Gyulai Pál* tisztelgése Jancsó Pál előtt

 

Ezelőtt mintegy húsz évvel Kolozsvár piacán minden reggel egy tisztes öregurat lehetett látni, ki pontban hét órakor csöndes és méltóságos léptekkel kezdette meg a maga szokott körútját. Hosszú, szürke kabátot viselt, nagy zsebes kabátot, a zsebhasítéknál kissé lefeselve. Fején magas tetejű kalap nyúlt fel, ütött-kopott ugyan, de azért gondosan kikefélve. Szarvasbőr kesztyűs kezéből a nádpálca, nyakáról a katonás, fekete kravát,* ajkáról a duzzogás sohasem hiányzott.

Mintegy nyolcvanéves lehetett. Torzonborz szemöldökét és bajszát beretvált álla szelídítette; a legtöbbször tüskés volt ugyan ez is, de az öregúr arca így sem volt kellemetlen. Haragos beszédére sem neheztelhetett meg az ember, mert akaratlanul is el kellett mosolyodnia, pedig az öregúr mindenkire haragudott a piacon: a veteményes- és gyümölcsöskofákra, a mesteremberekre, a fát és gabonát szállító fuvarosokra, mert drágások, mert csalnak, mert nem fáin*  dolgokat árulnak; a járókelőkre, mert sárt fecskendenek reá, vagy port vernek körüle; mert gorombák, mert parasztok, mert majd megmondja, hogy milyenek. Mindenüvé benézett, mindent megvizsgált, mindennek megtudakolta az árát, mindent potom áron akart megvenni, hosszan alkudott, mindjárt méregbe jött, hamar kibékült, ritkán vett ugyan valamit, de azért oly fáradtan tért haza, mintha mind a zsebében vagy hátán vinné, amit nem vett meg.

Otthon nem fogadta család. Az öregúr rég eltemette nejét s egyetlen gyermekét, oly rég, hogy maga sem emlékezett reá: vajon volt-e valaha házas. Rosszkedvében gazdája feleségével veszekedett, vagy a szolgálójával, vagy éppen az utcagyerekekkel; jókedvében ugyancsak velök osztotta meg örömét. De jókedve igen ritkán volt. Midőn hazajött a piacról, mindig panaszolt a drágaságra, a rossz világra, a cudar emberekre, közbe-közbe elmondta a fa, a hús, a gabona árát, és szörnyen megneheztelt, ha nézeteiben nem osztoztak.

(…) Kérdezhetik már olvasóim, ki volt ez öregúr. E szürkekabátos öregúr, kinek nevére ma már kevesen emlékeznek, egykor igen híres ember volt, e komor és haragos férfiú negyvenhárom évig nevettette meg a magyar embert bújában; ez elhagyott aggastyánt, kinek beomlott, gyomfelverte sírját nem jegyzi emlék, egykor megkoszorúzta a nép; szóval ő híres művész volt, az első magyar komikus, neve: Jancsó Pál.

De ha mindenki megfeledkezett az öregúrról, pályatársai, s színházi almanachszerkesztők, a conversations-lexikon* írói, nekem emlékeznem kell róla. Nekem pártfogóm, jó barátom volt. Gyermekkoromban sokszor megmentett nádpálcájával tanulótársaim körme közül, első verseimet ő dicsérte meg, kivéve a bennök előforduló új szavakat, melyeket ki nem állhatott; valahányszor meglátogattam, mindig fölkelt egyetlen székéről, ráültetett, s rám nézve akkortájt alig volt valami meghatóbb, mint amidőn haragos lelkesülésében beszélni kezdé, hogy ezelőtt ötven évvel mint nem volt híre-hamva sem a magyar művészetnek, s mily derék férfiú volt ő, ki nemesember létére a színpadra lépett.

Az öregúr ezelőtt egy századdal, 1761-ben született Székelyföldön, Háromszék Gidófalva nevű helységében. Szülői lófőszékelyek voltak. A „lófő” alatt nem kell valami csodás dolgot érteni, az csak annyit tesz, hogy vitézlő rend, mely lóval tett szolgálatot az országnak, mint a nemesség. Fenn is volt az öregúr nemes származásával, s mindig úgy írta nevét: Gidófalvi Jantsó Pál.

(…) Mint első tenor kezdett szerepelni. Azonban ki írja le zavarát, fájdalmát, kétségbeesését, midőn a közönség mindjárt kiléptekor elkezde rajta nevetni, előbb lassan, susogva, majd hangosan, nagy hahotával. Éneke ugyan elég szép volt, de arcán, mozdulataiban, egész magatartásában volt valami olyan, mi a legjobb akaratú nézőben is komikai hatást idézett elő. Új próbát tőn kétszer, háromszor, de a mosoly és hahota hol kisebb, hol nagyobb mértékben sohasem maradt el. Szörnyen megbosszankodott. Elhitette magával, hogy megromlott a hangja, mert igen megerőltette magát kántorsága idejében, s mint tiszttartó sokat kiabált a béresekre; szidta a zenészeket, kivált azt a cincogó, vinnyogó hegedűst, meg azt a mormogó, dünnyögő fagótost, kik egész macskazenévé változtatják az ő szép énekét; átkozta a közönséget, a műveletlen, nyers, az operát nem értő, az ostoba, frivol és kőszívű embereket, kiket Orfeusz sem tudna megindítani. Bújában, szégyenében, haragjában szeretett volna a föld alá búni, meghalni, elkárhozni és – drámai színésszé lőn. Hősöket, szerelmeseket, cselszövőket kezdett játszani, de itt sem járt különben; senki sem tudta róla elhinni, mint hősről, hogy meg tud valakit ölni, mint szerelmesről, hogy egyetlen leányt is elcsábíthat, mint cselszövőről, hogy a legegyügyűbb embert is rászedheti. Folyvást nevettek rajta. Jaj, szegény öregúr, az ő ifjú erejében hogy szerette volna megpálcázni azokat a nevetőket.

Nem volt nála szerencsétlenebb ember. Azonban társai örültek. Azt mondották, jól van ez így, mert komikus úgysincs az egész társaságban, és az öregurat az isten is annak teremtette. Így kellett neki ráadni magát a komikai szakmára, akaratja ellen. S ki írja le zavarát, fájdalmát, kétségbeesését, midőn a közönség mindjárt első jelenete után megtapsolta, megéljenezte, megkoszorúzta? Ily diadalt még magyar színész nem aratott. Minden tapsot, koszorút, éljent, ezer mosoly s hahota kísért, s minden mosolyt és hahotát oly derült felindulás, oly édes könnyülés, mintha egy varázsvessző érintésére elnyugodnának a küzdő szenvedélyek, megkönnyülne a nehéz gond, fölébrednének a kihalt érzelmek, s a jókedv mámorában megfürödve, újjászülné magát a lélek. Az öregúr nevetséges alakjával, bohóc szerepeivel a közönség áldásává lőn. Visszaadta az embereknek a mosolyt és hahotát, e drága kincseket, az éppen oly drágákat, minő a könny és sóhaj, melyeket a pazar szív oly könnyelműen szokott elfecsérelni. Oh, könnyezni és mosolyogni annyi, mint érezni és élni tudni, s áldás a művészetre, mely visszavezet bennünket az élet e forrásaihoz. Áldották is az öregurat: mindenki örömmel fizette oda utolsó fillérét, hogy kimosolyoghassa, kinevethesse magát, s tapsolhasson neki. Az egész közönség egy vidám családdá vált, mely esténként rang és korkülönbség nélkül házi ünnepélyre gyűl össze, egymást idvezelni, mosolyogni, nevetni, feledni, remélni s édes-fáradtan térni haza az álom karjaiba. Ennyi áldás és vidámság közepette csak maga a megáldott és ünnepelt, a mosoly és hahoták nagymestere volt szomorú, mint egy halálraítélt. Főlesütve ballagott haza magányos, szűk szobájába, s egész éjjel nem tudott aludni bújában, mind azon tépelődve: hogyan legyen ő gúny tárgya, világ csúfja, ő, a kántor, kit az egész eklézsia* tisztelt, ő, a tiszttartó, kit az egész falu rettegett, ő, a nemesember, a szent korona tagja, ki színjátszó is csak hazafiságból lett.

Mély búskomorságba esett, s meggyűlölte szerepeit. S éppen itt rejlett az öregúr művészetének titka. A világ legkomolyabb embere volt, mindig komoly szerepeket szeretett volna játszani, ezt nem tehetvén, a komikus szerepeket vette komolyan, s minthogy arcán, mozdulataiban s egész lényében volt valami nevetséges, roppant komikai hatást idézett elő. Sohasem akart nevettetni, s mindig nevettetett, s mert, éppen ezért, nem levén képes túlozni, bohóckodni, művész volt, bár öntudatlan. Ha gavallért, ügyvédet vagy tanárt személyesített, úgy játszott, mintha igazán gavallér, ügyvéd vagy tanár lett volna, minthogy pedig az öregúr az életben igen nevetséges gavallér, ügyvéd vagy tanár lesz vala, az volt a színpadon is.

(…) Negyvenhárom évig színészkedett s volt Erdély kedvence. Magán kívül sohasem látott jobb színészt, s a Királyhágón túl csak Debrecenig és Miskolcig követte társait. Csak Erdélyt szerette ő erdős hegyeivel, régimódi mágnásaival, s a régi jó Kolozsvárt, kiálló fedelű házaival s öreg templomaival. Itt volt az öregúr otthon, s jobban tudta szenvedni, ha földijei nevetik, mint ha idegenek. Legalább itt megvigasztalta magát jó kolozsvári káposztával, cőkös cipóval, melyeket mód nélkül szeretett. Itt lépett le a színpadról is hetvennégy éves korában, 1835-ben. A Csörgősapká-ban* Mandolino halász volt az ő utolsó szerepe. Sokat nevetett a közönség, és sírt is közbe-közbe, ő pedig örült, hogy legalább utoljára megríkathatja az embereket. Midőn játék után kitapsolták, sokat akart mondani, de annyira el volt érzékenyülve, hogy csak annyit mondhatott: „Jó éjszakát!” A függöny legördült, s ő kezébe vevé a koldusbotot.

De nem kellett koldulnia. A jó hazafiak ajtói nyitva állottak előtte, és számára is terítettek mindenütt. Csak az volt a baj, hogy azok a jó hazafiak szerettek nevetni. Szegény öregurat a nevetés még folyvást üldözte, a különbség csak az volt, hogy a kacajból mosoly vált. Mosolyogtak szürke kabátján, nagy zsebén meg azon, hogy mohón eszik, s rettentő komolyan beszél. Az öregúr pedig hamar megharagudott.

(…) Nagy temetése volt. 1845-ben.] Megjelent az egész város. Szegény öregúr utoljára a temetésen sem kerülte ki a nevetést. Nehányan, kik őt közelebbről ismerték, nem állhatták meg, hogy el ne mosolyodjanak, midőn sírtak. Ugyanis az öregúrnak három nagy ellensége volt a világon egy képíró, ki untalan járt hozzá, hogy lefesse, s kit mindig kikergetett; a nagybajuszos énekmester és orgonista, kitől a gróf ebédjein annyi bosszúságot kellett szenvednie; egy éltes tragikus színész, korabeli, noha nála fiatalabb, kire nagyon haragudott, hogy miért ragadta el tőle a tragikai szakmát, és miért szaval oly kiabálva, mint egy bolond.

S mi történt?

Midőn az öregúr koporsóban feküdt, s már temetni akarták, eljött a képíró, nem engedte beszegeztetni a koporsót, leült, s lerajzolta az öregurat. Midőn beszegezték a koporsót, a nagybajuszos orgonista és énekmester vezetése alatt megzendült a harmónia, s a nagy bajusz ugyancsak kitett magáért. Midőn kimentünk a sírhoz, fölállott az éltes tragikus színész, s egy cifra beszédet tartott fölötte, szörnyű pátosszal, iszonyúan kiabálva.

Szegény öregúr, ha fölébred, mind megkergeti nádpálcájával ezeket az embereket, az ő legnagyobb ellenségeit, kik ennyire megtisztelni merészelték. Szegény öregúr, ha olvasná e sorokat, mint megharagudnék reám azért, hogy azt írtam róla: nagy komikus volt az életben s színpadon egyaránt. Mily vádló arccal kérdené:

– Ugyan, öcsém, mivel érdemlettem ezt tőled? – De én meg tudnám engesztelni az öregurat. Azt mondanám:

– Urambátyám, nemcsak nagy komikus volt, de a magyar színművészet egyik első és legkitűnőbb bajnoka, hazafi, megtette a magáét.

Oh, édes jó öregem, miért, hogy többé nem bosszankodhatol meg reám, miért, hogy többé nem békülhetek ki veled!

 

(Gyulai Pál:* Vázlatok és képek, II. 7–9., 19–20., 27–31.,44–45., 50–52.)*

 

 

Jancsó Pál, a keserű komikus

 

 

Akit a kortársak gyakran emlegettek: Szentpétery Zsigmond,* a vándorévek legjobb apaszínésze

 




Hátra Kezdőlap Előre