Dérynéék megérkeznek…

 

Egyszer [1815-ben] egy napon Kultsár úr* gyűlést hirdetett, hogy az egész társaság jelen legyen. Midőn mind odafönt voltunk, bejő Kultsár úr, egy nagy, pecsétes levelet hozván kezében, s tudtára adó a társaságnak, hogy holnap lesz az utolsó játék, mely ki van tűzve, és bontani fogják a Rondellát.

– Itt adom át önöknek ezen ajánlólevelet Pest megyétől, melyet önök számára kieszközöltem. Mehetnek vele mint Pest vármegye által pártfogolt társaság egész Magyar és Erdélyországon keresztül-kasul. Menjenek, hirdessék a magyar nyelv szükségességét, miként hajdan az apostolok hirdették a hittant. Pest sohase fog közömbös lenni sorsuk iránt, és én levelezésben fogok ezentúl lenni önökkel, és amikor szükségük lesz tanácsomra vagy intézkedésemre, mindenkor szólítsanak föl barátságos tudósításaikkal. Mindenkor részt vevő barátjukra találnak bennem. A szép magaviseletet nem kell ajánlanom. Mind az igazgatóság, mind a közönség meg volt elégedve magokviseletével. Éljenek boldogul! Legelőször is Egerbe, onnan Miskolcra törekedjenek. Szerencse vezérelje önöket.

(…) Mindenikünk könnyezve búcsúzott el a jó Kultsár István intendáns úrtól. De könnyezett szívében mindenik a kedves Pest elhagyása miatt… Most már pakolás, úti készületek foglalták el időnket. Bús volt az egész társaság. Ha együvé gyűltünk egymást látogatva, vagy jó ismerőseinktől búcsúzva, mindig könnyes szemekkel találkoztunk az utcákon minden ismerősökkel.

(…) Még Pesten létünkkor televerték fejemet némely ifjak balítéletekkel, mondván:

– Ne menjen, Déryné, Miskolcra, ott csupán nagy karimájú kalapos embereknek fog játszani; aztán mind csupa fehér kendővel bekötött fejű asszonyok ülnek a zártszékekben – s így hát nem is igen magas fogalmam volt Miskolc műveltségéről.

Már estve volt, midőn a városba hajtattunk, s kellemetlen kinézésűnek tetszett a külseje: sok rongyos viskó állott előttünk s elkezdettünk Murányinéval* röhögni fölötte, hogy majd vajon melyikében ezen Rondelláknak fognak nekünk színpadot építeni. Amint így mókázunk, egyszer csak egy széles, mély árokba éreztük magunkat leereszkedve.

– Jaj! – kiálték. – Itt lesznek a süllyesztő masinák.

Azon az árkon kellett akkoriban időben a városba leereszkedni. Azonban midőn abból kiértünk, egyszerre a városban találtuk magunkat. Már akkor minden ház ablakából gyertyavilág özönlött felénk, alacsonyabb, magasabb házakból egyaránt. Szép este volt, s bár késő, de mégis sok csinos nép sétált az utcákon. Ez már mindjárt más hangulatba emelt bennünket. De hová szállunk? Lesz-e itt oly épület, hol ennyi szekér beállíthat: tizenkét szekérnek sok hely kell.

– Hej földi! – szólítottak meg egy bámészkodó parasztot. – Hol lehet itt beszállni? Hol van egy fogadó?

– Itt, ni, mindjárt, az a nagy épület, ahol az a sok ablak világít.

Még jó darabot kellett fölfelé jönni, míg megpillantottuk a Koronavendéglőt.

– Ah – mondánk –, alászolgája! Hisz nem éppen oly fekete az ördög, mint ahogy festik.

A szekerek zörejére minden ajtóból özönlött ki a sok kellner,* hausknecht,* nyitották a kaput, innen is, onnan is bukdosott ki a sok vendég. Berobogtunk, vagy két szekér a kapu alá. Mi voltunk az elsők Murányinéval. Leszálltunk. Jött oda a kellner:

– Mit parancsolnak?

– Legelőbbszer is szobákat nyissanak.

– Nem lehet, mind el vannak foglalva.

– Csak nem hálunk itt az udvaron?

(…) Én már leugrottam; tömérdek nép tódult a kapu alá, alig tudtunk mozogni. Hozták a gyertyákat, lámpákat világítani; odatolongtak a vendéglői vendégek, bekukkantottak az ernyő alá, Murányiné szép asszony volt. Mindjárt kezdettek lármát ütni s kiabálni a kellnerekre:

– Segíteni kell a dolgon, a dámáknak szoba kell, Jean.

Ezalatt a zajra kijött a fogadós, mind körülfogták, színészek, urak, mind kiáltották egyszerre:

– Szobákat, szobákat.

– Jó, adnék szívesen – mond a fogadós –, de egyetlenegy sincs üres.

Ezalatt hangzott a vendégek közül: – A pesti társaság … színészek. – Ezalatt én csak mind bámultam, még sohase utaztam ily nagy számmal, és néztem mindenfelé, hogy milyenek azok a nagy karimás kalapú emberek? De nem láttam egyetlenegyet se, sőt igen csinos, illedelmes ifjakat s férfiakat. A Korona előtt, de csak az utcán, a nők, kik sétáltak, mind megállottak. Ez így tartott egy kis ideig, és gondolám, hiszen itt urak vannak, ez víg város, itt jó lesz nekünk. Ahogy ott cibálták a fogadóst, mondja:

– Hacsak a nagyszálába nem szállnak be az urak?…

– Ugyan, hát miért nem mondta mindjárt, már azóta le is pakoltunk volna.

Elkezdődött a pakolás, majd éjfélig tartott. A férfiak odalent enni kértek, volt minden. Mi fölvitettünk egy kevés vacsorát. Én csakhamar a párnazsákomat kértem, hogy lefekhessem.

De igen fölbiggyesztettem ajkaimat, amidőn hozták a sok szalmát a nőtlen ifjak számára. Életemben sohase szenvedhettem egy szalmaszálat se a szobámban; ha egy szál történetesen valami ruhán becsúszott, nem aludtam.

– Jaj – mondám –, hát az a sok szalma mind itt lesz a földön?

– Hát – mondák –, annyi ágyat csak nem állíthatnak föl a teremben.

– Elég baj – mondám –, már most szépen lefekhetünk, mint a disznó az ólban. De nekem hozzanak legalább egy olaszfalat, különben le se fekszem.

Elment a mumus Murányi nagy dühösen: – Ennek a capriciósának mindig vannak valami kifogásai. – Murányiné is utánakiált:

– Nekem is, Zsiga!

Lement az asszonyhoz, s kérte Murányi nagyon. Végre nagy nehezen mondá:

– Egyetlenegy van, de az nekem kell, mert sokszor a vendégek itt kártyáznak a szobában, s én amellé vonulok aludni.

– No, de most igen szépen kérem…

Murányi is szép ember volt, s tudott hízelegni, ahol szükséges volt. Végre fölcipeltette a szolgával az olaszfalat, s szent volt a békesség. Elaludtunk az úrban, de még odavetettem Murányinak:

– Bizony, ha nem hozott volna, le se feküdtem volna, de egy se aludt volna egész éjjel. Elővettem volna a gitáromat, s reggelig mindig énekeltem volna.

Murányiné elkiáltja magát:

– Dögölj már egyszer.

– Már megdöglöttem – mondám, s halálos kacagást vittem véghez.

No de milyen volt a fölébredés! Borzasztó volt végignézni azon a termen. Az a sok szalma; mindenik csomón elterülve az a sok férfi, ki csak hajnalkor jött föl aludni, mert a vendégek megismerkedtek velök, s itatták, vendégelték őket! A ruhájok szerteszórva hevert. A sok gyerek, egyik itt nyafogott, vizet kért; a másik sikoltott, hánykolódott (– Kávét, mamám, kávét! –); másoknak más bajuk volt!

– Istenem – mondám –, csak most az egyszer szabadíts meg, sohase utazom többé egész társasággal.

– Hja – mondá Tercsa mama –, még többször is fogod te ezt próbálni, ha már utaznunk kell.

Hamarosan megmosdottam, fölöltöztem, kimentem, lementem a kapu elé friss levegőt szívni, s mondám:

– Föl ne hívjanak engem reggelizni, míg a terem ki nem lesz takarítva.

De föl is riasztották az elsőbbek a boglyas úrfiakat, mert szállásokat kellett keresni és helyiséget, ahol színpadot lehessen építeni.

A társaság vezértagjai végre fölkészültek, s mentek a vármegye házához a Pest vármegyétől nyert ajánlólevéllel, magukat a főszolgabírónál s a többi fő uraknál bemutatandók. Midőn visszatértek, szörnyű vidám kedéllyel sorolták elé azon szíves fogadást, melyben részesültek, s milyen lelkes, igaz magyar bensőséggel fogta karon Erős főszolgabíró hol az egyiket, hol a másikat, s vezette őket a többi tisztviselő urakhoz, kik mind valóságos, eredeti magyarok! A főpénztárnok egy igen érdemes öregúr, Miskolczy György úr,* azután Szrógh Sámuel, szenátor Ragályi,* ezek voltak a színház-, vagyis a színésztársaságot rendező komité, s mindjárt oly hévvel jártak-keltek a társaság ügyében, színpad fölépítésére alkalmas helyiséget keresni, mintha az ő boldogságuk függött volna tőle.

Nem leltek sehol. Erős József főszolgabíró úr, ki valóban egy joviális, tevékeny ember volt, nem hamar mondott le a fölkarolt dologról; különben is ő és nagyon tisztelt családja, tudniillik nője és kisasszonya voltak mindég Miskolcon a tongeberek.*

Visszatérvén a helyiség kereséséből, sehol, sehol se leltek alkalmas helyet, hol színpadot építhettek volna, összecsoportoztak a Korona udvarán tanácskozni: hogy már most mi lesz és mi legyen? A Korona udvarán volt és áll mai napig is egy nagy, négyszögű, nyílt kocsiszín, erős kőoszlopokon, magas, bezsindelyezett tetővel. Erős főszolgabíró úr rápillant:

– Urak! Itt a színpad.

A színészek nagy szemeket meresztettek, különös, nagy kérdőjellel arcukon:

– Itt? A lovak fölött? Itt lehetetlen lesz játszani.

– Ej, miért nem? – mondák az urak. – Szükségből, míg jobbat kapunk.

– De akkor magasabbra kell emelni a ketrecforma tetejét.

– Hát fölemeljük.

– De hol járnak föl a színészek a színpadra?

– A publikum között.

– Ám legyen, a végzés teljes – mondám, és azzal fölsiettem kedvetlenül a közös nagyterembe. Egy-két nap alatt mindenki elköltözött a szállására, csak én maradtam ott a Murányi* családdal; még nem leltek alkalmas szállást számunkra.

A színpad készítéséhez rögtön hozzáfogtak…

 

(Déryné* naplója, I. 296–297., 306–312.)*




Hátra Kezdőlap Előre