____

Szenteste

--

Már harmadszor kerülte meg a nyaralót. A járdára egyenletesen hullott könnyű porhó tompította tűsarkainak kopogását. Tűnődött, hogyan juthatna be? A kulcsokat András magával hozta, mind a kettőt. A nyaraló közös szerzeménynek számít, ha mégis elválnak, a bíróság a felét úgyis neki ítélné, csak idő kérdése az egész. A kívülrekesztettség bosszúsága miatt gondolt most erre, nem is értette, miért. Kopogott hátul a terasz felől, semmi nesz odabentről, aztán újra próbálkozott a tóra néző ablakon, kicsit erősebben, de sajnos innen a padlásszoba ablakát képtelen megkopogtatni, nem éri fel. Esetleg, ha valami könnyű hógolyóval megcélozná az ablakdeszkát. Bosszús volt. Mindig mondta, szereljenek fel csengőt, András többször is megígérte, de valahogy elsumákolta. „Ez nyaraló, ne zavarjanak, ide nem kell telefon, postaláda, csengő sem.” – mindig ezt hajtogatta. Igaza lett, ide csak az mehet be, akit beengednek. Mintha meglebbent volna az egyik függöny, de lehet, hogy csak képzelődik.
Kilenc hónapja élnek külön. Ráadásul csakis Dóra saját hibájából. Ha ugyan ez hibának nevezhető. András maga döntött a különélésről, bár az események ezt az elhatározást követelték. Az első hét hónap, és az a pár hét, míg Zsolttal minden kialakult, reménytelinek látszott. Dóra úgy érezte, kapott egy sanszot az élettől, amivel élnie kell. Olyan vonzás bűvöletébe került, amit korábban nem ismert, pedig vidám lánykora volt, sok barátnő, nagy társaság, igazi felejthetetlen bulik. Lelkileg mindig józan maradt, szilárdan állt a lábán. Tudta melyik fiú mennyit ér, voltak nagy kalandjai, szenvedélyes szerelmei, kis, egyéjszakás szórakoztató találkozásai, és mire férjhez ment, igazán tapasztalt nőnek érezte magát. Mindig elvszerűen élt, nem voltak párhuzamos kapcsolatai, és minden sráchoz őszinte volt, amikor lapátra tette őket, vagy csak egyszerűen elbúcsúzott tőlük, mert megérezte nincs értelme folytatni a kihűlt kapcsolatot. András volt az első férfi, akire úgy gondolt, mint élete párjára, róla szinte a kezdet kezdetén megérezte, többet jelenthet bárkinél, akivel korábban találkozott. A pécsi gyorson jöttek össze. Péntekenként együtt utaztak Földvárig. Ott a fiú leszállt, átment az Alföldre, a szülőfalujába. Vasárnap ugyanígy, csak fordítva. A negyedik alkalommal a fiú már elkísérte a kollégiumig, utána számtalan főiskolai rendezvényen találkoztak, mozi, hangverseny, diszkó. A következő nyáron együtt statisztáltak egy szabadtéri előadáson. Andris lovas huszár volt, ő cigánylány, meg bécsi udvarhölgy, jó buli volt. A fellépti díjon, meg az ösztöndíjból összekuporgatott pénzen együtt utaztak Isztriára. Gyönyörű nyár volt, vakító napfény, tintakék tenger, bársonyosan simogató tengervíz, amiben az ember úszás közben szinte súlytalannak érzi magát. A kristálytiszta vízben húsz méter mélyre is le lehetett látni. Pontosan ki tudták venni a tenger fenekén lévő tárgyakat, köveket, nagyobb halakat és a turisták által bedobált szemetet, konzerves dobozokat, palackokat, műanyag zacskókat is. A perzselő napfény elől a part-menti fák alá húzódtak, nem tudtak betelni a fehér sziklás táj látványával. Esténként az alkonyatban szótlanul bámulták az aranyosan fodrozódó hullámokat. Itt alig lehetett érezni a tenger mozgását, az ár és az apály észrevétlenül váltotta egymást itt, alig néhány centinyi különbséggel, így a tenger mozdulatlannak tűnt egész nyaralásuk idején. Az éjszakai sétákat a leánderbokrok nehéz illata kísérte. Volt belőlük vagy ezer az üdülőtelepen. Mind buján ontotta a csokros virágait, fehéret, erős rózsaszínt. A hajóállomás közelében vadon burjánzott a füge, és mindenfelé babérfák, bokrok szegélyezték az utat. Először úgy volt, hogy kisebb társasággal mennek, de mire eljött az utazás ideje, a baráti kör lassan lemorzsolódott, ki pénz híján, ki partner híján, vagy éppen idő hiányában mondta le az utat. A barátok távolmaradása egy kicsit bosszantotta, de rájött, valójában álomszerűen alakul minden, hiszen nekik már rég nem is hiányzott senki, Andris mindenkit pótolt. A kemping teraszán jó zene mellett, táncolni, beszélgetni lehetett szinte hajnalig.
A függöny valóban meglebbent, a kulcs belülről fordult a zárban és megjelent Andris. Nem látszott túlságosan meglepve, frissen vasalt ing, nyakkendő, választékos hajviselet. Dóra egy pillanatra meghökkent, ugyanazt élte át, mint első találkozásuk alkalmával. Csinos, magas férfi, kifogástalan szerelésben, és azzal az utánozhatatlan félmosollyal, amit annyira szeretett. Gyermekivé, bájossá tette az arcát, hiába volt bajusza, mégis egy kölyök huncut szemeivel nézett vissza rá. Szakasztott úgy, mint Máté, a nagyobbik fiuk.
– Bemehetek? – kérdezte bizonytalanul.
A férfi a meglepetéstől meg sem tudott szólalni, csak kitárta az ajtót és beengedte régen látott feleségét. Dóra amint belépett megérezte a pirítós és a tea illatát. Akaratlanul is körülnézett, és megállapította, túl nagy a rend. Minden a helyén, nincsenek csikkel teli hamutálcák, széthagyott sörös üvegek, gatyák, zoknik. Vajon egy nő is lakik itt? Végül is nem lenne csoda, hiszen már több mint kilenc hónapja külön vannak. Ennyi idő elég egy emberi élet kifejlődéséhez is. Andrisnak pedig mindig szüksége volt valakire, aki ellátta, gondoskodott róla. Utóbb sokat gondolkodott afelől, vajon ezt unta volna meg? Ő gondoskodott róla is meg a gyerekekről is, ebben hiba nem volt, ha valamit elmulasztott, vagy éppen nem volt ideje, Andris sohasem morgolódott. Néha elege volt a háztartásból, munka mellett, de vállalta. Ezért kellett volna egy fiatalabb férfi, egy új, másmilyen élet? Nem, valami másról volt szó... Zsolttal is ez volt a helyzet, semmi sem változott.
– Reggeliztél? – fordult felé a férfi, de válaszra sem várva, már vett is elő egy teáscsészét. Dóra megrázta a fejét, valójában tanácstalannak érezte magát. Valami másra készült, másféle találkozásra. Utoljára akkor nézett a férje szemébe, amikor az, váratlanul meglepte őket, amint éppen Zsolttal szeretkeztek a hálószobában. A pillanat örökre rögződött mindkettejük tudatában. Zsolt háttal volt, nem látott semmit. Andris kitárta az ajtót, és csak bámulta az ölelkező, meztelen testeket, mint valami képtelen látványt. Amint felfogta, mit lát, pillantásában iszonyat, vád, mély csalódottság keveredett. Dórának úgy tűnt, mintha percek óta bámulna mereven, pedig mire ifjú szeretője érzékelve a pillanat furcsaságát hátranézett, Andris már rég behúzta az ajtót maga mögött, és mire az asszony kiugrott az ágyból, köntöst kapott magára, férje már régen elhagyta a házat is, mire a kertbe ért, már csak a kocsi motorját hallhatta távolodva berregni. Aznap éjjel nem aludt, nem tudott szabadulni férje vádló tekintetétől. Mire másnap hazaért a munkából, azonnal látta hiányzik a nagybőrönd és Andris legtöbb személyes holmija is eltűnt. A fürdőszobából a borotvakészlet, a köntöse, a szekrényből az öltönyei, ingei, néhány kazetta, könyv. Az íróasztalból a legfontosabb iratai, bizonyítványok, anyakönyvi kivonatok. A konyhaasztalon egy rövid üzenet várta. „Átmenetileg a nyaralóban fogok lakni, szombaton háromkor elviszem a fiúkat, értük jövök, ne keress” Aláírás semmi.
Dóra megrémült. A fiúk nem tudnak semmiről, eddig sikerült eltitkolni előttük mindent. Nem akart titkolózni, de várt, úgy érezte, nincs még itt az ideje, hogy bármit is mondjon Zsolttal való kapcsolatáról. András jó apa és valójában jó férj. Be kell vallania, hogy eszeveszett szerelembe esett, hogy csaknem belebolondult Zsoltba, hogy ennek a fiatal férfinak a vonzása újdonság és józanésszel megmagyarázhatatlan számára. Tépelődött, vajon mennyit muszáj elmondania, és vajon a fiúk mennyit fognak mindebből megérteni. Felfogta, hogy nem hallgathat tovább, Andris távozását meg kell magyaráznia. Vergődött, mint a csapdába esett vad.
Andris a teát elébe tette, két pirítóst megkent vajjal. Kicsit habozott, de aztán az egyikre őszibarackdzsemet is tett, az asszony felé nyújtotta. Dóra lehajtotta fejét, a gőzölgő teába nézett. Taszította a férfi nyugalma, valahogy disszonánsnak érezte a viselkedését. Van is kedve reggelizni most, amikor szinte a gyomrában kalapál a szíve, az izgalomtól alig tud uralkodni magán. Jobban örülne, ha megalázná, ha ordítozna vele, ez a fegyelmezettség őrjítő. Lassan kavargatta az aranyló folyadékot, aztán összeszedte magát, felnézett és elmondta, hogy a szentesét szeretné megbeszélni. A férfi nyugodtan nézett az arcába. Ez nagyon idegesítette, ismét lehajtotta a fejét, majd hallgattak néhány percig. Végül nem bírta tovább, szinte felkiáltott: „Andris, gyere haza ...a fiúkhoz!” – tette hozzá félelemmel, bizonytalanul.
A férfi szomorúan kinézett az ablakon, nem válaszolt. Gondolatban elkalandozott, nyitott szemmel is látta, mint akkoriban szinte lépten-nyomon, asszonya kitárulkozó teste fölött a meztelen és mohó fiatal férfit. Mint egy végtelenített film újra meg újra kezdődött elölről. Dóra arckifejezését sem tudta feledni, soha nem látott boldogság tükröződött a szemében, amit belépte után a rémület és a bűntudat különös keveréke váltott fel. A fiúk, mire értük ment tudomásul vették az új helyzetet, de egykedvűen válaszolgattak. Iszonyodott attól, hogy faggassa őket az otthoni helyzetről, így inkább kirándultak a tóparton. Felkeresték kedvenc helyeiket, és degeszre tömték magukat a vízparti csárdában sülthallal. A hétvégék így voltak a legelviselhetőbbek. A fiúk élvezték a programokat, élvezték, hogy alig esik szó bármiről is, ami hét közben zajlott.
Dóra ismét felpillantott. „Elküldtem Zsoltot, már nem lakunk együtt.” Mondta alig hallhatóan, kiszáradt szájjal. Várta a választ, vagy a kérdést, de a férfi nem felelt. Újra kibámult az ablakon, révetegen nézte a behavazott tájat, a tájban a kopaszon feketéllő fákat, felfelé meredező ágaikkal mintha csak segítségért kiáltanának. Gyötrődött. Sokszor elképzelte már az elkerülhetetlen találkozást, de ahogy múlt az idő valahogy józanodott, és végül már az egészet csak a bírósági környezetbe tudta helyezni. Beszélt már az ügyvédjével is, aki biztos volt az ügy kimenetelében, sőt bíztatta, adja be a válókeresetet, zárja le ezt az egészet. Nem tudott dönteni. Vagy inkább nem akart. Tartott is ettől a találkozástól. Felesége itt ül, megtörten, bocsánatra várva akár kimondja, akár nem. A barátok és a szülei szerint Dóra aljas módon viselkedett, legtöbbjük arra bíztatta, hagyja ott az asszonyt, és könyörtelenül érvényesítse jogait, vegyen kérlelhetetlenül elégtételt, az efféle cafkáknak nem járhat más. Kezdetben jól esett hallgatnia az együttérző szónoklatokat, bár a Dórát becsmérlő szavak legbelül mégis csak bántották. Aztán valahogy ráunt az egészre, nem volt szüksége senki sajnálkozására, amiben szemtől szemben részesítették, de elképzelte, ez a felszarvazott szerep a háta mögött már nevetség és gúny tárgya is. Idővel kerülni kezdte a régi társaságot.

*

Dórát pedig szerette, akár bevallotta, akár nem. Még most is, ám nehezen nézett szembe a tényekkel. Értette is a nőt, csak nagyon fájt a csalódás. Ismerte, és tudta mennyire szenvedélyes, tudta, olyan örvénybe keveredett, amit nem lehetett kikerülni. A srác, akibe belebolondult, férfiszemmel is figyelemreméltó, nemcsak sportos, de komoly fiú, a város legnagyobb számítástechnikai üzletének a tulajdonosa. Árvagyerekként, szinte a semmiből, egyedül küzdötte fel magát. Andris az elmúlt kilenc hónap alatt újraértékelt mindent. Sokat volt távol, a privatizáció, a cipőfelsőrész-készítő üzem ügyei rengeteg idejét felemésztette. Bár korábban sem dolgozott kevesebbet, csak többet volt otthon. Számtalanszor esett be későn, és indult korán. Volt hét, hogy úgy élt, mint egy szállóvendég, nem csoda, ha az asszony viszonozta valaki közeledését. Utóbb csak a hétvégekre koncentrált, távozása előtt is olyan viszonyt tartott fenn a fiúkkal, mint egy vasárnapi apuka, most pedig már tényleg az lett.
A fiúk sohasem panaszkodtak, de nem is dicsérték Zsoltot, és az anyjukat sem magasztalták. Már harmadik hónapja látogatta őket szabályos időközönként szombaton és vasárnap, de a srácok mélyen hallgattak az otthoni eseményekről. Valójában nem is érdekelte, mi történik, az a látvány kitörölhetetlenül sokkoló élményt adott. A tanév befejezése után elkérte és kihozta őket egy hétre ide a nyaralóba, de aztán a srácok táborozni mentek, meg az anyai nagyszülőkhöz, valami nyári tanfolyamra is beiratkoztak, így a nyár csaknem rövid volt. Azonban mindkét fiú viselkedésén érezhető volt, várják, mit lépnek a felnőttek. Andris várt. Dóra élte világát Zsolttal, olyan bűvös szerelmi örvényben, amilyenhez foghatót csak romantikus regényekben olvashat az ember. Máté október végén, meglehetősen akadozva, láthatóan sokat tépelődve hozakodott elő a kérdéssel, vajon milyen lesz az idei karácsony? Andris kitérő választ adott, és sokáig a téma jelenléte csak lappangóan volt érezhető. Novemberben megismétlődött a kérdés, amihez Szabolcs halkan hozzátette: „Apa gyere haza! Mást nem is kérünk a Jézuskától, csak legyünk újra együtt.”
– Ti hisztek a Jézuskában? – kérdezte halvány mosollyal.
– Rajtunk csak ő segíthet. – erősítette meg Máté a fivére kijelentését.
Andris gyorsan másra terelte a beszélgetést, iskoláról, lányokról kezdett kérdezősködni. Egyik sem volt valami kellemes téma, így hamar elakadtak, maradt a videó, valami akciófilmmel.

*

Most itt ülnek egymással szemben, mint két küzdelemben elkínzott fenevad. Akár vicsoroghatnának is egymásra, vajon ki lenne az erősebb? Pedig valójában semmilyen mérkőzés sem volt közöttük. Csak a legszűkebb baráti kör és a közvetlen rokonok tudtak különélésükről. Egyikük sem akart közölni senkivel semmit, míg nem hoznak végleges döntést. Andris érezte, ha megszólal, nem vezethet jóra. Nem akart gőgös lenni, fennhéjázó sem. Méltatlannak érezte. Tudta, Dóra büszkesége már rég a porban hever, nem kevés erőfeszítést kíván tőle a megalázkodás. Az anyósa sokszor példálózott, hogy Dórának a bocsánatkérés a legnehezebb. Családi legendák keringtek megátalkodott makacsságáról. Bár úgy tűnik, Dóra döntött, ha a férfit kitessékelte az életéből. Kényelmetlennek tartotta, bármit is kérdezni a miértekről, úgy érezte, érintett, mint egy szemtanú valami balesetben, de nem az ő ügye. Rá valójában a házassága ügye és a fiúk sorsa tartozik. Azt viszont el kell rendeznie.
–  Mennem kellene. – közölte szárazon.
Dóra újra a szemébe nézett, és egészen halkan kérdezte:
– Hazajössz? A fiúk várnak... – tette hozzá félénken. Úgy érezte, ebben van némi zsarolás, amit szeretett volna elkerülni.
A férfi udvariasan felsegítette a nő kabátját, anélkül, hogy bármit is mondott volna kikísérte a nyaralóból. Dóra ingerülten távozott. Hazáig szidta magát félhangosan a kocsiban. Akik szembejöttek, láthatták, amint magában beszél, akár bolondnak is nézhették. Nem ment semmire, úgy látszik, minden marad a régiben. Már késő. Andris a leggyengébb pontját, a gyerekeket választotta, hogy visszavágjon. Hát jó, ha így lesz, akkor így lesz. Majd csak megosztoznak valahogy mindenen. A fiúkon is. De legalább lezárul az ügy. Zsolt elment, vagyis a viselkedésével szabályosan elküldte, Andris nem jön vissza, és a kaland ráment a fiúkhoz fűződő kapcsolatára is. Elszállt az otthon melege is. Ha együtt vannak, a fiúk foghegyről válaszolgatnak, és gyorsan a szobájukba mennek a számítógép elé, vagy a magnó mellé. Közben közeledik az ünnep, a maga kellékeivel. Karácsonyfa, ajándékok, látogatás a nagyszülőknél, rokonoknál.
Háromszor is elolvasta a szakácskönyvben, hogyan kell halászlevet főzni. A jó halászlé most legalább annyira fontos, mint a fa és az ajándékok. Nem akart feladni semmit a családi tradíciókból. Még jó, hogy a halasnál tisztított pontyot is árulnak, így nem kellett az állat életét neki magának kioltania, sőt megmenekült a síkos haltest darabolásától is. Házasságuk kezdete óta ugyanaz a rituálé övezte a szenteste előkészületeit. Andris főzte a halat, ő készítette a süteményeket. Ahogy nőttek a gyerekek, ők vették át a fa díszítését. Most is ketten kötözgetik a szaloncukrot odabenn. Az idén is hatalmas fát vett, Józsi bácsi a hivatalsegéd segített hazahozni, és készségesen bele is ácsolta a tartóba. Már szenteste előtt két nappal itt állt a felállított fa kopaszon a hallban. Megtelt illatával a lakás. Ma reggel óta süt, főz. Terjeng a diós sütemény és a vanília illata. Látszólag minden éppen olyan meghitt, mint régen, csak a fiúk hallgatagabbak, mint máskor. Azelőtt a legapróbb dolgokon is képesek voltak civódni, most meg fegyelmezetten, szinte szomorúan díszítgetik a fát. Két beteg angyal. A legutóbbi hétvége óta alig szólnak. Nyilván újra hívták az apjukat, és az nemet mondott, vagy hallgatott úgy, mint neki is, amikor a nyaralóban felkereste. Nincs mit tenni, az újév válást, osztozkodást hoz. Valószínű itt kell hagynia a várost, visszaköltözik a szülőföldjére. Anya már érdeklődött valami neki való állás után, de ha nem kapna rögtön, magánórákból is jól fenn tudná tartani a családot. Hacsak Andris nem követeli magának a fiúkat. Ki tudja, milyen tervei vannak. Nem csodálkozna, ha a történtek után végre pontot tenne az ügy végére, nem csodálkozna, de nagyon fájna. Ki tudja, miért csinál az ember mindenféle marhaságot? És ki tudja, miért nem képes őszintén megbánni? Zsolt jó szerető volt, nagyon is jó, és korrekt férfi. Amikor megértette, hogy a fiúk nehezen viselik a jelenlétét, kérte, hogy rendezzék a helyzetet, és miután belátta, hogy ő még mindig Andrist szereti, elment. Akkor a nyaralóban hazudott, nem ő rúgta ki a férfit. Csak elegánsabb volt ezt mondania. Bár nem ért vele semmit.
Odakint lassan sötétedett. Közeledik a gyertyagyújtás ideje. Odakészítette az ajándékokat a fa alá, közben úgy tett, mintha nem venné észre azt a két csomagocskát, amit már a fiúk is odatettek. Máté a magnót állította be, Szabolcs a csillagszórókat kötözgette az ágakra. Mialatt gondosan megterítette az ünnepi asztalt, a fiúk ünneplős ruhát húztak. Várakozással teli feszültség töltött be mindent és mindhármukat. Reménykedtek. Dóra, aki nem beszélt a nyaralóban tett látogatásról, nagyon is félt, hogy a fiúknak csalódniuk kell. Bár ki sem ment volna, ha egyik reggel nem találja meg Szabolcs asztalán azt a kis cetlit, amin ez állt: „Jézuska! Hozd haza apukámat!” Dóra tisztában volt vele, hogy a gyerekek efféle segélykiáltásait komolyan kell venni. Ezért is ment bele abba a szerencsétlenül végződött találkozásba.

*

Minden elkészült, nem volt semmi, amivel tovább halasztani tudná a gyertyagyújtás idejét. A környékbeli lakásokban már sorra kigyulladtak a színes és villogó karácsonyfaégők, a város elnémult, senki sem járkált az utcán. Ihletett, titkos órák, mintha megállt volna az idő. A Kisjézus jelképesen megszületett. Szabolcs meggyújtotta a gyertyát, Máté bekapcsolta a magnót és megszólalt a „Mennyből az angyal...” Mindhárman a gyertyalángot bűvölték, és szótlanul álltak egymás mellett. Máté szomorúan hajtotta le a fejét, Szabolcs is csalódottan gyújtogatta a csillagszórókat, Dóra pedig könnyekkel a szemében magán érezte a bűnhődés minden súlyát, most érezte igazán, hogy elbukott és nincs számára sem feloldozás, sem megbocsátás. Egykedvűen kívántak boldog karácsonyt egymásnak, és szótlanul bontogatták az ajándékokat. Valaki mindhármuknak hiányzott. A könyvek, kazetták láttán színlelt jókedvet erőltettek magukra, alig tudták palástolni csalódottságukat, és már csak túl akartak lenni minden formaságon, hogy ki-ki elvonulva a tévé, vagy egy könyv társaságában bezárkózva tölthesse az ünnepet.
Leültek az ünnepi asztalhoz. Dóra szedett a levesből mindkét fiúnak, aztán magának is. Éppen jó étvágyat kívántak, amikor megszólalt a bejárati csengő. Máté lecsapta a kanalat, és mint a szélvész kirohant az előszobába ajtót nyitni. A többiek nem kisebb izgalommal követték. Az ajtóban Andris állt, kucsmáján és a fekete kabátján még csillogott az olvadó hó. Mire Dóra kiért, a két gyerek szó nélkül, zokogva csimpaszkodott a férfiba, akinek a kezéből a díszdobozok az előszoba padlójára hullottak. A látvány oldotta az asszony egész advent feszültségét, elöntötte az irgalom és a felszabadító megnyugvás érzése, lassan megeredtek a könnyei. Hosszú beszélgetés lesz. De nem bánta.

A Kisjézus megszületett. A megváltás pillanata elérkezett, talán a megbocsátásé is.

 

Vissza a tartalomjegyzékhez