Remete Szent Antal
 [január 17.]

Antal (Antonius) az ana, vagyis ‚fölfelé’ és a ‚tartó’ (tenens) szavakból ered, mintegy az ‚égieket megtartó és a földieket megvető’. Megvetette a világot, mivel tisztátalan, nyugtalan, átmeneti, csalárd és keserű. Mint Ágoston írja: „Ó, tisztátalan világ, mit lármázol? Miért akarsz tévútra vezetni? Meg akarsz tartani minket, miközben elfutsz? Mit tennél, ha állandó lennél? Kit nem szednél rá édességeddel, aki magad keserű vagy, s táplálékodat édesnek hazudod?” Antal életét Athanasius írta meg.

 

Antal húszéves korában ezt az igét hallotta a templomban fölolvasni: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el és add el, amid vagyon, és add a szegényeknek” (Mt 19,21), mire mindenét eladta, árát szétosztotta a szegények közt, maga pedig remeteségbe vonult. Az ördögök számtalan kísértését állta ki. Egy alkalommal, midőn a paráznaság lelkén a hit erejével úrrá lett, az ördög fekete fiú képében megjelent, leborult előtte, és megvallotta, hogy Antal legyőzte őt. Antal ugyanis imában kérte, hogy láthassa a paráznaság lelkét, aki az ifjakra leselkedik. Mikor meglátta, hogy néz ki, azt mondta: „Hát ilyen rút vagy? Soha többé nem félek tőled.”

Más alkalommal egy sírgödörben húzta meg magát, ahol egy sereg ördög úgy meggyötörte, hogy szolgája halottnak hitte, és vállára véve kivitte őt a sírból. Akikkel csak találkoztak, halottnak vélték s megsiratták, fájlalva elvesztését. Antal azonban hirtelen felébredt, és szolgájával visszavitette magát a sírba. Kimerülten hevert a sebek okozta fájdalomtól, de lelki ereje harcra késztette a démonokat. Különféle vadállatok képében jelentek meg Antal előtt, és fogukkal, körmükkel, szarvukkal kegyetlenül meggyötörték. Hirtelen csodálatos fény ragyogott fel, mely elűzte az összes ördögöt, Antal pedig rögtön meggyógyult. Megértette, hogy maga Krisztus volt ott, s megkérdezte; „Hol voltál, drága Jézusom? Hol voltál? Miért nem voltál itt kezdettől fogva, hogy megsegíts, és sebeimet begyógyítsd?” Az Úr így válaszolt neki: „Itt voltam, Antal, de vártam, hogy meglássam küzdelmedet. Most pedig, mivel derekasan harcoltál, az egész földkerekségen ismertté teszem nevedet.”

Antal oly buzgón szerette Istent, hogy mikor Maximianus császár a keresztényeket gyilkolta, ő maga követte a vértanúkat, hogy velük együtt méltó lehessen a vértanúságra. Nagyon fájlalta, hogy ez nem adatott meg neki.

Mikor egy másik pusztában vándorolt, egy ezüsttálra bukkant, és így töprengett: „Hogy kerülhetett ide ez az ezüsttál, ahol embernek semmi nyoma? Ha egy vándor veszti el, akkor éppen a nagysága miatt észrevette volna. Sátán, ez a te műved! De az én akaratomat nem tudod megváltoztatni.” Alighogy ezt kimondta, a tál eltűnt, mint a füst. Ezután egy halom valódi aranyra lelt, amitől, mint a tűzvész elől, felmenekült egy hegyre, ahol húsz éven át élt számtalan csodával ékesen.

Egyszer elragadtatásban látta, hogy az egész föld tele van szövevényes csapdákkal. Felkiáltott: „Ki menekülhet meg ezekből?” „Csak az alázat” – hallotta a választ. Másszor az angyalok az égbe ragadták, de rögtön ott termettek a démonok, hogy feljutását megakadályozzák. Születése óta elkövetett vétkeit vetették szemére. Az angyalok azt mondták nekik: „Nincs szükség e vétkeket felsorolni, mivel az Úr irgalmából már eltöröltettek. Azt mondjátok meg, ha tudjátok, milyen vétkeket követett el, mióta szerzetes lett!” Egyet sem tudtak rábizonyítani, s így az angyalok Antalt szabadon vitték a magasba, majd hozták vissza a földre.

Antal magáról meséli: „Óriás alakjában láttam egyszer az ördögöt, aki azt merészelte állítani, hogy ő Isten ereje és gondviselése. Megkérdezte: »Antal, mit adjak neked?« Én pedig jól szembe köptem, és Krisztus nevével felfegyverkezve rátámadtam, mire rögtön eltűnt.”

Egyszer megjelent neki az ördög olyan magas termetet öltve, hogy feje az eget verte. Antal kérdésére, hogy ki lenne ő, azt válaszolta, hogy ő a Sátán, s hozzátette; „Miért harcolnak énellenem a szerzetesek, és miért átkoznak a keresztények?” Antal így felelt: „Jogosan teszik, mert gyakran szenvednek cselvetéseidtől.” Mire a másik: „Én sohasem zaklattam őket, ők egymást zavarják. Én már majdnem megsemmisültem, mert mindenütt Krisztus uralkodik.”

Egy íjász látta egy alkalommal Antalt, amint társaival együtt örvendezett, s ez visszatetsző volt számára. Antal így szólt hozzá: „Tégy nyílvesszőt az idegre és feszítsd meg az íjat!” Megtette, és amikor Antal másodszor és harmadszor is ezt parancsolta neki, ezt mondta az íjász: „Attól félek, megpattan az ideg, annyira feszítem.” Mire Antal: „Ugyanígy van az Isten szolgálatával is. Gyorsan megszakadunk, ha mértéktelenül megfeszítjük erőinket. Helyes tehát néha enyhíteni a szigort.” Ezt hallván az íjász okult belőle, és távozott.

Megkérdezte valaki Antaltól: „Mire kell vigyáznom, hogy tessem az Istennek?” Antal így válaszolt: „Bármerre jársz, mindig Isten legyen a szemed előtt; cselekedeteidben tégy tanúbizonyságot a Szentírásról; bárhol telepedsz le, ne gyorsan távozz onnan! E három dolgot őrizd meg és üdvözülsz!”

Egy apát is megkérdezte tőle: „Mit tegyek?” Mire Antal: „Ne bízz igazságosságodban, tarts mértéket az evésben és a szólásban, s ne bánkódj az elmúlt dolgokon!” Majd így folytatta: „Miként a partra vetett hal is elpusztul, ugyanúgy a cellájukon kívül, vagy a világi emberekkel időző szerzetesek is elvesztik nyugalmukat. Aki magányban él és nyugalmat talál, a hallás, a beszéd és a látás hármas háborúságától menekedik meg, és csak egyetlenegy, a szív elleni harc marad neki.”

Néhány testvér egy öregemberrel együtt meglátogatta Antal apátot, aki ezt mondta nekik: „Jó társatok ez az öreg.” Majd hozzá fordult: „Atyám, jó testvérekre leltél?” Mire ő: „Jók lennének, csak éppen lakásuknak nincsen ajtaja. Aki csak akar, belép az istállóba és eloldja a szamarat.” Ezt azért mondta, mert ami a szívükön volt, rögtön ki is mondták. Antal ekkor azt mondta: „Tudvalevő, hogy a testnek háromféle gerjedelme van: az egyik a természettől, a másik a teli gyomortól, a harmadik az ördögtől van.”

Egy testvér lemondott a világról, de nem teljesen, mivel néhány dolgot megtartott magának. Antal ezt mondta neki: „Menj és vegyél húst!” El is ment és megvette a húst. Útközben kutyák vették üldözőbe. Antal megjegyezte: „Akik lemondanak a világról és mégis pénzt akarnak maguknak, azokat az ördögök így megtámadják és szétmarcangolják.”

Magányában Antalt unalom szállta meg, mire ezt mondta: „Uram, üdvözülni akarok, de gondolataim nem hagynak.” Fölkelt, kiment és meglátott valakit, aki ott ült és dolgozott, majd fölkelt és imádkozott. Az Úr angyala volt az, aki ezt mondta Antalnak: „Tégy te is így, és üdvözülsz!”

Mikor egy alkalommal Antaltól a lelkek sorsáról érdeklődtek a testvérek, a következő éjjelen egy hang szólította meg, mondván: „Kelj fel, menj ki és lásd!” És íme, egy nagyon magas és rémisztő embert látott, feje a felhőkig ért, kiterjesztett kezével pedig egyeseket visszatartott, amint szárnyukkal az ég felé törtek volna, másokat azonban nem tudott szabad repülésükben gátolni. Antal nagy öröm és roppant fájdalom összekeveredő hangjait hallotta, és megértette, hogy a lelkek fölemelkedését látja, és aki ezt megakadályozni igyekszik, az az ördög. Visszatartja a vétkeseket, de a szenteket nem tudja repülésükben visszatartani, s ezt igen fájlalja.

Egyszer, amint a testvérekkel együtt dolgozott Antal, felnézett az égre, és szomorú látomást látott. Földre borulván Isten előtt kérte, hogy azt az eljövendő csapást fordítsa el. A testvéreknek, akik faggatni kezdték, könnyek között, nyögve válaszolta, hogy hallatlan csapás fenyegeti a világot. „Láttam – mondta –, amint Isten oltárát sok-sok ló veszi körül, és patájukkal mindent széttaposnak. Ennek értelme ez: nagy vihar forgatja föl a katolikus hitet, és barmokhoz hasonló emberek dúlják föl a Krisztusnak szentelt helyeket. S lőn az Úrnak szózata, mondván: »Megszentségtelenítik oltáromat.«” Két évvel később az ariánusok betörtek az Egyházba, s megosztották. Bemocskolták a keresztelőegyházakat és a templomokat, az oltárokon pedig juhok módjára öldösték a keresztényeket.

Egy Ballachius nevű egyiptomi ariánus főember Isten egyházát zaklatta, a szüzeket és szerzeteseket ruhátlanul megkorbácsoltatta. Ezt írta neki Antal: „Látom, hogy Isten haragja jön rád, hagyd hát abba a keresztények üldözését, hogy ne sújtson téged az Isten haragja, mert közel van hozzád a vég.” A szerencsétlen elolvasta a levelet, s nevetve és átkozódva a földre dobta, a küldöncöket pedig keményen megkorbácsoltatta. Így üzent vissza Antalnak: „Mivel ennyire törődsz a szerzetesekkel, szigorunk téged is elér.” Öt nappal később legszelídebb lova megharapta, miközben felült rá. A földre esett, lábát széttaposta az állat, és három napon belül meghalt.

Midőn néhány testvér az üdvösség igéjét kérte Antaltól, így válaszolt nekik: „Hallottátok, hogy az Úr megmondta: »hanem aki megüt egyik orcádon, fordítsd oda neki a másikat is« (Mt 5,39).” „Ezt nem tudjuk teljesíteni” – mondták. Mire Antal: „Legalább az egyik oldalról viseljétek el türelemmel!” Azok pedig: „Még erre sem vagyunk képesek.” Antal így szólt: „Legalább azt akarjátok, hogy inkább titeket üssenek meg, mintsem hogy ti üssetek!” A testvérek: „Ezt sem tudjuk megtenni.” Akkor azt mondta Antal a tanítványának: „Készíts italt ezeknek a testvéreknek, mivel még túl gyöngék!” Nekik pedig ezt mondta: „Egyedül imádságra van szükségetek.” Mindezeket a dolgokat az Atyák életében olvashatjuk.

Szent Antal életének 105. évében, miután testvéreit megcsókolta, békében elnyugodott Constantinus császár idejében, aki az Úr 340. esztendeje táján kezdett uralkodni.

 

fordította: Sarbak Gábor




Hátra Kezdőlap Előre