Harmincharmadik fejezet

Ütközet Görömbölynél július 24-én – Ütközet a Sajónál 25-én – Visszavonulásunk a Sajó mellől a Hernád bal partjára – Elhatározásom, hogy a Hernádnál megállapodom – Ennek indokai

 

Amint a 31. fejezetben már említettem, Poeltenberg tábornok a VII. hadtesttel július 23-án azt az orosz hadoszlopot, amely Vatta felől a gyöngyösi országút mentén támadólag Görömbölyig előrenyomult, visszaverte, és utána azt a parancsot kapta, hogy állását másnap is tartsa meg.

De július 24-én délelőtt a közvetlenül VII. hadtestünkkel szemben összevont orosz haderőnek létszáma felől annyira megbízható tudósítások érkeztek a főhadiszállásra, hogy biztosra vehettem, Miskolc (és nem Tiszafüred) az orosz főhadsereg legközelebbi hadműveleti célja. Ezért fölöslegesnek tartottam a VII. hadtestet továbbra is a túlnyomó erővel ellene készülő ellenséges támadás veszélyeinek kitenni, és nyomban elrendeltem, hogy vonuljon vissza Miskolcon át a Sajó bal partjára.

De még mielőtt Poeltenberg tábornok a visszavonulási parancsot megkapta, már megindult a komoly támadás ellene ugyanabból az irányból (Vatta felől), mint az előző napon, 23-án.

Több óráig tartó heves küzdelem után, melyben Poeltenberg tábornok a Görömbölytől délnyugatra fekvő magaslaton az ellenséges túlerőnek vitézül helytállt, a bal oldalában (Mályi közelében) mutatkozó erős ellenséges megkerülő oszlop felbukkanása után kénytelen volt visszavonulni. Folyvást harcolva húzódott hátra a gyöngyösi úton Miskolcra, majd – miután diósgyőri különítményét bevonta – tovább a kassai országúton Felsőzsolcára, a Sajó bal partjára.

Poeltenberg tábornok alkonyatkor ért ide, és azt az utasítást kapta, hogy a VII. hadtesttel még az éjszaka folyamán szállja meg a Sajó vonalát Alsózsolcától Ónodig, gróf Leiningen tábornoknak pedig az Alsózsolcától Arnótig terjedő szakaszon kellett összevonnia a III. hadtestet.

Most aztán az I. hadtestnek azt a felét is, amelyet július 23-án a hadsereg utóvédjeként, 24-én pedig a VII. hadtest hátrálási vonalának fedezésére Sajószentpéteren hagytunk, hasonlóképpen a Sajó bal partjára rendeltük, hogy egyesüljön a Szikszónál álló fél hadtesttel; Nagysándor tábornoknak feladata az volt, hogy egyelőre a Putnok felől hadseregünk jobbszárnya elleni támadás visszaveréséről az egész I. hadtesttel álljon meg Szikszónál, és úgy, mint eddig, biztosítsa az Arnóttól fölfelé Sajóvámosig terjedő folyamszakaszt.

A főhadiszállás július 24-én késő este Ongára, július 25-én reggel Gesztelyre ment.

Az ellenség VII. hadtestünket július 24-én este csak Miskolcig üldözte. 25-én délelőtt azonban előrenyomult a Sajó partjáig, s itt a III. és VII. hadtest állását nagy erővel megtámadta, mégpedig jóformán csak nagyszámú tüzérségnek élénk tüzével. Csak a Sajókeresztúrról Arnótra vivő szekérút hosszában intézett a III. hadtest jobbszárnya ellen erős lovassági támadást. Ez éppolyan sikertelen maradt, mint hatalmas tüzérségének minden arra irányuló erőfeszítése, hogy a középhadunk ütegeit állásukból kimozdítsa. Egy orosz üteg kivált kitüntette magát rendkívüli vakmerőségével, mert Alsózsolcával szemben csaknem a folyó partjáig előrerúgtatott, és olyan állást foglalt el, amelyből a mi ágyúink tüze ellen födve, oldalozó tűz alá vehette lövegeink vonalát. Ez az ellenséges üteg állásából középhadunk bal oldalában akkora pusztítást vitt véghez, hogy minden áron el kellett zavarni. Gózon alezredes a VII. hadtestből ajánlkozott erre a veszedelmes vállalkozásra. A maga zászlóaljának* ötven önkéntesével átgázolt a Sajón, észrevétlenül keresztülhatolt a túlparti ligeten, és megrohanta az ennek nyugati szegélyén gondtalanul ácsorgó két zászlóaljnyi ágyúfödözetet a veszedelmes üteg közelében. A meglepő roham oly tökéletesen sikerült, hogy az ellenséges zászlóaljak nyakra-főre megfutottak. Az üteg is iparkodott őket utolérni; ezzel aztán a magyar balközép hosszában az ütközet egyensúlya – mégpedig a csata egész tartamára – azonnal helyreállt.

Mind Poeltenberg, mind gróf Leiningen tábornok állásaik rendkívüli kiterjedése ellenére minden ponton tartani tudta a vonalat, csapatait mindig a kellő időben és a kellő ponton vetve be; így aztán az ellenség ismételt támadásai már több órával alkony előtt véget értek.

Mind a két hadtest – a VII. is, a III. is – derekasan megtartotta a Sajó-vonalat. De az ellenségnek lehetősége volt rá, hogy a Hernád folyón (a Sajóval való összefolyásán alul) éjjel átkelve állásunk hátába kerüljön.

Ha ez megtörténik, arra kényszerülünk, hogy visszavonulásunkat a Tiszántúlra azonnal, mégpedig a legkedvezőtlenebb körülmények közt, megkezdjük. Sőt mi több, föltéve, hogy az ellenség az éjszakai átkelést és megkerülést a megfelelő erővel és gyorsasággal hajtja végre, még attól is tartanunk kellett, hogy Tokaj felé vezető hátrálási vonalunkat is elveszítjük, pedig ezért a hadsereg Vác kiürítése óta kimondhatatlanul sok áldozatot hozott.

Aggodalmunk azt az elhatározást érlelte meg bennem, hogy másnap (július 26-án) virradat előtt az egész hadsereget a Sajó mellől a Hernád bal partjára vonjam hátra.

A hadtestek sorrendje a Hernád menti új felállításban is változatlan maradt. Középre jött a III. hadtest Gesztelyre és Kakra; jobbszárnyunkra Csanálostól Baksáig az I. hadtest; balszárnyunkra a VII. hadtest Hernádnémetitől Körömig. Az utóbbinak járőrei szemmel tartották a Hernád további folyását, ameddig a Tiszába szakad. A főhadiszállás Szerencsre ment. A hadseregvonat nélkülözhető részét s a polgári menekültek szekérsorát előreküldtem Tokajon át a Tisza bal partjára. Megtörtént Váctól Miskolcig való visszavonulásunk során, hogy számos tiszt önhatalmúlag elhagyta a hadsereget. Néhányuk Szerencsen kézre került. Az adott körülmények közt kénytelen voltam a szerencsétleneket halálra ítélni.

Az ellenség csak részben igazolta feltevésünket, azt ugyanis, hogy Sajó menti felállításunkat Ónodról Köröm felé megkerüli, és minket tokaji hátrálási vonalunkról le akar szorítani. Tett ugyan egy átkelési kísérletet Ónod és Köröm közt, de csak július 26-án, tehát célja szempontjából elkésve, ráadásul elégtelen erővel,* úgyhogy a VII. hadtest Körömnél felállított gyönge oszlopa egyedül is képes volt ellene a Hernád partját megvédeni.

Az említett folyamátkelési kísérlet volt az egyedüli vállalkozás az ellenség részéről július 26-án, amelyről értesültünk. Járőreink jelentése, hírszerzőink tudósításai mind megegyeztek abban, hogy az orosz hadsereg nem mozdul Miskolcról sem előre, sem hátra. Úgy látszott tehát, hogy mielőtt támadó hadműveleteit erélyesen folytatná, előbb be akarja várni Grabbe tábornok megérkezését a bányavárosokból. Téves föltevésünkben, hogy az előző napon a Sajónál az orosz főhadsereg zömével álltunk szemközt, megerősített az is, hogy Tiszafüred felől semmilyen aggodalmat keltő jelentés nem érkezett: így hát elhatároztam, hogy mindaddig megállok a Hernádnál, amíg vagy egy arcban és túlnyomó erővel állásaink ellen intézett közvetlen támadás, vagy az orosz főhadsereg vélt zömének valamilyen déli megkerülő mozdulata rá nem kényszerít, hogy a Tisza mögé hátráljak.

Erre az elhatározásra egyrészt az bírt rá, hogy – Dembiński ismert összpontosítási tervével ellentétben – a még mindig tétlenül Máramaros vármegyében álló Kazinczy-hadosztálynak meg akartam könnyíteni a Bánságba való visszavonulást, másrészt az a meggyőződés – tekintetbe véve a viszonyok pillanatnyi helyzetét az ország déli részében, és annak lehetetlen voltát, hogy az orosz főhadsereget lerázzam a nyakamról –, hogy én a magyar ügy jobbra fordulásának esélyeit az Alsó-Tiszánál és Erdélyben csak további visszavonulásom lehető halogatásával, és nem siettetésével biztosíthatom.

A hadászati helyzet a déli hadszíntéren, amennyire a kormány közléseiből és magánértesülésekből kivehettük, a következő volt:

Báró Jellačić bán egy vereség után (július közepén Hegyesnél)* kiürítette a Bácskát, és a Duna-Tisza közén egyedül a titeli fönnsík megtartására szorítkozott. A perlaszi átkelő, amelyen a vert bán Titelből a Tisza jobb partjára átkelve kárpótlásul valamilyen elterelő hadmozdulatot intézhetett volna, a mi birtokunkban volt; Pétervárad erődje pedig részben fölmentve. A bán meghátrálását magyar részről több kísérlet követte a titeli fönnsík elhódítására és Pétervárad teljes fölmentésére. Ezeket a próbálkozásokat azonban – alighogy megindultak – rögtön fel kellett számolni, mert mihelyt az osztrák főhadsereg Pestről megindult Szegedre, a kormány a vállalkozások véghezvitelére kirendelt csapatok legnagyobb részét Szegedre parancsolta vissza, hogy a tartalékhadtesttel és Wysocki tábornok hadtestével a Dembiński-Mészáros-féle (az imént még Mészáros-Dembiński-féle)* főparancsnokság alatt egyesítve, az osztrák főhadsereg ellen – állítólag – tervezett támadásban részt vegyenek.

Erdélyt illetően – a dolgok ottani állásáról tudomásomra jutott hivatalos, illetve magánértesülésekből – annyit legalább biztosra vehettünk, hogy Bem altábornagy még megtarthatónak ítélte ezt az országrészt, noha a fele már odaveszett.

Erdély, illetve a Tisza középső és alsó szakasza bár még nem veszett el, de mindenesetre komoly fenyegetéseknek volt kitéve, Temesvár vára pedig – az egyszerre kelet és nyugat felől megvédelmezendő terület közepén – még az ellenség kezében; nagyjából így festett a hadászati helyzet Dél-Magyarországon, a július 26-ig hozzám érkező tudósítások alapján.

A kétségkívül ingatag helyzet jobbra fordulása nézetem szerint csakis Temesvár elestével kezdődhetett meg, hogy ezután meg lehessen erősíteni az alsó-tiszai hadsereget. A megvert és a Bácskából kiszorított báró Jellačić bánnak ugyanis lehetősége volt rá, hogy az Alsó-Tisza jobb partján újra támadólag lépjen fel, Szegedet s az Alsó-Tiszát tehát ellene is fedezni kell, és a déli irányban nélkülözhetetlen erők nélkül a lenti hadsereg Szegedről északi irányban báró Haynau táborszernagy ellen indítandó támadása már csak az erők elégtelensége miatt is eleve kétes sikerűvé válik. A Szegedről érkező tudósítások ugyan 50 000 emberre tették az említett támadásra szánt alsó-tiszai mozgó hadsereg létszámát. De az én számításom szerint az 50 000 emberből rendesen szervezett erő alig lehetett több 30 000 főnél, beleértve a még mindig nem teljesen fölszerelt tartalékhadtestet is. A többi 20 000 fő lehetett talán népfölkelés (ennek gyakorlati értékéről rendes hadműveletekben lásd I. kötetem 3. fejezetét); de az is lehet, hogy ez a 20 000 fő egyszerűen egy hivatalos számhibának köszönhette létét.

30 000 emberrel meginduló támadástól egy orosz seregtesttel is támogatott osztrák főhadsereg ellen valóban nem sok jót lehetett remélni. De ha Temesvár elesik, ezt a 30 000 főnyi hadsereget a most még Temesvárt ostromló hadtest (gróf Vécsey tábornok) bevonásával s a bevett Temesvárt található fegyverekkel gyorsan harcképessé fölszerelt újoncokkal közel 60 000 főre lehet szaporítani. Ez, azt hiszem, elég magyarázat arra, miért tartottam én a nevezett vár bevételét az első föltételnek ahhoz, hogy dél-magyarországi hadászati helyzetünk jobbra fordulását remélhessük.

De hogy Temesvárt meg lehessen hódítani, ennek az volt a szükséges előföltétele, hogy a Tisza középső és alsó folyása, valamint Erdély- legalább a délnyugati része – megmaradjon birtokunkban; ez pedig csak akkor volt egyáltalán lehetséges, ha az orosz főhadsereg lehetőleg távol van tartva a Maros-vonaltól, egyszerűen azért, mert az orosz hadsereg a Maroshoz érve, azonnal hátba támadhatja erdélyi és szegedi seregeinket.

Eszerint elhatározásomat, hogy a Hernádnál megállok, nemcsak az indokolta, hogy az erőltetett visszavonulással a kimerülésig meghajtott hadseregnek pihenésre volt szüksége, és nem is csak az a szándék, hogy a Máramaros vármegyében tétlenül vesztegelő 7000 főnyi Kazinczy-hadosztályt megnyerjem a küzdelemnek, mégpedig olyankor, amikor ugyancsak hiányzott az ember a harctéren. Annak az elhatározásnak, hogy minél tovább megtartom a Hernád melletti állást – mint az imént kifejtettem – hadászati oka is volt, és hasonló viszonyok közt akkor is erre határoztam volna el magamat, ha a Vác óta tartó visszavonulás nem meríti ki a hadsereg testi erejét, és ha nem kecsegtet alkalom az ország ténylegesen harcoló hadseregét a Kazinczy-hadosztály 7000 emberével megerősíteni.

Utólag arra a kérdésre, hogy a Bánság felé vezető visszavonulásunk megszakítása a Hernád menti állásban hadászatilag helyes volt-e, nem lehet föltétlenül igennel felelni. Indokolása ugyanis azon a föltevésen alapult, hogy nekünk a Hernád melletti állás kettős lehetőséget ad: vagy hosszabb ideig ellenállunk az orosz főhadsereg teljes erejű arctámadásának, vagy pedig meghiúsíthatjuk az ellenségnek azt a szándékát, hogy Miskolcról Tiszafüreden át Debrecen felé intézett merész szárnyi hadművelettel visszavonulásunk útját állja, egyszerűen a visszavonulás idejében való folytatásával. A kettős lehetőség föltevésének viszont az volt az alapja, hogy azt hittük, az orosz főhadsereg alig 60 000 emberből áll, vagyis a július 26-án, Miskolc mellett táborozó erő a főhadsereg zöme.

Ha ez a hiedelmünk megfelel a valóságnak, és ha figyelembe vesszük minden magyarországi működő hadsereg imént vázolt hadászati helyzetét – már amennyire ezt július 26-án tudhattuk –, a Hernádnál elhatározott megállás ellen aligha lehet nyomatékos ellenvetést tenni.

De ez a hiedelmünk (láttuk, hogy miből származott) tökéletesen téves volt, mert az orosz. hadvezérnek az én parancsnokságom alatt egyesült három hadtest ellenében rendelkezésére álló erői létszáma ténylegesen 120 000 emberre rúgott; július 26-án a Hernádnál tehát korántsem ennek a roppant erőnek a zömével, hanem legföljebb egyharmad részével küzdöttünk; az ellenséges zöm előcsapataival pedig aznap bal oldalunkban már Tiszafüredre érkezett, tehát az oroszok már hat mérfölddel közelebb álltak Debrecenhez, mint mi. A távolság ugyanis Debrecen és Tiszafüred közt kilenc mérföld; a mi hadseregünknek viszont átlagosan 16 mérföldnyi utat kellett megjárnia, hogy a Hernád melletti állásából Debrecenbe érjen.

Ezek közt a viszonyok közt természetesen hadászati képtelenség volt megállásom a Hernádnál – de ezt nem sejthettem; céltalan szélnek eresztése a déli magyar seregekkel folytonos gyors visszavonulás segítségével még megejthető egyesülésünk utolsó lehetőségének – csakhogy akaratlan.

Hogy miként történt meg, hogy én július 26-án a Hernádnál egyáltalán megállapodhattam, mikor ugyanaznap 20 000 orosz már Tiszafüreden táborozott, az imént röviden elmondtam. De hogy az miként történhetett meg, hogy az oroszok Tiszafüred ellen már július 25-én megkezdődött támadásáról még július 27-én reggel sem kaptam jelentést a szerencsi főhadiszálláson, erről csak annak a hadoszlopnak szerencsétlen parancsnoka* adhatna számot, aki Poroszló megszállásával, a Tisza jobb parti ellenség szemmel tartásával és végül a poroszló-tiszafüredi átkelőpont megvédelmezésével volt megbízva.




Hátra Kezdőlap Előre