Harmincötödik fejezet

Utazásom Debrecenbe – Az interregnum vége – Vetter a főparancsnok

 

Kossuth, Mészáros és Vetter elhagyta Tiszafüredet és visszatért Debrecenbe; az I. és a II. hadtest úton volt Szolnok felé; a VII. hadtestnek Tiszafürednél éppen át kellett volna kelnie a Tiszán, hogy a tüntetést a fővárosok felé a gyöngyösi úton megkezdje, és még mindig nem tudta senki, hogy ki vezényli a hadsereget!

A csapatok azt gondolhatták, hogy én, pedig az én tudtommal másképp állt a dolog, de magam sem tudtam bizonyosat. A kinevezendő fővezérről csak azt, hogy – mint említettem – Kossuth tagadta Vetter kinevezésének valószínűségét, Vetter viszont úgy viselkedett, mint aki már főparancsnok. Sem az ő végleges kinevezését, de még Dembińskinek elmozdítását sem hozták hivatalosan nyilvánosságra, Mészáros éppenséggel nullává süllyedt a tiszafüredi napok alatt, Kossuth pedig egyre tétovázott – így aztán a hadsereg kedélyes spontaneitásban ballagott homályos rendeltetése felé.

Amíg kísérletekkel nem igazoltam, hogy a VII. hadtesttel lehetetlen akár Tiszafürednél, akár Tokajnál alul bármelyik más ponton átkelni a Tiszán, addig nekem mint a VII. hadtest parancsnokának nem volt különös okom azzal törődni, hogy Péter-e vagy Pál-e a fővezér, hiszen a hadtestnek az új haditerv értelmében úgyis önállóan kellett működnie. De mihelyt meggyőződtem róla, hogy a Tisza jobb partját csak a tokaji hídon át vezető nagy kerülő úton érhetem el, attól kellett tartanom, hogy a gyöngyősi úton esedékes tüntetésnek kerülő okozta késlekedése, melyet Kossuth és Vetter Tiszafüredről való elutazásakor még nem lehetett előre látni, a jövendőbeli fővezért az új haditerv kivitelében lényegesen hátráltatni fogja. Ezért Debrecenbe siettem, hogy megtudjam, voltaképpen kire bízták a hadsereg fővezérletét, és a kiválasztottat a tüntetés késedelméről élőszóval értesítsem, és arra a gyors elhatározásra bírjam, hogy az elfogadott haditervet a közbejött késedelem ellenére is fönntartsák – vagy ha nem, legalább azt megtudjam, milyen új feladat vár a VII. hadtestre.

Mikor Debrecenbe érkeztem, Kossuth éppen nekem írt levelet.* Most már élőszóval is megbeszélhette velem levelének tárgyát. Először is azt kérdezte tőlem, mit követelek a hadsereg leendő főparancsnokától.

– Legyen katona és legyen magyar; egyébként akár rangban idősebb, akár fiatalabb nálam, az nem érdekel – feleltem.

Erre Kossuth minden mellébeszélés nélkül tudtomra adta, hogy ő már aláírta Vetter fővezéri kinevezését. Egyszersmind kérte, mondjam meg a véleményemet róla. Azt feleltem, hogy Vetterről semmilyen ítéletet sem mondhatok, mert vele csak kétszer s akkor is csak futólag érintkeztem; de akik őt ismerik, azt állítják róla, hogy tanult és vitéz katona.

De Kossuth nem ezt akarta megtudni tőlem, hanem azt, hogy én képesnek tartom-e Vettert a hazaárulásra. Erre a kérdésre azt mondtam az elnöknek, hogy Vettert benyomásaim alapján becsületes embernek tartom.

Távozni akartam, hogy fölkeressem az új főparancsnokot, szolgálati teendőimet elintézzem, és utána haladéktalanul visszatérjek hadtestemhez. Kossuth azonban azzal marasztott, hogy éppen most történik meg az ő lakásán az újonnan alapított katonai érdemjel legelső kiosztása, és szeretné, hogy ennél az ünnepélyes eseménynél jelen legyek.

Nemsokára össze is gyülekeztek Kossuthnál az akkori Magyarország polgári és katonai nevezetességei, már akik Debrecenben voltak.

Kossuth rövid alkalmi szónoklattal nyitotta meg az ünnepélyt, elmondta azoknak a nevét, akiket a második osztályú katonai érdemrenddel (három osztály volt) való kitüntetésre méltónak találtak, és befelezésül azoknak, akik éppen jelen voltak, a mellére tűzte az érdemjelet.

A szertartás véget ért. Vetter éppen jelen volt; nekem sietős volt a dolgom, kaptam tehát az alkalmon, hogy Vetterrel legott közöljem jövetelem célját, és miután tőle azt a választ kaptam, hogy a VII. hadtest hadműveleti célja a legközelebbi hadjárat alatt a tiszai átkelésben adódó késedelme ellenére sem változik: elhagytam Debrecent, és néhány órai ottidőzés után visszautaztam főhadiszállásomra, Egyekre.

A katonai érdemrend második osztályával, vagyis a középkereszttel kitüntetettek közt voltunk Perczel is, én is, és ha nem csalódom, Vécsey gróf tábornok is,* holott az utóbbi hadi érdemei tudtommal akkoriban az érdem fokmérőjén úgyszólván nem is emelkedtek a fagypont fölé, Klapka tábornokot viszont mellőzték „kímélő figyelemből” – úgymond – Mészáros iránt.

Hogy megérthessük, miként lehetett a Klapkával szemben tanúsított igazságtalanság a Mészáros iránti figyelemtől sugallva: emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy Mészáros gróf Schlik altábornagytól több ízben kegyetlenül megveretett, Klapkának adta át a maga teljesen lehangolt hadtestének parancsnokságát, Klapka pedig ugyanezekkel a csapatokkal néhány héttel később ugyanezt az ellenséget többrendbeli heves ütközetben visszaszorította.

A Mészáros iránti kímélő figyelem (Klapka számlájára) teljesen természetesnek fog bizonyulni, ha fontolóra vesszük, hogy a rendjellel kitüntetendők megválogatásában a hadügyminiszter nem vihetett tétlen szerepet.* Az ilyen „kímélő figyelmet” szinte kötelességszerűnek tarthatjuk, ha – mint esetünkben is – a kíméletesen figyelmes és a figyelemteljesen megkímélt személy egy és ugyanaz.




Hátra Kezdőlap Előre