A népakaratot megtestesítő országgyűlés
nélkülözhetetlen támasz a súlyos helyzetben

(1849. július 2.)

„… Kinyilatkoztatom, hogy a nemzet sorsa kellékeinek minden oldalróli megfontolásán is alapszik, hogy valamint a mult leélt nehéz napokban a nemzetre nézve nagyobb szerencsét, Magyarország szabadságára nézve hatályosabb valamit nem tudok, mint azt, hogy a nemzetgyülés mindig együtt volt, – ugy egyáltalában Magyarországnak sorsát semmi körülmények között egy ember kezébe letéve látni nem szeretném, hanem ugy vélem leginkább a nemzet sorsát biztosithatónak, ha a nemzet képviselői mint a nemzet sorsának urai, a lehetőségig együtt vannak mindég. (Éljenzés!)

Ezen kijelentésem után nincs egyéb hátra, tisztelt nemzetgyülés! mint hogy számot adjak a nemzet képviselőinek reményeimről a hazára nézve, és számot adjak félelmeimről. A nemzet rendkivüli erő megfeszitése, hadseregeinknek Európában most páratlan vitézsége, és a nép áldozatkézsége oda érlelték Magyarország ügyét, miszerint már most bizton elmondhatjuk: hogy Istennek választott népe vagyunk a világ szabadsága kivivására. Ha Magyarország megáll, fennállásán fog alapulni a világ szabadsága; ha pedig Magyarország eldől, a népek szabadságának hosszu időre vége van. Ez magasztos hivatás Uraim! egyesülve van itt a hazafiuság érzete az emberi szabadságnak tágabb körre terjedő érzetével, és az egyesitett két érzés, ha egy olly nemzetet, mely tavaly, midőn a veszély által készületlenül meglepetett, elég volt felébreszteni s felerősiteni arra, hogy a veszélyt legyőzze elannyira, hogy hazánk, szabadságunk, s a nemzeti létünk ellensége, saját ereje felett kétségbe esve a világ szabadságának legnagyobb ellenségét, a muszkát hivta fel, hogy Magyarországot semmivé tenni segitse, ha mondom, ezen kettős érzet elég erőssé tette a nemzetet annyira ellentállani a veszélynek: meg vagyok arról tökéletesen győződve, hogy ha a nemzet gyáván minden legkisebb kedvetlen fordulata miatt a hadjáratnak nem desperál [veszti el reményét], igaz lesz az, hogy Magyarország nemcsak választva látszik lenni, de választva is van arra, hogy a világ szabadságának alapja legyen.

De ha a kormánynak a nemzet erejébe vetett számolásai megcsalnának, akkor a história átka, az Istennek itélete nem engem, ki mindent tettem, és tenni fogok, hanem a nemzetet magát sujtaná. – Én a nemzet nélkül nem tudom a nemzetet megmenteni, a nemzettel igen! (Éljenzés!)”…

„Nehezek a nemzet jelen perczei, s én megvallom, erőmet gyengének s a sok munka által elgyengültnek érzem. Szerencsésnek tartanám magamat, ha az ujabb veszélyek perczeiben vissza lehetne lépnem nem ugyan tétlenségbe, hanem a közhonvédek hazaoltalmazó körébe; de a nemzet velem parancsol, folytatni fogom hivatalomat minden körülmények közt, s kérem, méltóztassanak engem, valamint a kormányt is, eljárásunkban bizodalmukkal támogatni. Tévedhetünk nézeteinkben, és ha a nemzet bölcsebbeket parancsol helyünkre, azoknak akármikor örömest helyet adunk; de arról méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy kebleinkben semmi más vágy, semmi más czél nincs és nem is lesz soha, mint a haza megmentésére törekvés, és hogy mi a haza ügyét személyes megmentésünk érdekéből sem feláldozni, sem elárulni soha nem fogjuk. (Lelkesedés, hosszantartó éljenzés.)”

KÖM. XV. 641–645.




Hátra Kezdőlap Előre