Szent Mária Magdolna
 [július 22.]

Mária azt jelenti: ‚keserű tenger’ vagy ‚megvilágosító’ vagy ‚megvilágosított’. Ez a három jelentés kifejezi azt a három legjobb részt, amit Mária választott, tudniillik a bűnbánat részét, a belső szemlélődés részét, és az égi dicsőség részét. E hármasság értendő azon, amit az Úr mondott: „Mária a legjobb részt választotta, mely nem vétetik el tőle” (Lk 10,42). Az első rész a cél miatt nem vétetik el tőle, ami a boldogság elnyerése, a második a folyamatosság miatt, mivel az úton való szemlélődés a Haza szemlélésével folytatódik, a harmadik az örök dicsőségnek örökkévalósága miatt. Keserű tengernek mondják, amennyiben, mint legjobb részt, a bűnbánatot választotta; sok keserűséget lelt benne, ami kitűnik abból, hogy annyi könnyet ontott, hogy vele az Úr lábát megmosta. Megvilágosítónak mondják, amennyiben, mint legjobb részt, az égi dicsőséget választotta, oly mohón ivott belőle, hogy később bőségesen árasztotta magából; fényt kapott belőle, mellyel később másokat világolt be. Megvilágosítottnak mondják, amennyiben, mint legjobb részt, az égi dicsőséget választotta, most elméje megvilágosított a tökéletes megismerés által, egykor pedig teste volt megvilágosított a tisztaság fénye által.

Magdolna – mondják – annyi, mint ‚aki vádlott maradt’, vagy Magdolna azt jelenti: ‚megerősített’ vagy ‚magasztos’. Ezekből megismerszik, hogy milyen volt megtérése előtt, megtérésében és megtérése után. Megtérése előtt ugyanis vádlott maradt, az örök büntetés várománya által. Megtérésében megerősített, a bűnbánat fegyverzete által, mivel a bűnbánat valamennyi fegyverével jól megerősítette magát; amennyi öröme volt, mind égő áldozatul adta magáért. Megtérése után magasztos a kegyelem áradása által, mert ahol bőven áradt a bűn, ott még bővebb volt a kegyelem áradása.

 

Mária Magdolna, aki melléknevét Magdala városáról kapta, előkelő családból, sőt királyi törzsökből származott. Atyja Syrus volt, anyját Euchariának hívták. Fivérével, Lázárral és nővérével, Mártával együtt övék volt Magdala városa, mely két mérföldre fekszik a Genezáret tavától, Betánia, mely Jeruzsálem mellett van, és magának Jeruzsálemnek is jó része. Úgy osztoztak meg mindezeken, hogy Mária kapta Magdalát, melyről a Magdolna nevet nyerte, Lázár a Jeruzsálem városára eső részt, Márta pedig Betániát.

Mivel pedig Magdolna magát teljességgel a testi gyönyörűségeknek szentelte, Lázár meg többnyire katonáskodott, az okos Márta gazdálkodott serényen nővérének és fivérének birtokain, s látta el minden szükségessel a katonákat, háza népét és a szegényeket. Az Úr mennybemenetele után azonban mindenüket eladták, s a pénzt az apostolok lábai elé helyezték. Magdolna, midőn még földi javakban dúskált, s mert a bőség kísérőtársa a kéjsóvárság, minél inkább tündökölt gazdagságban és szépségben, annál inkább belevetette magát a testi gyönyörökbe, úgyhogy igazi nevéről már-már megfeledkezve, csak, mint bűnös asszonyt emlegették.

Midőn azonban Krisztus ott is és másutt is prédikált, ő isteni intésre, a bélpoklos Simon házába sietett, hallván, hogy ott telepedék asztalhoz, és mint bűnös asszony, nem mervén az igazak közé vegyülni, hátul, az Úr lábainál maradt, s könnyeivel megmosta lábát, megtörlé fejének hajával és megkené drága kenettel. Annak a vidéknek a lakói ugyanis a nap kegyetlenül perzselő hevét kenőcsökkel és fürdőkkel szokták enyhíteni. Midőn pedig Simon farizeus azt fontolgatta magában, hogy ha ez próféta volna, semmiképpen nem engedné, hogy egy bűnös asszony megérintse, az Úr megfeddte az igazságosságára gőgös embert, az asszonynak pedig minden bűnét megbocsátotta (Lk 7,37–48).

Ez tehát az a Mária Magdolna, akit az Úr oly nagy jótéteményekben részesített, és iránta való szeretetének annyi tanújelét adta. Mert hét ördögöt űzött ki belőle, tökéletes szeretetre gyújtotta maga iránt, bizalmasai közé számlálta őt, vendéglátójának tette meg, azt akarta, hogy útjain ő gondoskodjék róla, s mindig szeretettel mentegette: tisztázta a farizeus előtt, aki tisztátalannak mondta; nővére előtt, aki tétlenkedőnek mondta; Júdás előtt, aki tékozlónak mondta. S ha könnyezni látta, könnyeit maga sem tudta visszatartani. Az iránta való szeretetből támasztotta fel negyednapja halott fivérét, az ő kedvéért szabadította meg nővérét hét éve tartó vérfolyásától, s az ő érdemeiért tette méltóvá Martillát, Márta szolgálóját, hogy azt a szent és édes igét kiáltsa, hirdetvén: „Boldog a méh, mely téged hordozott” (Lk 11,27). Ambrus szerint ugyanis az Márta volt, ez pedig az ő szolgálója.

Ő az tehát, mondom, aki az Úr lábát könnyeivel megmosta, hajával megtörölte és kenettel megkente. Ő az, aki a kegyelem idejében elsőként tartott nyilvánosan bűnbánatot, aki a legjobb részt választotta, aki az Úr lábánál ülve hallgatta az igét, és megkente az Úr fejét. Ő az, aki a kereszt mellett állott az Úr kínszenvedése idején, aki kenetet készítve meg akarta kenni testét, aki nem távozott el a sírtól, midőn a többi tanítványok eltávoztak, akinek elsőként jelent meg a feltámadott Krisztus, és akit az apostolok apostolasszonyává tett.

Az Úr mennybemenetele után, a kínszenvedésétől számított tizennegyedik évben, midőn a zsidók Szent Istvánt már régen megölték, s a többi tanítványt Júdea határaitól messze űzték, a tanítványok különböző népek földjeit járták, s ott hirdették az Úr igéjét. Abban az időben az apostolokkal együtt volt Szent Maximinus, egy az Úr hetvenkét tanítványa közül. Az ő gondjaira bízta Szent Péter Mária Magdolnát. Ebben a szétszóratásban Szent Maximinust, Mária Magdolnát, fivérét, Lázárt, nővérét, Mártát, és Márta szolgálóját, Martillát, valamint a születésétől fogva vak Cedoniust, akit az Úr megszabadított, mindezeket és velük együtt sok más keresztényt hajóra raktak a hitetlenek, és kormányos nélkül a nyílt tengerre bocsátották őket, hogy mindahányan odavesszenek. Isteni rendelésből végül Marseille-be jutottak. Nem találtak senkit, aki szállást adott volna nekik, ezért egy oszlopcsarnokban húzódtak meg, mely az ottani pogány szentély előtt volt. Midőn Szent Mária Magdolna látta, hogyan özönlik a nép a szentélybe, hogy a bálványoknak áldozzék, fölkelt és jóságos tekintettel, derült orcával, választékos beszéddel elfordította őket a bálványok imádásától, és állhatatosan hirdette nékik Krisztust. Azok pedig mindnyájan ámulva csodálták szépségét, ékesszólását és édességes szavait. Nem csoda, ha az a száj, mely oly kegyes és oly szép csókokkal illette a Megváltó lábát, másoknál bőségesebben lehelte Isten igéjének illatát.

Ez után odaérkezett a tartomány fejedelme, hogy feleségével együtt gyermekáldásért áldozzék a bálványisteneknek. Mária Magdolna pedig Krisztust hirdetve le akarta beszélni őket az áldozatról. Miután a nap néhányszor elgördült pályáján fölöttük, az asszonynak megjelent Magdolna látomásban, mondván: „Ha ennyire bővelkedtek javakban, miért hagyjátok Isten szentjeit éhen halni és megfagyni?” Meg is fenyegette, hogy ha nem beszéli rá hitvesét, hogy enyhítsen a szentek sanyarúságán, magára vonja a Mindenható Isten haragját. Ő azonban félt ura előtt feltárni látomását. Másnap éjjel újra megjelent neki, s hasonlókat szólott, de ezt is elmulasztotta férjének elmondani. Harmadszor a késő éjszaka csendjében jelent meg mindkettejüknek, zúgva és haragosan, tüzes ábrázattal, mintha az egész ház égne, és így szólt: „Tehát alszol, te zsarnok, atyádnak, a Sátánnak részestársa, viperafajzat nejeddel együtt, aki nem volt hajlandó szavaimat megmondani neked! Tehát pihensz, Krisztus keresztjének ellensége, ki ínyenc bendődet válogatott finomságokkal tömted tele, de hagyod, hogy Isten szentjei éhen és szomjan haljanak. Tehát itt fekszel palotádban, selyemtakarókba burkolva, s látod, de mit sem törődsz avval, hogy azoknak az árváknak szállásuk sincs. Nem úgy, te gonosz, ezt megkeserülöd, ezt nem viszed el büntetlenül, hogy elmulasztottál jót cselekedni velük.” Így beszélt, és eltűnt.

Az asszony felriadva sóhajtozott és reszketett, s férjének, aki ugyanazért sóhajtozott, azt mondta: „Uram, láttad-é azt az álmot, amit én láttam?” – „Láttam – mondta férje –, és csak csodálkozom és félek. Mit tegyünk?” Mire az asszony: „Jobb, ha engedelmeskedünk neki, minthogy magunkra vonjuk Istenének haragját, akiről beszélt.” Ezért aztán befogadták a szenteket házukba, s minden szükségessel ellátták őket.

Egy napon, midőn Mária Magdolna prédikált, az említett fejedelem azt mondta neki: „Azt gondolod, hogy meg tudod védeni azt a hitet, melyet hirdetsz?” Ő erre: „Kész vagyok megvédeni, és mesterem, Péter is, aki Rómában székel, naponta megerősíti csodákkal és prédikációjával.” Így szólt ekkor a fejedelem feleségével együtt: „Íme, készen állunk szavaidnak mindenben engedelmeskedni, ha kieszközlöd Istennél, akit hirdetsz, hogy fiunk szülessék.” „Legyen kívánságotok szerint” – mondotta Szent Mária Magdolna, és imádkozott értük az Úrhoz, hogy legyen kegyes megajándékozni őket egy fiúval. Kérését az Úr meghallgatta, s az asszony gyermeket fogant.

Ekkor férje fontolgatni kezdte, hogy Rómába utazik Péterhez, hogy megbizonyosodjék, valóban igaz-e, amit Magdolna Krisztusról prédikált. Felesége azt mondta neki: „Hogyan, uram, csak nem akarsz nélkülem elutazni? Szó sem lehet róla! Ha te elmész, én is megyek, ha visszajössz, én is visszajövök, ha megpihensz, én is megpihenek.” A férje így szólt: „Nem lehet, asszony, hisz terhes vagy, a tengeren pedig ezer veszély leselkedik, és könnyen bajod eshet. Maradj csak itthon békességben, és viseld gondját jószágainknak.” Ő azonban csak erősködött, nem tagadva meg asszony mivoltát, könnyekkel öntözte ura lábát, s végül elérte, amit akart. Mária Magdolna keresztet rajzolt vállaikra, nehogy az Ősellenség útközben valamiben akadályozza őket. A hajót bőségesen megrakták minden szükségessel; amijük csak maradt, Mária Magdolna gondjaira bízták, s útra keltek.

Már egy nap s egy éjszaka mögöttük volt, amikor a tenger hatalmasan hullámzani kezdett, s a szél úgy fújt, hogy mindnyájan, de legfőként a terhes és gyönge asszony, a vad hullámokon hánykolódva a legsúlyosabb veszélybe kerültek. Hirtelen rátörtek a szülési fájdalmak. Szörnyű görcsök és az idő viszontagságai között fiúgyermeket szült, de belehalt a szülésbe. Az újszülött fiúcska pedig a vigasztaló anyai emlők után kapkodott és keservesen nyöszörgött. Ó, jaj, mily fájdalom! Az újszülött gyermek él, s mindjárt anyjának gyilkosa lett, de pusztulnia kell neki is, mert nincs, aki táplálja. És mit tehet a zarándok, ha megholt feleségére néz, vagy panaszos hangokkal, anyja emlőit kereső, nyöszörgő fiacskájára? Egyre csak siránkozott és azt hajtogatta: „Ó, te szerencsétlen, mihez kezdesz most? Arra vágytál, hogy fiad legyen, s az anyát is elveszítetted fiaddal együtt!” A hajósok pedig így kiabáltak: „Vessük a tengerbe ezt a testet, mielőtt mindnyájan elpusztulunk, mert amíg velünk van, ez a hánykolódás nem szűnik meg.” És fogták a testet, hogy a tengerbe dobják, de a zarándok könyörögni kezdett: „Irgalmazzatok – mondta –, irgalmazzatok! Ha rajtam vagy az anyán nem is, legalább a síró csecsemőn könyörüljetek! Várjatok, csak egy kicsit legyetek türelemmel, hátha csak elájult az asszony a fájdalomtól, s mindjárt újra lélegezni kezd!”

És lám, nem messze a tengeren egy domb tűnt fel. Megpillantván azt gondolta, szerencsésebb tán, ha a holttestet és a fiúcskát oda kiteszi, mintha a tenger szörnyetegei elé vetnék, hogy felfalják őket. A hajósokat nagy nehezen, könyörgéssel és pénzzel rávette, hogy ott kössenek ki. Mivel a föld oly kemény volt, hogy nem tudott gödröt ásni, a domb egy elrejtett zugában leterítette köpenyegét, ráfektette a testet, s a fiúcskát annak emlőire helyezve, könnyek között így szólt: „ó, Mária Magdolna, az én végzetem beteljesítésére érkeztél te Marseille vidékére. Én szerencsétlen, miért is keltem útra a te biztatásodra? Vajon arra kérted az Istent, hogy asszonyom ezért foganjon és szüljön? Lám csak, megfogant, de a szülésbe belehalt. Akit pedig fogant, azért született meg, hogy elpusztuljon, mivel nincs, aki táplálja. Íme, ez az, amit a te közbenjárásodra elértem! Rád bíztam mindenemet, és most a te Istenedre bízom, ha van hatalma, emlékezzék meg az anya lelkéről, s a te közbenjárásodra irgalmazzon, hogy ne pusztuljon el az újszülött.” Ezután köpenyével beburkolta a testet a csecsemővel együtt, majd hajóra szállt.

Midőn Péterhez megérkezett, Péter elébe ment, s meglátván vállán a kereszt jelét, tudakolni kezdte, hogy ki volna, s honnan jött. Ő mindent sorjában elmesélt, mire Péter így szólt: „Békesség neked! Jól tetted, hogy eljöttél, és hogy hittél a jó tanácsnak. Ne legyen fájdalmas számodra, ha asszonyod alszik, és kicsiny gyermeked vele pihen, Az Úrnak ugyanis hatalmában van, hogy akinek akar, ajándékot adjon, amit adott, elvegye, amit elvett, visszaadja, s hogy a szomorúságot örömre váltsa.” Péter elvitte őt Jeruzsálembe, s megmutatta neki mindazon helyeket, ahol Krisztus prédikált és csodát tett, s azt a helyet is, ahol szenvedett és ahol fölment a mennybe. Miután Péter buzgón kioktatta őt a hitről, s közben két év eltelt, hajóra szállt, hogy hazatérjen. Ment a hajó, és isteni rendelésből ahhoz a szigethez jutottak, ahol felesége teste nyugodott a fiúval. A hajósokat könyörgéssel és pénzzel rávette, hogy kikössenek.

A fiúcska pedig, akit Mária Magdolna épségben megóvott, gyakran lement a tengerpartra, hogy ott a fiúk szokása szerint, kövecskékkel, kavicsokkal játszadozzék. Midőn kikötöttek, a férfi meglátta a kisfiút, amint a parton, szokott módján, kövecskékkel játszott, s csodálkozva, hogy ki lehet ez, csónakjából a partra ugrott. Észrevéve őt a kisded, mivel ilyet még sosem látott, rémülten anyja oltalmazó emlőihez szaladt, s elrejtőzött a köpönyeg alatt. A zarándok pedig, hogy jobban megnézze, odament, s egy gyönyörű fiúcskát látott, ki anyja emlőit szopta. Karjába vette a fiút, és így szólt; „Ő, Szent Mária Magdolna, de boldog lennék, s milyen jóra fordulna minden, ha feleségem életre kelne, és velem együtt hazatérhetne. Hiszen tudom, jól tudom, és kétkedés nélkül hiszem, hogy te, aki a fiút adtad és két éven keresztül e sziklán tápláltad, imádságoddal az anyát is képes vagy életre kelteni.”

E szavakra az asszony lélegezni kezdett, s mint aki álmából ébred, így szólt: „Nagy a te érdemed, Szent Márta Magdolna, és nagy a te dicsőséged, hogy szülésem közben betöltötted a bába hivatását, s minden szükségemben mint hű szolgálóm álltál mellettem.” Meghallván ezt a zarándok, csodálkozva mondta: „Hát élsz, szerelmes feleségem?” Mire az asszony: „Élek, sőt én is arról a zarándokútról jövök, amiről te; és amikor Szent Péter téged Jeruzsálembe kísért, és minden helyet, ahol Krisztus szenvedett, meghalt és eltemették, meg más helyeket is megmutatott, én is ott voltam veletek, Mária Magdolna vezetésével, s amit láttam, jól megjegyeztem.” És kezdte magyarázni a helyeket, ahol Krisztus szenvedett, és a csodákat, melyeket látott, úgy, hogy a legkisebb részletben sem tévedett.

Ekkor a zarándok visszakapva hitvesét és kisfiát, boldogan szállt hajóra. Nem sokkal később Marseille kikötőjében partra szálltak, s megtalálták Szent Mária Magdolnát tanítványaival együtt, amint éppen prédikált. Könnyek közt borultak lába elé, és mindent elmeséltek, ami történt, Szent Maximinus kezéből pedig fölvették a keresztséget.

Ezután Marseille városában, az összes bálványtemplomot lerombolva, Krisztusnak építettek szentegyházat, és Szent Lázárt egy szívvel, egy lélekkel választották meg ugyanazon város püspökévé. Végül isteni intéstől vezérelve, Aix városába mentek, és sok csodatétel árán a népet Krisztus hitére térítették. Itt szentelték püspökké Szent Maximinust.

Eközben Szent Mária Magdolna az égi dolgok szemlélése után sóvárogva, szigorú remeteségbe vonult, és egy angyali kéz által készített helyen harminc évig élt teljes ismeretlenségben. Azon a helyen sem egy patak, sem fák, de még egy fűszál sem volt, ami enyhülést nyújthatott volna neki, hogy ebből is kitűnjék, Megváltónk nem földi ételekkel, hanem mennyei eledellel akarta őt táplálni. Mindennap, a hét kánoni órán angyalok emelték a magasba, és az égi seregek dicsőséges énekét testi fülével is hallotta. Nap mint nap ezzel az édességes lakomával telt be, s midőn az angyalok visszavitték lakóhelyére, testi táplálékra már nem volt szüksége.

Egy pap, aki remeteéletre vágyott, Mária Magdolnától tizenkét mérföld távolságra készített magának cellát. Egy napon az Úr megnyitotta szemeit, s világosan látta, amint az angyalok leszálltak oda, ahol Mária Magdolna lakott, fölemelték a levegőbe, és egy óra múlva isteni dicséreteket zengve ugyanott letették. A pap meg akart bizonyosodni a csodálatos látomás valódiságáról, s magát Teremtőjének ajánlván, elszánt buzgósággal odasietett. Egy kőhajításnyira volt már, amikor a lába gyöngülni kezdett, és a szörnyű félelemtől elakadt a lélegzete. Amikor megfordult, visszatért lábába az élet, és megint tudott járni, de ahogy az említett hely felé akart menni, testét-lelkét menten elhagyta az erő, s mozdulni sem tudott. Megértette hát Isten embere, hogy valóban égi titok ez, s hogy az emberi tapasztalás számára megközelíthetetlen. Az Üdvözítő nevében így kiáltott: „Az Úr nevére kérlek, ha ember vagy, ki ebben a barlangban élsz, avagy más értelmes lény, felelj nekem, és mondd meg magadról az igazságot!”

Midőn már harmadszor ismételte meg, Szent Mária Magdolna válaszolt néki: „Lépj közelebb, s mindarról, ami után lelked sóvárog, megtudhatod az igazságot!” Amikor félúton járt, megszólalt Mária Magdolna: „Emlékszel-e az Evangéliumból Máriára, a hírhedt bűnös asszonyra, aki az Üdvözítő lábát könnyeivel mosta, hajával törölgette, és bűneire feloldozást nyert?” A pap erre: „Hogyne emlékeznék. Már több mint harminc esztendeje hiszi és vallja ezt a szent Egyház.” „Én vagyok az – mondotta, Harminc éve élek itt, és senki nem tud rólam, s ahogy tegnap magad is láthattad, nap mint nap angyalok emelnek fel a levegőbe, s naponta hétszer hallhatom testi fülemmel a mennyei karok dicsőítő énekét. Az Úr felfedte előttem, hogy hamarosan elköltözöm ebből a világból. Menj hát Szent Maximinushoz, és add tudtára, hogy a közelgő Húsvét vasárnapon, abban az időben, amikor az éjféli zsolozsmára fel szokott kelni, egyedül lépjen a kápolnába, s angyali vezérlettel ott talál majd engem is.” A pap pedig, mintha csak angyal szólt volna, hangját hallotta, de senkit nem látott.

Erre Szent Maximinushoz sietett, és mindent rendre elbeszélt neki. A szentet végtelen öröm töltötte el, és nagy hálát adott az Üdvözítőnek. A kijelölt napon és órában pedig egyedül lépett a kápolnába, s meglátta Mária Magdolnát az angyalok kórusában, akik őt idevezették. Kétkönyöknyire lebegett a föld fölött, az angyalok között, s kitárt kezekkel imádkozott Istenhez. Szent Maximinus nem mert közelebb lépni, de ő megfordult, s így szólt: „Jöjj közelebb, ne félj leányodtól, atyám!” Ő közelebb lépett, s mint azt magának Szent Maximinusnak a könyveiben olvashatjuk, látta, hogy úgy ragyog a szent asszony arca az angyalok hosszas és folyamatos látásától, hogy a napra lehetett nézni, de az ő orcájára nem. Összehívta hát az egész papságot az emutett pappal együtt. Szent Mária Magdolna, nagy könnyhullatás közepette, a püspök kezéből magához vette az Úr testét és vérét, majd az oltár talapzatára borult, és szentséges lelke megtért az Úrhoz. Halála után olyan édes illat töltötte be a kápolnát, hogy majd hét napon át, aki csak belépett, érezte. Szentséges testét Szent Maximinus különböző illatszerekkel bekente és tisztelettel eltemette. Meghagyta, hogy halála után őt magát is oda temessék.

Hegesippus – vagy más könyvek szerint Josephus – egyik traktátusában az elmondott történettel szinte egybehangzóan azt mondja, hogy Mária Magdolna az Úr mennybemenetele után Krisztus szeretetétől lángolva és a világ iránti megvetésében nem akart többé embert látni. Aix vidékére érkezvén elvonult a pusztába, és harminc éven át élt ott ismeretlenségben. Naponta a hét kánoni órán az égbe emelték az angyalok. Hozzáfűzi még, hogy egy pap eljutván hozzá, a cellájába zárkózva találta. Magdolna kérésére ruhát adott neki be, melyet fölöltve, vele együtt a templomba ment. Ott megáldozott, s kezét imádságra tárva, az oltár előtt békében elnyugodott.

Nagy Károly idejében, az Úr 769. esztendejében Gerhardus, Burgundia hercege, mivel feleségétől nem lehetett gyermeke, bőkezűen osztogatta javait a szegények között, és sok templomot meg kolostort rakatott. Midőn Vézelay kolostora elkészült, a herceg és a kolostor apátja egy szerzetest küldött méltó kísérettel Aix városába, hogy ha mód van rá, hozzák át Mária Magdolna ereklyéit. A szerzetes meg is érkezett a városba, melyet a pogányok földig romboltak. A véletlen úgy hozta, hogy egy sírra akadt, melynek márvány faragványaiból kiderült, hogy Mária Magdolna teste nyugszik benne. A síremléken ugyanis csodálatos művészettel ki volt faragva a szent élettörténete. Éjszaka feltörte a sírt, és az ereklyéket magához véve szállására vitte azokat. Még azon az éjszakán megjelent neki Szent Mária Magdolna, s biztatta, hogy ne féljen, hanem amit elkezdett, fejezze be. Hazatérőben már csak egy félmérföldnyire volt a kolostortól, de nem tudta onnan elmozdítani az ereklyéket mindaddig, míg az apát a szerzetesekkel elébük járulván, méltóképpen nem fogadta.

Egy katona, aki évente fölkereste Szent Mária Magdolna földi maradványait, elesett egy csatában. Szülei siratták a ravatalon, és kegyes méltatlankodással panaszkodtak Mária Magdolnának, hogyan engedhette buzgó hívét gyónás és bűnbánat nélkül meghalni. Ekkor a halott mindenki döbbenetére föltámadt, és papot rendelt magához. Miután áhítattal meggyónt és fölvette az utolsó kenetet, békében elnyugodott.

Egy alkalommal, egy férfiakkal és asszonyokkal megrakott hajó hajótörést szenvedett. Egy asszony, aki terhes volt és megijedt, hogy a tengerbe vész, teljes erejéből Mária Magdolna nevét kiáltozta, és megfogadta, hogyha az ő megmenekül a hajótörésből, és fiat szül, Mária Magdolna kolostorának fogja fölajánlani. Abban a pillanatban megjelent előtte egy fenséges orcájú és ruházatú asszony, megfogta az állát, s míg a többiek vízbe fúltak, őt sértetlenül a partra segítette. Az asszony később megszülte fiát és fogadalmát hűségesen teljesítette.

Egyesek azt állítják, hogy Mária Magdolna János evangélista jegyese volt, aki éppen akkor akarta feleségül venni, midőn Krisztus elhívta a menyegzőről. Ezen felháborodott, tudniillik, hogy Krisztus a vőlegényét elvette tőle, s elment, s teljesen átadta magát a testi gyönyörnek. Az azonban méltatlan lett volna, hogy János elhívatása szolgáltasson okot Mária Magdolna elkárhozásához. Az Úr könyörületből bűnbánatra hajlította, s mivel oly nagy testi gyönyörtől térítette el, azért töltötte el őt mindenkinél jobban azzal a lelki gyönyörrel, mely Isten szeretetében van. Jánosról meg azt mondják, hogy azért tüntette ki őt Jézus másoknál jobban bizalmával, mert a mondott gyönyörtől fosztotta meg. De ezeket hazugnak és hamisnak kell tartanunk, mert Albertus testvér János evangéliumához írt bevezetésében azt mondja, hogy a menyasszony, akinek menyegzőjéről János elszólíttatott, mindvégig megőrizte szüzességét, és a Boldogságos Szűz Máriának, Jézus anyjának kíséretéhez csatlakozott, végül pedig tisztességben elnyugodott.

Egy vak férfi a vézelay-i kolostorba igyekezett, hogy felkeresse Szent Mária Magdolna testét. Amikor kísérője azt mondta, hogy már latja a templomot, nagy hangon kiáltozni kezdett: „Ó, Szent Mária Magdolna, bár méltó lehetnék valaha templomodat látni!” Rögtön megnyílt a szeme.

Egy ember felírta bűneit egy cédulára, s azt Szent Mária Magdolna oltárának terítője alá dugta, kérve a szentet, hogy eszközöljön ki számára bűnbocsánatot. Amikor a cédulát újra a kezébe vette, minden bűne le volt törölve róla.

Egy embert adóssága miatt megbilincseltek. Mária Magdolnát hívta segítségül, s íme egy éjjel megjelent neki egy tündöklő szépségű asszony, aki összetörte bilincseit, és az ajtót kinyitva felszólította, hogy meneküljön. Ő pedig látva, hogy ki van oldozva kötelékeiből, rögtön elszaladt.

Élt Flandriában egy István nevű klerikus, aki olyan elvetemült volt, hogy mindenféle gaztettet elkövetett, de olyasmit, ami üdvére szolgált volna, nemhogy nem tett, de még csak hallani sem akart. Mária Magdolna iránt mégis nagy buzgóságot tanúsított, vigíliáján böjtölt, ünnepét megülte. Egyszer fölkereste Mária Magdolna sírját, és félálomban volt, amikor gyönyörű asszony képében megjelent neki a szent. Tekintete szomorú volt, jobbról, balról egy-egy angyal tartotta, és így szólt: „István, könyörgök, miért fizetsz jóságomért gonosz tettekkel? Miért nem javulsz meg egy cseppet sem az én közbenjáró könyörgésemre? Attól fogva ugyanis, mióta áhítattal fordultál felém, állhatatosan imádkozom éned az Úrhoz. Serkenj fel hát és tarts bűnbánatot! Addig nem hagylak el, míg meg nem békélsz az Úrral.” A klerikus érezte, hogy nagy kegyelem árasztja el, s hátat fordítva a világnak, szerzetes lett, és ezután tökéletes jóságban élt. Halálakor látták, hogy a ravatal mellett megjelent Mária Magdolna az angyalokkal, és lelkét, mint fehér galambot isteni dicséretekkel a mennybe vitte.

 

fordította: Madas Edit




Hátra Kezdőlap Előre