Hogy látta őt Déryné?

 

Déry* egész bizalommal volt, hogy én hozzámegyek. Úgy tekintett, mint már azelőtt eljegyzett mátkáját. Megösmertette velem néhány fiatal jó barátját, úgymint Katona Józsefet, a híres Bánk bán szerzőjét, Kacskovics Jánost és Simoncsicsot,* az akkori főbíró öccsét. Mind derék ifjak voltak.

Egyszer a színlaposztó kezembe ad egy levelkét titkon, hogy meg ne lássa senki.

– Kitől?

– Nem szabad megmondani. Estére adja ide a feleletet – s azzal elment. Én féltem felbontani, még sohase kaptam titkos levelet. Mégis szerettem volna tudni, kitől jön, s mit foglal magában. Befutok hűséges főzőnénkhez:

– Jaj, Lizi, mit csináljak? Egy levelet kaptam, nem merem Tercsa mamának megmutatni.

– Hiszen mit fél – mondja –, bontsa fel, olvassa el.

Felbontom, nézem az aláírást, K. J. van aláírva, s ez volt a levélben:

 

„Holnap jókor haza kell utaznom. Én magát véghetetlen szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét, mióta először színpadon megláttam játszani, s ezen szende képet fogom titkon keblembe zárva, végleheletemig hordani. Ha meghallgat, s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot, ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja éltem irányát kormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel, félév múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni; ha fekete lesz, akkor szívem örökre gyászolni fog.

K. J.”

 

Én gondolkodtam, tűnődtem, ki lehet az a K. J. az ismerősök közül? Bizonyosan Kacskovics János. De soha a legkevésbé se közeledett felém. Hát ki? Nem emlékszem ily nevű ismerősre. Katona Józsi? Oh, az még inkább nem, mert az mindig oly mogorva, oly visszatartó; aztán az hármat se szólt még velem. Aztán akármelyik a kettő közül, nekem eszembe sincs egyiknek is jeleket küldözgetni.

– Hát már most mit csinál? – kérdi Lizi.

– Hát semmit se csinálok, Tercsa mamának ne szóljunk semmit; a levelet elégetem, s úgy teszek, mintha nem tudnék semmit. Így legjobb lesz.

(…) Midőn már megesküdtem Déryvel, azon ifjak, kik elutaztak, ki haza, ki vidékre, most már többnyire mind Pestre szállongtak. Én nem tudom ma se, juristá-k* voltak-e vagy jurátus-ok* (vagy ezen két címzet ugyanazon egyet jelent), én sohase kérdeztem, nem volt rá gondom. Másnap mentem Mérey* konziliáriusnéhoz megköszönni a főkötőt. Az utcán találkoztam Katona Józseffel. Köszön, megállít. Ő is most érkezett Pestre. Ez igen különös egyéniség volt. Nagy különc, szörnyű komoly mindig s igen rövid beszédű. Egy-egy szóval végzett mindent. Midőn Bánk bán-ját írta, ő Petur bánt a maga számára írta. Éppen olyan volt az ő jelleme is, azt nem engedte volna másnak játszani a világért sem. Ő később játszott a színpadon velünk, és igen jól játszotta az Abellino*  című játékban Abellinót. Ez a játék három szakaszban van (s mindenik öt fölvonásban), s három estve játszódják. Ő szeretett volna színész lenni, de orgánuma nem volt hozzá: igen az orrából beszélt. Alakja elég csinos volt, sugár termettel, de arca nem volt szép. Haja gesztenyeszín, de az úgy állott, mint a szeg. Írt ő még más darabokat is, úgymint a Karácsony éjszakájá-t* és a Pestis-t,* de azt nem volt szabad előadni. Azt, miután elolvastuk, visszavette, s nem jött többé elé.

Megállított tehát, amint mentem. Mondja:

– Jó napot!

Felelem nagy búsan: – Jó napot!

Reánéz főkötőmre:

– Ezért nem felelt hát levelemre?

– Micsoda levelére?

– Amelyben szalagot kértem jelül.

– Hát maga írta azt? Én nem tudtam.

– Sok szerencsét Déryhez! – s azzal ment. Én is.

(…) Egy bizonyos Gyertyánffy nevű ifjú volt ezen idő tájban Pesten a nevelőjével. Roppant gazdagságú szülék gyermeke, kik nem éppen azért tán, hogy tanuljon, hanem, mint érdemes nevelője mondá: időzzön, szórakozzék – szóval tetszése szerint éljen; aki későbbi időben azon roppant négyemeletű házat építtette a zsidópiacon. Ezen jeles, nagyra törekvő zsenge, egyetlen örökösnek – szerencsétlenségemre – legmagasabb figyelmét a színpadon magamra vontam, s úgy nyilatkozott mentorának, hogy ő a bolondulásig szerelmes belém, és mindent áldoz, mindent elkövet, hogy viszontszerelmemet megnyerje. Oh, boldog Isten, egy oly elkényeztetett puhálkodó kéjenc, ki nem éppen azért van Pesten, hogy tanuljon, hanem hogy kedve szerint élvezzen! De hogy lehessen velem megismerkedni? A kávéházban megcsípték Déryt, vele megismerkedtek, vacsorára vitték, s igen nagy barátságot kötöttek. A többi első színésszel is megismerkedett. Egyszer mondja Déry otthon:

– Holnap el vagyunk híva nagy ozsonnára, hát majd készülj föl.

– Hová?

– Gyertyánffyhoz. Igen nagy barátságot kötöttünk együtt. Igen gazdag szülék gyermeke, a nevelőjével van itt Pesten.

– Én bizony nem megyek – mondám –, jól tudod, hogy nem nagy barátja vagyok az ozsonnákra való menetelnek, kivált még nőtlen ifjúhoz.

– Te bohó, hiszen az egész társaság tagjai nejeikkel együtt vannak meghíva. Ma el fog jönni, hogy bemutathassam neked, s téged személyesen akar meghívni! …

Nemigen volt nagy kedvem, de gondolám: ha nők is lesznek ott, azokkal majd eltelik az idő.

Délután jön Déry egy idős és egy fiatalabb férfival a szobába:

– Édes feleségem, itt bemutatom az én barátomat, Gyertyánffy N. N.-t (biz én már a keresztnevére nem emlékszem) és nevelőjét … urat (azt is feledém, hogy hívták).

– Tessék helyet foglalni – mondám. Hozzám jön a kis fekete törzsök, ki különben igen elegánt volt öltözve, megcsókolja kezemet, de szörnyű bátortalan, ügyetlen bókolással.

– Az én ke-kedves ba-ba-rátom megígérte nekem, hohogy a tekintetes asszony sze-szerencséltetni ffo-fog.

Déryt jól láttam, amint magába fojtotta a kacagást. Én csak hajtogattam magamat, mint egy drótbaba, s csak mutogattam a helyet a leülésre. Déry azért nem szólt dadogásáról nekem, mert gyönyörködni akart zavaromon. Sokba is került visszatartani magamat.

Az első látogatás megvolt, minden gyanú nélkül részemről, csupán azt kell még megjegyeznem, hogy ez a fiatal leendő valami elkezdi, mikor már indulófélben voltak, Déryhez:

– Bba-ba-barátom, ígérje meg nekem, ha kiki-kisbaba lesz, engegem hi-hív ko-ko-komának… és mostantól fogva már mindig komának fogjuk egymást hívni. – Déryvel összecsókolódtak, s azzal mentek. Nekem se kellett több, hogy a kellemetlen benyomást még kiállhatatlanabbá tegye. Déryben is fájdalmas emléket ébresztett, s lehangolva ment szobájába.

(…) Egyszer egy reggelen hat órakor bejött Déry a szobámba, Gyertyánffyt karon vezetve, midőn még én ágyban feküdtem, s elkezd Déry mentegetődzni. De mielőtt végezhette volna, én Gyertyánffyhoz szóltam, s mondám:

– Hallgasson reám, Gyertyánffy úr. Az eddig elkövetett sértéseket, éretlenségeket úgy tekintem, mint egy elkényeztetett, makacs bolondéit, ki nem ismer illedelmet, s megáltalkodva hajhász valami időtöltés után, s maga se tudja, mit akar. De most utoljára mondom: többé szobámba be ne lépjen, s engem ne hívogasson komájának, én azt el nem szenvedem. Micsoda szemtelen bizalmaskodást követ el jelenleg is? – Déryre vetettem mérges pillantásaimat. – Még ágyban fekszem, s ide berohannak, mint valami szabad korcsmába. Ez neveletlenség. Tőled legalább több nevelést vártam volna.

Déry mentegetődzött, hogy azért történt, mivel ebéd után a Császárfürdőbe akartunk menni, s aztán vacsora után hazajönni.

– Sem most, sem ezentúl, se soha, soha, ne számoljanak reám, hogy valaha velök menjek bárhová. És most föl akarok kelni – s az ajtóra mutattam.

– Nnne-ne-ne tessék haragudni…

De én nagy hangon kiáltottam reájuk: – Föl akarok kelni… – s azzal takarodtak ki. Valami harmadnapra látom, hogy jön Gyertyánffy inasa egy esernyő alatt. Nagyon szakadt az eső, de ő – ezt oly komisch* volt nézni – nem volt az esernyő alatt, hanem távol tartván magától, ameddig csak a karját kinyújthatta, és egy staniclit hozott alatta, ő maga pedig csupa loccs! Jő felém, én csodálkozva s egyszersmind mosolyogva néztem, hogy miként hebickél kínosan felém. Én a konyha ajtajából néztem az esőt.

– Mi baj, Andris? – mondám, hogy oly keservesen nézett reám, mintha mondotta volna: szabadíts meg, asszonyom, e kínos helyzetből, mert az esernyőről hatalmasan csorgott a víz a nyakába.

– Tiszteli a tekintetes úrfi a tekintetes asszonykát, egy rózsát küldött.

Én nagy szemeket meresztettem reá: – Rózsát? – kérdém. – De hát miért hozza oly kínosan távol tartva az esernyőt az egyetlen rózsa fölött, hiszen ketten is megfértek volna alatta?

– Isten őrizz! Úgy adta az úrfi a kezembe, hogy így tartsam távol a lélegzetemtől, nehogy elhervadjon.

– Oh, szegény ember – mondám –, hát oly nagy lélegzete van, hogy a papíron is keresztülhat a párája? No, de ne búsuljon semmit, csak vigye vissza, s mondja az úrfiának, hogy nekem nem kell a rózsája, mert az én kezemben mindjárt elhervadna, s mondja, hogy meg se néztem, nehogy valami kár essék a rózsán.

– Az isten meg is őriz engem attól, hogy én visszavigyem, inkább mindjárt a Dunába ugrom.

– Hát miért?

– Hát azért, hogy azt mondta, mikor elindított: Andris, ha ennek a rózsának valami baja lesz, mire odaviszed, és nem lesz ép, és csak egy levélkéje is le lesz hervadva, mikor visszajössz az üzenettel, mindjárt keresztülváglak.

– Hát micsoda üzenetre vár? – kérdém.

– Azt már nem mondta meg, hogy mit tessék üzenni. Csak tessék fölbontani, itt van, és nekem megmondani, ép-e a rózsa?

Én éppen nem voltam rosszkedvemben, s kacagtam:

– Hátha azt üzenem, hogy egy levele lehervadt, mi lesz akkor?

– Akkor, akkor isten legyen irgalmas lelkemnek, haza se megyek, hanem egyenesen a Dunának.

Én fölbontottam a staniclit, de mindig kacagva a sületlen fiú félelmén: – No – mondom –, semmi baj. – Igaz, gyönyörű, ritka nagyságú, teljes rózsa volt egyetlen kis bimbóval, sűrű zöld levelei közül zamatos illatával leláncolta egész figyelmemet. De azért nem tekintettem kebelébe, csak körülnéztem. Ott állt a szegény fiú, bamba kifejezéssel arcán, s várta a halálos ítéletet. Meg is feledkeztem róla, hogy üzenetet vár. Mondom:

– Jól van András, hazamehet.

– Hát mit mondjak?

– Csak azt, hogy semmi baja a rózsának. – Bementem szobámba, beletettem egy pohár vízbe, s ablakomba helyeztem, többet reá se néztem a rózsára. Leültem kötésemmel, s elméláztam gondolatomban, hogy miféle jellemű lehet ez a Gyertyánffy? Úgy fél tőle a cselédje, s én csakis azért vettem el a rózsát, hogy a szegény fiú aggodalmát megszüntessem. De miután úgy kiutasítottam a szobámból durván, és ő még nekem rózsát küld? Azt határoztam felőle, hogy nem annyira szemtelen, hanem bárgyú. Szolgájával együtt hiányzik nála a negyedik kerék. Mily nagy dolgot csinált egy rózsával!

Egyszer csak hallom Samu kis sarkantyúját peregni. Fölugrom, ilyenkor szokott minden délután Nagy Jánosékhoz* menni. Ilyenkor láttuk egymást, néha csak egy percre; behívni nem mertem, hogy majd hazajön Déry. Esett az eső sűrűn, az esernyő alá is bevert, mondom neki:

– Menj, édes, megázol. – Igen bús lettem, hogy küldenem kellett, de ő csak a rózsára függesztette szemeit.

– Ej, de szép rózsája van az én Rózámnak.

Hirtelen kikapom a pohárból, megtörlöm a szárát:

– Ne, neked adom, Gyertyánffy küldte. Majd elmondok mindent, ha sétálni mehetünk, de most csak menj, jönni találnak.

Ő ment Nagyékhoz, szerencsére, mert jött Déry rögtön. Én Dérynek egy szót se akartam szólni a rózsáról, de eszembe jutott, hogy küldőjével nagy barátságban van Déry, s még majd megmondja neki Gyertyánffy, hogy nekem rózsát küldött. Hívom a szobalányt:

– Maris! Csak eredj, keríts nekem akárhol egy csomó rózsát, de ha nem kapsz, csak egyetlenegyet is, de izibe hozd el.

Elé is jött egy nagy csomó szép rózsával. Azonnal vízbe tettem ablakomban. Mitől félhettem volna? Nyugodtan leültem. De borult fölöttem az ég, és felhőiből egy rózsaharc kerekedett ki. A rózsa szép illatos leveleit elhullatta, s tövisei maradtak számomra.

Másnap már déltájban jött Déryhez Gyertyánffy, s mondja neki:

– Kedves komám! Én a kis tekintetes asszonynak egy szép rózsát küldöttem tegnap. Nem tudom, megvan-e még nála, igen szeretném tudni… de nem merek bemenni.

Bejött hozzám Déry, s mondja:

– Tegnap neked egy rózsát küldött a komám.

– Igen.

– Hát hol van?

– Ott a pohárban.

– Melyik az?

– Tudom is én? Odaszúrtam a többi közé. Tán visszakívánja? Vidd el neki az egész pohárral, válassza ki magának.

Déry beviszi, kiszedi a rózsákat.

– Az én rózsám nincs közötte.

– Hiszen rózsa, rózsa – mond férjem, vegyen el egyet helyette.

– Jja-ja-jaj, ne-ne-nem úgy van az, kedves komám.

– De el is nyílhatott az éjjel az a rózsa, komám.

– Nem lehet, megismerném, mert versek vannak a belső leveleire igen finom tollal írva.

– Versek? – bámul Déry. – Értem. – Jön, s behív a szobájába:

– Édes fiam, hol az a rózsa, mit komám küldött neked tegnap?

– Ott van a többi közt – mondám.

– Ne-ne-ne tessék haragudni, itt nincs, versek voltak beleírva.

– Versek??? Ej, mit küldözgeti nekem? Én nem őrzöm a virágját. Mit tudom én, hol van? Nekem ne alkalmatlankodjék többé semmivel – hebegém most már én is.

– De édes fiam, mégis igen különös, hogy a szobádból eltűnhessék valami, és te ne tudnál róla semmit. – Látta jól, hogy én sápadozom, s mindjárt gyanakodni kezdett.

– Azt kívánom, valld meg, hol a rózsa.

– Ej, mit tagadnám nagyon – mondám –, Samunak adtam.

És lőn roppant nagy szünet. Egyszerre Déry kezdé megtörni ezen kérdéssel:

– Samunak? Hát alattomban találkoztok egymással?

– Nem éppen alattomban, sőt mindenki láttára. Megmondottam még régen, hogyha találkozom vele az utcán, vagy bárhol, én ki nem kerülöm.

– De én megtiltottam a vele való társalgást.

– Jaj, az még akkor volt, s én engedelmeskedtem, minthogy nyugalmad kívánta. De azóta, ah, azóta, igen sok történt közöttünk … minélfogva elvesztéd jogodat velem parancsolni. Emlékezzél vissza minden közöttünk történtekre. Azt tudod jól, hogy ártatlan vagyok, magad is meg vagy róla győződve, de jóindulatomat meg nem vonom tőle. Nem vétkeztem semmit, nem is fogok… De legyen vége a perlekedésnek egy idegen jelenlétében… – s azzal kimentem a szobából, hevesen becsapva az ajtót.

(…) Egyszer Kultsár István úr* gyűlést hirdet. Összegyűlünk.

– Most az uraknak azon kell igyekezni, hogy sok új darabot adjanak, hogy begyűjtvén a publikumot, sok pénzük legyen az elutazáskor, és itt is mindent tisztába hozzanak, s útravalójuk is elég legyen, meg szép hírükhöz méltóképpen s illendően jelenhessenek meg, mert messze s idegenek közé mennek. Nevezetesen tegnap egy fiatalember jelent meg nálam, s egy színdarabot hozott hozzám, s igen kért, hogy adassam elé a színpadon, s hogy a nevét csak akkor mondja meg, ha tetszésben részesül a darab. Nekem nem volt időm elolvasni, tartsanak belőle olvasópróbát, a személyek után oda van írva a szerepek kiosztása is. Itt hagyom önöknek. Adják be véleményüket a darab minőségéről.

Ő távozott, a rendező olvasta a darabot. Midőn vége volt, egy mellettem ülő színész azt súgja fülembe:

– Nem vett észre semmit? – Ránézek, s mondom:

– Mit?

– Hiszen ez a történet a rózsával… s maga van érdekelve.

Mondom: – Vettem észre egy kis érintkezést, de hiszen én nem vagyok kacér. Itt ez a nő pedig az egész játék alatt csupa kacérságból áll, aztán végre az sül ki, hogy testvérbátyja az, kivel szerelmi viszonyt folytat.

– De, mondja, a nevek is bizonyítják, hogy a társaságot illeti.

(…) És így az egész társaság tagjainak első szillábái mind így voltak kiírva, hogy mindenikünkre rá lehetett ismerni, címe pedig ez volt: A Rózsa-harc, vagy az ártatlan legyek a szemtelen pókok közt.*

Én már a darab címét is sületlennek találtam, de egy szót se szóltam, csak odamegyek Benkéhez, s mondám:

– Csak azt a darabot, atyus, keresztül akarom nézni, minthogy nekem van benne a fő szerepem.

– De szerepeket kell kiíratni belőle.

Mondom: – Majd holnap. – Azzal mentem egyenesen Kultsár István úrhoz, mondom:

– Tekintetes úr, ez a darab nem adathatik elő.

– Nem-e?

– Nem.

– Hát mi okból?

– Itt van, elhoztam, s igen kérem, tessék eltiltani és örökre megsemmisíteni, mert engem akarnak benne kompromittálni, és ha színre kerül, azonnal elhagyom a társaságot, elmegyek Debrecenbe.

– Az volna még csak a szép – kiáltja. – Ez többé nem lát napvilágot.

Én köszöntem neki, s hazamentem. Másnap csak bámultak a tagok, hogy nem írhatnak szerepeket, én pedig egy fricskát mutattam nekik kacagva, de egy szót se szóltam.

 

Déryné* naplója, I. 189–190., 202–203., 253–255.,260–264., 278–279.)*

 

 

Katona József*

 

 

Katona József főszerepben, Dérynével egy színpadon

 




Hátra Kezdőlap Előre