Harmincadik fejezet

Az első orosz hadikövetek a parancsnokságom alatt álló hadsereg táborában – Az esemény közvetlen következményei

 

A július 20-ról 21-re virradó éjjel két orosz tiszt jelent meg Rimaszombaton: Kotljarovszkij huszárkapitány és gróf Rüdiger tüzérhadnagy.*

Hruljov orosz ezredes küldte őket 20-án este hadikövetként Apátfalván táborozó utóvédünk parancsnokához. De Nagysándor tábornok hozzám utasította, vezérkari főnöke* pedig főhadiszállásomra kísérte őket.

A hadikövetek kijelentették, hogy az orosz hadsereg fővezére, herceg Paszkevics tábornagy parancsára, gróf Rüdiger lovassági tábornok, hadtestparancsnok, illetve Hruljov ezredes, az elővéd parancsnoka által azzal a megbízatással érkeztek, hogy engem őfelsége, a cár nevében felszólítsanak, parancsoljam meg seregeimnek, hogy rakják le a fegyvert, oszoljanak szét és ki-ki térjen haza otthonába – különben az orosz hadsereg tüstént megtámad minket.

Én először is a hadikövetek megbízólevelét akartam látni.

Nekik olyan nincs, mondták, és azt állították, hogy megbízatásukat élőszóval kapták.

Erre azt jegyeztem meg, hogy írott meghatalmazás nélkül bajosan tudnak meggyőzni küldetésük valódi voltáról.

Ők viszont azt állították, hogy meglesz a megbízólevél is; de egyelőre kössek velük az alkudozások megkezdésére 48 órai fegyverszünetet.

A puszta fenyegetés, hogy tüstént megtámadnak, a július 15-i, 16-i, 17-i és 18-i események után engem kissé váratlanul ért, és nyomban meggyőzött róla, hogy a fegyverlerakásokra való felszólítás csupán álarca a valódi küldetésnek. Megerősített ebben a 48 órai fegyvernyugvásról szóló azonnali ajánlat; úgy látszik, a hadikövetség tulajdonképpeni feladata a fegyverszünet kieszközlése; a fegyvernyugvás célja pedig nem lehet más, mint visszavonulásunk késleltetése.

Ebből azt az örvendetes következtetést vontam le, hogy az ellenség már nem hiszi, hogy Miskolcot még előttünk elérheti, és (amint magától értetődik) eszem ágában sem volt a fegyvernyugvást elfogadni.

Abban a reményben, hogy hosszabb beszélgetés közben sikerül az orosz hadsereg helyzete felől önkéntelen tájékoztatást kicsalnom a két hadikövetből, föltettem magamban, hogy a fegyvernyugvási ajánlat végleges elutasításával a lehető legtovább várok.

Egyelőre azt tettettem, hogy a fegyverletétel eszméjébe beleegyezem; sőt hogy a csalódás minél teljesebb legyen, s a hadikövetek minél több szót szaporítsanak, egyenesen felszólítottam őket, mondják meg, nincs-e kilátásunk kedvező föltételekre, ha letesszük a fegyvert.

Csak az egyik hadikövet – gróf Rüdiger hadnagy – beszélt németül is. Ő volt a szószóló; és a társával való rövid, számomra érthetetlen beszélgetés után a következő két föltételt nevezte meg feleletül kérdésemre:

1. A legénység számára szabad hazatérés és mentesség minden további kényszerű katonáskodástól;

2. A tábornokok és tisztek számára ugyanaz, azonkívül szabad belépés az orosz császári hadseregbe ugyanazzal a ranggal, amelyet a magyar hadseregben viselnek.

Figyelmeztettem gróf Rüdiger hadnagyot, hogy a hadseregnek mindenekelőtt az ország jövőjére nézve kellenek biztosítékok.

Ő úgy vélekedett, az ország érdekében megígérheti, hogy a cár szószólója lesz ügyünknek az osztrák császárnál.

Gróf Rüdiger hadnagy kijelentései rövidek és szabatosak voltak; általában nem beszélt sokat. A bohózat untatni kezdett, hiszen nem volt lehetőségem rá, hogy az orosz hadsereg helyzetére vonatkozólag valami értékesebb felvilágosítást kapjak.

Több fecsegő kedvet árult el Kotljarovszkij kapitány; ez azonban az oroszon kívül franciául beszélt, ezen a nyelven viszont én csak nehezen tudtam gondolataimat kifejezni.

Mégis elhatároztam, hogy szerencsét próbálok Kotljarovszkij kapitánnyal, és vele folytatom a társalgást. Illendő alkalmat azzal kerítettem rá, hogy felszólítottam gróf Rüdiger hadnagyot, vesse papírra az elmondott föltételeket.

Míg ő felszólításomat teljesítette, azalatt én a társalgás elindítása végett azt a kérdést intéztem Kotljarovszkij kapitányhoz, kész lenne-e egy levelet eljuttatni Paszkevics hercegnek.

– Vagyis elfogadja a fegyverszünetet! – vágott Kotljarovszkij kapitány a szavamba.

Ezek után nem kételkedtem többé: csak a fegyverszünet kell az orosz hadiköveteknek.

Kotljarovszkij kapitány hamarabb követett arra a sikamlós térre, melyre őt csalogatni törekedtem, mint vártam. Siettem ezt a kedvező körülményt kihasználni.

– A fegyverszünetre még ráérünk – véltem, és mintegy indoklásul hozzátettem, hogy a nyulat kiugrasszam a bokorból: – az orosz hadsereg hadmozdulatai egyelőre lehetővé teszik számomra a visszavonulás zavartalan folytatását.

– De ön ezt az irányt már nem sokáig követheti – vetette közbe Kotljarovszkij kapitány félreismerhetlen sietséggel –, mert ön erre halad – s ekkor ujjával az asztalra vonalakat rajzolva magyarázta-, és itt jön Rüdiger, itt Cseodajev, itt pedig Grabbe.

Rajzai tökéletesen egybevágtak egyrészt azzal a hírszerzőjelentéssel, hogy az északi orosz seregtest (Grabbe) a bányavárosokból Losoncra tart; másrészt az ellenséges üldözés ellankadásából merített föltevésünkkel, hogy az orosz zöm egy része (Rüdiger) Balassagyarmatról délnek letérve Pétervására felől fordul ellenünk, míg a zöm többi része (Cseodajev) Miskolcnál akarja elállni az utunkat.

A rajzok megegyezése az ellenséges haditervvel kapcsolatos feltevéseimmel nem lehetett puszta véletlen.

Részletesebb felvilágosítást nem várhattam egy orosz alantas tiszttől. Beértem tehát azzal, amit már megtudtam, és most már csak a hadikövetek visszaindulásának késleltetését tartottam kívánatosnak, hogy Nagysándor tábornok, akinek július 21-én hajnal hasadtával kellett elindulnia apátfalvi hátvédállásából, visszavonulásában előnyre tegyen szert. A késleltetésre egyébként is mód kínálkozott, hiszen a hadikövetek késznek mutatkoztak elvinni levelemet herceg Paszkevics tábornagynak, ezt pedig (válaszomat a fegyverlerakási felhívásra s a fegyvernyugvási ajánlatra) még meg kellett írnom.

A június 26-i minisztertanácsban, mint láttuk, egyebek közt azt indítványoztam, hogy a kormány azalatt, míg minden erőnkkel megtámadjuk az osztrákokat, az oroszokkal bocsátkozzék alkudozásokba, már csak azért is, hogy őket az osztrákok szemében gyanússá tegyük, és az egyetértés hiányát – amely a hadtörténelem tanúsága szerint a szövetséges hadseregek hadműveleteinek úgyis rendes nyavalyája – a magunk javára felhasználhassuk.

Arra, hogy a kezdeményezést én magam ragadjam meg indítványom kivitelében, nem éreztem kedvet. De miután orosz részről megkezdték a parlamentírozást, kedvezőnek tartottam az alkalmat, hogy eredeti eszmémet legalább kísérletképp megvalósítsam. Ezért a további kölcsönös követjárásra nyitva tartottam az utat, mert herceg Paszkevics tábornagyhoz intézett válaszomban a fegyverlerakási ajánlat dolgában 48 órai időt kötöttem ki a végleges válaszra, azzal az ürüggyel, hogy előbb meg kell kérdeznem a hadsereget, le akarja-e tenni a közölt föltételek mellett a fegyvert. A fegyverszüneti ajánlatot azonban elutasítottam azzal az indokolással, hogy csapataink az efféle hadiszokásokban nem járatosak.

Említettem, hogy a fegyverszünet megkötésére való felszólítást egyszerű hadicselnek néztem, melynek igazi célja visszavonulásunk késleltetése volt, hogy közben egy orosz hadtest Tokajnál bevághassa az utunkat.

Hadicselnek csakugyan hadicsel volt a fegyvernyugvási ajánlat, de célja – mint később kiderült – sokkal jelentéktelenebb volt annál, amit én sejtettem.

Hruljov orosz ezredes ugyanis parancsot kapott, hogy három század vegyes lovassággal és két ágyúval vegye fel újra a mi visszavonuló hadseregünk üldözésének július 18-án félbeszakadt fonalát.

A gyönge hadoszlop élén Hruljov ezredes július 20-án Losoncra ért, s itt közvetlenül szemben találta magát egy körülbelül 9000 emberből és 40 ágyúból álló magyar haderővel (I. hadtestünkkel Apátfalván), tehát abban a nyilvánvaló veszélyben forgott, hogy megtámadják és tönkreverik, hiszen többnapi járóföldnyire volt minden segítségtől.

A veszélyből Hruljov ezredes hadikövetek küldésével iparkodott szabadulni.

Hruljov ezredes egyébként – amit persze nem sejthetett – elszigetelt helyzete ellenére, melyben kis csapata a mi I. hadtestünkkel szemben volt – a legkisebb veszélyben sem forgott; szerencséjére ugyanis éppen Nagysándor tábornok volt a parancsnoka ennek a hadtestnek, és ő – július 18-ról 19-re virradó éjszaka Rárosnál tanúsított magatartása alapján ítélve, ahol semmiféle ellenséggel nem állt szemközt – valószínűleg annak örült a legjobban, hogy Hruljov ezredes nem támadja meg őt.

Miután az orosz hadikövetek írásbeli válaszommal – lényegi tartalmát az imént jeleztem – még a július 20-ról 21-re virradó éjszaka elhagyták főhadiszállásomat, hogy táborukba visszakísértessenek: komolyan meg kellett még fontolnom, vajon a velük való tárgyalást tudassam-e a hadsereggel vagy sem.

A közlés ellen szóltak azok az előre látható csüggesztő következmények, amelyeket egy esetleges meghódolás általános megvitatása feltétlenül maga után von.

Az a tény azonban, hogy ellenséges hadikövetek jelentek meg a főhadiszálláson, elkerülhetetlenül köztudomásra jutott: ilyen dolog eddig ugyanis sohasem történt meg. És bizonyos volt, hogy a hadsereg soraiban annál szertelenebb következtetéseket fognak levonni abból, mit is akartak voltaképpen az ellenséges hadikövetek, minél titokteljesebb homályban marad az, ami való igaz.

Nekem attól is komolyan tartanom kellett, hogy ha hallgatok a kérdéses dologról, csak táplálom azt a gyanút, hogy áruló szándékkal a haza ellenségeivel cimborálok.

Ezen gyanú először nem is a júliusi komáromi napokban fogalmazódott meg. Nem is abban rejlett az eredeti forrása, hogy én Haynau pozsonyi kivégzéseit vonakodtam megtorolni; sem abban, hogy Budát ostromoltam és nem üldöztem az osztrák főhadsereget; sem abban, hogy a budai őrséget nem hányattam kardélre; sem abban, hogy a háborút igyekeztem a nemzet jellemével nem ellenkező módon folytatni; sem abban, hogy Dembińskit március első napjaiban elmozdítottam a fővezérségből; sem a kápolnai csata utáni rágalmakban; sem herceg Windisch-Grätz tábornagy ismeretes kísérletében, hogy engem Magyarország igazságos ügyétől eltántorítson. Az a cselekedetem, amely miatt hazaáruló vagy legalábbis önző törekvésekkel gyanúsítottak, mindezeknél régibb keletű. Az e följegyzések I. kötetében közölt váci kiáltvány, első föllépésem Kossuth politikája ellen volt az, amivel a rágalom hidráját kihívtam magam ellen.

Nem csoda, hogy mindazok, akik Kossuthban egy reménybeli független Magyar Birodalom megalapítóját ünnepelték – mindenekelőtt ő maga –, kiáltványom miatt halálosan meggyűlöltek. És bár hatalmuk volt rajtam és fölöttem, nem volt elég bátorságuk nyilvánosan bosszút állni; a hátam mögött gyanúsítgattak tehát, és eljárásuk közben, nagyon természetesen, nem riadtak vissza minden gyanúsítás legalkalmasabb eszközétől, a tények elferdítésétől sem.

Így először herceg Windisch-Grätz tábornagy ajánlatával kapcsolatban nem vonták kétségbe bizonyos fokú hajlandóságomat; a kápolnai csatáról – természetesen Dembiński személyes közreműködésével – olyan változatot költöttek, mely szerint én már a csata első napján úgy tudtam keverni a másnapra való intézkedéseket, hogy kikerülhetetlen volt a csata elvesztése. Egy másik, nem kevésbé sikerült változat Dembińskinek a Tisza mögé való visszavonulásáról és a hadsereg főparancsnokságától való eltávolításáról szólt, és megint csak engem és állítólagos cselszövényeimet vádolta azért, hogy az ősz lengyel hadvezéri lángesze nem mutatkozhatott meg, és ő maga a hadsereg fővezéreként egyelőre lehetetlenné vált. Az a törekvésem pedig, hogy a háborút olyan módon vezessem, amely – a hadsereg legvitézebb tisztjeinek véleménye szerint – a nemzet becsületes hírnevét szeplőtlenül megőrzi; a tavaszi hadjáratnak Buda ostroma miatti félbeszakítása; a budavári őrségnek utólag adott kegyelem; a pozsonyi kivégzésekért követelt megtorlás megtagadása; és mindezek hegyibe a július eleji komáromi napokban a csakugyan hajmeresztő kívánság, hogy a kormány tagjai személyesen is helytálljanak a nemzet ügye mellett – mindezeket a tényeket egymás után (úgy, mint előbb a kápolnai csatát és Dembiński eltávolítását) ügyesen átalakították, és lassanként a bizonyítékoknak olyan rendszerévé egyesítették, mely minden kételyt kizárt az iránt, hogy nekem sohasem a haza boldogulása, hanem vagy a diktátori hatalomra emelkedés, vagy éppenséggel az osztrák hatalom emberei előtt érdemek gyűjtése fekszik szívemen.

Ebben a vagy-vagyban sok kézzelfogható képtelenség volt ugyan összehabarva; mégis még a személyes vezetésem alatti csapatok egy részénél is hitelre talált. A hadseregnek ez a része nem valami egységes rész volt, hanem többnyire olyan egyénekből vagy csapattestekből állt, akik véletlenül egyszer-másszor, szerencsétlenségükre, kötelességüket a csatatéren közvetlenül szemem láttára szegték meg. Az is igaz, hogy a hadsereg e kisebbségének bármilyen leplezetlenül megnyilvánuló bizalmatlansága irányomban a hadsereg nagyobb részében mindannyiszor a szándékolttal éppen ellentétes hatást szült. Ennek éppen az volt az oka, hogy az eddig ellenem terjesztett rágalmak közül egyetlenegyet sem tudtak terjesztői olyan ténnyel igazolni, melyet a terjesztett változatban az egész hadsereg igaznak ismert volna el. Bizonyosra vehettem tehát, hogy a legelső cselekedet részemről, melyben akár csak a legkisebb okot is szolgáltatnám szándékaim tisztaságát kétségbe vonó gyanúra, a hozzám bizalommal ragaszkodó csapatok soraiban is tág kaput nyitna a kételkedésnek. Ha eltitkolom a köztem és az orosz hadikövetek közti megbeszélést, éppen ilyen cselekedetet követtem volna el, és ez az említett következményekkel járt volna, hiszen a hadsereg felettébb válságos, sőt szerencsétlen helyzetben forgott, a szerencsétlenség pedig gyanakodóvá teszi az embereket.

Az előbb ecsetelt körülmények közt nem tétovázhattam, melyik megoldást válasszam a kettő közül, a titkolózást-e vagy az ellenséges hadikövetek hozzám intézett felszólításának közzétételét. Én az orosz tisztekkel való megbeszélés titokban tartását eleve lehetetlenné is tettem, hiszen – tudva, hogy ha a hadsereg bizalmát könnyelműen kockára tenni nem akarom, nekem minden titkos érintkezést ellenséges közbenjárókkal föltétlenül kerülnöm kell – attól a pillanattól fogva, hogy a hadikövetek lakószobámba léptek, ennek ajtaját tárva-nyitva hagytam, és a beszélgetést a másik szobában válogatás nélkül jelen levő szolgálati személyzet mindvégig hallhatta, köztem és az ellenséges tisztek között semmi sem történt tanúk nélkül.

Egyébként is nemcsak tanácsos, hanem egyenesen kötelező volt hivatalosan tudatni azokat a feltételeket, amelyekkel – az orosz hadikövetek véleménye szerint – a fegyvert tüstént le kellene tennünk; csak így lehetett elejét venni az orosz részről a meghódolás fejében felajánlott úgynevezett kedvezmények eltúlzásának, és a valódi föltételek szembeszökően elégtelen volta miatt azoknak csüggesztő hatását így lehetett a lehető legkisebb mértékre leszállítani.

Sokkal bajosabbnak látszott annak eldöntése, hogyan és mi módon közöljem a tárgyalások tényét a hadsereggel, s én szükségesnek tartottam, hogy a kérdést gróf Leiningen tábornokkal és még néhány magasabb rangú és megbízható törzstiszttel megvitassam.

Az volt az első kérdés, vajon a fegyverletételre vonatkozó ellenséges felszólítás hivatalos közlésekor elébe vágjak-e a hadsereg ítéletének vagy sem; vagyis az ellenséges felszólítást elintézett kérdésként, visszautasított ajánlatként tudassam-e a hadsereggel, vagy pedig nyílt kérdésként, nyilatkozatot kérve.

A tanácskozás végül az utóbbi megoldásra szavazott, mégpedig azért, mert így alkalom adódott az I. hadtestnek az utóbbi napokban rossz hírbe keveredett szelleme felől vagy megnyugtató, vagy pedig a hadtest feloszlatására jogosító bizonyosságot szerezni. Nagysándor tábornok ugyanis az utóvédszolgálatban tanúsított bátortalan magatartásával, kivált a rárosi állás július 18-ról 19-re virradó éjszakai végzetes feladásával nemcsak önmagát, hanem a vezérletére bízott hadtestet is a csatakerülés oly nagyfokú gyanújába hozta, hogy az a lehetőség sem volt már elképzelhetetlen, hogy az I. hadtest az orosz föltételek kétségbeejtően sovány volta ellenére azonnal hajlandó lerakni a fegyvert.

Attól a veszélytől, hogy a nyílt kérdés föltevésével az egész hadsereg létét kockáztatom, nem lehetett tartanom, mert a III. és VII, hadtest (Leiningen gróf és Poeltenberg tábornok) részéről az orosz hadikövetek ajánlatára biztosan visszautasító nyilatkozatra számíthattam, vagyis ha az I. hadtest elfogadó nyilatkozatot ad is, mindenképp kisebbségben marad, és ennek legföljebb az a szomorú, de ez esetben kikerülhetetlen és nyomban orvoslást hozó rendszabály lett volna a következménye, hogy a harcot kerülő hadtestet menten föloszlatom és csapattesteit a másik két hadtestbe beosztom.

Szerencsére az I. hadtesttől beérkező nyilatkozat a Nagysándor tábornok megbízhatatlansága miatt támadt aggodalmat nemcsak hogy nem igazolta, hanem el is oszlatta. Az I. hadtest nyilatkozata ugyanolyan visszautasító volt, mint a III. és VII. hadtesté.

Ha jól emlékezem, az egyedüli különbség az utóbbi két hadtest és az I. hadtest nyilatkozata közt az volt, hogy amazokéban az 1848-ban V. Ferdinánd király által szentesített magyar alkotmány fönntartásának garanciája volt a békés kiegyezés föltételéül megjelölve, emezében nem. De mivel az illető okiratok nem állnak rendelkezésemre, csupán homályos emlékezetből nem merem biztosan állítani, hogy az említett különbség csakugyan megvolt – de alig képzelhető el, hogy a Nagysándor tábornok (Kossuth személyes híve) által vezényelt I. hadtestnek szolgálati úton beérkező nyilatkozata is önszántából arra az alkotmányos törvényre hivatkozzék, amelyet az április 14-i határozat félrelökött.

De a III. és VII. hadtestek válaszában – erre világosan emlékszem – ez a hivatkozás határozottan szerepelt, s én is belevettem abba a herceg Paszkevics tábornagynak szóló nyilatkozatomba,* amelyet a hadtestek válaszai értelmében szerkesztettem és – visszautasító feleletként az orosz hadikövetek fegyverletételi felszólítására – július 22-én sajószentpéteri főhadiszállásomból két hadikövetünkkel a minket nyomon követő ellenséges hadoszlop táborába* küldtem meg az orosz hadsereg főparancsnokához való továbbítás céljából.




Hátra Kezdőlap Előre