Ismét Dérynét illeti a szó

 

Midőn tehát benyitottam Kántornéhoz, egy szót se szólt, csak a levelet nyújtotta kezembe, de láttam mélyen fekvő, szikrázó szemeiből, hogy baj van! Én se szóltam semmit, csak leereszkedtem az ágyánál levő székre, s olvasám a levelet. Én abból egy hangot se szóltam e levélre, amit magamban gondoltam a Bajza nevét ott látván, nem akartam szavakban nyilvánítani, hogy sértődését még jobban föl ne zaklassam, mert magam is, nem tudván elmaradása okát, kárhoztattam őt, de csak magamban. Nem szerettem soha tűzre olajat önteni… s most csak ráborultam, s megcsókoltam.

– Jó reggelt! – mondám, megszorítván kezét. Tudni akartam előbb őtőle meg nem jelenése „valóságos” okát. Elbeszélte, miként Várad–Olasziban játszván, már kezdettek lábai fájni, de csak megerőltette magát, mert hiába, szélből nem lehet élni! S így azok kifakadván, Debrecenben fekve kellett maradnia, azért kerestetett szekerest, hogy betegen is kocsira üljön, de bármennyit ígértek volna, egy se jött, mert nagy munkaidő volt. Csak most nagy nehezen sikerült eljöhetni.

– Ez elég baj volt! – mondám résztvevőleg.

– De hát mit mond maga e levélhez, osztán még Bajza aláírva?!

Erre igaz, megütődtem magam is, és (megvallom, mert ezt mondottam, s az igazságot nyíltan kívánom bevallani) azt mondtam:

– Ez a Bajza írása lehet, és a neve is ott van, de a nyers, sértő levél nem a Bajza szelíd kebléből keletkezhetett.

Nem tudom, helyesen ítéltem-e. De hogy e levél egy művésznő erányában igen nyers és sértő, azt csak bárki is bevallhatja! Arra kért tehát Kántorné, menjek el tekintetes Földváry Gábor* úrhoz, mert hiszen mégiscsak ő volt a főhatalmasság! Beszéljem elé neki mentségét, és hogyha nem hisz, küldjenek hozzá orvost, az meg fogja vizsgálni, hogy miben áll a dolog. Én azonnal visszamentem Pestre, s egyenesen tekintetes Földváry úrhoz, de nem ám egyenesen az úrhoz… féltem az első föllobbanástól, mert olyan volt, mint a puskapor, hanem bementem elébb a villámhárítónkhoz, az ő nemes keblű, lelkes, szelíd nőjéhez és hasonló érzésű kisasszonyához. Én többször is voltam szerencsés e nemes háznál látogatást tenni és ebédelni. Kértem az úrnőket, legyenek oly jók, hangolják őt Kántorné* eránt szelíd elnézésre, és hogy én azért jöttem át Kántornétól, hogy elbeszéljem elmaradása okát. A kisasszony nem ment be, ott maradtunk együtt a szobában. Kijön az asszony egész leverten:

– Jaj, édes Déryné, haszontalan minden rimánkodásom, nem hajlik!

– De ha a tekintetes asszony kérelmére nem hajlik, úgy vége mindennek.

– De azért csak menjen be, s próbálkozzék.

– Jöjjön, kedves kisasszony, menjünk, segítsen!…

Bemenvén, én mindjárt összetettem kezemet, s kérő tekintettel mondám:

– Méltóztassék meghallgatni! Engemet Kántorné küld az úrhoz, mert ő betegen fekszik, s nem jöhet, de kötelességének tartja mentségét s elmaradása okát a tekintetes úr elé terjeszteni.

– Mind haszontalan! El van határozva – förmedt föl –, ha elé nem jött akkorra, úgy lemondott azon jogról, miszerént e társaságnak tagja lehessen.

– De, kérem, mielőtt kihallgat a tekintetes úr, nem ítélheti el.

– Édes, kedves atyám – hízelge neki leánya –, ne ítéld el szegény Kántornét. Hiszen te jó vagy, és szeretted is, gyönyörködtél is játékában eleget, a publikum is szerette…

– Az ily komoly dolgokban a macskahízelgések nem fognak rajtam. Éppen azért, mivel szerettem: bűnhődjön!

Én osztán rákezdettem:

– Akár hallgat reám a tekintetes úr, akár nem, de én elmondom az okot, mert ezt rám bízta.

Hátrarakta két kezét, s úgy járkált nagy lépésekkel a szobában, s úgy tett, mintha rám se hallgatna. Én annál hangosabban beszéltem elé, s mondom végre:

– Osztán azt a levelet nem is kapta, azt a sértő levelet.

– Tudok mindent, föl vagyok világosítva. Prókátori fogás, megmondtam, s nem is akarok hallani többet, nekem dolgaim vagynak.

S azzal a kisasszony megfogta kezemet, s én egészen lesújtva, mint a villámsújtott, kitámolyogtam a szobájából. Jó nője még biztatott, hogy újra ostromolni fogja.

Midőn visszatértem, s zavarodtan elébeszéltem Kántornénak, a keseredésnek egy könnye gördült ki szeméből, de elnyomta ujjával, s mondá:

– No, Déryné! Halálomig fogom bánni, hogy csak egy lépés is történt ezen levél elolvasása után mentségemre! De most én is esküszöm, hogy történne bármi, s ha térden csúsznának is előttem, s ha koldulva kellene is kenyeremet keresnem, ezen színpadra többé föl nem lépek! Igazuk van: van több színpad is a vidéken.

– Ne esküdjön, édes Kántus, ők mégis magukba szállnak, s még minden jóra fordul.

– Nem, Déryné! Soha! Soha! Nem kellett volna büszkeségemet megtörve, magamat ennyire megalázni.

Még sokáig vitatkoztunk efölött, s én hazamentem, valóban nagyon megbúsulva, hogy hát ilyes is történhető!? Megígértem, hogy mielőbb meg fogom látogatni.

Azután történt, hogy több urak közbejárása után csakugyan oda ütött ki a dolog, hogy, neje is több ízben zaklatván, végre azt mondá tekintetes Földváry Gábor úr:

– No, jól van! Mondják meg, hogy jöjjön hozzám Kántorné, beszélni akarok vele.

Elmentek hozzá, örömmel tudósítván őtet e jó fordulatról, de Kántorné Kántorné maradt, és esküjéhez híven még csak érintkezésbe se akart jönni senkivel. Mihelyt jobban lesz, mondá, elutazand, s megfogadja a jó tanácsot: majd talál a vidéken egy vándortársulatot, hol helyt fog majd találni, s ennél maradt minden marasztások dacára. Fáncsy* volt nála, s ő mondá el ezt nekem.

Átmentem hozzá néhány napok múlva. Kezdett egy kissé javulni a baja. Újra kértem: gondolja meg jól! Hajthatatlan maradt. Végre mondá, ha jobban lesz, szeretne Pestre jönni, ott hamarább lehetne alkalmatosságot találni, mellyel el lehetne utazni valamelyik társasághoz, de fogadóba szállni igen költséges.

– Oh, édes Kántuskám! – mondám. – Hát megengedném azt, hogy másutt legyen, mint nálam? Két szobám van, egyikbe a pakkja elfér, a másikba pedig mi ketten elférünk.

Úgy is lett: mire jobban lett, átjött hozzám, s addig ott időzött, míg levelezés által megtudta, micsoda társaság megyen Kassára, mert oda szándékozott. És csakugyan Kassára is ment a téli szezonra. Úgy gondolom: Erdős* alakított egy társaságot, azokhoz ment, de megesküdni mégse mernék reá, hogy azokkal é? Nem jut jól eszembe, csak hogy télen Kassán volt.

 

(Déryné* naplója, III. 239–240., 241–245.)




Hátra Kezdőlap Előre