Harminckettedik fejezet

Gróf Rüdiger orosz lovassági tábornok levele – Válaszom – Válaszlevelem viszontagságai – Fegyvercsere köztem és Zassz altábornagy közt

 

A július 23-ról 24-re virradó éjszaka előőrseink egy hintóban utazó hölgyet* tartóztattak fel, és mivel azt állította, hogy levelet hoz nekem, alsózsolcai főhadiszállásomra kísérték.

A nekem címzett, lepecsételt levél* így szólt:

 

Balassagyarmat, 1849. július 7/19.

 

Uram!

A parancsnokságom alá helyezett csapatok szembetalálkoztak azokkal, amelyeket ön vezényel; a hadiszerencse az én javamra hajlott. Nyomon követvén önt, utamban mindenütt arról értesültem, hogy ön nem vonakodott tökéletes őszinteséggel, teljes elismeréssel adózni nyilatkozataiban hadtestem jelességének. Az ön nyíltszívű eljárása kötelességemmé teszi, hogy tanújelét adjam annak a megbecsülésnek, amelyet az ön vitéz katonai jelleme gerjesztett bennem; s ezért határoztam el, hogy levelet intézek önhöz. Az ön tehetsége kétségkívül súlyos nehézségeken lett úrrá hadtestével; de ön sem titkolhatja önmaga elől, hogy hadtestét e pillanatban közeli veszedelem fenyegeti. Ezért teljes bizalommal kínálom fel önnek, uram, a tárgyalások útját. Kérem, tudassa velem azokat a föltételeket, amelyek mellett lehetőnek tartaná az önre nézve most már egyenlőtlen küzdelemnek véget vetni; s én sietek őfőméltóságának, az orosz császári hadsereg fővezérének erre vonatkozó rendelkezéseit kikérni. Fölösleges hozzátennem, hogy ezeket magas följebbvalómat jellemző igazságszeretet fogja áthatni és az ön vitéz katonai becsületén a legkisebb csorba sem fog esni.

Fogadja, uram, megkülönböztetett tiszteletem kifejezését.

Gróf Rüdiger, egy orosz császári hadtestfőparancsnoka

 

Amennyire emlékszem, én gróf Rüdiger orosz hadtestparancsnoknak lényegében ezeket feleltem:*

Hogy én részemről kész volnék tisztességes föltételek mellett békejobbot nyújtani, ha csupán csapataim és személyem megmentéséről lenne szó.

Hogy itt viszont Magyarország megmentéséről van szó, melynek politikai létét az osztrák császár és közvetlen környezete meg akarja semmisíteni; ehhez pedig legújabban sajnos őfelsége, az orosz császár is – valószínűleg rosszul értesülve róla, hogy mit akart és még most is mit akar Magyarország jobb és nagyobbik része – hatalmas segítő kezet nyújt.

Hogy nekünk mindaddig küzdenünk kell, amíg békés polgártársainkat meg nem mentjük a leigáztatás veszélyétől, vagy amíg az egyenlőtlen küzdelemben el nem vérzünk.

Hogy ezt mint becsületes katona és az államtól rám bízott csapatok vezére válaszolom.

Hogy azt remélem, minden magyar csapatvezér úgy gondolkozik, mint én, vagyis bajosan lehet Magyarországot az egyes hadvezérekkel való részleges megállapodások útján pacifikálni.

Hogy én mindazonáltal kötelességemnek tartom a Magyarország ideiglenes kormánya és herceg Paszkevics orosz tábornagy közti titkos tárgyalások útját megnyitni és egyengetni, ha ez utóbbi jónak látná tudatni velem, milyen feltételek mellett köthetne Magyarország őfelségével, az orosz császárral békét; és hogy ebben az esetben én Oroszország részére még Magyarország tökéletes leigáztatásánál is kedvezőbb eredményt helyezhetek remélhetőleg kilátásba.

Gróf Rüdiger lovassági tábornok orosz hadtestparancsnoknak adott, tartalmilag lényegében ismertetett feleletemet közöltem gróf Leiningen tábornokkal, valamint a vezérkari főnökkel és a hadsereg több magasabb állású tisztjével, akik véletlenül a főhadiszálláson voltak, majd lepecsételve és a nevezett orosz hadtestparancsnoknak megcímezve átadtam a hölgynek, aki az ő levelét nekem meghozta.

A hölgy július 24-én késő délután hagyta el alsózsolcai főhadiszállásomat. Miskolc felé akart visszatérni: de mivel ezt az útvonalat ekkor már – mint a következő fejezetben látni fogjuk – a Sajó bal partjára visszavonuló VII. hadtest teljesen elfoglalta, azt tanácsoltam neki, vegye útját Szikszónak, I. hadtestünk állásán keresztül. Megfogadta tanácsomat, de csak késő éjjel érkezett meg Szikszóra; itt akarta bevárni a reggelt, és tisztességes éjjeli szállás iránti kérelmével magához Nagysándor tábornokhoz fordult, egyszersmind közölte vele utazásának célját is.

Nagysándor tábornok rögtön árulást szimatolt az orosz hadtestparancsnokkal való levelezésemben; ezt a gyanúját megosztotta hadteste néhány törzstisztjével, ezek pedig megerősítették őt abban a szándékában, hogy meg kell tudni, mi van az orosz hadtestparancsnokhoz írt levélben. De a nyílt eljáráshoz hiányzott a merszük. Nagysándor tábornok tanácsosabbnak tartotta a lepecsételt levelet alattomban kilopatni vivőjének szobájából, majd – miután feltörték, elolvasták és újra lepecsételték – visszalopatni a mit sem sejtő hölgy szobájába. Ez azonban – mielőtt ismét útra kelt Szikszó felé – véletlenül észrevette, hogy a borítékon más pecsét van, s elmondta ezt az I. hadtest egyik törzstisztjének,* akivel szintoly véletlenül találkozott, s aki – nem pendülvén egy húron Nagysándorral, és így a levélfeltörési műtétről mit sem tudva – a megváltozott pecsét dolgát megtudakolta társaitól, és az egészet, hogy Nagysándor tábornok iránt óvatosságra intsen, jóakaratúan tudomásomra hozta. Én azonban az egész dologról nem vettem tudomást; ellenkező esetben ugyanis kénytelen lettem volna Nagysándor tábornokot megbüntetni egy olyan cselekedetéért, mellyel – kétségkívül akarata ellenére – sikerült az ellenem gyanakvásra uszított tisztekben a szándékaim és tetteim iránti bizalmat megint megerősíteni.

Július 24-én visszaérkezett a két tisztem, akik a fegyverlerakási felszólításra adott válaszomat Sajószentpéterről hadikövetségben megvitték Hruljov orosz ezredes táborába. Ők a nevezett ezredes hadoszlopát a Zassz tábornok alatti orosz hadoszloppal egyesülve találták, és mindkét táborban illő fogadtatásban részesültek, mely őket tisztüknél fogva meg is illette. Az orosz parancsnokok ugyanis a mi hadiköveteinkkel szemben tiszteletben tartották a népjog elfogadott elveit, melyeket – mint a történelem tanítja – még azzal az ürüggyel sem lehet büntetlenül megsérteni, hogy lázadókkal áll szemben az ember.

Itt utólag meg kell említenem, hogy Kotljarovszkij kapitány és gróf Rüdiger hadnagy, mikor hadikövetként táborunkban járt, kíséretem két tisztjével* szolgálati jelvényt cserélt.

Zassz tábornok és Hruljov ezredes a cserét úgy értelmezte, hogy én Kotljarovszkij kapitányt és gróf Rüdiger hadnagyot megajándékoztam és viszontajándékul tulajdon pisztolyaikat adták át* visszatérő hadiköveteinknek. Én azonban a lovagias figyelemnek ezt a megindokolását nem ismerhettem el, és azzal viszonoztam magát a figyelmet, hogy a következő napok valamelyikén Zassz tábornok és Hruljov ezredes címére egy-egy pár saját pisztolyomat küldtem át* a legközelebbi orosz táborba.




Hátra Kezdőlap Előre