(47)

Debrecen, december 1. 1848.

Druszája Hunyadi Mátyás apjának és az idevaló Bika vendégfogadó egyik pincérének! Szalonta pennája és Mars panganétja*! nakunknak jó barátom, isten ugyse! azzal kezdem levelemet, amivel ma már két levelet kezdtem, hogy „megint Debrecenben vagyok”. Bejöttem Erdődrül pereputtyostul, mert a környékbeli oláhok nagyon szerelmesen mosolyognak az odavaló magtárra és pincére, s én nem akartam, hogy családom útjokban legyen; különben emberhúsra is nagy gusztusok jött, eltanulták a szatmármegyei nemzetőröktől és önkéntesektül, kik Urbán emberein oly diadalmat vívtak ki vagy egy hete, hogy Dézsnél elkezdtek futni „s a Tiszáig meg sem álltak”, noha csak tizenötezren voltak, amazok legalább hétszázan. És ezt, barátom, ne vedd nagyításnak, bernátgazsi-féle hyperbolának*, hanem vedd betűszerinti igazságnak, és kacagj a megbolondulásig, mint én tettem, mert erre ilyen alkalmad több nem volt és nem lesz, hidd el nekem. De én tennap este értem Debrecenbe, ma reggeltül estig lótottam-futottam, s most nem azért fogtam tollat, hogy satyrico-philosopho-politizáljak*, hanem csak azt akarom tudtodra adni, hogy ezentúl ide írj, vagy üsse mennykő leveledet, jőjj magad helyette. Óhajtva óhajtom látni cserfakoszorús füleidet, aztán meg a keresztfiatok vagy lyányotok is meglesz 15-ke táján. Komámasszony is bejöhetne, mert komádasszony igen-igen szeretné, ha bejönne, hát jöjjön be, az isten áldja meg. Hallgasd meg kérelmemet, Jánoskám, te szende bivaly! s akkor a többit szóval mondja el hőstetteid bámulatában nyakig úszó barátod

 

Petőfi Sándor


Arany János jegyzete: E hó elején csakugyan voltam Debrecenben, nőmmel együtt. Petőfi akkor ipával és napával egy háznál lakott, békességben, bár nem minden panasz nélkül. Dec. 10-én értünk haza Szalontára, s 15-én meglett Zoltán, kit eszerint nőm nem tarthatott keresztvízre.

Boríték: Az én kedves komámnak, Arany Nepomuk Jánosnak. Nagy-Várad. Szalontán.




Hátra Kezdőlap Előre