Egy elfelejtett vándorszínész kisportréja

 

A pozsonyi országgyűlés, mely egy nemzeti ébredés minden lázas izgultságával bírt, és örökké az utcákon volt jéghidegben is, avagy események közt sem bírta Komáromi* egyes alkotásait figyelmen kívül hagyni, melyekre a sűrűn följáró pesti vendégek előadásai közt is tömegesen ellátogatott.

Különösen az ifjúság, a követekkel akkor nagy számban Pozsonyba sereglett patvaristá-k* bálványozták Komáromi Samut, kiknek lelkesedése és hatalma azt is kieszközölte, hogy a Pálfy-terembe szorult magyar színészet a díszes városi színházban is tarthatott előadásokat, melyek közt leggyakrabban a Bánk bán* fordult elő, és ebben mint Petur bán Komáromi aratott legtöbb babért.

A színpadról ő is 1848-ban harctérre ment, tüzérré lőn, s mint tűzmester a Miskolc körüli apró csatákban esett el még legszebb férfikorában, alig negyvenhetedik évében!

Vajh, hol és merre van sírja, és vajon van-é?

(…) Két művészet egyesül a drámai előadó lényében: a költő és színész művészete, mely nem bújhat a mű alanyába, a szerepbe, nem szolgálhat bronz vagy gipszfolyadék gyanánt a költő kezében, hanem megfordítva, vésővel a kezében a színész adja meg az utolsó, az életre hívó vonásokat az isteni szobornak, így sikerülhetvén csupán a kettő által megteremtett, tökélyes mű.

Ily teremtő lángszellem, ily alkotóművész volt Komáromi Samu. Amíg ő élt, sok mű is élt: Szigligeti Kinizsi-je* szintén élt a Komáromi Samu Magyar Balázsának remek alkotása folytán. Pesten már alig adták, Komáromi mindenütt és mindig adta; ha tán elfeledte volna előadni egy-egy ciklusban, a közönség kívánta, és elő kellett adni minden városban, pedig már sokszor látták. És ilyen alkotása nem egy volt.

Sajátságos vegyüléke volt a színészi temperamentumnak, a zseniális tehetségnek: igazi született színészegyéniség, a természettől szűken mért külsővel, de annál több, annál bővebb belső kellékekkel. Kékesszürke színben fénylő, hólyagos, nagy szeme igéző volt, minden szenvedély, indulat kifejezésére oly engedelmes, oly mozgékony, mintha csak mechanikus rugókon–szerkezeteken járt volna, melynek csavarját tetszés szerint, akaratával forgatta.

Arca erős, kiállóan csontos volt, arcizmai vastagok, és kaucsukszerű rugékonysággal bírtak; ugyanilyen mozgékony volt egy kissé jobb arcába görbített, hajlott orra, melyen a törést flastrommal szokta volt kiegyengetni. Egész fejbőre, mint arca is, teljesen mozgatható volt, miáltal minden maszkírozás nélkül úgy és annyifélére el tudta magát változtatni, hogy még környezete sem ismerte föl.

Barna szöghaját homloka bőrével a szemöldökig lehúzta, s ilyenkor olyannak látszott, mintha bozontos sipkát húzott volna orrára, melyet egyujjnyira a homlok fölé fintorított föl, máskor meg szemöldökeit tolta föl homloka hajához, orrát, állát hosszúra nyújtva leeresztette. Ilyen engedelmes, ilyen hajlékony volt egész porhüvelye is, mely a középtermetűnél egy vonással alacsonyabb volt, de ha kellett, domború mellkasával, széles vállaival és erős izmaival megnyúlva, jól megtermett kis óriást mutatott.

A bort szerette, de sohasem ivott társaival, sem a színházi közönséggel; mindig a város végén lévő kurta kocsmákba járt, s csak a szegényekkel, a színházi díszítőkkel és szolgákkal borozgatott, kiket báránykáinak nevezett, és azt mondta, hogy velők jobbízűen esik a bor, mert nem lehetnek irigyei.

A bor kötözködővé tette, s nemegyszer éltek vissza rútul e gyöngeségével, érzékenyen eldöngetvén őt, mikor magára maradt, és aludni küldé borozó társait, a színházi szolgákat, hogy reggel korán helytállhassanak, mert ebben nem nézett el semmit, és igen szigorú, igen kemény volt.

Ő maga is, ha reggelig mulatott, próba előtt egy órát aludt csak, és meghagyta nejének, a teljesen hozzátapadt, gondos Szilvási Eszternek,* hogy e rövid óra elteltével egy dézsa hideg vizet öntsön rá, s e zuhany után ő volt első a színpadon és próba előtt szerepét átolvasva, teljes erőben, frisseséggel és elkészülten tartotta, s egyszersmind rendezte a próbákat, melyek valóban mintaszerűek voltak, s nem pusztán elrecitálók, az ajkak közt elmorzsolgatók. Mindenki tanulhatott belőle, és tanultak is, mert Komáromi jeles mestere volt színészeinek, kinek egy-egy vonással úgyszólván elébük szabta szerepeiknek egész tartalmát, mely után könnyebben és gyorsabban dolgozhattak társai saját alkotóerejökkel anélkül, hogy utánzókká váltak volna, amit Komáromi nem szeretett, nem tűrt.

Meg is volt a fényes eredmény, mert Komáromi társulata bármerre járt, mindenütt tódult a közönség előadásaira.

 

(Molnár György:* Világos előtt, 83–84., 79–81.)*

 

 

A vándorút és a falusi közönség megörökítője, Szigeti József*

 

 

Aki Petőfi Sándorral* játszott együtt: Szuper Károly*

 




Hátra Kezdőlap Előre