Huszonötödik fejezet

Viszályom a kormánnyal

 

„Csapást csapásra egyedül Ausztria ellen!” Ez volt, ismétlem, az oroszok tömeges betörése után az utolsó közös feladat Magyarország összes pártjai számára, akár lehetetlennek, akár lehetségesnek tartották, hogy Magyarország győztesen kerüljön ki a küzdelemből.

Az első esetben Kossuthnak a maga függetlenségi nyilatkozatáért, Szemerének a maga köztársaságáért, az 1848-as alkotmány szerencsétlen védőinek pedig ezért kellett bosszút állniuk, mégpedig inkább Ausztrián, mint Oroszországon.

A másik esetben pedig az a módszer célravezetőbb, amely a két ellenség közül a magunk összevont haderőihez közelebb esőt – tehát az osztrák hadsereget – teszi tönkre, és csak akkor, ha ez sikerült, veti magát ugyanezzel a szándékkal az oroszra.

Ennek a módszernek, figyelembe véve az ellenséges főhadseregek helyzetét és az oroszok várható előnyomulását azalatt, míg mi az osztrákokkal megbirkózunk, csak egy hátránya volt: az, hogy feladta a hátrálási vonalat kifelé, Törökország semleges területére.

De hiszen Kossuth, akinek együttműködése nélkül a módszer erőteljes felhasználása jámbor óhaj marad, már 1849. április 14-én önnön szabad elhatározásából elrombolta a hidat az egész nemzet háta mögött, s ezáltal arra a neki csak becsületére váló meggyőződésre jogosított fel mindenkit, hogy ő a maga személyére nézve sem ragaszkodik többé a hátrálási vonal nyitva tartásához.

A június 26-i minisztertanácson tett indítványom ezek szerint mintegy kompromisszum volt, amelyet én, aki lehetetlennek tartottam Magyarország megmentését, az 1848-as alkotmány védői nevében ajánlottam a meg nem határozott kormányformájú független Magyarország megalapítójának (Kossuthnak) és a köztársasági elem magyarországi feltalálójának (Szemerének), akik mindketten azt erősítgették, hogy a haza még megmenthető.

A felajánlott kompromisszumot elfogadták ugyan, de – mint láttuk – olyan körülmények közt és olyan módon, melyek nem voltak alkalmasak rá, hogy bennem bizalmat keltsenek az elfogadás őszinte volta felől.

És ha már június 26-án is – amikor a minket a Duna jobb partján fenyegető osztrák támadásról Kossuthnak és Szemerének még csak sejtelmük sem lehetett – úgy láttam, hogy javaslatomat a nevezett urak nem akarják komolyan megvalósítani, ezt június 29-én már bizonyosra is vehettem.

Az előző fejezetben vázolt június 28-i hadi események után ugyanis a kormánynak Pestről haladéktalanul be kellett volna költöznie Komárom várába. De Kossuth már április végén erélyesen visszautasította azt, hogy Komáromban esetleg körülzárassa magát; most, június végén, sokkal válságosabb körülmények közt hogyne irtózott volna tőle.

A dolgok állása ezek szerint körülbelül az volt, mintha a június 26-i minisztertanács javaslatomat egyenesen elvetette volna, ebben az esetben pedig – mint már említettem – eleve elhatároztam, hogy Magyarország összes pártjai utolsó közös feladatának megoldását egyedül a főhadsereggel is megkísérlem.

Erre az elhatározásra pedig a kötelességérzet indított, hogy Magyarország végső becsületét meg kell óvni; meg kell akadályozni azt, hogy bukásunk dicstelen legyen.

Az oroszok tömeges betörésével a tanácstalanság a honvédelem dolgában egyszerre nyilvánvalóvá lett, vagyis a dicstelen bukás veszélye megvolt. Ez a veszély pedig nézetem szerint – nemzeti és katonai szempontból ítélve – kivált abban rejlett, hogy az osztrákok imént megkezdett támadó hadjárata valószínűleg szakadatlanul győzelmes lesz, ha elmulasztjuk a Komáromnál kínálkozó kedvező alkalmat arra, hogy őket legalább még egyszer védekezni kényszerítsük – mielőtt az oroszok ezt meghiúsítják.

Szilárd elhatározásom, hogy egyedül a főhadsereggel Komáromnál maradok, nem azon a reményen alapult, hogy Magyarország bukását ezzel feltartóztassuk, hanem a következő kettős meggyőződésen:

hogy a főhadsereg, szem előtt tartván kötelességét az ország iránt, melynek igaza mellett fegyvert fogott, önnön becsületének tartozik azzal, hogy csak a végső ellenállás után hátrál meg az osztrákok elől; és

hogy támadó visszacsapásaink az osztrákok ellen az ország egyetlen pontján sem lehetnek erőteljesebbek, mint éppen Komáromnál.

Június 29-én különben sem voltam még meggyőződve róla, hogy az oroszok elől hátráló Wysocki tábornok csapatainak egyesülése a főhadsereggel a Duna jobb partján, azaz – helyesebben mondva – Kossuthot a Komáromba jövetelre rábírni, lehetetlen (mert ha ez nem sikerül, akkor előreláthatólag a másik dolog is kivihetetlen).

A június 26-i minisztertanácsban tett indítványom ismételt írásos indokolásától – Kossuthnak a komáromi körülzárás lehetősége elleni határozott iszonyodásával szemben – nem lehetett ugyan jó eredményt várni; de azt mégis reméltem, hogy Kossuth becsületérzése feltámad, és ő a főhadsereghez fog csatlakozni, ha én – természetesnek véve egyfelől, hogy a végső döntést a Duna jobb partján akarom kivívni, másfelől, hogy ő vonakodik attól, hogy osztozzék a főhadsereg sorsában – egyenesen azt tanácsolom neki, hogy meneküléssel mentse meg magát.

S ezt meg is tettem. A Rába-vonal elvesztését tudató rövid írásbeli jelentésem* végén ugyanis megírtam, hogy erőink elégtelenek pillanatnyilag a fővárosok fedezésére, és azt a tanácsot adtam Kossuthnak, hogy a kormányt – ha Komárom nem tetszik neki – jókor helyezze át Pestről Nagyváradra, és sem ismeretes elhatározásomat nem hallgattam el előtte, sem azt, hogy szilárdan kitartok mellette.

De Kossuth nem jött Komáromba, csak az a keserű szemrehányás,* miért nem tudtam számára biztosabb tartózkodási helyet kinézni Nagyváradnál, amit a Felső-Tiszánál álló oroszok néhány napon belül könnyűszerrel megszállhatnak.

Ebben bizony igaza volt Kossuthnak; de azért, megvallom, minden másra inkább el voltam készülve, mint erre a naiv, bár jogos szemrehányásra. Ennek a szomorú meglepetésnek az utóhatása ítéletemet annyira elhomályosította vagy megvilágosította (a kettő közül szabadon választhat az olvasó), hogy a Kossuthtal való harmonikus együttműködés még közéleti pályánk végső szakaszában is lehetetlen dolognak látszott, mint például két ember karöltve járása, akik közül az egyik mindenkor kész a maga tetteiért és azok minden következményéért helytállni, a másik pedig a maga cselekedeteinek kényelmetlen következményei elől minden úton-módon kitérni iparkodik.

Ítéletem megvilágosítására vagy elhomályosítására nagy hatással volt a következő eset is.

Június 29-én (említett jelentésem Kossuthhoz már úton volt a fővárosok felé), mikor Ács helységben az elsáncolt táborba való további visszavonulásról intézkedtem, váratlanul két polgári hivatalnok jelent meg, hogy a községet hivatalosan elhamvassza. Ők valamilyen kormánybiztos felhatalmazására hivatkoztak, és azonkívül a kormánynak egy eddig előttem ismeretlen különleges rendeletére is, mely szerint az országban minden helységet, mihelyt seregeink az ellenség elől kiürítik, hasonló sors fog érni.

Valami ehhez hasonló, igaz, hogy szerényebb mérvben, történt már 1848 decemberében is.

Mint láttuk, a Lajtától a fővárosok felé való visszavonulásunk során a Moson és Győr közti országút közelében felhalmozott asztagokat és kazlakat felégették.

Ennek az akkori pusztítási kísérletnek (amely, mint láttuk, Győrön túl nem folytatódott) még némileg mentségére szolgálhatott az a szándék, hogy késleltessék az ellenség előnyomulását, valamint az a képzelődés, hogy a föld népe el van szánva az osztrákok bevonulásakor lakhelyeit odahagyni, mintha valami új népvándorlás kezdete előtt állnánk.

De mint hasonlóképp ismeretes, a nép édeskevés kedvet érzett a költözködéshez, és éppen ezért csakhamar fölülkerekedett a józan belátás, hogy ennek a – tévesen a honvédelem érdekében megkezdett – pusztítási rendszernek következetes végrehajtása felelőtlenség.

Ezt Kossuth 1848 decemberében kétségkívül maga is belátta, máskülönben a pusztítás munkáját – az én előterjesztéseimmel keveset gondolva – tovább folytatta volna. Nem volt titok tehát előtte, hogy polgártársainak nincs kedvük bujdosásra; az azóta eltelt fél év alatt pedig a föld népének nézetei ingatlan vagyonának értéke felől aligha változhattak akkorát, hogy igazolhatták volna Magyarország ideiglenes kormányzatának legújabb gyújtogatási rendeletét.

Ezért én ezt a rendeletet sehogy sem tudtam sem Kossuthnak az unalomig hangoztatott népszeretetével, sem a haza megmentésének lehetőségébe vetett hitével okozati összefüggésbe hozni.

De mindezt mellőzve sem tudtam semmiféle különleges közcélt, melynek ez a rendelet és szomorú következményei alkalmas eszközül szolgálhattak volna, sem általában semminemű olyasféle célt felfedezni, mely az ilyen eszközöket szentesítni képes.

Az a meggyőződésem, hogy Kossuthtal továbbra is egyetértenem erkölcsileg lehetetlen, annyira erőt vett rajtam, hogy Komáromból június 30-án kelt levelemben neki hímezés nélkül kijelentettem, hogy eddigi küzdelmeimnek is nem a kormány, hanem a nép érdekeinek szolgálata volt a célja,* s én lennék az első, aki még a fegyvert is leteszi, ha ezzel a cél elérhetőbb.

Még mielőtt Kossuthtól választ kaphattam volna, váratlanul a kormány három küldöttje (Csány László közlekedési miniszter, Aulich tábornok és Kiss altábornagy személyesen) lepett meg Komáromban azzal az élőszóval elmondott hivatalos közléssel, hogy minisztertanácson* elhatározták a főhadseregnek Komáromból Budára való lehető leggyorsabb levonulását. És Csány – hathatósan támogatva Aulichtól, és még hathatósabban a kettejük iránt lelkemben élő baráti érzelmektől – rábírt, hogy álljak el már eltökélt szándékomtól, mely szerint Komáromnál viszem döntésre a dolgot, sőt e pillanatban úgy tetszett előttem, hogy a Kossuthtal való további együttműködésemet sem szabad erkölcsileg lehetetlennek tartanom.

Csány és Aulich ugyanis – hála sokszorosan bizonyított nemes gondolkozásmódjuknak és tetteiknek – oly nagy mértékben élvezték bizalmamat, hogy határozott kiállásuk a kormány oldalán valósággal szemrehányásként ért, és úgy éreztem, igazságtalanul ítéltem meg Kossuthot, mikor – gyújtogatási rendelete és gyanús vonakodása miatt, hogy a főhadsereghez csatlakozzék – azt gondoltam, hogy önnön személyének megmentésén kívül már csak még Magyarország teljes elpusztítása – mindegy, bármilyen szándékból – jár az eszében.

Mindezeknél fogva a kormány küldötteinek őszintén megígértem, hogy a minisztertanács határozatát a lehető leggyorsabban követni fogom.

A kormány küldöttei tüstént visszatértek Pestre.*

A főhadsereg helyzete (a tőle elvágott Kmety-hadosztály nélkül) 1849. július 1-jén következő volt:

A II., III. és VII. hadtest a Komárom előtti elsáncolt táborban volt egyesítve. Az I. hadtest Érsekújvárnál és a Nyitra vize mentén fölfelé, s a VII. hadtest portyázó különítménye Verebélyen és Nyitrán állt; Görgey Ármin portyázó különítménye, melynek előőrseit az Árva vármegyében álló orosz erők a Felső-Vágtól a bányavárosok felé visszaszorították, éppen aznapon hagyta oda Perket és Besztercebányát, hogy a legutóbbi parancs értelmében haladéktalanul Komáromba vonuljon vissza.

Eszerint főhadseregünk levonulása Komáromtól Budára (a Concó vizénél álló osztrák főhadsereg szeme láttára mindenesetre merész feladat, bár nem teljesen reménytelen) a központi hadműveleti iroda főnöke által a kormány küldötteivel jelenlétemben részletesen közlött fenti elhelyezési körülmények miatt nem kezdődhetett meg július 3. előtt, és akkor is csak azzal a feltétellel, hogy az említett két portyázó különítmény (összesen körülbelül 5000 ember vagy 10 ágyúval) azt az utasítást kapja, hogy ne csatlakozzék a főhadsereghez, hanem Komárom várőrségét erősítse.




Hátra Kezdőlap Előre