(60)

Szalonta, május 23. 1849.

Barátom Sándor! Mélyen hatott rám a csapás, mely most másodízben s oly rögtön az előbbi után sújtá fiúi szívedet; annál mélyebben, mert alkalmam volt Debrecenben malheurjeid* vázlatát hallani, melyet ugyan csak te fogsz nekem úgy, amint én szeretem, elbeszélhetni.

Fatalis* dolgok, öcsém, fatalis dolgok! Az ember nem tehet mást, mint elmondani az „Allah kerim”*-et és tűrni! - „Add meg a hamvaknak, ami a hamvaké, - azontúl légy férfi!”

Én is elvetém a kockát, azt tettem, amit életemben eddig soha, jelentettem magam hivatalért. Folyó hó 19-én vettem Szemere levelét, fogalmazónak nevez a belügynél. El kellett fogadnom. Szalontán semmi, de semmi kilátás többé a mindennapi kenyérre. Holnap indulok Debrecenbe, nyakamba venni a nem ismert jármot, most még csak egyedül. Családom nem mozdulhat el oly könnyen, nőmet egy időre egyedül kell hagynom. Ő itten el fog adogatni holmit, s mivel eddigi szállásunkhoz semmi jogunk többé, kibérlem valamely szobácskát s ott megvonja magát. Meddig, isten tudja, lehet rövidebb, lehet hosszabb ideig, aszerint, amint a házi és hazai körülmények alakulnak.

Zoltán egészséges, mint a makk, s már nagy előmenetelt tett az enni-tanulásban, dajkája ugyanaz, s különben semmi kifogás ellene, csak hogy nem akar feleségemnek szót fogadni s a gyermeket engedelem nélkül el-elviszi, ő tudja, hová. Ezért nőm már többízben dorgálta, de a jó dajka kedélyesen kineveti.

Mást azonban nem kapni, tehát tűrni kell neki.

Azonban kedves öcsém, egypár szót, a legőszintébb barátsággal. Megértetted házi körülményeimet, s tán ki is olvastad a fejér sorokból, hogy a szokatlan állapotban, melybe feleségemnek kilenc évi csendes és nyugalmas házi élet után jutnia kell, nem fog ő elegendő lelki nyugalommal, de nem fog ő elegendő anyagi eszközökkel sem (minőek szállás, ház és cselédtartás) bírni avégre, hogy leggondosabb ápolást igénylő kisdedetekre anyai gondot fordíthasson, s e tekintetben azon felelet terhét hordozhassa, mely ily esetben reáhárul. Az atyai szeretet fog veled eszközt és módot találtatni, mely által e bajokon segítve legyen.

Mi a gyermeknek nálunk maradásáról azelőtt is szót váltottunk édes nőddel, de mindig kivételt tettem azon esetre, ha nekem Szalontát el kellene hagynom, mert akkor egy család körülményeinek teljes megváltozása sokkal nagyobb erkölcsi és anyagi teher, hogysem amellett még ily lélekismeretes felelősséget elviselhetne az ember.

És végre lovászod? Írásbeli rendeletedet nem mutathattam neki. Nagynehezen tartóztattam egy darabig szóval; 2, 3-4 nap, a major úr mégsem jő. Nem lehetett megtartani szóval. Vártam leveled, nem jött. Végre kitört: „ő huszár, őt nem azért teremtette az isten, hogy egy döggel Szalontán vesztegeljen.” Nem volt mit tennem, szavamnak nem hitt. Elbocsátottam, utasítván a debreceni térparancsnoksághoz. Azóta nem tudom, hol van. A lovat sem hagyta el, az őrá van bízva, úgymond, hogy vigye Debrecenbe.

Újságul írhatom a muszka háborút, s a francia interventiót* a római köztársaság ellen. Megértük, hogy mi legyünk legszabadelvűbb nép Európában.

Isten áldjon meg, édes Sándorom. Nőmet egypár hét alatt még talán a megszokott szálláson találod, azontúl nem tudom, hol? „Veteres migrate coloni”*.

Ölellek ezerszer. Őszinte barátod

 

Arany János


Boríték: Petőfi Sándornak Pesten. Térparancsnokság. Kerepesi út Mátyás fogadó. (A hely és lakcím idegen kézzel át van húzva s odaírva: Ungarischen Platz-Commando in Pesten, Budán (magyar térparancsnokság Pesten [hibás németséggel], mai kifejezéssel: városparancsnokság). A „Buda” ismét át van húzva.




Hátra Kezdőlap Előre