Déryné * – erdélyi pályatársairól

 

Két egyénről kell megemlékeznem, kik a közönség közszeretetében részesültek, s mindketten különcök voltak. Most jelenleg nem voltak színháznál.

Neéb Mária* kisasszony, egy ügyvéd elmaradt özvegyének leánya, ki nagy hajlamot érzett a színészet eránt, színésznő lett. Eleintén fiatal szerepeket játszott, de később a komikumra jött kedve, s a publikum véghetetlen szerette; de külön természeténél fogva igen nagy utánjárással lehetett őt a társaságnak megnyerni. Ő most is vonakodott, de végre sok rimánkodásra, melyhez én is csatoltam kéréseimet, engedett és szerződött. De nem oly könnyű volt boldogulni a nagyhírű komikus Jancsó Pál úrral. Ő a vad különcök közé tartozott, kik senkit se szenvedhetnek, hacsak nem az ő teremtményök, vagy régi közérdek nem köti őket valamely lényhez. Ő is most vákált. Megkeresték, hogy fölhívják a választmány eleibe. Hasztalan. Elbújt. Ha színészt látott az utcán menni: huss, bebújt egy kapu mögé, mintha észre se vette volna a színészt, hogy őt keresi. Végre több idő lefolyta után, csakugyan nagy kérelemre, sikerült őt megnyerni. Gróf Teleki Sámuel bírta őt rávenni, ki élete fogytáig szabad asztalt engedett neki már régóta.

Sokat beszéltek nekem az öregúr különcködéseiről. Ha játszott akkor, mikor én is játszottam, elbújt, öltözködve már, a legsötétebb álfalak közé, és nem jött elé, csak a jelenésre. Nem is beszélhettem vele soha. Csak úgy lestem az alkalmat, hogy köszönthessem őt. Egész arcát betakarta, fülig fölhúzott köpenye gallérjába. Mindég igen nagy publikum volt, ha játsztam is, de kivált ha jutalomjátékom volt, zsúfolt színház volt. Jancsó engemet nem szenvedhetett. Ily alkalommal odamegy egyszer Székelynéhez,* s azt mondja:

– Ez az idegenországi asszony sok pénzt kivisz az országból. Jó volna már hazaküldeni. – Szentpéteryt* elkeresztelte Bügözdinek:

– Hát az a Bügözdi, hogy meri ő Celesztin* szerepeit rongálni? – Mert Szentpéteryt is szerette a publikum.

Mondom egyszer a bizalmasabb nők előtt:

– Meglássák, megszelídítem Jancsót, minthogy nem szenvedhet.

Egy próba alkalmával kilestem, hogy hová bújt. Ha észrevette volna, hogy őt keresem, elszaladt volna. De úgy közeledtem feléje: mindig a földre nézve, mintha elvesztettem volna valamit. Ott dörmögtem magamban:

– Itt ejtettem el a fél kesztyűmet és … ah, kedves pater, hogy mégis valahára oly szerencsés lehetek üdvözölhetni a nagyhírű művészt, kinek híres neve egész Magyarhonban hangzik. Fogadja el itt mély tiszteletemet, kedves pater, s engedje meg, hogy én is dicsekedhessem erántami jóindulatával.

Azalatt ő mindig reszelte a torkát, és úgy vettem észre zavarából, hogy engem oda kívánna inkább, ahol a bors terem. De nem bocsátottam a kezét, oly szorosan tartottam, hogy el nem futhatott.

– Oh, édes leányom – nyögte végre –, én igen tisztelem a szép talentumot.

– Csak szeressen engem, kedves paterkám! Ugye, szeretni fog?

– Hehehe! Oh, mindenesetre… – de ez oly hidegen és vontatva mondatott, hogy le kellett mondanom a jó siker felől.

De később egyszer látom, hogy igen kopott, piszkos nadrág van rajta. Próbán voltunk. Mellé ültem az álfalak megett.

– Ah, kedves paterkám, de nagy méregben vagyok!

– Hát mi baj? – kérdé.

– Hát, minthogy én férfiszerepeket is játszom, mindig tartok magamnak férfiruhákat is. Még Magyarországon csináltattam magamnak egy szép fehér nadrágot. Még nem játszottam benne. Most majd elévesszük Don Caesarió-t,* megpróbálom, hát bő, s nem használhatom. Kénytelen vagyok mást csináltatni. Oly nagy, hogy a paternak is jó volna. Ugye, nem sérteném meg vele, kedves paterkám?

– Oh, oh! Nem. Teljességgel nem, édes leányom.

– Hát legyen szerencsém, paterka, holnap egy findzsa kávéra.

Eljött. Senkit se szeretett többé, csak engem. Én voltam előtte minden nőknek legnemesebbje.

Mondták róla, hogy szörnyű fösvény volt, egy garast se ad ki a maga részére semmiért, se ennivalóért, se ruházatért. Ez ugyan látszott is rajta, mert sohase látta őt az ember tisztában, és mint mondták, sohase volt mégis pénze. De ha az utcán járkált, s meglátott egy mezítlábas szolgálót vagy más parasztleányt, akinek kicsiny lába volt, megállította az öregúr.

– Hová mégy, édes leányom? Mutasd a lábad? Hát miért jársz mezítláb?

– Mert nincs min venni papucsot.

– No, nesze. Vegyél rajta papucsot.

Sok adomát beszéltek róla.

 

(Déryné* naplója, II. 141–144.)




Hátra Kezdőlap Előre