TIZENHETEDIK KÖNYV. A VÉGSŐ KÜZDELEM KORSZAKA (1566–1606) | TARTALOM | TIZENKILENCEDIK KÖNYV. AZ ÚJ ALAPÍTÁS KEZDETE (1692–1747) |
FEJEZETEK
A harc, mely a jezsuiták s a váradi kálvinista papok között kitört, húsz évi küzdelem után véget ért. Az utóbbiak diadala teljes volt, uralma osztatlan. Alvinczy Péter, kevéssel előbb (1605) még a váradi protestáns papok egyike, boldog ember lehetett. Mint Bocskay egyik legmeghittebb tanácsosának, nagy része volt a diadal kivívásában.
Ennek ellenében a katolikus vallásnak újabb veszteségeiről írhatunk.
Várad közelében, Telegden a katolikusok az utóbbi években templomot építettek. Tudvalevő, hogy Telegden a ferencrendűek egykori temploma a katolikus Telegdy Mihálynak jutott s ez a templom a Békés Gáspár-párti Telegdy Mihálynak száműzetése után elpusztult. A telegdi katolikusok e puszta templom köveiből találták felépíteni egyházukat. De akkor ezt is sérelmezték s az ügy a besztercei 1610-ki országgyűlés elé került. És az országgyűlés végzést hozott, hogy „ahol templomokat építettek a pápista papoknak, úgymint főképpen Telegden, elrontassék. És minthogy az előbbi templomot lerontván, abból építették: helyére hordják a köveket és amint akkor volt, úgy meg is építsék”.
Ugyanezen országgyűlés foglalkozott Ladó Bálinttal is. Kétségkívül rája vonatkoznak egy másik végzésnek eme szavai: „Csáky Istvánné asszonyom is Bálint papot, a jezsuitát ne tartsa”. De mindenek között legmegrázóbb volt ama végzés, mely az összes protestáns felekezetek, sőt az oláhok papjaival szemben is azt rendeli, hogy „a pápista papoknak püspökjök ne légyen”.
Ha Náprágyi Demeter tud szakítani a középkori főpapok {84.} hagyományaival, kik inkább államférfiak voltak, mint püspökök: ez a végzés nehezen vagy talán nem is jut Erdély törvénykönyvébe. De Náprágyi alig hogy bement Erdélybe, kancellárságot fogadott el; sokáig az sem maradt titok, hogy ő tulajdonképpen a prágai politikának engedelmes eszköze.* E politika bukásával az ő állása is tarthatatlan lett. És ő még elég korán, 1601 elején eltávozott Erdélyből. Távozása oly eseménnyel is függ össze, mely küzelebbről érdekli a váradi püspökséget.
A győri székesegyház birtokában van ma is egy ezüst fejereklyetartó, úgynevezett herma, mely úgy keletkezése korára, mint művészetére nézve messze földön ritkítja párját, hazánkban pedig egyetlen. Még becsesebbé, sőt megfizethetetlenné teszi az a körülmény, hogy drága ereklye van benne: Szent László királynak, a váradi püspökség alapítójának koponyájából egy darab.
Ez a herma írásban, képekben számtalanszor volt már ismertetve,* mindenütt olvashatjuk róla, hogy Zsigmond király korából származik; hogy eredetileg is századokig a váradi székesegyház legdrágább kincse volt; hogy a hitújítás zavarai s a váradi püspökség pusztulása idején került Erdélybe, hol azt Náprágyi Demeter váltotta magához pénzért.
Ez az utolsó állítás nem igaz.
1600-ban, éppen amikor Náprágyi püspök Erdélyből kimenni készült, a gyulafehérvári székesegyház kincseit leltározták.* E leltárban első helyen ott áll Szent László hermája ereklyejével s több olyan becses tárgyakkal együtt, melyek ma is megvannak Győrött. A herma tehát ekkor a gyulafehérvári káptalannál volt, az meg semmi esetre sem adhatta el. De ugyanazon leltár minden kétséget kizárólag meg is jegyzi, hogy a hermát, valamint a többi tárgyakat Náprágyi püspök vette magához, hogy a háború közelgő veszélye elől biztosabb helyre vigye. Hevenesi is úgy tudja, hogy Szent László hermája előbb Gyulafehérvárra vitetett, onnat Győrre, hol az időközben győri püspökké lett Náprágyi által a káptalan hűségére bizatott.* {85.} A káptalan meg is őrizte, fennmaradt s még így is a mienk, hazánké! De Várad e korban oly veszteségeket is szenvedett, melyek örökre oda vannak, melyek a magyar művészetre nézve örökre megsemmisültek.
Mikor Báthory István országbíró 1605-ben Ecsedvárában elhalt s végrendelete köztudomásra jutott, a katolikusok époly megdöbbenéssel, mint fájdalommal értesültek intézkedéséről.
„Régi papi öltözeteim vadnak – mondja egyebek között – és afféle papi könyvek, kik az ecsedi tárházban vadnak; Miérthogy az régiek isteni tiszteletre csináltatták volt, noha, szegények nem vötték eszekben, hogy bálványozzanak vélek, noha ők jó végre akartak vélek élni; én is annak okáért magam szükségemre elköltenem nem akarom, hanem isteni tiszteletre, ilyen formán: Hogy ha én életemben véghez nem vihetem, de holtom után vagy pénzen adják el, avagy ha el nem adhatják, gyöngyét és islógját fejtessék le, azkik gyöngyösök bennek… és azkik közülök olyak, kiből az ötvösök ezüstöt égethetnek, ezüstöt égessen el. De pápistáknak, se zsidóknak ne adják, hanem egyebeknek, akármi rendbelieknek adják el pénzen mind gyöngyöstűl. Az öreg könyveket metéljék ki és osszák iskolába való gyermekeknek; könyvet belé kötni jó leszen. Ha pedig látnák, hogy ismég pápista kézben esnék: rakassanak egy nagy tüzet és mind megégessék őket, tegyék porrá, senkinek egy pénz árát se adjanak benne, széllel fuvassák fel az porát. Nem akarom, hogy többé bálványozásra keljen.*
Ez intézkedés méltó feltűnést keltett s felelevenítette azon egyházi szerelvényeknek emlékezetét, melyek félszázad előtt a váradi székesegyházból s a tiszántúli klastromokból szállíttattak az ecsedi várba s még mindig ott voltak. Erre a nagyszombati prímási udvar lépéseket tett ezen egyházi szereknek Ecsedből való kihozatala végett. Ez meg is történt, Kassára szállíttattak és ott a királyi székesegyházba is beillő „aranykeresztes”, „drágaköves”, „gyöngyös”, hímzett és festett, „tündöklő” műtárgyak többnyire falusi egyházak között kiosztattak.
Évekkel ezelőtt, míg a váradi káptalan száműzött tagjai éltek, úgy ezek, mint 1595-ben Pete Márton váradi püspök ismételten {86.} tiltakoztak ezen szerelvényeknek elidegenítése ellen, „őrizzék meg – mondák –a váradi egyház számára!” Most nem tiltakozott senki. Pedig nyilvánvaló volt, hogy szétszórva, sokszor nedves, nyirkos helyekre kerülve, végpusztulásra jutnak. Úgyis történt. Jászó, Alsósebes, Bartosfalva, Osikó egyházaiban, ahová egyrészök jutott; kegyelettel kereste e sorok írója nyomaikat, de csak egy foszlányt sem talált belőlük, még a régi leltárak is hallgatnak róluk. Elvesztek úgy a magyar műtörténelem, mint a váradi székesegyházra nézve.
De talán azért is hagyták szó nélkül elidegeníttetni Váradról, mert már ekkor a váradi székesegyház sem volt többé. Bethlen Gábor fejedelem tudta méltányolni a váradi vár hadi fontosságát. Már 1616-ban ezt írta Rédey Ferenc váradi főispánnak: „Ha Várad nem lészen, Szentjobb és a többi sem lészen, uram, őrizzük Váradot, mert úgy maradhat kegyelmed is szép javaiban, s mi is Erdélyben”* Még ezen évben intézkedett, hogy a várfalai, bástyái, melyek a Bocskai ostroma óta megrongálva hevertek, kijavíttassanak. A javítást „minthogy nem magának épít”, a vár jövedelmeiből vagy a gazdagabbak hozzájárulásával akarta eszközölni. Csakhamar azonban tapasztalnia kellett, hogy „Váradtól elidegenített sok szép jószágokból, melyekből azelőtt Váradon nyolcszáz lovast és hatszáz gyalogost, az főkapitány asztalát fejedelmi, nem úri módon tartották, – igen sokan meggazdagodtak, az parasztok főnemesekké löttenek; de, amint látom, senki közölök nem találtatik, aki Váradnak segítségére az övéből csak keveset is adna”.*
Erre elhatározta, hogy az építést saját költségén is elvégezteti. „Viszek annyi pénzt, hogy hét bástyát is megépíttet belőle” – írja a váradi udvarbírónak. Emellett vágatta, faragtatta a követ, vétette a meszet, sürgette a munkát, „mivel az nem gyermeki dolog”. Mindenáron azt akarta, hogy 1618 őszére elvégezzék az építést. De már ennek az évnek tavaszán tudósítá a fejedelmet a „fundáló” -amint akkor az építőmestert nevezték, -hogy a kövek, melyek az udvarbiró vágatott „felette {87.} nehéz kövek, a hordása szaporátlan s a bástya épületének felére sem elég”. Ami ezután történt, ezt egy, éppen ezen napokban kelt levélből tudjuk meg. Bethlen Gábor – mondja a levél – „az kisebbik szentegyházat Váradon az várban bontatja az bástya épületire, az épebb volt az nagy szentegyháznál”.* És ez utóbbi szavak arra is mutathatnak, hogy már előbb a nagy szentegyházat is lebontatta. De hogy ezt is valóban letörette s építő anyagul felhasználta: bizonyítják az egykorú krónikás, Szalárdi szavai* s a vár falaiban még látható faragott kövek.
Volt-e még veszteni valója a váradi püspökségnek? Volt.
Azok a derék városok, falvak Debrecentől a Fejér-Kőrösig, Szeged határától a kalotaszegi havasokig, melyek hajdan mind Szent László váradi székesegyházához tartoztak, lassan-lassan egytől-egyig elfeledték az egyházat, oly idegenek lettek tőle, mintha az sohasem lett volna édesanyjok.*
És ez volt a váradi püspökség minden veszteségének töviskoronája.
A protestantizmus győzelme Bethlen Gábor első hadjárata idején általános volt; annál meglepőbb a fordulat, mely erre a katolikusok ügyében gyorsan bekövetkezett. Kifejlődése mégis természetes, Bellarmin* nagyhírű munkájának megjelenése (1580–1592)* nálunk sem vesztette el hatását. Az ellenreformáció hívei új erőt nyertek, újra sorakoztak. Telegdi, Monoszlai, a költő Balassa Bálint, Szánthó elhaltak, de a helyökbe léptek: Dobokai, Forró, Káldi, Veresmarti, Balásffi, Hajnal – egy kívételével jezsuiták. És Oláh Miklós utódjának, Forgách Ferencnek üresen maradt vezéri helyén is megjelenik Pázmány Péter, előbb egyszerű jezsuita, most már Magyarország prímása, bíbornok, még ennél is több, Szent István király apostoli lelkének örököse. {88.} Egyházi szószéken, iskolákban, irodalmi téren egyaránt fáradhatatlanok. Működésök központja most is Nagyszombat. Itt az iskola, melynek Káldi György az igazgatója, zarándokhelye a magyar nemesség fiainak. Tanrendszerük s nevelői, képességük előtt meghajlik az ellenfél is, Bethlen Gábor magának Alvinczynak azt írja, hogy öccse, Bethlen István fia „ne magyar scholákban való hitván szokás szerint, hanem more jesuitarum exerceálja magát”, s hogy ha a gyermeket nem féltené attól, hogy pápistává lesz, „jezsuitával taníttatná”.*
És a szószéken, az irodalomban minő nyelvvel léptek fel! Oly eredeti magyar, oly erőteljes s művészi nyelv máig sincs irodalmunkban. Nem utánozzák a görög s latin nyelvet, melytől a mi nyelvünk annyira elüt, s mely utánzás vagy inkább kényszerítés, kivált Kazinczy ideje óta, annyiszor vonja kínpadra nyelvünket. Sem Pázmány sem társai nem válogatnak a kifejezésekben, a hasonlatokban; de az erő és a természetesség oly mértékü nálok, mint a közel egykorú Shaksperenél, olyan a szenvedélyek s indulatok csaknem féktelen nyelve is. Mély vallásos s politikai meggyőződésök csak a legszenvedélyesebb kifejezésekben nyilatkozhatott. Nyelvök mégis művészi, mert világos, plasztikai s nemzeti geniuszunkból folyó.*
Ebben rejlik egyik kulcsa páratlan hatásának, 1622-től kezdve főuraink tömegesen siettek visszatérni a katolikus egyház kebelébe. A hagyomány szerint Pázmány és társai ekkor ötven előkelő családot térítettek vissza.* Nagyszombat s Pozsony fényes egyházi ünnepségek színhelye lett ismét. Püspökök, papok, szerzetesek, vidékiek nagy számmal siettek résztvenni benne. Főuri családaink is megjelentek pazarfényű nemzeti viseletben, köztük első helyen a nádor, Esterházy Miklós.
De íme, a fény, az ünneplés örömzaja között is megszólal egy bús, aggodalmas hang. Pázmánynak búja, aggodalma, mikor szülőföldére gondol.
Pedig sokat gondol. A házra ott a váradi vár tövében, a Szent Márton-utcában, hol bölcsője ringott.* A berettyómenti {89.} kis falvakra: Szentmártonra, Szomajomra, hol ősei – mint maga írja – már századok előtt „jószágos nemes emberek voltak”.* De arra is gondol, hogy e vidék egyházaiban jobbára még az ősi énekek zengenek,* de az érzés, a hit, mellyel azokat zengik, már nem katolikus többé, hogy itt a katolikus vallásnak már csak gyenge árnyéka van meg, s az is eltűnőben. És éppoly nemes, mint gyöngéd tettre határozza el magát. Munkát ír „Az szentírásról és az anyaszentegyházról” c. két tételről, melyeknek egyikéhez a protestánsok ragaszkodnak, a másikat elvetik. Kimutatja, hogy a szentírás értelmezésére az egyes ember nem képes, hanem csak az egyház, s hogy miről lehet megismerni az igaz egyházat. Végre bebizonyítja, hogy Szent Ágoston, kire az új tanok hirdetői hivatkoznak, ugyanazt tanította, mit a katolikus egyház. E munkát azután szülőföldjének, Bihar megyének ajánlotta éppoly szép, mint kegyeletes sorok kíséretében. „Negyven egész esztendeje lészen, mikor az Úr lsten engemet honomból, azaz őseimnek örökségéből, ismerőseimnek társaságából, atyafiságomnak nemzetségéből kegyelmesen kiszólíta és egyházi állapotra választa. Soha azóta, édes nevelő hazám, feledékenységben nem volt előttem emlékezeted, sőt kívántam s kerestem abban módot, hogy velem való dajkálkodásidat hálaadó szolgálattal valami részből megköszönjem és benned lakozó atyámfiainak csekély értékem szerint kedveskedjem. De mód nem adatván élő nyelven tanításával hozzád való kötelességemnek terjesztésében, hogy teljességgel háládatlanul meg ne haljak: vénségemre ezzel a kis írásomnak neked ajánlásával, ha kötelességemnek eleget nem tehetek, ismertetni akarom hálaadó igyekezésemet. Noha pedig kisded az ajándék, melylyel neked, szerelmes nevelőm, magamat kelletem: {90.} de mivel lélek-üdvösségben jár, nem kétlem, kedvesen veszed, ha az örök boldogság kivánásának valami szikrája gerjedez benned”.
De Bihar megyének legalább protestáns papjai nem vették kedvesen. „Nem szenvedik, hogy a mi írásunknak fényességénél tanításuk megtessék”. Ezek is Pázmány szavai az idézett ajánlólevélben. És szavainak helyességét igazolta a cáfolat, melyet művére éppen a váradi kálvinista pap, Pécsváradi Péter írt. Feltűnő munka volt ez is, de nem annyira tudományos becse, mint inkább durva kifakadásai miatt, elnevezvén Pázmányt az Antikrisztus katonájának, ki az érsekséget világi haszonra, tobzódásra, bujaságra és negédes uraságra fordította s igaz munka és fáradság nélkül veszi jutalmát érsekségének stb.
Pázmány nem engedte kárba veszni „hálaadó igyekezését”. Nem magát, hanem szülőfőldjét látja megmarcangolva s a szerető gyermek részvételével siet segedelmére.
Már a következő évben, 1630-ban újabb könyv jelent meg, melynek címe: „Jó nemes Váradnak gyenge orvoslása, mely, „gyógyítgatja farkasmarásból esett sebeit Bihar vármegyének és oltalmazza a szentírásról és ecclesiáról írt könyvét az esztergomi érseknek”.
A könyv Sallai István püspökii plébános neve alatt jelent meg, de – mint Pázmány Péter életének remek írója helyesen megjegyzi – Pázmány gondosan kijavította, talán át is dolgozta.*
Meg kell még említenünk két mozzanatot, amely Pázmány szülőfőldjének hangulatát iránta s az általa képviselt katolikus ügy iránt élesen jelzi.
Másfél évtized óta táplált óhaja volt már a magyar protestánsoknak, hogy Pázmány „Kalauza” megcáfoltassék. Ennyi idő alatt csupán annyit értek el, hogy Kecskeméti C. János ungvári prédikátor 1622-ben a Kalauz egyik, a 13-ik könyvére, mely a szentek segítségül hívásáról szól, írt feleletet; 1626-ban pedig Wittenbergből Balduinus F. felelt az egész műre, de latin nyelven. 1629-ben, tehát Pázmánynak a Bihar vármegyéhez intézett könyve s az erre adott felelet hatása közben a tiszántúli kálvinista papok Váradon zsinatot tartottak és itt egyebek közt elhatározták, hogy a Pázmány rágalmazó, dühös és veszedelmes {91.} művének, a Kalauznak kilenc első könyvére írjanak cáfolatot a váradi papok, a többire a tiszáninneniek.*
A következő évben (1630) Bihar vármegye is nyilatkozik. Bihar vármegyének főispánja ekkor Kornis Zsigmond volt, műveIt, vitéz úr, ki katolikus létére is segítette kálvinista jobbágyait. Belényesújlakon, egykori birtokán meg van még az a megfordított feliratáról híres harang, melyet ő öntetett a kálvinista eklézsiának. Mindamellett az erdélyi országgyűlésen Torma János, váradi requisitor, Bihar megye nevében panaszt emelt Kornis Zsigmond főispán ellen azért, hogy Váradon, a saját házánál, katolikus papot tart, ki miséz, gyóntat, egyszóval mint lelkész működik Várad kevés, többnyire csak lappangó katolikusai között.*
Vajjon ez a mély vallásosságot s honfibút lehelő, régi egyházi ének:
„Boldogasszony anyánk, |
Régi nagy patrónánk!” |
nem ekkor fogamzott-e és pedig Pázmány Péter lelkében? Nem a török nyomás, hanem a haza hitegységének veszte fölötti fájdalom szülötte ez az ének. Ezt bizonyitja egész szövege.
De Pázmánynál mint azelőtt, úgy ezután sem volt feledékenységben szülőföldjének emlékezete. Már közel állott sírjához, mikor Szatmáron 1636-ban jezsuita kollégiumot alapított. Mi célja volt vele? megmondja alapítólevelében. „Visszaemlékezve – úgy szól – a hajdan virágzó magyar haza vallásos buzgalmára, a jelen helyzet szemlélése nemcsak szomorúsággal tölti el lelkünket, hanem egyúttal arra ösztönöz, hogy… a katolikus vallás érdekeit Isten segítségével felkaroljuk, főleg Magyarország felső részeiben, névszerint a váradi püspökségben, hol a vallásos élet eszközei majdnem teljesen hiányoznak”.*
Váradhoz az erdélyi törvények miatt nem férhetett, azért gondolt a határszéli Szatmárra. Érezte, hogy sok idő folyik el addig, míg „a kitagadott, az örökségétől megfosztott testvérleányt, a katolikus hitvallást ősi jogaiba visszahelyezhetik.”*
{92.} A váradi püspökség töviskoronájának viselője ezen időben Mikáci Miklós.
A Migazzi grófi család ösei közé számítja s arcképét is őrzi. Pedig egyszerű, földművelő emberek gyermeke, s eredeti neve: Mikacs. Egykorú iratokban mindig csak latinosan: Micacius.
Nevével 1593-ban találkozunk először, mikor már gyaaki apát, zágrábi kanonok és sziszeki várkapitány. Tisztségeinek nem csupán egyszerű címviselője vagy haszonélvezője volt. Ha már kardot adtak kezébe, meg is verte Sziszeknél a törököt. Teljesedett nála is, hogy a kis ember bátor katona. Az egykorú tudósítás termetére kicsinynek, de lelkére nézve nagynak, amellett nyájas, előzékeny embernek mondja.*
Rudolf király 1593-ban tinnini,* 1598 április 16-án pécsi, pár hónap mulva pedig, Pethe Márton előléptetésével, váradi püspökké nevezte ki.* Székhelyül megnyeré a jászói prépostságot is s a váradi püspökség birtokaiból azt a néhány falut, melyet közvetlen elődeinek birtokában láttunk.
1600-ban kezdett rámosolyogni a szerencse. A váradi püspökség visszaállítását komolyan vették. A belényesi uradalmat negyven faluval, a réz- és vasbányákkal már ki is szakasztották számára. Ez pedig azért történt, hogy megmentsék ezt az uradalmat Mihály havasalföldi vajda kapzsiságától, ki arra nagyon áhitozott.* De nem lett a dologból semmi. Előbb Somogyi Bertalannak, az uradalom kezelőjének hűtlensége hátráltatta, utóbb pedig a beállott politikai zavarok teljesen megakadályozták.
Mikáci némi vigasztalásul a következő, 1601. évben királyi táblai főpap lett, majd a szepesi kamara elnöke.* Ez utóbbi hivatala azonban csak szerencsétlenséget hozott fejére.
A kamarai intézmény, mely beléártotta magát minden adás-vevésbe, még a megholtak végrendeletébe is, sohasem volt népszerű. Bocskay felkelésének korában meg éppen gyűlöletes vala. Mikáci pedig e hivatalban sem tagadta meg szokott erélyességét. A hivatal gyűlöletessége egészen személyére háramlott. {93.} Bocskay amint Kassát bevette, elfogatta Mikácit Zalathnaky György pécsi püspökkel együtt, s mindkettőjüket Várad közelében, Kereki várába vitette. Mikáci néhány hónappal előbb még arról álmodozhatott, hogy mint főpásztor jelenik meg e tájon s most mint rabot hozzák ide. Bocskay nem kevesebbet, mint negyvenezer forintot kívánt Mikáci váltságául, Zalathnakyért csak húsz s egynehányezret. Bocskay tehát leginkább Mikáci ellen volt felindulva. Lett is volna miből a váltságot megfizetni; Mikácinak százezer aranya volt Kassán és Leleszen, de ezt a hajdúk megtalálták és elvitték.*
Zalathnaky, Zsigmond lengyel király közbenjárására, előbb kiszabadult, Mikáci csak a békekötés után. Ekkor is száműzetés lett a sorsa, mely alól csak 1609-ben oldozták fel.* Nyilvános tisztséget azonban ezután sem viselhetett.
Mátyás király 1610 február 5-én felmenté a jászói prépostságtól, mert – mint a királyi oklevél indokolása mondja – az ország rendeinek iránta való idegenkedése miatt azt tovább nem tarthatja.* Meg kellett válnia a váradi püspökség birtokaihoz tartozó falvaktól is.* Ezután a váradi püspökségnek csak a címével maradt.* Utoljára 1613-ban, a pozsonyi országgyűlésen látjuk.
Van irodalmunknak egy inkább kuriozuma, mint komoly terméke, melynek érdekességét még növeli titokszerűsége. Olyan röpirat-féle munka a régi hún írásról, mely Leydenben, 1598-ban jelent meg Decsi János előszavával. Ma már egy példánya sem ismeretes, de kéziratban több helyen megvan. Szerzője: Telegdi János* , némelyek szerint a későbbi váradi püspök, majd kalocsai érsek.* Ez kissé hihetetlenül hangzik. Leyden, Decsi erősen protestánsok. Igaz, hogy abban a korban a katolikus és protestáns papok minden éles vitáik mellett sem zárkóztak el egymás elől a társadalmi életben. Rátkai György nagyszombati kálvinista prédikátor bejáratos volt Forgách Ferenc bíbornok-érseknél, érintkezett Pázmány Péterrel is. Hasonlóképen Samarjai, Veresmarti stb. érintkeztek a hittudós katolikus papokkal, Veresmarti meg is tért.* De az mégis sok lett volna, hogy Telegdi János, a katolikus pap, a protestáns Decsi előszavával adja ki munkáját. Vagy Telegdi 1598-ban még maga is protestáns volt?*
Telegdi származásáról nincs hiteles tudósításunk, csak sejthetjük, hogy fia Iehetett Telegdi Miklós püspök testvérének, ki Nagyszombatban szabó mester volt.* Családjáról csak annyit tudunk, hogy volt egy öccse, István, kire az Apponyi Balázs által {96.} elzálogosított Radván és Laback komárommegyei falvak részbirtokai átirattak.*
Esztergomi nagyprépost s választott boszniai püspök volt, midőn Mikáci után, 1613-ban váradi püspökké kineveztetett. Nála is, mint közvetlen elődeinél, csak az a néhány falu birtoklása képezte azt a gyönge szálat, mely őt a váradi püspökséggel összeköttetésben tartotta. De most, e falvak bírása körül nehézségek támadtak.
A pestmegyei falvak: Kerepes, Szada, Veresegyház, Lőrinci kezeibe jutottak háborítatlanul. A kerepesiekről tudjuk, hogy 1617 április 15-én kötelezték magokat, „hogy ez esztendőben tartoznak készpénzül adni 18 forintot, emellett tisztességes ajándékkal bemutatni magokat”.* Annál több gondot, de hasznot semmit sem adtak a tiszántúli falvak.
Erdély fejedelmei országuk határát legújabban a Tiszáig, sőt azon felül is kiszélesítették. Ezáltal e határokon belül úgy a váradi püspök, mint mindazok birtokai, kik a magyar király hívei voltak, kétségesekké lettek. Az erdélyi fejedelem engedelme nélkül hozzájuk férni nem lehetett. Már a nagyszombati értekezleten, vagy mint akkor nevezték, traktán, a magánosok birtokviszonyainak tárgyalásakor a váradi püspök tiszántúli birtoklásának kérdése is felmerült.
Telegdi ott helyben lakván, személyesen kelhetett püspöksége jogainak védelmére.*
El is készült rá jóelőre. Az ő kérelmére történt már 1615-ben az a többször idézett jászói tanuvallatás, mely a püspökség tiszántúli hat falvának birtoklását annyira kiderítette; de Telegdi a hat falunál most már többet is akart. Egyrészről az antireformáció fényes sikerei, másrészről Erdélynek vélt gyengesége s Bethlennek tapasztalt hajlékonysága arra bátorították, hogy püspöksége egyéb birtokainak viszszaszerzését is megkísértse. Összekerestette a birtokra vonatkozó okiratokat, nevezetesen a váradi káptalan statutumainak akkor még Jászón megvolt könyvéből kivette azon szakaszok hiteles másolatát, melyek a püspök és káptalan birtokaira vonatkoznak.* Így, az iratokkal kezében jelent meg a nagyszombati traktán. Itt azonban csak a mindig bírt püspökségi javakról akartak hallani s ezekről is, mint az már annyiszor megtörtént, {97.} csak azt végezték, hogy majd máskor végeznek. Újabb értekezletet tűztek ki Nagykárolyba.*
Ez amellett, hogy időveszteséggel járt, egyéb nehézségekbe is ütközött. Nagyszombat az ország egyik, Nagykároly a másik végén van. Telegdi préposti teendői mellett még mint a hétszemélyes tábla főpapja s az 1618-ki országgyűlés egyik bizottságának elnöke, különben is nagyon el volt foglalva.* Nagykárolyba már nem mehetett. Szerencséjére oly férfiúval rendelkezhetett, kinek szolgálatkészségét ismerte, lelkiismeretességében pedig éppen úgy bízhatott, mint a magáéban. Széplak, Kassa mellett, a régi apátsági birtok már ekkor az esztergomi káptalan birtokaihoz csatoltatott. A káptalan annak kezelését egyik tagjára, Kőrösi Márkra bízta, ki Széplakon lakott. Széplak Nagykárolyhoz fele útja se Nagyszombatnak. Telegdi felkérte Kőrösit, hogy menne el püspöksége ügyében Nagykárolyba. Kőrösi el is ment, de milyen időben és útban! Maga írja, hogy soha életében keservesebb útja nem volt. 1619 február 23-án indult el Kassáról és csak március 9-én ért Károlyba. Olyankor szoktak, kivált az Alföldön, a legnagyobb sarak lenni. Károlyban két hétig mulatott és mégis a több, mint egyhónapi idő alatt nem költött többet 17 forintnál. De legalább nem fáradt hiába. Az összes püspöki jószágok kiadásának követelésére mosolyogtak ugyan az erdélyiek, de a tiszántúli hat falut odaengedték a püspöknek.* Kőrösi örömmel értesíté ezekről Telegdit, megjegyezvén, hogy a többi birtokokat is visszaszerezhették volna, ha nincs ama nagyszombati végzés, mely úgy hangzik, hogy amit Erdély Báthory Zsigmond korában bírt, az ezután is nála maradjon. Levele végén pedig, minthogy Telegdi, mint nagyprépost, előljárója volt, egy kérést intéz hozzá.
A későbbi szomorú események érdekességet kölcsönöznek a kérésnek. Arra kéri ugyanis a püspök-prépostot, hogy ha kegyes akar lenni iránta: hívja öt vissza Széplakról. „Nem termettem rá erre a helyre, nem tudok annyira szigorú lenni, hogy jó gazda lehetnék; más az én természetem. Egyebütt inkább hasznomat vehetné a nemes káptalan.* {98.} Mi volt ez? előérzet, balsejtelem? Annyi bizonyos, hogy ha Kőrösinek, ennek az áldott jó léleknek kérése hamarjában teljesül, a későbbi napok véres áldozatainak száma eggyel kevesebb. Mikor ugyanis Bethlen Gábornak hadai még ugyanazon év (1619) őszén Kassán megjelentek, Körösit Pongrácz István s Grodecz Menyhért jezsuita atyákkal együtt elfogták s mindhármokat kegyetlen kínzások közt kivégezték.*
Telegdi sem vette sok hasznát a püspökségi javak viszszaszerzése körül kifejtett buzgalmának. A Nagykárolyban megítélt falvak közül még csak Tiszafüredet és Túrpásztót vette kezéhez,* midőn már 1619 július 12-én kíneveztetett nyitrai püspöknek.*
Annál több haszna lett az ő buzgalmából a hazai történetírásnak. Az idézett hiteles másolat, melyet a váradi káptalan statutumainak néhány szakaszából kivett, annyi dúlás után is fenmaradt, s a váradi püspökség alapíttatásának számos kérdésére döntőleg hatott.
Különben Bethlen Gábor hadjárata halomra döntötte az összes nagykárolyi végzéseket, s a váradi püspökök tiszántúli birtoklásának is véget vetett.
Ezen név kinek ne juttatná eszébe a kis, dunamenti falut, Virtet, a szerény költőpap sírjával s most már Mecaenása sírjával is? Pyber Benedek, az első magyar Vergilius kiadója, kinek Virág Benedek is több munkáját ajánlotta, ivadéka Pyber Jánosnak, valamint ama másik Pyber, szintén Benedek, 1477-ben budai várnagy, őse volt.*
Pyber János a Felsődunánál, Nagyszombatban született. Atyja Jakab, anyja Nagy Katalin volt. A nagyszombati, később oly jeles főiskolának akkor még híre sem lévén, felsőbb tanulmányait Olmücben, majd Bécsben végezte. De pályáját, melyen egy hatalmas császár-király s egy ritka fejedelem bizalmával találkozott, ismét szülőföldjén kezdte meg.
Ott lelkészkedett több mint két évtizedig.* Ott lett esztergomi kanonok, majd felhévvizi prépost. 1611-ben elnyeri a pécsi püspökséget,* de székhelyét a törökök miatt el nem foglalhatván, ismét csak Nagyszombatban maradt. Itt osztozik ezután Pázmány körének reményeiben, munkáiban, sikereiben, de keserveiben is.
Váradi püspökké éppen akkor neveztetik ki, mikor Bethlen hadai menekülni kényszerítik Magyarország főpapjait, a pozsonyi Bethlen-országgyűlés meg éppen száműzi őket.*
De fordul a kocka. Bethlen békét köt, melynek egyik pontja: a főpapok visszatérése és Szent István koronájának visszaadása.
{101.} Pybert 1622-ben két szerencse éri: az országgyűlés a nádori ítélőszék főpapjának választja meg.* a király pedig ama bizottság elnökének, melyet a szent korona átvételére küld ki.
Pyber jelentése, melyet a királynak a korona átvételéről felterjesztett, ismeretes. Főpontjai ezek: Pyber és társai (Osztrosycz István és Czobor Imre) Lőcse felől Eperjesen keresztül mentek Kassára, hol akkor Bethlen a szent koronával tartózkodott. Erdélyből is Nagyszombatba vagy Bécsbe és viszont a Hernád és Vág völgyén kellett ekkor nagy kerülővel megtenni az utat mindazoknak, kik a budai, egri stb. törököktől bármi okból őrizkedtek.
Március 13-ikán este felé értek Kassa alá, hol a fejedelem megbízottja s kétszáz huszár fogadta őket és bekísérte a városba. Másnap reggel megjelent nálok Kassay István fejedelmi titkár, azon izenettel, hogy a fejedelem holnap kihallgatásra várja őket. Március 15-ikén Károlyi Mihály és Petneházy István főembereit küldi érettük, saját fogatával. Mikor megérkeztek, a fejedelem levett kalpaggal a terem küszöbéig ment eléjük és kezet nyújtott. „Ekkor én, váradi püspök – írja Pyber – Felséged nevében magyarul köszöntém a fejedelmet”. És előadta jövetelök célját. A fejedelem állva s kissé az asztalhoz támaszkodva hallgatta végig a beszédet s ily helyzetben válaszolt is. Hangsúlyozta hódolatát, békeszeretetét s a békepontok lelkiismeretes megtartását. A biztosok dolga mégsem ment könnyen. Megrohanták őket a kérelmezők, panaszkodók, amellett a fejedelem másnap hét új kívánságát tudatta velük. Nehézséget támasztottak a hajdúk kapitányai is, kik csak úgy akartak hűséget esküdni Ferdinándnak, ha esküjök csupán addig kötelezi őket, míg a király is megtartja a békepontokat.*
Ekkor, virágvasárnap, templom után 11 órakor, a fejedelem Révay Péter és Rákóczi Pál koronaőrökkel, saját kocsiján lakására hozatta a szent koronát. Itt már főurak, nemesek számosan várták. Ezek előtt kijelenté a fejedelem összejövetelök célját, t. i. a szent korona átadását. Előbb azonban kívánta, hogy vizsgálják azt meg jól, készítsenek róla leltárt, hadd tűnjék ki, hogy igaz-e amit székiben híresztelnek, hogy ő hozzányúlt a szent koronához. {102.} Erre Révay koronaőr felnyitotta a ládát. Csak egy kulccsal volt bezárva, a rajta volt pecsétek feltörve, s fenekét sem találták egészen rendben. A leltárt elkészítették.
A következő három nap ismét ügyes-bajos dolgokkal telt el. Március 24-ikén reggel búcsúztak el a fejedelemtől s 11 órakor száz huszár kíséretében elindultak a szent koronával, íme, a harmadik váradi püspök, aki Szent István koronáját visszahozza királyának. Vitéz János visszahozta Mátyás királynak, Fráter György I. Ferdinándnak, most pedig Pyber II. Ferdinándnak. Március 26-ikán este Lőcsére értek, hol másnap a húsvéti ünnepet töltötték. Azután Szepes és Liptó vármegyén keresztül Trencsén vára felé tartottak, hol a szent koronát letették. Ők személyes jelentés végett Bécsbe siettek.*
Bethlen huszárjai legfeljebb Eperjesig kísérhették a szent koronát. Eperjes már a magyar királyé volt, Pyber és társai jóelőre gondoskodtak róla, hogy a királyi részeken mindenütt illő kíséretet találjanak, így Lőcse városának már Kassáról megírták, hogy a szent korona kíséretére egész Trencsénig 300 embert tartsanak készen zászlóval, fegyveresen.*
Pyber jelentése csak a hivatalos ügyekre terjed ki. Pedig hogy a korona átadásának kevésbbé komoly jelenetei is voltak, nevezetesen, hogy ősi szokás szerint nagy áldomás is volt, az magától értetik. De értesülünk is róla.
Az oroszlán csak egyszer fiadzik. A nemzeteknek is ritkán van egyszerre egynél több nagy emberük. De a XVII-ik század eleje, ez a rendkívüli, lázas kor, három nagy embert adott egyszerre a magyarnak. Pázmány Pétert, Bethlen Gábort és Esterházy Miklóst. Ez a három sokat küzdött egymással is, hol kettő egy ellen, hol külön-külön egyik a másikkal. A két katolikus, Pázmány és Esterházy sem értettek mindig egyet. Mindhármok között pedig legtöbb idegenkedést okozott a hatalmasok átka: a hízelkedés, a hírhordás.
1622-ben is Pázmány előtt oly szavakat adtak Bethlen szájába, hogy azok józan eszű embertől ki sem telhettek. Mihelyt ezt Bethlen megtudta, azonnal írt Pázmánynak: „Kegyelmed is elhiheti énfelőlem, hogy nem szintén lehetek oly elfutó bolond, hogy asztalomnál oly dolgokat csacsognék, holott az {103.} 1622. esztendőben részeg nem voltam, melyre vethetném okul bolondul való beszélgetéseimet; hanem a váradi püspökkel illogattunk volt in die palmarum az korona resignálásakor kelleti felett, de akkor sem igen eszem elfelejtésül”.*
Harmadnapra ezen fejedelmi „illogatás” után Bethlen kellemes meglepetésben részesítette Pybert. Nemes ember nem fogad el ingyen szolgálatot. Ő még uralkodó is volt. És volt elég tapintata arra, hogy Pyberben necsak a derék férfiút, hanem mint Pyber is üdvözlő beszédében kifejtette, a váradi püspököt is kitüntesse.
Még ott Kassán fejedelmi oklevelet Íratott Pyber számára, melyben őt a személye iránti kegyes indulatból, de az ország és Bethlen érdekében tett szolgálatai jutalmául is a tiszántúli hat falu birtokába helyeztetni rendeli, de csak őt magát, – mint ismételten megjegyzi.*
De az írott törvénytől akkor is messze lakozott a jogszolgáltatás. Három év telt el, és Pyber mégsem juthatott a falvak birtokába. Az egykorú tudósítás szerint: „minthogy egymást érte az újabb-újabb támadás, mikor szinte akarta a jószágnak uzusát apprehendálni, kezénél hagyni az ő megítélt és meghagyott igazságát”.*
Ezt végre Bethlen fejedelem is megsokalta. 1625. szeptember 13-án ráírt egyenesen az illető falvak bíráira: „Mivel az nagyságos és nemzetes Pyber Jánosnak, váradi választott püspöknek és az római császár ő felsége tanácsosának nemzetéhez és hozzánk mutatott szolgálataiban megnyugodván, tulajdon kegyes indulatunkból ezen megnevezett faluknak szokott adójokat neki engedtük”, azért megparancsolja, hogy ezután neki adózzanak.*
De Pyber számára ez a levél már későn érkezett. Csaknem egyidőben azzal a királyi kancelláriából is kapott levelet: kinevezést az egri püspökségre.*
Szakadoznak ezentúl azon gyenge szálak is, melyek eddig a birtokok révén Várad püspökeit püspökségükhöz kötötték. Hallunk ugyan ezután is királyi, fejedelmi levelekről, melyek a váradi püspököket birtokaikba bevezetni s azokban megvédeni rendelik; de hogy e leveleknek foganatjok is lett volna, arról határozott tudósításaink nincsenek. Nem is jártak arra kedvező idők. Várad felett évről évre jobban tornyosult a vész, mely elsepri azt a keveset is, ami még műemlékeinkből fennmaradt és elsepri végre magát a régi Váradot is.
Várad püspökei ezután tovább mint egy félszázadig, már nemcsak választott, hanem inkább címzetes püspökök „in partibus infidelium”. Ez időből azért életüknek csak főbb vonásait adhatjuk. Ahol pályájók letelt s munkásságuk gyümölcseit szedték, ott méltányoljuk majdan életöknek legkisebb mozzanatát is.
Pyber utóda Lósy Imre lett. Pályája, mely őt utóbb a magyar hierarchia legmagasabb fokára vezette, egyszerű jobbágy szülék hajlékában kezdődött. Lóson, Sopron megyében, az ős Osl nemzetség ivadékai, a Viczay-ak birtokán született. Atyja: Máté, anyja: Németszeghy Anna. Testvérei: Mihály, Boldizsár, ifjabb Imre és Margit.* A régi szokás, mely a Hunyadiaknál is felmerül, hogy a szülék két gyermeköket is egy névre keresztelték, még ekkor sem szűnt meg.
Lósy lutheránusnak született; tanuló korában tért a katolikus egyház kebelébe.
A bölcsészetet és a hittudományokat Rómában tanulta.
1606-ban nyitrai, 1607-ben pozsonyi, 1611-ben esztergomi kanonok s nyitrai főesperes. De minden szerencséje között az {106.} volt a legnagyobb, hogy ifjan, tehetségekkel megáldva, oly mester közelébe juthatott, mint Pázmány Péter.
Heroviczi Mátyás csanádi püspök elhunytával 1623-ban csanádi püspök lett,* de székhelyét a törökök miatt el nem foglalhatván, megmaradt esztergomi kanonoknak. Püspöki javadalmának némi kárpótlásául pedig még ugyanazon évben a borsodvármegyei tapolcai apátságot nyerte.
Egy év múlva óbudai prépost, de ekkor a tapolcai apátságról önként lemond. Ismét egy év múlva, 1625 október 24-ikén váradi püspök.
Ekkor megindul vizitelni székesegyházakat, káptalanokat, plébániákat, de nem a váradi egyházmegyében; ennek határa zárva volt előtte. 1626-ban Pozsony, 1629-ben a Szepesség egyházait kereste fel. Vigasztalan, sőt veszéllyel járó munka volt ez akkor. A többség mindenütt luteránus; a papok fegyelme meglazult, egyháziassága aláhanyatlott.
Ezalatt váradi püspökké neveztetésének megerősítése is komoly akadályra talált. A római kúriánál kétségek merültek fel: vajjon adományozható-e oly püspökség, mely sem megyével, sem székhellyel nem bir?, és ha adományozható, van-e arra joga a magyar királynak, miután a püspökség Erdélyhez tartozik? Erre 1626 szeptember 27-ikén abban történt megállapodás, hogy a magyar király adományozhat oly püspökségeket, melyeknek birtokosai az országgyűlésen szavazattal bírnak, minthogy ott a katolikus ügynek jó szolgálatot tehetnek; de idegen területen levő püspökségek, címeit nem adományozhatja.
A szekularizáció óta úgy a váradi, mint az erdélyi kinevezett püspökök folyton tagjai voltak a magyar országgyűlésnek, de Várad tulajdonképpen nem volt Erdély, hanem csak kapcsolt része annak: mely hajszálnyi különbségnek az lett a következménye, hogy Lósy megerősítést nyert, de Simándy István, kinevezett erdélyi püspök, nem.*
Eközben Lósyt újabb kitüntetés érte. 1628-ban a főpapi jelvényekkel bírósági prépostságot nyerte el,* 1631-ben pedig Pyber János önkéntes lemondása után esztergomi nagyprépost lett.* {107.} Lósy Pázmánynak teljes bizalmát birta. Tizenhárom évig helynöke, nagy lelke gondjainak osztályosa, újjáteremtő munkásságában jobbkeze volt. A ráhalmozott kitüntetésekkel egyházi érdemeinek nyújtott elismerést, a személye iránti hűséget gyöngéd figyelemmel jutalmazta meg. Midőn római megerősítése megérkezett, fényes napot szerzett számára. 1631 június 21-ikén személyesen szentelte őt fel váradi püspökké. Pázmány oldalán a két segédkező püspök Telegdi János kalocsai érsek és Pyber János egri püspök volt. Lósy Telegdinek már utódja Váradon, s utódja lesz még ő a másik kettőnek is.*
Lósy még felszenteltetése előtt, mint kinevezett váradi püspök, országos érdekű munkát is végzett. Mikor még az egyházi könyveket, a nyomtatás feltalálása előtt, írták, majd minden püspökségnek és szerzetesrendnek külön misekönyvei és breviáriumai voltak. Arra pedig mindenütt kiváló gondot fordítottak, hogy e könyvekben az illető püspökségek s országok védszenteinek miséi, officiumai meglegyenek. Pázmány Péter az 1630-iki nagyszombati zsinaton azt indítványozta, hogy a külön egyházi könyvek helyett, hódolva ebben is az egyház katolikus szellemének, fogadják el a római misekönyvet és breviáriumot. A sajtó útján a könyvek különben is már könnyen megszerezhetők. A zsinat erre hajlandó volt, de oly kikötéssel, hogy a magyar szentek miséi s officiumai az illető könyvekhez csatoltassanak, különben inkább megmaradnak a régi szokás mellett, mintsem védszentjeinek tiszteletétől megváljanak. Egyelőre is bizottságot nevezett ki a magyar szentek officiumainak összegyűjtésére s a bizottság elnökségével a váradi püspököt tisztelte meg.*
Ugyanakkor Váradról is azt írják, hogy ott a zsidóság papjai s bölcsei zsinatot tartottak.* De mert a zsinat helyéül szolgáló Várad mint „Ibrahim sojárja” vagy birtoka említtetik,* úgy az egészen más Várad lehetett: például Pécsvárad. Vagy az évszámban van hiba. Ibrahim basája Váradnak sokkal később, 1689-ben volt.* {108.} Lósy a távol Nagyszombatból sem tévesztette el szemei elől váradi püspöksége érdekeit. Hogy a tiszántúli hat falunak legalább kettejét: Túrpásztót és Tiszafüredet megszerezhesse, már 1630-ban királyi parancsot eszközölt ki,* de hogy ez célhoz vezetett-e, nem tudjuk. Inkább arról értesülünk, hogy már ekkor a török basák is beleszóltak a váradi püspökök tiszavidéki birtoklásába.
Azonban Pázmány Péter teremtő szelleme a magyar katolikus egyház felvirágoztatásának újabb, meg újabb útjait találta fel. A zsinatokon ismételve szőnyegre hozta az elidegenített egyházi javak visszaszerzésének ügyét. Erre buzdította a főpapokat. Maga is jó példával ment elől, s akik követték, kéretlenül is részesültek támogatásában.
A váradi püspökségnek összes birtokai idegen kezekben voltak, de azok között volt egy, mely az erdélyi fejedelmeknek hatalmi körén kívül esett. Ezenkívül a család, melynek birtokába jutott, úgy múltjánál, mint vallásos érzületénél fogva feljogosított ama reményre, hogy csak feltételes birtoklásához nem fog körömszakadásáig ragaszkodni. Ez a jószág a borsodvármegyei Aszaló volt, eredetileg a váradi káptalan jószága, melyet még I. Ferdinánd király Serédy Gáspárnak zálogosított el. E jószág birtoklásának kérdését már 1614-ben, az antireformáció elején Telegdi János váradi püspök is bolygatni kezdette, de a zálogösszeget lefizetni nem tudta. Aszaló már gróf Forgách Zsigmond országbíró kezén volt. Az országbíró, testvérbátyja az antireformáció akkori vezérének, Forgách Ferenc prímásnak, megütődött a dolgon. Hogy lelkiismeretét megnyugtassa, arra kérte Pázmányt, aki akkor Rómába utazott, hogy eszközölje ki a pápánál a jószág megtarthatását. A pápa megengedte, de oly kikötéssel, hogy Forgách és örökösei két papot neveltessenek a váradi egyházmegye részére, s ha a zálogösszeggel megkínáltatnak, a jószágot azonnal adják vissza. Gróf Forgách Zsigmond 1621-ben elhalván, Lósy az özvegyet, gróf Pálffy Katát kínálta meg a zálogösszeggel, aki ezt felvenni vonakodott. Amint erről Pázmány értesült, a következő, minden tekintetben érdekes levelet intézte a grófnéhoz.
„Kegyelmednek egy dologról akarok írnia. Látja Isten, hogy Lósy uram egy szóval sem kért reá, hanem csak magamtól {109.} írom, mert mindeneknél jobban tudom az Aszaló dolgát. Mikor 1614. esztendőben Rómába kellett mennem, akkor szegény Cardinál uram (Forgách Ferenc) és a kegyelmed szerelmes ura engemet kértek, hogy a Pápával szóljak és kérjek engedelmet, hogy lelki üdvösségének sérelme nélkül bírhassa azt a jószágot, míg az egyházi emberek ki nem váltják. Nagynehezen megengedé a Pápa, de oly okkal, hogy amíg Kegyelmetek bírja, két alumnust taníttasson mindenkor, akik a váradi diocesisnek szolgáljanak, és hogy valamikor megadják a pénzt, melyben vagyon: az ecclesiastica personának kínálására tartozzék megadni. Azért édes Asszonyom, mi haszon Kegyelmednek, ha a világot magáévá tenné is, nem hogy egy rossz falut, és a lelkét terhelné, minthogy bizonyos, hogy lelki sérelme nélkül Kegyelmed azt nem tarthatja, kivált képpen megadván a Kegyelmed pénzét. Kérem azért Kegyelmedet, ne idegenítse ezzel az egyházi embereket és főképpen ne terhelje ezzel lelkét. Bocsássa ki, felvévén pénzét. Egyszóval, nem requirált engem váradi püspök uram, hanem a magam jó indulatjából írom, mert talán országunk törvénye szerint sincs módja Kegyelmednek a megtartásában; de bár volna is, lelkét nem kell ezzel terhelni, kiváltképpen Kegyelmednek, aki magáéból is ad az egyháznak, nemhogy a régi szent jámborok adományától akarná megfosztani. Ezt én Kegyelmednek nagy bizodalomban írtam. Kegyelmedtől jó választ is várok. Tartsa meg Isten Kegyelmedet egészséges boldogságában. Érsekújvárból 19 Novembris 1632. Kegyelmednek örömest szolgál Cardinalis Pázmány”.
De a „jó válasz” sem Pázmányhoz, sem Lósyhcz nem jött meg. A grófné nem tudott, sok gyermeke miatt talán nem is mert megválni Aszalótól.*
Ekkor Lósy Pázmány elé vitte az ügyet, kérve őt, hogy a grófnét egyházi büntetések fenyegetésével kényszerítse engedelmességre. Erre Pázmány, mivel – úgymond – „senkinek igaz késését meg nem szeghetem”, tudatta a grófnéval: „Bizony dolog, nem vétek örömest Asszonyomnak, de kénytelen vagyok vele, hogy publicáljam latam et promulgatam sententiam (excommunicationis) contra detentores bonorum ecclesiae” A grófné megdöbbent és új tárgyalást kezdett Lósyval.
Pázmány most, hogy a kívánt eredményt annál inkább elősegítse, atyai levelet intézett a grófnéhoz. „Kegyelmedet szeretettel kérjük és intjük, hogy váradi püspök urammal, mint elkezdette, {110.} végezzen Kegyelmed. Úgy leszen Kegyelmednek lelki csendességére és e világi nyugodalmára”.*
De az ügy csak nem tudott hónapok multával sem kedvező megoldást nyerni. Lósy nem is érte meg annak végét a váradi püspökségben. Ritka változatosságú pályája vitte őt tovább. 1633 október 24-kén, éppen nyolc évvel a váradi püspökség elnyerése után – egri püspökké neveztetett ki.*
Régi nemes családja egész sorát mutatja a férfiaknak, kik a közügyek szolgálatában tűntek ki.* Atyja, György is államférfiú, kit Miksa király 1566-ban követül küldött a török császárhoz.* Testvérbátyja, István követte atyjok nyomdokait, korán királyi tanácsos lett, s mikor nem kevesebbről volt szó, mint Bethlen Gábor megnyeréséről, őt küldöttek hozzája.*
Hosszutóthy László Vas megyében, Szarkaházán született. Nevelését a gráci jezsuitáknak köszönheté, kiknél a XVII. század legelején több évet töltött el s hol ugyanakkor az egyik tanára Pázmány Péter volt.
Még nem végezte el iskoláit, midőn már 1606-ban a szepesi prépostságra kineveztetett, hogy a szépreményű ifjú annál könnyebben kiművelhesse tehetségeit.
1614-ben pappá szenteltetett s két év múlva átvette prépostságának kormányzását.
Pázmánynak s a most már gyakrabban tartott egyházi zsinatoknak üdvös hatása ekkor kezdett széltében mutatkozni. A püspökségek, monostorok kormányára oly férfiakat helyeztek, kik egyházi feladatuknak színvonalán állottak. Elsősorban a vallást, a tudományt ápolták, az egyházi fegyelmet megerősítették, birtokaikat rendbehozni igyekeztek.
Hosszutóthy már ez iskolának szellemében nőtt fel s követte annak irányát.
Az egyházi jószágok szétragadozásainak ezen korában {112.} gyakran megtörtént, hogy főpapjaink és birtokos szerzetesrendeink magok adták zálogba birtokaikat, többnyire hatalmas főuraknak. Kikről tudták, hogy nem meri elvenni tőlük senki, de akikben bízhattak is, hogy a zálogösszeg lefizetése ellenében visszaadják a birtokot.
A szepesi prépostságnak is voltak eképpen elzálogosított jószágai. Hosszutóthy kiváltotta azokat, hogy jövedelmeiket egyházi s nevelési célokra fordítsa.
De a birtokok elidegenítésén kívül a szepesi prépostságnak még veszélyesebb baja is volt. Híveinek, papjainak egyrésze nem szakított ugyan határozottan ősi vallásával, de sokat átvett az új vallás kedvezményeiből. Volt idő, mikor a szepesi prépost papjának vagy papja leányának lakodalmára ajándékot küldött, sőt maga sem idegenkedett a házasélet rózsaláncaitól.*
Hosszutóthy úgy papjai, mint hívei között visszaállította a régi katolikus szellemet és fegyelmet oly szigorral, hogy méltónak ítélték a „malleus hereticorum” címre.* Ezért 1619-ben s később is, Bethlen ismételt támadásaikor ő is menekülni volt kénytelen s Lengyelországba távozott. De a béke helyreálltával amint visszatérhetett, folytatta egyházias működését, most már nemcsak prépostsága körében, hanem az országgyűléseken* s a nagyszombati zsinaton is.*
Pázmány Péter figyelmét nem kerülték ki a szepesi prépost érdemei.
Hosszutóthy 1631-ben erdélyi püspök lett* s a következő év október 24-én pedig váradi püspök.*
Pázmány ekkor éppen a szatmári jezsuita kollégium megalapításának tervével foglalkozott. A váradvidéki elhagyott katolikusoknak akart lelki vigasztalásáról gondoskodni. Ebben pedig kinek segítségére számíthatott volna inkább, kire bízhatta volna ifjú alkotását több bizalommal, mint éppen az élete legjavában levő, buzgó váradi püspökre? {113.} A szepesi prépostság (ma már püspökség) székesegyházának déli oldalához építve ma is áll egy gyönyörű csúcsíves kápolna. A magyar királyi trónra emelkedett és kihalt Zápolyai* nemzetség alkotása ez. De a kincsetérő épület nem merítette ki áldozatkészségöket. Ős katolikus szokás szerint gazdag javadalmat is csatoltak hozzája.
Pázmány e javadalmat a szepesi prépostsághoz csatolta, de oly kikötéssel, hogy a prépost gondoskodjék az alapítók szándéka szerinti istentiszteletről s az épület fenntartásáról, emellett a szatmári kollégiumnak fizessen évenként kétezer forintot.*
Hosszutóthy akkor is, mikor Pázmány a pozsonyi székesegyház sírboltjában már rég hamvadozott, hű maradt a misszióhoz, melyet tőle nyert. 1645 ben ő is alapítólevelet adott ki, mely történeti érzékéről s fennkölt gondolkodásáról egyaránt tanúskodik. Az egyház sebeinek gyógyításához – mondja egyebek között – akar hozzájárulni, de háláját is leróni a jezsuita atyák iránt, kiknek köszönheti neveltetését gyermekkora óta. És a zemplénmegyei Homonnán, hová a Drugethek a jezsuita atyákat már bevitték, három tanszéket alapított: a bölcsészet, teológia s a polemia tanítására.*
Eközben a váradi püspök tiszántúli birtoklásának kérdése is újra felmerült. Az 1633-iki eperjesi béke 10-ik pontja helybenhagyta az 1619-ki nagykárolyi végzéseket.* Ezek között pedig ott volt a tiszántúli hat falunak kézhez adása is. De mint Bethlen Gábor idejében, úgy most is az írott ige csak nem tudott megtestesülni, ígéretekben, biztatásokban most sem volt hiány; de még két év múlva, 1635-ben is maga a fejedelem, Rákóczi György, csak azt írja, hogy „készek vagyunk eligazítani váradi püspök uram praetensióját” és azzal végzi, hogy az ügy rendezésére mindkét részről újabb bizottságot küldjenek ki.*
Hosszutóthy a tárgyalásra, melyet a fejedelem 1635 augusztus {114.} 15-re tűzött ki, jóelőre elkészült, mint húsz év előtt elődje, Telegdi János. Az ügy folyásának egész történetét egy rövid emlékiratba foglalta össze s azt Tordán, még április 18-án benyújtotta.* De ez újabb tárgyalásnak ismét kevés vagy éppen semmi eredménye sem lett.
Túrpásztó, mint tudjuk, egyike volt ezen vitás falvaknak. E faluról még évek múlva, 1642-ben is azt írja a szolnoki basa Hosszutóthy váradi püspöknek, mint „szomszéd úr barátjának: Egy szegény Túrpásztó nevű falvucskám vagyon, melynek lakosai az erdélyi párthoz szolgálnak, egy Fodor János nevű barátunk jobbágyi levén, békességben is tartotta keze alatt”. Elmondja azután, hogy valami Szegedi Ferenc deák a kassai kamaráról szintén jogot kezd tartani hozzájok, ménesöket, marhájokat elhajtatá, „sőt az előbbeni urok (Fodor) is éjjel-nappal, tűzzel-vassal nyavalyásokon vagyon… Most pedig újabb urok, Nagyságod támadott, Nagyságod is parancsol már nyavalyásoknak, más urat Nagyságodnál ne ismerjenek… Tudják, elejénten a papok jószága volt, magok is inkább akarnák Nagyságodat uralni, én is akarnám, ha uralhatnák Nagyságodat, ím megtalálták Nagyságodat nyavalyások; ami legjobb, azt cselekedje vélek, mert ha csak azonban lesznek, meg nem maradhatnak, kénytelen leszek őket onnan elvinni és más faluba tenni”.*
Nem sokkal kedvezőbbek a hírek a pestmegyei jószágokról is. Itt is csak azt halljuk, hogy Buday Pál, Nógrád, Pest, Pilis, Heves, Zsolt és Csongrád vármegyék táblabírája kötelezi magát, hogy a váradi püspökség „jószágainak, nevezet szerént Lőrincinek, Kerepesnek, Szádénak és Veresegyházának gondviseléseket felvállalja”, azokat mindenki ellen megvédelmezi, visszaszerzi ami bennök elidegeníttetett, „az árendát pedig az szokott accidentiákkal Rosnay János uram kezéhez Nagyszombatba a jobbágyokkal felszolgáltatja”.*
Tehát itt is csak ígéret, csak szép szó, de hogy mindebből mennyit lehetett beváltani, az ország akkori fejetlenségéből következtethetjük.
Hosszutóthy 1646 tavaszán odáig is jut, hogy kénytelen {115.} kérni Lőcse városát: küldene neki vagy száz köböl árpát, különben tavaszi vetés nélkül marad.*
Ezután pár hét múlva megvált a váradi püspökségtől: kinevezést nyert a váci püspökségre.*
Mielőtt mi is megválnánk tőle, egy pillantást kell vetnünk Várad akkori állapotára. Szent László városát néhány évtized alatt a megújult ostromok s oktalan rombolások odáig juttatták, hogy végre már egy temploma sem volt. Ebből látható, hogy mennyire hívek azoknak a német, olasz könyveknek rajzai, melyek Váradot még a XVII-ik század közepéről is számos toronnyal, kupolával mutatják be. Rákóczi Györy fejedelem 1639-ben a vár udvarán akart új egyházat építeni. El is küldé oda egy „fundáló”-val Haller Gábort, aki külföldön tanulta az építészetet,* s az egyház terve már készen is volt, de bármi okból csak terv maradt. Ekkor Várad polgárai kinn a városban építettek egy csűrszerű fabódét s ezt használták templomul.* Szalárdi János pedig, a fejedelmi titkár, az író, még lelkesedni tudott a fabódéért s nem győzi eléggé dicsérni a rajta levő „temérdek fát, zsindelyt és vasat”.*
A linci béke (1645) után Erdély részéről a váradi püspök tiszántúli birtoklása iránti ígéretek, bíztatások is megszűntek. Eddig sem voltak azok mindig komolyak s rendesen csak akkor fordultak elő, amikor Erdély fejedelmeinek a bécsi udvarhoz közeledni kellett.
Hosszutóthy utódja, Kisdy Benedek már csak kineveztetésénél fogva függ össze a váradi püspökséggel.
Kisdy Szécsényben született, a római Apollinarisban (Coll. Germ.–Hung.-ban)* tanult, s mint fiatal pap Pázmány Péternek udvari káplánja volt. Utóbb néhány évi, Püspökiben és Sellyén töltött lelkészkedés után, mint pozsonyi,* majd esztergomi kanonok* ismét a nagy prímás közelébe jutott, hol a nagyprépostságig emelkedett.* Itt mintegy örökölte Pázmánynak szellemét, mely életének vezércsillaga lett, s melyet mint drága hagyományt a század második fele papjainak átadott.
III. Ferdinánd király 1644-ben szerémi,* két év múlva váradi püspökké* nevezte ki. Egyúttal a pozsonyi prépostsággal is megadományozta.*
Ismét két év múlva egri püspök lett,* amikor a sági és pozsonyi prépostságról lemondott.*
Mint egri püspök alapította a kassai akadémiát s papnöveldét – Szent László király tiszteletére, mely kegyeletes {117.} tettében mintha váradi püspökségének emléke sugároznék vissza.*
Családjának nyomai a régebbi századokban is feltünedeznek.* Az a Zongor Mátyás, ki Oláh Miklós prímás udvarmestere volt, s kiről a prímás végrendeletében is megemlékezik,* atyja vagy legalább őse lehetett.
Zongor Zsigmond 1580 táján született Pozsony vármegye Spáca községében.*
Az egyházi pályán 1628-ban tűnik fel, mikor már* tagja a nyitrai káptalannak s III. Ferdinánd királynál Trencsén városában Szentháromság apátságát nyeri az ahhoz tartozó Liborcsa faluval s egy malommal.* Ez is, mint annyi más egyházi birtok, világiak kezén volt s Zongor kétévi küzdelemmel szerzé vissza.*
1641-ben még nyitrai olvasókanonok s ludányi apát,* de ezután gyorsan emelkedett.
1644-ben Széchenyi Györgynek a csanádi püspökségben utóda,* négy év múlva pedig váradi püspök.*
Püspöksége ügyeibe nem folyhatott be, de úgy a magyar egyházi zsinatok, mint az országgyűlések munkálataiban élénk {119.} részt vett.* Ezért Magyarország akkori államférfiainak sorában is megjelent arcképe.*
1655-ben a váci püspökségre helyeztetett át, amikor egyszersmind a pozsonyi prépostságot is elnyerte.*
De hogy még előbb esztergomi kanonok vagy éppen nagyprépost is volt,* mutatja egy 1653-ban kiadott magyar levele.*
Közeledünk most már nemcsak a váradi püspökségnek, hanem magának Várad városának is legszomorúbb történetéhez.
II. Rákóczy György Fejedelem 1658 nyarán keresni kezdte az érintkezést a bécsi udvarral. Előbb Sámbár jezsuita atyát küldte a prímáshoz, majd a királyhoz is követeket külde. Létre is jött valamely, eddig ismeretlen egyesség; legutóbb Rákóczy 1659 július 30-án kelt levelében említi „ő felsége diplomáját”* Ennek egyik pontja – mint a fejedelem levele mondja – a váradi püspök tiszántúli hat falujának visszaadására kötelezte Rákóczyt.
A váradi püspök ekkor Pálfalvay János volt, ki nevét születése helyéről, az erdélyi Pálfalva községről vette.* Testvére vagy rokona lehetett azon Pálfalvay Péternek, ki Csiksomlyón ferencrendű szerzetes volt, de midőn 1661-ben a törökök elől Szent Ferenc kápolnájának padlására menekült, azok a kápolnával együtt őt is elhamvasztották.*
Hogyan került Pálfalvay János Erdélyből Magyarországra? nincs feljegyezve. De már a jezsuiták említik, hogy 1579-ben, mikor először jöttek Váradra, itt három erdélyi ifjúval találkoztak, kik azért jöttek Magyarországra, hogy itt püspököt keressenek, aki őket papokká szentelje.*
így jöhetett ki Pálfalvay is Erdély egyetlen klastromából, {121.} a csiksomlyóiból, már némi teológiai ismeretekkel. Őt azonban jó csillaga Nagyszombatba vezette.
Pázmány Erdély iránt kiváló részvéttel s jóakarattal viseltetett mindig. Az erdélyi ifjak, kik a papi pályára szánták el magukat, szíves fogadtatást találtak nála.* Mikor bécsi papnevelő intézetét, a Pazmaneumot megalapítá (1623), annak alapító levelében is kiköti, hogy a növendékek felvételénél az erdélyiekre, kivált a székelyekre különös gond legyen, s azok még akkor is felvétessenek, ha koruk vagy képzettségük némi kívánnivalót hagyna is hátra.*
Pálfalvay éppen a Pazmaneum megalapításakor jelentkezett, s abban őt, mint erdélyit, mintegy készen várta egy hely. Egyike lett az intézet legelső növendékeinek (1626),* melyből mint a bölcsészet mestere tért vissza. Csakhamar mint kitűnő teológus, canonista és hitvitázó szintén ismeretes lett.*
1632-ben már Pázmány Péter egyik kanonokja Nagyszombatban.* s ezentúl az üresedésben levő egyházi javadalmak és címek akkori özönében rohamosan kapta az újabb és újabb kinevezéseket.
1636-ban gömöri főesperes;* két év múlva pedig váradelőhegyi prépost.* Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a prépostság is csak olyan puszta cím volt e korban, mint maga a váradi püspökség.
Pázmány Péter méltányolni tudta az egyházi történeti adatok becsét is, sőt az egyházi történetnyomozás úttörőjévé szegődött. Levéltári kutatások alapján összeállította egyebek között a régi apátságok s prépostságok névsorát.* Hogy pedig emléköket a hozzájuk fűződő történeti joggal együtt annál biztosabban megőrizze: legmagasabb helyen kieszközölte, hogy azok címei érdemes egyházi férfiaknak kitüntetésképpen adományoztassanak is.
Így lett felemlítve a váradi püspökség két előkelő, királyi {122.} alapítású monostorának, a szentjobbi apátságnak s a váradelőhegyi prépostságnak címe is.* Amazt csak 1673-ban látjuk először, de talán csak adataink hiányossága miatt, odaadományoztatni, midőn Homonnay Drugeth Bálint nyerte el; de a váradelőhegyit 1618-ban adományozta először a király.*
Azóta Pálfalvay már a negyedik birtokosa volt,* de 1643-ban, midőn egri nagypréposttá neveztetett ki, ő is lemondott róla.* 1648-ban már tapolcai apát s akkor az egri nagyprépostságról mond le.*
1654-ben szepesi prépost* és erdélyi püspök*
Öt év múlva pedig váradi püspök.*
Rákóczy György fejedelemnek fentebb idézett levele legközelebbről Pálfalvayt, ekkor már váradi püspököt, érdekelte. A tiszántúli falvak átadása az ő számára történt volna.
Rákóczy már ekkor tíz évig ült Erdély trónján, de még egy lépést sem tett a váradi püspökség érdekében. Most sem vezette önzetlen szándék. 1657-ki lengyel hadjáratával trónját is elvesztvén, a magyar király révén akarta azt visszaszerezni. E végre a püspöki birtokok visszaadásának ígérete csak egyik eszköze volt. Halasztani is kívánja a dolgot „még ez mostani, török császár mótusának Isten valamely felé jó végét engedi… Annakutána azon leszünk, hogy értelmes főember híveinket kiküldjük, és mind a püspök uram installatióját, mind pedig ezenkívül egyéb dolgokat is, az Ő felsége diplomájának eleget akarván tenni, eligazíthassuk”. De az eligazításra, ha volt is Rákóczinak jóakarata, már nem volt ideje.
A következő 1660. év május 22-ikén Kolozsvár közelében, Szászfenesnél csatáját a törökkel elvesztette, hozzá még halálosan meg is sebesült. Hívei Váradra hozták, hol két hét múlva elhunyt. {123.} Halála idejéből maradt fenn a következő, legendaszerűen hangzó hagyomány; mikor Rákóczy György fejedelem meghalt Váradon, Petky Anna, a katolikus Petky István leánya fogta be szemeit. Azután kiment a folyósóra és ott sírt. Akkor a napkelet felől való bástyán nagy fényességet látott. Egy kevés vártatva mondotta a leány az atyjának: én bizony jó reménységben vagyok szegény fejedelem felől, hogy az Isten irgalmazott neki, mivel most ilyen nagy fényességet láttam a bástyán. Erre azt mondotta Petky István: szegény leányom, inkább hiszem, hogy a szent királyoknak a tetemök dicsőségére volt a fényesség abban a bástyában. Egy másik hagyomány szerint ugyanis Szent László testét, melyet a várban királyszínű kamuka lepedőbe takarva megtaláltak, az egyik bástyában rejtették el.*
De az a fényesség, mely Rákóczy halálának éjszakáján Váradon feltetszett, mintha ellátszott volna Temesvárig, hol akkor az új szerdár, Ali basa táborozott. Az egykorúak szentül hitték, hogy Rákóczynak váradi halála juttatta eszébe a töröknek Várad megvételét.* Kétszer küzdött már érette (1575 és 1598), most elhatározta, hogy megküzd harmadszor is. Ötvenezernyi seregével július 14-ikén már Várad alatt termett.*
Várad az utóbbi évtizedek alatt sokat vesztett. Ostromok, földrengések, szándékos rombolások alig hagytak meg valamit régi épületeiből. Az is megtörtént, hogy egy-egy nagyobb háza, mint 1658-ban a Gyulay Ferencé, melyben a „nagy gróf úr is minden udvarával elférhetett volna”, véletlenül „nagy zuhanással egész földig összeomlott”.* Ehhez járult, hogy a töröktől való örökös rettegés miatt már senki sem mert költségesebben építkezni. Meg is jegyzi az egykorú író, hogy Várad elég tágas, de épületei csekélyek.*
A közművelődésnek azonban még mindig jelentékeny tényezőivel rendelkezett. Protestáns consistoriuma s főiskolája a hasonló intézetek között irányadó szerepet vitt. Papjai s tanárai közt vannak e korban: Pécsváradi Péter (1631), Debreceni István (1653), Nagyári Benedek, Kovásznai Péter (1660) utóbb {124.} superintendens; Szilágyi B. István (1645), Topheus Mihály, Tarpai S. András (1657) vallástanárok, Enyedi Sámuel orvostudor (1651), Szesmári B. Péter (1653) igazgató stb., kiknek nevei irodalomtörténetből is ismeretesek.*
Az irodalmi munkásságot nagyban elősegítette a nyomda, melyet I. Rákóczy György Luneburgból hozatott Váradra s melynek húsz évi (1640–1660) termeléséből mintegy száz darab kiadvány ismeretes. Ezek között úgy terjedelménél, mint tartalmának megfelelő ékes kiállításánál fogva legjelentékenyebb Károlyi Gáspár szentírásának újabb kiadása, mely éppen 1660-ban volt sajtó alatt s bár nyomtatása csak Kolozsváron fejeztetett be, általában mégis „Váradi Bibliának” neveztetik.*
A város ipara,* kereskedelme is mindig virágzott, vásárait most is a félország látogatta. Fő fontosságát azonban váráról nyerte, mely most már nemcsak Erdélynek kulcsa, hanem a már Egerig, Nógrádig előnyomult törökök ellenében a keleti részek egyetlen védő bástyája volt.
Pázmány Péter szavai szerint Várad méltó volt arra, hogy érette akár az egész kereszténység harcra keljen.* És akit nem vonzott feléje a szülőföld iránti előszeretet, VII. Sándor pápa Várad veszedelmének első hírére az egész keresztény világban nyilvános könyörgéseket rendelt érette s jubileumot hirdetett.*
És ez a vár, a török áradatnak ez a gátja, a kereszténységnek ez a féltett kincse nyolcszázötven embernél több védőt nem talált!
Midőn a nőket, gyermekeket s mindazokat, kik a várba szorulni nem akartak, világgá eresztették s felgyújtva utánok a várost, a tűz rémes világánál magukat megszámlálták: 850-en voltak! Pedig hogy a terjedelmes várat megvédelmezhessék, legalább ötezren kellett volna lenniök.
És ez a maroknyi nép ötvenezer ellenében negyvennégy napig tartotta magát. Nem hihették, hogy meg ne segítsék őket. Souches császári tábornok egy egész hadtesttel Váradtól három napi járásnyira, Rakamaznál vesztegelt. Legalább 300–400 jó lövészt s néhány tüzért kértek tőle, de hasztalan. A török {125.} – úgy szólt a válasz – azáltal, hogy Váradot ostromolja, a magyar királlyal kötött békét nem szegi meg, mert Várad Erdélyhez tartozik. Az erdélyi fejedelmek szövetkeztek a törökkel, aki most elveszi azt, ami övé.*
És elvette. Mikor már a vár árkaiból lecsapolták a vizet s falait a folytonos ágyúzás s egy lőporos boltnak felrobbantása rombadöntötte: a háromszázra leolvadt őrség, melynek vezére nem volt, mert Gyulay Ferenc főkapitány kinnrekedt, augusztus 27-ikén feladta a várat.*
Az alku pontjai között volt egyebeken kívül: a szabad elvonulás s úgy a nyomdának, mint a káptalani levéltárnak kivitele. Az őrség csakugyan bántatlanul elvonult Debrecenbe, de a nyomda és levéltár két boltban lepecsételve ott maradt.*
A török ura lett a várnak, melynek földét csak egyszer, 1241-ben tapodta ellenségnek lába. Akkor is, most is velünk rokon keleti faj; annál ádázabb.
A szent királyok szobrai előtt, a vár bástyáinak két tornyán egy-egy aranyozott nagy kereszt emelkedett. E keresztek eredetileg Szent László székesegyháza két tornyának tetején fénylettek. Csak a székesegyház lebontása után jutottak ama köznapi helyre, a bástyatornyokra. A törököknek most első dolguk az volt, hogy köteleket akasztottak a keresztek nyakára s lerántották őket a föld porába.
Ezután a szent szobrokra került a sor.
Eddig kihányták a szentek képeit, összetörték a régi oltárokat, lerombolták a templomokat, de a szobrokhoz még nem mert nyúlni senki. Európa egyik hatalmas, műszerető császára esengett birtoklásukért.*
Most a török darabokra törte a szobrokat.*
Semmi sem hirdette többé, hogy itt egykor a vallás, hazafiság, a tudomány s művészet szelleme munkált s valami nagyot és nemeset alkotott. {126.} Pálfalvay püspök még két évnél tovább kesergett székvárosának török kézbe jutásán. 1663 április 23-ikán Szepesen költözött el az árnyékvilágból.*
A törökök, ígéretük szerint, kiadták később a nyomdát, mely azután Kolozsváron folytatta működését; de a levéltár kiadásáról nem hallunk semmit.
A levéltár 1660-ban már nem állott régi helyén, mely a székesegyház sekrestyéje volt.* E sekrestye a székesegyházzal együtt Bethlen Gábor idejében lerontatott. Hogy hol helyezték el ekkor a levéltárt? arról hallgatnak történeti forrásaink. Későbbi helyéről annál határozottabban értesülünk.
I. Rákóczy György a kapu bástyái között „szép tornyot” építtetett, melyben a harangokat, köztük „a régi királyok idejebeli szép, öreg harangot is”* s az órát elhelyezteté. Ennek a toronynak földszintjén erős boltozatú terem, vagy mint akkor mondák: „bolt” állott, mely elé Rákóczy még egy másik boltot is rakatott s „az káptalansághoz való leveleket” azokba vitette.*
Ezek a levelek a XVII. század derekán már nagy mennyiségben lehettek. A gyulafehérvári levéltárról tudjuk, hogy 1604-ben a székesegyháznak sokáig nem lévén ajtaja, „hordton hordták az leveleket” és sokat eltékozlának bennök: mégis annyi levél maradt ott, „hogy három szekeret bővségesen megrakhatnának vele”.* A váradi levéltárnak pusztulásáról 1400 év óta nem szólnak történeti emlékeink. Ehhez járult még, hogy 1557-ben a Szent István-káptalan levéltára is egyesíttetett vele. Ettől kezdve pedig, minthogy a csanádi és aradi káptalanok is megszűnnek, az egész tiszántúli nagy darab földnek egyetlen hiteleshelye a „váradi káptalan” volt. Mert a „káptalan” név folyton megmaradt, de az úgy a Tiszántúl, mint Erdélyben, nem egyházi testületet jelentett, hanem káptalani eredetű levéltárat vagy ilyen levéltári tisztviselőt. A „requisitor” vagy „káptalan” {127.} cím vegyesen használtatott, sőt az utóbbi némi előszeretettel is.
A hiteleshelyi pecsét minden fejedelem halálával változott. Erre az ország rendei is ügyeltek. János Zsigmond elhunytakor az 1571-iki kolozsvári országgyűlés kérte Báthory Istvánt, hogy „a váradi káptalannak Ő nagysága más pecsétet adjon.”*
A pecsétet rendesen az illető fejedelem címere díszítette. A Báthoryak alatt három ék, Bocskay idejében megsebesített oroszlán; Bethlen korában a két hattyú; a Rákóczyak uralkodásakor a kerekes sas. Csak két esetben történt kivétel: Básta korában, mikor a kétfejű sas, és Brandenburgi Katalin rövid uralkodása alatt, mikor Erdély címere állt a pecséten. A pecsét körirata sokáig változatlanul ez: Sygillum Authenticum Capituli Varadiensis. Csak I. Rákóczy György korában, mikor a székesegyháznak már nyoma sincs, változtatnak meg benne egy szót s a következő lesz: Sygillum Capituli Ecclesiae Varadiensis.
A hiteleshelyek hivatali nyelve e korban is a latin. A magyar nyelv Miksa király óta, ki folyékonyan beszélt magyarul, az irodalmon kívül is nagy lendületet s elterjedést nyert. A latin íródeákok, kik azelőtt családaink levelezéseit közvetítették, lassankint magyaroknak engedik át helyöket s részben már ezek is feleslegesekké válnak. Főuraink és főrangú hölgyeink is maguk veszik kezükbe a tollat s magyarul írják leveleiket, naplóikat. Főpapjaink, államférfiaink magyarul társalognak, leveleznek; magyar az országgyűlések tanácskozásának s Erdélyben még a törvények szövegezésének nyelve is. Az erdélyi fejedelmi kancellária szintén magyarul levelez, bár adományleveleit s a fontosabb politikai iratokat latinul adta ki. Így cselekedtek a hiteleshelyek is. Végrendeleteket, bevallásokat stb. megírnak magyarul is, de jegyzőkönyveiket, jelentéseiket latinul írják. Ezért a requisitorok mindig oly férfiak, kik a magyar s latin nyelvben egyaránt jártasak.
A requisitorokat, Váradon rendszerint négyet, a fejedelem nevezte ki s a fejedelmi pénztár fizette. De a fizetés körül, Erdély gyakori hányattatásai közben, sok rendetlenség merült fel. Szamosközy István, gyulafehérvári requisitor is panaszkodik {128.} erről. „Vagyon három esztendeje, hogy egy pénz hasznát sem láttuk ez elébbi fejedelmeknél rendelt fizetésünknek”.*
A váradi requisitorok közül többeket ismerünk.*
Utolsó köztük Szalárdi János „káptalan”, mint ő is maga magát nevezi. „Tudja kegyelmetek, hogy az országnak egyik tárháza és talán legdrágább, az káptalanba való levelek… Azok az levelek az mi romlott nemzetségünknek mind Erdélyben, mind Magyarországban oly fő és drága emlékezetre való kincs volna, melyet kevés szóval meg nem mondhatni”. Pedig aki ezeket háromszáz év előtt írta, a levéltárak fontosságát csak birtokjogi szempontból ítélte meg; mi ismerjük már azoknak történetforrási becsét is. Egyedül Báthory Gábor uralkodásának rövid idejéből is csupán a birtokba iktatásokra vonatkozó levelekből „néhány csomók” állottak a váradi levéltárban. Csak ezekben is, hát még a többiekben hány családunk jólétének rejtőzhetett alapköve, hány történelmi titoknak kulcsa?
Midőn Szalárdi Várad átadásakor rátette a pecsétet a levéltár ajtajára, azzal, mint mikor a haldoklónak befogják szemeit, átadta azt az enyészetnek.
Sóhajtozik ugyan még a kivonulás perceiben is, hogy „az ország levelei is ne maradnának oda”, de már a kivonulást megelőző éjszakáról azt írja, hogy ,„a janicsárok a prédálásnak esvén, valahol mi helyek, rekeszek, boltok, pincék volnának, mind felverték s mindent felprédáltak vele, az egy bolton kívül, melyben a typographia, ahhoz való eszközök, és bibliai félnyomtatásban való exemplárok valának”.
A szomorú sejtelmet, mit e sorok keltenek, sem a későbbi tudósítások, sem az ország nyilvános és magán levéltáraiban tett kutatások mind ezideig még nem cáfolták meg.
Egyetlen töröknek árnyéka száz évre pusztává teszi a földet.
Várad lakosai a törökök közeledésének hírére elmenekültek. Ezután a város, hogy az ellenségnek oltalmat ne nyújthasson, felgyujtatott. Szent László városa nem volt többé. Tekintélyesebb épületei már azelőtt, az egymást követő (1557, 1598, 1606) ostromok alatt és után elpusztultak; újabb épületei a templommal együtt földig leégett faépületek voltak. {129.} 1660 után* a város lakósai közül csak az a pár száz maradt helyben, kik az őrséggel együtt a várba zárkóztak. Nem tudtak megválni atyáik örökétől. Vagy megvédelmezik vagy meghalnak.
Az elmenekültek Erdély felé vették útjukat s Torda és Dés városokban találtak menedéket, mint hitték, csak ideigleneset. De Várad elesett. Életben maradt őrsége ismét másfelé, Debrecenbe menekült. Sem ezek, sem az Erdélybe menekültek még akkor sem hitték, hogy nem látják többé szülőföldjüket. Lehetetlennek látszott előttük, hogy Várad visszavételéért harcra ne keljen akár egész Magyarország.
Valóban. Várad elfoglalásának híre mint hegyes tőr járta át a magyarok szívét. A szent királyok hamvai s annyi nemzeti emlék által megszentelt föld az ősellenség rabigája alá került. Emellett kitárult előtte az ország egész keleti része. Alig fészkelte meg magát Váradon, már vonult is feljebb; elfoglalta Szentjobbot.*
Érezte minden hazafia, hogy Váradot a végromlás veszedelme nélkül soká török kézben hagyni nem lehet. „Akkor fogadám fel – írja egy magyar főúr – hogy az hajamot el nem vágattatom, valamig Isten Váradot Erdélynek vissza nem adja”.*
Erdélynek? Ez az egy szó híven jellemzi az akkori felfogás, mely végre is Váradnak vesztét okozta. Várad jogilag Magyarországhoz tartozott, de tényleg több, mint egy század óta Erdély bírta. A török tehát nem Magyarországtól, hanem Erdélytől foglalta el. De mit tehetett volna ekkor Erdély Váradért?
„Ott (Erdélyben) – írja Zrinyi Miklós egyik levelében – a városok elpusztítvák, a templomok elárulvák, a fejedelem méltósága meggyalázva, a két Rákóczy (az atya, II. György és a fia, I. Ferenc) letéve, más két árnyékféle, előbb Rédey, most Barcsay helyökbe letéve, a nép rabságba hajtva. De ha, Seneca szerint, még nem a legszerencsétlenebb, mert nyomora megszámlálhatatlan”. És sokatmondólag hozzá teszi még: „Van, aki akarna segíteni, csak tudna; van aki tudna, csak akarna; de aki akarna is, tudna is, nincs senki. Sőt még többet {130.} mondok: van, ki a romláson nem siránkozik… van, ki a tűzvészben gyönyörködik, hogy melegedhessék nála”.*
De a legnagyobb szerencsétlenségek teszik a lelket fogékonnyá a legmagasabb ideálok iránt és szülik a legendák hőseit.
Rákóczy Zsigmond fejedelem három kiskorú fiút hagyott maga után. György, a legöregebb is csak tizennégy éves volt. Az árvákat mostoha anyjuk, Telegdy Borbála nevelte. Buzgó katolikus nő, ki maga is a szerencsétlenség iskolájában növekedett fel. Leánya volt ama Telegdy Mihálynak, kiről e munka folyamában már többször volt szó s ki politikai elvei miatt birtokáról, a Várad melléki Telegdről menekülni kényteleníttetvén, száműzetésben fejezte be életét. Telegdy Borbála, maga gyermektelen lévén, anyai gyengédséggel karolta magához a reá maradt árvákat. Kivált a legkisebbet, Pált. És itt is megtörtént, mint a szintén árván maradt Pázmány Péternél, hogy a mostoha anya egyszersmind apostola lett a gyermekeknek. Pál visszatért őseinek katolikus hitére; György, a későbbi fejedelem, protestáns maradt. Ők ketten azután (közbülső testvérük, Zsigmond, korán elhalván) lettek továbbfejlesztői nemzetségük két ágának: György a protestánsnak, Pál a katolikusnak. Azon elvitázhatatlan rokonszenvnek, melyet Pázmány Péter Rákóczy György fejedelem iránt tanúsított, Rákóczy Pál volt egyik közvetítője.*
A két Rákóczy-testvér ismét egy-egy fiút hagyott maga után. György szintén Györgyöt, a fejedelmet, Pál pedig Lászlót. Ez utóbbi, mikor II. Rákóczy György Váradon elhalt s Várad is elesett, huszonnégy éves fiatalember volt, gazdag sárosi főispán, boldog férj s két kis leánynak atyja. De mióta Várad, a kereszténység s a magyarság végvára, mint hitte, unokaöccsének hibája miatt elveszett: sem rang, sem gazdagság, sem boldog családi élet nem elégítették ki többé. Lelke a távol Kárpátok aljáról is ide járt a Kőrös tájaira, tűnődve a családját ért gyászon s nehezen várva az órát, melyben Várad megszabadul. De ez az óra egyre késett. Már négy év telt el s Várad megszabadításáért még mindig nem történt semmi, sőt a politikai körülmények úgy kezdtek alakulni, hogy nem is fog történni.
{131.} Csak pár évvel azelőtt jelent meg Zrínyi Miklós magyar eposza: „A szigeti veszedelem”. De a hősköltemény halhatatlanjai mintha testet öltöttek volna a költő szavára: ott rohannak ismét a vár hídján, csakhogy nem ki a várból, hanem be a várba, s a vár nem Sziget, hanem Várad.
Rákóczy László 1664-ben szövetkezve néhány lelkes, fiatal főúrral, köztük Károlyi Istvánnal is, nem kevesebbet merészelt, mint hogy meglepve, mint a villám, Váradot visszafoglalják. A szatmári őrségből magukhoz vettek kétszáz önkéntest s közönséges magyar ruhába öltözködve, május 27-én, mikor Váradon éppen a pünkösdi nagy vásárt tartották, a város különböző kapuján a vidéki nép között beosontak a városba. Már a vár előtti piacon voltak mindnyájan, de midőn innen nyomulának a vár hídja felé, lárma keletkezik s a törökök fegyvert ragadnak Rákóczy azonban nyomult tovább előre, maga előtt űzve a törököket, hogy majd hátukon bejusson ő is a várba. Már a vár kapujáig ért, midőn lövés történik s ő holtan rogy össze. Vele a vakmerő vállalat is véget ért.*
Várad rab maradt s a még ez évben megkötött gyászos vasvári béke hosszú időre tartóssá tette rabsága láncait.
Az elmenekültek minden reménye a visszatérhetésre füstbe ment. A következő 1665. évben az erdélyi országgyűlés gondoskodik is róluk. Désen, Ó- és Újtordán uratlan, puszta telkeket adományoz számukra, felmenti őket a tizedfizetéstől, három évre a hadiszolgálattól is. Mivel pedig Dés kerítetlen város volt, „hogy bátorságosabban lehessenek oda való telepedésükben és ott való lakásukban”, megparancsolta a szomszéd vármegyéknek, hogy a városnak körülkerítésében segítségükre legyenek.*
Lassan-lassan Várad lakosainak az a része is, mely az ostrom után helyben maradt vagy a menekülésből apránként visszaszállingózott, most már véglegesen hazát cserélt. A törökök eleinte kedveztek nekik, de utóbb nagyon rosszul bántak velük, sőt szándékosan kiűzték őket.* Más oldalról az erdélyi földesurak kecsegtető ajánlatokkal édesgették magukhoz úgy a földművelő, mint a kézműves vagy fegyverfogható népet. {132.}
De az utóbbiaktól megkívánták: „minthogy paraszti jobbágysággal nem erőltetnek, mindenik posztó köntöst viseljen, csizmában járjon, jó fegyvert és lovat tartson”.*
A nemesség is sehol házuknál, jószágukban a török miatt nem maradhatott.* Az úri házak, kastélyok, mik Várad környékén a XVI-ik századbeli olasz utazónak is feltűntek,* néptelenekké lettek; az ősi földön csak a röghöz tapadt jobbágy maradt. De bár új földesura, a török, elviszi sokszor utolsó falatját is,* mégsem feledkezik meg régi földesurairól sem. Felkeresi őket az ország távoli részeiben is, hogy megossza vele kevés keresményét, tudván, hogy szükség idejében a kicsinynek is nagy becse van. Nem áll egyedül e korban Ugray György mezőtelegdi jobbágyainak cselekedete, kik 1670-ben felkeresik Erdélybe menekült földesurukat. „Mivelhogy Istennek látogatásából azon Telegd városa is az pogányok igája alatt vagyon, mindazáltal, hogy magyar földesuruktól is bátorságosabban nyughassanak: expediálták ezen embereket, mint plenipotentiarusokat az Ugray György részén lakó emberek az végre, hogy mindenekről s esztendőnként való adózásokról Ugray György urammal véget érjenek és megalkudjanak". Meg is alkudtak, „ígérvén ő kegyelmének annuatim tizennyolc imperiális avagy egész tallérokat és egy jó, öreg karmazsin bőrt, hogy ez jelenvaló esztendőre is, karácsony napjára és hasonlóképpen a következőkre és maradékinak is karácsony napjára mindenkoron administrálják valaholott lesznek és találtatnak, felkeresvén ő kegyelmét”.*
A nemességgel együtt kiköltöztek a vármegye urai is. Rédey Ferenc főispán, a már elfoglalt Szentjobb birtokosa, egyszersmind mármarosi főispán volt.* Hozzája menekült az első alispán, Eszláry Boldvay Márton; a második alispán, Károlyi Mihály eltűnik nyomtalanul.* Nadányi Mihály, Váradi Fekete Miklós {133.} és Váradi Inczédy Mihály táblabírák közül az utolsó Enyednek lett előkelő nemese.*
Így a vármegyei élet megszűnt. A török pedig nem gondolt a közigazgatással. Rövid időn el is szaporodtak a szegény legények, akkori nevükön: „rabok”, veszélyeztetve mindenhol a személy- és vagyonbiztonságot. A bajon a távollevő megyei urak igyekeztek segíteni. Felhatalmazták a köznépet, hogy fegyvert hordhassanak, maguk közül tizedeseket, hadnagyokat, kapitányokat válasszanak, így keletkezett az úgynevezett „paraszt vármegye”, paraszti tizedesekkel, hadnagyokkal, kik közfelkelést is rendeztek.*
A büszke olygarchák: a Borsák, Csákyak, az örökös főispán püspökök, a Toldyak, Pázmányok, Bocskayak, Rédeyek, Kornisok vármegyéje mivé lett!
Szomorú a képe hazánknak a török hódoltsági részekben, de egyéb helyen sem derültebb. Nálunk a XVII-ik század hetvenes éveinek történetkönyve valóságos véres könyv.
E könyvnek egyik lapját kell most feltárnunk. Ez a lap Várad akkori püspökének, Bársony Györgynek történetét beszéli el.
Nemcsak neve volt magyar, hanem származása is. Nyitra vármegyében, Péterfalván született* 1629 március 3-án nemes, birtokos szülőktől.* Atyja Bársony János, anyja Csorba Anna volt. Ismerjük egy testvérét, Jánost, a későbbi ítélőmestert, kiről még lesz szó. Édesanyja a pálosok máriavölgyi búcsújáró templomában éppen akkor tért át a lutheránus vallásról a katolikusra, midőn fiát, Györgyöt, szíve alatt hordozta.* Figyelemre méltó körülmény.
Bársony György Rómában kezdte hallgatni a bölcsészetet, de változó egészsége miatt a bécsi Pazmaneumban fejezte be a hittudományok tanulását is.
Pappá szenteltetvén, dunaszerdahelyi lelkész lett s már itt kitűnt egyházi szónoklatai s a protestánsokkal folytatott hitvitái által. Főpásztora, Lippay prímás is figyelmes lett reá. 1653-ban, {137.} tehát egész fiatalon, esztergomi kanonokká, majd Szent György esztergomi prépostjává és saját helynökévé nevezte ki.*
Csakhamar királyi kitüntetésekben is részesül. 1659-ben mint tornai főesperes a kácsi apátságot nyerte el.* És ekkor gyermekkori emlékei arra a szent helyre viszik, ahol egykor, 30 év előtt, édesanyja „csodálatosan” megtért s ott áldja meg apáti gyűrűjét s keresztjét.*
1663-ban még fényesebb kitüntetést nyer. Váradi püspökké, egyúttal szepesi préposttá s királyi tanácsúrrá neveztetett ki. Két évvel utóbb fel is szenteltetett püspökké.*
Kineveztetésével csaknem egyidőben királyi parancs is ment az ország politikai s katonai főhatóságaihoz, hogy Bársonyt az annyit szorongatott s már végpusztulásra jutott váradi püspökség birtokában nemcsak megvédjék, hanem az elidegenített jószágok visszaszerzésében minden erővel támogassák is.* De hogy e parancsnak foganatja lett volna, annak semmi nyoma sincs. Maga Aszaló is, mely pedig királyi területen volt, még csak hosszú idő múlva került vissza a váradi püspökség birtokába.
Bársony püspöki székhelyét, Váradot, meg sem közelíthette; a vallásért, melynek felkent apostola volt, egyházmegyéje határain belül mit sem tehetett. Annál lángolóbb lelkesedéssel fogott a munkához a felföldön, nevezetesen a Szepességen, hol mint az esztergomi érsek helynöke, főpásztori hatalommal rendelkezett. A katolikusoknak méltatlan elnyomása, az elfoglalt egyházak, az összetört oltárok emléke mint tüzes felhő lobogott szemei előtt s ragadta magával. Végét szakítani a megaláztatások hosszú láncolatának, visszaállítani az ország békéjét, hitegységét: erre most elérkezettnek látta az időt.
A protestantizmus fellépése után egy századdal, Bethlen Gábor hadjáratainak korában, érte el nálunk emelkedésének legmagasabb fokát. A következő félszázadban már lehanyatlott. Pázmány és társainak szellemi hatalma megingatta, a Wesselényi-összeesküvésnek meghiúsulása megtörte. Amit erőszak s politikai okok szültek, ugyanazok el is emésztették.
Amint a pozsonyi törvényszék ítéleteiből kitűnt, hogy a {138.} protestáns papok és tanárok, tanítók az összeesküvésben résztvettek: Bársony György is fellépett. Egy kis röpiratot adott ki, melynek címe: „Magyarország tüköre, kiben tekintvén megismerje magát, micsodás volt hajdan? micsodás most? és honnét vötte a keresztyén országát és királyit? honnét az angyali koronáját”.* Maga a tartalom nem egyéb, mint II. Szilveszter pápa bullájának, melyet Szent István királyhoz intézett, magyar fordítása.*
Hogy mi szándéka volt annak közlésével, megmondja a cím. Rómára, a római hitre, e hit iránti kötelmekre akarta úgy a király, mint a nemzet figyelmét ráfordítani.
De ez a munkája csak útegyengető volt. Még ugyanabban az évben egy másik röpirata is megjelent. Ez már terjedelmesebb s iránya egészen leplezetlen. Szélesebb körnek is volt szánva, azért latin nyelven jelent meg. Címe magyarul körülbelül ez: Ország-világra szóló igazság, hogy ő császári királyi felsége nern tartozik megtűrni Magyarországon sem a lutheránus, sem a kálvinista felekezetet.* A bécsi, nikolsburgi, linzi békekötések után merész, mondhatni vakmerő állítás, de Bársony bebizonyítja, éppen a békekötések vallási engedményeinek érvényét támadva meg. Emellett ismételve felírt a királyhoz. A tétel, melyből kiindul, ez: Magyarország szent királyainak semmisem feküdt inkább szívükön, mint a katolikus vallás tisztaságának megőrzése s az eretnekségek kiirtása. Tudtomra felséged ebben is méltó utódja elődjeinek, de szerencsésebb náloknál annyiból, hogy a vallás szentségén ejtett sérelmek meg-bosszulására több hatalma van.*
Azután letette a tollat s kilépett a tettek mezejére.
Kézsmárkon a lutheránus tótok templomát a hozzátartozó {139.} házzal együtt visszavette s pálosokat helyezett beléje. Azután végigment a Szepességen s Húnfalva, Csütörtökhely, Káposztafalva, Batizfalva, Szmizsány, Zsákócz, Szalók, Malomvíz (Műhlenbach), Szentandrás egyházait s iskoláit mind elvette. Hasonlóképpen tett a lőcsei főegyházzal is.*
Már iratai is nagy felháborodást keltettek. Pósaházi János sárospataki tanár cáfolatot írt rá: „Ország-világra szóló hamisság” címen, melyet az erdélyiek el is akartak küldeni Bársony műveivel együtt a németországi protestánsoknak.* De a kissebb bajt feledteti a nagyobb. Amint a püspök tetteinek híre ment, a felháborodás szörnyülködéssé nőtt, rnajd bosszúszomjjá változott.*
A húnfalvi asszonyok egy este megrohanták a templomot s visszafoglalták. Midőn a püspök testvérével, Bársony János ítélőmesterrel együtt, szülőfölde, Péterfalva felé igyekezett, 1672 július 14-kén Turoluka községben a lutheránus nép fejszékkel, dorongokkal megrohanta őket, az ítélőmestert agyonütötte s már a püspököt is földre verte és szintén meggyilkolja, ha a lutheránus pap, Germán Sámuel felesége meg nem menti.*
Bársony püspök sebeiből fellábbadt, de egészséges ember nem lehetett; el is halt korán.
Hogyan gondolkodott ő maga a turolukai esetéről? megmondja végrendelete. Azért történt – írja – mert azoknak a szegény embereknek lelki üdvösségét szomjaztam és kerestem.* Aki így gondolkodik, az olyan, mint Szent Pálon kezdve annyi felmagasztosult lélek, nyereségnek tartja, ha a szent ügyért szenvedhet. Minden sebnél is jobban fájlalhatta az olyan viseletet, mint amilyet a lőcseiek tanúsítottak iránta. Midőn ott ugyanis 1673-ban fel akarta építeni a Mária-hegyen állott, {140.} de elpusztult egyházat: Lőcse város nem engedte, Szepes vármegyéhez tiltakozást is adott be ellene.*
De vigasztalás nélkül sem maradt. Az egyház feje, X. Kelemen pápa részvétiratot intézett hozzája;* a király pedig 1675 decemher 13-án egri püspökké nevezte ki.* És milyen vigasztaló lehetett látnia, hogy szenvedése, vére hullása nem történt hiába! A katolicizmusnak túlsúlyát a Szepességben ő biztosította, felvirágzásának alapját ő vetette meg.*
Megítélésénél pedig ne feledjük, hogy ő is csak azt tette, amit előtte a protestánsok tettek, midőn erőszakkal szakították el a katolikusokat régi hitüktől s erőszakkal szedték el templomaikat, kivált Váradon s ő éppen váradi püspök volt.*
Csak neve van beírva a váradi püspökség történetébe. E névnek mintegy keretéül a következő élettörténeti adatok szolgálnak:
Luzensky Joákim egyik őse a ma is virágzó, hasonlónevű bárói családnak. 1602-ben született.* A hittudományokat Bécsben tanulta. Mint fiatal áldozópap, udvari káplánja volt Pázmány Péternek, kitől Szent Katalin oltárának javadalmát is nyerte. 1635-ben szepesi, négy év múlva esztergomi kanonok;* 1646-ban zebegényi apát.* Ezentúl közel harminc évig nem hallunk róla egyebet, mint hogy a káptalani fokozatos előléptetések alkalmával őrkanonokságig haladt s mint ilyen, 1663-ban Szent Tamás esztergomi prépostságát is elnyerte.*
Késő vénségében emelkedik magasabbra. 1674-ben szerémi püspök,* két év múlva Bársony Györgynek úgy a szepesi prépostságban, mint a váradi püspökségben utódja,* de csak rövid ideig. 1681 február 6-kán a közel nyolcvan éves aggastyán {143.} megszűnt élni,* s bezárta azon szepesi prépostok névsorát, kik egyszersmind váradi püspökök voltak.
Szent emlékű pálosrend már adott egy rendkívüli férfiút Váradnak püspökül: Fráter Györgyöt. Benkovich Ágoston szintén e rend tagjainak sorából lépett a váradi püspökségre. S az isteni Gondviselés úgy intézte, hogy azok a végzetes események, melyek Fráter György halálával következtek el a váradi püspökségre, csak másfél század múlva, a másik, szegény remetéből lett püspökkel érjenek véget.
A Benkovich név e korban szentség hírében állt. A zólyomvármegyei Dubravica község egyházában, a keresztkút felett, ma is függ egy olajfestményű kép, melynek főalakja karingben, vérveres stólával egy fiatal pap, alatta hegyek között egy kis város látszik, mely mellett a fentebbi fiatal pap, csakhogy kisebb alakban s karing és stóla nélkül, sírt ás, háta megett pedig kardját ráemelve egy magyar katona látható. Legalul végre ez a felírás van: V. P. Joannes Benkovich e Seminario A. S. Stephani Regis, Parochus Liberth–Banensis, in odium fidei ab Haereticis occisus Anno 1681.* Ennek a képnek kicsiny rézmetszetű kiadása is van, melynek példányai a felvidéki katolikusok imakönyveiben ma is előfordulnak.* Benkovich Jánost ugyanis, kit Tököly kurucai, miután vele sírját megásatták, lefejezték, – mint a hit vértanuját tisztelik.
Egy másik Benkovich, és szintén Ágoston, ferencrendű szerzetes volt s oly szentéletű, hogy Jézus szent nevének említésével csodálatos gyógyításokat vitt véghez.* {145.} De hogy ezek állottak-e rokonságban a püspökkel? kimutatnunk nem lehet. Csak a nemesek között is két külön Benkovich-családot találunk. Az egyiknek címere: álló oroszlán, mely három kalászt tart,* a másiké: hármas halomból kiemelkedő fenyőfa.* A püspök az utóbbi családból származik.
Atyja: idősebb Benkovich Albert, anyja: Palásthy Anna volt. 1632-ben Nyitraapátiban született. Ifjan a pálosrendbe lépett. Újonc éveit a rend sopronmegyei bánfalvai* klastromában töltötte s 1653 március 7-ikén letette a szerzetesi fogadalmat.
A rend évkönyvei már életének e korából megjegyzik róla, hogy komoly ifjú volt, ki soha semmi könnyelműséget sem árult el, emellett szavaiban óvatos, tetteiben körültekintő.* Mindenesetre olyan alap, melyre építeni lehet.
A hittudományokat Rómában tanulta. Pappá szenteltetése után először a felvidéken mint misszionárius működött,* majd Zemplén vármegyében a terebesi, utóbb a sátoraljaújhelyi klastrom főnöke lett. Itt érte az a kitüntetés is, hogy Szegedi Ferenc egri püspök egyházmegyéjének keleti részeiben a katolikus oroszok helynökévé nevezte ki.
Benkovichnak előkelő tisztségeiben sok nehézséggel kellett megküzdenie. A régi, csendes klastromi élet egészen megváltozott. Rendtársai mint misszionáriusok szerte jártak a vidéken, hol mérföldeken keresztül sehol egy katolikus plébános nem volt. És míg keresték az elhagyott vagy eltévedett híveket, örökös életveszedelemben forogtak. Kurucok és labbancok közt akkor folyt az elkeseredett harc, mely nem egyszer vallásüldözéssé fajult.
A legnagyobb ingerültséget az egyházak bírásának kérdése okozta. Sárospatak egyháza e korban rövid harminc év alatt ötször ment át hol a katolikusok, hol a kálvinisták birtokába. Az egyházakkal pedig a papok, tanítók is kenyerüket vesztették. De még szomorúbb dolgok is történtek. {146.} Bársony György püspöknek s testvérének turolukai esete nem maradt egyedül. A protestáns papok pozsonyi elítéltetéséért a kurucok a katolikus papokon állottak boszút, kivált akikről tudták, hogy protestánsokat térítettek meg, vagy éppen templomokat vettek vissza.
Benkovich rendtársai közül is Csepelényi Györgyöt Újhely közelében, Fűzéren, Fejérváry Imrét s Dubniczky Györgyöt pedig Varanón elfogták. Csepelényit kegyetlen kínzások után meg is ölték. Az újhelyi klastromot ostrom alá fogták, egyházával együtt felégették és csak a szerzetesek hősies ellenállásán múlt, hogy zsákmányt vehettek benne.*
Annál vigasztalóbb volt Benkovichra nézve néhány katolikus főúri családnak, a Homonnai Drugethek, a Sennyeyek, a Rákóczyak családjának részvéte s vallásos buzgalma. Ekkor már megtörtént ama, még csak kevéssel is azelőtt hihetetlen tény, hogy a protestantizmus zászlóvivőinek, a Rákóczyaknak egyetlen élő sarjadéka, 1. Rákóczy Ferenc, katolikus volt. Ennek köszönheti nagyrészben, hogy nem osztozott ő is apósa, Zrínyi Péter rettentő sorsában.
Rákóczy egész bensőséggel ragaszkodott a valláshoz, melyet anyja, Báthory Zsófia csepegtetett szívébe, s ifjú neje Zrínyi Ilona vele együtt vallott. Most a gyász, mely családjukat érte, a vész, mely az ő életét is oly közelről fenyegette, még vallásossabbá tette. Megemlékezett a pálosrend vértanujáról, Csepelényiről. S míg édesanyja Kassán ama szép, renaissance ízlésű, kéttornyú egyházat építette, ő Sátoraljaújhelyen a pálosok templomának déli oldalán egy csinos kápolnát emeltetett. Majd elhozatta nagy pompával Csepelényi hamvait s a kápolnában temettette el.*
E kápolna s abban egykori rendtársának sírja Benkovich lelkét mélyen meghatotta. Annak emléke kíséri őt egész életén keresztül s pályája, mely őt messze, magasra vitte, végre is e kápolnába tér vissza s itt szakad meg.
A pálosok minden hatodik évben választották magyar tartományfőnöküket. 1675-ben választási év volt s ekkor a rend bizalma Benkovichot tisztelte meg a főnökséggel.*
{147.} Gondosságát s erélyét, mit új állásában a rend egyházi s vagyoni ügyeinek rendezésénél kifejtett, a fennmaradt iratok elismeréssel említik. De említenek egy olyan mozzanatot is, mely általánosabb érdekű.
Rómában a Coelius-hegyen ma is áll egy sajátságos alakú kerek egyház, „San Stephano il rotondo”, mint a rómaiak nevezik,* s amilyenek Kerekegyház helyneveink tanúsága szerint, hajdan nálunk sem voltak szokatlanok. Ez az egyház a mellette emelkedő klastrommal együtt a XVI.-ik század utolsó negyedéig a magyar pálosrend birtoka volt. A klastrom udvarán a kút renaissance díszítésű, faragottkő káváján még ma is látható hazánk Ulászló korabeli címere.* Benn az egyház közepén pedig, a főoltár előtt fekszik Lászai János erdélyi főesperesnek, a gyulafehérvári székesegyház szintén renaissance ízlésű északi előcsarnoka építőjének* márvány síremléke.* Ezt az egyházat s klastromot Szántó István jezsuita atya, kiről már megemlékeztünk, mikor 1575-ben Rómába érkezett,* már szomorú állapotban találta. Egyetlen magyar pálos szerzetes lakott még benne, az is közel kilencven éves, világtalan aggastyán. Ennek láttára fogamzott meg az ő lelkében a gondolat, hogy e klastromból magyar papnevelőintézetet kellene alakítani. Szerinte Magyarország hanyatlásának főoka a katolikus papok hiánya volt. Tervének megvalósításáért évekig küzdött. De terve csak igen kis részben sikerült. A klastrom elvétetett a magyar pálosoktól, birtokai a német kollégiumnak adattak, hogy azok fejében tizenkét magyar ifjút neveljenek papnak. Hiába tiltakozott Szántó ez ellen, hogy a magyar ifjak azon nemzet fiai között éljenek, „melytől leginkább iszonyodnak”: az első közösügy megszületett s életben van ma is.*
Száz év múlva, 1678-ban a magyar pálosok római klastromának ügye ismét felmerült. A rend generális procuratora tudósította Benkovichot, hogy Norfold bíbornok a klastrom visszaszerzésének gondolatával foglalkozik. Csakhogy már ekkor Szántó István lángoló lelkesedése rég kialudt; Benkovich pedig már ifjúsága éveiben kiérdemelte az „óvatos és körültekintő” nevet. Benkovich köszönte a bíbornok érdeklődését, de nem {148.} találta opportunusnak az ügy újabb bolygatását, hacsak Ő szentsége, a pápa magától s a pálosrend minden hozzájárulása nélkül nem intézkedik a rend javára.* így nem is lett a dologból semmi. Sem magyar pálos klastrom, sem magyar papnevelőintézet, de még csak egy magyar szállóhely sem, ami pedig még a cseheknek is van Rómában és nekünk is – volt…
1681-ben Benkovich tartományi főnökségének hat éve letelt. Utódjává Bébery Gergely választatott. Ő már ekkor még fényesebb állásra volt kiszemelve.
A magyar pálosrend e korban sűrűn adta hazánknak a püspököket. Kéry János,* Benkovichnak a tartományi főnökségben közvetlen előde, valamint Széchenyi Pál* egy évben, 1676-ban lette püspökök; majd Nádasdy László* s Esterházy Imre* következtek s a négy között a középponton Benkovich.
Még Luzensky Joákim halála évében, 1681 december 28-ikán megkapta kinevezését váradi püspökké s leleszi préposttá.* Most történt először, hogy a székhelyükről kizárt váradi püspökök egyike a leleszi prépostságot nyerte el. Pedig ekkor a szepesi prépostság üres volt. Ide azonban Sebestyén András erdélyi püspök helyeztetett át Leleszről. Szándékosan készítettek itt helyet Benkovichnak, hogy közelebb legyen Váradhoz. Már mutatkoztak annak jelei, hogy a közelségre szükség lesz.
Sátoraljaújhely és Ungvár között a feleúton, magas domb tetején, a Ticze partján emelkedik Lelesz ősi monostora. Sugár tornya messze kilátszik a Bodrogköz síkjára s időbarnította falaival régi történetekre emlékeztet, melyek Bánk bán, Gertrud királyné koráig nyúlnak vissza.
Ide, e falak közé jött most Benkovich. A pálosok évkönyvei megjegyzik róla, hogy a rend törvényei tiltván a címzetes püspökségek elfogadását, ő még akkor is habozott, hogy elfogadja-e azt, amikor a rend főnöke feloldozá ama törvény alól. Végre a főurak unszolására megnyugodott sorsában.*
1682 május 25-ikén a római kúria is megerősítette kinevezését* s ő megtarthatta ünnepies beiktatását.
Különben Lelesz nem volt valami néptelen, elhagyatott {149.} hely.* Főuraink megerősített kastélyaihoz hasonlított inkább, mint klastromhoz. Falvak, városok tartoztak hozzá, csakhogy azoknak nagyrészét most idegenek birtokolták. Falait vízzel telt árok vette körül, kapuját töltött tarackok őrizték, udvarán fegyveres jobbágyok jöttek-mentek. Maga Benkovich is várkastélynak nevezi.
Érdekes, hogy Benkovich a megfogyott birtokok s megcsappant jövedelmek mellett hogyan ejtette módját a kastély kijavításának? Beleegyezett, hogy egyik-másik jobbágya megválthassa magát, így Somogyi Jánost száztíz magyar forint lefizetése után feloldja a jobbágyi kötelék alól s felhatalmazza, hogy ő felségétől nemeslevelet szerezhessen magának.*
A megerősítést az is szükségessé tette, hogy a monostor egy féltett kincset is őrzött, a levéltárat. Jászótól s Egertől kezdve az egész északkeleti területen egyedül Lelesz volt hiteleshely. E terület nemes családéinak nemzetségi s birtokjogi ügyeinek szálai mind itt futottak össze.
Emellett a monostor egyháza az előkelőbb családok választott temetőhelye volt. A Dóczyak, Alaghyak, Sennyeyek, Anarcsyak stb. itt takarították el kedves halottaikat.* Ez ismét gyakoriabbá tette az érintkezést s meghittebbé a viszonyt a vidék s a monostor lakói között. A prépostnak ugyanis a lelkészi s a hiteleshelyi teendők miatt mindig több egyházi férfiút kellett maga körül tartani.
Benkovich kiváló mértékben tudta megnyerni a vidéki családok bizalmát. Majd mint tanácsadót, majd mint békéltetőt belevonják családi ügyeikbe s viszonzásul apró kedveskedéseikkel halmozzák el. Így 1689-ben a Gersei Pethő-, a Barkóczy- s a Károlyi-családok közt „atyafiúságos osztályt” eszközöl, amiért azután Pethő Gáspárné, Haller Mária grófnő mannakásával kedveskedik a püspöknek.* Ungváron Homonnai Drugeth Bálintot, Zemplénben ifjabb Barkóczy Ferencet iktatja be főispáni méltóságába.* Olykor egyházi ünnepségeket is készít a családok, kivált az ifjúság örömére. Megjelenik mint püspök, hogy kiossza a bérmálás szentségét. Sárospatakon 1690 július {150.} 31-ikén, a jezsuiták nagy ünnepén, – s ott akkor éppen jezsuita atyák voltak a lelkészek, – negyvenkilencet bérmált meg,* amely szám az akkori vallási állapotokra is világot vet.
Csak annak nincs nyoma, hogy a szomszéd Munkács-vára lakóival meghittebben érintkezett volna. Pedig ott e korban a Rákóczy-árvák laktak s 1682 június 15-én fényes napja volt a várnak: Zrínyi Ilona esküdött meg Tököly Imrével. A királyi engedély a házasságra csak a lakodalom után érkezett meg,* ennélfogva alig hihető, hogy az esketést Benkovich végezte volna.
Annál feltűnőbb, hogy midőn Thököly 1683 nyarán a török sereg nyomában Bécs felé vonul, Benkovich követi mindenütt Thököly táborát s még Pozsony alatt is vele van. Ez méltán feltűnést kelthetett s nemis hiányoztak, kik arra magyarázták, hogy Benkovich a kurucokkal tart. Nem volt benne semmi hihetetlen. Abban a korban sokan tettek így. Olyan férfiak, mint Draskovich, Batthyány, Barkóczy, Homonnay és mások szintén engedtek a kényszerűségnek s az önfentartás ösztönéből Thököly-hez hajoltak.* Koháry István csak egy volt.
És mégis midőn Thököly a következő 1684. évben Ungvárt ostromolja,* kurucai a leleszi prépostság, és így Benkovich birtokait, mint a legnagyobb ellenségét, széltében-hosszában elpusztítják. Maga a nádor megsokalja ezt s felterjesztést tesz Bécsbe, hogy Benkovich, kit hűségéért mindenéből kifosztottak, neveztessék ki a sági prépostságra.* A kinevezés elmaradt, s annak elmaradása mintha összefüggésben volna azon tanúvallomásokkal, melyeket 1687-ben maga Benkovich gyűjt össze.
Ezek között legvilágosabb Klobusiczky Pálnak, Thököly belső emberének s zempléni alispánnak vallomása. Arra a kérdésre, hogy miért volt Benkovich Ágoston váradi püspök Thököly táborában, azt vallja, hogy magának Thökölynek szájából hallotta: „azért hozom magammal a püspököt, mert ismerem ez embert; ha otthon hagyom, még zavart támaszthatolt volna a hátam megett”.* {151.} A főtárgyra nézve, hogy t. i. Benkovich nem sajái jószándékából volt Thököly táborában – hasonlóképpen vallottak még Ferenczy Ferenc, Bodnár György és Literáti Leleszi István nemes emberek.* A vallomásokat a leleszi konvent hites tagjai tették írásba s ezek egyike, Páter Farkas István, kivel még gyakran fogunk találkozni.
Ezalatt megtörtént, hogy a törökök kudarcaikért bűnbakot kerestek. Thökölyt éppen Váradon elfogták s vasba verték. Mikor pedig hibájukat észrevették, későn volt. A leghevesebb törökbarátoknak is megnyíltak szemeik.
Petneházy a kurucok legjavával meghódolt a királynak s Budavár bevételénél egyike volt az elsőknek a vár falain.
Váradra nézve pedig Thököly elfogatása éppen úgy, mint egy negyedszázad előtt Rákóczy Györgynek halála, új, rendkívüli változások közeledését jelentette s Benkovich közellétének szükségét is napról-napra világosabbá tette.
A nevezetes 1687-iki pozsonyi országgyűlésen, mely a szabad királyválasztás és a fegyveres ellenállás joga felett döntött, – Benkovich püspök is jelen volt. S midőn december 9-ikén József ifjabb király megkoronáztatott: Lipót császár-király balján ő állt, míg jobbján Korompay Péter nyitrai püspök s kancellár foglalt helyet.*
Ez országgyűlés alatt a kormány Benkovich püspökkel fontos tanácskozásokat kezdett. Várad s azon alul Papmező, Szalonta, Borosjenő, Gyula még ugyan török kézen volt, de Budavár után Eger, Ecsed, Szolnok, Szarvas, Szeged, Arad már meghódolt. Sőt Szentjobb, Váradnak őrszeme is még 1686-ban visszafoglaltatott,* Petneházy és Mercy tábornokok már Váradot is megütötték belőle.*
Éles szem nélkül is látható volt, hogy Várad felszabadulásának órája közeledik. Ezt kellett most a hadi intézkedések mellett politikai úton is siettetni.
Szentjobb várával Bihar vármegyének északi része felszabadult. Bihar vármegyét harminc évi szünetelés után ismét meg {152.} lehetett alakítani. Erre az első lépés új főispán kinevezése volt. Ezt sürgették Bihar vármegye nemesei is követeik: Fodor György és Komáromy János által, kiket 1687 szept. 22-ikén Szentjobbon tartott gyűlésükből küldtek fel Pozsonyba.*
Benkovich nem késett előterjeszteni Várad püspökeinek jogát a bihari főispáni méltósághoz. Levéltári kutatások sem kellettek hozzá; közkézen forgó történeti művekből is kimutatható volt a jog. Négy hét múlva az országgyűlés bezárása után, 1688 február 24-ikén Benkovich főispáni kineveztetése alá volt írva. Az oklevél említi szintén, hogy Várad püspökei a régi szent királyok adományából viselték a bihari főispánságot, de hogy az örökös főispánság volt, arról hallgat. Benkovich egyelőre egyszerűen főispánnak neveztetett ki.*
Erre a vármegye gyűlésének összehívása következett. Benkovich ugyanazon évi augusztus 30-ikára, Szentjobbra hívta össze.
Az a föld, hol Bihar vármegye kereszténysége először fogamzott meg, – az lőn kiválasztva arra, hogy bölcsője legyen Biharvármegye újjászületésének is.
Szentjobb az 1556-iki saecularisatio óta sok kézen ment keresztül. Előbb Radnóti Kendy Ferenc fejedelmi tanácsúr s Küküllő vármegye főispánja bírta. De rajta is beteljesedtek Pázmány Péter szavai, hogy valaki az egyház jószágában részt veszen, nem kell hinnie, hogy akár magán, akár maradékján Isten áldása lehessen.* Kendy mint a Báthory Zsigmond ellen szőtt összeesküvés részese, jószágaival életét is elvesztette. Ekkor a fejedelem Szentjobbot tartozékaival együtt Kismariai Bocskay Istvánnak, a későbbi fejedelemnek adományozta.* Bocskaynak magvaszakadtával ismét a fejedelemre szállt s Rákóczy Zsigmond fejedelem adományából 1607-ben Rédey {153.} Ferenc birtokába jutott.* De a Rédeyek sem bírták csak harmadíziglen is. Már az említett Rédeynek fia, szintén Ferenc, a későbbi fejedelem korában törökkézre jutott, s ennek fia, László, valamint utódai a törökök kiűzése után sem tudták többé visszaszerezni. Az egyházi jószágok jogcíme kezdett érvényre jutni, Szentjobb pedig egyházi jószág volt.
A király már 1673-ban nevezett ki szentjobbi apátot – mint láttuk – Homonnay Drugeth Bálint személyében. Ez a kinevezés akkor a török foglalás miatt csak puszta cím volt, de 1686 után, mihelyt Várad visszavétele Szentjobb bírását is biztosította, már érvényesíthető lett volna. Ezt azonban Drugeth Bálint nem érte meg.*
Ő távol, Báthory Erzsébet gyászos emlékű várában, Csejtén lakott s bár még csak 38 éves, 1691 május 23-án már a halálba készült. Harmadnapra el is hunyt magával vivén a sírba fényesmultú családját.* Így történt, hogy amikor Bihar vármegye nemesei a Szentjobbra hirdetett gyűlésre mégjelentek: ott nem fogadta őket szokás szerint a szentjobbi apát. Szentjobb akkor még fegyverjogon királyi birtok volt s előbb vagy utóbb valamelyik apátnak kiváltania kellett. A várban csupán katonaság volt: száz puskás német, kétszáz hajdú s néhány huszár.* A gyűlés helyéül a vár alatti szabad mező jelöltetett ki.*
Megérkezett Benkovich Ágoston főispán-püspök is. 1556 augusztus 12-ike óta, midőn Zaberdy Mátyás, az utolsó váradi püspök-főispán elhunyt, most történt először, hogy Várad püspöke egyházmegyéjében nyíltan, ünnepélyesen megjelenhetett. Százarmincnégy év alatt tizennégy előde várta, remélte a napot, de csak ő, a tizenötödik érte azt meg! Mennyire érezhette, hogy Isten kegyelme őt, a szegény, alázatos szerzetest, mily dicsőségre, mily boldogságra választotta ki!
A gyűlésben először a királyi kinevező oklevelet olvasták fel, azután a királynak azt a levelét, amelyben a vármegyével az új főispán kineveztetését tudatta s egyszersmint a rendeket {154.} tisztelet s engedelmességre intette iránta. Ennek végeztével küldöttséget menesztettek a főispánhoz, mely őt a gyűlésbe meghívja s elkísérje.
Benkovich megjelent. Jobbján a beiktatásra küldött királyi biztos: Szirmay István, országbírói ítélőmester.
A kölcsönös üdvözlések után Benkovich letette az esküt a királyi biztos kezeibe. Erre a vármegyei tisztikar megválasztása következett. Az alispánságra három jelöltje volt a főispánnak: Buday István, Baranyi Mihály és Rácz Mihály. Merőben új nevek Bihar vármegye régi történetében.
Bihar vármegye régi urainak nevei másképpen hangzottak.
Az Ártándy-, Bocskay-, Pázmány-, Thelegdy-, Zólyomy-családok kihaltak. A Csákyak, Tholdyak-elköltöztek; amazok a Szepességre, ezek Erdélybe. A Nadányiakból egy volt itthon: János, az író nagybajomi pap. A kisebb nemesség szétfutott vagy elszegényedett.
De a régi Bihar vármegye sem volt többé. Az új vármegyéhez illettek az új nevek, új emberek.
A három alispáni jelölt közül a két első megválasztatott évi kétszáz forint fizetéssel, s utánuk a többi tisztviselő. Jegyző ideiglenesen Gáli Márton lett.
A gyűlés másnap, augusztus 31-én véget ért, a vármegye pedig megkezdette működését. Első teendője volt azon hadtestnek élelmezése, mely már ekkor Várad és Szentjobb között, Félegyházánál táborozott, s míg hátával a vármegye északi részeit fedezte, szemeivel a váradi törökök mozdulataira vigyázott.*
Azt a véres küzdelmet, mely hazánk s a török hatalom között folyt, az egész keresztény világ részvevő figyelemmel kisérte. Rómában a Via Flaminia 138. számú háza kapujának két oldalán ma is ott áll két márványtábla, melyek a Tiberis kiáradását is ékes versekben Budavára visszavétele felett érzett örömmel hozzák kapcsolatba. A kapu bal oldalán:
Devicta Buda exultans et Thrace fugato |
Huc Tyberis fluctus extulit usque suos |
Die VI. Novembris MDCLXXXVI. |
Agria et Esseghium, Regalis vincitur Alba, |
Belgradum captum est, o Tybri! quid facies? |
Laetitiae iam parce tuae, demergimur omnes, |
Si quoties Turcas vincimus, ipse redis. |
Az európai sajtó is hálás tárgyat látott a küzdelem egyes mozzanataiban, miket írásban s képekben sietett is megismertetni.
Így keletkezett több olyan rajz, mely Váradot* különböző korszakokból, de legtöbbször a török foglalás idejéből tünteti elő. Ezek között azonban sok a képzeleti mű. Megítélésüknél szem előtt kell tartani azt a nagy változást, melyen Várad épületei keresztül mentek. Amely rajzok még a XVlI-ik század második felében is úgy mutatják be Váradot, hogy a várban két vagy éppen háromtornyú egyház áll, magas épületek emelkednek: azok nem hű rajzok. Várad efféle épületei már a XVlI-ik század első felében eltűntek.
A vár s a belváros terjedelmes alakja maradt a régi, mint az 1598-iki rajz mutatja.* De a külvárosok már nagyon megváltoztak. Kelet felől: Velence, délről: Vadkert-külváros elpusztult. A Kőrös jobb partján Olaszi még áll, sőt bevonatott a vár erődítési területébe, palánkkal vétetvén körül. Palánknak nevezték azt a helyet, melyet cölöp vagy sövénykerítés vett körül s a kerítésen kívül árok. Kisebb, portyázó csapatok ellenében védelmet nyújtott, de a nagyobb erőnek rendesen meghódolt. Olaszit az egykorú katonai térkép úgy tünteti elő, mint amelyet kőfal vett körül lőrésekkel s öt kisebb bástyával. Ellenben a szintén egykorú jelentések, köztük Lajos bádeni őrgrófé, ki Várad ostromát személyesen intézte, határozottan palánknak nevezi, mégpedig az említett értelemben.* Olaszi kerítése a Kőrös partjánál a mai Nagyhíd táján indult ki, az országút mentén a Párispataka mai hidjáig vonult s itt állt a Szent Egyedkapu; innen a Párispataka balpartján húzódott ismét a Kőrösig, melyet a mai Garasos-híd táján ért el.*
Váradot ekkor ezerötszáz török őrizte. Várnagy volt: Abdul-Arif basa, kihez utóbb az Egerből kiszorult Ibrahim basa {157.} csatlakozott. A janicsárok főkapitánya volt: Ozmán Hasseki; főpapjuk: Mahomet.
A várban volt: 22 kisebb-nagyobb mozsár, 94 ágyú s köztük olyan is, mely egy lövésre két golyót szórt. Lőpor, élelmiszer bőven.*
Az a figyelő hadtest, mely 1688-ban Várad felett, Félegyházánál ütött tábort, a következő évben megmozdult. Értesülvén, hogy a feketebátori vár basája Borosjenőbe ment, s az őrizet nagyrésze is adószedni jár a vidéken: Feketebátort meglepve elfoglalta s 150 hajdút vetett beléje* így Várad déli oldalán is egy erős pont hatalmába kerülvén, közelebb nyomult Váradhoz. Egyelőre nagyon is közel, minek éppen oly dicsőséges, de egyszersmint szomorú vége lett, mint Rákóczy Pál fentebb említett támadásának.
Amint Tunyogi Sámuel ezredes július 3-ikán hajdúival új táborukat a vár közelében árkoltatta körül: a várból 1200 török rajtuk ütött. A hajdúk „német segítség nélkül is keményen viselték magukat, de nem győzhettek.”* A törökök közül elesett négyszáz, de Tunyoginak is négy zászlaja és öt hadnagya veszett el. Maga Tunyogi is oly nehéz sebet kapott, hogy egy óra múlva meghalt. Halála általános részvétet s fájdalmat keltett, kivált menyasszonya szívében, aki éppen a bihari származású Tholdy-namzetségnek egyik virága, Erzsébet volt.* Megszólalt felette a költészet múzsája és még abban az évben (1689) kikerült a lőcsei nyomdából egy szép ének a híres nevezetes, nemes, nemzetes és vitézlő Tunyogi* Sámuel ezredes hősi haláláról.
A szalánkeméni győzelem után a fővezér, Badeni Lajos őrgróf Várad visszafoglalására vezette seregét. 1691 október 14-ikén a várost támadta meg nagy lendülettel. Két nap után Olaszi árkait és palánkjait áttörve, a felszabadító csapatok a védőket a várba való zárkózásra kényszerítik. Az ostromló tüzérség a vár védőit erősen ritkítja, falait pedig pusztítja. Azonban a várparancsnok visszautasítja a feladásra való üzenetet, mivel bízik a felmentő seregben és az őszi időjárás segítségében. Novemberben valóban annyira megsokasodtak a betegek {158.} az ostromló seregben, hogy Badeni Lajos a vár megvívását tavaszra halasztja. Gondosan körülzárja a várat, az ostromzár biztosítását Auersperg tábornokra hagyja, ő maga pedig Bécsben személyesen gondoskodik az ostrom sikeres befejezésének műszaki előkészítéséről. Nemsokára Auerspergtől Heissler lovassági tábornok veszi át az ostromzár vezetését, aki tavasszal a lőszernek Bécsből Várad alá szállítására és a zsoldfizetés elmaradása miatt elpártolással fenyegetőző rác csapatok kiengesztelésére sürgősen 50.000 forintot kért a pénzt teljesen nélkülöző udvari kamarától. A hadsereg pénzzavarán XII. Ince pápa segít, Tanara bécsi nuntius útján a szükséges összeg előteremtését magára vállalván. 1692 május 7-ikén Heissler teljes erővel újítja meg az ostromot. A tüzérség a vár egyik lőporraktárát levegőbe röpíti, sok épületét szétveri, különösen a falakat nyitogatja. A műszaki csapatok a vár főárkának vizét levezetik és május 30-ikán egyik bástyát olyan ügyesen aknázzák alá, hogy annak romjai valósággal betömik és áthidalják az árok legfontosabb részét. Heissler elrendeli a végső rohamra való előkészülést. A várat védő törökök kétségbeesett erőfeszítéssel sem tudják megakadályozni a szárazzá lett ároknak gályákkal és homokzsákokkal való betömését.*
Június 6-ikén, Úrnapjára következő pénteken öt előkelő török közeledett az ostromlók felé. Kezökben fehér kendőt lobogtattak. Felajánlották a várat tisztességes feltételek mellett. Ezek között volt Papmező és Szalonta váraknak átadása s az őrségnek szabad kiköltözése fegyvereivel s vagyonával. Heissler aláírta.
Másnap, június 7-ikén kétezer fegyverviselő török ugyanannyi fegyvertelen asszonnyal s a gyermekekkel együtt kivonult.*
Erre ismét megszólaltak az ágyúk, de most már örömet hirdettek. A katonák véres munkája véget ért. Következtek a béke apostolai: a papok.
Az ostrom alatt több ferencrendű szerzetes volt jelen, bátorítva {159.} a vitézeket s a hit áldásaival vigasztalva a haldoklókat. Egy némelyik áldozata is lett szent hivatásának.*
Jelen volt Benkovich püspök is. S midőn a hirtelenében hevenyészett oltár elé lépett, hogy megtartsa az ünnepies hálaadást: térde megtört, de lelke felmagasztosult az örömtől. Hazájának egy darab földje lett ismét szabad, s ez a föld éppen az ő öröksége, Szent László váradi püspöksége volt.*
TIZENHETEDIK KÖNYV. A VÉGSŐ KÜZDELEM KORSZAKA (1566–1606) | TARTALOM | TIZENKILENCEDIK KÖNYV. AZ ÚJ ALAPÍTÁS KEZDETE (1692–1747) |