____

Apám könnyei

 

      Furcsa könny a férfikönny. Mögötte annyi minden lehet, fájdalom, a tehetetlenség dühe, vagy épp valami meghatottság.
      Apámat alig láttam sírni, de az a pár alkalom rögződött bennem, mert valamennyi életünk sorsfordító pillanatához fűződött. A látvány nem volt mindennapi, sőt abban a közegben, ahol felnőttem szokatlan volt a férfi elérzékenyülés, különösen apámon látnom. Mindenhatónak, óriásnak gondoltam őt, sajátos szigorától, ami következetességgel sújtott minden helytelen cselekedetem után, rettegtem. Így a könnyek az ő szemében számomra felfoghatatlanul disszonánsnak hatottak. Kicsi gyerekként úgy éreztem, nem is illenek hozzá. Utoljára, már felnőttként láttam őt sírni, egy pillanatra magam is meghatódtam, miattam könnyezett.

*

      Első alkalommal kora nyár volt. Ezt onnan tudom, hogy éppen akkor virított a jázmin, közönséges bokrain nappal izzó fehéren lengedeztek a virágfürtök, az éjszakai szélcsendben szinte párolgott bódítóan erős illatuk. Óvodás korú voltam, de akkor éppen nem jártam oviba. A jázminok emléke azért olyan erős, mert Sári néném, akivel a temetőbe igyekeztünk, megállított egy szembejövő, jázmincsokrot nyaláboló ismeretlen kislányt, aki velünk szembe jött, és megkérte, adjon ennek a kisfiúnak, aki én voltam, néhány szál virágot, legyen mit vinnie az öcsikéje temetésére. A kislány szó nélkül nyújtott át pár szálat a virágaiból, én tanácstalanul elvettem azokat. Nem tudtam, mi fog történni. Hónapokkal korábban, egy borongós reggelen mentő jött anyámért, sápadtan, kócosan és tanácstalanul álltam a kisajtóban. Alig fogtam fel, mi történik körülöttem. A mentőkocsi látványa önmagában is érzékeltette velem, hogy valami nagyon súlyos esemény szemtanúja vagyok. Pillanatok alatt összeverődött a szomszédság, meg sok bámészkodó is, mert a házban, ahol laktunk, volt egy kis fűszerüzlet, valami népboltféle, ide reggel jött a vásárlók zöme tejért, péksüteményért. Két mentős támogatta falfehér anyámat, aki alig vonszolta magát a sebtében felkapott, törökmintás selyempongyolában, és zavarta a csődület. Mielőtt elindultak, apám visszavitt a lakásba, rám zárta az ajtót. Nem mondott semmit sem előtte, sem később. Gyerekkoromban sokat voltam egyedül, nem kellett féltenie, én sem féltem. Aztán déltájban visszajött, bár egyáltalán nem volt vidám, még nyugodt sem, legfeljebb fegyelmezett, majd összeszedte a holmimat és átvitt Sári néniékhez azzal a magyarázattal, most hosszabb ideig fogok ott maradni, még éjszakára is. Sári néni, töpörödött, telt asszony volt, Béla bátyámnak, anyám egyik nagybátyjának a felesége. Igazi tündér formájú, öreg anyó, őszes haját régiesen kontyba tette fel, naphosszat egy szürke, zsebes, melles kötény volt előtte. Gyerekük nem született, ki tudhatja, vajon miért? A néni iparkodott, és mindazt a szeretetét, amit a saját gyerekére fordíthatott volna, szétosztotta rokon és idegen gyerekek között, de segített rászoruló felnőtteken is. Szerény ellenszolgáltatásért kosztosokat, diákokat, idős embereket is fogadott, néha albérlői is voltak.
      A temetés egy meleg, verőfényes délutánon volt. Amikor odaértünk a kápolnához, alig várakoztak néhányan. Még gyermekszememnek is valószínűtlenül kicsiny koporsót tettek a ravatalra, szinte egy dobozt. Én, aki addig nem láttam temetést, halottat is csak jóval később, alig értettem, mi történik. Alig hittem el, és ma is nehezen felfogható számomra, hogy a fehér gyermekkoporsóban egy valaha élő testecske nyugodott. Ahogy körülnéztem, érzékeltem, feltűnően kevesen vagyunk, és anyámat kerestem. Azt hittem, itt lesz. Senki sem magyarázta el, hogy még benn kellett maradnia a kórházban. Sokkal később tudtam meg azt is, csupán kétórányi élet jutott az én öcsémnek. És csak iskolásként, amikor tanultunk róla, hogy elsőszülöttként valójában én lennék a szerencsés, mert az az ellenanyag, ami őt megölte, éppen az én fejlődésem idején alakult ki anyám szervezetében.
      „Ő már a Mennyországban van” súgta a fülembe Sári néni. Az elkülönített gyermek parcellába temették. Álltunk a sírnál. Apám, a pap, a két sírásó, és én a nénivel. Amikor a koporsót a földbe eresztették, kíváncsisággal néztem utána. „Dobd be a virágot” szólt a néni, én engedelmeskedtem. Akkor lopva apámra pillantottam. „Az öcsikéd magával viszi a Mennyországba.” Súgott megint a néni. El sem tudtam képzelni, mire kellene egy parányi gyermeknek egy koldult csokor a Mennyországban. Miféle Mennyország az, ahová gondozásra szoruló apróságokat várnak? A pap gépiesen mormogta a kötelező imát, akkor még latinul. Ahogy tanácstalanul rápillantottam, dobjam, vagy sem a virágot, láttam apám szeméből kicsurranni a könnyeket. Lehajtotta a fejét, dús, fekete hajfürtjei a homlokába csapódtak. Amint a könnyek végig peregtek az orcáján, idegesen zsebkendőt keresgélt. Tudtam, a kicsit sajnálja, akit nem is látott közülünk senki. Úgy tűnt távol van, messze tőlem, aki itt állok illedelmesen egy mély gödör szélén, de valójában nem értem, mi történik. Hangtalanul könnyezett, szemérmesen, nagyon is férfiasan. Akkor még fogalmam sem volt arról, mit élt át az alatt a pár hónap alatt, míg reménykedve várták az új jövevényt, akiről nekem sejtelmem sem volt. Anyám a várandós időszakot csaknem végig kórházban töltötte, én nem látogathattam. A felnőttek jobbnak látták nem beszélni előttem a várható eseményekről. Talán reménykedtek, a hosszú kórházi ápolás után a magzat életben marad, és felcseperedik. Apámnak az örömhír helyett gyászhírrel kellett hazatérnie. Hosszú évek teltek el, már magam is felnőttként gondoltam újra az öcsémre, akinek az emlékét apám szorgalmasan ápolta élete végéig. Azok a könnyek, amelyek a nyári napfényben megcsillantak a szemében, a mai napig bennem elvetélt reményeket idéznek.

*

      A gyermekkorom egyszerű időszak volt, sokat nélkülöztünk, ami akkoriban nem tűnt tragikusnak. Körülöttünk mindenki így élt. Akikkel mi érintkeztünk nem voltak tehetősebbek nálunk, az utcában az egymás mellett lakó családok között nem volt túl nagy különbség. Nem voltunk koldusok, de egyik hónapról a másikra éltünk, mai mértékkel nézve szinte a semmiből. Mindenki ugyanúgy sorban állt a húsért, az áruk javát pult alól, ismeretség útján kaptuk, mégis éltük szerény, nagy vágyaktól, kivételes lehetőségektől mentes életünket. Egy szoba-konyhás albérletben laktunk, aminek a díja nem volt magas, de a komfort nélküliség és a háziakkal való vívódás a saját lakás, a saját otthon megteremtésének vágyát éltette a szüleimben.
      A hatvanas évek elején valami változás állt be a városi lakáskérdés megoldásában. Azt ügy társadalmi szükségletté vált. Rajtunk kívül sokan voltak még hasonló helyzetben, így az állami akarat és az egyéni kívánságok szerencsésen találkoztak egymással. Építkezni kezdtünk. Egy egész új városrész alakult ki a csatornán túli kukoricaföldek helyén. Apám, akinek a saját ház jelentette az életcélt, azonnal belevágott a lehetőségként felkínált építkezésbe. Telket vett, kedvezményesen, olcsón, persze állami támogatással, OTP kölcsönből. Egész télen, minden szabadidejében házakat rajzolt. Egy vastag rajzfüzetben örökítette meg álmait. Egy-egy terv fölött órákig beszélgettek, álmodoztak anyámmal. Mérnöki alapossággal tervezett manzárdtetős sarokházat, majd elvetette, módosította, újrarajzolta az egészet. Mindent megkomponált, az alaprajztól, a külső homlokzatig, mint egy vérbeli mérnök. Az építkezés innentől kezdve életünk központi kérdésévé vált. A készülő ház, a gazdagon termő kert mindennapos beszédtéma lett. Megpezsdült az életünk. Amikor a kölcsönök, határidők szorításában elkezdünk építkezni, rokonok, barátok, munkatársak jöttek alapot ásni, terepet rendezni, kutat verni kalákában. Az ismeretségi körünkben, apám munkatársai közül is sokan próbálkoztak így lakáshoz jutni akkoriban, mindazok, akik nehezen nyugodtak bele, hogy kiszolgáltatott sorsuk csak egy albérlet legyen. A legtöbben kénytelenek voltak megelégedni pénz és lehetőség híján egyszerűbb megoldásokkal, és vályogot vettettek, házilag készült ajtókat, ablakokat építettek be, a reménységük házaiba. Apám törekvő volt és szorgalmas. Nem sajnálta az időt és a fáradtságot, pénz hiányában, afféle ezermesterként megtalálni a lehető legjobb megoldásokat. Elképzelései egyediek és eredetiek voltak, ötleteit sokan megcsodálták. Nálunk készült az építkezéshez speciális formájú tégla, sőt a gúlába rakott vályog egy részét sikerült ki is égetni. Igaz egyáltalán nem olyan jó minőségben, mint egy téglagyárban, de azért a végtermék, szilárdabb volt az egyszerű szárított vályognál. Az építkezés sok időt és energiát kívánt, de módszeres volt. Először elkészült egy afféle melléképület mindennel ellátva, amelyben akár lakni is lehetett. Azt a két nyarat nagyjából ott is töltöttük, miközben készült a lakóház. A falazáshoz kőművesek jöttek. Viszonylag gyorsan haladt a munka, de időnként meg kellett állni, amit a technológia is, a pénz szűke is megkívánt. A második nyáron kellett elkészülnie a falazásnak és a tetőfedésnek, de közbejött egy esős időszak. Az a nyár pocsék volt, sok eső esett, aminek nemcsak a mennyisége volt ijesztő, hanem a lezúdulásának módja is. Egy felhőszakadás annyira eláztatta a frissen felrakott vályogfalakat, hogy le kellett bontani a már megépített részeket az épen maradottakig. Ültünk a melléképület kicsiny helyiségében, ami be volt rendezve úgy, hogy egy ember éjszakára is ott maradhatott. Odakinn félelmetes égiháború tombolt, dörgött, villámlott, s közben órákig ömlött a víz. Apám tehetetlenül nézte a felázó, a zuhatagtól omladozó falakat, és sírt. Sokkal keservesebben, és hevesebben, mint korábban valaha is. A sáros lé végigcsorgott a falon, kis vájatokat vágott magának, deformálta a falak tetejét. A heves záporban nem lehetett látni, mekkora a kár, csak azt, hogy újabb építőanyagra, még több munkásra lesz szükség. Anyám nagyon megijedt, félt, ezt a csapást apám nehezen fogja kiheverni, a keserűség, ami elhatalmasodott rajta, ijesztő volt. Tanácstalanul figyeltem a két felnőtt tanakodását, magam is tartottam a félelmetes égi háborútól. Minden villámlás és dörgés alkalmával összerezzentem, szótlanul kuporogtam a kisszékemen. Apám, aki annyira óhajtotta ezt a házat, olyan sokat dolgozott érte, azon a vészterhes nyári éjszakán joggal könnyezett félelmében, tehetetlenségében, a sorscsapás terhe alatt. Élete minden keserűsége a zápor felhőiben tornyozódott, és mint valami bibliai méretű istencsapás, ott lebegett felettünk. A kis melléképületbe húzódva, félelemtől reszketve, tehetetlenségünk tudatában vártuk a zivatar végét. A vihar elmúltával, anyám hazavitt a régi lakásunkba, de amikor elaludtam, visszament apámat vigasztalni, gyámolítani. Másnap mégiscsak kisütött a nap, és később persze kilábaltunk ebből a kilátástalan helyzetből. Utóbb a biztosító is fizetett valamennyit a kárért, és persze minden falat kijavítottak. Akkor már igazán pénztelenek voltunk, szinte mindenünk ráment az építkezésre. Később rendeződött minden, az életünk is látszólag rendbejött. Mégis az anyagi gyarapodás mellett közöttünk valami űr támadt. Az elmulasztott együttlétek, az elmaradt beszélgetések észrevétlenül, de hatékonyan mélyítették apám és közöttem a távolságot. Éltünk, ahogy tudtunk egymás mellett, de nem figyeltünk eléggé egymásra. Apró torzsalkodások, értetlenségek mentén szállt el az életünk...

*

      Utoljára az esküvőm napján, a polgári szertartáson láttam könnyezni apámat. Nem is könnyezet, inkább zokogott, öröm és bánat érzésével, valamint azzal a különös melankóliával küszködött, amit már a gyerekeim révén én is jól ismerek, beleillettek az esküvő és a lakodalom által felkorbácsolt érzelmekbe. Ma is elszorul a szívem, ha felidézem amint a polgári esketés után a terem egyik szegletében, az ajtó mögött hangosan zokog. Soha sem beszéltünk később erről. Ezekben a könnyekben bánat és meghatottság keveredett, mert bár nem váltottam be reményeit, vagy legalább is nem egészen úgy, ahogy ő szerette volna, mégis nagyon szeretett engem, sokkal jobban, mint valaha is képzeltem. Ha felidézem azt a pillanatot, mindmáig érzem a zavarodottságot is, ahogy mindez engem érintett. Kicsit szégyelltem, kicsit túlzónak éreztem ezt az érzelmi kitörést, mégis rögzült bennem a két ember, anyám és apám, amint tanácstalanul állnak az ajtóban és fojtottan uralkodni próbálnak érzelmeiken, könnyeiken.

Balogh Györgyi: Apám könnyei

 

Vissza a tartalomjegyzékhez