Csak egy független Magyarország érthet szót a balkáni népekkel

(1882. március 9.)

(A Mocsáry Lajoshoz, az együttélő népek megbékélésének szószólójához írott levelében Kossuth a Monarchia vészt hozónak ítélt balkáni politikája éles bírálatát adta.)

 

„… Azon helyzet mellett, melyet az utóbbi keleti háboru alkalmából a hivatalos Magyarország bünrészességével a bécsi cabinetpolitika megteremtett, s mely a szomszéd keleti népeket az orosz karjaiba kergette, a mi szerbjeinkre s oláhjainkra nézve pedig a kül-gravitationalis pontok vonzerejét orosz pártfogás mellett hatványositotta: a nemzetiségi kérdés a szó szoros értelmében külpolitikai kérdéssé fejlődött… ugy hogy az többé semminemü belügyi intézkedéssel, semmi képzelhető engedményekkel meg nem oldható; minélfogva én nem is gondolom, hogy tanácsos volna tulmenni az osztó igazságnak azon szabályán, hogy a politikai s társadalmi jogok élvezetében faj-, nyelv-, valláskülönbség ne tegyen különbséget. Ön azonban megemlitette, hogy a nemzetiségi törvény nem hajtatik végre becsületesen. – Ezt nem lehetett nem rosszallanom; mert a szószegés olajat önt a tüzre; ingerel s ellenségeinknek, különösen fegyvert szolgáltat kezökbe arra, hogy háboru esetén (a mi legfölebb is csak idő kérdése) a kültámadás belső dissolutióval [felbomlasztással] complicáltassék…

Nagy érdeklődéssel kisértem a költségvetési vitát a herczegovinai kérdésben. Igazi épüléssel olvastam a jeles beszédeket, melyekkel Ön s Helfy, Eötvös és Ugron bonczolás alá vették az álokoskodásokat, melyekkel az undoritó servilismussá fajult ultra loyalitás a bécsi cabinet-politika fatalis [végzetes] irányát legyezgeti, és reá mutattak az irányra, melyet a szomszéd keleti népek iránt követni kellett volna.

Lehet, hogy megütközik Ön az felett, hogy azt mondom: »kellett volna«, s nem azt, hogy »kellene«. – Igen, mert a mit belügyek körül emberek vagy rendszerek elrontanak, azt idő jártával ki lehet igazitani; de a mit a külpolitika elrontott, azt helyrehozni mindig igen nehéz, néha jóformán lehetetlen. – Én legalább akként vagyok meggyőződve, hogy a keleti kérdésben üzött bünös politikának vészterhes következéseit csak egy független Magyarország hárithatná el, de az osztrák–magyar monarchia nem; – mert még ha a legkedvezőbb esetet tesszük is fel, azt t. i., hogy a bécsi udvar nemcsak győzelmesen kerül ki a panslavismussal complikált háboruból az oroszszal (a mi immár kikerülhetetlen mint a halál), de még (a mit nem hiszek, hogy megtegyem) arra is reá szánja magát, hogy… feláldozza Galicziát, miszerint Lengyelország helyreállitásával az orosz hatalmat ártalmatlan arányokra leszállitsa, micsoda változást idézhetne ez elő a keleti népek sorsában? azt, hogy a bécsi udvar a maga túlsúlyát substituálná [itt: állítaná] az oroszé helyébe.

Gondolja Ön, hogy ez a kérdést megoldaná? gondolja Ön, hogy ebbe a keleti népek belenyugodnának? vagy hogy ez a panslavismusnak útját vágná? – A panslavismusnak csak a különböző szláv népek nemzeti egyediségének s függetlenségének biztositásával lehet útját vágni. – Ezt a biztositást Magyarország, ha független volna, megadhatná, de a bécsi udvar csak úr-cserét adhat, még pedig olyat, melyet a keleti népek jobban gyülölnek, mint az ördögöt.

S a legszomorubb az, hogy Magyarország magát a bécsi cabinet-politika horgára akasztva, ennek az úrhatnámságnak bünrészesévé lett.

Midőn én a mint keleti háboru alkalmával irott leveleim egyikében oda nyilatkoztam, hogy mi igen is ellenségei vagyunk a panslavismusnak, de a szomszédunkbani keleti szláv népek nemzeti szabadságának nemcsak nem vagyunk ellenségei, de sőt testvéries érzéssel fognánk őket a szabad nemzetek kerek asztalánál üdvözölni: pártkülönbség nélkül el lett ismerve, hogy hiven tolmácsoltam a nemzet érzelmeit.

És daczára a nemzet ezen érzelmeinek, Magyarország megszavazta az occupatiót – s annak a bosnyák és herczegovinai nép akarata ellenére végrehajtásához pénzzel és magyar vérrel hozzájárult. – S a dolog vége az, hogy ama népek ott magyart is belefoglalják az átokba, melyet a »svábra« kiáltanak, azt a magyart foglalják bele, mely egyetértőleg azt vallotta nemzeti érzelmének, hogy őket szabadoknak óhajtja.”

KLI. IX. 452–455.




Hátra Kezdőlap Előre