Örökkön háborog a tenger
(József Attila 100. születésnapjára)
Örökkön háborog lelkem tengere,
Az Isten korai halálod miért engedte?
Hisz alkothattál volna még, Te Géniusz,
Silány emberi léted miért lett humusz?
Eszelős szeretethiányod zengted,
Szüleidet túl korán elvesztetted,
Lettek volna még húsz évig tovább,
Akkor is jajongva sírna gyermeki szád!
Mert érzéki lényed különleges;
Művészeted, emberséged kivételes.
Szomjaztad az igaz hitet,
Haló poraidból hívón integetsz
és szólsz ránk, mai poétákra
Féltudásunknak nagy az ára:
Közvetítésünkre kevés a szó,
Süss ránk hamvaidból, Te Zászló!
Büszkén lobogj gondolatainkban,
Fenyíts, okíts, buzdíts, lázíts,
Rázz fel minket tudatlanságunkból,
Fényesítsd elménket józanságból!
Örökkön háborog lelkem tengere,
Attila, Váteszek nagy Mestere,
Népek tanítója, bölcse,
Szállj le közénk, a földre!
És szép, okos fejeddel biccents
Nem tűntél el hirtelen, mégsem,
Aki látó, összekapcsolódik Veled,
Élete az életed, gondolata egy.
S együtt lángol, zubog Veled,
Sikamlós ködökön átered,
Jajdulva rikoltja elvedet,
Fogadd be eleven hitedet!
Feledd szerelmeid, kik felégettek,
Tomboló sivatagba rekesztettek,
Csörömpölve kerested az értelmet,
Sötét szemeid búval tüzeltek.
A semmi ágára tették szíved;
Ott csüngött, míg engedted,
Fejedben gőzölgött a Mama,
Te drága, szegény József Attila!