Félelemkeltés helyett szeretetet a nevelésben

(1837. február 8.)

(Részlet Kossuthnak a Kisdedóvó Intézeteket terjesztő Egyesület Közgyűlésén elmondott beszédéből.)

 

„Én régen meg vagyok győződve, hogy azon férfiú legnagyobb jóltevője hazájának, ki a vétkek elnyomására, legtöbbet tőn. E czélt korántsem lehet egyedül büntető törvények által elérni, más előző módokra van szükség, és tán sehol sincs nagyobb szükség, mint éppen minállunk, hol a törvényhozásban magára a büntető igazságszolgáltatásra nézve is, nem mondhatom, nagy hiányok léteznek, de úgyszólván teljes üresség uralkodik; kik tömlöczeinkkel némileg ismeretesek, tudni fogják, hogy a bűnbe s vétekbe menekülteknek legnagyobb száma olly emberekből áll, kik sohasem részesültek erkölcsi vagy vallásos nevelésben. S olly kevéssé haladtunk még a humanitás ösvényén előre, miszerint csaknem axiomának tartatik, hogy szegénység s neveletlenség kezet fogva járó állapot. Nem gondolná az ember, hogy a character, az a megmagyarázhatatlan valami, amiből egész életünkre erény vagy gonoszság forrásozik, mi hamar kezd fejleni a kisdedeknél, – a kölcsönös jóakarat tehát az, mellyre a szívet még első, fogékony állapotjában kell képezni, ha óhajtjuk, hogy a hajlékony csemete jól gyümölcsözzék, ha jó embereket akarunk nevelni. De éppen ezen hivatás az, ami a kisdedóvó intézetek vezérletére ügyelendő személyek választását olly nehézzé teszi. Egészen más tulajdonságok kívántatnak itt, mint az iskolai nevelésnél. Ennél az intellectualis tehetségek kifejtése ama főirány, melly a nevelőt foglalatoskodtatja, s különösen az emlékező tehetség az, mellyel az iskolai nevelőnek legtöbb dolga van. A szívet ami illeti, s itt a rossz vonzalmak gyengítését, a jó érzelmek élesztését, erre az iskolai nevelő nagyon keveset hathat, már csak azért is, mert a tanulással elfoglalt naponkénti egy-két órán kívül nincsen tanítványai körében, s a gyermekre legnagyobb hatással bíró játék idejében tőllök távol van.

Aztán az intellectualis tanulásbani restség vagy fogéktalanság közönségesen büntetést szokván maga után vonni, még ott is, hol az oktató leginkább képes felfogni helyzetének valódi irányait, a tanítványok lelkében iránta észrevehetetlenül egy bizonyos félelem támad, úgyhogy bátran mondhatnók, rendszerint, s igen kevés kivétellel a tanítóktuli félelem az iskolai nevelés sark alapja.

Nem így van, nem így kell lenni a kisdedóvó intézetben. Itt a fő elv, mellyre az egésznek vezérlete alapszik, a szeretet, és nem félelem, csak ezen elvtől lehet jót remélleni. Azáltal, hogy a gyermeket elbátortalanítjuk, mint az iskolákban történik, összesorvasztjuk a kedélyt; pedig bizodalmat kell a szívbe csepegtetni, mielőtt lelkierőit kifejteni kezdenők. – Azon kell lenni a nevelőnek, hogy az irígység indulata helyet kölcsönös jóakarat fejlődjék ki a kisded keblében, s ezen erkölcsi irányzatú ápolásnál inkább mint nevelésnél, a játék ideje a legfőbb, leghatósabb, s ennél fogva az egészet úgy kell vinni, hogy egy szívképző, önzést akadályozó játék képét öltse az egész ápolás magára. – Én figyelmes szemmel szerettem hazámban a nevelés rendszerét tekinteni, s midőn egyrészt fájdalommal tapasztalám, nagyobb részint mi kedvetlenül mennek iskolába a gyermekek, s mi örömmel jőnek iskolából ki, másrészt magas örömmel bámultam, minő kedvvel sietnek a kisdedóvó intézetbe, mi örömet mulatnak ott, úgyhogy gyakran ismét és ismét kellene távozásra nógatni az örömest maradókat, kiknek a pihenés napja, a vasárnap, a legunalmasabb, legkellemetlenebb mindenek között.”

KÖM. VI. 558–559.




Hátra Kezdőlap Előre