(7)

Pest, június 18. 1847.

Imádott Jankóm! A te lelked a Krisztus lelke volt. Elég erről ennyit. Illyés uramat Túron elkergettem gorombaságai miatt, és én négy nap alatt értem Pestre esőben és szélben, hanem ezt te kutyába se vedd, valamint én nem vettem, mert hiszen: vidi alios ego iam ventus!* ... Pontiustól Pilátushoz lótottam-futottam „Toldi”-ért (vagy Toldyért?), míg megkaptam. Tíz példányt adtak. Hatot megtartok, négyet elküldök a legközelebbi alkalommal. Már nem megyek külföldre; nincs annyi lelkem, barátom, hogy Juliskámat oly távol hagyjam, nem lehet; aztán meg Emich is fene sovány alkut akar tenni költeményeimre, melyeket örök időre szándékozom eladni neki. Ezt tudva, hogy nem fogok utazni, még nálad maradhattam volna, de ki tudja?... Számtalanszor gondolok rátok, szeretteim, és azt gondolom: vajha oly boldog lenne az én családi életem, mint a tiétek, mert annál boldogabb már nem lehet. Csókold össze-vissza nevemben komámasszonyt, gyermekeidet és magadat. Lacinak pedig mondd meg, hogy ne sírjon, mert egyszer csak azt veszi észre, hogy ott termek, s még nagyobbat vágok a fenekére, mint a minap; akkor aztán majd sírhat. Felelt-e már Tompa Mihály bátyám őkegyelme, és mit felelt? Most írok neki a jövő évi „Életképek” ügyében. Hát arra a levélre mit mondasz, amit Vahot Imre írt hozzá? ez koronája ostobaságának, atque* pimaszságának. Ha egy szót sem írt volna többet, ebből ki lehetne ismerni a veséjéig és májáig. Leveledet mindig örömmel, lelkesedéssel veszem, de csak úgy, ha nem frankózod*. Hagyd el ezt a szamár falusi tempót. Én restellek itt bejárni a postára s ott várakozni, míg rám kerül a sor, hogy kifizessem. Isten veled, isten veletek!

 

Igaz barátod

Petőfi Sándor

 

Őszinte tisztelt barátom az úrban! Azon kellene kezdenem a dolgot, hogy öntől engedelmeket és bocsánatokat stb. kérjek, azonban minthogy sokkal fontosabb kérnivalóim vannak, ezekkel állok elő s hagyom amazokat boldogabb időkre. - Tán fogja ön tudni, hogy az „Életképek” szerkesztésének gyönyörei az idők teljességében reám várakoznak, s e tudás folytán megsejdítheti ön: hogy e téren mindazok, kik magunkat egy vérből való vérnek, egy lélekből való léleknek hisszük és valljuk, menten minden idegen befolyástól, egy szívvel, egy célra egyesülni fogunk. Vegye ön jó vagy rossz néven, - de én kimondom: hogy ön is egyike azoknak, kiket Isten, haza és emberiség nevében rokonainknak nevezek s ki, hiszem, hogy engem szinte annak nevezend, mihelyt úgy fog ismerni, mint én ismerem önt. Jól tudom: hogy e következő félévre ön Vahot Imre úrnak adta szavát a lapjában közremunkálásra s én, álljak bármi viszonyban V.I. úr irányában, a fondorkodást nem tartom kenyeremnek, s az adott becsületszót szeretem mind magam, mind mások által tiszteletben és szentnek tartani. E tekintetben tehát egészen nyugodt lehet ön miattam, ha netán régibb kéziratai találnának is önnek casu quo* hozzám tévedni, azokat ön jogsérelmével közleni nem fogom; miképpen nem közlöm mindazon dolgozatokat, mik V.I. úr kizárólagos dolgozótársaitól ennek előtte s hirdetménye óta is (?) hozzám beküldettek. Azonban: hogy ennyi szószaporítás után a dolog velejére térjek, felszólítom önt teljes barátsággal: hogy mihelyt adott szava miatt teheti, munkálataival emberelje meg az általam szerkesztendő lapot, olyanképpen, hogy miután Petőfi minden hónapban két, Tompa egy versnemű munkálatot fog adni, öntől szinte havonként egyet kívánnék közleni, hogy így szüntelen közönség előtt álljon e három név (epithetonokat* nem rakok a név elé); díjazni mindhármok munkálatait egyenlően fogom: minden két versért tizenöt pengőforinttal, mely ugyan nem a legméltóbb érdemdíj, de minél többet jelen körülményeim közt nincs hatalmamban resolválhatni*.

Önnek válaszát örömmel elvárom, vajha színről színre láthatnám önt egykor. Addig is, míg e várt idő bekövetkezhetnék: fogadja ön a levegőkön keresztül legforróbb kézszorításomat.

Jókai Mór

 

A „Hazánk”-ba pedig szabad és kell írnunk. Jókai maga is dolgozik bele.

Petőfi




Hátra Kezdőlap Előre