Jancsó-adomák

 

Azt hiszem, nem leend egészen minden érdek nélküli, ha én, ki szegény Jancsót személyesen és igen jól ismertem, életéből néhány jellemző adomát a közönség eleibe juttatok.

Gróf K. I. két fia Bécsből, hol tanultak, hazajövén Kolozsvárra, látni óhajtották a már hajdanta ismert Jancsót, s megkérték édesapjukat, hogy őt ebédre meghívhassák.

Az öreg gróf fiai kérésének szívesen engedett. Asztalnál ülnek, s éppen a zöldséget költik. Az egyik úrfi türelmetlenül azt kérdi:

– Jancsó úr! Jóllakott-e már?

– De hát minek? – viszonzá Jancsó.

– Azért – mond a fiatal gróf –, hogy ha már jóllakott volna, csináljon nekünk egy kis komédiát.

– Én? Komédiát? Neked? – Erre indulattal feláll. – Komédiát? Csináljon neked komédiát az apád! Te bécsi szamár!

Székét hátradöfte, s bár az étkeknek igen nagy barátja volt, de nincs a földön oly ganyméd,* ki e szertelen bántalom után őt visszavarázsolni képes lett volna. Tekintélyre pedig, ha felmérgesedett, mit sem adott és szitkozódva és mormogva (– Én? Komédiát? Neked? –) eltávozott.

Az öreg gróf, ismerve Jancsót, monda fiainak:

– Lássátok, igen siettetek, amit tőle kívántatok, az későbbre minden erőltetés nélkül is meglett volna.

 

*

 

Volt egy Bartha* nevű színész. Ez egyéniség egykor a kolozsvári reformátum kollégyomban tógás diák, s e minőségében víg és leleményes eszű fráter volt.

Az oskolai közvélemény, mely néha oly olcsó áron szokott babérokat tűzni a kollégák halántékaira, erről a Bartháról azt mondta: „Ez ám a színésznek termett ember!”

Hanem a jósló fiatalság úgy járt vele, mint a római nevelő a konzul fiával.

De hát hogyan járt a római nevelő a konzul fiával?

Úgy, hogy ha sétálni mentek, az úton mennyi tyúk, lúd, réce sat. elejökbe akadt, a fiú mind agyonverte. És a nevelő ez előjelekből botor ésszel azt következtette, hogy a konzulúrfiból nagy hadvezér fog lenni. És a konzulúrfiból lett haramia.

Moór Károly is haramia volt, de Barthából a világ kincseért sem vált Moór Károly, hanem vált ernyedetlen hordozója a színpadi székeknek.

Elég az hozzá, Pál bácsinak volt egy kulacsa.

Vajon él-e még e kulacs?

Ha birtokomba jutna, tán nem cserélném el a cinkotai iccével. Annyi szent való, hogy gazdájaért egy kis ereklyés becsületet adnék neki.

Jancsó bácsi, mikor játszott, köpenye alatt a kulacsot mindig fel szokta vinni a színházba, éspedig nem azért, mintha külalakjában felettébb gyönyörködött volna. Tudta ő, hogy lélek az, ami megelevenít; beltartalma adott neki erőt ennek súlyának emelésére.

Az öreg öltözni kezd, de tászliját kezén másik kezével megkötni teljességgel nem sikerül. Int a túlsó színfalak között ámolygó Barthának. Bartha rögtön ott terem, s kérdezi:

– Mit parancsol a tekintetes úr?

Hősünk, ámbár hatalmas demokrata volt is, mégsem feledte soha, hogy ő gidófalvi Jancsó Pál, s harmadrangú színésztársaitól a tekintetes címet megvárta.

– Kösse meg az úr e fodrot! – Mely felszólításnak Bartha híven engedelmeskedvén, Jancsó bácsi felveszi a lábainál parancsára váró palackot, s megelégedésének jeleül Barthának egy kortyra teljes hatalmat enged, ezt sem élőszóval, csak mimikával.

Bartha a kóstolás által kísértetbe jött, s csak azt leste, hogy Jancsónak jelenése legyen, ami csakhamar be is következett. Ekkor öltözőjéhez lopódzott, s a kulacsot fenékig kiürítette.

Mint csatát nyert hős, fáradtan érkezik ki a színpadról Jancsó. – Szép, szép – mormogja magában – a közönség tapsa is, de palackom nekem ennél több élvet ad.

Lehajol, felemeli azt. Semmi életjelenség! A palack, mint Júlia Romeójának, egy szót sem szól.

Elfojtott mérgével mosolyogva int a szemben álló Barthának, mutatva, hogy fodra megint ki van oldva. Bartha ott terem. Hanem Jancsó tászli helyett az üres kulacsot mutatja neki, s ezzel innen is, túl is pofozni kezdi.

– Nesze, gazember, majd megmutatom neked még másszor is, hol áll a kulacsom.

Ha a függöny fenn van, Barthának oly siető útja volt, hogy menhelyet a színpadon is keres vala, mert ez adoma a szó teljes értelmében csattanósan végződött.

 

*

 

Kazinczy Ferenc*, ha emlékezetem nem csal, Erdélyt 1818-ban utazta meg. [1816-ban. – A szerk.]

A magyarnak Árpád szép hazát szerzett; de szép nyelvet neki Kazinczy adott.

Bokor hona van a mezei nyúlnak is, de mit ér a regényes lak, ha beszélni nem tud.

No, de hogy Csokonai Gergőjeként* egyik szavamat másikba ne öltsem, elmondom Jancsó Pálról a harmadik adomát.

Kazinczy Kolozsváron levén, a haza notabilitás-ai* között mindenképpen meg akarta ismerni Jancsót is. Döbrenteivel,* ki akkor mint gróf Gyulay Lajos nevelője Kolozsváron lakott, többször kereste, de nem találta.

Egy napon, amint Kazinczy és Döbrentei éppen tőle jönnének, a piacon szembejön velök Jancsó. Döbrentei figyelmezteti társát, s eleibe sietnek. Kazinczy az ő kedves modora szerint idvezli Jancsót, s örömét fejezi ki, hogy nemzete legnagyobb színészéhez szerencséje lehet. Jancsó a bókoknak nem lévén barátja, azt kérdi:

– Az úr-e az a Kazinczy, ki könyvében azt írta: „Hány a harang? Magos idő!”? Az úr bolond! Szervusz!

S ezzel a tisztelgőket otthagyta. … Tordán, februárius 6-án 1859-ben

 

(Miklós Miklós:* Adomák néhai Jancsó Pál életéből)*




Hátra Kezdőlap Előre