Az úttörők sikere

 

Nem a magyar színészet történetét akarom megírni, azt nem is írhatom, miután adatokkal nem rendelkezem. Csupán szülőim hiteles elmondásait jegyzem itt fel, és azon élményekből szedek össze egyes jeleneteket, melyeket egy hű, színházba járó egyén tapasztalhat, egy oly színházlátogató, kinek szülői e század legelejétől tehetségök szerint a színészetnek mint a közművelődést előmozdító intézménynek támogatói s az előadásoknak bírálói, látogatói voltak, s a Pesten működő színészi tagok jeleseit személyesen ismerték.

(…) Anyámtól, Takács Évától hallám emlegetni, hogy 1798-ban látott először színielőadást Kecskeméten; alkalmasint Kelemen* társulata volt. A társulat egyik tagja, Kótsi,* mint anyám beszélé, egy este egész új világot tárt elébe. Hihetetlenségnek látszott előtte, hogy ember képes legyen valódi alakjából kivetkezve, oly kénye-kedve szerint, vagyis művészi fogásokkal a színpadon különböző szerepekben működni.

Anyám ugyanis egyik rokonuknál, ha jól tudom, Szeles Jánoséknál volt szállva, s ezekkel volt a színházban. Ez este a színészek közül többen ott vacsoráltak, s anyám mint tizennyolc éves leány elragadtatva szólott az előadásról. Különösen egy agg szereplő volt bámulata tárgya (kár, hogy nem emlékezem a darab nevére), kit is látni akart.

– Akkor nézzen jól szemembe, szép húgom – mondá az egyik színész, maga Kótsi –, én játszottam az agg színészt.

– Az lehetetlen – felelé anyám megütődve.

– Meggyőzöm mindjárt állításomról – s Kótsi eltűnt; csakhamar azonban megjelent úgy, mint az este játszott, sőt még néhány mondatot is ismételt szerepéből agg, reszketeg hangon.

Anyám, mint emlegeté, bámulta ezen időtől kezdve a művészetet, azonban egyszersmind az emberekben való szép hite is ingadozni kezdett, gondolván, ha az ember ennyire képes a színpadon alakot ölteni, nincs e hatalmában ezt a mindennapi életben is megtenni!?

 

(Karacs Teréz:* A régi magyar színészetről, 217., 219)*




Hátra Kezdőlap Előre