A hétköznapok roppant fogságában őrlődöm,
Szánjatok meg, szürke bánatfelhők:
Hisz gyötrődöm!
Silány létedet levetettem,
Magam fényét felvétettem.
Tétován keresem a lét értelmét,
Jó lenne szabadon szállni, mint a madarak.
Ám megkötik testem itt maradt szavak.
Nem kellene mozdulni semerre tán,
Kiégett szememen izzó a vágy!
Látod, elbukom egy tiplin a falon.
Esetlegességem keresztbe tett fájdalom.
Miért ostromoltál fennhangon, hogy KELLEK?
Most kifutottam az időből, ám érted sem élek.
Itt maradt szent gyümölcsöm ékköve helyetted.
Éjjel megsimítom hold haját, ő még boldog lehet!
Álmodjon csak szépet és gyönyörűt,
Bár ne tapasztalná, hogy a sors szörnyű.
Sötét bélyegként rak lelkünkre pecsétet,
A csalódások árnya lassanként eléget.
Valami igazi, tiszta hit kellene tán,
Angyalként suhanni az életen át.
Megsimogatná érzékeinket a szeretet tüze,
Keserű bánattal semmi sem tűzdelne tele.
Rendet rakni végre az emberekben;
De inkább halálostromra menetelnek!
*Dilemma: Kényszerű választás, kettős tétel.
