(50)

Szalonta, január 2. 1849.

Kedves Sándorkám! Elhagyván az afféle boldog újesztendő-féle jókívánatokat, simpliciter csak azt akarom megírni, mily dicsőségesen jólesett nekünk, Pestről hazaérkezett vándoroknak, rég itt heverő soraidat megtalálni, melyekben földi mennyországod második stádiumának bekövetkeztét velünk tudatod.

Ha hazajövetelem óta tökéletes testi és lelki lethargiában* nem sínlődném, most egy hét országra szóló „purpureas spargam flores”-szel* lepnélek meg, de így csak nézek, gondolkozás nélkül, mint a harangozó a torony ablakából. Nálam, ha a test szenved, rendesen a lélek is cudarképpen bágyadt.

Közelebb oly vakmerőségre - vagyis vakverőségre - vetemedtem, hogy 30 pengődet postán elküldtem: te nem írtad, vetted-e vagy elvesztettem szerencsésen, s lesz módom a bőjtölésben?

Nem írok többet, mert nem vagyok képes a conceptizálásra*, csak még azt, hogy a kis Zoltánt csókolja keresztpapája, főleg és kiváltképpen való módon pedig keresztmamája, ki erős kegyetlenül veri falba fejét, miérthogy még egypár nappal tovább nem maradt nálatok.

Remélem, hogy a kis komámasszony nem betegesebb, mint ilyen esetben divat, - remélem, hogy te ezt nekünk rögtön megírod, ellenkező esetben te ne reméld, hanem higgyed, bizonyosabban, mint a szentírás, hogy első alkalommal meg fogsz általam hajtalanítódni.

Caeterum* Isten áldjon benneteket, a szentháromság külön, a magyarok istene külön, s e drastikus* jókívánat után vagyok, aki voltam és leszek, barátod

 

Arany János


Boríték: Petőfi Sándor honvédkapitánynak keresztkomailag. Debrecen, Színház u. 2555. szám.




Hátra Kezdőlap Előre