7. Millenniumi vigasságok

A millennium szó már magában az ünnepélyek, vigalmak, mulatságok és dáridók emlékét idézi fel az emberben. Nem is tagadható, hogy a buzgó tevékenység és szorgos munka mellett nem kis mértékben kivette a részét az ország lakossága a szórakozás és mulatozás különböző nemeiből. Az alábbiakban csak szegényes áttekintés kíván némi mutatványt nyújtani a sokféle lehetőségről, amely a millenniumi mulatni vágyó előtt állt:

 

A király a nép között

A főváros szegény sorsú polgárai, a munkások és napszámosok május 18-án, vasárnap délután vették ki részüket a millenniumi ünnepélyekből. Rendezett számukra a főváros olyan népünnepélyt a Vérmezőn, aminőhöz hasonlót az utóbbi években alig. Fesztelenül, igazi jókedvvel játszott, mulatott, táncolt, evett, ivott a nép, és jókedvében, mulatságaiban részt vett őfelsége a koronás király is.

Túl az alagúton, a Vérmezőnek elnevezett sík térségen, amely már annyi katonai látványosságnak, parádénak volt színhelye, legalább 40 000 ember volt együtt vasárnap délután; felnőttek, gyerekek, férfiak, asszonyok vegyest. A hatalmas térség négy oldalán nemzetiszínű zászlókkal és drapériákkal díszített egy-egy diadalkapu volt felállítva. „Éljen a király!” és „Él magyar, áll Buda még” felírásokkal. Az egész térséget körös-körül trikolórok díszítették, a nagy mezőn pedig sátrak verve, itt-ott hatalmas póznák felállítva, lacikonyhák berendezve, hirtelenében odatelepített csapszékek, látványosbódék, panorámák, körhinták elszórva annak minden részében; szóval kínálkozott itt a jókedvnek, a mulatságnak annyi mindenféle faja a nép apraja és nagyja számára, hogy csak válogatni kellett bennök.

Délután két órakor már ezrével tarkállott a Vérmezőn a civil és katona vegyest. Kisebb-nagyobb csoportok verődtek össze egy-egy látványosbódénál. Nézegették a feleresztett repülő gömböket, méregették a síkos, magas póznákat, amelyeknek a tetejében volt a jutalom annak, aki odáig fel tud jutni. Ezren és ezren bámulták azt a hatalmas hízott ökröt, amelyre izmos mészároslegények fenték bárdjaikat.

Majd megszólalt két helyütt a katonabanda, táncra perdítette a fiatalabbját, míg ötszáz lépéssel odébb már cigánymuzsikát hallgattak azok, akik a boroshordók megcsapolását várták.

A Vérmezőnek a Lovas úti bejáratánál levő diadalkapu alatt várakoztak a hivatalos urak a király érkeztére. Ráth Károly főpolgármester, Gerlóczy polgármester, Sélley min. tanácsos, Rudnay főkapitány. Itt várakozott a Ganz-gyár dalosköre is, amely hivatva volt őfelségét üdvözölni.

Három óra múlott pár perccel, mikor az udvari fogatok legördültek a Várból. Az első kocsiban ült őfelsége tábornoki, mellette Bánffy miniszterelnök polgári ruhában. A következő kocsiban gróf Paar főhadsegéd és Somogyi hadsegéd, a többi kocsikban Fejérváry báró, Darányi és Wlassics miniszterek.

A diadalkapunál állott meg őfelsége kocsija. Ráth Károly főpolgármester üdvözölte itt a királyt, megköszönve azt a kegyet, hogy a nép között megjelent. Mosolyogva emelte őfelsége kezét sapkájához, mire templomi csöndben megkezdi a Ganz-gyár dalosköre a Himnusz éneklését. Mindenki lekapta kalapját; őfelsége vadásza leugrott a bakról, és úgy hallgatta a szabadban gyönyörűen hangzó szép dallamot. Maga őfelsége is meg volt hatva.

Köszönöm, szépen köszönöm. Igazán szép volt – mondá őfelsége Krausz tanárnak, a dalárda vezetőjének, mikor befejezték az éneket.

Erre megkezdi a király az ő körútját. Lassú lépésben haladt az udvari kocsi. A zsibongó, nyüzsgő emberáradat egy pillanat alatt szétvált ott, ahova a kocsi ért. Négy lovas rendőr csinálta elöl az utat. De ez a négy rendőr is felesleges volt. Bebizonyult ezen a népünnepélyen, hogy a magyarnál tisztességtudóbb ember nincs a világon. Ezer és ezer ember éljeneit harsogták vissza a budai hegyek.

Kétszer járta körül a királyi kocsi a nagy Vérmezőt. Mindenütt lelkesedő, ünneplő, éljenző emberekkel körülvéve.

Egy-egy pillanatra fel-felnéz a királya hosszú póznán felfelé törekvő gyerekre, aki csak annál jobban ki akar tenni magáért. Majd benéz a felség egy sátorba, ahol vidám cigányzene mellett járják már a frisset. Megnézi a vörös sátrat, mosolyogva gyönyörködik a zajos, nagy tömegben, amely a már csapra ütött boroshordókat veszi körül. Szinte kezével int annak a tízesztendős fiúnak, aki a versenyfutásnál elsőnek viszi el a pálmát. És így tovább, és így tovább. A cigány mindenfelé a Rákóczival fogadja a koronás királyt. A lelkesedés szinte leírhatatlanná vált, mikor a király második körútját kezdte, amely csak négy órakor ért véget, mikor őfelsége és kísérete egetverő éljenzés, kalaplengetés közepette felhajtatott ismét a Várba.

És még csak most kezdődött igazán a mulatság. Megsütötték az ökröt is, és cipelik széjjel már a feldarabolt húst. A budai hegyek megett a nap nyugodni készült, ivott és táncolt mindenki. A csillagok feljötte is ott érte az embereket, akik most már gyönyörködtek a számukra rendezett szép tűzijátékban, és éjfélre járt az idő, mire megtisztult a Vérmező.

Az egész ünnepélyt a főváros rendezte a népnek. Annak nagy arányairól fogalmat nyújt az, ha kiemeljük, hogy megittak azon 56 hektoliter bort, és megettek 32 000 pár virslit, hogy egyebekről ne beszéljünk.

(Szrmollény-Liptai: Az ezeréves Magyarország)*

 

Gárdonyi Géza millenniumi terve

A nagy, általános lelkesedés heve Gárdonyi Géza lelkét is megperzselte. Ő is hozzá akart járulni az ünnep fényéhez valamilyen eredeti ötlettel.

 

Táltosok a vérmezőn

Gárdonyi elképzelése: fehérló-áldozat a Vérmezőn. Eleinte körképtémának szánta. Feszty Árpád palettájáról várta hozzá azokat a színeket, miket Gárdonyi csak elképzelésben látott.

Feszty Árpád lelkesedett is az ötletért. Pogány áldozat a Hadúrnak az ezer év megérhetéséért. Hálából. Ez a körkép valami olyan folytatása lett volna a Magyarok bejövetelé-nek.

Feszty Árpád buzgalmát lehűtötte a család. Pénzt nyel el, pénzt! A Magyarok bejövetele sincs még anyagilag teljesen talpon, bár előre látható a busás eredmény, ami ugyan kétfelé szeletelődött a famíliában: Feszty Gyula építőnek, a tervezőnek és Feszty Árpád festőnek, a művésznek – de így is hatalmas rész jutott egynek-egynek.

Fesztyné ellegyintette az újabb vállalkozást. Feszty Árpád nem mert ellene mozdulni.

Gárdonyinak nem akadt, aki fékezze. Végül is Gárdonyi arra gondolt: meg lehet a tervet oldani épület nélkül, vászon nélkül, festőecset nélkül is. A Hadúr áldozatát megrendezzük természetben. Budán. A Vérmezőn. Élő, eleven szereplőkkel. Gárdonyi megírja a fehérló-áldozatot versben. Feszty színszerűsíti. A szereplők zömét vendégként csaljuk magunkhoz. Meghívjuk rá a magyar népet eredeti viseletében, színes, változatos, festői ruhájában. Gyalog. Szekéren. Lóháton. Ökörfogaton. Felvonulnak a bánffy-hunyadi magyarok, a székelyek, matyók, kunok, hortobágyi komor gulyások és délceg csikósok. Utána a sudár termetű, csinos parasztlányok, formás menyecskék csipkés ingvállakban, tarka szoknyákban. Mezőkövesd, Baranya, Szeged, Csíkszereda, Göcsej meg a jó ég tudná mind elsorolni, még honnan. A nép maga avatna ünnepet önmagának. Saját zenéjét fújná. Rázendülne a magyar cigány húrja, az oláh pásztorfurulya és havasi kürt, sváb rezesbanda és tót duda.

Lássa az ország egyszer a nemzetet, hogy igazán, szívből ünnepel! A nép érezze, hogy megbecsüljük. Az úr érezze, hogy ebben az összesereglésben olyat lát, minőt még soha ebben az országban. S végződjék az országra szóló ünnepség hatalmas táncmulatsággal, hol országos magyar lakodalom tartassék, száz, ötszáz vagy ezer ifjú pár esketésével, a fiatal párok ősi táncával, hegedűsök zenéjével.

Nyíljon ki e népünnepben az egész világ előtt a magyar nép ősi művészete teljes szépségében, külső és lelki formájában.

Káprázatos elgondolás!

Fenséges terv!

El lehet rajta rágódni évekig, s a sok rágódás, töprengés elkapja a fantáziát a gyönyör végtelenjébe… de a megvalósíthatatlanság józanságába is.

A magyar paraszt egy fabatkát sem áldoz azért, hogy egy másik csoportot a maga fajtájából lásson. Hadúr és táltos!… Érdekli is falu népét. Művészi elgondolást csak úr érti és értékeli.

Szóval a szép terv szivárványos szappanbuborékká vált. Mint minden szappanbuboréknak, ennek sorsa is, hogy kövérre dagadjon és elpattanjon.

(Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi)*

 

Amikor a farsang beköszöntött, a különböző bálok tömege még az egyébként sem csekély számot is messze felülmúlta. Íme, egy összefoglaló jelentés az 1896. évi báli évad báljairól:

 

A farsang

Lassanként már vége felé járunk a farsangnak, de ezt azért nem lehet észrevenni; mindennap új meg új bál várja a mulatni kívánókat, s el fog múlni hamvazószerda is, de ez a bálozók kedvét nem veszi el, meghosszabbítják a farsangot márciusba is, amikor még szintén sok bál fog lezajlani. Az idei farsang bevezetője, a sikerült juristabál óta minden napra esett nehány táncmulatság; megtartották a régi jó hírnevű Crèche*-bált az első pesti bölcsődeegylet javára, mely semmiben sem maradt hátra az előbbiekhez; megvolt a protestáns bál, az építészek bálja, a jogásztáncestély, hogy csak a nagyobbakat említsük. Február 6-án a technikusok tartották meg zárt körű táncestélyüket, mely szép és nagy közönséget gyűjtött egybe. De a közelebbi napoknak is meglesznek a maguk mulatságai. Február 8-án lesz a Pest megyei bál. 9-én a pesti izr. nőegylet nagy elit álarcos bálja a Vigadóban; 8-án a budapesti reformátusok közművelődési egylete rendez táncvigalmat a lövöldében zászlóalapja javára; február 13-án pedig a fővárosi bál lesz a Vigadóban. Az első bál ez, melyet a főváros tisztviselői rendeznek a más európai nagyvárosok által rendezni szokott bálak mintájára s őfelségeiket s a királyi család több tagját is meghívták rá. Március 8-án a fővárosi hírlapkiadó hivatali tisztviselők rendeznek hangversennyel egybekötött táncmulatságot, s a hangversenyben előkelő művésznők és művészek működnek közre.

(Vasárnapi Újság)*

 

Az úgynevezett elit bálokon táncrendeket is osztogattak a hölgyeknek. Ezeknek képét is közli a Vasárnapi Újság a következő kísérő szöveggel:

 

Fővárosi báljaink és a táncrendek

[…] A farsang alkalmából közölt egyik képünk az ez idei elit bálok táncrendgyűjteményét tünteti föl, melyek közt feltűnő az építőiparosok báljára készült táncrend, mely Czigler Géza építész műízlését dicséri; ez egy plüsslegyezőt ábrázol, melyen egy rézből készült szögmérő van elhelyezve, mely fokonként mutatja a táncrendet egy miniatűr cirkalom segélyével, míg a táncrendkönyvecske a legyező hátulján van elhelyezve. Alatta a jogásztáncestély táncrendje látható, mely ízléses plüssből van, és pajzsot ábrázol, ahol szépen megférnek egymás mellett a Minerva madara és a szerelem nyilazó istenkéje. Képünkön látható még az atlétabál táncrendje is, mely egy kis kápolnát ábrázol kék plüssfalon feltüntetve. A mélyedésből egy kirohanó atléta alumíniumból készült alakja látszik, a kápolna talapzatán pedig a magyar atlétikai klub címere és monogramja látható, szintén hazai gyártmány, Fábry ezüstművestől. Negyedik képünk a technikusok táncrendje; ez fogaskerekű vasút mozdonyát ábrázolja, s ennek szerkezete annyira tökéletes, hogy ha meghúzzák, fut is egy darabkán. Az elmés találmány nagyon kapós volt a hölgyeknél, kik bizonyára kellemesen emlékeznek vissza a fehér-vörös műegyetemi színt viselő talpazatú kis vasútkára […]

(Vasárnapi Újság)*

 

A napilapok hosszú és részletes tudósításokban számolnak be a nagy bálok lefolyásáról. Felsorolták a védnöknők, a bálanyák és a bálozó hölgyek nevét, nemegyszer báli toalettjeiket is. – A sok báli tudósítás közül olyant választottam ki, amely nem elcsépelt fordulatokat igyekszik új csatasorba állítani, hanem tippen a csatasorból veszi tudósítása tárgyát:

 

A helyőrség bálja

A vidéken állomásozó közös hadseregbeli és honvédezredek már évek óta együttesen szokták rendezni az úgynevezett altiszti bálokat; ezt a szokást, ez idén a fővárosban először, a 4-ik hadtesthez és 1-ső honvédkerülethez tartozó őrmesterek is követték.

A január 11-én tartott altiszti bálon részt vettek a fővárosban állomásozó, összesen 16 fegyvernembeli őrmesterek és velők egyenrangúak, úm. a 6-ik, Károly román király nevét viselő újvidéki gyalogezred; a 23-ik („Badeni őrgróf”) zombori ezred; a 38-ik („Mollináry”) kecskeméti ezred, a 32-ik (Mária Terézia királynő nevét viselő) fővárosi ezred első zászlóalja; az 52-ik („Frigyes főherceg”) pécsi ezred; a 69-ik („Jellacsics”) székesfehérvári ezred; a 86-ik (Forinyák lovassági tábornok nevét viselő) szabadkai ezred; a 3-ik bosnyák ezred; a 16-ik számú („Üxküll-Gyllenbrand gróf”) nagykunsági huszárezred, a 4-ik tüzérhadosztályhoz tartozó 10-ik, 11-ik, 12-ik ezredek, a 6-ik vártüzér-zászlóalj, a 7-ik és 14-ik vadászzászlóaljak, a 2-ik számú vasúti és távíróezred, a 2-ik számú ruházati és élelmezési ezred, a 2-ik számú szekerészezred, valamint az óbudai tengerészkülönítmény őrmesterei, végül az 1-ső honvéd gyalog- és 1-ső honvéd huszárezredek altisztjei.

A bál alkalmával a Vigadó lépcsőháza is érdekes látvány volt. Ugyanis a főbejárattal szemközt volt látható ama bizonyos vaspáncélos lovagalak is, mely különben csak a katonai temetések pompáját szokta emelni. Egypár lépéssel följebb a falon az ércpajzsok körül mint fényes kerékküllők vagy sugarak voltak összeállítva a meztelen kardok és szuronyok, melyek mind az 1809-iki francia háborúból származtak. A nagyterem igen fényesen volt díszítve. Mind a négy oldalán katonai jelvények ékeskedtek. Nehány ágyút is szándékoztak a teremben fölállítani, de azokat nem lehetett a lépcsőn fölvinni.

A bálanyai emelvényt pompás délszaki növények körítették, hol a királyi pár márvány mellszobrai voltak fölállítva. Az emelvény fölött a közös és a honvédhadsereg barátsága és összetartása jeléül a levegőben drótra erősítve két összefogott kéz volt látható; a hajtókák színei mutatták, hogy az egyik közös hadseregbeli bakának, a másik pedig honvéd gyalognak a keze. A két kezet átkötő nemzetiszínű szalagon „Bizalmam az ősi erényben”, * a fekete-sárga szalagon pedig „Viribus unitis” * felirat volt olvasható.[…]

A derék őrmesterek ez alkalommal a Polonaise nevű régi táncot elevenítették fel, melyet egy tizenkét colonneban táncolt francia négyes követett. Az első négyesre 436 pár állott fel; ezekkel azután megteltek a Vigadó oszlopos melléktermei is, melyeket a bálozó közönség rendesen a sóhajok hídjának nevez. A táncosnők nagy számát mutatja az, hogy 700 darab női táncrend készült, s ebből 650-et osztottak ki. Sok táncosnő csak a karzatról gyönyörködött a mulatók szemlélésében. A négyeseket fiatal tisztek rendezték magyar és német nyelven. A rendezők vállain jelvényül a főváros színeiből álló csokrok voltak láthatók, ami igen jó hatást tett a nagyszámú polgári vendégseregre. Feltűntek a bálon különösen a Hajdú és Bihar megyékből való 16. huszárezred daliás őrmesterei, valamint a 38. Mollináry- és 69. Jellacsics-ezred formás őrmesterei, azonban éppen e tiszta magyar ajkú ezred őrmesterei a legkevesebbet táncoltak.

Egy órakor kezdődött a szünet, mikor jólesett látni, hogy egyes ezredek tisztjei az őrmesterek családjaival egy asztalnál foglaltak helyet, különösen az I. honvéd gyalogezred tisztjei tisztelték meg ezzel alantas altisztjeiket, kik között nem egy volt, aki már őszbe csavarodott. A lakomázók kedvét Balázs Kálmán veterán cigányunk muzsikája élénkítette […]

(Markó Miklós)

(Vasárnapi Újság)*

 

A Fővárosi Lapok ironikus megjegyzése a báli tudósításhoz:

 

A mai estén a főváros minden valamirevaló altisztje és szakácsnéja kimaradási engedélyt kapott reggelig. Az altisztek holnap reggel kevésbé peckes léptekkel fognak a gyakorlótérre masírozni, s a szakácsnők egy kissé el fogják sózni a holnap déli levest. Ma este volt a Vigadóban a fővárosi helyőrség altisztjeinek bálja […]

(Fővárosi Lapok)*

 

Budapest híres volt éjszakai életéről. Ez volt egyik legfontosabb idegenforgalmi vonzóereje:

 

Az éjszakai élet

különben olyan eleven Budapesten, mint alig máshol a világon. A kiállításról vagy ős Budavárból hazatérő idegen olyan mozgalmas elevenséget talál a városban is, mintha világos nappal volna. Lépten-nyomon kávéház, vendéglő, mulatóhely. Mindenütt zene, vígság, pohárcsengés. A magyar ember általában jókedvű és mulatós; vigad, ha öröme van, s vigalomba fojtja bánatát is. Mulatságba viszi a vendéget, s ha nem akad vendége, maga mulat. Az öröm, a jókedv, a vigalom városa Budapest, ahol mindenki, ha megtette kötelességét, elvégezte napi munkáját, a szórakozásból, vigalmakból is kiveszi a maga részét. A munkától nem fél, de a mulatságát sem engedi a magyar. S ahány idegen itt járt nálunk, sohase volt panasza, hogy szomorú világba került.

A jövendőknek is jó mulatságot!

(Gelléri: Az ezeréves Magyarország múltjából és jelenéből)*

 

A pesti éjszakai élet népes női seregének sok magas rangú, jóval több alacsony rangú és rengeteg legalacsonyabb rangú zsoldosa volt, de a legmagasabb rangot – ha a sikereken mérjük – alighanem Carola Cecília érte el. Azok az íróink – akár nagyok, akár kisebbek –, akik a millenniumi idők hangulatát kívánták megeleveníteni, nem kerülhették ki, hogy az ordenáré szépség hódításairól meg ne emlékezzenek. Történt pedig egy szép napon, hogy Carola Cecília – akiért Krúdy Gyula szerint egyformán rajongtak öreg börziánerek és ifjú grófok – 1200 forint értékű téli ruhát adományozott a szegény iskolás gyerekeknek. Ezért a nemes lelkű tettéért Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter hivatalosan és nyilvános levélben nyilvánította köszönetét. Ez a levél elindította az újságcikkek lavináját. Miután Bartha Miklós a Magyarország-ban, a Függetlenségi Párt lapjában „Non olet” címmel dörgedelmes vezércikkben „leplezte le a minisztert, minden lap erkölcsi kötelességének érezte, hogy hozzászóljon a nagy kérdéshez: illik-e egy miniszternek nyilvánosan megköszönni egy – enyhén szólva – kétes hírű hölgy jótékony adományát. Íme, Bartha Miklós cikke:

 

Wlassics miniszter és Carola Cecília kettőse*

 

Non olet

Mikor először olvastam, rossz tréfának véltem. Másodszor is olvasva, akkor is azt hittem, hogy gonosz nyelvek mártják fullánkjukat a Wlassics miniszterúr politikai hírnevébe. Éppen ezért vártam egy napig, vártam két napig, hogy itt vagy ott hivatalosan meghazudtolják a „magasabb közéleti erkölcstan kultusza” nevében azt a viszonyt, amelybe Wlassics miniszter úr egy Carola nevű hölggyel keveredett.

Hasztalan vártam, cáfolat nem jött. A miniszter úr csakugyan pénzt fogadott el attól a hölgytől, helyesebben mondva, a miniszter úr csakugyan köszönetét és elismerését nyilvánította annak a hölgynek, ki a hivatalos lap szerint ezerkétszáz forint értékű téli ruhát adott szegény iskolás gyermekeknek.

Ez a Carola amolyan közös kincs egy cifrán felépített lebujban. A társasághoz tartozó férfiak tegeződnek vele a „mulató” zugában, de már az utcán nem köszönnek neki. A tisztességes nő inkább meghalna, mint hogy kezet fogjon vele.

Magyarország kultuszminisztere ezzel állott szóba a fórumon, ennek fejezte ki őszinte köszönetét; ennek nyújtotta oda az elismerés pálmáját.

Egy miniszter köszönete és elismerése a hivatalos lapban: kormányzási tény; megjutalmazás a múltra, biztatás a jövőre. Egy ilyen köszönet és elismerés: kitüntetés az államhatalom részéről: lényegében rendjel. E közt és az aranygyapjú* közt csak fokozati különbség van; de a dolog érdemére nézve mind a kettő azt jelenti hivatalos szempontból, hogy aki megkapta, az különb azoknál, akik nem kapták meg […]

(Magyarország)*

 

A Magyar Állam is hozzászólt a kérdéshez, s mint a vidéki plébánosok lapja, természetesen erkölcsi alapon:

 

[…] ez a hírneves művésznő a kultuszminiszter részéről nyilvános, hivatalos köszönetben részesült egy jótékonyságáért, addig meg mások, kik talán többet tettek jót is, szépet is, ilyen köszönetben nem részesültek.

Távol áll tőlünk, hogy bárkinek jótéteményét kisebbíteni akarnók, tekintve azonban azt, hogy ez esetben a jótevő ellen némely osztályok nem a legnagyobb tiszteletet táplálják, tekintve azt, hogy Carola kisasszony nem tartozik ide, miért, miért nem, a tapsokon kívül a társadalomtól egyáltalán nem, a politikai közélet intézőitől pedig, mint ilyenektől, éppen semmit nem várhat, elég lett volna a miniszter részéről egy egyszerű privát levélben köszönetet mondani a vett jótéteményért […]

(Magyar Állam)*

 

A Hét pedig elegáns kis glosszát kanyarított a kényes ügyhöz.

 

Non olet.* Ezt rendesen olyan dologra szokták mondani, ami olet. Legrendesebben pénzre, melynek nincs szaga, noha származásánál fogva volna szaga. Nos, hát a pénz, melyet Carola őnagysága, az orfeum dívája, * szegény gyermekek felruházására áldozott, határozottan olet. Tudunk tisztább szövetet is, mint amelyikből annak a száz iskolás gyermeknek a télikabátja készült. Ezt talán maguk az iskolás gyerekek is tudják, mert hiszen a Carola őnagysága híre általános Budapest világváros mind a tíz kerületében, a kültelkeket beleértve. A pénz olet, de a kabát meleg. De már Wlassics miniszter nyilvános köszönete a nemes adományért non olet, és nem meleg. Ha Bartha Miklós* csak az a fényes dialektikus és ragyogó tollú író volna, akinek ismerem, s nem egyszersmind a Függetlenségi Pártnak ádáz harcosa, nem rántotta volna a vezércikkbe azt, ami az újdonságba való. Így azonban csak érthető a felháborodása, hogy Magyarország minisztere nyilvánosan őszinte köszönetét fejezi ki a nemes szívű Phrynének* Ugyan miért ne? A jótékonyság kódexe nem azonos a párbajkódexszel, Carola őnagyságának, ha éppen eszébe jut, ugyanannyi joga van a gyermekek felruházására, mint akármelyik jótékony dámának. A jótékonyság terén a pénz csakugyan non olet, s ha a miniszter prüdériából* nem utasíthatja vissza a szegény gyermekeket melengető ruhát, akkor ki nem kerülheti, hogy meg is köszönje. Hogy sok jótékony tisztes dámának nem köszönte meg? Ebben azt hiszem, Bartha Miklós téved, de nem akarok leleplezni. Hadd mondjam inkább úgy, hogy azok a tisztes hölgyek nem keresik a köszönetet, ellenben Carola őnagysága kereste, s így muszáj volt azt neki megadni. De hogy fordítsak egyet a dolgon: mi értelmet tulajdonít Bartha Miklós ennek a köszönetnek? Csak nem azt, hogy a kormány korrupciója előszeretettel kitünteti a Carolákat, s nem állhatja a tisztességes hölgyeket? Ugyan, ugyan, mikor találkozott Bartha Miklós Wlassics miniszterrel az orfeumban?

(A Hét)*

 

A nagy választékból, amelyet a pesti éjszakai élet nyújtott a mulatni vágyóknak, felsorolok néhányat: Somossy Orpheum (a mai Fővárosi Operettszínház helyiségében), Folies Caprice, Herzmann Orpheum, Parisienne nagy mulató – és a leghíresebb, a legemlékezetesebb: Ős-Buda-vára…

A Fővárosi Lapok Ipszilon álnevű munkatársa lelkes tudósításban számolt be a nevezetes mulatókombinát megnyitásáról:

 

Ős-Budavára

Kegyetlenül rosszul összetett szó ez az „Ős-Budavára”, de hát most már bajos levakarni a tornyos kapuról. Úgyis sok dolguk van még szegényeknek, nemigen érnének rá ezt is kikorrigálni.

Ezt a rossz nevű, de nagy zseniálitással megcsinált munkálatot ma este mutatták be a külföldi és a fővárosi sajtó képviselőinek.

Este hét után kezdték bebocsátani a meghívott vendégeket a piros atillás, kék nadrágos, sárga szattyáncsizmás kapuőrök. Nyolc órára összeverődött a társaság a Boldogasszony temploma előtti piacon. Sajátságos érzés fogja el az embert, mikor megáll a múlt eme szép, kasírozott képe közepén.

Körös-körül a tizenhatodik századbeli Buda régi házai, a maguk ódon, jellegzetes stílusukban; az apró, szűk épületek a hattyúnyak formára kiereszkedő vasrácsos ablakokkal, amelyek mellől valaha szende arcú magyar leányok nézegettek a marcona arcú szpáhikra és a daliás janicsárokra – odébb pedig a cifra török bazárok és a szűk rácsú, elfüggönyözött ablakú török házak, ahonnan a Shiráz rózsaberkeiből előkerült török amazonok vizsgálgatták vágyó tekintettel a szép magyar fiúkat.

Csodálatos hangulat fogja el az embert ebben a sajátságos művárosban. Érezzük, hogy mesterséges vagy, mondjuk, művészi alkotások behatása alatt állunk, és mégis, mégis az a hangulat, mely elfog minket, igazi és természetes.

Teljesen átadjuk a lelkünket annak az érzésnek, hogy csak végigálmodtunk vagy három századot, és ez a mi igazi városunk. Ez, amelyikbe a gyermekkori, fantasztikus álmodozások révén oly régóta vágyódtunk.

Most végre ott lehettünk. A Jókai örök szép török meséinek városában.

A mecset karcsú tornyú tetejéről lehallatszik a müezzin panaszos éneke, bent a mecsetben a szőnyegeken imádkoznak a dervisek.

Komoly, áhítatos imába merültek. Néha-néha lecsapják fejüket a földre, azután megint belekezdenek az ő panaszos sirámaikba. Sajátságos, elnyújtott melódiák, minden zengzetesség nélkül valók, és mégis meghatóak.

Elfelejti az ember, hogy ezek az idehozott dervisek pénzért imádkoznak, és élvezzük őket, mint a távoli Keletnek egyik legérdekesebb idehozott alakjait.

A program szerint dervistáncnak is kellett volna következni, de a dervis urak, úgy látszik, szívesebben imádkoznak, mint táncolnak, mert a tánc elmaradt.

De ehelyett volt részünk más táncban. A hanyatló század egyik legrafináltabb táncában, a hastáncban, mely a háremek világából származott át Párizsba, onnan pedig visszaérkezett a mi régi Budánkra.

Kevés dolog izgatja úgy az érzékeket, mint ez a tánc, mely amellett mégis esztétikus és szép. Öt szép párizsi táncosnő táncolja, keleti kosztümökben, egyhangú zongorakíséret és dobpergetés mellett. Az egyhangú, színtelen zene mellett annál színesebb és kihívóbb maga a tánc, mely egyenesen arra való, hogy a kárhozatba vigye az embert.

A pompás mecset, melynek tornya az egri mecset mintájára épült (amint azt ékes német nyelven az építőmérnök elmondta), még nincs egészen készen, de a befejezéshez közel áll. Nagyon szép, színgazdag épület, mely valóban dicséri mesterét. A mecset udvarán ott van az igazhivők kútja is, ahol most ez idő szerint még a vakolathoz szükséges vizet merítik a munkások.

A mecset közelében fekszik az elaltatott fakír. Csak a feje látszik ki a koporsóból. Nyugalmas, keleti arc, a csúnyák legcsúnyábbjából való, mely különben élve is olyan lehet, mintha aludnék.

A telep egyik igazi műremeke az Újváry képe, mely az 1686-i Budának a látképét nyújtja a Halászbástyáról nézve.

Nagyon szép alkotás, festői ihlettel és lelkes érzéssel s nagy tudással megcsinálva. Az előtérben a bástya az ágyúkkal, a városi kút, melyhez lefátyolozott török nők közelednek, odébb a várkapu, kitóduló tömegekkel, az előtérben egy mecset teteje, melynek félholdján át látszik az ezüstös Duna a hajóhíddal.

S átellenben a régi Pest. Parányi török falucska!

Azóta változott egy keveset!

Mire a régi Buda területét bejártuk, tíz órára járt az idő. Még mindig folyt a munka serényen mindenfele. És a sok érdekes látnivaló, az utcák hangulatos képe a különben is mindeneket hangulatossá tevő villamos világításban annyira elfoglalt mindnyájunkat, hogy az embereket alig lehetett összeszedni a vacsorához, melyet az igazgatóság az úgynevezett „francia vendéglő”-ben szolgáltatott fel.

Vacsora alatt két török táncosnő is produkálta magát. A két táncosnő az álmok világából a valóra ébresztett, mert az igaz életet példázták, lévén az egyik nagyon csinos, a másik nagyon csúnya.

A társaság sokáig maradt együtt a vendéglő félhold alakú teraszán, hallgatva a piros magyar ruhába bújtatott, régimódi igriceket, vulgó cigányokat. Hogy felköszöntők is voltak, az természetes, valamint hogy az is természetes, hogy aki ma látta Ős-Budavára tündéri látképét, az a holnapi napon róla fog álmodni. Igen, a holnapi napon, mert fájdalom, mi, akik ma láttuk, mi nappal szoktunk álmodni, miután csak nappal alhatunk.

Ipszilon

(Fővárosi Lapok)*

 

És egy másik beszámoló a komoly Pesti Hírlap-ból:

 

Ős-Budavára megnyitása

A nagy pompával megnyitott kiállítás tőszomszédságában közvetlenül a megújítás után csendes ünnepet ült néhány meghívott vendég jelenlétében Ó-Budavár igazgatósága, amikor Szekula Hugó vezérigazgató ünnepi módon adta át a nyilvánosságnak Budapest ez idő szerinti legérdekesebb látványosságát és legnagyobb szórakozóhelyét. Alig hangzott el a királyhimnusz dala a kiállítás területén, megcsendült Ó-Budavárában is a magyarok himnusza, melynek elhangzása után Ős-Budavára a nagyközönség számára meg volt hivatalosan is nyitva […]

A kiállítás területén sétáló közönség körében rendkívüli érdeklődést keltett az az ódon bástyakapu, mely a kiállítási falu főutcájának végén épült. Éppen odaillik a falu mellé, mintha a hűbérúr várkastélyának volna a portája. Ez a kapu vezet a kiállítás területéről egy bástyahídon, a bástyatornyon át Ős-Budavára területére, áthidalva a Városliget egyik népes útját […]

És aki végignézi ezt a tündérvárat, megelégedve távozik majd onnan, hogy minél többször fölkeresse azt. A régi, korhű házakban üzletek, vendéglők, kávéházak és látványosságok vannak elhelyezve. Az utcákon nyüzsög az élet, hangzik a zene: itt Serly monstre ének- és zenekara régi magyar nótákkal gyönyörködteti a közönséget, ott török zene, amott cigány, a Corvin téren pedig Ziehrer* híres Deutschmeister* zenekara hallható […]

(Pesti Hírlap)*

 

Úgy látszik, a konkurrenciának nem tetszett az Ős-Budavára fényes sikere, mert mindenféle rémhírt terjesztettek róla. Például, hogy csak este 6 órától lehet oda belépni. Az igazgatóság kénytelen volt a hírt cáfolni:

 

A nagyközönség figyelmébe!

Azokkal az ellenséges oldalról jövő híresztelésekkel szemben, hogy Ős-Budavára területére csak este 6 órától fogva lehet belépni, kötelességünknek tartjuk újból ismételten kijelenteni, hogy a hirdetményeinkben, ismertetéseinkben is közhírré tettük, hogy Ős-Budavára területére egész napon át be lehet lépni, a főkapu mellett épült bástyatornyon és az utat áthidaló fahídon át, a kiállítási terület elkerülésével 70 kr. belépti díj mellett.

Hétköznapokon este 6 órától, vasár- és ünnepnapokon déli 12 órától minden kapun át 30 kr. belépti díjért.

Amikor erre a téves nézetek végleges tisztázása érdekében újból felhívjuk a nagyközönség figyelmét, vagyunk tisztelettel

Ős-Budavára igazgatósága

(Kiállítási Újság)*

 

A millenniumra várható tetemes idegenforgalom csábító kilátásai új mulatók alapítására is felélesztették a vállalkozói kedvet. Az Ős-Budavára alapítóin kívül más vállalkozók is jó üzletet szimatoltak az éjjeli mulatókban. Új „établissement” nyílt meg a Rákóczi (akkor még Kerepesi) úton is:

 

Grand-Établissement* Parisien

A fő- és székváros f. évi június hó első napján egy berendezésében ez ideig páratlanul álló mulatóhellyel gazdagodott. A régi Pest történetében országos hírnévre szert tett s a Kerepesi út 63. szám alatt fekvő Makk-Hetes vendéglő, mint oly sok régi híres társa, megszűnt, vendégei szétszóródtak, ki ide, ki oda, ő maga pedig egy pompás modern épületkolosszusnak volt kénytelen átadni helyét, melynek belsejében foglal helyet a Weinreb és Spiegel műépítészek által berendezett és Löbl Izidor igazgatása alatt álló, a párizsi Moulin Rouge és Eldorado mintájára berendezett mulató. A helyiséget július hó elsején este 8 órakor mutatták be a disztingvált meghívott vendégseregnek s a sajtó képviselőinek, mely alkalommal mindenki meggyőződhetett arról, miszerint e helyiséggel a főváros mulatóhelyiségei egy minden tekintetben érdekes mulatóhellyel gazdagodtak. A látogató a legváltozatosabb szórakozásokban gyönyörködhetik, s a kis házi színpad francia énekesnői, a balett csinos népsége, a szebbnél szebb élőképek, a három zenekar, a lövölde bizonyára állandóan közönséget fognak vonzani a Parisien helyiségeibe. A helyiség közepét elfoglaló nagy táncteremben esténként a parizsi mobile bálok* mintájára táncolni is fognak, amiről a szerződtetett francia előtáncosnők fognak gondoskodni. Egy kitűnő francia konyha, pompás italok, gazdag büfé és egy amerikai bár gondoskodik a vendégek étvágyáról. Nem szenvedhet ezek után kétséget, miszerint a „Parisienne” (így!) rövid idő múlva a székesfőváros kedvelt mulatóhelyévé fog válni.

(Kávésipari Szakközlöny)*

 

A millenniumi év híre új csillagokat is vonzott a pesti éjszakai élet egére, méghozzá valóságos csillagzatot: az öt Barrison lányt. Hol Ős-Budavárában, hol meg a Somossy Orfeumban léptek fel, itt is, ott is elsöprő sikerrel. A férfiak, azaz pontosabban fogalmazva: a mulatókba járó férfiak, tömegestől rakták hódolatukat a lányok kecses lába elé. Egyikük: Csáky-Pallavicini Artúr őrgróf érzelmes történetét könnyes szemekkel olvasta az újságolvasó hölgyközönség:

 

Öngyilkos őrgróf

Akik ma este a Somossy-mulatóban hallgatták az öt szőke hajú Barrison leány megható históriáját az öt kis macskáról, alig sejtették, hogy ezeket a szép leányokat mély bánat érte, és hogy az egyik közülük könnyek között mosolygott és táncolt a színpadon. Halottjuk van a Barrison leányoknak. Egyik udvarlójuk, Csáky-Pallavicini Artúr őrgróf öngyilkossá lett az egyikük, a szép Barrison Ethel miatt, mert, mint egy hátrahagyott papírlapon megírta, „nem tudott nélküle élni”.

Akik a főváros mulatóhelyein gyakrabban meg szoktak fordulni, bizonyára ismernek négy fiatal huszártisztet, akik mintha elválaszthatatlanok volnának. Mindig együtt vannak, és kalandjaikban, mulatozásaikban is rendszeresen közös terveket hajtottak végre.

Nyolc nap óta a Barrison leányok közül a négy hajadont – az ötödik férjnél van, és nem vesz már részt nővéreik mulatozásaiban – tüntették ki udvarlásaikkal. Egy orfeumi előadás után megismerkedtek a szőkeségükről és pikáns dalaikról híres leányokkal, és azóta minden figyelmüket e kisasszonyokra terelték. Minden nap délutánján együtt voltak, közös kirándulásokat tettek a főváros környékére, este pedig visszatértek az orfeumba, ahova a leányokat kötelességük szólította. Az első emeleti proszcéniumpáholyban azonban minden este ott volt a négy fiatal katona, és senki se tapsolt a hamiskás énekesnőknek jobban, mint a páholy látogatói.

Szombaton délután a társaság a Svábhegyre kocsikázott. Együtt voltak Csáky-Pallavicini Artúr őrgróf, testvére, Csáky-Pallavicini Roger őrgróf, B. hadnagy és B. egyéves önkéntes, továbbá négy Barrison nővér, név szerint Ethel, Gertrud, Olga és Zsófia.

A társaság igen zajosan mulatott a svábhegyi fogadó egyik különtermében. Különösen az Artúr őrgróf volt felette jókedvű. Az ő udvarlásai Barrison Ethelnek szóltak, akit folyton elárasztott bókjaival és szerelmi ajánlataival. A társaság többi tagjai, ismervén Artúr őrgróf e legújabb szenvedélyét, nem zavarták őt, csak amikor Artúr hirtelen előrántott zsebéből egy revolvert, és azzal fenyegetett, hogy az egész társaság szeme láttára főbe lövi magát, ha Ethel meg nem hallgatja őt, akkor öccse, Roger őrgróf mégse vette tréfára a dolgot, és kiragadva Artúr őrgróf kezéből a hattöltéses revolvert, kemény szavakkal szemrehányásokat tett neki, hogy miért zavarja meg ilyen bolondos ötletekkel a társaság jókedvét.

A svábhegyi mulatságnak ez az incidens véget is vetett. Két fiákeren visszasiettek a városba. Artúr őrgróf úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, csak amíg a Barrison leányok a színpadon voltak, le sem vette róluk a szemét. Amikor befejezték énekszámaikat, azt indítványozta társainak, hogy küldjenek valamennyien virágbokrétát a színpadra. Az indítványt el is fogadták, és amikor a függöny ismét felgördült, hogy a kitapsolt leányok megköszönjék a közönségnek a tapsvihart, mindegyik kezében egy igen szép rózsabokréta díszelgett.

Az előadás után a fiatal tisztek a négy énekesnővel ismét elmentek egy belvárosi fogadó éttermébe, ahol cigányzene mellett mulattak, és vasárnapra megállapították terveiket.

Ezek azonban meghiúsultak. Amikor tegnap éjjel Csáky-Pallavicini Artúr őrgrófnak a Ferenc József-laktanyában lévő lakásába belépett két tiszttársa, hogy elhívja a városba, iszonyú látvány tárult elébük.

Az ágy előtt elterülő szőnyegen ott hevert élettelenül a fiatal őrgróf. Fején tátongó seb, melyből csak úgy patakzott a vér, valóságos tócsát képezve a holttest körül. Mellette egy szolgálati revolver hevert, melyből egy töltés hiányzott. A fiatal katonatiszt öngyilkossá lett. A golyó behatolt a jobb halántékon, és átfúrta az egész homlokot, mert a bal halántékon kijött. A lövés feltétlenül halálos volt. Sokáig tehát nem szenvedett a fiatal őrgróf […]

 

Az öngyilkos huszár hadnagy négy cédulát hagyott az íróasztalán. Az elsőn azt kérte, hogy szakasza díszben vonuljon ki a temetésére, a másodikon, hogy koporsója mellett Balogh Józsi cigány játssza el a „Ha elmegyek...” kezdetű nótát, a harmadikon Barrison Ethelt arra kérte, hogy jöjjön el a koporsójához, és adjon neki egy csókot, a negyediken pedig anyját kérte, hogy bocsásson meg neki, és ne haragudjon Ethelre sem.

A múlt század legérzelgősebb novelláival vetekedő újságtudósítás így fejeződik be:

 

Tartozunk egyébként tudósításunk hitelessége kedvéért a tény konstatálásával, hogy Barrison Ethel kisasszony felcserélte remek fehér nyári ruháját egy gyásztoalettel, amikor hírét vette, hogy a fiatal gróf öngyilkos lett.

(Pesti Napló)*

 

A temetésről is szép tudósítások jelentek meg a lapokban. Ami az utolsó kívánságokat illeti, az bizonyos, hogy a huszárok kivonultak: egy fél század lovon és egy fél század gyalog. Az utolsó csókról pedig ezt írta az újságíró: „…feltűnt egy szép koszorú csupa fehér rózsából is, melynek vakító fehér szalagján németül ez állott: Utolsó üdvözlet – Eteltől. E szalagra lehelte a szép kis szőke leány azt a csókot, melyet az öngyilkossá lett őrgróf tőle utoljára kért.” Cigányról nem esik szó.

A Barrison lányok népszerűségének nem ártott az öngyilkosság. Sőt Sztojanovics Jenő a következő kuplét szerezte számukra és tiszteletükre:

 

Századvégi lányok csupa chic és játszi kellem
Ez a mi jelszavunk;
A jelennek élünk s az unalom réme ellen
Mámor a mi orvosunk,
Délig séta, délután meg turf,* totalisateur,*
Este színház, vacsorához pezsgő meg likőr,
(S a vége aztán rendesen:
Kankán a sima parketten.)
Hajhó! hajhó! hajhó!
(Kankán tánc.)
(Ős-Budavári Híradó)*

 

Az Ős-Budavára megnyitásáról szóló tudósítás megemlíti Serly monstre ének- és zenekarát is. Serly Lajos megérdemli a bővebb méltatást: ő is azok közé a derék és nyugtalan magyar úttörők közé tartozik, akiket olyan szívesen neveztek és neveznek hóbortosoknak. A következő cikkhez csak annyit teszek hozzá, hogy Serly, minthogy itthon nem részesült semmiféle támogatásban, 1905-ben kivándorolt Amerikába. Ott is halt meg; az ő fia, Serly Tibor fejezte be Bartók III. zongoraversenyét.

 

Serly zenekara Ős-Budavárában

Akik csupán szórakozást keresnek Budapestnek ma legdivatosabb és, mondhatni, legkedveltebb mulatóhelyén, Ős-Budavára terein, talán nem is gondolnak arra, hogy az ős-budai Szent-György téren működő zene- és énekkar minő hazafias szolgálatot teljesít napról napra. Anélkül, hogy hirdetett feladatul tűzte volna ki, a magyar nemzeti zene irodalmát ismerteti meg velünk. A zsibongó sokaság gondjait elverni megy az ódon színű épületek kávéstornácaiba, az árnyékos nyárfák alá, s egykedvűen hallgatja az ismeretlen dalokat; de aztán meglepve kapja föl néha a fejét. Egy-egy édes visszaemlékezés vagy a teljes ismeretlenség érdekessége kapja meg figyelmét. Vajon mi az, amit Serly játszat?

Csak rá kell pillantani a látogatónak a műsorra, hogy csodálkozva lássa a magyar dalok és zeneszerzemények hosszú sorát, melyeket két század teremtett, s ugyanez a két század nagy részben el is felejtett. Serly Lajos, a zenekar mestere, akit egy hosszú küzdelem sem bírt kiábrándítani eszményeiből, most a naponként hullámzó, tarka sokaságot csábítja a nemzeti zene iránti tiszteletre, melyre az ország városainak zárt körű társaságait Káldy tanította: a történeti magyar zene méltó megbecsülésére. Az ezredévi ünnepnek egyik jelensége ez is. Nem szabad tehát méltányolatlan hagynunk az érdemet. Serlyét, hogy eszményi lelkesedésétől buzdítva, a régi magyar dalok előadását berendezte s Ős-Budavára igazgatóságát, hogy erre tért nyújtott neki.

Nem első kísérlete ez Serlynek. Néhány évvel ezelőtt a maga kockázatán zenekart szervezett, mellyel a klasszikus zeneszerzemények mellett a magyar zeneirodalom gyöngyeit akarta bemutatni. A főváros sajnos hosszú huzavona után határozta el, hogy anyagi támogatásban részesíti a vállalatot akkor, midőn a zenekar már feloszlott. Serly kénytelen volt támogatás híján magánvállalkozónál, kávéházi teremben játszani; zenekarát, mely elé oly szép célt tűzött, nem becsülték annyira sem, mint egy katonazenekart. Kénytelen volt még báli zenélésre is vállalkozni, hogy zenekarát a jobb jövő reményében fenntarthassa. De hiába. Elúszott vagy 10 000 forintja, s a vége az lett, hogy a derék vállalkozás megbukott. Csak az idén támadt föl újra, midőn Serlynek sikerült szerződésre lépnie Ős-Budavára vállalkozóival.

Serly Lajos mint zeneszerző is jó nevet vívott ki; de tehetsége eddig nem talált arra az elismerésre, melyre már jóval kisebb képességek szert tettek. Talán azért, mert önálló gondolkozású, szókimondó ember, aki dalaiban is, valamint vélemény nyilvánításában az igazságot tartja szem előtt. A külföldön, amerre járt és működött, mint az ottani nyilatkozatok bizonyítják, mindenütt elismerés fogadta.

Egy időben, közel négy esztendeig, karmestere volt a Népszínháznak. Azelőtt a Kolozsvári Nemzeti Színháznak volt karmestere; előbb pedig már a külföldön, a többi közt Berlinben működött. Miután a Népszínháztól távozott, ismét külföldre ment. Münsterben rendkívül szíves közönségre talált. Később tanulmányainak kiegészítése végett huzamosabb ideig élt Párizsban, ahol több zeneszerzeménye jelent meg. De honvágya ismét visszahívta, s ebbe az időbe esett nagy reménnyel és öntudatos céllal megkísérlett, de a mostoha viszonyok közt vállalkozása, a fővárosi zenekar nem sikerült. És a székesfővárosnak még ma sincs zenekara. Ha nagygyakorlaton van a katonaság, egyáltalában nem lehet közhelyen orkesztrális zenét hallanunk.

Mialatt Serly a Népszínháznál volt, egész sor népszínműhöz és énekes vígjátékhoz írt zenét. Ezek a többi közt a Tót leány, Marcsa Mariska, Csókon szerzett vőlegény, Cigány Panna, Magdolna, Nőemancipáció stb. A külföldön írta a Rákosi Jenő szövegére a Marcia világszép asszonya operát, később a Titilla hadnagy új zenéjét. Komolyabb tehetsége nem burleszk operettre, hanem inkább az úgynevezett játékoperára utasítja. Nótái közül a Kis nyulacska, Bánatosan zeng a madár, Nincsen csillag, Budapesten nagy híre van a lánynak s még egy sereg fenntartja nevét a dalosok ajkán […]

(Vasárnapi Újság)*

 

A millenniumi hejehujának, a sok újonnan megnyílt szórakozóhelynek természetes velejárója volt, hogy éttermekben, kávéházakban, mulatókban – mindenütt, ahol mulatni lehetett, jóravaló cigánybanda húzta a hallgatót és a talp alá valót. (Ebben csak a katonazenekarok jelentettek konkurrenciát a romáknak.) Nagy is volt a cigányprímások becsülete. A komoly Vasárnapi Újság-ban Markó Miklós mesélt el a prímások életéből kalandos és csodálatos epizódokat

 

A mi magyar cigányaink

A fővárosi élet néhány legismertebb alakját mutatjuk be olvasóinknak, kik annyi víg órát és szórakozást szereznek szegénynek, gazdagnak egyaránt. A mi világlátott cigányaink, különösen a zenekarvezetők (a prímások) nemcsak itthon tudják még jobb kedvre hangolni a mulatót s fölvidítani vagy legalább elszórakoztatni a búsulót, hanem volt alkalmuk a külföldi zeneértő közönség, sőt fejedelmi személyek előtt is játszani, miközben sokféle kitüntetéseknek voltak részesei. Bizonyára nem lesz tehát érdektelen a mi cigányprímásainkkal foglalkozni, akik különben is csaknem valamennyien hírneves zenészektől származnak, és a Czinka Panna, Bihari János, Boka Károly, Patikárius meg Bunkó utódai vagy utódainak házastársai. Mióta külföldön annyira megszerették a magyar zenét, cigányaink most gyakrabban látogatnak el különösen az angol királyi és német császári udvarokhoz: rendesen kitüntetve, dicsőségben meggyarapodva térnek haza. Minthogy jó régi cigány szokás szerint egyik sem nagyon erőlteti meg magát a naplóírásban: hát csak amúgy elbeszéléseik után mondunk el egyet-mást változatos úti élményeikből, nemzetségi leszármazásukról és más egyéb dolgaikról, amelyek a nagyközönséget is érdekelhetik […]

(Vasárnapi Újság)*

 

Ha még megemlítjük, hogy a Vasárnapi Újság ugyanakkor egy teljes (és nem is kis méretű) oldalán közölte a kilenc leghíresebb cigányprímás jól sikerült képét, akkor felmérhetjük, milyen jelentőséget tulajdonítottak a millennium évében Balázs Kálmán, Rácz Laci, Piros Józsi, Banda Marci, Berkes Béla, Munczy Lajos, Balog Károly, Radics Béla és Rácz Pali művészetének.




Hátra Kezdőlap Előre