Szent Péter apostol
 [június 29.]

Péter háromnevű volt: nevezték először is Simon Barionának. Simon azt jelenti: ‚engedelmes’, vagy ‚szomorúságot kinyilvánító’ – Bariona pedig annyi, mint ‚galamb fia’: bar szír nyelven ‚fiú’, iona héberül ‚galambot’ jelent. Engedelmes volt ugyanis, mikor Krisztus hívta őt, és egyetlen parancsszavára engedelmeskedett az Úrnak; szomorúságot kinyilvánító, mikor megtagadta Krisztust és kimenvén keserű könnyekre fakadt; galamb fia, mivel szelíd egyszerűséggel szolgált Istennek. Másodszor, nevezték Cephasnak is, ami azt jelenti: ‚fej’ vagy ‚szikla’ vagy ‚szájával kiáltó’. Fej elsősége miatt, a kiemeltségben; szikla rendíthetetlensége miatt a szenvedésben, szájával kiáltó állhatatossága miatt az igehirdetésben. Harmadszor, nevezték Péternek is, ami azt jelenti: ‚felismerő’ vagy ‚sarut levető’ vagy ‚leoldozó’, minthogy felismerte Krisztus istenségét, mikor azt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia” (Mt 16,16), és indulatainak lábairól minden holt és földi cselekedetet levetett, mikor azt mondta: „Íme, mi mindeneket elhagyunk stb.” (Mt 19,27), és a bűnök bilincsét leoldotta rólunk azokkal a kulcsokkal, amiket az Úrtól kapott. Három mellékneve is volt, mert mondották Simon Johannának, ami azt jelenti: ‚az Úr szépsége’; másodszor János fia Simonnak, ami azt jelenti: ‚aki megajándékoztatott’; harmadszor Simon Barionának, ami annyit tesz: ‚galamb fia’. Ezekből megtudjuk, hogy megvolt benne az erkölcs szépsége, az erények ajándéka s a könnyek bősége, mert a galamb is nyögdécsel éneklés helyett. A Péter nevet Jézus először megígérte neki, mondván: „Te Cephasnak fogsz neveztetni, ami annyit tesz, mint Péter” (Jn 1,42); másodszor, e megígért nevet neki adta, amint az Márk evangéliuma 3. részében írva van: „És Simonnak a Péter nevet adá” (Mk 3,16); harmadszor, a neki adott nevet megerősítette, amint azt Máté evangéliuma 16. részében mondotta: „Én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és e kőszálon fogom építeni az én Anyaszentegyházamat” (Mt 16,18). Szenvedéstörténetét Marcellus, Linus pápa, Hegesippus és Leó pápa is megírta.

 

Péter apostol az apostolok közt mindnél lángolóbb volt: meg akarta tudni, hogy ki az Úr árulója, mert ahogy Ágoston írja, ha ezt megtudta volna, fogával tépte volna szét. Az Úr ezért nem akarta árulóját megnevezni, mert ahogy az Aranyszájú állítja, ha megnevezi, Péter tüstént felugrott volna, hogy azon nyomban megölje. Ő ment az Úrhoz a tengeren; az Úr színeváltozásakor és a leány feltámasztásakor őt választotta ki az Úr, pénzt talált a hal szájában, s a mennyország kulcsait bízta rá az Úr, bárányokat kapott Krisztustól, hogy legeltesse őket, Pünkösdkor háromezer embert térített meg beszédével, Ananiásnak és Saphirának a halálát előre megmondta, meggyógyította a béna Aeneast, megkeresztelte Corneliust, Tabitát feltámasztotta, testének árnyékával gyógyította a betegeket, Heródes tömlöcbe záratta, de egy angyal kiszabadította. Hogy mit evett, s hogy milyen volt öltözete, maga vall róla Kelemen könyvében: „Kenyeremet – mondja – kizárólag olajbogyóval és ritkábban zöldségfélékkel szoktam enni, s öltözetem – amint látod – vászoning és köpeny, s ezen kívül nem is kívánok mást.”

Azt is mondják, hogy kebelében állandóan kendőt hordott, hogy avval itassa fel sűrűn omló könnyeit, mivel valahányszor Isten édes beszédére és jelenlétére emlékezett, a túláradó szeretet boldogságában könnyeit nem tudta elfojtani. S valahányszor a megtagadás bűne eszébe jutott, bőséges könnyekre fakadt, s ezért annyira szokásává vált a sírás, hogy már úgy tűnt, egész arcát kimarták a könnyek – ahogy Kelemen mondja. Ugyancsak ó állítja, hogy amikor kakasszót hallott, mindig felkelt, hogy imádkozzék, és akkor is sírásban szokott volt kitörni. Azt is említi Kelemen – ahogyan az Egyháztörténetben* található –, hogy mikor Péter feleségét kivégzésre hurcolták, Péter nagy örömmel ujjongott, és feleségét nevén szólítva utána kiáltott: „Ó, hitvesem, emlékezz az Úrra!”

Egy alkalommal Péter elküldte két tanítványát prédikálni. Miután húsznapi járóföldet megtettek, az egyik meghalt, a másik pedig visszatért Péterhez és jelentette, mi történt. Azt mondják, ő volt Szent Martialis, vagy némelyek szerint Maternus. Másutt az olvasható, hogy az előbbi Szent Fronto volt, a meghalt társa, a másik pedig György presbiter. Akkor Péter átadta neki botját, meghagyva, hogy menjen el társához, és helyezze rá. Mikor ezt megtette, a negyvennapos halott azonnal életre kelt.

Abban az időben egy Simon nevű mágus működött Jeruzsálemben, aki azt állította magáról, hogy ő az igazság kútfeje, s hogy a benne hívők örökéletűek lesznek, és azt is mondta, hogy ő nem ismer lehetetlent. Kelemen könyvében is olvasható, hogy kijelentette: „Nyilvánosan istenként fognak imádni, istennek kijáró tiszteletben részesítenek, és amit csak akarok, megtehetem majd. Egyszer, midőn anyám, Ráchel kiküldött a mezőre aratni, mikor megláttam egy ott heverő sarlót, megparancsoltam neki, hogy arasson, és az a többieknél tízszerte többet aratott.” Azt is hozzátette, amiről Jeromos beszél: „Én vagyok Isten szava, én a szépséges, én a Vigasztaló, én az Isten teljessége.” Bronzkígyókat is életre keltett, bronz- és márványszobrokat is nevetésre fakasztott, kutyákat éneklésre bírt. Ő tehát – ahogy Linus mondja – vitába akarta hívni Pétert, és megmutatni neki, hogy ő Isten.

A kitűzött napon eljött Péter a versengés színhelyére. Péter így köszöntötte e jelenlévőket: „Békesség néktek, testvérek, kik az igazságot szeretitek.” Mire Simon: „Nincs szükségünk a te békédre, mert ha béke lenne és egyetértés, semmit sem tehetnénk az igazság megtalálására. Hiszen a zsiványok is megvannak egymás között, ezért hát ne a békét szólítsd, hanem a harcot. Akkor lesz béke a két küzdő között, ha az egyik alulmarad!” Mire Péter: „Miért félsz hallani ezt a szót, béke? A bűn háborúságot szül, ahol pedig nincs bűn, ott békesség van; a vitákban az igazságot, a cselekedetekben az igazságosságot találjuk meg.” Erre Simon: „Üres fecsegés ez, de majd én megmutatom neked isteni hatalmamat, úgy, hogy azon nyomban engem fogsz imádni. Én vagyok az erények kútfeje, tudok szállni a levegőben, új fákat sarjasztani, a követ kenyérré változtatni, sértetlenül állni a tüzet, s amit csak akarok, mindent megtehetek.” Péter vitába szállt vele ekkor, és minden szemfényvesztését leleplezte. Akkor látta Simon, hogy nem tud szembeszállni Péterrel, valamennyi varázskönyvét – nehogy kiderüljön mágus volta – a tengerbe vetette, és Rómába vette útját, hogy ott tartsák istennek. Mikor Péter értesült erről, egészen Rómáig követi őt.

Claudius császár uralkodásának negyedik évében érkezett Péter Rómába, 25 évig maradt ott, és Johannes Beleth szerint* két püspököt szentelt maga mellé segítségül: Linust és Cletust, az egyiket a városon kívülre, a másikat belülre. Állhatatos prédikálással sokakat megtérített, rengeteg beteget meggyógyított és prédikációiban mindig a szüzességet magasztalva, Agrippa kormányzó ágyasai közül négyet olyannyira meggyőzött, hogy azok megtagadták, hogy a kormányzóhoz visszatérjenek. A feldühödött prefektus csak az alkalomra várt Péter ellen. Ezután megjelent az Úr Péternek, mondván: „Simon és Nero ellened fondorlatoskodnak, de ne félj, mert én veled vagyok, hogy kiszabadítsalak, és megvigasztallak az én szolgámmal, Pállal, aki holnap fog Rómába jönni.” Péter tehát tudván, hogy hamar lebontja sátorát (2 Pt 1,14) – ahogy Linus mondja –, a testvérek gyülekezetében megragadta Kelemen kezét, püspökké szentelte őt, és erővel a maga székébe ültette. Ezután Pál, ahogy azt az Úr előre megjelentette, Rómába jött, és Péterrel együtt hirdette Krisztust.

Simon mágust pedig annyira megkedvelte Nero, hogy teljes bizonyossággal saját élete üdvének és az egész város védelmezőjének gondolta. „Egy napon pedig – ahogy Leo pápa mondja –, mikor Nero előtt állt, hirtelen átváltoztatta külsejét: hol öregnek, hogy pedig fiatalnak látszott. Mikor Nero ezt látta, azt hitte, hogy valóban az Isten fia. Ezért azt mondta Simon mágus Nerónak, amint azt Leo elmondja: »Hogy valóban meggyőződj arról, császár, hogy én vagyok Isten fia, parancsold meg, hogy vegyék fejemet, s én harmadnapra feltámadok.« Megparancsolja hát Nero a hóhérnak, hogy fejezze le őt. Miközben az abban a hitben volt, hogy Simonnak veszi a fejét, egy kost fejezett le. Simon pedig varázserejével és boszorkányos mesterkedéssel sértetlenül csúszott ki a keze közül, a kos tagjait pedig összeszedte és elrejtette, s ő maga három napra elbújt. A kos vére ott maradt megalvadva. Harmadnapon aztán megjelent Nero előtt, mondván: »Mosasd föl kiömlött véremet, mert íme itt vagyok, akit lefejeztek, hisz’ ígéretem szerint harmadnapra feltámadtam.« Nero ennek láttán elámult, és valóban Isten fiának gondolta.” Így Leo.

Egyszer megtörtént, hogy míg Neróval bent ült egy teremben, egy démon az ő képében kint szólt a néphez. Végül a rómaiak akkora tiszteletben tartották, hogy szobrot állítottak neki, és ezt írták fölébe: „Simonnak, a szent istennek”.

Péter és Pál pedig – amint Leo tanúsítja – Nero elé járult, s minden szemfényvesztését leleplezte. Péter ezen felül azt is elmondta, hogy miként Krisztus is kétlényegű, tudniillik emberi és isteni, ugyanúgy ebben a mágusban is két lényeg lakozik: emberi és ördögi. Erre Simon azt mondta – ahogy Szent Marcellus és Leo tanúsítja –: „»Minek tűrjem tovább ezt az ellenséget? Meg fogom parancsolni angyalaimnak, hogy álljanak rajta bosszút értem.« Mire Péter: »Én nem félek a te angyalaidtól, de azok tőlem igen.« Nero így vágott közbe: »Nem félsz Simontól, aki tettekkel bizonyítja istenségét?« Mire Péter: »Ha isteni természet lakozik benne, mondja meg most nekem, mire gondolok, vagy mit teszek, de előbb a füledbe súgom gondolatomat, nehogy hazudni merészeljen.« Nero azt mondta: »Gyere ide és mondd meg, mire gondolsz.« Péter pedig odamenvén ezt súgta: »Hozass nekem árpakenyeret, és titokban adják ide.« Mikor odavitték, Péter megáldotta, elrejtette ruhaujjába, és így szólt: »Mondja meg Simon, aki istennek adja ki magát, mire gondoltam, mit mondtam, vagy mit csináltam.« Simon így válaszolt: »Mondja meg inkább Péter, hogy én mire gondolok.« Péter erre így szólt: »Mindjárt bebizonyítom, hogy tudom, mire gondol Simon. Meg is teszem azt, amire gondol.«Akkor Simon kiáltozni kezdett: »Nagy kutyákat ide, hogy falják föl!« Erre nyomban irdatlan nagy kutyák jelentek meg, és rárontottak Péterre. Hanem ő a megáldott kenyeret elébük vetette, és azonnal megfutamította őket. Akkor azt mondta Péter Nerónak: »Íme nem szavakkal, de tettekkel megmutattam, hogy tudom, miben mesterkedik ellenem Simon. Mert aki azt ígérte, hogy angyalok jönnek majd ellenem, kutyákat varázsolt elő, hogy megmutassa, neki nem szent angyalai vannak, hanem csak kutyái.« Erre Simon így szólt; »Péter és Pál, hallgassatok ide! Ha itt nem tehetek ellenetek semmit, elmegyünk mi még majd oda, ahol ítélkeznem kell fölöttetek, de egy kis ideig megkegyelmezek nektek.«” Így Leo.

Akkor – ahogy Hegesippus és Linus mondja – Simon mértéktelen gőgjében azzal merészelt dicsekedni, hogy képes halottakat feltámasztani. Történetesen éppen akkor halt meg egy ifjú. Odahívták Pétert és Simont. Simon javaslatára mindnyájan megegyeztek abban, hogy öljék meg azt, amelyikük nem tudja feltámasztani az ifjút. Simon tehát ráolvasott a halottra, és a körülállók úgy látták, hogy az ifjú mozgatja fejét. Akkor mindnyájan kiáltozni kezdtek, és meg akarták kövezni Pétert, aki nagy nehezen csöndet parancsolt, és így szólt: „Ha él a halott, keljen fel, járjon és beszéljen; ha nem, tudjátok meg, puszta képzelődés volt, hogy a halott feje mozog. Simon menjen odébb az ágytól, hogy mindenestül lelepleződjenek ördögi mesterkedései.” Simont tehát elküldték az ágytól, Péter távolabb állt, és miután imádkozott, így kiáltott: „Ifjú, a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Mire az tüstént életre kelt és járni kezdett. Mikor pedig a nép meg akarta kövezni Simont, Péter így szólt: „Elég büntetés neki az, hogy el kell ismernie, alulmaradt mesterkedéseiben. A mi Mesterünk arra intett minket, hogy a rosszért jóval fizessünk.”

Simon ekkor azt mondta: „Tudjátok meg, Péter és Pál, hogy nem kapjátok meg, amire vágytok, hogy vértanúsággal koszorúzzanak benneteket.” Péter így szólt: „Történjék meg, amire vágyunk, te pedig légy szerencsétlen, mivel hazugság minden, amit mondasz.” Akkor Simon – ahogy Szent Marcellus mondja – elment tanítványának, Marcellusnak házához, és annak ajtajához kötött egy hatalmas ebet, mondván: „Most majd meglátom, hogy Péter, aki hozzád szokott járni, be tud-e lépni?” Nem sokkal ezután megérkezett Péter és keresztet vetve eloldozta a kutyát, mire a kutya mindenki máshoz szelíd lett, egyedül Simont kergette meg, s a földre teperve maga alá gyűrte, és már-már átharapta a torkát. Péter azonban odafutván rákiáltott, hogy ne bántsa. A kutya nem is ejtett egy karcolást sem rajta, de a ruháit darabokra tépte úgy, hogy meztelen maradt. A nép, s különösen a gyerekek, addig futottak utána a kutyával együtt, míg mint valami farkast, ki nem üldözték a városból. Ennek a megaláztatásnak a szégyenét nem bírta elviselni, és egy álló éven át mutatkozni sem mert. Marcellus e csoda láttán csatlakozott Péterhez.

Később visszatért Simon, és Nero ismét barátságába fogadta. Ahogy Leo elmondja, Simon összehívta a népet, és azt állította, hogy a „galileaiak” súlyosan bántalmazták, s azt mondta, hogy ezért el akarja hagyni a várost, amelyet védelmezett, s megjelölte azt a napot, amelyen majd a mennybe megy, mivel méltatlannak tartja, hogy továbbra is a földön lakjék. A kijelölt napon tehát felment egy nagyon magas toronyba – vagy Linus szerint a Capitoliumra –, és onnan levetve magát, babérkoszorúval koronázva repdesni kezdett. Pál erre így szólt Péterhez: „Az én dolgom az imádság, a tiéd a parancsolás.” Mire Nero azt mondta: „Ez az ember igazmondó, ti pedig hitetők vagytok.” Péter pedig így szólt Pálhoz: „Pál, emeld fel fejedet és láss!” Mikor felemelte a fejét, és meglátta a repkedő Simont, azt mondta Péternek: „Péter, miért késlekedsz, vidd véghez, amit elkezdtél, hiszen már szólít minket az Úr!” Akkor Péter azt mondta: „Megparancsolom nektek, Sátán angyalai, kik őt az égben tartjátok, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, hogy őt tovább ne hordozzátok, hanem engedjétek lezuhanni!” Azon nyomban lezuhant, és nyakát szegve kilehelte a lelkét.

Nero ezt hallván, fájlalta, hogy egy ilyen embert elveszített, és azt mondta az apostoloknak: „Gyanúsak vagytok előttem, ezért példás büntetéssel veszejtelek el benneteket.” Így Leo. Átadta őket a jeles férfiú, Paulinus kezébe. Paulinus Mamertinus őrizetére bízta őket. Két katona, Processus és Martinianus voltak az őrök, akiket Péter és Pál megtérített, ezért kinyitották a börtönt, és szabadon engedték őket. Paulinus az apostolok vértanúhalála után magához hívatta Processust és Martinianust, s miután rájuk bizonyosodott, hogy keresztények, Nero parancsára lefejezték őket.

A római keresztények kérlelni kezdték Pétert, hogy távozzék a városból, de ő nem akart. Végül a könyörgéseknek engedve elindult, de amikor a városkapuhoz ért – miként azt Leo és Linus tanúsítják –, azon a helyen, amit most Sancta Maria ad passusnak neveznek,* meglátta a vele szembe jövő Krisztust, és megkérdezte: „Hová mégy, Uram?” Mire ő így válaszolt: „Rómába jövök, hogy ismét megfeszítsenek.” Mire Péter: „Ismét megfeszíttetel?” Mire az Úr: „Igen.” Péter erre így szólt; „Uram, én is visszatérek, hogy veled együtt feszítsenek meg.” E szavakra az Úr Péter szeme láttára és könnyeinek hullatása közepette az égbe emelkedett. Mikor megértette, hogy Krisztus az ő szenvedéséről beszélt, visszatért. Mindent elmesélt a testvéreknek. Nero szolgái elfogták, és átadták Agrippa kormányzónak; és az ő arca napként ragyogott, mondja Linus. Amaz pedig így szólt hozzá: „Te vagy-e az, aki a csőcselékkel és asszonynéppel dicsekszel, akiket elválasztasz hitvesük ágyától?” Akkor az apostol bátran kijelentette, hogy ő csak az Úr keresztjében dicsekedik. Erre parancsot adtak, hogy Pétert, mint idegent, feszítsék keresztre, Pált pedig, minthogy római polgár volt, fejezzék le.

Az ellenük hozott ítéletről Dionysius is beszámol, a Pál haláláról Timóteushoz írott levelében e szavakkal; „Ó, testvérem, Timóteus, ha láttad volna haláltusáját, bizony belepusztultál volna a szomorúságba és fájdalomba. Ki ne zokogott volna abban az órában, mikor kihirdették ellenük az ítéletet, hogy tudniillik Pétert keresztre feszítik, Pált pedig lefejezik. Pogányok és zsidók tömegét láthattad volna akkor, amint ütlegelik, és arcul köpdösik őket. Mikor pedig eljött szörnyűséges végórájuk, az után, hogy elválasztották őket, megkötözték a »világ oszlopait« a testvérek sírása és jajveszékelése közepette. Akkor így szólt Pál Péterhez: »Béke veled, egyházak talpköve, s Krisztus juhainak és bárányainak pásztora!« Péter pedig így szólt Pálhoz: »Menj békével, jó erkölcsök hirdetője, az igazak üdvének közvetítője és vezére!« Mikor pedig elválasztották őket egymástól, mesteremet követtem, mert nem egyazon negyedben ölték meg őket.” Így Dionysius.

Péter pedig – ahogy azt Leo és Marcellus tanúsítja – mikor a kereszthez ért, azt mondta: „Mivel az én Uram a mennyekből szállt le a földre, egyenesen álló keresztre emelték. Ha engem az Úr arra méltatott, hogy a földről az égbe szólítson, illő, hogy keresztem fejemet a föld felé, lábamat pedig az ég felé irányítsa, Mivel nem vagyok méltó arra, hogy ugyanúgy feszítsenek keresztre, mint az én Uramat, fordítsátok meg az én keresztemet, és fejjel lefelé feszítsetek meg.” Erre azok megfordították keresztjét, és lábbal felfelé, kézzel lefelé szögezték rá. Akkor a feldühödött tömeg meg akarta ölni Nerót és a kormányzót, s ki akarta szabadítani az apostolt. Hanem ő kérlelte őket, hogy ne akadályozzák meg vértanúságát. Az Úr pedig – ahogyan Hegesippus és Linus mondja – megnyitotta azok szemét, akik ott siratták, hogy lássák, amint angyalok veszik körül rózsákból és liliomokból font koszorúkkal, és a kereszten függő Péter egy könyvet vesz át Krisztustól, melyből fennhangon olvas. Akkor Péter – amint azt ugyancsak Hegesippus tanúsítja – a kereszten szólni kezdett: „Téged akartalak követni, Uram, de nem volt jogom hozzá, hogy egyenesen feszítsenek meg; te vagy mindig az egyenes, a magasságos és a fenséges, mi az első ember gyermekei vagyunk, aki fejét a föld felé fordította, akinek bukását jelzi az ember megszületésének módja, hiszen úgy jövünk ki anyánk méhéből, hogy a föld felé igyekszünk. Természetünk is elferdült, mert a világ azt gondolja jónak, ami nyilvánvalóan rossz. Te, Uram, mindenem vagy, mindaz, ami vagy, teljesen te vagy, nekem semmi más nincs, csak te magad. Hálát adok neked teljes lelkemből, ami éltet, amivel gondolkodom, amivel szólok.” Itt két másik okot is érintett, ami miatt nem akart egyenesen megfeszíttetni. Péter, látván, hogy a hívők látják dicsőségét, hálát adva, és a hívőket Istennek ajánlva, kilehelte lelkét. Akkor két testvér, Marcellus és Apuleius, akik tanítványai voltak, levették a keresztről, és a testét különféle fűszerszámokkal bebalzsamozva, eltemették.

Isidorus azt mondja a Szentek születéséről és haláláról szóló könyvében: „Péter miután megalapította az antiochiai egyházat, Claudius császár idejében Rómába ment, hogy megküzdjön Simon mágussal. 25 évig hirdette ott az evangéliumot a város püspökeként. Az Úr szenvedésétől számított 36. évben pedig – saját akaratának megfelelően – Nero fejjel lefelé keresztre feszíttette.” Így Isidorus.

Még ugyanaznap Péter és Pál megjelent Dionysiusnak, amiről maga írt fent mondott levelében e szavakkal: „Figyeld a csodáját, lásd a jelét, testvérem, Timotheus, az ő feláldoztatásuk napjának. Mert jelen voltam szétválasztásuk idején, haláluk után pedig láttam, amint kéz a kézben belépnek a városkapun, fényességes ruhában, ragyogó dicsfénykoszorúval ékesítve.” Így Dionysius.

Nero azonban nem maradt büntetlenül ezen bűne és mások miatt sem, amiket elkövetett, mert önkezével vetett véget életének. Gaztettei közül említünk itt röviden néhányat.

Midőn tanítómestere, Seneca, ahogyan az egy apokrif történetben olvasható, méltó jutalmat remélt fáradozásáért, Nero megparancsolta neki, válasszon, hogy melyik fának az ágára kívánja magát felakasztani, mondván, hogy ezt a jutalmat kapja tőle munkájáért. Mikor pedig Seneca megkérdezte: ugyan mivel érdemelte ki ezt a halálbüntetést, egy éles kardot suhogtatott a feje fölött, Seneca pedig fejét elkapva hátrált a fenyegető kard elől, rettegve a félelemtől, a halálos fenyegetéstől. Mire Nero azt mondja: „Mester, miért hátrálsz a fenyegető kard elől fejedet kapkodva?” Erre Seneca azt felelte: „Ember vagyok, azért félek a haláltól, s nem szívesen halok meg.” Mire Nero: „Ugyanúgy féltem én is eddig tőled, ahogy a gyermek szokott félni, ezért amíg te élsz, nem élhetek nyugodtan.” Seneca így szólt: „Ha meg kell halnom, legalább azt engedd, hogy én válasszam meg a halálom módját.” Mire Nero: „Sürgősen válassz, ne sokáig húzd!” Akkor Seneca teletöltötte vízzel a fürdőkádját, mindkét karján fölvágta az ereit, és így, bőven kiömlő vérével vetett véget életének. Jóslatszerűen kapta a Seneca, vagyis ‚öngyilkos’ (se necans) nevet, mivel végül is, jóllehet kényszer hatására, önkezével vetett véget életének. Azt olvashatjuk, hogy ennek a Senecának két testvére volt. Az egyik Julianus Gallio, a híres szónok, aki öngyilkos lett, a másik Mela, Lucanus költő atyja, azé a Lucanusé, akiről az olvasható, hogy Nero parancsára ereit felvágva végzett magával.

Egy másik alkalommal Nero tébolyult gonoszságában – amint azt ugyanebben az apokrif történetben találjuk – anyját megölette és feldaraboltatta, hogy lássa: miként hordta őt méhében. Az orvosok pedig anyja megölése miatt vádolva kijelentették: „A jog ellenzi és az isteni törvény is tiltja, hogy a fiú megölje anyját, aki szülte őt, és annyi fáradsággal és gonddal fölnevelte.” Mire Nero: „Tegyetek engem egy fiúval terhessé, majd szüljem is meg, hogy megtudjam, mekkora fájdalma volt anyámnak.” A szülés gondolatára akkor jutott, amikor a városon átmenőben egy szülő nő kiáltozását hallotta. Azt felelték neki: „Lehetetlen, mert ellenkezik a természettel, s nem könnyű, mert nem is ésszerű.” Nero pedig azt mondta nekik: „Ha nem tudjátok megtenni, hogy terhes legyek és szüljek, szörnyű kínhalállal haltok mindannyian.”

Akkor italt készítettek neki, s titokban egy békát tettek bele, megitatták vele, majd tudományukkal megnövesztették a hasában. Hasa ezt a természetellenes állapotot nem bírta elviselni, s megdagadt, úgyhogy Nero úgy vélte, fiúval terhes. Olyan étkeket szolgáltak fel neki, amikről tudták, hogy a béka szereti, mondván, hogy csak a terhesség miatt kell ezt az étrendet betartania. Végül gyötrő fájdalmában így szólt az orvosokhoz: „Siettessétek a szülést, mert a szülési fájdalmaktól már levegőt is alig kapok.” Akkor meghányatták, mire egy nyálkával bevont, vérrel bemocskolt szörnyűséges békát hozott világra. Nero megpillantva „szülöttét”, elborzadt tőle, és csodálkozott a szörnyszülöttön. Erre azt mondták az orvosok, hogy azért adott ki magából ilyen torzszülöttet, mert nem bírta kivárni a szülés idejét. Mire Nero azt mondta: „Vajon én is ilyen voltam-e, mikor anyám rejtekéből kijöttem?” Mire azok: „Igen.” Megparancsolta, hogy szülöttjét táplálják, s egy öblös kőedényben őriztette. De ezekről nem olvashatunk a krónikákban, hiszen apokrif történetek.

Ezután Trója égésének nagyságától és szépségétől elragadtatva, felgyújtotta Rómát, mely hét nap és hét éjjel égett. Egy igen magas toronyból szemlélte a látványt, a lángok szépségén örvendezve az Iliászt énekelte dagályosan. Nero – ahogy a krónikákban áll – aranyból szőtt hálókkal halászott, s olyannyira szerette az éneklést, hogy valamennyi lantost és tragikus színészt felülmúlta. Egy férfit vett feleségül, ámde ő maga viselkedett úgy, mint annak felesége – ahogyan Orosius mondja. A rómaiak tovább már nem tűrték tébolyultságát, rátámadtak és üldözni kezdték. A városon kívül, látva, hogy nem tud megmenekülni, fogaival kihegyezett egy botot, majd a karót magába döfte. Ily halállal vetett véget életének. Másutt az olvasható, hogy farkasok falták fel. A rómaiak visszatértek, és megtalálták az edényben lapuló békát, majd a városból kihajítva megégették. Egyesek szerint azért nevezik a városnak azon részét, ahol a béka rejtőzött (latuerat rana), Lateránnak.

Szent Kornél pápa idején görög hívők titokban ellopták onnan az apostolok testét, de a bálványokban lakozó démonok, isteni erőtől kényszerítve, kiáltozni kezdtek: „Segítség, rómaiak, lopják isteneiteket!” A hívők az apostolokra értették, a pogányok pedig saját isteneikre. Hívők és nem hívők serege egyesült, hogy üldözőbe vegyék őket, ezért a megrettent görögök a katakombáknál az apostolok testét egy kútba dobták, de a hívők később kiemelték onnan. Gergely mindazonáltal a Registrumban* azt mondja, hogy akkora mennydörgés és villámlás rémisztette meg és szórta szét őket, hogy a testeket a katakombákban hagyták. Mikor a hívők nem tudták eldönteni, hogy melyik csontok lehetnek Szent Péteré és melyek Szent Pálé, könyörögtek és állhatatosan böjtöltek, és az égből ezt a választ kapták: „A nagyobbak a prédikátor csontjai, a kisebbek a halászéi.” Így a csontokat különválasztották, és kit-kit a saját templomában helyeztek el.

Mások azonban azt mondják, hogy amikor Szilveszter pápa fel akarta szentelni a templomokat, mind a nagy, mind a kis csontokat gondosan lemérette, s felét az egyik, felét a másik templomba helyeztette el.

Gergely írja a Dialogusban,* hogy Szent Péter templomában, ahol teste nyugszik, volt egy Agontius nevű, nagyon szegény és szent életű ember. Egyszer egy béna leány, aki kezén mászott, deréktől béna testét a földön maga után vonszolva, a templomban sokáig könyörgött Szent Péterhez gyógyulásért, mire az megjelent előtte egy látomásban mondván: „Menj Agontiushoz, a templomszolgához, majd ő meggyógyít.” A leány tehát végigvonszolta magát a templomon, és kérdezősködött, hogy ki az az Agontius. Amikor hirtelen szembetalálta magát azzal, akit éppen keresett, azt mondta neki: „A mi pásztorunk és nevelőnk, Szent Péter apostol küldött hozzád, hogy szabadíts meg betegségemből.” Mire Agontius azt felelte: „Ha ő küldött, kelj föl!” – és megragadván kezét felsegítette. A leány pedig teljesen meggyógyult, betegségének nyoma sem maradt.

Ugyanabban a könyvben azt is elmondja Gergely, hogy Galla, aki egy igen előkelő római hölgy, Symmachus patrícius consul leánya volt, férjhezmenetele után egy évre megözvegyült. Míg gazdagsága és életkora arra biztatta, hogy másodszor is férjhez menjen, ő inkább lelki házasságban akart Istennel egyesülni, amelynek kezdete ugyan gyászos, de vége az örök boldogság, mintsem test szerint való házasságra lépni, amely mindig örömmel kezdődik, de gyásszal ér véget. Mikor pedig forrón lángolni kezdett a teste, az orvosok azt kezdték mondogatni neki, ha nem tér vissza egy férj ölelő karjaiba, a túlságos hévtől természetellenes módon szakálla fog nőni. S így is történt. Hanem ő mit sem félt külsejének csúfságától, hiszen a belső szépséget szerette, és nem félt attól, hogy ha ez a csúfság elrútítja is, égi Jegyese ne szeretné. Levetvén tehát a világi öltözéket, a Szent Péter templománál lévő kolostorba vonult, és ott szolgált Istennek, még a mi időnkben is – így Gergely – szelídségben, imádságban és alamizsnálkodásban. Végül rákos fekély keletkezett a mellén, s míg ágya előtt örökké két gyertya világított – mert a fény barátjaként nemcsak a lelki, hanem a testi sötétséget is gyűlölte –, meglátta Szent Péter apostolt, amint az ágya előtt állt a két gyertya között. Szeretetéből bátorságot merített, s örömmel kiáltott fel: „Szólj, Uram, megbocsátattak-e az én vétkeim?” Mire ő jóságos arccal bólintott, mondván: „Megbocsátattak. Jöjj!” Erre ő: „Kérlek, hogy Benedicta nővérem is hadd jöjjön velem!” Ő azonban azt válaszolta: „Nem, de ez és ez veled jöhet.” Jelentette a történteket az apátnőnek, aki harmadnapra vele együtt elhunyt.

Ugyancsak a fenti könyvben mondja Gergely, hogy midőn egy igen szent életű pap végórájához közelgett, nagy boldogan kiáltozni kezdett, mondván: „Ó, hogy jönnek az én uraim, ó, hogy jönnek az én uraim! Egy ilyen kicsi kis szolgához méltóztattok jönni! Jövök, jövök, köszönöm, köszönöm.” Mikor az ott állók megkérdezték, miről beszél, csodálkozva felelte; „Hát nem látjátok, hogy erre tartanak a szent apostolok, Péter és Pál?” Mikor megismételte a fentieket, szent lelke eloldoztatott testétől.

Néhányan persze kételkedtek abban, hogy Péter és Pál ugyanaznap halt volna vértanúhalált. Egyesek szerint ugyanazon a napon, de egymást követő években. Jeromos és csaknem valamennyi szent, aki ezzel a kérdéssel foglalkozik, megegyeznek abban, hogy egyazon évben és egyazon napon szenvedtek vértanúhalált, miként az nyilvánvalóan kiderül Dionysius leveléből, és azt mondja Leo, mások szerint Maximus egy beszédében: „Úgy gondoljuk, nem ok nélkül való, hogy egy napon, egy helyen, egy zsarnok ítéletét szenvedték el. Egy napon haltak vértanúhalált, hogy egyszerre érkezzenek Krisztushoz. Egy helyen, nehogy Róma valamelyiküket is nélkülözze; egy üldöző idején, hogy egyforma kegyetlenség gyötörje mind a kettőt. A nap tehát érdemeikért, a hely dicsőségükért, ugyanazon üldöző pedig erényükért rendeltetett nekik.” Így Leo.

Jóllehet ugyanazon a napon és órában szenvedtek vértanúhalált, mégsem ugyanott, hanem más-más helyen. Mikor Leo arról beszélt, hogy ugyanott haltak meg, úgy érti, hogy mindketten Rómában szenvedték el a halált. Erről valaki ezeket a sorokat költötte:

Pált koronázza a kard, Pétert a keresztfa – a császár,
színhely, idő ugyanaz: az Nero, Róma emez.

Ugyancsak egy másik:

Egy nap s nép öli Pált karddal, Pétert a kereszttel.

Jóllehet ugyanazon a napon szenvedtek vértanúhalált, Gergely mégis úgy rendelkezett, hogy ami a zsolozsmát illeti, ez a nap kifejezetten Péter ünnepe legyen, s a következő napon legyen Szent Pál commemoratiója, egyrészt, mert ezen a napon szentelték fel Szent Péter templomát, másrészt, mert nagyobb volt méltóságban, előtte járt a megtérésben s mivel övé volt az elsőség Rómában.

 

fordította: Grüll Tibor




Hátra Kezdőlap Előre