Mivé lesz az öreg színész?

 

Benke József* egykor Erdélyből azon színésztársulatot vezeté ki, melyiknek a bájos Murányiné* s annak deli, de nem nagy művész férje is tagja volt. Az 1815-i pesti szétoszlás után már csak néhány évig működött mint színész. Azután pedig, mint tudva van, a miskolci katolikus fiúiskolában vállalt tanítóságot. Kedves, jó, szorgalmas felesége segedelmével csakhamar ház- és szőlőbirtokos lett. Többször felrándult Pestre, mindenkor meglátogatta szülőimet. 1829 nyarán gyönyörű serdülő leányát, Jucit is magával hozta. Maga Benke a Rudas fürdő közelében szállt meg, mondván, fürdőt akar használni és némi ügyeit végezni, azért Jucit köztünk hagyta vendégül, s mi igen szívesen láttuk az eleven leánykát.

Benke még akkor is elragadtatással beszélt a színészi csillogó pályáról, s reménylé, hogy közeledik az idő, midőn Pesten is állandó színház nyílik meg, s közlé szüleimmel, hogy leányát is azon célból hozta fel Pestre, hogy ha lehet, valamelyik előkelő pesti német színésznőnél elhelyezze, s neki alkalmat szerezzen magát már előre képezni, hogy egykor mint már kész művésznő léphessen fel a magyar színpadon.

Szülőim ezen tervet nem tarták helyesnek, sem célszerűnek. Német színpadon magyar művésznőt képezni.

– Nono – védekezék az öregúr –, ha Schönbach, Engelhardt, Lefevre idegen nevűekből magyar művésznők lettek, az én leányom sem változik németté. (Ungár Anna Székelyné, Engelhardt Kántorné,* Schönbach Déryné, Lefevre Murányiné voltak.)

Mi, nővérek, is megforgattuk szegény Jucit, élcelve a leendő német színésznő felett. És ő jóízű kacagás közt megfogadta, hogy csak magyar marad örökre. És fogadását fényesen be is váltá. Benke, felhagyva akkor tervével, visszavitte Miskolcra leányát.

(…) Benke József, a fővárosi magyar színészet alakulását meghallva, felsietett Budára, s ismét felhozá egyetlen, szépségtől tündöklő Juci leányát, hogy színésznő legyen, s jóllehet ezen időben valóban ráillett a magyar színészekre ezen cím: Thália áldozópapjai és papnői, Benke mégsem tartotta elégnek, hogy a Laborfalvy Róza* név alatt naponta haladó leánya szolgálja vajmi pici jutalmazásért a művészet ügyét, hanem még maga is lemondva jó hivataláról, házát, szőlőjét eladva, jó nejének esengései dacára, feljött Budára, és a színház pénztárnokává lett, az azt pártfogó megyénél minden vagyonát kezességül lekötve.

Ezen időben többször látogatónk volt ezen becsületes lelkületű család. A jó, mindig búsongó Benkéné csakhamar sírba szállt, és a férje ekkor jónak látta a színházi pénztárnoksággal felhagyni, mely, mint tudom, neki inkább kárt, mint hasznot hajtott, s újra a miskolci tanítóságot vállalta el. Már második nejével tért Miskolcra, hol engemet 1846-ban és utána, midőn miskolci nevelőnő voltam, többször meglátogatott, mint a szülőim egykori tisztelt ismerőse, mert Benke félévig első nejével ifjú házas korában nálunk lakott.

Hogy minő szíves bizalommal volt a Karacs ivadék iránt, tanúskodjék mellette a következő párbeszéd, mely hűen jellemzi már lehűtött színészi rajongását a jó öreg atlétának.

Egy látogatás alkalmával így szól hozzám 1847 nyarán. Már másodszor volt özvegy:

– Kedves húgom, nem venné fel növendékei közé az én kis Pepimet? (Második nejétől leánya.)

– A legnagyobb örömmel, de nem róják-e meg az úr ezen eljárását mint katolikus tanítóét a katolikus tisztelendők? (Kezem alatt protestáns iskola volt.)

– Nem gondolok én azzal, nem ér a miskolci katolikus leányiskola egy fagarast. (Szóról szóra ezt mondá.)

– És ki ott a tanító?

– Hát jómagam – felelé humorosan.

Benke, a tudományosan képzett Benke, ki ábrándozó kebellel hordozó a művelődés zászlóját a színi pályán, oly műkörre lett szorítva, melyet saját gyermeke művelésére sem tartá elégnek, oly leányiskola élén állt, mely saját ítélete szerint nem ért egy fagarast. És ennek – én tudom – hogy nem az értelmes öreg volt az oka, hanem azon tanrendszer, melyből azon időben neki kilépnie tiltva volt.

Ama hajdani, bizonyos felekezeti leányiskolák inkább butítólag, mint lelket képzőn hatottak a csemetékre.

A kedves Pepikét (mint aztán örömriadva közlé Benke velem) nénje, Laborfalvy Róza magához vette neveltetés végett.

Még valamit röviden a hajdani színpálya ezen úttörőjéről. 1853. év második felében meglátogatott, s így szól vidáman: – Rózám nem hagy békét, fel kell mennem Pestre. Lemondtam nagyszerű hivatalomról – veté utána gunyorosan.

De csakhamar újra Miskolcon volt. Így szólt elcsüggedve:

– Már sem én őket, sem ők engem nem értenek meg. Húgom, húgom, a mostani színi személyzet nekem többé nem tetszik, a külfényért mindent, de mindent feláldoznak, én inkább itt távol temetem el magamat.

Ezen bánatos és epés kifakadások után talán egy évre ismét felkeresett, felgyúlt érzelemmel, reszketve az örömtől tudatá a derék ősz férfi velem:

– Kedves húgom, hallotta-e már, Jucim (Laborfalvy Róza) férjhez ment; a derék, a jeles író, Jókai vette el. Most már nem bánom, ha meghalok.

És még végül álljon itt e levéltöredék azon férfitól, ki ifjúságát, leányát, vagyonát, hivatalát odahordá a színügy támogatására. Ő mindég hitt, mindég reménylt, de a felvirágzó színügy rá nézve még sem volt vigasztaló, s végre egészen hátat fordított ennek keserűségében, mint az itt következő levél mutatja:

 

„Kedves Húgom!

Szívesen kérem kegyedet, mint olyant, ki nevelőnői összeköttetéseinél fogva kiterjedt ismeretséggel bír, hogy ajánljon engemet mint francia nyelvtanítót olyan ismerőseinél, kik gyermekeiket ezen nemes lelkű nemzet nyelvére oktatni óhajtanák. Agg koromban arra jutottam, hogy óraadással szerezzem meg napi eledelem árát. Negyvenévi tanítóskodásom után nyugalomba akarván élni, nyugdíjazásomat kértem az iskolakormánytól. Évi nyugdíjul kapok harminc forintot, ez az éhenhalástól sem ment meg. Reménylettem, hogy leányaim, Róza és Pepi segítenek, ezen reményem sem teljesült, ők sem tehetnek sokat szegény apjokért. Szívem tele van, de hallgatok. (Itt keserű kifakadások következnek.) Hogy tehát koldusbotra ne szoruljak, kérem, kedves Húgom, hallgassa meg föntebbi kérésemet, és szorgalmazza, hogy nehány tanonchoz juthassak, kit a francia nyelvre buzgalommal fogok oktatni.

Diós-Győr, 1855.

Benke József*

 

Szomorú, de naponta előforduló életkép. Legalább ötvenöt évig szolgálta a közművelődés ügyét, és havi nyugdíjul az országos kincstárból két forint 79,5 krajcárt kapott!

A színészet és nevelés egy munkásának, íme, rövid életrajza. A régit dicsőítő elégedetlennek jó néha a múlt lapjait tanulmányozni.

 

(Karacs Teréz:* A régi magyar színészetről, 243–244., 248–250.)*




Hátra Kezdőlap Előre