Leszállottunk kocsinkról, azt vetve okul, hogy szállást keresni menendünk. (…)
– Nézze, ön – mondá az igazgató –, ama faoszlopos házat, melyen egy gólyafészek van, az a faluháza, kocsma, most meg egyúttal színház is leend.
– Gólyafészek a színházon?
– Miért ne? No, mit tesz az? – így elégítének ki a többiek.
És meg kellett nyugodnom a gólyafészekben.
– Még ma játszani is fogunk; önnek mára igen jó szerepet adhatok.
– Még ma játszani?
– Igen, a Fehérek-et;* ön játszandja a kormányzót.
– Én, oh, kérem.
– Ne féljen, a szerepet jól meghúzzuk.
– Sohase húzogassák biz azt – felelém –, majd nagyon elnyúlik.
– Ezt sem érti ön, plajbásszal húzzuk rövidre.
– De az öltözék?
– Frakk van, szolgálómtól harisnyát kér, papiros inggallért tesz, bakancs vagy cipő, a többi a maszkírung dolga.
*
Az előreküldött szálláskereső trupp* gondoskodott szeretett gyámnokáról is, s mi egy lakatosműhely melletti üres kamrába benyitottunk, mint igazgatósági centrális* lakásba. Egyszerre lett sürgés-forgás, lótás-futás, tepsi, fazék, főzőkalán, bogrács és fakotralék után, mindennemű kérdések és feleletek, szegek, lécek, szerepek, miniszterek, királyok, pórok és bárók iránt, végre midőn az egész trupp begyűlt a kis kamrába, egy oly sajátságos káosz kerekedett az egészből, melyben én ki nem ismerhettem magamat, s hirtelenében nem tudtak kitalálni, fiú vagyok-é vagy leány?
Hideg szél süvöltgetett be a kamra antik gerendái alól, a hindu főnöknek tetsző igazgató a tűzhely tekintélyes polcán foglalt helyet, s osztogatta parancsait, ide-oda mérgesen kapkodva, mint midőn egy hörcsögöt négy-öt kutya vesz körbe, s kétséges viadalt kezdenek vele.
– Víznemissza úr hordja a cédulát.
– Még hisz nincs megírva.
– Kapják le az urak hamar ezen a ládán. Ön is, kérem hozzám intézve szavait –, lásson hozzá.
– Nincs papiros.
– Vegyenek hitelbe. Tűlábi úr lásson a színpadhoz.
– Nincs szeg, léc kevés van.
– Fusson egy bilét-tel* a vasárushoz, egy a lécekért. Anyjuk, siess az ebéddel, neked ma Miss Annát kell játszani.
– Én Miss Annát? Megbolondult az úr?
– Ez az új asszonyság még nem játszta Miss Annát, neki kéne játszani, de nem tudja betanulni estélig, s így anyjukom, te univerzális zseni, te állj elő.
– Ez az asszonyság hazudik, az öregapjának sem hiszem, hogy ne játszta volna már, én nem naívoskodom, ő elejti a hercegnőt, hogy sohase veszi fel. Víznemissza úr, ne hordja a cédulát. Nem játszom.
– Már el van hordva több felénél.
– Hirdethetnek az urak mást, ne is álmodják, hogy játszani fogok.
A sánta primadonna rövidebbik lábára állott, a hosszabbikat megvetette, s egy puliszkakeverő fával készült a bekövetkezendő harcra. A többség kedélye e hatalmas állás látásra lassankint lecsillapodott, s elhatároztatott, hogy A Mátyás király* fog adatni.
– Görhesi úr, kérek egy húszast.
– Mire?
– Még ma semmit se ettem.
– Haszontalan, pimasz ember, az a baja, hogy éhezik? Én három hónapig nem ettem egyebet puliszkánál, mégis itt vagyok.
– Az nekem nem elég, pénzt, vagy nem játszom.
– Nem játszik? Megyek a szolgabíróhoz, felhozatom vason.
– Én meg az urat kikísértetem a faluból, ha nincs pénze, a trupp nem tartozik önt követni; urak, menjünk napszámba, hagyjuk itt ezt a kupecembert.
– Ugyan, kérem az urakat, ítéljék meg: nem embertelenül bánik velem ez a jó úr? Hisz a bőrömet csak nem adhatom oda, itt van öt garas, lakjék jól, utolsó fillérem is odaadom.
És ekképp a baj elhárítva lőn.
*
Lassankint minden bajok göröngyei kisimulni kezdettek; mint minden baj után, úgy itt is egy véletlen könnyülés érkezett. Amint éppen Mátyás király szerepkiosztásán újra összeberrentek, s hat tag között lehetetlennek látszott a kiosztás, a súgó örömmel beszalad azon hírrel, miképp vendégszínész érkezik.
– Itt van Korcsi! Éljen Korcsi! Szervusz Gazsi! – riadtak fel Tháliának desperálni* kezdett ócska apostolai.
– Hát honnan?
– Csak Jánoshídjáról, tán éppen jókor jövök?
– Jókor-é? Szóljon az úr, mit akar játszani? – kérdé a főnök.
– Mindegy nekem, én mindent játszom. Tehát lepakolhatok?
– Bátran!
Erre az újonnan érkezett frakkja hátulsó zsebéből hidegen kivett egy zsebkendőbe tekert valamit, s az ablak keskeny fájára tette.
– Itt az egész garderobe!
Röhögés és pattogó elménckedések szikrái hullottak a lepakolt garderobe-ra.
– Tehát ma ön fogja Mátyás királyt személyesíteni, én Köpeczi Mátyást, Víznemissza úr a kisbírót. Anyjukom, ma eljárjuk megint ketten a bolondját: Fehér cipó, szalonna…
A centrális kamra zengett volna az általános énekpróbától, ha az éhes hangok ki nem röpkedtek volna a gerendák alatti nyílásokon. Az ének után szólott a korifeus:*
– Urak, megvolt a próba, készüljenek a játékhoz.
*
Hat óra tájban szerény, de mégis szembetűnő sürgölődést lehetett észrevenni a faoszlopos kocsmaház előtt. A gólya ugyan maga is igen jó kedvvel kezdett kelepelni, de még ez nem tette az egészet. Négy jó fogós legény támasztotta a szúette oszlopokat, képpel befelé a teremnek, honnan az együgyűségnek felötlő mázos ponyvák lebegtek feléjök, kifejezéseikből pajkos kíváncsiság vigyorgott.
– Látod-e, Ferkó?
– Kívül látom, de belül nem.
– Megnézzük pedig belül is, ha nem fizetünk is.
– Meg?
– Meg, ha addig élünk is.
– Hisz ezek csak pénzcsalók.
– Pénzcsalók a komógyiások mind, valahány van.
– Ha be nem eresztenek, én mind a söntésbe hányom űket.
Ilyetén párbeszédek folyta közt az ajtó küszöbén megjelent a főnök, Köpeczi Mátyásnak öltözködve, pedant, komoly képpel kinézve az utca homályos jövendőjébe. Várt sokféle népet, mint Zalán várt egykor Alpáron segédsereget keletről. A támaszkodó suhancokat kevélyen végignézte.
– Ejha! – bámult az egyik kritikus suhanc.
– Ugyancsak fölcifrázta magát! Abban a feszes nadrágban járja a kötéltáncot? Nohát! A szél is segít rajta!
– Semmirekellők, kotródtok el innen!
– Micsoda? Jerünk be, pajtás! Ne féljünk ettül a szemfényvesztőtül! Kapd a levegőbe!
Úgy lett. A szűrös–ködmenes kritikusok elfoglalták az első helyet, a főnök jónak látta tréfának venni az egész dolgot, s a ponyva védszárnyai alá bújt.
Azalatt az öltözködések külön nemei vonák fel figyelmem sárkányát. Legkitűnőbb szorgalmú vala ebben az érkezett vendég, Korcsi úr. Ez fekete nadrágja végét bekötötte bakancsa felett, – s előállott egy királyi magyar nadrág.
– Igazgató úr, adjon egy tógát!
– Nincs fényes magyar tógám!
– No, hát majd elstilizálom.
S el is stilizálta emberül, mert azonnal felhúzta hidegvérűleg mindennapi frakkját, és egy bagósüveget fejébe nyomott.
– Mit csinál ön? – kérdé a főnök.
– Stilizálom Mátyás király tógáját.
– Hát frakkban akarja Mátyás királyt játszani?
– No, hát ha nincs más?
– Az istenért, Szent Istvántól fogva minden királyt eljátszhat frakkban, csak ezt a Mátyást nem; fogja ön, itt van egy oltdajcs* tóga.
Majd azután kisompolygott hálóforma köpenyben Köpeczi Mátyásunk, a kasszát megtekintendő. Ismét megelégedetten hozzánk jött, s felszólala:
– Urak, siessenek, játék lesz, hat húszas van a kasszában!
*
A kezdés ideje közelgett már, s a főnök jónak látta fölgyújtatni, hogy világos vagy legalább szürkés lenne a teremben.
– Hol a világosító? Miért nem gyújtogat?
– A konyhában, a konyhában van!
És én, hogy haszonvehetővé tegyem magamat, a nagy cselekvőségi tagok között kifutok, behívandó a világosítót. És oh – mit látok?
Mátyás király személyesítője egy lábossal foglalkozott a tűzhelynél; elsőbben azt véltem, tán valami szemfényvesztő kémikai vegyületet keverget benne, de később bámulva szemléltem abban olyforma folyadékot, amelyből a gyertyát szokták mártogatni.
– Mit csinál ön? Jöjjön hamar, a játék kezdődik.
Korcsi úr hidegvérűleg állott, míg egy harmadszori csengetésre fölkapá edényét, s az orchestrum helyén keresztülmenve, négy mécsbéllel vesződött egy ideig, míg végre egy szál kulissza tömkelegében eltűnt, s egyszerre a színpadon állott egész királyi méltóságában.
És a játék folyott, kerekdeden, gördült, mint a talyigakerék, összevágott, mint a karikacsapás. Az első helyen ülők ugyan szigorúan megbírálták a játékot, s hangos észrevételeket tőnek vala. Ha azon csekély skandalum* nem esik, miképp a sánta, de nemes tűzű heroina a jámbor súgót, hű ministránsomat a felavatásnál, ki nem löki a színpad közepéig egy keskeny kulissza mögül, magam is a jelesek közé soroznám az előadást. De már erre az én súgóm sem akarta többé kezébe venni a darabot, zavar keletkezett, a heroinára rohantak, s a hős férj védelemre.
– Üsd a heroinét!
– Üsd a bicebócát!
– Ferkó – szólamlott meg az egyik kritikus –, én azt mondom, ez már nem tartozik a játékhoz, ezek alkalmasint egymást puhítják a játék rovására.
– Ezek bolonddá tettek bennünket.
– De engem, úgy segéljen, bolonddá nem tesz engem, ha megfizettük, már most verjük le a hátukon.
Egyszerre azonban megszűnt a marakodás forgószele, mindenki helyére ugrott, s dacára a befizetett pénzbánónak, elütötték-verték Mátyás királyt a halhatatlan komégyiások istenigazában.
(Vajda János: Töredékek egy vándorszínész naplójából, Pesti Divatlap, 1848. 8. sz.)*