A SZÍV KÖLTŐJE

Kovács I. József (Pilinszky díjas költő) kötetét élmény olvasni bárkinek, aki elmerül ritmusos soraiban. Érzelem dús, lendületes írásai emlékeztetnek lánglelkű, világhírű népi költőnk, Petőfi Sándor verseire.

Kovács I. József is szilaj vérrel, forró hevülettel ír hazájáról, az alföldi tájakról, gyermekkori emlékeiről, szenvedélyes érzelmeiről, és a hazaszeretetről. Lírai és nemzeti elkötelezettségű ember. Ő alapította meg Kecskeméten húsz évvel ezelőtt, és tartja össze a mai napig is a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körét.

Tudjuk, a művészek sajátságos talentumot kaptak gondolataik, érzelmeik kifejezésére, ami azért nagy dolog, mert a lélek mélyén örvénylő titkokat a legtöbb ember nem tudja kifejezni, és magába roskad vele. Kovács I. József nem ilyen ember. Ő kikiáltja a világba, amit gondol, amin kesereg, vagy ami éppen felvidítja. Meglátja az élet szépségeit, örömeit és azokat rímbe szedve a nagyközönség elé tárja. Amikor magányos, a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" érzéséből fakadva dalol, hogy akik fogékonyak költészetére, rátaláljanak, és ily módon leljen társakra, barátokra.

Eleinte gyermekkori emlékekről, állatokról, vadászatról ír, majd ezeket családi, lírai versek követik, mígnem eléri a csalódás. Álmai összetöredeznek, a jövőbe vetett hite megkérdőjeleződik. Keserű politikai verseivel, és a sötétségről, az élet végességéről szomorú versei tanúskodnak. Létének kicsinységét, a magányban érzett elesettségét, és a világmindenségben elfoglalt helyét keresi a Porszemek és kopjafák című kötetben az Üzen a homok című költeményében.

Ebben mint kis porszem kiált az ég felé, keresve társait, a többi kis homokszemet. Érezteti velünk, hogy valamennyien egy-egy kis porszem vagyunk abban a végtelen homokóceánban, amely az emberiség nagy családjának számít évmilliók óta. A lelki válságban közepén aztán megjelennek a fényről szóló versek. Mintha valami megoldás közeledne, és a Szikrapattogás című köteteiben elindul a megállíthatatlan folyamat. A semmiből valamivé válás. Szívja magába az élethez kötő apró kis fényeket, szikrákat, anyagdarabkákat, hogy a porszemekből egyre keményebb, erősebb anyag keletkezzék. Fényverseit hamarosan követik azok az ősi érzésekkel átszőtt versek, melyek ráirányítják figyelmünket a magyarságunkban való összetartozásunkra. A tűz körül szilaj táncot járó, kavargó lelkű magyarnak egyszer csak megjelenik verseiben a kereszt is, és már teljes elhivatottságot, isteni küldetést érez költészetével.

Szép, kerek, jól érthető verseit nyugodt lelkiismerettel hagyhatja az utókorra. Emberi érzéseket közöl emberekkel. Amit keresett, sikerült megtalálnia. Rátalált a Kiskunság hasonló kis porszemeire, költőtársaira, és velük Baráti Kört alkotva, közös szellemi műhelyt alakított ki, akikkel havonta műsoros irodalmi délután keretében találkozik.  

Halasi Éva