A színészéletről – röviden

 

Egy estélynél irigyelvén sorsunkat, egy urak körül élősködő, durva egyén így szólott:

– Adta komédiásai, de könnyen élik a világot! Se nem szántanak, se nem vetnek, mégis az első úri asztaloknál törlik meg a szájukat.

És azt ő már más ízben is tevé. Mindenütt megjelent hívatlanul, és kifakadt illetlenül.

A háziúrhoz fordulva, így szóltam:

– Ha a tensuram megengedi, felelek neki.

– Tessék volt a válasz –, nem fog ártani egy kis lecke.

– Valóban mi, uraim – mondám –, színdarabot írunk, vagy a hazafiak és tudósok által írt darabokat lemásoljuk, szerepezzük, szcénába tesszük, s a szerepeket kiosztjuk, mi sokszor annyi vitába kerül, mint egy-egy megyei tisztújítás. Azután a szerepeket tanulmányozzuk és tanuljuk, a jellemfölfogásra, a jelmezek használatára egymást oktatjuk, fölötte vitatkozunk, ha idegen szólásforma fordul elő szerepeinkben, mint példának okáért „rövidebbet húzni”, „bagolyok tükre”, „jól kinéz”, stb., ha ilyenek találkoznak, magyarosabbá tesszük, s megkedveltetjük nézőinkkel azt, amit talán olvasás után később vagy sohasem kedvelnének meg, de tőlünk hallván, sajátjukká teszik.

Minden városban új színpadot állítunk, oda előre követeket küldünk, hogy az elöljáróktól az engedelmet kinyerjük. A fogadósoktól termet kibérelni, akik a mi kényuraink, mert úgy zsarolnak, amint nekik tetszik, nyírnak bennünket, mint a juhokat, azonban egy bálért, mikor tetszik, kiteszik szűrünket – ez is csak munkával és küzdelemmel jár. Cédulát, azaz színlapot kell nyomatni vagy írni. A játék próbái minden reggelt igénybe vesznek. Annyi öltöny nincs, hogy minden színdarabnak külön meglenne a maga jelmeze, hanem ma a magyarból törököt, holnap a spanyolból orosz jelmezt kell alkalmazni. A pénztárhoz, jegyekhez, világításhoz, díszítményekhez, kellékeknek, némaszemélyekhez egyén szükséges. Kell azon felül rendező, ügyelő, súgó, ezen úgy segítünk, hogy amely színész valamely fölvonásban nem működik, e foglalkozások egyikét a vállaira nyomják, és így megesik, hogy néha a legnagyobb télben is izzadnia kell a teendők miatt. Így azt tartom, uraim, mi munka nélkül nem élünk, és sehová be nem tolakodunk. Csak akinek tetszik, az járul pénztárunkhoz; kinek nem tetszik a színészetet pártolni, sohase féljen, hogy azért felelet alá vonják. Azonban annyit mondhatok, hogy vannak, kik ingyen is élvezik előadásainkat. Az úr legjobb bizonyságot tehet róla, ki még egy fillérrel sem járult ez ügyhöz, mégis gyalázza.

Erre az ifjú kalapját kezébe ragadá.

– Rossz lélek vitázzon kenddel – mondá. – Látom, beszélni tud, a szája akkora, mint egy tízakós* hordó. Most van becsületük, de megérem én nemsokára, hogy elviszi kendteket innen a manó.

 

(Balog István:* Egy agg magyar színész életéből, 345–349




Hátra Kezdőlap Előre