Tamás (Thomas) ‚mélység’-et vagy ‚kettős’-t jelent, amit görögül Didimusnak mondanak; vagy Tamás a tomos-ból ered, ami annyi, mint ‚elválasztás’ vagy ‚vágás’. Mélységet azért jelenthet, mivel kiérdemelte, hogy az istenség mélységébe hatoljon, mikor kérdésére Krisztus így válaszolt: „Én vagyok az út és az igazság és az élet” (Jn 14,6.). Kettősnek azért nevezhető, mert Krisztus feltámadásáról kétszeresen is megbizonyosodott, kétannyiszor, mint a többiek. Azok csak látással, ő azonban látással és tapintással tapasztalta meg. Elválasztásnak vagy vágásnak azért nevezik, mert értelmét a világ szeretetétől elválasztotta, vagy mert a feltámadás hitében elvált a többiektől. Avagy Tamás annyi, mint ‚teljesen mozgó’ (totus means), tudniillik, aki teljes egészében Isten szeretetében és szemlélésében mozog. Három dolog volt, ami megmutatta benne az Isten szeretetét. Erről Prosper a Szemlélődő élet című könyvében így ír: „Mi is az istenszeretet, ha nem az, hogy lelkünkben megfoganjon Isten látásának izzó vágya, a bűn gyűlölete, a világ megvetése.” Avagy Tamás a theos, azaz ‚Isten’ és az ‚enyém’ (meus) szavakból származik, ami tehát annyi, mint ‚én Istenem’, azért, mert így szólt, miután megbizonyosodva hitt: „Én Uram és én Istenem” (Jn 20, 28).
Amikor Tamás apostol Caesareában volt, megjelent neki az Úr, mondván: „India királya, Gundoferus elküldte egy intézőjét, Abbanest, hogy keressen egy olyan mestert, aki járatos az építészetben. Készülj föl, mert én téged küldelek el hozzá.” Erre Tamás: „Küldj, ahová akarsz, csak az indusokhoz ne!” Mire az Isten: „Menj csak nyugodtan, mert én leszek a te őriződ! Miután megtérítetted az indusokat, a vértanúság pálmájával térsz vissza hozzám.” Erre Tamás így szólt: „Az én Uram vagy és én a te szolgád, legyen meg a te akaratod.” Amikor az említett intéző a fórumon járkált, megszólította az Úr: „Mi járatban vagy itt, ifjú?” Mire ő: „Uram küldötte vagyok, hogy építészetben jártas szolgákat fogadjak föl, hogy római stílusban építsen magának palotát.” Akkor az Úr Tamást ajánlotta neki, azt állítva, hogy ebben a mesterségben különösen jártas.
Elhajózva egy városba érkeztek, ahol éppen a király leányának menyegzőjét ülték. A király kikiáltatta, hogy mindenki hivatalos a menyegzőre; aki nem jön el, megsérti. Történetesen éppen akkor érkezett oda Abbanes és az apostol. Egy zsidó leány, kezében síppal, mindenkit dicsérő szavakkal köszöntött. Meglátván az apostolt, észrevette, hogy zsidó, mivel nem evett, szemeit ellenben az égre szögezte. Amikor a leány héberül énekelt neki, mondván: „Egy a héberek Istene, aki mindent teremtett és megalkotta a tengereket”, az apostol kérte, hogy ismételje meg ezeket a szavakat. Az étekfogó azonban látván, hogy Tamás se nem eszik, se nem iszik, hanem szemeit az égre fordítja, szájon ütötte Isten apostolát. Mire az apostol: jobb neked, ha az eljövendő életben bocsánatot nyersz, itt pedig múló fájdalommal fizetsz. Nem kelek fel innen addig, míg kezedet, mely megütött, a kutyák nem hozzák ide!” Amikor az étekfogó kiment, hogy vizet merítsen, egy oroszlán megölte és megitta vérét. Testét szétmarcangolták az ebek, és egy nagy, fekete kutya a lakoma kellős közepébe hozta jobbját. Ennek láttára az egész tömeg megdöbbent, a leány pedig visszaidézte az apostol szavait, és sípját eldobva, az apostol lába elé borult.
Ágoston a Faustus ellen írt könyvében cáfolja, hogy Tamás ilyen bosszút állt volna, és azt mondja, hogy ezt csak egy hamisító illesztette a legendába, ami más helyeit is gyanússá teszi. Egyébként úgy is lehet magyarázni, hogy ezt az apostol nem megparancsolta, hanem csak megjövendölte. Ha Ágoston szavait gondosabban megvizsgáljuk, úgy találjuk, hogy mégsem veti el mindezt teljesen. Ugyanabban a művében azt mondja ugyanis: „A manicheusok valamilyen apokrif írásokat olvasnak, amiket nem tudom, miféle mesemondók ínak az apostolok nevében. Ezeket íróik korában a Szent Egyház tekintélyével hitelesítette volna, ha a szent és tanult emberek, akik akkor éltek és módjukban állt megvizsgálni ezeket, igazmondónak találják. Itt azonban azt olvassuk, hogy Tamás apostol ismeretlen zarándokként megfordult egy lakodalmi vendégségben. Egy szolga arcul ütötte, ő pedig azonnali, kegyetlen bosszúért fohászkodott. Miután a szolga kiment a kúthoz, hogy a vendégeknek vizet hozzon, egy oroszlán rontott rá, és megölte. Kezét, mellyel az apostol fejét könnyelműen megütötte, testéről letépték, és az apostol átkozódó szavai szerint, egy kutya vitte oda az asztalhoz, ahol maga az apostol is ült. Mi lehetne ennél kegyetlenebb? Pedig, ha nem csalódom, itt az is írva áll, hogy bocsánatot kért a szolga számára a másvilágon. Nagyobb jótétemény történt azzal, hogy az idegenek e félelmet keltő esetből megtudták, hogy az apostol mennyire kedves Isten előtt, és hogy a szolga a hirtelen halál után örök életet nyert. Hogy a történet igaz vagy költött, ez számomra érdektelen. Bizonyos ugyanis, hogy a manicheusok azokat az írásokat, melyeket az egyházi kánon elvet, igazaknak és hiteleseknek tartják. Legalább azt el kell azonban ismerniük, hogy a türelem erénye, amelyet az Úr tanít, mondván: »Hanem aki megüti a jobb orcádat, fordítsd oda neki a másikat is« (Mt 5,39), a szív készségében is megnyilvánulhat, ha a test mozdulataiban és szavakban nem is fejeződik ki. Mert az apostol pofont kapván, ahelyett, hogy másik orcáját is odatartotta volna, vagy fölszólította volna, hogy másodszor is megüsse, inkább az Urat kérte, hogy a galád embernek bocsásson meg a másvilágon, a jelenvaló életben azonban ne hagyja ezt a jogtalanságot megtorlatlanul. Belül megvolt benne a szeretet érzése, kívül azonban példát kért az okulásra. Ez akár igaz, akár kitalált, nem hihetetlen, mert hasonló lelkülettel vágta le kardjával Mózes, az Úr szolgája a bálványok készítőit és imádóit (vö. Kiv 32). Ha pedig a büntetéseket összehasonlítjuk, nem ugyanaz-e a kard általi halál és a vadállatok kínzása és szétmarcangolása? Az állami törvények szerint eljáró bírák a főbenjáró bűnösöket vadállatok elé vettetik vagy lefejeztetik.” Így Ágoston.
Akkor az apostol a király kérésére megáldotta a vőlegényt és a menyasszonyt: „Add, Uram, ezekre a fiatalokra jobbod áldását, és vesd el szívükben az élet magvát.” Amikor az apostol távozott, az ifjú a kezében egy gyümölccsel megrakott datolyaágat talált. A gyümölcsből evett a pár, mindketten elszenderedtek, és mindketten hasonló álmot láttak. Azt álmodták, hogy egy drágakövekkel ékesített király átölelte őket, mondván: „Apostolom áldott meg titeket, hogy részesei legyetek az örök életnek.” Miután felébredtek és egymásnak felfedték álmukat, az apostol hozzájuk lépve így szólt: „Az imént az én Királyom jelent meg nektek, engem pedig zárt ajtókon keresztül vezetett hozzátok, hogy az én áldásom rajtatok gyümölcsöző legyen. Adassék meg néktek a test tisztasága, amely az erények királynője és az örök üdvösség gyümölcse! A szüzesség az angyalok nővére, minden jónak a birtoklása, a vágyak legyőzése, a hit győzelme, a démonok kiűzése és az örök örömök biztosítéka. A vágyból születik a romlottság, a romlottságból a tisztátalanság, a tisztátalanságból pedig zavar keletkezik.” Miután ezeket elmondta, két angyal jelent meg, s így szólt hozzájuk: „A ti őrangyalaitok vagyunk. Ha megtartjátok az apostol intelmeit, minden kéréseteket az Isten elé tárjuk.” Az apostol tehát megkeresztelte és gondosan kioktatta őket a hitről. Hosszú idő múltán a menyasszony, név szerint Pelagia, a szent fátyolnak szentelve magát, vértanúságot szenvedett, vőlegényét pedig, név szerint Dénest, a város püspökévé szentelték.
Ezután az apostol és Abbanes megérkezett India királyához. Az apostol csodálatos palotát tervezett, és temérdek kincset kapott érte. Amikor a király egy másik tartományba utazott, az apostol az egész kincset szétosztotta a nép között. A két esztendő folyamán, mialatt a király távol volt, szüntelenül prédikált, és megszámlálhatatlan tömeget térített meg. Visszatért a király, s tudomást szerezve Tamás dolgairól, Abbanesszel együtt tömlöc fenekére vetette, hogy elevenen megnyúzva átadja őket a bosszúálló lángoknak.
Közben meghal a király testvére, Gad, és nagy pompával sírhelyet készítenek számára. Halála után négy nappal azonban feltámadt, s míg mindenki rémülten menekült, így szólott testvéréhez: „Fivérem, ez az ember, akit megnyúzni és megégetni készülsz, az Isten barátja, és az összes angyal neki szolgál. Amikor az angyalok a paradicsomba vezettek, egy aranyból, ezüstből és drágakövekből csodálatosan megépített palotát mutattak. És amikor csodáltam szépségét, ezt mondták: »Ez az a palota, melyet Tamás a testvérednek épített.« És amikor azt mondtam, hogy legalább a kapusa lehetnék ennek a palotának, így folytatták: »Testvéred méltatlanul bánt vele. Ha a palotában szeretnél maradni, kérni fogjuk az Urat, hogy méltóztassék téged feltámasztani, hogy testvéredtől megvásárolhasd, megadva neki a pénzt, amennyire veszteségét becsüli.«” Ezeket elmondva Gad az apostol börtönéhez futott, könyörögve, hogy bocsásson meg fivérének. Kötelékeitől megszabadítva kérlelni kezdte az apostolt, hogy fogadjon el tőle egy értékes ruhát. Mire az apostol: „Nem tudod tán, hogy semmi testi, semmi földi dolognak nem örülnek azok, akik a mennyben vágynak hatalomra?” A börtönből kijövő apostolhoz sietett a király, és a lábához borulva bocsánatért esdekelt. Ekkor így szólt az apostol: „Az Isten sokat megtett, hogy átkait megmutassa nektek. Higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, hogy részesei legyetek az örök országnak.” Mire a király fivére: „Láttam a palotát, melyet testvéremnek készítettél, és elnyertem a kiváltságot, hogy megvásároljam.” Erre az apostol: „Ez fivéreden múlik.” Így a király: „Az enyém is marad, az apostol készítsen neked egy másikat, vagy ha nem tud, ezt fogjuk közösen birtokolni. „Válaszolt az apostol: „Számtalan palota van a mennyben, melyek a világ kezdete óta készen állnak a kiválasztottaknak, s melyek hittel, imádsággal és alamizsnával vásárolhatók meg. Vagyonotokat előre küldhetitek, de az titeket oda nem követhet.”
Egy hónap múlva az apostol összehívta a tartomány összes szegényét, s mikor összegyűltek, a gyengélkedőket és betegeket különállította, imádkozott értük. Akik tudtak, ament mondtak. Ekkor megvillant az ég, s a villám mind az apostolt, mind a többieket majdnem egy fél órára a földre terítette, úgyhogy már mindenki arra gondolt, a villám halálra sújtotta őket. Az apostol felegyenesedve így szólt: „Keljetek fel, mert az én Uram mint villám jött el, és meggyógyított titeket.” Mindnyájan egészségben serkentek föl, és dicsőítették az Istent és az apostolt.
Akkor az apostol oktatni kezdte őket, és megmutatta nekik az erények tizenkét fokát. Az első, hogy higgyenek Istenben, aki egylényegű, három személyben. Három követhető példát mondott nekik, hogy miként van egy lényegben három személy. Először, mert egy a bölcsesség az emberben, és ebből az egyből származik a felfogóképesség, az emlékezet és az értelem. Az értelem az, hogy amit nem tanultál, kitalálod; az emlékezet az, hogy amit megtanultál, nem felejted el; a felfogóképesség, hogy amit neked mutatnak, vagy tanítanak, felfogod. Másodszor, mivel a szőlőtőkén három dolog van: fa, levél és gyümölcs, mindez három, de egy a szőlőtő. Harmadszor, hogy a fejben négy érzék található, ugyanazon fejben van a látás, a hallás, az ízlelés és a szaglás, mindez több dolog, de egy a fej. Az erény második foka, hogy vegyék fel a keresztséget. A harmadik, hogy tartózkodjanak a paráznaságtól. A negyedik, hogy kerüljék a kapzsiságot. Az ötödik, hogy küzdjék le a torkosságot. A hatodik, hogy tartsanak bűnbánatot. A hetedik, hogy mindezekben állhatatosak legyenek. A nyolcadik, hogy gyakorolják a vendégszeretetet. A kilencedik, hogy Isten akaratát keressék cselekedeteikben, és azt segítségével töltsék be. A tizedik, hogy Isten akaratát keressék a tiltott dolgokban, s azokat elkerüljék. A tizenegyedik, hogy szeretettel viseltessenek barátaik és ellenségeik iránt. A tizenkettedik, hogy a fentiek megtartásában éberen őrködjenek. A prédikáció után kilencezer embert keresztelt meg a gyermekeken és asszonyokon kívül.
Ezután Felső-Indiába ment, ahol számtalan csodával ékeskedett. Az apostol megvilágosította Sinticét, aki Migdomiának, a király Carisius nevű rokona feleségének volt a barátnője. Migdomia így szólott Sinticéhez: „Gondolod, hogy én is megláthatom az apostolt?” Akkor Migdomia Sintice tanácsára ruhát cserélt, s a szegény asszonyok közé ment, akiknek az apostol prédikált. Az apostol az evilági élet nyomorúságáról prédikálva, többek között ilyeneket mondott: „Mivel ez az élet nyomorúságos, véletleneknek van kitéve, sőt illékony is, mert mikor megragadni látszol, elillan a semmibe.” Majd négy okot hozott föl buzdításukra, hogy szívesen hallgassák az Isten igéjét. Isten igéjét négy dologhoz hasonlította. Szemgyógyító írhoz, mert megvilágosítja értelmünk szemét. Hajtószerhez, mely megszabadítja és megtisztítja szellemünket minden testi szeretettől; flastromhoz, ami begyógyítja bűneink okozta sebeinket; táplálékhoz, ami égi szeretettel tölt el minket. Miként a betegnek ezek csak akkor használnak, ha magához veszi őket, úgy a beteg léleknek is csak akkor vagyon hasznára Isten igéje, ha azt áhítattal meghallgatta.
Az apostol prédikációjának hatására Migdomia hinni kezdett, és attól kezdve tartózkodott férje ágyától. Akkor Cansius kieszközölte a királynál, hogy az apostolt zárja börtönbe. Migdomia felkereste az apostolt, s kérte, hogy bocsásson meg neki, hiszen miatta került börtönbe. Az apostol gyengéden vigasztalva kijelentette az asszonynak, hogy mindezt szívesen szenvedi el. Carisius azonban kérlelte a királyt, hogy küldje el hitveséhez annak nővérét, a királynét, hátha ő el tudja téríteni szándékától. Az őt meglátogató királynőt azonban Migdomia térítette meg, éppen azt, aki el akarta tántorítani hitétől. A királyné annyi csodát látott, amiket az apostol művelt, hogy így szólt: „Istentől átkozottak azok, akik ennyi jel és cselekedet hatására sem hisznek.” Akkor az apostol röviden három dologra tanította hallgatóit, tudniillik, hogy szeressék az Egyházat, tiszteljék a papokat, és állhatatosan gyűljenek egybe Isten igéjének meghallgatására.
Miután a királyné visszatért, így szólt hozzá a király: „Miért maradtál el ily soká?” Ezt válaszolta: „Azt gondoltam, hogy Migdomiának elment az esze, ám ő a legbölcsebb. Elvezetett engem Isten apostolához, és megismertette velem az igazság útját. Nagyon ostobák, akik nem hisznek Krisztusban.” Ezután a királyné nem akart többé a királlyal hálni. A meglepett király így szólt rokonához: „Miközben vissza akartam szerezni a te asszonyodat, az enyémet veszítettem el, és az enyém még rosszabb hozzám, mint a tied tehozzád.” Akkor a király parancsot adott, hogy az apostolt megbilincselt kézzel vezessék elébe, és utasította, hogy adja vissza férjeiknek a feleségeket. Az apostol azonban három példával, tudniillik a király, a torony és a forrás példájával mutatta meg, hogy amíg a férjek ragaszkodnak tévelygésükhöz, az asszonyok ezt nem tehetik meg. Így folytatta: „Mivel király vagy, nem akarsz tisztátalan szolgálatot elfogadni, hanem tiszta szolgákat és szolgálóleányokat kívánsz. Mennyivel inkább el kell hinned, hogy az Isten a tiszta és szeplőtelen szolgálatot szereti. Miért hibáztatsz hát engem, ha azt prédikálom, hogy Isten azt szereti szolgáiban, amit te is a tieidben. Magas tornyot emeltem, és te azt mondod nekem, hogy romboljam le, amit építettem. Mélyen leástam a földbe, és kútforrást fakasztottam, és te azt mondod, hogy temessem be?”
Akkor a király megdühödve tüzes vaslapokat hozatott, és az apostolt mezítláb ráállította. Isteni beavatkozásra rögtön forrás tört fel, és lehűtötte. Akkor a király, rokona tanácsára, tüzes kemencébe vettette, amely úgy lehűlt, hogy az apostol másnap épen és egészségesen lépett ki belőle. Így szólt Carisius a királyhoz: „Kényszerítsd arra, hogy mutasson be áldozatot a napistennek, hogy így magára vonja Istene haragját, aki az előbbiekből megszabadította.” Miközben erre kényszerítik, így szól a királyhoz: „Te nemesebb vagy, mint tetteid. És mivel az igaz Istennel nem törődsz és képet imádsz, azt gondolod, hogy miként Carisius mondja, az én Istenem majd megharagszik rám, ha imádom a te istenedet. Pedig inkább a te istenedre fog megharagudni, azt fogja darabokra törni. Nos tehát imádom, s ha ez alatt, miközben én a te istenedet imádom, az én Istenem nem pusztítja el, áldozni is fogok neki. De ha igen, te higgy az én Istenemben! „Mire a király: „Úgy merészelsz velem beszélni, mint egyenrangúval?” Az apostol héberül megparancsolta a bálványban lévő démonnak, hogy amint térdet hajt a bálvány előtt, azt azon mód zúzza össze. Térdet hajtva tehát, így szólt az apostol: „Íme imádom, de nem a bálványt, íme imádom, de nem a fémet, íme imádom, de nem a szobrot, imádom azonban Uramat, Jézus Krisztust, akinek nevében megparancsolom neked, démon, aki ott rejtőzöl, hogy ezt a szobrot zúzd össze!” Az azonnal, mint a viasz, szétmállott. Akkor az összes pap felnyögött, a templom főpapja pedig kardot rántott, és átdöfte az apostolt, mondván: „Megbosszulom az istenemet ért jogtalanságokat!” A király és Carisius elmenekültek látván, hogy a nép meg akarja torolni az apostol halálát, és a főpapot elevenen meg akarják égetni.
A keresztények pedig fogták az apostol testét, s tisztességgel eltemették. Hosszú idő múltán, az Úr 230. esztendeje táján vitette át az akkor uralkodó Sándor császár a szírek kérésére az apostol testét Edessa városába, amely egykoron Rages, a médek városa volt. Abban a városban egyetlen eretnek, egyetlen zsidó, egyetlen pogány sem élhet, s a városnak egyetlen zsarnok sem árthat, miután a város Abgarus nevű királya kiérdemelte a Megváltó saját kezűleg írott levelét.* Valahányszor egy nép a város ellen vonult, egy megkeresztelt gyermek a városkapun állva felolvasta a levelet, és még aznap részben a Megváltó üzenete, részben Tamás apostol érdemei miatt az ellenség vagy elmenekült, vagy megbékélt. Isidorus a Szentek élete és halála című könyvében így ír az apostolról: „Tamás, Krisztus tanítványa hasonló a Megváltóhoz; a hallásra hitetlen, a látásra hívő. Hirdette az evangéliumot a pártusoknak, baktriaiaknak, médeknek, perzsáknak, a hirkániaiaknak, keletre menvén a pogányok legtávolabbi vidékeire is behatolt, s a prédikálást egészen a vértanúság elnyeréséig folytatta. Lándzsától átdöfve halt meg.” Eddig Isidorus. Az Aranyszájú azt is mondja, hogy mikor Tamás eljutott a három napkeleti bölcs földjére, akik hajdan Krisztus imádására jöttek, megkeresztelte és a keresztény hit támaszaivá tette őket.
fordította: Veszprémy László