtté. Azóta egészen másképp látom a világot, de gondolom mások is így vannak ezzel. Julcsi végtelenül érzékeny, könnyen sebezhető. Nem is hittem volna, kislánynak igazi belevaló, eleven gyerek volt, de később kamaszként sok konfliktusunk volt. Aztán valahogy mindketten lenyugodtunk, ma már harmonikusnak mondható a kapcsolatunk.
Aztán váratlanul visszakérdez:
És te, hogyan élsz, van barátod, vagy férjed?
      Nem könnyű a válasz. Sokáig hallgatok. Nem is tudom, mit mondhatnék neki. Csupa elvetélt vágyakozás, a betegségem után már csak a magam megtartása a fontos. Meg hogy minél kevesebb gondot okozzak a szeretteimnek. Tele van a lelkem szeretetvággyal és szeretni vágyással. Vajon valaha is kell ez valakinek?
      Mégis belevágok. Úgy érzem, annyira nyílt és őszinte hozzám, valahogy egyetlen pillanat alatt annyira közel kerültünk egymáshoz, megérdemli, hogy igazán megismerjen.
- Az igazolványom szerint hajadon vagyok. Volt egy srác, azt hittem nagyon szeret, de végül is csalódtam benne. Akkor nagyon fájt, közel voltunk már a lánykéréshez, meg az esküvőhöz, először megcsalt egy házibulin, aztán elhagyta az országot. Akkor ezt még úgy mondták, disszidált. Kalandvágyó volt. Az én egyszerű, szeretetre, melegségre vágyó világom kevés volt neki. Sokat élcelődött, mennyire komolyan veszem a munkámat, pedig nem nagyon fizetik meg. Tudod, óvónő voltam, valójában ma is annak tartom magam. A pici gyerekek a legaranyosabbak a világon, nincs bennük számítás, nem hazudoznak, őszinték hozzád. Megérzik, ha szereted őket, fáj nekik, ha bánatos vagy, és nagyon tudnak örülni neked. Amikor először hiányoztam hosszabb ideig, a visszatérésemkor csodálatos ujjongással fogadtak.
      A mi munkánk sok bübürkéléssel, pepecseléssel jár, és nem mindent tudunk az oviban elvégezni, így sokszor hazavittem a munkát, otthon készültem. Hiába évődött velem Péter, el is végeztem, csak utána mehettünk szórakozni. Imádtam táncolni. Szombatonként mindig zenés helyekre mentünk, diszkóba, de voltunk rengeteg falusi lakodalomban is... Hitted volna, ma már csak botorkálok, de a zene még mindig feldob.
      Sokat kellett segítenem otthon is, anyu éppen olyan kiszolgáltatott beteg, mint én. Súlyos agyvérzés érte. Pedig azelőtt micsoda életünk volt. A szomszédok gyakran átjártak hozzánk, sőt egy időben apus barátja, a Nándi bácsi és a fia minden vasárnap nálunk ebédeltek, amikor Nándi bácsit éppen elhagyta a felesége. Apus a tejüzemben dolgozott. Művezető volt, a műszak után gyakran volt értekezlet, sokszor benn maradt, egy-egy rendkívüli szállítás miatt, vagy, mert műszaki hiba következtében leálltak órákra, de a tervet teljesíteni kellett. Sokat éjszakázott, sokszor már hajnalban elment.
      Fáradt, keserű asszonyok voltak a beosztottai. Számtalant helyeztek oda a hatóságok k.ü.k-ért, k.m.k-ért. Ezt írták a munkakönyvükbe, a közveszélyes üzletszerű kéjelgés és a közveszélyes munkakerülés megjelölésére. Sok, szánalmas, céltalan asszony, fiatal kiégett, koravén lány. Persze át akarták nevelni őket, csak éppen perspektívát nem tudtak mutatni nekik. Úgy éltek, mint a mókus a kerékben. Az egyiknek az öltözőszekrényére rá volt mázolva: „Mit ér a távlat éljünk a mának!” így is gondolkodtak.
      Apus jól bánt velük, sokszor segített nekik a személyes ügyeikben is. Egyszer az egyik asszony hetekig nálunk lakott, mert a férje felgyújtotta a házukat, és nem volt hova mennie. Engem kiköltöztettek a szobámból, addig az öcsémmel laktam, pedig már nem voltunk kicsik. Sokan azt hitték, gyöngyéletünk van, mivel apus akkoriban párttitkár is volt. De hát túlságosan becsületes, és példamutató is volt. A beosztottai szerették, ha zűr volt, mindig velük maradt. Amikor nyugdíjba ment megkapta a munkaérdemrend ezüst fokozatát és tízezer forintot. Bruttóban. Egy élet munkájáért, hát röhejes, nem? De a búcsúztatáson az egész kollektíva zokogott, a meghatottságtól. Egészen megrémültem, olyan volt a hivatalos rész, mint egy élő ember temetése.
      És jött az új kor. Az én vezetői pályázatomat, mint kommunista ivadékét vidáman leseperték az asztalról. Ma már nem fáj, legfeljebb az, hogy érveik sem voltak ellenem. Valakik, valahol elhatározták, hogy nem... hát nem! Ma már jobb is így, de akkor még a jövőt nem sejtettem. Aztán a baleset, és most itt vagyok. Rokkant nyugdíjat, segélyt, a gyengén-látóknak járó ellátást kapom. Ha nem lennének a szüleim, meg az öcsém, nehezen bírnám. Ők segítenek... Meg azok az emberek, akik hisznek bennem. Verseket írok, magamnak, gyerekeknek. Ez jó kis kapaszkodó. A könyvem hasznából cukorbeteg gyerekeket segítünk. Van néhány barátom...
      Mire ezt kimondom, már csorognak a könnyeim. Minél távolabb vannak, annál jobban hiányoznak. Niki megérinti a kezem, gyengéden, olyan alázattal, amibe bele lehetne halni. Minél többet beszélgetünk, annál közelebb vagyunk egymáshoz. Persze ez a helyzet csalós, ez a sorsközösség csapdája. Hagyom, hogy megérintsen, édes és kellemes, mégis úgy teszek, mintha észre sem venném. Nem kell tudnia mennyire szimpatikus nekem. Majd eljön az idő, ha eljön, ha nem, mégsem kell magyarázkodni.

*

      Niki ma kijöhetett végre a kertbe. Az ősz gyönyörű színei mindenütt a fákon. Ez a vénasszonyok nyara. A nap sugarai átszűrődnek a fák koronáin. Mézsárga és rozsdabarna lombok pompáznak a halványzöld és vörös különféle árnyalatai között. A kert végében vörös és narancs ezer árnyalatában pompázik egy magányos juhar. Egyik oldala, ahol megcsípte a dér, vörös, a másik és a lomb közepe még csak narancsos. Amikor rásüt a délutáni nap, színei felizzanak, szinte lángol még egyszer utoljára, mielőtt lombja lehull az enyészetbe. A bokrok színes bogyóktól roskadoznak, az egyik piros, a másik kék. Köztük fehér hóbogyók. Mögöttük, büszkén virítanak a méregzöld örökzöldek, erősítve a kontrasztot. Szeretem az őszt, olyan, mint a beteljesedés, aztán jöhet a lassú halál. Nikinek ma jókedve van. Hónapok óta először jöhetett ki, egészen felszabadult, szinte megrészegítette a napsütés és a friss levegő.
  Az orvosok bíztatnak. Ma próbáltam fel a protézist, a jövő héten talán meg is kapom. Ugye örülsz, Janó?
  Persze. Hidd el, majdnem olyan szabadon fogsz mozogni, mint azelőtt. Volt egy kollégám, egy tanító a szomszédos iskolában, akiről sokáig nem tudtuk, hogy műlába van. Úgy focizott a srácokkal, mint bárki más. Egyszer egy értekezleten szólt, hogy szeretne elkéretőzni, mert protézist kell csináltatnia. Az egyik nagyszájú kolléganő odaszólt neki, „mi van apukám hát annyit használod, hogy elkopott?” a legtöbben kuncogtak. Szegény kollégám elpirult, de a végén a hölgy is elszégyellte magát, még jó hogy tréfával el tudták ütni a dolgot.
Hidd el nem lesz semmi gond.
  Gondolod, hogy repülhetek újra?
  Hát nem tudom, bár azt hiszem, ha versenyszerűen nem is, magánemberként biztosan. Tudom, hogy többet szeretnél... mégis azt hiszem, meg kell elégedned azzal, amit kaphatsz. Tudom, ez üres bölcselkedés, mégsem tehetsz mást. Bár azt hiszem a helyedben én is megpróbálnám. Minél előbb.
Vigasztalnám, de nincsenek komoly érveim.
  Félek, ez kevés lesz nekem. Becsvágyó vagyok, és nagyon szerettem repülni meg sokra is vittem. Ismert vagyok külföldön is. Bár a feleségem már százszor elátkozta azt a napot, amelyiken hőlégballonos lettem. Meg talán azt is, amikor hozzám jött. Szerintem egy kicsit úgy érzi elrontottam az életét. Pedig nem voltam rosszabb férj az átlagnál, nem is iszom, mint annyian az ismerőseink közül.
  Úgy beszélsz, mintha már nem lennétek házasok.
  Valójában a bennünket összekötő áramkör négy éve megszakadt. Kicsit szégyellem, de nem tudtam semmit sem tenni ellene. Szerelmes lettem. Mégpedig szenvedéllyel, úgy, hogy semmi sem érdekelt. Mint a végzet útján, úgy mentem rajta végig.
      Margit, először csak sejtett valamit, de egyszer csak elég hülyén lelepleződtünk, a Szent István Parkban. Margit valami lakás eladásán fáradozott, míg várta az ügyfelét kiült sütkérezni az őszi napra a Wallenberg emlékmű mellé. Éppen ilyen aranyos ősz volt akkor is, mint ma. Én a Duna felőli oldalon sétálgattam és csókolóztam Andreával, mire észrevettük egymást a feleségemmel, már késő volt.
      Amikor meglátott bennünket, Margit szó nélkül felállt, és kiment a parkból. Otthon nem sírt, nem rendezett jelenetet, ugyanúgy elém tette a vacsorát, mint mindig, csak amikor ránéztem annyit mondott, azt tudta már régen, hogy valaki mást szeretek, az öleléseim elárultak. Megkért, oldjam meg a helyzetet. Szégyelltem magam, de Andreáért bármire képes lettem volna. Harmadnapra minden feltűnés nélkül elköltöztem. Újra legényként kezdtem élni. Margit hidegsége, távoltartása nagyon fájt, éreztette velem a saját gyávaságomat. Végül is meg kellett volna mondanom neki már az elején. Nem voltam tisztességes. Andrea olyan volt, mint egy örvény. Képtelen voltam szabadulni tőle, képtelen voltam a bűvöletének ellenállni. Bármit tehetett velem. Ez olyan szenvedély volt, amit sem azelőtt, sem azóta nem éltem át.
      Aztán mégsem váltunk el. Andrea hagyott el engem. Türelmetlen volt, azonnal és mindent akart, én bár mindenre képes lettem volna, a családomat, és főként Julit nem tudtam elhagyni miatta. Talán, ha több időt kapok, ha nem lett volna annyira célratörően agresszív... Beleroppant a kapcsolatunk az én határozatlanságomba. És én bűntudatosan visszakullogtam Margithoz. Azt hittem belepusztulok. Hiányzott nagyon Julcsi is. Margit visszaengedett, sőt most sem szólt semmit, azonban sokszor észrevettem vádló tekintetét. Később, csak sokkal később jöttem rá, mennyire élvezi ezt a mártír szerepet. Most, hogy megrokkantam, most kiteljesedhet benne ez az érzés. Gondoskodhat rólam, és biztos lehet benne, nem csalom már meg, kinek is kellenék ezzel a műlábbal? Végül is sajnálom őt, meg sajnálom, hogy így alakult. Most már örökre rá leszek szorulva, nem szabadulhatok tőle.
  Szeretnél?
  Nem, most nem. De már semmi sem ugyanaz. Bölcsen mondták a görögök, kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba. Még akkor sem, ha az időközben ki is száradt.
      Nagyokat hallgatva üldögélünk a padon. Rám ragadt a szomorúsága. Jobb lett volna, ha nem meséli el ezt a kuszált szerelmi történetet. Mindkettőjüket sajnálom, de külön-külön együtt is érzek velük. Értem Niki észbontó szenvedélyes szerelmét, értem a felesége büszke tartását is. Kemény asszony lehet. Talán olyan, mint én. Bár lehet, hogy rosszabb lennék, bennem sokkal kevesebb a megbocsátás. Persze semmi sem ilyen egyszerű. Már napok óta nyugtalan vagyok. Érzem, nagyon vonzódom Nikihez, szinte kábít és perzsel az érintése. Éjjel megizzadom, ha felébredek, rá gondolok. Szeretnék állandóan a közelében lenni, mellébújni, megérinteni a testét és vágyakozni az ő érintésére. Gondolataimban sokszor átöleltük már egymást, talán ő is érez valamit ebből a vonzalomból. Nappal, amikor minden normális körülöttem én is jobban bírom. Könnyen megszeretek bárkit, embert, állatot, ha vonzódik hozzám, de ez most más. Ez talán szerelem. Valójában jobb lenne szabadulni tőle, csak bonyolítja az életemet.

*

      Egész nap tétlenkedem. Semmi dolgom, de bármibe kapok, unom, és abbahagyom. Zenét akartam hallgatni. Csavargattam a rádiót, de egyik adó kínálata sem tetszett. Végül kijöttem ide az erkélyre. A madarak egész közel jöhetnek hozzám. Apus tegnap hozott madáreleséget, most jól tarom őket. Teljesen ideszoktak. A februári napsütésben a jégcsapok egyre gyorsabban csepegni kezdenek, a hólétől csupa lucsok az utca. Reggelente azért még síkos minden. Ami nappal megolvad, nem tud felszáradni, és éjjel újra lefagy. Apus végre rászánta magát és szanatóriumba megy. Éppen ráfér a pihenés. Holnap után utazik. Mindent gondosan megszervezett nekünk. Anyus gyógyszerei kiadagolva szinte naprakészen elkészítve. Az ebédet a szomszédék nagylánya fogja hozni minden nap egy közeli vendéglőből, a számlákat majd az OTP kiegyenlíti, Laci munka után felugrik majd, ha közbejönne valami, Enikő és Ancsa jön helyette. Enikővel jókat diskurálgatunk. Szeret felolvasni nekem. Tudja, hogy egy-egy cikk, vagy egy novella majdnem többet jelent nekem, mint a táplálkozás. Ancsa addig az ölemben ül, és várakozik, pedig amúgy rendkívül mozgékony. Most már biztos léptekkel jár-kel a lakásban is, meg kint az utcán is. Gondoskodnak rólunk, nem kell félnünk semmitől.

*

      Mióta megalakult a klubunk, nem győzök szervezni. Két előadás is lesz ebben a hónapban a cukorbetegség szövődményeiről, meg egy zenei program. Ezt én javasoltam, nem akarom, hogy az összejöveteleinken csak a saját nehézségeinkről essen szó. A zene megnyugtat bennünket. Persze meg kell fontolnom, mi legyen a program, mert többen bizony nagyon gyengén látunk. Elhatároztam, sorban lassanként bemutatkozunk. Mindenki elmondhatja a kedves verseit, elhozhatja a neki tetsző zenéket, mesélhet mindarról, ami számára fontos. Ha vicceket mesélnek az sem baj. A hangok muzsikája és az összetartozás élménye kell mindannyiunknak.

*

      November végén jöttem haza a szanatóriumból. Niki kezdetben sokat telefonált, először nagyon hiányoztam neki. Órákig beszélgettünk semmiségekről, csupán azért, hogy hallgassuk egymás hangját. Nehezen birkózott meg állapotának végleges változásával. A felesége, különösen a távozásom után, új stratégiát alakított ki. Felerősítette áldozat szerepét, egyre érzékeltette, milyen sokat vállal Nikiért, aki talán nem is érdemli meg. Azt hiszem rám is féltékeny volt. Talán nem is alaptalanul. Valóban erősen vonzódtam hozzá, sokra tartottam az őszinteségéért. Megértettem, hogy az érzelmei féktelenebbek, a vágyai messzebbre szárnyalnak, mint egy átlagos emberé. Megéreztem, hogy számára a szerelem nem kaland, de a tisztessége fogva tartja. Magam is többször átéltem a meddő vágyakozást. Olyan érzelmek feltolulását, amelyek megbolygatták a lelkemet, de mégis inkább elcsitítottam őket azért, hogy hűséges maradhassak, vagy azért, mert megéreztem a dolog kilátástalanságát.

*

      Aztán egyre ritkultak a telefonozásaink. Niki már csak havonta hív. Csak hálát adhatok magamnak, hogy megőriztem mindazt a titkot, amit iránta éreztem. Sajnos a vonzalmam cseppet sem halványult, sőt a távollét mintha erősítené bennem azt a rajongással telt szeretetvágyat. Mégis érzem, mindketten éljük a magunk életét, én a magam vermében próbálok erős lenni, bár valóban sok a barátom, és a segítőm, ő a saját gyötrelmeivel birkózik. Két küzdelem, amely önmagáért harcol, egymástól távol.

*

      A tavasz bíztató. Ha kisétálok az utcára, érezni lehet a virágok és a kora-tavaszi szellő illatát. A nap egyre melegebben simogat, még én is pezsdültebbnek érzem magam.
      Megcsörren a telefon. kissé bizonytalanul botorkálok oda.
      Amikor felveszem, szinte elolvadok Niki hangját hallva.
  Én vagyok az.
  Tudom, megismerem a hangod.
  Képzeld, két hete repültem újra!
  De hisz ez nagyszerű! – szinte sikítom ujjongva a telefonba őszinte örömmel.
  Ne örülj annyira, megégtem. A gáztartály kigyulladt, éppen amikor már visszatértünk volna. Leégett a hajam, meg az arcom bal fele is. A kezemen is égett a bőr. Rendesen elcsúfultam.
      Nem jutok szóhoz. Micsoda szerencsétlenség. Csak zokogok, percekig. Nehezen nyögöm ki, hogy hamarosan meglátogatom. Meglátogatom, de már nem akarok semmit. A cseppnyi remény, ami összefűzött bennünket elszállt. A magam nyomorúságát nem köthetném az övéhez. Az ő poklát csak szerettei enyhíthetik. Kiszolgáltatottságában nem szakíthat velük.

*

      Magányos csillag lettem. Ragyogásom csak halvány pisla fény. Akik szeretnek, nem merik érezni ezt, én pedig tudom, egyszer csak lehullom.

* Hová mentek? (orosz)
** Megyünk...(orosz)
*** Beszél angolul, kérem? (angol)
**** Nem, nem. Beszéljen oroszul! (orosz)
***** Törökországba, egy versenyre.(orosz, angol)
****** Sietünk.(angol) Gyorsan (orosz)

 

 

Vissza a tartalomjegyzékhez