[Nagy] Szent Gergely
 [március 12.]

Gergely (Gregorius) a ‚nyáj’ (grex) és a gore, azaz ‚prédikálni’ vagy ‚mondani’ szavakból tevődik össze: mintegy a ‚nyáj prédikátora’. Vagy Gergely (Gregorius) mintegy egregorius a ‚kitűnő’ (egregius) és a gore szavakból, annyi, mint ‚kitűnő prédikátor és doktor’. Vagy Gregorius a mi nyelvünkre fordítva azt jelenti, hogy ‚őriző’, aki saját magát, Istent és a nyájat őrzi. Saját magát tisztasága megőrzésével, Istent belső elmélkedéssel, a nyájat az ige szüntelen hirdetésével; és e három dolog tehet valakit érdemessé Isten látására. Ágoston A rendről írt könyvében azt mondja: „Istent az látja, aki jól él, jól dolgozik, és jól imádkozik.” Életét Pál, a longobárdok történetírója jegyezte le, s ezt később János Diákonus nagy buzgalommal megszerkesztette.

 

Gergely szenátorcsaládból származott, atyja Gordianus, anyja Silvia volt. Mint ifjú eljutott a filozófia csúcsaira, és földi javakban, gazdagságban dúskált, mégis egyre azon gondolkozott, hogy mindezt elhagyja, és teljesen a vallásnak szenteli magát. De ahogy halogatta a változtatást, és azt gondolta, hogy Krisztust jobban szolgálhatja, ha városi bíróként látszólag a világot szolgálja, annyi világi gond telepedett rá, hogy a lelkét is hatalmukba kerítették, nemcsak látszólag, de teljes egészében.

Atyja halála után hat kolostort építtetett Szicíliában. A hetediket a Város falain belül, Szent András tiszteletére, a saját házában rendezte be. Levetve az arannyal és drágakövekkel ékesített selyemruhákat, egyszerű szerzetesi viseletben élt. Rövid idő alatt olyan tökéletességre jutott, hogy már új életének a kezdetén is tökéletesnek számított. Erről saját szavai alapján is meggyőződhetünk Dialógusainak Prologusát olvasva: „Szerencsétlen lelkem az elfoglaltságok támadásaitól zaklatva sóváran emlékezik, milyen is volt egykor a kolostorban: a mulandó dolgok mennyire távol maradtak, mennyire kiemelkedett mindabból, ami körülötte zajlott, hogy semmi másról nem gondolkozott, csak az égiekről; hogy bár teste fogva tartotta, de az elmélkedés által átlépte a test korlátait; hogy a halált is szerette, mely majd’ mindenki számára büntetés, de számára az Élet kapuja és a fáradozások jutalma volt.” Testét olyan keményen kínozta, hogy miután gyomra megbetegedett, alig maradt ereje, és szívkihagyása, amit a görögök synkopénak neveznek, úgy szorongatta, hogy gyakran órákon át úgy tűnt, haldoklik.

Egy alkalommal a kolostorban, melynek apátja volt, éppen írogatott, midőn megjelent előtte az Úr angyala egy hajótörött képében, és sírva kérlelte, hogy könyörüljön rajta. Gergely hat ezüstöt adott neki, mire elment. Még aznap visszatért, és azt mondta, hogy nagyon nagy veszteség érte, ehhez képest keveset adtak neki. Még egyszer annyi ezüstöt kapott, de harmadszor is visszament, és már alkalmatlankodva követelte, hogy könyörüljön rajta. Gergely megtudta az intézőtől, hogy a kolostorban nem maradt más, amit odaadhatna, mint az az ezüsttálka, amiben anyja szokta küldeni a zöldséget. Megparancsolta, hogy tüstént adják oda. Az ember örömmel elfogadta, és vígan távozott. Az Úr angyala volt ő, amint később felfedte magát.

Szent Gergely egy napon Róma városának fórumán átvágva észrevette, hogy kitűnő alakú, szép arcú és ragyogó szőke hajú fiúkat árulnak rabszolgának. Megkérdezte a kereskedőt, mely vidékről hozta őket. Az azt felelte: „Britanniából, annak lakosai ilyen tündökletesek.” Tovább kérdezett, hogy keresztények-e, mire a kereskedő azt felelte: „Nem, pogány tévelygések béklyózzák őket.” Akkor Gergely keserűen felsóhajtott: „Ó, micsoda fájdalom, hogy ezeket a ragyogó orcákat a sötétség fejedelme uralja.” Megkérdezte hát, hogy hívják ezt a népet, mire azt felelte a kalmár: „Angoloknak nevezik őket.” „Jó, hogy angolok, azaz mintegy angyalok – mondta Gergely –, mert az orcájuk valóban angyali.” Megkérdezte még, hogy mi annak a tartománynak a neve. A kereskedő azt felelte: „Deirinek hívják őket.” Gergely erre: „Találó a Deiri elnevezés, mert a ‚haragtól’ (de ira) kell megszabadítani őket. Majd királyuk neve után érdeklődött. Azt mondja a kalmár, hogy Aellének nevezik. Erre Gergely: „jó, hogy Aellének hívják, mert azon a vidéken alleluiát kell énekelni.” Ezután a pápa elé járult, és nagy nehezen, sok könyörgésre és esedezésre elérte, hogy elküldje megtéríteni őket.

Gergely útra kelt, de a rómaiak nagyon nehezen nélkülözték, s a pápa elé álltak, mondván: „Megsértetted Pétert, leromboltad Rómát, elküldted Gergelyt!” Megrettent a pápa és azonnal futárokat menesztett, hívják vissza. Gergely már háromnapi járóföldet megtett, mikor megállván egy helyen, társai lepihentek, ő meg olvasgatott. Egy sáska (locusta) ugrott rá, és nem hagyta olvasni, hanem arra kényszerítette, hogy nevén elmélkedve megértse, ezen a helyen (locus iste) kell maradnia. Prófétai lelkületével fölfogta ezt, és társait rögtön sürgetni kezdte, hogy sietve induljanak. Megérkeztek akkor az apostoli hírnökök, s visszatérésre kényszerítették, bármennyire kesergett is emiatt. A pápa kolostorából kiemelve, bíboros diákonusává tette.

Egy alkalommal a Tiberis folyó annyira megáradt, hogy kilépett a medréből, elöntötte a város falait, és sok házat elsodort. A Tiberisen nagy sereg kígyó, meg egy óriási sárkány úszott a tenger felé, de a hullámok megfojtották és partra vetették őket, úgyhogy rothadásukkal teljesen megfertőzték a levegőt. Szörnyű vész támadt, melyet bubópestisnek neveznek: szinte látható volt, ahogy az égből villámok csapnak le, és egymás után sújtják agyon az embereket. A legelső Pelagius pápába vágott, aki rögtön meg is halt. Később úgy tombolt a vész a nép közt, hogy a lakókat magával ragadva, a legtöbb házat néptelenné tette a városban.

Mivel Isten egyháza nem maradhatott vezető nélkül, a tömeg egyhangúlag Gergelyt választotta meg pápának, bár ő minden erejéből tiltakozott. Amikor fel akarták szentelni, és a pestis kegyetlenül pusztította a népet, beszédet intézett hozzájuk, körmenetet tartott, litániákat rendelt el, és arra buzdított mindenkit, hogy sokkal buzgóbban imádkozzanak az Úrhoz. Amikor az egész nép összegyűlt és együtt imádkozott, olyan erővel kezdett tombolni a vész, hogy egyetlen óra alatt nyolcvan ember lehelte ki lelkét. Gergely azonban tovább buzdította őket, hogy ne hagyják abba az imádságot mindaddig, míg az isteni könyörületesség el nem űzte a járványt.

Miután a körmenet véget ért, el akart szökni, de nem tudott, mert éppen őmiatta őrizték éjjel-nappal a város kapuit. Végül ruhát cserélt, és rávett néhány kereskedőt, hogy egy szekérre tett hordóban vigyék ki a városból. Az erdőbe menekült, barlangok rejtekére, s három napig ott bujkált. Amikor minden zeget-zugot átkutattak utána, az égből egy fényesen ragyogó oszlop nyúlt le rejtekhelye fölé, melyen angyalok szálltak föl s alá. Egy remete meglátta ezt, a nép elfogja, magával viszi, és pápává szentelik.

Aki szavait olvassa, maga is meggyőződhet róla, hogy mennyire akarata ellenére került a méltóság csúcsára. Narsus patríciushoz írt levelében azt mondja: „Midőn az elmélkedés magaslatait ecsetelitek, saját zuhanásom fölötti kétségbeesésemet újítjátok meg, mert megtudtam, hogy mit veszítettem bensőleg, mikor külsőleg, méltatlanul a hatalom csúcsára hágtam. Tudjátok meg, olyan gyász bénít, hogy alig van erőm beszélni róla. Ne nevezzetek engem Noeminak, azaz ‚szép’-nek, inkább Márának, mert keserűséggel (amaritudo) vagyok tele (Rut 1,20).” Másutt azt mondja: „Mivel tudjátok, hogy püspöki méltóságra jutottam, ha szerettek, gyászoljatok meg, én ugyanis szüntelenül ezért zokogok, s kérem, imádkozzatok érettem az Úrhoz.” A Dialógusok Prologusában azt írja: „Főpásztori teendőim miatt lelkemet a világiak gondjai nyomják, és oly szépséges nyugalma után földi fáradozás pora szennyezi be. Mérlegelem, hogy mit kell most elviselnem, és mérlegelem azt, amit elveszítettem, s midőn látom a veszteséget, még nehezebbemre esik, amit hordoznom kell. Íme, nagy tenger hullámai csapdosnak, s lelkem hajóját hatalmas vihar lökései hányják-vetik. Ha korábbi életemre gondolok, sóhajtok, mert hátrafordulva még látom az elhagyott partot.”

Mivel Rómát továbbra is pusztította a pestis, Gergely egyszer a húsvéti időben elrendelte, hogy a szokásos módon tartsanak körmenetet a város körül, litániákkal. Megparancsolta, hogy a körmenet előtt a Boldogságos Örökké Szűz Mária képét vigyék nagy tisztelettel. Azt mondják, a kép mindmáig Rómában, a Santa Maria Maggiore-templomban van; állítólag Szent Lukács, a kiváló orvos és festő festette, s mindenben megszólalásig hasonlít a Boldogságos Szűzhöz. Lám a megfertőzött és zavaros levegő visszahúzódott a kép elől, mintha menekült volna tőle, s nem tudta volna elviselni a jelenlétét, A kép mögött sütött a nap, csodálatos derült volt az ég. Azt mondják, hogy ekkor a kép mellett a levegőégben angyalok éneke hallatszott: „Ég királynője örvendezzél, alleluia, mert kit méhedben hordozni méltó voltál, alleluia, feltámadott, mint mondotta, alleluia.” Gergely pedig rögtön hozzátette: „Imádkozzál érettünk az Úrhoz, kérünk téged, alleluia!”* Ekkor Szent Gergely Crescentius vára fölött megpillantotta az Úr angyalát, aki véres kardját megtörölve visszadugta hüvelyébe. Ebből megtudta, hogy vége van a pestisnek. Így is lett. Ezért nevezik a várat ettől kezdve Angyalvárnak.

Végül leghőbb vágya beteljesítésére Ágostont, Melitust és Jánost másokkal együtt Angliába küldte, akik imái és érdemei segítségével megtérítették a szigetlakóit.

Gergely olyan alázatos volt, hogy semmilyen körülmények között nem tűrte, ha dicsérik. István püspöknek, aki leveleiben magasztalta őt, ezt írta: „Sok jóakaratot mutattatok leveletekben irányunkban, többet, mint amit hallani méltó vagyok, de írva van: »Halála előtt akárkit se dicsérj« (Sir 11,30). Mivel még hallani sem vagyok méltó ilyet, kérlek benneteket, imádkozzatok, hogy méltó legyek arra, hogy mindaz a jó, amit rólam mondtatok, de nincs meg bennem, meglegyen bennem ezután.”

Narsus patríciushoz írt levelében ez áll: „Hogy a valóságot és a nevet összehasonlítsam: leveled szónoki fordulataival a majomból oroszlánt csinálsz, kedves testvérem. Olyan ez, mintha rühes kutyakölyköket párducnak vagy tigrisnek titulálnánk.” Anastasius antiochiai pátriárkának címzett levelében pedig így ír: „Amiért az Úr ajkának és mécsesnek neveztek engem, s azt mondjátok, hogy beszédemmel sokak javát szolgálom, és sokakat megvilágosítok, be kell vallanom, hogy önbecsülésemben a legnagyobb kétségeket támasztottátok. Elmélkedem azon, ki vagyok, de a mondott javaknak semmiféle jelét nem találom magamban. Azon is elmélkedem, hogy ti kik vagytok, s nem hihetem, hogy valótlant mondotok. Amikor azonban szeretném elhinni azt, amit állíttok, ellentmond nekem gyöngeségem, viszont ha vitatkozni akarok a dicséretemre mondottakkal, ellentmond nekem szentségetek. De kérlek, szent férfiú: hogy ebből a viaskodásból valami hasznunkra váljék, ha nincs is úgy, amint mondjátok, legyen mégis úgy, éppen azért, mert mondjátok.”

A fellengzős vagy az ő hasznosságát hirdető nagy szavakat mindenestül megvetette. Ezért írja a következőket Eulogius alexandriai pátriárkának, amikor az őt egyetemes pápának nevezi: „Leveletek bevezetőjében, melyet nekem címeztetek, fennkölt megszólítást kívántatok használni, amikor engem egyetemes pápának tituláltatok. Kérem, hogy ezt többé ne tegye Szentségtek, mert ti annyival rövidültök meg, amennyivel a másik többet kap annál, mint amit a józan mérték megkövetel. Nem vágyom a szavak dicsőségére, csupán az erkölcsökére, s nem tartom tiszteletnek azt, ami testvéreim tiszteletének rovására ér. Kerüljenek el messze azok a szavak, melyek a hiúságot táplálják, és a szeretetet sértik.” Ezért, amikor János, konstantinápolyi püspök ezt a hiú címet kisajátítja magának, és csalárdul eléri, hogy a zsinat egyetemes pápának nevezze, többek közt ezt írja róla Gergely: „Ki ez, hogy az evangéliumi törvényekkel és a kánonjogi dekrétumokkal szemben új nevet merészel bitorolni, mintha mások háttérbe szorítása nélkül, bárki is egyetemes lehetne?”

Azt sem akarta, hogy püspöktársai vele kapcsolatban a parancs kifejezést használják, ezért mondja Eulogius alexandriai püspökhöz írt levelében: „Kedvességed azt mondja nekem: »ahogy parancsoltátok«. Kérem, hogy a parancs szótól kíméljétek meg fülemet, mert tudom, ki vagyok én, s kik vagytok Ti: a hely szerint, amit elfoglaltok, testvéreim vagytok, erkölcseitek szerint atyáim.” Sőt, nagy alázatosságában azt sem akarta, hogy a matrónák az ő szolgálóleányainak nevezzék magukat. Ezért írja a patrícius Rusticianának: „Egy dolgot nehezményeztem leveledben, hogy amit hajdan egyszer lehetett mondani (Lk 1,38), azt te gyakran ismételgeted: »a te szolgálóleányod, a te szolgálóleányod«, Miért nevezed magad az én szolgálóleányomnak, holott engem a püspökség terhe mindenki szolgájává tett, s a püspökség elvállalása előtt te rendelkeztél velem? A Mindenható Úrra kérlek, hogy leveleidben ezzel a kifejezéssel többé ne kelljen találkoznom!” Először ő illette magát leveleiben „az Isten szolgáinak szolgája” titulussal, s ő vezette be, hogy utódai is így nevezzék magukat.

Könyveit életében alázatosságból nem engedte közzétenni, s másokéval összehasonlítva a saját műveit semmire sem tartotta. Ezért írja Ince afrikai prefektusnak a következőket: „Örülünk érdeklődéseteknek, hogy tudniillik a Jób könyvéhez írt kommentárunk elküldését kéritek, de ha gyönyörűséges eledellel akartok táplálkozni, honfitársatok, Szent Ágoston művecskéjét olvassátok, s ne kívánjátok az ő búzalisztjét a mi korpánkhoz hasonlítani. S azt sem akarom, hogy amíg ebben a testben vagyok, az emberek közt könnyen elhíresedjék, ha valamit mégis sikerült mondanom.”

Egy görögből latinra fordított könyvben olvassuk, hogy egy szent atya, név szerint János apát, amikor Rómába jött, hogy az apostolok küszöbét meglátogassa, meglátta Gergely pápát, amint átvág a város közepén. Elébe akart szaladni, és illő hódolatát kifejezni. Gergely meglátva, hogy le akar előtte borulni, igyekezett, hogy ő boruljon le előbb a földre, s nem is kelt föl addig, míg az apát föl nem állt. Ebben is megmutatkozik nagy alázata.

Olyan bőkezűen alamizsnálkodott, hogy nemcsak a környezetében élőknek, hanem az oly távoliaknak is, mint a Sinai-hegy szerzetesei, igyekezett a szükségleteit kielégíteni. Minden rászoruló neve fel volt nála írva, és bőségesen támogatta őket. Jeruzsálemben kolostort alapított, és gondoskodott arról, hogy Isten ott élő szolgáinak minden szükségletét fedezze. Isten háromezer szolgálóleánya napi kiadásaira évente nyolcvan libra aranyat küldött. Asztalához naponta meghívott mindenféle zarándokot. Egy napon elébe járult egyikük, kinek alázatból a kezére ő akart vizet önteni. Megfordult, hogy felvegye a kancsót, s hirtelen nem találta többé azt az embert. Csodálkozott ezen, de akkor éjjel látomásban megjelent előtte az Úr és azt mondta: „Egyéb napokon tagjaimban fogadtál engem, tegnap pedig saját személyemben.”

Egy másik alkalommal meghagyta kancellárjának, hogy tizenkét zarándokot hívjon meg asztalához, amit az híven teljesített is. Amikor mindnyájan letelepedtek, a pápa körülnézve tizenhárom személyt számolt meg. Magához hívatta kancellárját, s megkérdezte, hogy parancsa ellenére miért tizenhármat hívott meg. A kancellár is megszámolta őket, de csak tizenkettőt talált, s így szólt: „Hidd el, atyám, csak tizenketten vannak.” Észrevette Gergely, hogy az, aki hozzá legközelebb ült, gyakran változtatja arcát, s hol ifjúnak, hol tisztelendő, ősz öregnek mutatkozik. Evés után bevezette szobájába, s hevesen kérlelte, hogy méltóztassék megmondani a nevét. Az pedig így válaszolt: „Miért tudakolod a nevem, ami titok? De tudd, hogy én vagyok az a hajótörött, akinek azt az ezüsttálat adtad, amelyet anyád küldött neked a zöldségfélékkel. Légy egészen bizonyos, hogy azon a napon, amelyen azt nekem adtad, az Úr kijelölt téged az Egyház fejévé és Szent Péter utódává.” Erre Gergely: „De azt honnan tudod, hogy az Úr engem akkor az Egyház fejévé rendelt?” Ő pedig: „Mert az ő angyala vagyok. Az Úr küldött hozzád, hogy védelmezzelek, s mindent, amit rajtam keresztül kérsz, kieszközöljek nála.” Ezzel hirtelen eltűnt.

Élt abban az időben egy remete, igen erényes férfiú, aki az Úrért mindeneket elhagyott, s nem volt mása, csak egy macskája, akit gyakran simogatott, és mint kis társát ölében kényeztette. Imádkozott az Úrhoz, méltóztassék megmutatni, hogy az örök jutalom lakhelyét kivel kell majd megosztania, hiszen ő Isten szerelméért a világ gazdagságaiból mindenről lemondott. Egy éjszaka feltárult előtte, hogy Gergellyel, a római pápával remélhet közös lakást. Ő erre búsulni kezdett, azt gondolván, hogy az önkéntes szegénység nem sokat használt neki, ha ugyanolyan jutalmat kap, mint az, aki a világi javakban annyira bővelkedett. Amikor éjjel-nappal Gergely gazdagságát a maga nyomorúságával hasonlította össze sóhajtozva, egy éjszaka az Úr hangját hallotta: „A gazdagot nem a kincsek birtoklása, hanem a bírvágy teszi. Hogy mered a magad szegénységét Gergely gazdagságával összemérni, amikor te naponta öledbe kuporodó macskádat jobban szereted, mint ő az egész vagyonát, amit nem szeret, hanem megvetve és mindenkinek szívesen osztogatva szórja.” Ekkor a remete hálát adott az Úrnak, s ő, aki korábban azt gondolta, hogy az ő érdeme szenved csorbát, ha Gergellyel hasonlítják össze, azért kezdett imádkozni, hogy méltó lehessen majdan vele együtt lakni.

Amikor Mauritius császárnál és fiainál hamisan bevádolták Gergelyt egy püspök halála miatt, azt mondja vikáriusának írt levelében: „Van egy dolog, amit sugalmazz röviden uraimnak: ha én, az ő szolgájuk a longobárdok halálára vagy ártalmára bujtogattam volna, a longobárd népnek ma nem lenne sem királya, sem vezére, sem urai, hanem nagy zűrzavarban élne, de mert félem Istent, óvakodom attól, hogy bárkinek is a halálát okozzam!” Olyan alázatos volt, hogy amikor pápa lett, a császár szolgájának nevezte magát, és azt urának szólította. Olyan ártatlan volt, hogy ellenségeinek meggyilkolását is ellenezte.

Amikor Mauritius császár üldözni kezdte Gergelyt és Isten Egyházát, ő többek között ezt írta a császárnak: „Mivel pedig bűnös vagyok, hiszem, hogy a Mindenható Istent annál inkább kiengesztelitek, minél jobban szorongattok engem, ki rosszul szolgáltam őt.” Egy alkalommal szerzetesi öltözékben, jobbjában kirántott kardot tartva, egy emberfélelem nélkül állott a király elé, s a karddal felé sújtva, megjósolta, hogy meg fog halni. Mauritius megrémülve abbahagyta Gergely üldözését, és állhatatosan kérni kezdte, hogy imádkozzon érte, hogy bűneiért Isten még ebben a világban büntesse meg, s a büntetést ne a végső elszámolásra tartogassa.

Egy alkalommal látta magát Mauritius, amint a Bíró ítélőszéke előtt áll, ki azt mondja: „Hozzátok Mauritiust!” És szolgái megragadva őt a Bíró elé állítják, s az így szól: „Hol kívánod, hogy visszafizessem neked azt a sok rosszat, amit életedben elkövettél?” Ő azt felelte: „Inkább itt fizess meg, Uram, mintsem a másvilágon.” Erre az isteni hang rögtön megparancsolta, hogy Mauritiust, feleségét, fiait és lányait adják át Phocas vitéznek, hogy megölje őket. Így is történt: nem sokkal később egy Phocas nevű katona őt magát és egész családját kardélre hányta, és átvette tőle a hatalmat.

Amikor Gergely a Santa Maria Maggiore bazilikában Húsvét napján misét celebrált, s kimondta, hogy „Az Úr békéje legyen veletek”, az Úr angyala hangosan válaszolt: „És a te lelkeddel.” Ezért tette e templomot Húsvét napjának stációs templomává,* s a csoda bizonyságára a hívek nem feleltek az Úr békéjére.

Hajdanában történt, amikor Traianus római császár nagy hévvel indult hadba, hogy egy özvegyasszony sírva szaladt oda hozzá és azt mondta: „Könyörgök, méltóztass megbosszulni ártatlanul megölt fiam vérét!” Amikor megígérte a császár, hogy ha egészségben visszatér, ítéletet mond majd, az özvegy így szólt: „De ki vállalja el ezt, ha te elesnél a csatában?” Traianus erre: „Az, aki utánam fog uralkodni.” Az özvegy: „De mit használ az neked, ha más szolgáltat nekem igazságot?” Traianus azt válaszolja: „Bizonyára semmit.” Mire az özvegy: „Nem lenne-e jobb neked, ha nékem igazságot szolgáltatsz, és ezért elnyered jutalmadat, mint ha másra hagyod?”

Ekkor Traianus császár megkönyörülve rajta, leszállt lováról, és ítéletet mondott az ártatlan vér fölött.

Azt is mesélik, hogy amikor Traianus egyik fia a városban féktelenül vágtázott, elgázolta egy özvegyasszony fiát. Amikor az özvegy sírva elpanaszolta ezt a császárnak, ő a saját fiát, aki ezt tette, odaadta az özvegynek megölt fia helyett, és nagylelkűen megajándékozta. Egy alkalommal, jóval Traianus halála után, Gergely Traianus fórumán ment át, és e bírói jóakaratra gondolt. Amikor a Szent Péter-bazilikába ért, keservesen megsiratta jótevője pogány tévelygését. Ekkor egy égi hang azt mondta neki: „Íme, kérésedet teljesítettem, és Traianus örök büntetését elengedtem. De ez után a legkomolyabban óvakodj attól, hogy valamely elítéltért könyörögj.” Damascenus pedig egyik beszédében azt meséli, hogy Gergely Traianusért imádkozva égi hangot hallott: „Szavadat meghallgattam, és megkegyelmezek Traianusnak.” Ennek – ugyanott mondja – tanúja egész Kelet és Nyugat.

Ezzel kapcsolatban mondják egyesek, hogy Traianus visszatért az életbe, itt részesült kegyelemben, itt érdemelte ki a fölmentést, és úgy jutott a dicsőségre; s még nem küldetett végleg a pokolba, s ítélete sem volt végleges. Mások azt mondják, hogy Traianus lelke nem szabadult meg teljesen az örök büntetéstől, hanem büntetése felfüggesztődött az Ítélet napjáig. Megint mások azt mondják, hogy a büntetése a kínzás helyét és módját illetően csak feltételesen volt megállapítva, míg Gergely imádságára, Krisztus kegyelméből a hely és a mód meg nem változott. Mások, mint János Diákonus, aki ezt a legendát összeállította, azt mondják, hogy nem az áll ott, hogy „imádkozott”, hanem az, hogy „megsiratta”. Az Úr gyakorta teljesíti könyörületesen azt, amire az ember, bár nagyon vágyakozik, kérni mégsem meri. És hogy az ő lelke nem a pokolból szabadult és vétetett a paradicsomba, hanem csak a pokol kínjaitól szabadult meg. „Lehetséges ugyanis – mondja –, hogy egy lélek a pokolban van, de Isten irgalmából a kínt nem érzi.” Mások szerint az örök kárhozat két részből áll; az első az érzékekre ható büntetés, a második a megvonás, vagyis az Isten látásától való megfosztottság. Ami az örök kárhozat első felét illeti, azt engedték el Traianusnak, a másik fele megmaradt.

Azt is beszélik, hogy egy angyal mondotta Gergelynek: „Mivel egy kárhozottért könyörögtél, két dolog közt választhatsz: vagy két napon át gyötrődsz a purgatóriumban, vagy egész életedben betegségek és fájdalmak kínozzanak.” Ő inkább azt választotta, hogy egész életében fájdalmak gyötörjék, mintsem a purgatóriumban kelljen két napig szenvednie. Ezért ettől kezdve hol láz gyötörte, hol köszvénytől szenvedett, hol nagy fájdalmak kínozták, hol szörnyű gyomorfájástól gyötrődött. Ezért mondja egyik levelében: „A köszvény és egyéb bajok kínja annyira nyomorgat, hogy az élet számomra a legnagyobb büntetés. Naponta kimerülök a fájdalomtól, és a halál orvosságát várva sóhajtozom.” Másutt azt mondja: „Fájdalmam hol enyhébb, hol erősebb, de nem olyan enyhe, hogy elmúljék, sem olyan erős, hogy belehaljak. Ezért van az, hogy bár naponta halálomon vagyok, a halál mégis elkerül. Olyannyira át vagyok itatva ártalmas nedvekkel, hogy az élet büntetés számomra, és sóvárogva várom a halált, mely hitem szerint panaszaimra az egyetlen gyógyszer.”

Egy asszony minden vasárnap kenyeret ajánlott fel Szent Gergelynek. Amikor Gergely mise alatt az Úr Testét nyújtotta neki, mondván: „A mi Urunk Jézus Krisztus teste vezessen el az örök életre”, ő illetlenül fölnevetett. Gergely rögtön visszahúzta kezét az asszony ajkától, s az Úr testének e darabkáját, megfordulva, az oltárra tette. Később a nép jelenlétében felelősségre vonta, hogy mi okból merészelt nevetni. Az így felelt: „Azért nevetek, mert az Úr testének nevezed azt a kenyeret, amelyet saját kezemmel gyúrtam.” Ekkor Gergely az asszony hitetlensége miatt leborult imádkozni, és fölkelve látta, hogy a kenyér egy emberi ujjá változott. Így térítette vissza hitéhez az asszonyt. Ismét imádkozott, s látta, hogy a hús visszaváltozott kenyérré. Ekkor odaadta az asszonynak, hogy magához vegye.

Fejedelmek néhány értékes ereklyét kértek Gergelytől, aki Szent János evangélista dalmatikájának egy darabkáját adta nekik. Azok átvették, de nagy méltatlankodással vissza is adták neki, mint hitvány ereklyéket. Ekkor Szent Gergely imádkozni kezdett, majd kért egy kést és megszurkálta az anyagot. A lyukakból rögtön vér serkedt, és így isteni módon megnyilatkozott, hogy milyen értékesek voltak ezek az ereklyék.

Egy gazdag római elhagyta feleségét, s ezért a pápa eltiltotta az áldozástól. Nehezen tűrte ezt az állapotot, de a pápa nagy tekintélye alól nem vonhatta ki magát. Megkérdezte a mágusok véleményét, akik megígérték, hogy ráolvasással elérik, hogy az ördög megszállja a pápa lovát, s addig gyötörje, míg lovasa komoly veszélybe nem kerül. Amikor Gergely lóra ült, a mágusok az ördögöt belebújtatván, annyira gyötörni kezdték a lovat, hogy senki nem tudta megfékezni. Gergely a Lélek sugallatára felismerte, hogy az ördög szállta meg a lovát, keresztet vetett, a lovat megszabadította múló őrjöngésétől, a varázslókat pedig örök vaksággal sújtotta. Ezek később vétküket megbánva eljutottak a szent keresztség kegyelmére. Szemük világát azonban nem kapták vissza, nehogy varázsmesterségüket újra kezdjék, de megparancsolta, hogy egyházi ellátással viseljék gondjukat.

Egy könyvben olvassuk, melyet a görögök Lymonnak neveznek, hogy Szent Gergely kolostorának apátja egyszer jelentette: az egyik szerzetes három pénzérmét tart magánál. Gergely a többiek elrettentésére kiközösítette. Valamivel később meghalt a szerzetes, de Gergely nem tudott elhunytáról. Felindult azon, hogy feloldozás nélkül halt meg, s egy imádságot írt sírfeliratként, melyben feloldozta a kiközösítés kötelékéből. Odaadta ezt egyik diákonusának, és meghagyta, hogy olvassa fel az elhunyt testvér sírja fölött. Az teljesítette a parancsot. Másnap éjjel megjelent a halott az apátnak, és elmondta, hogy mindeddig fogságban volt, de előző nap feloldoztatott.

Gergely zsolozsmát szerkesztett, egyházi éneket szerzett, és felállított egy énekes iskolát, melynek céljaira két házat építtetett, az egyiket a Szent Péter-, a másikat a Lateráni-bazilika mellett. Itt mind a mai napig nagy kegyelettel őrzik azt az ágyat, amelyre a hórák közben lepihent, azt a pálcát, mellyel a gyerekeket fegyelmezte, és saját antifonáléját. Ő fűzte a mise-kánonhoz: „és napjainkat rendezd a te békédben, ragadj ki minket az örök kárhozatból, és számlálj választottaid seregébe”. Végül Gergely, miután tizenhárom évig, hat hónapig és tíz napig ült Szent Péter székében, jócselekedetektől telve elköltözött testéből. Sírján ez a vers áll:

Testedből ez a test, anyaföld, most vedd, tied újra,
 Majdan visszaadod, s élteti akkor az Úr.
Szárnyal a lélek az égbe: dehogy fél már a haláltól!
 Általa út nyílik: áll örök Élet előtt.
Legfőbb főpapi test maradékát őrzi e sírbolt,
 Tette a jót, míg élt, bárhova vitte a sors.

Az Úr megtestesülése utáni 604. évben történt ez, Phocas császár idején.

Szent Gergely halála után szörnyű éhínség támadta meg az egész országot. A szegények, akiket Gergely olyan bőkezűen táplált, utóda elé járultak, mondván: „Urunk, ne engedje Szentséged, hogy akiket atyánk, Gergely táplált, most éhen haljunk.” E szavakra a pápa mindig méltatlankodva felelte: „Ha Gergely saját dicső hírneve miatt magára vállalta is mindenféle népség gondját, mi nem tudjuk mindannyiukat etetni.” És üres kézzel bocsátotta el őket. Szent Gergely háromszor megjelent neki, és kedvesen megfeddte fukarsága és elutasító beszéde miatt, de az nem volt hajlandó megjavulni. Ekkor negyedszerre félelmetes külsőben jelent meg, megragadta őt és fejére halálos csapást mért. Mérhetetlen fájdalom kínozta, és ő rövid időn belül be is végezte életét.

Gergelyt még az említett éhínség idején ócsárolni kezdték irigyei, erősködve, hogy az Egyház egész vagyonát eltékozolta. Bosszúból rábeszéltek egyeseket, hogy égessék el a könyveit. Már néhány könyvét elégették, és a többit is tűzre akarták vetni, amikor Péter Diákonus, Gergely bizalmasa, aki Dialógusainak négy könyvében beszélgetőtársa volt, hevesen tiltakozni kezdett. Azt bizonygatta, hogy emlékét így nem tudják eltörölni, mert műveinek példányait a világ különböző tájain őrzik. Hozzátette, hogy szentségtörés egy olyan nagy- atyának annyi és oly kitűnő könyvét elégetni, kinek feje fölött ő maga gyakran látta a Szentlelket galamb képében. Végül sikerült őket meggyőzni, hogy ha azt, amit mondott, esküvel megerősíti, és azonnal meghal, elállnak a további könyvégetéstől. Ha viszont nem hal meg, hanem tanúskodását túlélné, saját kezével fog segíteni a könyvégetőknek. Gergely megjövendölte ugyanis neki, hogy ha nyilvánosságra hozza a galamb látomásának csodáját, nem élhet tovább. A tisztelendő Péter levita diákonusi öltözékben, kezében az evangéliumos könyvvel megjelent, majd azt megérintve tanúságot tett Gergely szentségéről, és fájdalom nélkül, az igaz hitvallás szavaival lehelte ki lelkét.

Szent Gergely kolostorának egyik szerzetese pénzt gyűjtött magának, Szent Gergely azonban megjelent egy másik szerzetes előtt, mondván, hogy figyelmeztesse társát: ossza szét a pénzt és tartson bűnbánatot, mert három nap múlva meg fog halni. A szerzetes meghallva ezt, nagyon megijedt, bűnbánatot tartott és visszaadta a pénzt. Ezután annyira úrrá lett rajta a láz, hogy a harmadik nap hajnalától reggel kilencig a forróság miatt nyelvét kidugva lihegett, s már úgy látszott, meghalt. A többiek körülállták és zsoltárokat énekeltek, majd abbahagyva a zsoltározást, ócsárolni kezdték. Ő azonban hirtelen feléledt, mosolyogva pislogott és így szólt: „Irgalmazzon nektek az Úr, testvéreim, amiért engem ócsároltatok, mert nem kis bonyodalmat okoztatok nekem. Egyszerre vádoltatok ti, meg az ördög, és nem tudtam, melyik vádra válaszoljak előbb. Ha valaha egy haldoklót láttok, ne szidjátok, hanem érezzetek együtt vele, mert vádlójával a szigorú Bíró ítélőszéke elé megy. Amikor az ítélőszék előtt álltam az ördöggel együtt, és Szent Gergely segítségével minden vádjára jól megfeleltem, egy vádpontot rám bizonyított az ördög, amitől elszégyelltem magam, s mint látjátok, ezért gyötrődöm így, s mindeddig nem tudtam megszabadulni tőle.” Amikor a testvérek megkérdezték, hogy mi volt az, így felelt: „Nem merem megmondani, mert amikor Szent Gergely megparancsolta, hogy jöjjek hozzátok, az ördög nagyon méltatlankodott, azt gondolva, hogy Isten küldött vissza, hogy e miatt a dolog miatt penitenciát tartsak. Gergely lett a kezesem, hogy a felhánytorgatott vádat nem leplezem le senki előtt.” Később ezt kiáltozta: „Ó, András, András, te, aki ebbe a veszélybe sodortál tanácsoddal, még ebben az évben meghalsz.” Ezzel kifordultak szemei, s meghalt.

Élt a városban egy András nevű ember, aki abban a pillanatban, amikor a szerzetes a halálán megátkozta, szörnyű betegségbe esett, úgyhogy a hús teljesen lesorvadt róla, de meghalni nem tudott. Akkor összehívták Szent Gergely kolostorának szerzeteseit, s megvallotta, hogy a nevezett szerzetessel együtt ellopták a kolostor bizonyos iratait, és jó pénzért eladták idegeneknek. Eddig nem tudott meghalni, de beismerő szavaival kilehelte a lelkét.

Szent Eugenius életrajzában olvassuk, hogy abban az időben, amikor az egész egyház az ambrozián rítust követte a gregorián rítus rovására, a római pápa, Adrianus zsinatot hívott össze, ahol elhatározták, hogy a gregorián rítust kell egységesen bevezetni. A végrehajtó Károly császár volt, aki végigjárva a provinciákat, fenyegetésekkel és büntetésekkel kényszerített minden klerikust; az ambrozián rítus könyveit pedig mindenütt elégette, és sok rebellis klerikust bebörtönzött. Eugenius püspök a zsinatra megérkezve látta, hogy azt már három napja berekesztették. Ekkor bölcsességével rávette a pápát, hogy mindazon főpapokat, akik részt vettek a zsinaton, s már három napja eltávoztak, hívja vissza. Újra összehívták a zsinatot, és minden atya egyetértett javaslatával, hogy mind az ambrozián, mind a gregorián misszálét helyezzék Szent Péter apostol oltárára, zárják be jól a templom ajtaját, gondosan pecsételjék le több püspök pecsétjével, és ők maguk egész éjjel imádkozzanak, hogy az Úr valamiféle jel által fedje fel előttük, hogy a kettő közül melyik rítust kell inkább követni a templomokban. Megtették, amit elhatároztak. Reggel kinyitották a templom kapuit, s mindkét misszálét kinyitva az oltáron találták.

Mások hozzáteszik, hogy a Gergely-féle teljesen szét volt esve, és mindenfelé szétszóródva találtak rá, míg az ambroziánt úgy találták, azon a helyen kinyitva, ahogy hagyták. Ebből az isteni jelből megtudták, hogy a gregoriánus rítust kell elterjeszteni a világon, az ambroziánt pedig csak saját templomában kell követni. Az atyák pedig azt, ami isteni módon tudomásukra jutott, határozatba is foglalták, s mind a mai napig ez van érvényben.

Szent János Diákonus meséli, aki Szent Gergely életrajzát összeállította, hogy amikor összeállította és megírta az életrajzot, álmában egy papnak öltözött férfiú állt a lámpája mellé, amikor írt. Olyan hófehér és finom szövésű öltözék volt rajta, hogy a ritkás szöveten áttűnt az alatta lévő tunika feketesége. Még közelebb lépett, s majd megpukkadt a nevetéstől. Mikor János megkérdezte, hogy ilyen tisztes kinézésű férfiú hogy nevethet ilyen orcátlanul, azt mondta: „Mert te olyanoknak a haláláról írsz, akiket életükben sosem láttál.” János erre: „Nem ismerem ugyan szemtől szembe, mégis olyasvalakiről írok, akit megismertem olvasmányaimból.” Az folytatja: „Úgy látom, te megcsináltad, amit akartál, de én is megteszem, amit tudok.” Ezzel kioltotta a lámpát, és annyira megijesztette, hogy János hangosan felkiáltott, mert azt gondolta, hogy az az ember elvágja a torkát.

Hirtelen megjelent Gergely, jobbról Szent Miklós, balról Péter Diákonus kísérte, s azt mondta: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31). Az ellenséges alak az ágy függönye mögé rejtőzött, mire Gergely kiragadta Péter Diákonus kezéből a nagy fáklyát, és lángjával az ellenség száját és egész arcát megperzselve úgy befeketítette, mint egy szerecsent. Egy kis szikra a fehér öltözetre esett, és elemésztette. Ekkor látható lett a koromfekete alak. Így szólt Szent Péter Gergelyhez: „Ezt eléggé befeketítettük.” Mire Gergely: „Nem mi feketítettük be, csak megmutattuk, eleve milyen fekete volt.” Majd nagy fényességet maguk után hagyva, eltávoztak.

 

fordította: Madas Edit




Hátra Kezdőlap Előre