Tímár Gábor

Hősök vagy bűnösök

 

Sajtó alá rendezte: Hollós Adrienne

Felelős szerkesztő: Balázs Éva

 

Copyright © Tímár Gábor, 2005

www.gabor-timar.com

 

Előszó
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet

 


Mukinak

 


Előszó

Bár hétéves voltam csupán, amikor kitört a II. világháború, a magyar katonatisztek mindennapi életét, gondolkodásmódját, a hazaszeretettel és a kötelességtudattal kapcsolatos felfogását már születésemtől fogva megismerhettem, ugyanis nemcsak az apám, hanem az ikertestvére, sőt anyám mindkét unokatestvére s az ő apjuk is Ludovikát végzett katonatiszt volt. Minthogy több generációra visszamenőleg hivatásos katonák voltak az őseim, már kisgyermekként rengeteg katonatörténetet hallottam az otthoni összejöveteleken, hiszen a család baráti köre főként katonatisztekből állt. De első játszópajtásaim is hivatásos katonák, altisztek meg huszárok voltak, mert a Kerepesi úton az akkori Ferenc József Lovassági Laktanyában laktunk. Minthogy a korabeli szokásoknak megfelelően engem is katonatisztnek szántak, tízéves koromban beírattak a nagykárolyi gróf Károlyi István Honvédtiszti Fiúnevelő Intézetbe. Életkorunk alapján nyolc évfolyamba soroltak bennünket, s a katonai rendtartásnak megfelelően szigorú nevelésben részesültünk. Ha Magyarország nem veszti el a II. világháborút, huszonkét éves koromig én is úgynevezett katonaiskolában nevelkedtem volna, mint a dédapám, a nagyapám, a nagybátyáim, az apám meg az ikertestvére. Ez utóbbiak a trianoni békeszerződés után egyébként még szabadságra sem mehettek haza a Felvidéken élő szüleikhez. Emiatt egyikük sem tanulhatta meg, mert nem láthatta, hogy miként szoktak egymással bánni a családtagok. Ez az oka, hogy miután megnősültek, nagyon gyakran otthon is úgy viselkedtek, ahogy a katonaiskolában megszokták. Így én is hamar megtanultam, hogy a feljebbvalók parancsa szent és sérthetetlen.

Akik számára idegen ez a gondolkodásmód, azok elmarasztalják a katonákat, mert vakon követik feljebbvalóik utasításait. A civilek szerint az úgynevezett törvénytelen parancsokat még háborúban sem lenne szabad végrehajtani. Pedig a katonáknak olyankor nincs választásuk. Vagy végrehajtják a parancsot, vagy ott helyben kivégzik őket. Nem nézőpont kérdése, hogy ki a bűnös. Csakis azokat terheli a felelősség, akik kiadják a parancsot, akik kirobbantják a háborút.

1956 után elkerültem Magyarországról. Mérnök lett belőlem, nem katona, mégis bosszantott, hogy a II. világháborúval foglalkozó filmek, regények nagy része arról szól, hogy az angolok, az amerikaiak illetve a szovjetek miként győzték le a túlerőben lévő németeket meg az olaszokat. Eisenhower, Montgomery, Patton és MacArthur életrajzírói szerint a győzelem a tábornokok találékonyságának, intelligenciájának és hozzáértő hadvezetésének köszönhető csupán, holott több hadtörténész is azon a véleményen van, hogy a németek kizárólag Hitler végzetes stratégiai hibái miatt vesztették el a II. világháborút. Egyes hivatásos katonák, például "Wild Bill" Donovan, Pappy Boyington, Skorzeny vagy Rudel Ullrich emlékirataikban hűen ábrázolták ugyan a háború könyörtelenségét, de csak a hadieseményeket ismertették. A holocaust áldozatai viszont a haláltáborok borzalmaira összpontosították figyelmüket.

A könyvemben - melynek megírásával főként az volt a célom, hogy megmutassam, milyen volt a magyar katonai középosztály mindennapi élete a negyvenes évek első felében - a saját emlékeimet, mások visszaemlékezéseit, valamint a korabeli feljegyzéseket kitalált epizódokkal egészítettem ki. Mivel apám, Tímár Gyula, az egyetlen magyar távolfelderítő osztály parancsnoka volt a harctéren, nagybátyám, vitéz Bolhóy László pedig tüzértisztként szolgált Ukrajnában és a Dunántúlon, a hadieseményeket főként az ő és tiszttársaik élményei alapján ábrázoltam. Az eredeti személyneveket és helységneveket azonban szándékosan megváltoztattam, mert nem a hadtörténeti események felsorolását tartottam fontosnak, hanem az akkori évek hangulatának a visszaadását. Így pusztán véletlen, ha olvasás közben valaki saját magát vagy ismerősét véli felfedezni a leírtakban.

Könyvem megírásának másik célja az volt, hogy bemutassam, micsoda igazságtalanság volt a II. világháborúból győztesként kikerült fél atrocitásait fényes haditettekké nyilvánítani, a vesztes fél katonáit viszont az ugyanolyan kegyetlen cselekedeteikért háborús bűnösként bíróság elé állítani, sőt gyakran kivégezni. Jó példa erre Drezda illetve Coventry. Mindkét várost lebombázták, a német várost elpusztító amerikai pilótákat mégsem tartotta senki háborús bűnösnek.

Szerintem egyetlen háborúban sincsenek hősök illetve bűnösök. A végén eldől ugyan, hogy ki nyeri meg a "játszmát", a harcosok ettől azonban még semmivel sem lesznek sem jobb, sem rosszabb emberek.

A szerző

 

1. fejezet

A Charleston nevű csapatszállító hajó már hajnalban kikötött San Diegóban, de a tengerészgyalogos zászlóalj csak délelőtt 11 óra után szállhatott partra. A tavaszias időt sokkal kellemesebbnek találták a katonák, mint a trópusi hőséget, amelyhez előző állomáshelyükön hozzá kellett szokniuk.

Sokan tolongtak a kikötőben. Egyesek a fiukat, a férjüket vagy az apjukat várták. Mások csak a felvonulás kedvéért mentek ki, azonban ők sem csalódtak. Az egyenes, zárt sorokban menetelő tengerészgyalogság fenséges látványt nyújtott. Amikor aztán a San Diegó-i tűzoltózenekart követő zászlóalj végleg elhagyta a kikötőt, a tömeg lassan eloszlott.

Mielőtt a dokkmunkások nekiláthattak a hajó kirakásának, egy fegyveres tengerész altiszt a pallón a partra kísérte a megbilincselt Kende Márkot. Egyenruháján nem volt semmiféle katonai jelzés, fényes rézgombok helyett csak jellegtelen, alumíniumgombok díszelegtek rajta. Zsákját, amelyben a holmija volt, egy matróz vitte mögöttük a vállán.

- Sok szerencsét, fiatalember - mondta az altiszt, miközben levette Márk csuklójáról a bilincset, majd átnyújtotta a pénzét, a karóráját és a személyes iratait tartalmazó borítékot. - Ott a hátsó kapu, arra rövidebb - tette hozzá, és a vaskerítés felé mutatott. Az egyszárnyas, rácsos ajtóról egy alkalmazott éppen akkor vette le a lakatot.

A matróz vigyorogva ledobta a zsákot a földre, de az altiszt rosszalló pillantására elkomolyodott. Márk megdörzsölte a csuklóját.

- Isten önnel. Köszönöm, hogy emberségesen bánt velem. Az azonban nagyon rosszulesett, hogy nem egy tengerészgyalogos kísért le a hajóról.

- A kapitány beleegyezett volna, de sajnos, a szabályok ezt nem engedik meg.

Márk mérgesen a vállára vette a zsákját, és elindult a kerítés felé. A túlsó oldalon megpillantotta anyját, amint boldogan integet.

- Ő meg honnan tudta, hogy most érkezem?

*

A Kende családban már több mint száz éve majdnem mindegyik fiú a katonai pályát választotta. Jobbára huszártisztként szolgáltak. A legtöbbre Kende Ferenc vitte: a pozsonyi ötödik huszárezred parancsnoka ezredesként ment nyugdíjba. Miután megözvegyült, Bécs mellett vett magának egy kis házat, és lovagolni tanította az előkelőségeket. Mindenki tudta róla, hogy nagyra értékeli a művészeteket és kedveli a fiatal lányokat. Halála nagy port vert fel. Hetvenöt éves korában ugyanis holtan találták az egyik neves udvari orvos húszéves lányának a szobájában.

Az orvos családja váltig állította, hogy a nyugalmazott ezredes csak tehetséges leányuk tollrajzait nézegette, amikor egyszer csak összeesett, és hirtelen meghalt. Kitudódott azonban, hogy amikor a hullaszállítók megérkeztek, az egyenruhás emberen nem volt csizma. S mivel a tollrajzokat csizmástul is meg lehetett volna nézni, a rosszmájú emberek azt gyanították, hogy a lány szobájában az ezredes nem csak a képekben gyönyörködött. A helyzet tovább bonyolódott, amikor a hullamosónál kiderült, hogy Kende nem viselt alsónadrágot, s a zubbony alatt az inge rosszul volt begombolva. Attól kezdve még jó darabig azon tanakodtak a teadélutánokon a dámák, hogy télvíz idején miért nem viselt alsóneműt az ezredes. Végül elfogadták a lány családjának hivatalos magyarázatát, s napirendre tértek az ügy felett. A rejtélyes körülményekről azonban Kende Ferenc leszármazottjai később még sokat regéltek egymásnak.

Az ezredes egyetlen gyermeke, István szintén a katonai pályát választotta. A pozsonyi ötös huszároknál kezdte hadapródként. Miután kitüntette magát a königgrätzi csatában, huszonöt éves korában már előléptették századosnak. Bár az ezredparancsnok azt hitte, hogy a tehetséges tiszt előbb-utóbb bekerül a hadiakadémiára és tábornokként fejezi be pályafutását, mindenki meglepetésére a kapitány tíz évvel később nyugdíjba ment, hogy feleségül vehesse a bécsi Orfeum egyik csodaszép, fiatal táncosnőjét.

A szerény századosi nyugdíj azonban csak arra volt elég, hogy a házaspár ne haljon éhen. Ezért Kende elvállalta, hogy hajcsáraival az Alföldről a bécsi vásárra vigye mások szarvasmarháit. Miután látta, hogy mekkora fáradsággal jár a munka, a második alkalom után rájött, hogy jobban jár, ha nem másnak dolgozik. Az egyik debreceni bankártól kölcsönvett összegből szarvasmarhákat vásárolt, majd eladta őket az osztrák nagykereskedőknek. Vállalkozása rendkívül sikeresnek bizonyult, bár a rossz nyelvek szerint Bécs határában rendszeresen megetette sóval az állatokat, majd mázsálás előtt alaposan megitatta őket.

A jól jövedelmező marhakereskedésen felbuzdulva ismét felvett egy nagy kölcsönt a debreceni bankártól, majd a Hortobágyon hatalmas birtokot vásárolt magának. Ettől kezdve marhákat tenyésztett, és a saját állatait adta el a bécsi vágóhidaknak és az exportőröknek. Idővel rendkívül meggazdagodott, mert a századfordulóra egész Európában felvirágzott a gazdasági élet. Kiváló minőségű marhái nemcsak a Monarchián belül, hanem a többi ország piacára is eljutottak.

Kende Istvánéknak két fiuk született. A keménykötésű Zoltán rámenős volt és okos, András, a fiatalabb viszont tudósfajta és mélyen vallásos.

Zoltán elvégezte a Moravske Budejovice-i katonai akadémiát, majd apja nyomdokaiba lépve ő is az ötös huszárok hadnagyaként kezdte pályáját. Apja legnagyobb bánatára András kijelentette, hogy pap akar lenni. Ez komoly gondot okozott Kende Istvánnak.

- A nagyobbik fiam hadsereg-főparancsnok akar lenni, a kisebbik pedig pápa. Egyikük sem akarja folytatni az üzleti vállalkozást - panaszkodott feleségének.

Vagyonának nagyobbik részét ezért pénzzé tette, majd a svájci Baer bankháznál létrehozott egy alapítványt, amelynek a jövedelmét attól kezdve rendszeres időközönként átutalták gyermekeinek.

A bank igazgatója néhány dél-afrikai aranybányába, valamint sikeres európai és észak-amerikai vállalatokba fektette a pénzt. Többek között olyanokba, mint a General Motors, a Ford, az Opel, a Krupp Művek, az SKF, a Bank of America, a Shell, a Cunard, a Canadian Pacific.

Az öreg Kende azzal a megnyugtató tudattal szenderült örök nyugalomra 1919-ben, hogy gyermekei nemcsak fényesen megállják helyüket választott pályájukon, de az alapítványból származó pénznek köszönhetően nincsenek anyagi gondjaik.

A tízéves korukban elkezdődő taníttatásuk eredményeképpen a hivatásos magyar katonatisztek jól képzett, hazafias és lelkes katonák lettek. Nagy részük az alsó középosztályból került ki, de voltak közöttük olyanok is, akik gazdag családból származtak. Bár akadt köztük néhány részeges nőcsábász és olyan, akit az élvezeteken kívül semmi más nem érdekelt, nem ez jellemezte a tisztikart.

A rendkívül gazdag Kende Zoltán azok közé tartozott, akik spártai életet éltek. Mivel intelligens, gondolkozó katona volt, parancsnokai remélték, hogy előbb-utóbb bekerül a hadiakadémiára, s később a tábornoki kar megbecsült tagjává válik. Az első világháborúban többször kitüntették, mi több a nagyarany vitézségi érmet is megkapta. Még apja halála előtt feleségül vette a temperamentumos, intelligens és iskolázott Knézits Angélát, egy Eger környékén gazdálkodó, vagyonos szőlőbirtokos lányát. Bár a háború után a katonák létszámát jelentősen csökkentették, Zoltán bent maradhatott a hadseregben, és az ötös huszároknál osztályparancsnokként szolgált.

Miután 1921-ben megszületett fia, Márk, Kende Zoltán óvatosabb lett. Kevesebb kockázatot vállalt a tereplovagló versenyeken, sőt a sípályákon is a könnyebb lejtőket választotta. Nem akart árvát hagyni maga után, bár tudta, ha hirtelen meghal, fia továbbviszi a család nevét.

A kisfiúra rendkívül büszkén tekintettek a szülei. Pontosan olyan gyerek volt, mint amilyenre vágytak, intelligens és tanulékony. Marcus, mert családon belül és baráti körben így hívták, még nem járt iskolába, de már anyanyelvi szinten beszélt németül, ugyanis a magyaron kívül gyakran használta szüleivel ezt a nyelvet. Igaz, nevelőnőjétől a sajátos osztrák dialektust tanulta el.

Mivel Kendéék a Ferenc József Lovassági Laktanyában laktak, amikor megkérdezték Márktól, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz, gondolkodás nélkül azt felelte, hogy tiszt az ötös huszároknál. Játszótársaival többnyire az istállók környékén ólálkodott, s közben összeismerkedett a huszárokkal. Így Márk előbb tanult meg lovagolni, mint biciklizni, és hatéves korában már olyan jól megülte a lovat, mint bármelyik huszár. A betűvetéssel ugyanabban az időben ismerkedett meg, mint a Mannlicher karabéllyal, amelyet már nyolcéves korában, bekötött szemmel, pillanatok alatt szétszedett és össze is rakott.

Gyakran látta, hogy mentora és legjobb barátja, a nagy bajuszú, ősz hajú Pista bácsi nagyot tiszteleg az őrség épületének falát díszítő, a gorodoki csata emlékére állított bronz dombormű előtt, valahányszor elmegy mellette. Feri bácsi, az egyik szakaszvezető egyszer elmagyarázta Márknak, hogy álmai huszárőrmestere Kende Zoltánnal együtt azon kevesek közé tartozott, akik túlélték a tragikus kimenetelű lovasrohamot, s ezért arany vitézségi éremmel tüntették ki mindkettőt.

A kis Márk a lőtéren is olyan ügyesnek bizonyult, hogy az altisztek vele szokták bosszantani az ügyetlenkedő újoncokat.

Minthogy rendkívül érdekelte az ezred története, esténként, miután lefektették, gyakran kilopakodott a szobájából, és a nappali ajtaját borító vastag brokátfüggöny mögül hallgatta a felnőttek beszélgetését. Persze vigyázott, nehogy észrevegyék.

Kedvenc történetét apja többször is elmesélte tiszttársainak.

- Még hadnagy koromban történt, amikor nyári kihelyezésen voltunk a Kisalföldön - kezdte ilyenkor Kende Zoltán. - A vacak kis faluban, ahol be voltunk szállásolva, csak a postamester özvegyének a háza volt olyan, hogy ott úriember is ellakhatott. Az öregasszonynak két kiadó szobája volt. Az egyikben én laktam, a másikban egy zenész, aki késő éjjel is nyesztette az istenverte hangszerét. Mivel nagyon fárasztó volt a hadgyakorlat, többször is megkértem, hogy este tíz után ne muzsikáljon, mert aludni szeretnék. Ő azonban azzal vágott vissza, hogy gyakorolnia kell.

- S te hagytad? Nem csináltál valamit? - szokták kérdezni a vendégek.

- Dehogynem - válaszolta Kende. - Az egyik éjjel, három óra után, amikor már mindenki mélyen aludt, fogtam a szolgálati pisztolyomat, és a zenész ablaka alatt hatszor belelőttem a virágágyásba. A zajra mindenki felriadt, a művész úr pedig nagy hangon elkezdett velem kiabálni, hogy micsoda disznóság az éjszaka kellős közepén az ablaka alatt lövöldözni. Egy darabig hagytam ordítozni, majd rámosolyogtam, és csak ennyit mondtam: hivatásos katona vagyok, a szakmámat nekem is gyakorolnom kell. Attól kezdve sötétedés után teljes csend uralkodott a házban, bár a zenész bizonyára rettenetes alakoknak tartotta az ötös huszárokat.

*

A kis Márk lelkesen tanulmányozta az ezred történetét, ez azonban nem ment a tanulás rovására. Kiváló tanuló lett. Amikor azonban otthon elmondta, hogy a hittantanára fogdosni kezdte, az anyja se szó, se beszéd átíratta a Mária Terézia téri gyakorló elemi iskolába. A legtöbb gyereket még rendszeresen elkísérték a szülei, a nyolcéves Márk azonban teljesen egyedül, naponta kétszer fél órát utazott a 24-es villamossal a laktanyától az iskoláig, majd vissza.

Ahogy katonacsaládoknál lenni szokott, gimnázium helyett Márkot is katonaiskolába szánták, hogy a fiúgyerekből a magyar hadsereg hivatásos tisztje legyen. Tízéves korában tehát őt is beíratták a kőszegi Hunyadi Mátyás Katonai Alreáliskolába. A kemény fegyelem és a felsősök durva tréfái egyáltalán nem zavarták, sőt nagyon élvezte a katonaiskolai életet. Karácsonykor, első szabadsága idején büszkén jött-ment a laktanya udvarán sötétkék egyenruhájában, és mint igazi katona jelentkezett régi "játszótársainál", az őrmestereknél. Mindenki meg volt győződve, hogy előbb-utóbb tiszt lesz az ötös huszároknál.

Gyerekfejjel is észrevette azonban az otthoni feszült helyzetet. Feltűnt neki, hogy apja hol morózusan ül az asztalnál, hol maga elé mered, máskor vitatkoznak a szülei. Újév után nehéz szívvel utazott vissza Kőszegre, a katonaiskolai élet azonban feledtette vele az otthon tapasztaltakat. Legnagyobb örömére az első félév után ő lett az osztályelső. A kitűnő tanulók jutalmaképpen attól kezdve az ő zubbonyának a gallérját is két sáv és két gomb ékesítette.

Amikor nyári szabadságának kezdetekor csak az anyja várta a Déli pályaudvaron, Márk rosszat sejtett. Félelme tovább fokozódott, amikor hamarosan egy elegáns budai lakásban találta magát.

- Már nem a laktanyában lakunk? - kérdezte az anyját.

- El kellett költöznünk. Az elmúlt néhány hónapban sok minden történt, Marcus. Ősszel már nem fogsz visszamenni Kőszegre.

- Miért? Pedig olyan jó ott. Különben is, hogyan lesz belőlem katonatiszt, ha ezentúl egy nyavalyás civil iskolába kell járnom?

- Kisfiam, apád úgy határozott, hogy kivándorolunk Amerikába. Ő már meg is érkezett. Azt írta, hogy vett egy birtokot. A jövő hónapban mi is hajóra ülünk.

- De akkor hogyan leszek ötös huszár?

- Ott is vannak huszártisztek. Amerikának is van hadserege, a lovasságuk pedig világhírű.

- Annyira azért nem jó, mint a mi ezredünk.

- Te majd nagyszerű huszárokat faragsz belőlük, mint amilyenek az apád meg a nagyapád ezredében szolgálnak. Még amerikai tábornok is lehetsz.

Kendénének nem sikerült megvigasztalnia elkeseredett fiát. Márk, életében először addig sírt, amíg végül elszenderült.

Másnap Márk anyja összecsomagolta a kincstári tulajdonban lévő holmikat, és visszaküldte Kőszegre. A kísérőlevélben csak annyit írt, hogy ősszel fia már nem megy vissza a katonaiskolába. Márk elkeseredését látva megengedte azonban, hogy a méretre csináltatott fehér egyenruhát akkor viselje, amikor akarja. A gyerek szabadságlevelét is megtartotta, hogy Márk az indulás napjáig kőszegi szabadságos cőgernek érezhesse magát. Arra gondolt, hogy fia így könnyebben visszaszokik a civil élethez.

Mikor az Ivernia kikötött New Yorkban, Kende Zoltán a rakparton várakozott. Bár civil zakót, lovaglónadrágot és csizmát viselt, egész fellépésén látszott, hogy nem is olyan régen még huszár alezredes volt.

Két órát utaztak a vadonatúj Forddal, mire White Plains közelében megálltak egy fehér kerítés előtt. Márk elkezdte betűzni a kapu fölötti kiírást: Golden Saddle Ranch.

- Ez mit jelent? - kérdezte apját.

- Arany Nyereg Lótenyészet és Lovaglóiskola. Ezentúl itt fogunk lakni. Már rendbe hozattam a házat. Tudom, tetszeni fog nektek is.

- Lovakat fogunk tenyészteni? - kérdezte Márk izgatottan.

- Igen. Meg hátaslovakat adunk bérbe azoknak a városiaknak, akik lovagolni akarnak. Máris annyi a jelentkező, hogy ötven lovat kellett vennem. Sőt már épülnek az új istállók.

- Valaki vigyáz arra, hogy a városiak jól bánjanak a lovakkal? - folytatta Márk.

- Felfogadtam néhány kiszolgált lovas katonát. Ők kalauzolják az ösvényeken a csoportokat. Angolul trailmasternek hívják őket. Jó lesz megjegyezni. Az ösvények egy nagy mezőbe torkollanak. A növendékek ott gyakorolják a vágtát. Mihelyt megtanulsz egy kicsit angolul, te is kapsz egy csoportot - mondta Kende Zoltán a fiának.

A következő hetekben Márk annyit lovagolhatott, amennyit csak akart. Közben lelkesen tanult angolul. Augusztus végén az apja megengedte, hogy egy kisebb csoportot már ő vezessen végig az egyik ösvényen.

Szeptemberben anyja egy nap összecsomagolta fia holmiját, majd a szülők autóval elvitték Márkot egy New Yorkhoz közel eső nevelőintézetbe. Hiába vitázott azonban az apja az igazgatóval, a férfi az egy évvel fiatalabb gyerekek közé sorolta be. Néhány hét múltán azonban belátta az igazgató, hogy nyugodtan átteheti a felsőbb évfolyamba, mert Márk igen könnyen és gyorsan tanult. Bár az angol beszédével akadtak nehézségei, rövid időn belül minden órán kiváló teljesítményt nyújtott.

Osztálytársai kezdetben sokat csúfolták a kiejtése miatt. Egy idő után Márk megelégelte a piszkálódást, és összeverekedett az egyik fiúval, akinek két másik rögtön a segítségére sietett. A csata kimenetele egy percig sem volt kérdéses. Bár Márkot alaposan megruházták, ő egy szóval sem panaszkodott rájuk a nevelőknél. Kurt Wessel, a német születésű osztályfőnöke azonban észrevette Márk szeme körül a hatalmas monoklit, meg kézfején a lenyúzott bőrt, és ebből sejtette, hogy a fiút megverték. Márk azonban makacsul állította, hogy leesett a lépcsőn. Hiába faggatta, a fiú nem árulta el, hogy kik voltak a tettesek. Inkább vállalta a büntetést, de nem akarta bajba keverni az osztálytársait. Attól kezdve befogadta az osztály, mindenki barátjának tekintette.

Márk rövidesen bekerült a futballcsapatba, bár időbe telt, mire megtanulta az amerikai futball játékszabályait. Minthogy tizenöt éves korára már olyan magas és erős lett, mint egy felnőtt, az edző védőjátékost faragott belőle.

Az intézetben az egyik barátjának volt egy motorkerékpárja, s időnként kölcsönadta Márknak. Hamarosan már egész ügyesen motorozott. S bár a hétvégéken meg az iskolaszünetekre hazament, hogy zsebpénzét kiegészítendő a lovagolni érkező vendégeket kalauzolja az ösvényeken, minden vágya az volt, hogy motorversenyző legyen. Tudta ugyan, hogy apja már születése óta díjugrató bajnokot akart nevelni belőle, ő azonban rájött, hogy máris túl magas és nehéz ahhoz, hogy jól ugrasson.

Egy nap kerek-perec megmondta apjának, hogy nem akar díjugrató lenni, őt a motorkerékpár jobban érdekli. A heves szóváltás vége az lett, hogy Kende Zoltán hirtelen lekevert a fiának két hatalmas pofont.

Márk megütközve nézett apjára, de nem szólt egy szót sem.

- Tudod, hogy ezt miért kaptad?

- Mert nem akarok díjugrató lenni.

- Nem. Azért kaptad, mert csalódtam benned. Katonatiszthez méltóan tiszteletben tartom azonban a döntésedet, és nem erőltetem, hogy versenyszerűen lovagolj. S hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, megbocsátok, és veszek neked egy motorkerékpárt. De elvárom, sőt megkövetelem, hogy te legyél a világ legjobb motorversenyzője. Tanuld meg egy életre, hogy akármibe fogsz, neked mindenkinél jobbnak, sőt tökéletesnek kell lenned, hogy büszkén viselhesd a Kende nevet.

Ígéretéhez híven Kende Zoltán másnap vett a fiának egy 750 köbcentis Indian típusú motorkerékpárt, és attól kezdve Márk kedvére motorozhatott a birtok kerítésén belül. A következő évben pedig, amint Márk betöltötte a tizenhatodik életévét és megkapta a jogosítványát, apja megengedte neki, hogy motorjával kimenjen az országútra.

Bár az előkelő fiúnevelő intézet növendékei tánc- és illemtanárhoz is jártak, Márk igen nehezen boldogult a lányokkal. Szerencsére a tánciskolában nem osztályoztak, mert különben bizonyára megbukott volna, pedig egyébként minden tantárgyból kitűnő volt.

1938 tavaszán épp befejezte az egyik csoporttal a lovas túrát az ösvényeken, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy elmegy a Starlight Caféba a barátaival találkozni. Evett valamit, majd felült a motorjára, és elindult a város irányába. Az első kanyar után rögtön felismerte Mrs. Bergman autóját és a hölgyet, amint tanácstalanul álldogál a kocsija mellett. Az asszony nemrég még az ő csoportjában lovagolt. Ahogy odaért, megállította a motorját, és megkérdezte:

- Csak nincs valami baj? Segíthetek?

- Nem tudom, mi történt ezzel a szörnyeteggel. Hirtelen leállt a motorja, és nem tudom elindítani.

- Mindjárt megnézem.

Márk felnyitotta a motorháztetőt, de amikor ránézett a nyolchengeres motorra, elbizonytalanodott. Azonnal látta, hogy az sokkal bonyolultabb, mint az Indian.

- Sajnos, nem tudom megjavítani, de szívesen elviszem az első autójavító műhelyig. Biztos, hogy a szerelők tudnak majd segíteni.

- Nagyon köszönöm, igazán kedves.

Mrs. Bergman felült a hátsó ülésre, Márk berúgta a motort, s elindultak. A fiút jóleső érzés töltötte el, amint hátán megérezte az asszony testének a melegét.

A művezető átvette a kocsi kulcsát, és megígérte, hogy hamarosan kiküldi az egyik szerelőjét, de autót kölcsönözni már nem tudott.

- Ne haragudjon, Márk, kérhetek még egy szívességet? Hazavinne? - kérdezte Mrs. Bergman.

- Természetesen.

Bár eredetileg a barátaival akart találkozni, Márk örült a váratlan fordulatnak, mert arra gondolt, hogy akkor az asszony ismét bele fog kapaszkodni hátulról. Mrs. Bergman elmagyarázta Márknak, hogy merre menjenek. Egy többlakásos háznál szólt, hogy álljon meg.

- Nagyon köszönöm a segítségét - mondta, és kezet nyújtott a fiúnak.

- Szóra sem érdemes - válaszolta sietve Márk, és már ült volna vissza a motorjára, amikor az asszony megjegyezte:

- Teljesen kiszáradt a torkom. Maga nem szomjazott meg? Jöjjön fel, igyunk valami hideget!

Márkot meglepte az ajánlat. Mrs. Bergman körülbelül annyi idős volt, mint az anyja, de az elegáns, finom modorú hölgy nem úgy bánt vele, ahogy az ilyen idős nőktől megszokta.

- Tényleg szomjas vagyok egy kicsit. Szívesen felmegyek, a barátaimmal úgysem beszéltem meg pontosan, hogy mikor találkozunk.

Mrs. Bergman leültette Márkot a nappaliban, majd behozott a konyhából két pohár narancslevet. Miután megitták, így szólt:

- Kicsit beleizzadtam a ruhámba. Ha nem haragszik, átöltözöm.

Pár perc múlva ismét megjelent. Tűzpiros selyempongyolája V alakban szétnyílt a mellén, s csupaszon hagyta a bőrét. Amikor az asszony leült Márk mellé a kanapéra, a pongyola alól elővillant formás combja.

Márknak egy pillanatra megakadt a szeme a látványon, de nem szólt egy szót sem, mert nem akarta az asszonyt zavarba hozni.

- Mondja, amikor nincs iskola, és éppen nem tanítja lovagolni az embereket, mivel szokta tölteni az idejét?

- Mindenfélével. A szünidőkre is sok leckét kapunk, azonkívül, ha otthon vagyok, én szoktam a lovainkat trenírozni, meg olvasni is nagyon szeretek.

- Szóval többnyire olvas, meg a lovakat trenírozza.

- No, nem mindig. A lőterünkön is szoktam gyakorolni. Előbb-utóbb szeretnék benevezni a céllövő versenyekre. Minden vágyam, hogy eljussak az olimpiai játékokra.

- Akkor biztos, hogy jól tud célozni.

- Annyira azért nem, mint egy olimpikon, de már a jobbak közé tartozom - felelte Márk magabiztosan. - Ha akarja, megtanítom lőni.

- Köszönöm, egyelőre elég a lovaglás - mondta Mrs. Bergman, majd így folytatta: - Most vettem csak észre, hogy a haja tele lett porral. Zuhanyozzon le!

Márk egy pillanatra zavarba jött, de nem akarta megbántani az asszonyt, viszont átvillant az agyán, hogy akkor legalább nem kell otthon fürödnie.

- Pompás ötlet!

- Megmutatom, hol a fürdőszoba.

A tágas helyiségbe lépve a keskeny ajtónyíláson át Márk megpillantotta a zuhanyozófülkét.

- Ha végzett, a sárga törülközővel megtörülközhet - mondta a nő, majd kiment a fürdőszobából.

Márk levetkőzött és megnyitotta a zuhany csapját. Nem sietett. Élvezte, amint a hátán végigfolyik az erős vízsugár. Egyszer csak kinyílt az ajtó. Márk döbbenten látta, hogy Mrs. Bergman ott áll vele szemben, ráadásul teljesen meztelenül.

- Én is megfürödnék. A lovaglástól megizzadtam egy kicsit.

Márk a meglepetéstől nem jutott szóhoz. Az asszony belépett a fülkébe, és átölelte a fiút.

A következő óra káprázatos élményként vésődött Márk emlékezetébe. Tisztában volt vele, hogy mi történik közte és az asszony között a fürdőszobában, majd az ágyban. Hullámzó érzései azonban teljesen összekavarták a gondolatait. Mielőtt mély álomba zuhant az asszony karjaiban, megállapította, hogy egész életében még sosem történt vele ilyen csodálatos dolog. Amikor magához tért, Mrs. Bergman még mindig szorosan ölelte.

- Nagyszerű voltál. Irigylem azt, akit majd feleségül veszel. Remek szerető leszel. Mindig tudtad, mit kell tenned. Hány kislányt csábítottál már el?

- Egyet sem - felelte Márk, és elpirult. - Nem értek az udvarláshoz.

- Szamárság. Kishitű vagy. Csak azokkal a lányokkal foglalkozz, akiknek tetszel. Ha engem le tudtál venni a lábamról, akkor bárkit megkaphatsz. De légy magabiztos és türelmes. Most azonban jobb lesz, ha felöltözöl, és elmész, mert a férjem nemsokára hazaér, és nagy bajba kerülnék, ha téged itt találna.

- Máskor is eljöhetek?

- Nem. Szó sem lehet róla. Megláthatnának a szomszédok. Nagyon jó volt veled, de ne felejtsd el, hogy én férjes asszony vagyok.

Mrs. Bergman az előszobában szenvedélyesen szájon csókolta Márkot.

- Búcsúzóul - mondta, majd becsukta mögötte az ajtót.

Márk teljesen felkavartan folytatta útját a Starlight Café felé. Az első pillanatban büszke volt saját magára, hogy sikerült elcsábítania egy nála sokkal idősebb, ráadásul nagyszerű nőt. De azonban mindjárt rájött, hogy nem ő csábította el Mrs. Bergmant, az akart ágyba bújni vele. Szégyellte magát, amiért másnak a feleségével volt viszonya, ám az is eszébe jutott, hogy feltehetően Bergman úr nem tesz eleget férfiúi kötelességének, és ezért lépett félre az asszony. Miközben büszkesége és szégyenérzete viaskodott egymással, hirtelen mocskos alaknak tartotta magát. Az átélt gyönyör emlékei azonban diadalmaskodtak benne, s mire a Starlight Caféhoz ért, ismét feddhetetlennek érezte magát. Odabent vidáman üdvözölték a barátai. Márk leült az asztalukhoz, és rendelt egy Coca-Colát a pincérnőtől.

"Vajon milyen lehet meztelenül? Biztos nem olyan szép, mint Mrs. Bergman. Túl nagy a feneke. Az ágyban pedig semmiképpen sem lehet olyan nagyszerű, mint ő" - gondolta.

Attól kezdve Márk gyökeresen megváltozott. A nőkkel szemben magabiztosan viselkedett, ugyanakkor sokkal türelmesebb lett velük. Hamarosan minden csinos nő felfigyelt rá. Amikor lovagolni vitt egy-egy csoportot, kiszemelte magának valamelyik középkorú, szemmel láthatóan unatkozó férjes asszonyt, s elhalmozta figyelmességével. Bár senki sem tanította a csábítás művészetére, az érett hölgyek körében hatalmas sikereket aratott. Óvatosságból mindig vigyázott, hogy újdonsült barátnői sose kerüljenek ugyanabba a lovascsoportba.

Amilyen sikeres volt az idősebb nők körében, annyira nem jutott semmire a saját korosztályához tartozó lányokkal. Eszébe jutott viszont Mrs. Bergman tanácsa, s bár a visszautasítást nehezen viselte el, igyekezett türelmes lenni.

Amikor az egyik lovascsoporttal megjelent a rendkívül csinos, sötét hajú Susan Goldberg, a vele egykorú lány rögtön megtetszett neki. Összebarátkoztak, de nem siettette a dolgokat, mert mindig arra gondolt, hogy ha elég kitartó lesz, akkor erőfeszítéseit siker fogja koronázni.

Július elején, nem egész két hónappal a tizenhetedik születésnapja előtt rávette Susant, hogy kettesben menjenek lovagolni a birtok egyik eldugott részébe. Oda, ahol a patakon gátat építettek a hódok, s emiatt kialakult egy igen kellemes, kristálytiszta vizű tó. Márk javaslatára megálltak a tónál, hogy a lovak pihenhessenek egy kicsit. A fiú ezúttal is segített Susannak leszállni a lóról, de most valamivel tovább tartotta a karjában, mint kellett volna. A lány azonban nem tiltakozott.

Leültek a szőnyeg simaságú gyepre. Egy darabig mindenféléről beszélgettek, Susan ugyanis művelt és intelligens lány volt, de később, ki tudná megmondani, hogyan történt, csókolódzni kezdtek. Márk életében nem ő volt az első nő, akit megcsókolt, de rögtön érezte, hogy ez más, mint a többi. Susan csókja egészen más volt, mint a kiéhezett, szerelemre vágyó asszonyok csókja. Ajkai lágyabbak voltak, s ahogy a lány hozzásimult Márkhoz, a fiú szíve kihagyott egy-két dobbanást. Nyomban rájött, hogy szerelmes.

- Mi lenne, ha megfürdenénk? Nincs itt senki, nem fognak meglátni - kérdezte egy idő múlva a lány.

- Nagyszerű ötlet.

- Akkor fordulj el, amíg levetkőzöm, és bemegyek a vízbe.

Márk becsületesen hátat fordított.

- Most már megfordulhatsz. Pompás a víz. Gyere be te is!

- Akkor viszont most te fordulj el!

Márk levetette a ruháját, és ő is belegázolt a vízbe.

Legalább fél órát lubickoltak, s amikor kimentek a partra, egyikük sem törődött azzal, hogy mindketten meztelenek. Leheveredtek a puha gyepre, és magától értetődően szeretkezni kezdtek. Márk azonnal rájött, hogy Susan nem ártatlan, de meglehetősen gyakorlatlan.

- Azt hiszem, szerelmes vagyok - szólalt meg Márk, és megcsókolta a lány mellét.

- Én már akkor beléd szerettem, amikor először megláttalak - felelte Susan.

Lassan szétváltak. Miközben öltözködtek, Márk a bokrok mögött észrevette a lóháton ülő apját. Kende Zoltán rosszalló pillantást vetett a fiára, majd elvágtatott.

- Baj van. Apám meglátott minket.

- Ugyan már! Mondd meg neki, hogy szeretjük egymást, és kész. Biztos, hogy meg fog érteni bennünket.

A klubháznál már várta Susant az anyja. Rögtön beültek az autójukba, és elhajtottak. Márk hazament, rendbe szedte magát, és épp indult volna motorjával a Starlight Caféba, amikor apja hívatta.

- Itt vagyok, mit parancsolsz? - mondta a dolgozószobában.

Kende Zoltán odalépett a fiához, és lekevert neki egy hatalmas pofont.

- Ha még egyszer hozzá mersz nyúlni ahhoz a zsidó kurvához, kiváglak a házamból!

- De apám, szeretjük egymást.

Márk még egy hatalmas pofont kapott.

- Nem akarok zsidó unokákat. Megértetted? Ha még egyszer szóba mersz állni vele, kiváglak, mint egy gyalogbékát, és ide többé nem teszed be a lábadat. Most pedig mars ki!

Rosszulesett Márknak, hogy az apja megütötte, de az még jobban fájt neki, hogy eltiltotta Susantól. Dühében felpattant a motorjára, és nekiiramodott az országútnak. Közben azon törte a fejét, hogy apjának mi baja lehet a zsidókkal. "Mi a különbség köztük és a keresztények között? Hogy másképp imádkoznak? Na bumm, és az annyira számít? Hogy gyűlölhet valaki ennyire másokat? Akkor is ilyen dühös lenne, ha református lánynak udvarolnék? Nem tehetek róla, hogy nekem pont Susan tetszik. Lehet, hogy nem is Susant fogom elvenni feleségül, hiszen még mindketten nagyon fiatalok vagyunk. De mi történik, ha a következő lány, akibe beleszeretek, szintén zsidó?"

Mire megérkezett a Starlight Caféhoz, pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Megszökik otthonról. Ezért le sem szállt a motorjáról, gázt adott, és a város temetőjéhez hajtott. A kapu előtt letámasztotta a motorját, és bement. Addig járkált a sírok között, amíg talált egy olyan sírfeliratot, amely szerint az elhunyt fiú kicsivel korábban született, mint ő, viszont néhány hónap múlva meghalt. Zsebéből elővette a tollát meg a naptárját, majd felírta a szükséges adatokat: Roger Stormont, 1919. május 12. Aztán visszasietett a motorjához, és a városházáig meg sem állt. Mivel tudta, hogy Amerikában az effajta ügyintézés milyen egyszerű, bátran bement az irodába, és Roger Stormont néven kiváltotta a születési anyakönyvi kivonatát, majd elment a katonaság sorozóirodájába. Pechére azt már bezárták, de észrevette, hogy a tengerészgyalogosok sorozóirodája még nyitva van.

- Csak nem akar beállni tengerészgyalogosnak? - kérdezte az egyenruhás őrmester.

- De igen.

- Mondja, barátom, nem túl fiatal maga ahhoz?

- Itt a születési bizonyítványom.

- No lássuk csak.

Fél óra múlva Márk megkapta a szükséges papírokat és az autóbuszjegyet, amellyel eljuthatott a South-Caroline-i Parrish Island kiképzőközpontjába. Az őrmester szigorú hangon közölte, hogy három nap múlva jelentkezzen a laktanyában.

- Legjobb, ha minél előbb elindul, mert sokáig tart az út - mondta végezetül.

Márk emlékezett Susanék lakcímére. El akart búcsúzni a lánytól, ezért motorját leállította a kertkapuval szemben, majd becsengetett. Egy középkorú férfi nyitott ajtót.

- Jó napot kívánok. Elnézést kérek a zavarásért. Kende Márk vagyok. Susan az apám lovaglóiskolájában tanul. Beszélhetnék vele egy pillanatra?

- Mit képzel? Nem engedem, hogy egy rohadt náci fia udvaroljon a lányomnak. Azonnal takarodjon innen! - kiáltotta, majd bevágta az ajtót.

Márk megszégyenülten felült a motorjára, és visszarobogott a Starlight Caféhoz. "Tehetek én arról, hogy az apám utálja a zsidókat? És miért nevezett engem Susan apja nácinak? Azért, mert mi más templomba járunk? Miért kell ennyire gyűlölni bennünket?"

Márk megkérte a Starlight Café tulajdonosát, hogy hadd hagyja ott a motorját, amíg egy-két napra elutazik New Yorkba, majd felszállt a buszra, és visszament a városba. A távolsági autóbuszok végállomásán megkereste, honnan indul a South-Caroline-i járat, és elfoglalta helyét az ablak mellett.

 

2. fejezet

Amikor több tucat fiatalemberrel együtt Márk is megérkezett a tengerészgyalogság kiképzőközpontjába, rögtön látta, hogy nem valami barátságos helyre keveredett.

Az újoncok átestek az alapos orvosi vizsgálaton, majd elkezdődött a kiképzésük. Mivel folyton kiabáltak velük, bajtársai rövid időn belül össze-vissza kapkodtak, és állandóan rettegtek a félelemtől. A kiképző őrmestereknek azonban eszük ágában sem volt megnyugtatni őket. Céljuk az volt, hogy minél alaposabban átmossák az újoncok agyát.

Márk azonban egyáltalán nem ijedt meg a kiképző altisztek viselkedésétől. Tudta, mi van e mögött. Néhány évvel korábban, a kőszegi alreál iskolában a saját bőrén tapasztalta, hogy a katonai kiképzés első szakaszában azért félemlítik meg az újoncokat, hogy minél gyorsabban kiöljék belőlük az egyéniséget. Ráadásul ott még a felsőévesek is a szabályokon lovagoltak, és sokkal gorombábbak voltak, mint a tengerészgyalogságnál a kiképzők. Arra is emlékezett, hogy annak idején a huszárőrmesterek is gyakran kiabáltak a laktanyában a katonákkal, sőt káromkodva szidták, néha pedig még meg is pofozták őket. Hozzájuk képest az amerikai altisztek úriemberek voltak, bár jóval többet követeltek az újoncoktól, mint a magyar őrmesterek. Annak is örült, hogy a tengerészgyalogság felszerelése sokkal korszerűbb volt, mint a magyar hadseregé.

Az első két hétben a hatalmas erőfeszítést követelő menetgyakorlatok okozták számára a legfőbb gondot. Olykor csupán óriási akaratereje és kimondhatatlan büszkesége tartotta vissza attól, hogy meggondolja magát, és abbahagyja az egészet, mint két bajtársa tette. Amikor azonban elkezdődött a fegyveres kiképzés, könnyebb lett az élete. Bár a Garand puska szerkezete nagyon különbözött a Manlicherétől, Márk hamarosan ezt is villámgyorsan szétszedte, majd összerakta, méghozzá bekötött szemmel. Egyik kiképző sem vállalkozott rá, hogy felvegye vele a versenyt. Mivel Márk a célpontot is majdnem mindig eltalálta, a lőgyakorlatok során a kiképzők kedvencévé vált.

Az alapkiképzés után a tengerészgyalogosokat áthelyezték a virginiai Camp Lejeune laktanyába, ahonnan két hét szabadságra mehettek. Márknak azonban érthető okokból semmi kedve nem volt hazautazni. Épp a kantinban kávézott, amikor belépett Ross őrmester, és rögtön odament hozzá.

- Maga mit keres itt, Stormont? Miért nem ment szabadságra?

- Nincs hova.

- És mit akar itt csinálni két hétig?

- Engedelmével, a lövészetet szeretném gyakorolni.

- Minek? Úgy tudom, hogy maga a legjobb lövész a szakaszban.

- Egy hivatásos katonának mindig gyakorolnia kell.

- Stormont, maga megőrült, de rendben van. Annyi lőszert utalok ki magának, amennyit csak kér. Ha pedig elér egy bizonyos színvonalat, megkapja a mesterlövész-jelvényt.

- Igyekezni fogok, őrmester úr.

Alig telt el három nap, Márk elérte a mesterlövész szintet, Rosstól pedig kapott egy távcsövet a puskájára.

Márk nagyon megörült, és attól kezdve minden percét a lőtéren töltötte. Mire bajtársai visszatértek a laktanyába, már ezer méterről is igen gyakran célba talált. Ross őrmester annyira büszke volt Márk teljesítményére, hogy a többi altisztnek gyakran dicsekedett ifjú mesterlövészével.

Márk úgy érezte, hogy most már teljes értékű katonája a tengerészgyalogságnak, ezért egy hosszú levélben elmagyarázta Susannak, hogy mi történt, s hogy még mindig szereti. Választ azonban nem kapott.

Október elején kitűztek a faliújságra egy jelentkezési ívet, a parancsnokság ugyanis önkénteseket keresett egy fontos és veszélyes feladat végrehajtásához. Amikor Márk meglátta a lapon Ross őrmester nevét, azonnal feliratkozott.

Néhány nappal később közölték az önkéntes szakasszal, hogy egy hónapig a Panama-csatorna övezetében a dzsungel körülményeihez igazodó harcászati kiképzésben fognak részesülni, majd az Annapolis cirkáló fedélzetén továbbmennek új állomáshelyükre, a Fülöp-szigetekre.

A hajóút megviselte a katonákat. Többen még tengeribetegek is lettek, de lassan kiláboltak a bajból, és az utolsó napokban nagy élvezettel sütkéreztek a fedélzeten. A tengerészgyalogos szakasz jó kezekbe került. Parancsnokuk, Weston hadnagy nemrég végezte el a katonai akadémiát, s mivel nem volt kellő gyakorlata, gyakran tanácskozott helyettesével, Ross őrmesterrel. A katonák hamar megszerették a hadnagyot, az őrmestert pedig valósággal imádták.

Az egy hónapos panamai tartózkodás után november végén kötöttek ki Manilában. Kényelmetlen, bádogtetős épületben helyezték el a katonákat. Új életüket az állandó hőség és a rendkívül párás levegő, valamint a gyakori esőzés tovább nehezítette.

- Állítólag ilyenkor a legkellemesebb errefelé az időjárás. Ha ez igaz, akkor milyen lehet az idő máskor? - jegyezte meg az egyik katona.

- A vak is azt mondta, hogy majd meglátjuk - felelte Márk.

Az eligazításon Weston hadnagy közölte a tengerészgyalogosaival:

- Palawan szigetét fogjuk megtisztítani a lázadóktól és a fegyvercsempészektől. Körülbelül tíz napig a Compass Rose nevű gőzhajón fogunk lakni, amely folyamatosan cirkál majd a sziget körül. Meg fogunk állítani, és át fogunk vizsgálni minden gyanús hajót, amely csempészárut rejtegethet. Emellett rendszeres időközönként partra kell szállnunk, hogy kifüstöljük a dzsungelben bujkáló lázadókat.

A gőzöst eredetileg kompnak használták, de mert kicsinek bizonyult, a kormányzó felajánlotta a haditengerészetnek. Weston először a fedélzeti korlát mentén lerakatott egy sor homokzsákot, majd felállíttatott egy nehézgéppuskát a hajó orránál, egy másikat pedig a faránál. Bár ettől nem vált csatahajóvá a Compass Rose, a századparancsnok meg volt elégedve a hadnagy munkájával, és bízott benne, hogy szembe tudnak szállni a csempészekkel.

Márkék első portyája eredménytelenül végződött. A tengeren egyetlen csempésszel sem találkoztak, amikor pedig partra szálltak, a járőr a lázadók táborának már csak a nyomait találta meg.

A következő alkalommal azonban szerencséjük volt. A második napon, kora délelőtt a korallzátony mögül előbukkant egy motoros dzsunka, és a nyílt tenger felé igyekezett. Színes vitorláiról azonnal felismerték a notórius csempész hajóját. Weston hadnagy a zátony széles bejáratánál megpróbálta elállni az útját.

- Álljanak meg! A törvény nevében ellenőröket küldünk a hajóra - harsogta a Compass Rose hangszórója.

A dzsunka kapitánya leállította a motort, a tenger áramlata azonban tovább sodorta a vitorlást.

- Várjuk az ellenőröket! - kiáltotta az egyik matróz a szócsövön keresztül.

Oldalán pisztollyal pillanatok alatt beszállt a motoros gumicsónakba Lander szakaszvezető meg két tengerészgyalogos, és a dzsunka után iramodott. Amint elérték, felmásztak a fedélzetére, majd eltűntek a hajófenék lejárójában. Kis idő múlva a dzsunka elindult a Compass Rose irányába. Amikor elég közel értek, a szócsövén keresztül a matróz ezt kiáltotta:

- Átszállhatnak az ellenőrök!

- Itt valami nem stimmel. Ha Landerék valami gyanúsat találtak, akkor le kellett volna tartóztatniuk a dzsunka kapitányát, majd fel kellett volna lőniük egy piros rakétát. Ha viszont minden rendben van, akkor miért nem jöttek vissza a gumicsónakkal? - jegyezte meg Ross.

Weston hadnagy azonnal riadóztatta a tengerészgyalogosokat, és a homokzsákok mögé rendelte őket, mert attól tartott, hogy a dzsunka kapitánya lövöldözni fog. Közben a két hajó olyan közel került egymáshoz a zátony kijáratánál, hogy az egyikről át lehetett lépni a másikra. Landerék azonban még mindig nem mutatkoztak. A matrózok viszont váratlanul bevonták a dzsunka vitorláit, és géppuskatüzet zúdítottak a Compass Rose fedélzetére, miközben a kapitányuk bekapcsolta a motort, és gázt adott. A dzsunka mozgásba lendült.

Mivel a lövöldözésben Weston hadnagy súlyosan megsebesült, Ross őrmester pedig a hajó farában tartózkodott, nem volt senki, aki utasította volna a parancsnoki hídon tartózkodó kapitányt, hogy állja el a dzsunka útját, nehogy kimenjen a nyílt tengerre. Márk gyorsan a puskájára kattintotta szuronyát, s odakiáltotta a körülötte álló bajtársainak:

- Utánam!

A tengerészgyalogosok átugrottak a dzsunka fedélzetére. Márk nekirontott az egyik géppuskásnak. Az ugyan megpróbált védekezni széles és hosszú pengéjű késével, de Márk gondolkodás nélkül a mellébe döfte szuronyát, majd odaugrott a másik géppuskáshoz, s mire a férfi észbe kapott volna, azt is leszúrta. Márk pillanatok alatt a kormányosfülkénél termett. Hiába volt a kapitány keze ügyében a forgópisztolya, amikor meglátta Márk véres szuronyát, azonnal megadta magát.

- Állítsa meg a hajót! - parancsolta Márk, miközben bajtársai átkutatták a dzsunkát.

Lander szakaszvezetőt és a két tengerészgyalogost átvágott torokkal találták meg a hajófenéken. Holttestüket kellő tiszteletadás mellett átvitték a Compass Rose fedélzetére. Az ütközetben lelőtt nyolc csempészt viszont otthagyták a dzsunkán. Az elrejtett nagy mennyiségű fegyvert, lőszert és rumot Ross azonnal lefoglalta. A megkötözött kapitányt meg a foglyul ejtett öt csempészt átkísérték a Compass Rose fedélzetére, majd odaállítottak melléjük egy tengerészgyalogost, hogy szuronyos puskájával őrizze őket. Végül Ross utasította a Compass Rose kapitányát, hogy küldje át a dzsunkára a kormányosát, az egyik gépészét és két matrózát, hogy vigyék a manilai kikötőbe a csempészek hajóját.

A hadnagyon kívül két tengerészgyalogos is súlyosan megsebesült, néhányan pedig könnyebb sérülést szenvedtek. Márknak például az egyik csempész kése vágott sebet a homlokán.

Miközben bekötözték, a szanitéc megjegyezte:

- No, Stormont, magának pechje van. Ez a seb csak arra elegendő, hogy magára akasszanak egy kitüntetést. Emiatt bizony nem fogják hazaküldeni.

- Kár - felelte Márk, mert nem akarta elárulni, hogy jó darabig esze ágában sincs hazamenni.

Márk csak akkor fogta fel, hogy valójában mi történt körülötte, amikor leültek enni. Váratlanul remegni kezdett a keze, szájában pedig keserű ízt érzett. Felötlött előtte a csempész, amint kétségbeesett tekintettel mered a közeledő szuronyra. Megborzongott, és kirázta a hideg. Igyekezett úrrá lenni magán, de Ross észrevette, hogy nincs jól.

- Még sokáig fogsz emlékezni az első áldozatod vádló tekintetére. Nem lesz könnyű túltenni magad rajta. Ilyenkor azonban jusson mindig eszedbe, hogy ha nem ölöd meg, akkor most te kísértenéd őt. Kérdem én, nem jobb ez így? - súgta az őrmester.

Márk biztos volt benne, hogy Ross nem a szolgálati szabályzatot idézte, hanem tapasztalatból beszélt. Bár az őrmester szavai kissé megnyugtatták, Manila felé menet végig azon tépelődött magában, hogy ha nem ugrik át a dzsunka fedélzetére, akkor nem öli meg a csempészt, és ha nem öli meg, akkor most nem kísértené a halott vádló tekintete. Ha viszont nem teljesíti vállalt kötelességét, a csempészek bizonyára elmenekülnek. Azon is töprengett, hogy a csempészek vajon miért vállalkoztak a veszélyes feladatra. Azt is szerette volna tudni, hogy a lázadók miért nem ülnek le a kormánnyal, és miért nem vitatják meg a nézeteltéréseiket, miért nyúlnak rögtön fegyverhez. "Nem lenne egyszerűbb megbeszélni a dolgokat?" - kérdezte saját magától. Végül arra a megállapításra jutott, hogy valószínűleg mindkét fél azt hiszi, teljes mértékig neki van igaza, és ezért nem hajlandó kompromisszumot kötni a másikkal.

Márk sebe rövidesen begyógyult, de homlokán ott maradt a kis forradás élete első szuronyrohamának emlékeként. Miután megkapta kitüntetését, zubbonyán büszkén viselte a Purple Heart[1] lila szalagját. Merész tette elismeréseképpen bajtársai elnevezték Bajonett Rogernek.

Márkot kissé bántotta, hogy Susan nem válaszolt a levelére.

- Nem is fog - vigasztalta Brad Kelly, a barátja. - Felejtsd el azt a kis ringyót! Biztos nem kellesz neki, amióta megtudta, hogy megszöktél hazulról, és beálltál tengerészgyalogosnak.

- Igazad van. A pipinek főleg az imponálhatott, hogy a környék egyik leggazdagabb emberének vagyok az egyetlen fia. De akkor is ő volt a legjobb nő az életemben.

Manilában a tengerészgyalogosok elég gyakran kaptak kimenőt, és ilyenkor bementek a városba. Mivel Márk és Brad hamar belátta, hogy a trópusi melegben az alkoholtól még szomjasabb lesz az ember, csak módjával ittak. Inkább a társaság kedvéért fogyasztottak egy-egy üveg San Miguel sört.

Brad egyébként rögtön az első napokban felderítette, hol találkozhat nőkkel. Márk eleinte nem akart vele menni, a második portya után azonban elkísérte barátját, s attól kezdve együtt szórakoztak a kikötőhöz közel eső kétszintes épületben, amelyet Brad az egyszerűség kedvéért gépháznak nevezett, mert vaskeretes ablakaival olyan volt, mint egy agyagtéglából épült üzem. Olcsó volt ott minden, a finomabbnál finomabb tengeri halak, a rizs, a sör meg a lányok. Nem tudtak olyat kívánni, amit a személyzet ne teljesített volna.

Tetszettek Márknak az alacsony növésű filippínó lányok, különösen a karcsú Catherine. Mivel a lány sosem ellenkezett, ráadásul tanulékony volt, s Márk már az elején megállapította, hogy a jelek szerint óriási gyakorlata van, rendszerint őt kereste, bár időnként a többi lánnyal töltötte az estét. Jól érezte magát a társaságukban, de néha zavarta, hogy nincs egyéniségük, túlságosan engedelmesek, és semmi értelmes dologról nem tud velük beszélgetni. Ugyanakkor sejtette, hogy a jómódú, iskolázott családok még a gépház közelébe sem engedik lányaikat. Ezért belátta, hogy meg kell elégednie Catherine-nal, akit legtöbbször szexmasinának hívott.

Életét kissé üresnek érezte, mivel semmiféle szellemi kapcsolata nem volt, ezzel együtt úgy gondolta, hogy valójában ilyen az a katonaélet, amire kisgyerekkora óta vágyott. Arra törekedett hát, hogy jól érezze magát. Egyre ritkábban, de időnként mégis eszébe jutott Susan, s valahányszor felidézte a képét, belesajdult a szíve.

Egyelőre úgy tűnt, hogy a dzsunka elvesztése komoly károkat okozott a lázadóknak. Mivel megszűnt a lőszer meg a fegyverek utánpótlása, visszafogták tevékenységüket. A tengerészgyalogság azonban nem hagyott fel az ellenőrzéssel. Minthogy Weston hadnagy még mindig kórházban volt, a harmadik portyát maga a századparancsnok, Cook százados vezette. Bár kétszer is partra szálltak a szigeten, nem találkoztak a lázadókkal.

Miután letelt a tíz nap, a Compass Rose éppen elindult Manila irányába, amikor rádión utasította a zászlóaljparancsnokság a századost, hogy forduljon vissza, és mindenképpen hozzon el egy amerikai hittérítőt a sziget északi csücskéről, mert nincs biztonságban az élete. A lázadók ugyanis meg akarják ölni abban a faluban, ahol nemrég kezdett templomot építeni.

Két órával később a gőzös lehorgonyzott. Ross őrmester és Burgess tizedes vezetésével tizennégy tengerészgyalogos átült két motoros gumicsónakba, majd partra szállt. Amikor elindultak a térképen bejelölt ösvényen, a csapat élén haladó Burgess véletlenül belelépett egy mélyedésbe, és annyira megrántotta a lábát, hogy nem tudott rálépni.

- Beasley, kísérje vissza a tizedes urat a csónakokhoz, aztán ott várjanak ránk! - szólt Ross őrmester, majd Márkhoz fordult: - Stormont, maga pedig vegye át a térképet, és vezessen bennünket!

Amikor az erdő széléhez közeledtek, meghallották a helybeliek éneklő hangját és lábuk dobogását. A tisztásra érve megpillantották a félig kész templomot meg a hittérítőt, amint négyen lefogják, és az ajtóhoz szögezik a két tenyerét meg a két fülét.

- Sortűz a levegőbe! - parancsolta Ross.

A tizenhárom tengerészgyalogos a puskájához kapott, és a tömeg feje fölé lőtt. Az emberek szétfutottak.

Miközben Ross megpróbálta óvatosan kihúzni a szögeket, a fák közül valaki rálőtt. Az őrmester azonnal összeesett. Márk mindjárt átlátta a helyzetet.

- Fedezékbe! - kiáltotta, majd megvizsgálta az őrmestert. Amikor látta, hogy él, de a jobb oldala vérzik, gyorsan előkapta elsősegélynyújtó csomagját, és bekötözte a sebet.

- Hordágyat! - szólt Bradhez, majd kiszabadította a hittérítőt. - Tud menni? - kérdezte tőle.

- Tudok, de nem hagyom itt a nyájamat.

- Arról szó sem lehet. Azt a parancsot kaptuk, hogy vigyük vissza Manilába. Ha nem jön szépszerével, erőszakhoz kell folyamodnom.

- Akkor nem ellenkezem. Felőlem indulhatunk - válaszolta a hittérítő.

- Emeljétek fel a hordágyat! Brad, te vezess! Én leszek az utóvéd. Mozgás! - adta ki a parancsot Márk.

Alighogy elindultak az ösvényen, Ross intett, mint aki mondani akar valamit. Márk odalépett mellé.

- Vigyázzatok! - suttogta az őrmester.

- Őrmester úrnak mell-lövése van. Lehet, hogy a tüdeje is megsérült. Ne beszéljen, ha életben akar maradni. Ne féljen, emlékszem még a panamai gyakorlatokra. Remekül megtanított bennünket arra, hogyan kell a dzsungelben előrenyomulni. Nem fogom elcseszni a dolgot. Nem akarom, hogy meghaljon. Még csak az hiányzik, hogy a szakasz valami marhát kapjon maga helyett. Legyen szíves, fogja be a száját, hallgasson, és ne mocorogjon.

Amikor Ross válaszolni akart, Márk rámordult.

- Pofa be!

Alig mentek száz lépést, valaki megint rájuk lőtt. Márk most már biztos volt benne, hogy a lázadók elállták a tenger felé vezető ösvényt. Előreszaladt.

- Mutasd a térképet! - mondta Bradnek.

- Csak ez az út vezet a partra. Már megnéztem.

Márk hatalmasat káromkodott, aztán hátraszólt Jones-nak:

- Kelly meg én a hátukba kerülünk ezeknek a gengsztereknek. Ha fél órán belül nem jövünk vissza, mivel te vagy a legidősebb, te leszel a parancsnok. Kiépítetek egy sündisznóállást. Nem mentek sehova, maradtok a seggeteken, és fellőttök egy piros rakétát. Ebből Cook százados tudni fogja, hogy bajba kerültünk, és majd küld segítséget. Nehogy eltaszajtsd a dolgot, mert visszajárok kísérteni, és akkor sajnálni fogod, hogy nem lőttek agyon. Értetted?

- Igenis.

Márk pontosan úgy viselkedett, mint a tapasztalt altisztek. Arcizmaival még Ross is kifejezte elismerését. Márk és Brad a fák között előrelopakodott, majd az ösvényhez érve puskatüzet zúdítottak a lázadókra. Maguk mögött hagyva három lelőtt társukat, az emberek fejvesztve bemenekültek a dzsungelbe.

Ezek után Márk és Brad visszatért a társaihoz, majd minden további baj nélkül folytatták útjukat. A parton beszálltak a gumicsónakokba, és visszatértek a Compass Rose fedélzetére. Hajnal felé megérkeztek Manilába. A három sebesültet, vagyis Rosst, Burgesst és a hittérítőt azonnal elszállították a haditengerészet kórházába.

Márk ezúttal is megölt két embert, de most nem lett rosszul, Brad viszont igen, ezért Márk Ross őrmester szavaival vigasztalta barátját.

Másnap délután az akcióban részt vett tengerészgyalogosok kimenőt kaptak. Márk és Brad már épp indult, hogy a gépházban töltse az estét, amikor Márkot irodájába rendelte a századparancsnok.

Márk keményen vigyázzba vágta magát, majd így szólt:

- Százados úr parancsára, Stormont közlegény jelentkezem.

- Pihenj, Bajonett! Nem akarom sokáig feltartani. Megérdemli a kikapcsolódást. Ross őrmester javasolta az ezüst csillagra. Tudja, hogy ez a legmagasabb kitüntetés, amit egy katona békeidőben kaphat? Továbbítom a felterjesztést. Gratulálok. Egyébként hogy jutott eszébe, hogy átvegye a parancsnokságot?

- Ross őrmester úr úgy tanított bennünket, hogy csak az a katona ússza meg élve, aki gyorsan cselekszik. Mivel hirtelen kellett egy másik parancsnok, magamra vállaltam a feladatot.

- Nagyszerű. Van valami kívánsága?

- Igenis, százados úr. Szeretném felterjeszteni kitüntetésre Brad Kelly közlegényt. Ha nem segít felszámolni az utunkat elálló lázadók csoportját, már nem élnék.

- Rendben. Kelly közlegényt felterjesztem a bronz csillagra. Meg van elégedve?

- Nagyon köszönöm, százados úr.

- Érezzék jól magukat a kimenőjükön. Végeztem.

A gépház felé menet Márk nem árulta el barátjának, hogy mit kért a századostól. A kitüntetést meglepetésnek szánta. A finom vacsora és a nagyszerű időtöltés után kellemesen elfáradva a takarodó előtti utolsó percekben vonult be a két fiatalember a laktanyába.

Elalvás előtt Márk azon morfondírozott magában, hogy tulajdonképpen miért terjesztette fel Ross a magas kitüntetésre. Szinte bizonyos, hogy csak azért nem, mert bátor volt. Amiatt sem valószínű, hogy átvette az egység parancsnokságát, s ezért a csapat sikeresen végrehajthatta a rájuk bízott feladatot. Egy jó tengerészgyalogos számára ez természetes, magától értetődő. Viszont nagyon kevés katona mer rámordulni az őrmesterére, és elvétve akad olyan, aki azt merészeli mondani neki, hogy pofa be. Márk végül arra gondolt, hogy biztosan ezért fogja megkapni az ezüst csillagot.

Két nappal később, amikor ünnepélyes keretek között megkapta a kitüntetését, kimondhatatlan büszkeség töltötte el. Most értette csak meg igazán, hogy a katonatisztek miért viselik állandóan a kitüntetések szalagját a zubbonyukon. Számukra ez a legjobb ajánlólevél. Elég egy pillantást vetni a többi tiszt szalagjaira, rögtön tudják egymásról, hogy milyen emberrel állnak szemben.

Mivel Weston hadnagy még mindig nem épült fel, a következő portyán egy másik hadnagy vezette a szakaszt. Ross őrmester addigra elhagyhatta ugyan a kórházat, de még ő sem tarthatott velük. Ezért ideiglenesen Burgess tizedest bízták meg az őrmester feladatával, Márkot pedig előléptették tizedessé. Érthető módon rendkívül boldog volt, csak azt sajnálta, hogy Susan még mindig nem írt neki.

Április elején Márk szakasza épp másnap indult volna megint Palawan szigetére őrködni, amikor délután a századirodába rendelték Márkot.

- Százados úr parancsára, Stormont tizedes jelentkezem.

- Pihenj, Bajonett! Nagy gondban vagyok, fiam - kezdte Cook százados. - Itt van előttem egy levél, amelyben Mrs. Stormont azt állítja, hogy az ő fia egyéves korában meghalt, és a White Plains-i temetőben van eltemetve. Ugyanakkor van itt egy másik levél is. Ebben Mrs. Kende azt írja, hogy a fia tavaly nyáron eltűnt. A mellékelt fényképen látható fiú viszont borzasztóan hasonlít magára. Megmagyarázná, miről van szó?

- Én vagyok az. Igazából Kende Márknak hívnak.

- Elárulná, hogy miért nem a saját nevét használta, amikor tengerészgyalogosnak jelentkezett?

- Csak idén augusztusban leszek tizennyolc éves. A temetőben kerestem valakit, aki egy évvel előbb született, mint én, de hamar meghalt. Aztán a városházán az ő adatait diktáltam be, hogy a születési anyakönyvi kivonat szerint idősebbnek tartsanak a sorozóirodában.

- Mindig tudtam, hogy van esze. Épp elő akartam léptetni szakaszvezetővé. Remélem, tudja, hogy a hadbíróság vizsgálatot rendelt el az ügyben. Számítson rá, hogy ki fogják rúgni a tengerészgyalogságtól.

- Nem lehetne valahogy elintézni a dolgot?

- Ha néhány nap múlva lenne a születésnapja, talán meg lehetne oldani, de gondolja csak el, addig még több mint három hónap van hátra. Sajnos, nem tehetek semmit az érdekében. Holnap át kell adnom a hadbírónak - mondta a százados, majd megkérdezte:

- Mondja, otthon hogy szokták szólítani?

- Marcusnak.

- Figyeljen ide, Marcus! A hazatoloncolást semmiképpen sem úszhatja meg. De nem akarom, hogy a tengerészgyalogság elveszítsen egy olyan remek fiatalembert, mint maga. A dossziéjában kijavítom a nevét, s az anyagot elküldöm a washingtoni irattárba. A hadbíróság leszereli magát, és visszaküldi az USA-ba. A születésnapját követő napon aztán menjen be a saját születési anyakönyvi kivonatával a legközelebbi sorozóirodába, és jelentkezzen tengerészgyalogosnak. Majd kap tőlem egy ajánlólevelet, amelyben megírom, hogy mivel az alapkiképzésen már átesett, küldjék egyenesen hozzánk.

- Nagyon szépen köszönöm, százados úr.

- Még valamit. Lehet, hogy okirat-hamisítás miatt polgári bíróság elé állítják. De ne ijedjen meg! A legrosszabb esetben felfüggesztett büntetésre ítélik. Augusztusban újra találkozunk. Rendben?

- Igenis, százados úr.

- Ha megígéri, hogy nem tűnik el, akkor most nem vitetem a fogdába, sőt még kimenőre is elengedem.

- Nagyon köszönöm, és nem fogok megszökni, százados úr, becsületemre mondom.

- Hiszek magának. Holnap viszont reggel nyolckor kimenőruhában, tizedesi rangjelzéssel és az összes kitüntetésével együtt jelentkezzen nálam.

- Igenis, százados úr.

- Akkor most menjen! Érezze jól magát. Végeztem.

Márk keményen tisztelgett, majd határozott léptekkel elhagyta a százados irodáját. Mihelyt kiért a folyosóra, úrrá lett rajta a kétségbeesés. Ijedtében majdnem elsírta magát. Rettegett a gondolattól, hogy visszaküldik Amerikába. Nem tudta, mitévő legyen. Ha hazamegy, az apja talán még agyon is veri. De hogy kitagadja, az hétszentség. Susan azóta sem válaszolt, hozzájuk nem mehet. Maradna az intézet, de annyi pénze nincs, hogy befizesse a drága tandíjat. Egyébként is, az igazgató biztosan számon kérné tőle, hogy miért tűnt el egyik pillanatról a másikra. S ha megtudja, hogy hamis papírokkal beállt tengerészgyalogosnak, egyszerűen elutasítaná. Márknak egyelőre fogalma sem volt, hogy mi lesz vele.

- No, mi van? Miért hívatott a százados? - kérdezte Brad a hálóteremben.

- Nem érdekes. Gyerünk!

Márk nem akarta elárulni, hogy mekkora bajban van, mert attól félt, hogy a barátja rábeszéli, szökjenek meg együtt. Úgy érezte magát, mint a halálraítélt a kivégzése előtti este. A gépházban szokatlan jókedvet erőltetett magára, és a lányok társaságával próbálta feledtetni a közelgő veszedelmet.

Másnap reggel a hadbíró hadnagy könyörtelen hangon kezdett beszélni. A katonai protokollal szöges ellentétben úgy bánt vele, mint egy közönséges fiatalkorú bűnözővel. Ez nyilván a századosnak is feltűnt, mert egy idő után kihívta a folyosóra. Miután visszamentek az irodába, a hadbíró már udvariasabb volt, majd utasította az ügyeletes altisztet, hogy vegye el Márktól a fegyvereit meg az összes egyenruháját, csomagoltassa vele össze a személyes holmiját, és adja oda neki a katonai börtönlakók egyenruháját. Miután elkészült, két tengerész megbilincselte, és teherautóval átszállította a központi katonai fogdába.

Márkot a megaláztatás jobban bántotta, mint az, hogy bebörtönözték. A cellában egész nap azon töprengett, hogy kit okoljon, apját, Susant vagy saját magát. Másnap délelőtt a beszélőbe vezették. Legnagyobb meglepetésére Ross őrmester várt rá.

Azonnal vigyázzba vágta magát.

- Stormont tizedes, jelentkezem.

- Pihenj! Mondja, Bajonett, miért csinálta ezt az égbekiáltó marhaságot?

- El kellett jönnöm otthonról.

- Miért? Mit csinált?

- Az apám rettenetesen megharagudott, hogy olyan lánynak udvarolok, aki nem tetszik neki.

- Ezért? Idővel biztos megbékélt volna. A fiúknak inkább az anyjuk szokott neheztelni amiatt, hogy kit választottak maguknak.

- Nem ismeri az apámat. Rettenetesen felháborodott, ugyanis a lány zsidó, ő pedig gyűlöli a zsidókat. Csak tudnám, miért.

- És tényleg kirúgta volna az apja, ha nem szakít a lánnyal?

- Holt biztos. Tudja, néhány éve jöttünk csak el Európából. Ott egészen másként gondolkodnak az emberek, mint Amerikában. Sokkal maradibbak. Az apám, aki azelőtt huszártiszt volt, megcsontosodott, régimódi ember. A becsülete és a meggyőződése mindennél fontosabb számára.

- Hogyan jutott eszébe, hogy hamis születési anyakönyvi kivonatot szerezzen?

- Őrmester úr, huszárlaktanyában nevelkedtem. Tudom, hogy a hadseregnél a személyes iratok mindennél fontosabbak.

- Már kezdem érteni. Bajonett, magát az Isten is katonatisztnek teremtette. Miután hazamegy, fejezze be a középiskolát, aztán próbáljon meg bekerülni valamelyik katonai akadémiára. Ha nem veszik fel, menjen egyetemre. Valamilyen könnyű szakot válasszon. Közben rögtön jelentkezzen a tartalékos tiszti tanfolyamra. Mire elvégzi az egyetemet, meglesz a tiszti rangja. Ha elég ügyes, könnyen átkerülhet a hivatásos állományba.

Ross tanácsa sokkal jobban tetszett Márknak, mint az, amit a százados javasolt.

- Őrmester úr, köszönöm, hogy törődik velem.

- Akár az akadémiára veszik majd fel, akár a tartalékos tiszti tanfolyamra, a kitüntetései jó szolgálatot fognak tenni. Elintézem, hogy megkapja az engedélyt a viselésükre a hadtestparancsnoktól. Az őrmestere jó barátom, majd szólok neki. Hová küldjék a papírokat?

Márk lediktálta szüleinek a lakcímét.

- Borzasztóan sajnálom, hogy elveszítjük magát. De bízom benne, hogy egy nap majd tábornoki egyenruhában látom viszont. Mihelyt visszajövünk a portyáról, ismét meglátogatom - mondta Ross búcsúzóul.

Márk eddig is nagy tisztelője volt Rossnak, de megértő magatartása és okos tanácsai miatt az őrmester egyszeriben nagyot nőtt a szemében.

A dolgok azonban másként alakultak. Három nap múlva érte jött két fegyveres tengerész, majd a San Diegóba induló Charleston csapatszállító hajó fogdájába vitte.

 

3. fejezet

Márk sietve kinyitotta a kerítésajtót, ledobta a zsákját, és átölelte az anyját. Hirtelen mindkettőjüknek könnybe lábadt a szeme.

- Megnőttél, Marcus. Kész férfi lett belőled - mondta Kendéné, amikor kibontakoztak egymás karjaiból.

- Honnan tudtad, hogy most érkezem? És miért egyedül jöttél? Hol van Apa?

- Majd mindent elmondok. Gyere, most menjünk a szállodába! Már elmúlt dél. Biztosan megéheztél. Vagy előbb meg akarsz mosakodni?

Márk ismét vállára vette a sötétzöld katonai zsákját, majd elindultak a taxiállomás felé.

- A Hotel Shamrockba vigyen bennünket! - mondta Kendéné a sofőrnek, és beültek az első kocsiba. - Nem is tudod, milyen nagy szükségem van rád most, fiam. Édesapád három hete váratlanul meghalt.

- Mi történt? Autóbaleset érte? Leesett a lóról?

- Nem. Hirtelen felment a láza, és rettenetes fejfájás gyötörte. Másnap már olyan rosszul volt, hogy nem tudott felkelni. A harmadik nap az eszméletét is elvesztette. Bevitték a kórházba, de már nem tért magához. A következő nap meghalt. Csak az vigasztal, hogy nem szenvedett sokat.

- És mit mondtak az orvosok? Miben halt meg?

- Nem engedtem meg, hogy felboncolják. Az már úgysem segített volna rajta.

Márk hirtelen nem tudta, hogy mit válaszoljon. Nem akarta megbántani az anyját, bár kíváncsi volt, hogy mi okozta apja halálát, hiszen amikor utoljára látta, még teljesen egészségesnek látszott.

- Tudta, hogy tengerészgyalogos lett belőlem?

- Igen, bár nekem nem árulta el. Amikor tavaly nyáron késő estig nem jöttél haza, elkezdünk aggódni. Másnap pedig, amikor telefonált a Starlight Café tulajdonosa, hogy ott a motorod, nagyon megijedtünk. Bejelentettük a rendőrségen, hogy eltűntél, de miután nem bukkantak a nyomodra, apád megbízott egy magándetektívet, hogy derítse ki, mi történt veled. Hosszú hetekkel később megjelent nálunk egy bajuszos, középkorú férfi. Apád bezárkózott vele a dolgozószobájába. Amikor elment, apád nagyon boldognak látszott, de csak annyit mondott, hogy élsz, jól vagy, és nagyon büszke rád. Azonban hiába kérleltem, nem árulta el a címedet. Ha szóba hoztalak, csak annyit mondott, hogy az alma nem esett messze a fájától. A halála előtt egy héttel valaki felhívta telefonon. Wesselék aznap este épp nálunk vacsoráztak, apád pezsgőt bontatott, és ittunk az egészségedre. Apád büszkén kijelentette, hogy nagyszerű fia van. De hiába könyörögtünk neki, nem árulta el, mi van veled. Csak annyit mondott, hogy augusztus 22-én, a tizennyolcadik születésnapod után mindent elmesél. A halála után kezembe került a naplója. Abban mindent részletesen leírt. Így tudtam meg, hogy álnéven beálltál a tengerészgyalogsághoz, sőt azt is, hogy megsebesültél. Azonnal felhívtam az ügyvédünket, és megkértem, hogy hozasson haza. Ő tárgyalt a katonasággal.

- Nem a katonasággal, hanem a tengerészgyalogsággal - javította ki anyját Márk.

- Nem mindegy? De folytatom. A főparancsnokság okirat-hamisításért először polgári bíróság elé akart állítani, de az ügyvédnek sikerült elérnie, hogy ne bolygassák a dolgot, és hozzájárultak, hogy egyszerűen leszereljenek.

Márknak komoly önuralomra volt szüksége, hogy ne mondja ki, mit gondol. Mielőtt bármit tesz az anyja, írhatott volna neki, persze az álnevére címezve a borítékot. Közölhette volna vele, hogy meghalt az apja. Mielőtt pedig ráuszítja az ügyvédet a tengerészgyalogságra, a hirtelen megváltozott körülményekre való tekintettel megkérhette volna őt, hogy legalább arra az időre jöjjön haza, amíg megbeszélik, mitévő legyen, adja el a lovaglóiskolát meg a lótenyészetet, fogadjon fel valakit, aki folytatja az apja munkáját, vagy átveszi ő az igazgatást. Márk az ügyvédre is dühös volt. Ahelyett, hogy rábeszélte volna az anyját, három hónapig még legyen türelemmel, várja meg, amíg fia betölti a tizennyolcadik életévét, mert akkor nem megalázva és megszégyenítve kell megválnia a tengerészgyalogságtól, az ügyvéd azonnal intézkedett, őt pedig megfosztották a rangjától, és bilincsbe verve hozták vissza Amerikába.

Márkot kisgyermekkorától nagyfokú önállóságra nevelték a szülei, és úgy érezte, hogy a tengerészgyalogság kötelékében igazi felnőtté vált. Ezért nem értette, hogy az anyja most miért avatkozott bele ilyen durván az életébe, de nem szólt egy szót sem.

A szálloda portáján átvették a két szobakulcsot, lifttel felmentek a harmadik emeletre, és abban állapodtak meg, hogy fél óra múlva az étteremben találkoznak. Hosszú idő után először Márk elnyújtózott a fürdőkádban. Behunyta a szemét, s felidézte apját. Érdekes módon nem az amerikai lovarda tulajdonosaként, hanem nyalka huszártisztként jelent meg előtte.

Kendéné magával hozta ugyan fia tavalyi ruháit, amikor azonban Márk át akart öltözni, rögtön látta, hogy majdnem mindent kinőtt. Ezért egy hosszú ujjú, fehér pulóverben meg a tengerésznadrágjában ment le ebédelni. Amikor meglátta az anyja, így szólt:

- Délután elmegyünk a belvárosba, és megveszünk mindent, amire egy divatosan öltözködő fiatalembernek szüksége van.

Amikor Márk meglátta a katonaruhákat árusító üzlet kirakatát, gyorsan bement, és mindkét kitüntetésének a szalagját megvette, sőt rövid gondolkodás után mindkettőből egy-egy tartalékot is vett.

Miután visszatértek a szállodába és leültek a kávézóban, Kendéné megjegyezte:

- Képtelen vagyok megszokni ezt a gyenge amerikai kávét.

- Ott mentünk el az olasz vendéglők előtt. Miért nem szóltál? Azoknál jó erős fekete is kapható.

- Nem baj, majd a hajón iszom eszpresszókávét.

- Milyen hajón?

- Amilyen az Ivernia. Emlékszel rá? Azzal jöttünk Amerikába.

- Csak nem akarsz elutazni valahova?

- De igen. Vissza akarok menni Magyarországra. Méghozzá veled együtt.

- Velem? Ha már ott kellett hagynom a tengerészgyalogságot, le akarok érettségizni, aztán a katonai akadémiára szeretnék jelentkezni. Arra gondoltam, hogy ha nem vesznek fel, beiratkozom valamelyik egyetemre, és mellette elvégzem a tartalékos tiszti tanfolyamot. Ha minden kötél szakad, a tengerészgyalogság tárt karokkal fogadna.

- Marcus, miért maradnál itt Amerikában? Majd leérettségizel Magyarországon, aztán beiratkozol a Ludovika Akadémiára. Tiszt leszel az ötös huszároknál, mint az apád meg a nagyapád. De ne hidd, hogy teljesen el akarlak szakítani ettől az országtól. A birtok rám eső részét eladtam Wesseléknek, a másik részét átírattam a nevedre. A távollétünkben ők fogják igazgatni az egészet. Nem tudni, egyszer nem kerülsz-e te is bajba, mint apád, és akkor lesz hova menekülnöd.

- Miért, vele mi történt? Tulajdonképpen miért jöttünk el Magyarországról?

- Apád világ életében nagy hazafi volt, a háborúban is sok kitüntetést kapott. Amikor a Monarchia egyik napról a másikra összeomlott, épp az olasz fronton, az Isonzónál harcolt. Szerinte azért vesztettük el a háborút, mert a hátországi nagytőkések a szocialistákkal és a kommunistákkal karöltve szándékosan megakadályozták, hogy a hadsereg megfelelő ellátásban részesüljön. Amikor vége lett a háborúnak, néhány tiszttársával elhatározta, hogy bosszút áll az árulókon. Hónapokon át vitáztak. Végül oda jutottak, hogy a nagytőke a zsidók kezében van, tehát ők a felelősek mindenért, rajtuk kell bosszút állni. Pedig nem volt igazuk. Nem mindegyik nagytőkés zsidó, és nem mindegyik tőkés hazaáruló, bár voltak néhányan, akik az üzleti hasznot fontosabbnak tartották a hazájuknál. A háborút egész egyszerűen azért vesztettük el, mert nem bírtuk a versenyt az antanthatalmak iparával.

- És aztán mi történt?

- Amikor apád is letette a tiszti esküt, neki is ki kellett jelentenie, hogy nem tartozik egyik politikai párthoz sem, és egyiknek sem lesz a tagja. De aztán elkezdett politizálni, sőt Feri barátja unszolására belépett egy szélsőjobboldali pártba. Amikor kitudódott a dolog, rettenetesen nagy botrány lett belőle. Az ezredparancsnok azt mondta neki, hogy ha most rögtön nyugdíjba megy, akkor nem állítja hadbíróság elé. Apád azonban hallani sem akart arról, hogy nyugállományba vonuljon. Azt hitte, hogy a kitüntetéseire való tekintettel a hadbíróság legfeljebb írásbeli megrovásban fogja részesíteni. Tévedett. Lefokozták, és rögtön eltávolították a hadsereg kötelékéből, majd az életkora, a szolgálati évei és az akkori fizetési kategóriája alapján megállapították, hogy mekkora nyugdíj illeti meg. Apád annyira szégyellte a dolgot, hogy inkább eljött Magyarországról. Így kerültünk Amerikába.

- Ezt ennyire komolyan vették? Nem kérdezte meg Pétert? Neki jól kellett ismernie a szolgálati szabályzatot, hiszen őrnagy volt, és akkor a HM-ben dolgozott. Nem tudott volna segíteni?

- Nem, pedig én is kértem, hogy ha lehet, tegyen valamit a sógoráért. Emlékszem, amikor eljött hozzánk, és határozottan az értésére adta, hogy a szolgálati szabályzat világosan kimondja, egy katonatisztnek nem szabad semmiféle politikai pártba belépnie.

- És Ferivel mi lett?

- Neki nem lett semmi baja, mert ő akkor tartalékos volt. Éppen behívták vezérkari iskolára. Amikor apádat hadbíróság elé állították, azt mondogatta, hogy az egész csak azért történt, mert az ezredparancsnok kikeresztelkedett zsidó, és a főrabbi rábeszélésére bánt el apáddal. Feriből egyébként később nagy ember lett. Megválasztották országgyűlési képviselőnek, még pártot is alapított. Apádnak elküldte a tiszteletbeli párttagságát. Rá akarta beszélni, hogy települjön vissza és segítsen, mert meg kell menteni a hazát. Azóta hungarista párt lett a nevük. Hitlert akarják utánozni. Képzeld, nyilaskereszt a szimbólumuk. Sajnos apád itt is csatlakozott egy zsidóellenes társasághoz. Beválasztották az elnöki tanácsba. Még komoly pénzadományokkal is támogatta őket. Persze, amikor meghalt, rögtön megmondtam nekik, hogy engem hagyjanak békén.

Márk most értette meg, hogy Susan apja miért viselkedett vele olyan gorombán. Nyilván tudta, hogy a lovaglóiskola tulajdonosa oszlopos tagja az antiszemita szövetségnek, ezért nem örült, hogy a lánya összebarátkozott a fiával. "Ezek után nem lennék meglepve, ha a levelemet oda se adta volna Susannak. Biztos, hogy ezért nem kaptam rá választ" - villant át az agyán, de anyjának nem akart beszélni az ügyről. Inkább apjáról mondta el a véleményét:

- Szerintem ostobaság volt ilyesmivel magyarázni a háború elvesztését, és még nagyobb ostobaság volt a politikai meggyőződése miatt kockára tenni a karrierjét.

- Én is ezt mondtam neki, de az Istennek sem hallgatott rám. Talán még mindig élne, sőt mostanra már kinevezték volna tábornoknak, ha belátja, hogy a katona ne politizáljon, hanem fegyverrel védje a hazát.

- Nem értem, mi baja volt Apának a zsidókkal. Emlékszem, Pista bácsi néha mondta, hogy az öreg Barta bácsi is, a fűszeres, meg Szegő Tomi apja, a cukrász is zsidók, de mindjárt hozzátette, hogy náluk tisztességesebb, becsületesebb ember kevés szaladgál Budapesten.

- Amikor baj van, az emberek mindig keresnek maguknak egy bűnbakot. A politikusokat kellett volna szidni, mert azok vitték bele az országot a háborúba, de azokat nem lehet. Ezért kapóra jöttek a zsidók, akik összetartanak, keményen dolgoznak, a gyerekeiket arra buzdítják, hogy tanuljanak szorgalmasan, és aki teheti, iskoláztatja őket. Ezért aztán meggazdagodnak, vagy magas pozícióba kerülnek. Ez pedig sokaknak szemet szúr. Az emberek nagyon irigyek tudnak lenni.

Márk és az anyja vonattal három nap alatt ért San Diegóból a New York közelében fekvő White Plains-be. Az állomáson Wesselék várták őket, így az ő kocsijukkal folytatták útjukat hazáig. Amikor kiszálltak az autóból, Márk nagyon megörült, hogy ismét otthon lehet, és végre a saját szobájában, a saját ágyában alhat.

Kurt Wessel nemcsak osztályfőnöke volt Márknak. Ő lett Kende Zoltán egyetlen igazi barátja Amerikában. Akkor ismerkedtek össze, amikor a verekedés miatt Wessel behívatta Márk apját az intézetbe.

Wessel németet és franciát tanított a gyerekeknek, azonkívül ő volt az intézet vívómestere. A két férfi hamar összebarátkozott, mert életük sokban hasonlított egymásra. Attól kezdve a tanár és festőművésznő barátnője gyakran vacsorázott Kendééknél, sőt az iskolai szünidőkben heteket töltöttek a Golden Saddle lovaglóiskola vendégházában. Bár a nő nem tudott lovagolni, szívesen nézegette a lovakat. Lovas jeleneteket ábrázoló festményei nagy sikert arattak.

Kurt Wessel 1914-ben a heidelbergi egyetemen tanult, de amikor kitört a háború, tanulmányait félbeszakítva beállt a lovassághoz. Az alapkiképzés után az ulánusoknál szolgált, és századosként fejezte be katonai pályafutását. A háború után visszament az egyetemre, és angol-francia nyelvtanári diplomát szerzett. Mivel Németországban nem tudott elhelyezkedni, kivándorolt Amerikába. Kis idő múlva annál a fiúnevelő intézetnél kapott állást, ahova később Márkot is beíratták.

Barátja hirtelen halála után hiába mondta az özvegynek, hogy Európa kész puskaporos hordó, nem sikerült lebeszélnie, hogy fiával visszamenjen Magyarországra. Az asszony hajthatatlan volt. Hiányzott neki a magyar társasági élet, s bár megtanult angolul, valójában nem tudott beilleszkedni az amerikai életformába.

Kendéné napokig csomagolt. Márk hiába kérte, hogy ne vigyék magukkal a porcelán étkészletet, az ezüst evőeszközöket, a gyertyatartókat és az ehhez hasonló nehéz tárgyakat, hiszen emlékezett még rá, hogy teljesen berendezve hagyták ott az elegáns budai lakásukat. Az anyja minden egyes darabhoz ragaszkodott. Miután elkészültek, a hajóládákat meg a ruhaneműiket tartalmazó koffereket elvitették a szállítómunkásokkal a New York-i kikötőbe. Ott aztán azzal a jelzéssel tették rá a csomagokat az Európába induló hajóra, hogy küldjék őket tovább Budapestre. Az indulás napján Kurt Wessel egészen a kikötőig elkísérte Kendééket.

- Még mindig meggondolhatja magát - mondta, de Angéla nem tágított.

Márk meglepetten nézett körül a tágas, első osztályú kabinjában. A velencei kristálytükör, a faragott bútorok, a süppedős szőnyegek, a márványlapokkal kirakott fürdőszoba a legkényesebb ízlést is kielégítették. Rögtön az jutott az eszébe, hogy mennyivel szebb és kényelmesebb, mint az a fogda a Charleston csapatszállító hajón, amelyben a Fülöp-szigetektől Amerikáig utazott.

Első este Márk csodálkozott, amikor anyja szólt, hogy a vacsorához vegye fel a szmokingját. Anyja is diszkrét fekete estélyi ruhában lépett ki a szomszéd kabinból.

- Milyen jól nézel ki! Az emberek nem fogják elhinni, hogy a fiad vagyok.

- Ne beszélj szamárságokat - mondta Kendéné, de látszott rajta, hogy jólesett neki fia megjegyzése.

Rajtuk kívül a hajó egyik tisztje, valamint egy rokonszenves német család foglalt helyet az asztalnál. A férfi Dieter von Horstenfeld százados néven mutatkozott be. A feleségét Lénának, tizennyolc év körüli lányát Stellának, tizenöt év körüli fiát pedig Günternek hívták. Márk rögtön észrevette, hogy a férfi szmokingját két sorban háborús kitüntetéseinek szalagjai díszítik. Mivel a tengerészgyalogságtól megkapta az engedélyt, hogy viselheti a kitüntetéseit, a következő nap már ő is feltette a szalagokat.

Mihelyt megjelent a fehér kabátos pincér, rendkívül udvariasan bemutatkozott, majd közölte, hogy mostantól kezdve egészen Brémáig ő fogja őket kiszolgálni esténként. A családfő aprólékosan elmagyarázta, hogy őt Herr Kapitan von Horstenfeldnek, a feleségét doktor von Horstenfeldnek, a lányát Fraulein Stellának, a fiát pedig Master Günternek kell szólítania. Az idős pincér egyszer sem tévesztette el a titulusokat.

A vacsora után arról kezdtek beszélgetni, hogy melyikük miért kel át az óceánon.

- Mivel a férjem meghalt, és Amerikában nincsenek rokonaim, elhatároztam, hogy a fiammal visszatérek Magyarországra. Egyébként is azt szerettem volna, ha Marcus valamelyik színvonalas egyetemre jár, ilyeneket pedig csakis Európában találni.

Márk ugyan nem értett ezzel egyet, de nem szólt közbe.

- Tudják már, hogy hol fognak lakni?

- Budapesten van egy csodálatos öröklakásunk. De az is lehet, a családi birtokra költözünk, Eger mellé. Attól függ, hogy a fiam hol fog tanulni.

- Mi azért megyünk haza, mert a Führernek és Németországnak szüksége van a szaktudásomra.

- Mennyi ideig éltek Amerikában?

- Tizennégy évig voltam tervező a Pratt-Whitney repülőgépmotor-gyárban. Egyébként a háború alatt pilóta voltam. A békekötés után szereztem meg a gépészmérnöki oklevelet.

- Berlin mellett van egy villánk, ott fogunk lakni - szólt közbe a kapitány felesége.

- Kapitány úr minden bizonnyal rendkívül értékes tagja lesz a német légierőnek - jegyezte meg Márk. - Ön szerint mi lesz a szerepe a jövő gépesített háborúiban a gyalogságnak?

- A fiam gyalogos tiszt akar lenni. Hat hónapot szolgált a tengerészgyalogságnál a Fülöp-szigeteken - magyarázta Márk anyja.

- Nincs mitől félnie. Akármilyen pusztítók lesznek is a fegyverek, gyalogosok nélkül nem lehet háborút nyerni. Ők minden hadsereg ökle.

- Ez megnyugtató - válaszolta Márk.

Eszébe jutott Ross őrmester. Azt szokta mondani a tengerészgyalogosoknak, amikor a hadseregről kérdezgették, hogy ne tojjanak be, a hadsereg agya a tisztikar, az ökle a gyalogság, a sereg lelke pedig ők, az őrmesterek.

Horstenfeld kapitányt meglepte Márk katonai múltja. Bíztatta, hogy viselje büszkén kitüntetéseinek szalagját a szmokingján. A német egy darabig háborús emlékeiről mesélt, majd az asztaluknál ülő tengerésztiszt elmondta, hogy ő a háború alatt különböző konvojokon szolgált, és nagyon tisztelte a német tengeralattjárók legénységének bátorságát.

Miután elköszöntek egymástól, Márk a hajó farában lévő első osztályú promenádra ment, hogy másokkal együtt a napnyugtában gyönyörködjön. Kis idő múlva észrevette, hogy neki háttal ott áll Stella Horstenfeld is. Most alaposabban szemügyre vette, mert a vacsoránál csak azt látta, hogy egyáltalán nem csúnya, sőt szépnek is lehetett volna mondani. Csupán azt sajnálta, hogy nem alacsonyabb egy kicsit. Királynői alakján egy csepp felesleg sem volt. Jellegzetes germán szépség, mint egy valkűr. Hirtelen apja jutott eszébe, aki azt szokta mondani, hogy a nőket úgy kell nézni, mint a lovakat. Amelyiknek jó a mozgása, az másban is kiváló teljesítményt nyújt. Miután Márk megállapította, hogy Stella olyan szépen mozog, mint egy lipicai kanca, egy darabig még gyönyörködött a vonalaiban, majd odament hozzá.

- Csodás a napnyugta, ugye? - szólította meg.

- Nagyon szép.

- Nem zavarom?

- Dehogy. Mondja, maga örül, hogy visszaviszik? - kérdezte a lány.

- Nem. Inkább félek. Amerika egészen más, mint Európa, már amennyire kisgyerekkoromból emlékszem rá.

- Én határozottan rettegek. Négyéves voltam, amikor eljöttünk. Most úgy érzem, hogy inkább amerikai vagyok, mint német. Mit gondol, be fog tudni illeszkedni? Egyébként tegeződjünk!

- Rendben. Különben fogalmam sincs, mi lesz velem. A régi játszópajtásaim talán már nem is emlékeznek rám. Én nem akartam visszamenni, de az anyám nem engedte, hogy Amerikában maradjak. Magyarországon születtem, de Amerikában nőttem fel. Tulajdonképpen nem tudom, hova tartozom.

- Én is könyörögtem a szüleimnek, hogy hadd iratkozzak be a bostoni egyetemre, de egyelőre hallani sem akarnak róla. Bár apám azt ígérte, hogy ha végképp nem találom a helyemet, visszamehetek Amerikába. A nagybátyám vigyázna rám, ő ugyanis New Yorkban él.

Beszélgetés közben egyre közelebb húzódtak egymáshoz, majd szinte észrevétlenül megfogták egymás kezét. Amikor besötétedett, egy darabig még nézték a tengert, majd Márk elkísérte Stellát a kabinjáig, és elbúcsúzott tőle.

Másnap annyira hullámzott a tenger, hogy Kendéné jobbnak látta, ha nem vacsorázik, ezért Márk egyedül ment át az étterembe. A Horstenfeld családból is csak Stella jelent meg. Márk egy pohár vörösbort rendelt magának, a lány pedig egy édes sherryt. Annyira ízlett neki, hogy később még kettőt megivott. Mivel rossz volt az idő, vacsora után nem mentek ki a promenádra, hanem Márk kabinja felé vették útjukat.

A következő fél óra rendkívül kifárasztotta Márkot, ugyanis az izgalom tetőfokán Stella csípett, karmolt, harapott. Mivel a lány erős volt, mint egy havasi medve, Márknak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megőrizze testi épségét. Miután Stella visszament a saját kabinjába, Márk megelégedve ápolta frissen szerzett szerelmi sebesüléseit.

Másnap kora reggelre megjavult az idő, így Márk felment a fedélzetre tornázni meg futni, majd rendbe szedte magát, és elindult reggelizni. Az asztalnál csak Horstenfeld kapitány kávézott.

- Lenne néhány kérdésem magához.

- Parancsoljon, kapitány úr, állok rendelkezésére - mondta Márk bátran, ahogy egy tengerészgyalogoshoz illik, noha attól tartott, hogy Stelláról lesz szó.

- Nagyszerű. Mondja, nem lenne kedve beállni a Waffen SS-be? A német hadsereg elitjének pontosan ilyen árja származású, kemény legényekre van szüksége, mint maga. Elintézem, hogy felvegyék a tiszti iskolára. A tengerészgyalogságnál töltött idejét is be fogják számítani.

- Hálás vagyok, kapitány úr, de úgy gondolom, hogy inkább a magyar hadseregben a helyem. Ha nem kerülök be a katonai akadémiára, lehet, hogy visszamegyek a tengerészgyalogsághoz.

- Gondolkozzon! Ha belépne az SS-be, a közelünkben lehetne, és akkor talán Stella sem vágyna vissza Amerikába. Egyébként azt hiszem, tetszik neki.

- Nagyon csinos.

- Szóval, fontolja meg! Itt a névjegyem. Ha döntött, értesítsen!

Márknak az volt az érzése, hogy a kapitány nem véletlenül helyezkedett el az amerikai repülőgépmotor-gyárban. Akinek ilyen nagy a befolyása az SS-nél, az minden valószínűség szerint Németország számára kémkedett. Akármilyen kecsegtetően hangzott az ajánlat, Márknak esze ágában sem volt elfogadni. Eszébe jutott, hogy amikor Wesselék náluk vacsoráztak, az osztályfőnöke sokat mesélt az új Németországról. Szerinte az SS Hitler politikai hadserege volt. Amikor a két férfi elkezdett politizálni, hamar kiderült, hogy véleményük szöges ellentétben áll egymással. Márk apja szerint a megerősödött német gazdaság egyenes következményeként az ország revánsot fog venni a versailles-i békeszerződés során elszenvedett megaláztatásokért.

- Ha neked lennék, én visszamennék Németországba. Több nyelven beszélő, gyakorlott ulánus tisztekre van szüksége a hazádnak. A Wehrmachtban a helyed - mondta barátjának.

- Szó sem lehet róla. Utálom Hitlert. Nagy tétben játszó hazárdjátékos, aki bankot akar robbantani. A végén még Németország issza meg a levét.

- Egy ulánusnak tudnia kell, hogy vannak helyzetek, amikor muszáj kockáztatni.

Márk most már tudta, hogy apja miért nem folytatta akkor a vitát. Nyilván nem árulta el, hogy miért jött el Magyarországról, s hogy mindenért a zsidókat okolta.

Márk a promenádon leült az egyik nyugágyba, és a mélykék Atlanti-óceán hullámaiban gyönyörködött. Közben eszébe jutottak a nála jóval idősebb háziasszonyok, aztán Susan, akire még mindig gyengédséggel gondolt, majd a filippínó lányok. Bár mindegyik másként viselkedett, Stella teljesen új és szokatlan volt számára. Nem tudta, mit kezdjen vele. Nem volt rossz, de az az egy fél óra fárasztóbb volt, mint a rohampálya a tengerészgyalogságnál. A hátralévő napokban néhányszor még megengedte Stellának, hogy bemenjen hozzá, de mivel tudta, hogy nincs krómvanádium acélból, hamar kitessékelte. Fogalma sem volt, hogyan bírna ki vele egy egész éjszakát. Amikor május végén a hajó kikötött velük Brémában, megígérte ugyan Stellának, hogy meglátogatja Berlinben, de előre tudta, hogy az ígéretét nem fogja megtartani.

Kendéné a fiával először Münchenben töltött két napot, majd Genfbe utazott vele, hogy bemutassa a családi vagyon örökösét a Baer bankház igazgatójának. Az igazgató igen barátságosan fogadta őket, majd az alapítvány előírásainak értelmében Márkról ujjlenyomatokat vett, aztán elmagyarázta az alapszabályokat. Márknak választania kellett egy jelszót, és a számlaszámával együtt ezt is meg kellett jegyeznie, hogy a jövőben ezekkel az adatokkal igazolhassa magát. Az igazgató közölte, hogy mihelyt a fiú betölti a tizennyolcadik életévét, a bank havonta át fog utalni egy bizonyos összeget dollárban arra a számlára, ahova kéri. Az igazgató a budapesti kereskedelmi bankot javasolta e célból, majd nyomatékosan megismételte, hogy az alapítvány tőkéjéhez soha senki nem nyúlhat hozzá, viszont a kamatokat életük végéig megkapják az örökösök. Márk azonnal megértette, anyja viszont nem, ezért később elmagyarázta neki, hogy mi mindent kell tenniük, ha megérkeznek Magyarországra.

Budapest felé menet megálltak Bécsben, hogy Kendéné megmutathassa fiának a császárváros látványosságait, valamint Márk dédapjának grinzingi házát, ahol később Márk nagyapja lakott, valahányszor megérkezett a bécsi marhavásárra. A svájci bankház az alapítvány utasításainak értelmében folyamatosan rendben tartotta ugyan a teljesen berendezett házat, Kendéné mégsem akart ott aludni. Inkább az egyik belvárosi szállodában bérelt maguknak egy lakosztályt. Másnap délután fiával meglátogatta hajdani nevelőnőjét. Az idős hölgyet meglepte, hogy Márk folyékonyan beszél németül.

- A kisfiad pont úgy beszél, mint a bécsiek.

Hiába volt csaknem két méter magas, mégis kisfiúnak nevezte.

Este megnézték A cigánybárót. Az új élmények hatására Márk abban bízott, hogy talán mégsem lesz olyan nehéz megszoknia Európát. Másnap délután felszálltak a budapesti gyorsra. Már beesteledett, amikor megérkeztek. A pályaudvaron Péter civil ruhában várta őket. A huszárezredest meglepte, hogy unokaöccse milyen nagy és erős fiatalemberré lett, Márk pedig nagyon megörült, hogy viszontláthatja kedvenc nagybátyját, legjobb barátját, aki annyi mindenre megtanította.

 

4. fejezet

A pályaudvar előtt beültek egy taxiba, s Kendéék budai lakásába mentek. A házvezetőnő, akit Péter fogadott fel, igazi magyaros vacsorával várta őket.

- Anyád leveléből tudom, hogy nem érettségiztél le - mondta az ezredes, azt azonban nem árulta el, hogy milyen nagyra értékelte Márk vagányságát, amiért beállt tengerészgyalogosnak, és mennyire büszke rá, hogy kitüntették, és máris előléptették. - Ez komoly gondot okoz, mert az amerikai bizonyítványodat itt nem becsülik sokra. Megérdeklődtem, de egyik budapesti gimnázium sem akar felvenni az érettségiző osztályába, mert Amerikában nem tanultál magyar nyelvet és irodalmat.

- Magántanulóként sem? - kérdezte Márk.

- Még úgy sem. Hiába vizsgáznál le a többi tantárgyból kitűnően, hajthatatlanok. Egyébként, ha nem vagy nyilvános tanuló, akkor három évre behívnak közkatonának. Sosem lesz belőled tiszt, legfeljebb szakaszvezető.

- Az amerikai tengerészgyalogságnál ezt a rangot két hét múlva megkaptam volna, ha nem kell eljönnöm.

- Az akkor volt, most itt vagy. De folytatom. Volt olyan gimnázium, ahol azt mondták, hogy a nyolcadik osztályba nem, de a hatodikba beiratkozhatsz. Sajnos, a katonaiskolákkal is hasonló a helyzet. Csak annyit tudtam elérni, hogy az egyik vidéki egyházi iskola igazgatója megígérte, ha szeptemberben leteszed a különbözeti vizsgát, felvesz az érettségiző osztályba, amennyiben a család nagyobb összeggel támogatja az iskola könyvtárát.

- Mennyit kérnek? - kérdezte Angéla.

- Olyan sokat, hogy akkor már azt mondom, negyed annyiból is megoldható a probléma, ha Marcust a Rőser akadémiának nevezett magángimnáziumba íratod be. Az igazgató azt mondta, hogy náluk már ősszel leérettségizhet. Bár az egyetemeken meg a Ludovikán tudják, hogy az ott szerzett bizonyítvány nem sokat ér, hiszen pénzért bárki hozzájuthat, viszont a hadsereg szempontjából igazi érettséginek számít, tehát Marcusból tartalékos tiszt lehet, és ha már megvan a rangja, elintézem, hogy átvegyék hivatásos állományba.

- Ez lesz a legjobb.

- Akkor megegyeztünk. A nyár végén leérettségizel, utána azonnal jelentkezel önkéntesnek. Január elején már a tartalékos tiszti iskolába fogsz járni.

Márk fejében megfordult ugyan, hogy addigra nagykorú lesz, és akár vissza is mehetne Amerikába, hiszen az életjáradékából kényelmesen el tudná magát tartani, sőt akár a West Point katonai akadémián, akár valamelyik egyetemen tovább is tanulhatna. Egyelőre azonban nem akarta rémületbe kergetni az anyját meg a nagybátyját.

Másnap délelőtt hármasban felkeresték a magángimnáziumot. Az igazgató az elegánsan berendezett, faburkolatú irodájában fogadta őket. Egy darabig komoly tekintettel nézegette Márk amerikai bizonyítványát, majd kijelentette:

- Nem lesz könnyű, de megoldjuk. A fiatalúrnak előbb le kell vizsgáznia a nyolcadik osztály anyagából, és csak utána érettségizhet. Ha meg leszünk elégedve a teljesítményével, akkor augusztus utolsó munkanapján már kézbe veheti az érettségi bizonyítványát. Mivel a tananyag rendkívül nagy, az idő viszont sürget, azt javaslom, hogy a fiatalúr vegyen magánórákat magasan képzett tanárainktól. Sajnos, az óradíj ilyen esetben nem kevés, de érdemes rászánni a pénzt, mert akkor szinte biztosan sikerül átmennie a vizsgákon.

- Teljesen egyetértek önnel. Nem kockáztathatunk - mondta Kendéné.

- Amennyiben csekken óhajtják befizetni az összeget... - folytatta az igazgató.

- Van nálam pénz. Mennyiről van szó?

- Kétezer pengő, asszonyom.

Kendéné kinyitotta a táskáját, kivett egy köteg százpengőst, és leszámolta belőle a kért összeget.

- Nagyon szépen köszönöm. A titkárnőtől majd megkapja az átvételi elismervényt. Mindjárt behívatom az egyik tanárt, hogy a fiatalúr megismerkedhessen vele. Holnaptól már kezdődhet is a tanulás. Az amerikai bizonyítványára egy darabig szükségünk lesz, de hamarosan visszaadjuk.

Márk minden szempontból meglepte a tanárait. Pontosan érkezett minden órára, és a házi feladatait is mindig gondosan elkészítette. A matematikatanárával különösen jó viszonyba került. A tanár egy alkalommal megkérdezte:

- Maga okos gyerek, a legjobb gimnáziumban is leérettségizhetett volna. Miért jött mégis mihozzánk?

- Egyik iskola sem akarta beszámítani az amerikai bizonyítványomat. Volt, ahol azt akarták, hogy a hatodikban kezdjem a tanévet.

- Anélkül persze, hogy meggyőződtek volna, valójában mennyit tud. Csak a papírjait nézték.

- Pontosan.

- Európában sajnos ez a szokás. Az embereket aszerint ítélik meg, hogy milyen családba születtek, illetve mi az iskolai végzettségük. A rangjuk is ettől függ.

- Már én is tapasztaltam. A hajón megismerkedtünk egy német családdal. A férfi nyomatékosan felhívta a pincér figyelmét, hogy kit hogyan hívjon. Amerikában az emberek, amikor megszólítanak valakit, nem teszik oda a neve mellé a rangját. Csak azt, hogy uram vagy asszonyom. De sokszor még azt sem, mert nagyon gyakran keresztnéven szólítják meg egymást. Az angolban ez felel meg a tegeződésnek.

- Európában azonban a rang és a látszat mindennél fontosabb. Erre nagyon oda kell figyelnie. Inkább adjon mindenkinek két fokkal magasabb rangot, minthogy akárcsak eggyel is kevesebbet, mert akkor nagy bajba kerülhet, ugyanis az illető halálosan megsértődik. Erre jobban kell ügyelnie, mint a matematikában az előjelekre.

Minthogy az érettségi vizsga előtt a tanárok előre megmondták Márknak, hogy mit fognak kérdezni, mindenből kitűnőt kapott. Még szinte meg sem száradt bizonyítványán a tinta, máris jelentkezett a Kiegészítő Parancsnokságon, és beállt önkéntesnek. Az újonnan alakult soproni 307. gyaloghadosztályhoz irányították.

A sorköteles fiatalemberekkel együtt ő is október elején vonult be. Annak a kevés újoncnak, vagyis a teljes létszám négy-öt százalékának, akinek volt érettségije, adtak a zubbonya ujjára egy arany karpaszományt, ezzel azonban nem járt semmiféle kiváltság. Sőt, az altisztek jobban meggyötörték őket, mint a többieket. A tízhetes újonckiképzés rendkívül kíméletlen volt, Márkot azonban fizikailag nem vette annyira igénybe, mint annak idején a tengerészgyalogság alapkiképzése.

Miután a kormányzó névnapján, december hatodikán letették a honvédesküt, teljes értékű katonáknak számítottak. Márkot és a többi karpaszományost előléptették tizedesnek, majd adtak nekik jó három hét szabadságot, és megmondták nekik, hogy január másodikán jelentkezzenek Nagykanizsán, a tartalékos tiszti iskolán. Az oktatás négy hónapig tartott. Akik átmentek a vizsgán, azokat előléptették hadapród őrmesterré, majd visszaküldték őket az alakulatukhoz. Márk visszakerült Sopronba.

Tóth százados azonnal kinevezte szakaszparancsnoknak, és rábízta az első zászlóalj első századának harmadik szakaszát. A hadapród őrmestereknek általában több és nehezebb feladatot adtak, mint azoknak az altiszteknek, akik csak tiszthelyettes-képző iskolát végeztek Jutason, hogy valóban jól képzett őrmesterekké váljanak, mert ősszel nekik is foglalkozniuk kellett az újoncokkal. Bár a hadapród őrmesterek elvileg altisztek voltak, a gyakorlatban bizonyos tiszti kiváltságok azért megillették őket. Például Márk is ehetett volna a tiszti étkezdében. Ő azonban rendszerint nem élt ezekkel az előjogokkal, és inkább a többi altiszttel barátkozott össze. Időközben nagybátyja elintézte, hogy viselhesse amerikai kitüntetéseit, így június elején Márk megkapta a honvédelmi miniszter engedélyét, és attól kezdve boldogan tűzte zubbonyára a szalagokat.

A hadapród őrmesterek egyébként úgy lettek tisztek, hogy egy év múlva ismét bevonultak Nagykanizsára, és újabb négy hónapi tanulás után megint levizsgáztak. Aki nem bukott meg, azt előléptették zászlósnak. Aki viszont nem ment át a vizsgán, az maradt hadapród. Két év múlva aztán rendszerint leszerelték mindnyájukat.

Miután a németek lerohanták Lengyelországot, és a nyugati fronton már folytak a hadi tevékenységek, a magyar laktanyákban 1940 tavaszán mindenki arról beszélt, hogy előbb-utóbb nekik is háborúzniuk kell, bár azt még senki sem tudta, hogy a románokkal, a szerbekkel vagy a csehekkel, esetleg egyszerre mindegyikkel meg kell mérkőzniük. A tisztek többségét felvillanyozta a hír. Az altisztek szerint a háború komoly feladat elé állítaná őket, de azon a véleményen voltak, hogy majd csak megbirkóznak vele. A legénység viszont sejtette, hogy ők egész egyszerűen ágyútölteléknek kellenek. Ezért egyáltalán nem lelkesedtek a háborúért.

Mivel a nyári hadgyakorlatok során Márk szakasza bizonyult a hadosztály legjobb szakaszának, ráadásul Márk megnyerte a hadosztály céllövőbajnokságát, a szakasz két hét jutalomszabadságot kapott.

Ennek örömére Kendéné kibérelt két szobát Siófokon a Magyar Atlétikai Clubnak a Sió-csatorna déli oldalán lévő üdülőjében, ahova a felső középosztály tagjai jártak nyaralni.

Márkot anyja már a vonaton tájékoztatta mindarról, amit a barátnőitől hallott. A MAC-ban, mert mindenki így hívta, az ötórai tea lesz a nap egyik legfontosabb eseménye. Ilyenkor a díszteremben összegyűlik a fiatalság, és egy ismert zenekar zenéjére táncolnak. A lányok között lesznek olyanok, akik férjet szeretnének maguknak fogni, szüleik vagy egy idősebb nőrokonuk azonban szigorúan felügyel rájuk. Kendéné azt is hozzátette, hogy vigyázni kell, mert ha egy férfi véletlenül rosszkor kacsint az egyik lányra, azonnal megszólják, és a háta mögött csirkefogó nőcsábásznak nevezik. Kendéné arra is felhívta fia figyelmét, hogy ezekkel a lányokkal nem lehet semmit sem kezdeni, legfeljebb a mólón sétálhat velük kéz a kézben, mert minden másra csak annyit mondanak, hogy majd az esküvő után. Kendéné szerint a kék-sárga színűre festett épületekben mindent megtalálnak, amire igényt tarthatnak. A vendégek között lesznek ugyan, akik abban bíznak, hogy eladósorba került lányuknak megfelelő férjet is találnak, mások csupán kikapcsolódni, beszélgetni, bridzselni, teniszezni, vitorlázni akarnak.

Amikor megérkeztek, Márk nyomban rájött, hogy jobb, ha mindvégig civil ruhát visel, ugyanis a katonatisztek többsége egyenruhában jelent meg a vacsoránál, s ha ő is ezt teszi, akkor kiderül, hogy neki van a legalacsonyabb rangja.

Ahogy anyja megjósolta, néhány fiatal lány azonnal körülzsongta, Márk azonban az angolna simaságával csúszott ki csápjaik közül. A harmadik ötórai tea után elege lett a társaságból. A következő délután átsétált a vasúti síneken, és elmerült a siófoki turisták forgatagában. Az egyik sarkon majdnem összeütközött Pataky István szakaszvezetővel, soproni barátjával, aki szintén civil ruhát viselt.

- Hát te mit keresel itt? - kérdezte Márk.

- Itt lakom.

- Hogyhogy?

- Apám halála után anyám, aki siófoki lány, a MAC közelében vett egy telket. Építtettünk rá egy kis panziót, és elneveztük Királyi Magyar Yacht Clubnak. Egész jól megy az üzlet. És te hogy kerülsz ide?

- Anyám rábeszélt, hogy jöjjek le vele két hétre a MAC-ba. Áradozott, hogy milyen jól fogom magam érezni, majd meglátom, micsoda előkelő, úri társaság vesz majd bennünket körül. Nekem azonban máris elegem van, pedig csak hétfőn érkeztünk. Magamfajta, normális emberekkel szeretnék együtt lenni.

- Én megfelelek?

- Ha az itteni lányokat is ismered.

- Értem. Na, gyere!

- Egyébként azt hallottam, hogy sehol sem lehet olyan jókat enni, mint a KMYC-ben, csak az a baj, hogy előre meg kell mindent rendelni - mondta Márk útközben.

- Így van. Anyám remekül főz, de mindig előre akarja tudni, hogy hány adagot készítsen. Most azonban elviszlek egy olyan vendéglőbe, ahol nem vizezik az italt, remek halászlét főznek, a vak zongorista nagyszerűen játszik, a lányok pedig nem akarnak mindenáron férjhez menni.

- Kitaláltad a gondolatomat.

Közben megérkeztek egy régi, földszintes lakóházhoz. A kapu fölé kiakasztott cégtábla szerint itt volt a Bálna nevű kisvendéglő. A kocsibejárón át már látták az udvarban felállított asztalokat, amelyeket piros terítő borított.

Leültek az egyik asztalhoz, és megrendelték a halászlét.

- Amikor besötétedik, a zongorista elkezd játszani, és megjelennek a lányok. Annál a két hosszú asztalnál szoktak ülni. Nyugodtan felkérheted őket.

- Csak az a baj, hogy nem tudok táncolni.

- Ne izgasd magad! Ezek nem táncolni jönnek, hanem pénzt keresni. Akik a piros kockás abroszhoz ülnek, azok öt, legfeljebb tíz pengőt kérnek. A kék kockás abrosznál ülők már drágábbak, de a minőséget mindenütt meg kell fizetni. Nem?

- Értem.

- Egyébként hajnalban fogtam egy hatalmas pontyot. Anyám rántott halat készít belőle. Marcus, holnap délben ebédelj nálunk! Ha addigra össze tudod szedni magadat.

- Tudod, milyen kemény legény vagyok. Pontban tizenkettőkor ott leszek.

A pompás halászléhez remek badacsonyi bort ittak, majd mindketten megettek egy adag túrós palacsintát. Beszélgetés közben lenyugodott a nap, megjelent a zongorista, föltette fekete szemüvegét, és jobbnál jobb számokkal szórakoztatta a közönséget.

Hamarosan megérkeztek a lányok.

- Jó mulatást - mondta Pataky, majd a piros kockás abrosszal borított asztaltól felkért egy gömbölyded, barna hajú lányt, és kettesben elhagyták a kertvendéglőt.

Márk egy darabig szemlélődött, aztán felkérte táncolni a legszebb lányt a másik asztaltól, majd néhány lépés után megkérdezte tőle, hogy nem akar-e inkább sétálni. Miután kiértek az utcára, a lány azonnal belekarolt, közölte, hogy a harmadik házban lakik, és azt is, hogy mennyit kér, ha Márk hajnalig akar maradni. Két óra tájban Márk azzal a jóleső tudattal ment vissza az üdülőbe, hogy végre jól érezhette magát.

Már elmúlt tíz, amikor felébredt. Lement a mólóra, és úszott egy nagyot, majd elnyúlt a selymes gyepen. Alig hunyta le a szemét, meghallotta a nagybátyja hangját:

- Végre előkerültél. Anyád megkért, hogy beszéljek veled.

- Mi a baj már megint?

- Elég feszült manapság a politikai helyzet. Lehet, hogy mi is belépünk a háborúba, s akkor jövőre nemcsak hogy nem szerelhetsz le, de téged is kiküldenek a frontra. Szerinte már most gondolkodni kell a jövődön. Azt akarja, hogy nősülj meg.

Márk olyan hirtelen ült fel, mint akit megmart a kígyó.

- Micsoda? Megőrült? Még csak most leszek tizenkilenc éves. Mi a fészkes fenének nősüljek meg ilyen fiatalon?

- Hogy ne haljon ki a Kende család.

- Marhaság! Az nem zavarja, hogy az unokája esetleg apa nélkül nő fel?

- Ebben igazad van. Én is ezt kérdeztem tőle, de azt válaszolta, hogy akkor mégiscsak tovább vinné valaki a Kende nevet.

- Persze azt akarná, hogy menjek el az ötórai teára, találjak magamnak egy jó családból való úrilányt, szépen menjek le vele a mólóra sétálni, aztán ott rögtön kérjem meg a kezét.

- Igen, erre gondolt.

- És az nem zavarná, ha az esküvő után rájövök, hogy a feleségem az ágyban olyan, mint egy döglött hal?

- Szerinte tarthatnál magadnak szeretőt.

- Szó sem lehet róla. Én nem akarom megszegni az eskümet. Csak akkor fogok megnősülni, ha megtalálom azt a nőt, akit életem végig szeretni tudok, és aki szintén ugyanígy érez irántam. De csak azért, hogy anyámnak kis unokákat gyártsak, nem vagyok hajlandó elvenni valamelyik elkényeztetett úrilányt. Egyelőre nagyon jól megvagyok feleség, meg pláne gyerek nélkül.

- Mondd, Marcus, tulajdonképpen mi bajod van neked az anyáddal?

- Nem szeretem, hogy mindig erőszakosan beleavatkozik az életembe, azonkívül a látszat mindennél fontosabb neki.

- Majd beszélek vele, megmondom, hogy szerintem is felelőtlenség lenne, ha most megnősülnél. Talán sikerül meggyőzni.

 

5. fejezet

1940 szeptemberében elkezdődött a trianoni békeszerződés értelmében elszakított országrészek visszacsatolása. A soproni 307. hadosztály első zászlóaljának egy részét Erdély északnyugati részébe vezényelték. A majdnem ötszáz főből álló alakulat vonattal érkezett az egykori magyar-román határhoz, majd onnan faluról falura haladva folytatták útjukat. A honvédek zárt sorokban gyalog, a zászlóaljparancsnok, a három századparancsnok, valamint egy-két tiszt lóháton vonult az országúton. A menetoszlop elején haladt a magyar kormányt képviselő kormánybiztosnak és kíséretének a hintója, a zászlóalj végén pedig az utánpótlást szállító tíz-tizenkét társzekér. Márk gyalog vezette embereit, akik a hadgyakorlatokon tanúsított kiváló teljesítményük jutalmaképpen közvetlenül a tisztkar mögött menetelhettek.

A lelkendező falusiak virággal, pogácsával, süteménnyel meg borral kínálták a magyar katonákat, miközben a kormánybiztos mindenütt rövid beszédet mondott. Állomáshelyükön, a magyarlakta kisvárosban, örömmámorban úszott a lakosság. Az emberek ölelték, csókolták a honvédeket.

A tiszteket magánházaknál szállásolták el, a hadapród őrmestereket, valamint katonáikat abban a laktanyában, ahonnan a kivonuló románok minden mozdíthatót magukkal vittek. Mivel a megérkezésük utáni első este Márknak semmi kedve nem volt részt venni a tiszteletükre rendezett fogadáson, magára vállalta az ügyeletes tiszti feladatot. Szinte biztos volt benne, hogy minden öt percben koccintania kellene, és nem akarta, hogy másnap úgy érezze magát, mint akinek szőrős a torka és két feje van. Sejtése beigazolódott. Hadapród őrmester barátai, akik vöröslő szemmel és erős fejfájással ébredtek, elmesélték, hogy bor, sör meg pálinka volt bőven, enni viszont csak töpörtyűs pogácsát kaptak. Lányokat nem láttak, csak felékszerezett idősebb hölgyeket.

Néhány nap múltán alábbhagyott az emberek túláradó boldogsága, és már nem ölelgették, csókolgatták a főutcán a katonákat. Márk apránként megismerkedett a kisvárossal. Már tudta, hol kapni jó bort, melyik vendéglőben főznek a legjobban. Nőkkel viszont addig nem beszélgetett, amíg nem fedezte fel a kastély közelében a cukrászdát, ahol a helybeliek szoktak találkozni egymással. Ide jártak a diáklányok és a felnőtt korú nők krémest meg gesztenyepürét enni. Márk hamarosan törzsvendég lett, s néhányukkal összeismerkedett. Bár ketten meghívták vacsorára, Márk semmivel sem érezte magát jobban ezeknél a családoknál, mint a siófoki üdülő vendégei között.

Óriási haladásnak tekintette, amikor egy fiatal gyógyszerésznő másnapra randevút adott neki a mozi előtt. A film után elmentek egy igen barátságos kisvendéglőbe. Zsófia azt mesélte, hogy a férje román katonatiszt, de ő nem akart átköltözni vele Romániába, ezért egész biztosan el fognak válni. A vacsora végeztével Márk intett az épület előtt várakozó egyik konflis kocsisának. Mielőtt azonban elindultak, odaszólt neki, hogy nem kell sietnie. Jó félórát utaztak a városka utcáin, mire megérkeztek a megadott címre. Búcsúzáskor a nő odasúgta Márknak:

- Azt hiszem, a bugyim a zsebedben maradt. Majd legközelebb hozd magaddal!

- Mikor?

- A patikában megtalálsz. Gyere be, és mondd meg, mikor érsz rá!

- El tudsz jönni a szállodába?

- Persze. Csak mondd meg előre a szoba számát.

- Rendben. Egyébként melyik pezsgőt szereted, az édeset vagy a szárazat?

- Az olyan édes kis nők, mint én, csakis az édeset szeretik.

Néhány nappal később Márk és az emberei menetgyakorlatra indultak a közeli hegyekbe. Másnap erőltetett menetben tértek vissza a laktanyába. A roppant fárasztó két nap utáni reggelen a zászlóaljparancsnok megszemlélte a katonákat, és megelégedése jeléül estére kimenőt adott nekik. Délelőtt Márk szobaszemlét tervezett, majd utána el akart szaladni a patikába, amikor is az irodaküldönctől kapott írásból megtudta, hogy azonnal be kell mennie a zászlóaljparancsnokságra. Mint kiderült, a zászlóaljparancsnok az összes tisztet és szakaszparancsnokot berendelte az irodába.

Kerekes őrnagy azonban megbízta helyettesét, Kiss századost, hogy ő tartsa meg az eligazítást a tisztikarnak, mert neki sürgősen el kellett mennie a városházára. A polgármester meg a városatyák ugyanis valamilyen fontos ügyben sürgősen beszélni akartak vele.

A tisztek és a hadapródok átvonultak a tiszti étkezdébe, hogy mindenki le tudjon ülni.

- Uraim! Tegnapelőtt két raktárosunk hamis kimenőjeggyel kiment a városba - mondta komoran a százados. - Az éjszaka folyamán brutálisan meggyilkolták őket, majd holttestüket megcsonkították. A gyilkosság feltehetően a vasgárdisták műve. A rendőrség szerint egy, esetleg két csoportjuk is működik a városban. Már elkezdtek nyomozni. Holnap azonban megérkezik egy magas rangú tiszt a hadbíróságtól, s átveszi a nyomozást. Katonáink biztonsága érdekében tartsatok eligazítást a szakaszotoknak, a legénységnek pedig magyarázzátok meg, hogy vigyázzanak. Mondjátok meg nekik, hogy különösen azoktól a nőktől óvakodjanak, akik meghívják őket a lakásukra. Bár a többség biztos, hogy nem vasgárdista, amíg ezt az ügyet nem sikerül felgöngyölíteni, a legénység csak a bordélyházakat látogassa. Az írnok majd megmondja azoknak a címét, amelyeket az ezredorvos megbízottjai meg a tisztiorvos emberei rendszeresen ellenőriznek. Mielőtt az eligazítást berekesztem, még egy fontos ügyet meg kell beszélnünk. Nem akarom Oszián rendőrkapitány urat bármivel meggyanúsítani, de mivel román, elképzelhető, hogy szimpatizál a vasgárdistákkal. Ezért nem bízhatunk a városi rendőrségben. Keresek egy önként jelentkező fiatal tisztet vagy hadapródot, aki majd ügyel, hogy a rendőrkapitányságon minden bizonyítékot gondosan vegyenek lajstromba, s hiánytalanul adják át a hadbíróság nyomozójának.

Senki sem jelentkezett. Márknak eszébe jutottak Ross őrmester intelmei, miszerint az okos katona semmilyen feladatra nem jelentkezik önként.

- Nem olvastok detektívregényeket? Itt a nagy alkalom, hogy hírnevet szerezzetek magatoknak - folytatta Kiss százados.

- Kulich, magának ki a kedvenc írója?

- P. Howard.

- Ezzel nem érünk sokat. Vékai, maga mit szokott olvasni?

- Kende angol nyelvű könyveit.

- Például?

- Wallace Titokzatos mesterét.

- Azt én is olvastam. Szenzációs detektívregény. Igazam van, Kende?

- Igenis.

- Köszönöm, megvan az önként jelentkező. Az eligazítás után jelentkezzen az irodámban. Kiállítok egy nyílt parancsot. Amíg a hadbíróság embere megérkezik Budapestről, maga képviseli a honvédséget a városi rendőrség nyomozásánál. Végeztem!

Márk jó nagyot káromkodott. "Ezt még megkeserüli Vékai Tomi" - mondta magában.

Ebéd után felkereste Oszián kapitányt. Szobáját a városháza épületében, az első emeleti folyosó legvégén találta meg. Bemutatkozott, és átadta megbízólevelét. A nagydarab, középkorú, kissé kopaszodó, bajuszos rendőrtiszt nyomban leültette.

- Tudom, hogy az irodám nem elég elegáns, de rövidesen ezt is megszüntetik, engem pedig nyugdíjaznak, mert a bűnügyeket a magyar csendőrség fogja kézbe venni. Mivel állhatok a hadsereg rendelkezésére? - kérdezte kifogástalan magyarsággal.

- Azt a parancsot kaptam, hogy mielőtt megérkezik a nyomozónk, ellenőrizzek minden bizonyítékot. Nézzem meg, hogy rendesen vannak-e tárolva, pontos-e a róluk készített lista.

- Szóval, az ön parancsnoka nem bízik bennem. Azt hiszi, hogy honfitársaim érdekében gátolom az önök nyomozását, megmásítok adatokat, elsüllyesztek bizonyítékokat. Szerinte büdös oláh paraszt vagyok, aki lop, csal és hazudik. Biztosíthatom, ha valóban kedvezni akarnék a vasgárdistáknak, akkor azt úgy tenném, hogy sem maga, sem a budapesti nyomozó nem vennék észre.

- Kapitány úrnak teljesen igaza van. Szerintem is teljesen fölösleges itt lábatlankodnom, de a parancs az parancs.

- Mondja, őrmester úr, el akarja kapni a gyilkosokat?

- Persze.

- Az életét is kockára tenné?

- Attól függ, miről van szó.

- Tudom, honnan rabolták el a vasgárdisták a két katonát. Ha egyenruhában odamenne, valószínűleg magát is el akarnák vinni. Az embereimmel lesben állnék, és akkor elfoghatnám őket.

- Csak akkor vállalkozom erre a veszélyes feladatra, ha két katonám csatlakozhat az embereihez.

- Rendben. Magából nagyszerű detektív lenne, mert nem bízik senkiben.

- Köszönöm a bókot.

- Hatra legyenek itt! Ne felejtsék el a pisztolyukat! Az embereinek majd adok civil ruhát.

- A parancsnokomnak jelentenem kell a tervet.

- Semmi kifogásom ellene.

Kezet fogtak, és Márk visszasietett a laktanyába. Semmi értelme nem lett volna bemenni a patikába, hiszen estére más programja akadt.

A megbeszélt időpontban Márk és két szakaszvezető belépett a rendőrkapitány szobájába. Oszián bemutatta nekik a négy nyomozóját, majd így szólt:

- A két holttestre az egyik külvárosi utcában találtunk rá. A bakancsukon lévő sárból megállapítottam, hogy ugyanott ölték őket meg. A boncolási jegyzőkönyv alapján tudom, hogy a halál beállta előtt fél órával mindketten bécsi szeletet és uborkasalátát ettek, majd ezzel egy időben nagy adag nyugtató került a szervezetükbe. Véleményem szerint a közeli kisvendéglőben vacsoráztak.

- Kihallgatta a személyzetet? - kérdezte Márk.

- Eddig nem akartam, nehogy gyanút fogjanak.

- Hogyan ölték meg őket?

- Mindkettőt megkéselték, ezenkívül kiszúrták a bal szemüket, elvágták a torkukat, ráadásul levágták és a szájukba dugták a nemi szervüket. A gyilkosok borotvaéles késeket meg tőröket használtak. A szúrásokból megállapítottam, hogy az egyik tőrnek a pengéje egy, legfeljebb másfél centi széles volt.

Az egyik szakaszvezető elsápadt, majd öklendezni kezdett.

- Látta valaki bemenni a katonákat a vendéglőbe?

- Igen. Egy idős, részeges disznó. Ugyanabban az utcában lakik. Ő találta meg a hullákat az ablaka alatt.

- Lehetséges, hogy benne van a dologban?

- Nem hiszem, de a biztonság kedvéért letartóztattam. Kapott egy üveg bort, és most alszik.

Oszián megmutatta a vendéglő alaprajzát, majd megbeszélték, hogy Márk egyedül indul el, a többiek viszont kettesével-hármasával, de állandóan figyelik egymást. Amikor megérkeztek a helyszínre, Márk ereiben megfagyott a vér. Pontosan ebben a vendéglőben vacsorázott a román katonatiszt feleségével. Rögtön arra gondolt, hogy a nő a patikában könnyen hozzáférhetett a nyugtatóhoz. Mindenesetre leült a kijelölt asztalhoz, és rendelt egy fröccsöt. Hamarosan megjelent egy karcsú, magas, fekete hajú, kifejezetten szép fiatal nő. Amint elment Márk asztala mellett, leejtette a kesztyűjét. Márk azonnal felvette, és átnyújtotta.

- Köszönöm, őrmester úr. Igazán kedves. Bezzeg a megszállás alatt a román katonák nemigen viselkedtek úriember módjára. Vár valakit?

- Nem. És ön?

- Én is egyedül vagyok.

- Örömmel venném, ha megtisztelne a társaságával. Egyébként hadd mutatkozzam be. Kende őrmester vagyok.

- Köszönöm a meghívást. Engem Marie-nak hívnak. Az anyám Párizsban született. Az ő nevét örököltem. Bercikém, abból a különleges medokból hozz egy üveggel! - mondta a nő, amint a pincér odalépett az asztalukhoz. - Őrmester úr, ilyen jó bort még soha nem ivott. Berci iskolatársam volt, azért ismerjük egymást ilyen jól.

A pincér hamarosan letette a tálcát az asztalra, és töltött nekik.

- Igyunk a fehér kesztyűmre! - mondta a nő, majd egy hajtásra kiürítette a poharát. - Maga hova való?

- Budapesti vagyok. Kegyed mivel foglalkozik?

- Tanítónő vagyok, ráadásul én iskoláztatom a két testvéremet, amióta meghaltak a szüleink. Különben nem lennék itt.

- Értem.

- El akar jönni hozzám? Maga úriember, biztos tudja, mennyi jár egy úrilánynak.

- Egy pillanat, mindjárt indulhatunk - mondta Márk, és odament a söntéspulthoz, hogy a nő egyedül maradhasson az asztalnál. "Ha a vasgárdistáknak dolgozik, akkor most beletesz valamit a poharamba, azt viszont a többiek látni fogják"

Pár pillanat múlva Márk meghallotta a dulakodás zaját. Ebből tudta, hogy most már nyugodtan megfordulhat. Az egyik nyomozó megbilincselte a nőt, a szakaszvezető pedig pisztolyával a levegőbe lőtt.

- Hölgyeim és uraim, nyugodtan maradjanak a helyükön! A rendőrség hamarosan megérkezik - mondta a vendégeknek.

A rendőrkapitány meg az egyik nyomozó az utca felől jött be, a másik kettő viszont a konyhából.

- Gratulálok, őrmester úr. Sikerült a tervünk.

- Itt valami félreértés történt - szólt a nő.

- Világosan láttuk, amint beletett valamit az őrmester úr poharába, aztán az üvegcsét visszatette a táskájába - mondta a nyomozó.

Oszián kinyitotta a nő táskáját, zsebkendőjével óvatosan kivette a kis üveget, majd beletette egy papírzacskóba. Aztán Márk poharából a bort áttöltötte egy széles szájú orvosságos üvegbe, majd így szólt:

- Asszonyom, most szépen bejön velünk a rendőrkapitányságra, holnap pedig átadjuk a katonai ügyészségnek.

- Mi pedig visszamegyünk a laktanyába. Ott biztonságosabb. Az egyenruhákért majd holnap elmennek a fiúk - mondta Márk, és ezzel elköszöntek Osziántól.

Márk még aznap este megírta a jelentését, és átadta az írnoknak. Másnap reggel a százados a parancsnokságra rendelte Márkot, Patakyt és Viteket, a két szakaszvezetőt. A folyosón jó két órát kellett várakozniuk, mire berendelték őket az irodába. Oszián épp akkor jött ki. A tárgyalóasztalnál már ott ült Kerekes őrnagy, Kiss százados, egy hadbíró ezredes meg a segédje, egy hadnagy. Márk röviden elmesélte, mi történt.

- Ez a fiatalember megérdemli, hogy kitüntessék - mondta a hadbíró.

- Természetesen, ezredes úr - mondta az őrnagy, majd Márkhoz fordult: - Van még valami mondanivalód, fiam?

- Alázatosan jelentem, igen.

- Halljuk!

- Szeretném Pataky és Vitek szakaszvezetőket felterjeszteni kitüntetésre. Önként vállalták a veszélyes feladatot.

- Nagyszerű. Őrnagy úr, javaslom, hogy a két szakaszvezetőt is tüntesse ki - mondta az ezredes.

- Természetesen, ezredes úr -, majd ismét Márkhoz fordult: - Akarsz még valamit, fiam?

- Igenis. Szeretném tudni, mi derült ki idáig.

Az ezredes a hadnagyhoz fordult:

- Mondd el neki!

- A gyanúsítottat a kapitányságon megmotozták. A combjához csatolva találtak nála egy tőrt, amelynek a pengéje tizenkét milliméter széles volt. Ez akár a gyilkos fegyver is lehetett. A vérnyomokból azonban nem tudtuk megállapítani, hogy emberi vagy állati eredetű. A táskájában talált fiolában ugyanolyan nyugtató volt, mint amilyet az áldozatokban és az ön borospoharában is ki lehetett mutatni. Miután a rendőrségen befejezték a nő kihallgatását, átadták nekünk. Jelenleg a katonai ügyészség foglya. Váltig tagadta a kettős gyilkosságot. Csak annyit ismert el, hogy magát ki akarta rabolni, de egyre csak hangoztatta, a vasgárdistákhoz semmi köze. A bűntársai nevét megmondta ugyan, de a rendőrség egyiket sem tudta elfogni. Mire a nyomozók odaértek a megadott címre, már mindegyik eltűnt.

- Hol van a gyanúsított? Tiszteletben tartották a jogait? Van tisztességes védője? Szeretnék beszélni vele - kérdezte Márk.

A tisztek meglepetten néztek rá.

- A nő jelenleg a helyőrségi kórházban van. Oszián emberei kissé durvábbak voltak a kelleténél. De ha akarja, felőlem meglátogathatja.

- Köszönöm az engedélyt, ezredes úr.

- Jó munkát végzett, őrmester, végeztem.

Márk összecsapta a bokáját, meghajolt, és távozott. Miközben a két bajtársára várt a folyosón, az járt a fejében, hogy a nőt bizonyára jól megverték, s hogy Amerikában az ilyenért megbüntetik a nyomozókat, de itt ez nyilván másképp van.

Amikor elhagyták az épületet, a gyakorlótér közepén Márk így szólt:

- Falazzatok nekem egy kicsit! Fél óra múlva visszajövök.

Márk elsietett a patikába.

- Beszélhetek Zsófiával? - kérdezte a gyógyszerészt, mihelyt sorra került.

- Sajnos, a lányom tegnap elutazott a férjéhez. Hiába marasztaltam.

- Értem.

A laktanya felé menet Márk arra gondolt, hogy a két nő feltehetően ismeri egymást, ezért juthatott feltűnés nélkül nyugtatóhoz a tanítónő. "Szerencsétlen raktárosok. Ennyi erővel engem is eltehetett volna láb alól." Aztán a vasgárdistákon töprengett. Mivel nem tudnak belenyugodni abba, hogy a politikusok végre helyrehozták a trianoni igazságtalanságot, olyanokat gyilkolnak meg, akik személy szerint nem tehetnek az egészről. Márk ismét rájött, hogy mennyivel egyszerűbb az élet Amerikában. Ott is vannak, akik szidják, sőt gyalázzák a feketéket, de azért kézzelfogható jelei vannak a demokráciának.

A laktanya kapuján belépve egyenesen a kórházba ment. Az ápoló azonban csak akkor engedte be a fogolyhoz, amikor a zászlóaljparancsnokságról az írnok telefonon megerősítette, hogy Márk engedélyt kapott a látogatásra. A betegszobába lépve Márk rögtön észrevette, hogy a megbilincselt nő arca csúnyán feldagadt, az ajka mélyen felrepedt, a szeme körül pedig jókora kék folt sötétlik.

- Hogy van? - kérdezte Márk.

A nő kissé felhúzta a takarót, hogy megmutassa a lábát. A nagyujján nem volt köröm. Márknak összerándult a gyomra. Még nem látott ilyet. Nem értette, miért volt szükség ilyen kegyetlen vallatásra. Volt elég bizonyíték a nő ellen, kínzás nélkül is el lehetett volna ítélni. Igaz, a vasgárdisták is borzalmas dolgokat műveltek a két katonával. Márk nem értette, hogy a mélységes gyűlölettől hajtva hogyan aljasodhatnak le ennyire egyesek. A nő szeméből áradt az ellenséges indulat. Haragjában köpött egyet, az erőlködéstől azonban annyira elkezdett köhögni, hogy Márk attól tartott, még megfullad.

- Ápoló!

A szanitéc bejött, ránézett a betegre, majd szó nélkül sarkon fordult.

- Tizedes! Álljon vigyázzba, és jelentse, mit észlelt!

- Őrmester úr, alázatosan jelentem, beavatkozásra nincs szükség.

- Nem látja, hogy fuldoklik?

- Őrmester úr, alázatosan jelentem, Gáti főhadnagy úr parancsa szerint semmiféle beavatkozásra nincs szükség.

- Hol a főhadnagy úr?

- Alázatosan jelentem, a szobájában. Balra a második ajtó.

- Végeztem!

Márk átment az orvoshoz.

- Főhadnagy úr, Kende Márk hadapród őrmester alázatosan bemutatkozom.

- Itt nincs szükség katonásdira. Gáti doktor vagyok. Miben segíthetek?

- A fogoly egészségi állapota iránt szeretnék érdeklődni.

- Rokonok?

- Nem. De ott voltam, amikor letartóztatták.

- A kihallgatáson is jelen volt?

- Nem. Az előbb azonban láttam, mit tettek vele.

- A hadbíróság és az ezredorvos megtiltotta, hogy megoperáljam. Ezért holnap reggelre meg fog halni.

- Ilyen barbárságot!

- Üljön le, barátom! Végre valaki, aki egyenruhát visel, mégis emberséges módon gondolkodik. Szerintem is barbárság. Az ezredorvos parancsát azonban teljesítenem kell. Hiába tettem le a hippokratészi esküt. Azzal érveltek, hogy a nőt a kettős gyilkosság miatt úgyis felakasztják, kár a fáradságért meg a költségekért.

- Akármilyen nagy bűnt követett el, alapvető emberi joga, hogy vádlóival szembenézzen a törvény előtt. Ettől a jogtól senkit sem lenne szabad megfosztani.

- Teljesen egyetértünk. De ne folytassa, mert esetleg olyasmit mond, amit jelentenem kellene a parancsnokomnak.

- Legalább adjon neki valamit, hogy ne szenvedjen annyira!

- Eddig abban reménykedtem, hogy az ezredorvos mégis megengedi, hogy megoperáljam, ezért csak kis adag morfiumot kapott. De menjünk, most mindjárt beadok neki egy nagy adaggal, aztán mielőtt hazamegyek, kap még egyet. Ha szerencséje van, reggel már nem ébred fel.

Átmentek a beteghez. A nő lába még mindig nem volt betakarva.

- Primitív barmok - súgta az orvos Márknak, majd odaszólt a nőnek: - Most kap még egy fájdalomcsillapítót. Este pedig egy másikat.

Eközben Márk egyfolytában azon töprengett, hogy joga van-e egy rendőrnek a kegyetlen gyilkossággal gyanúsított személyt megkínozni, és kiverni belőle a beismerő vallomást. Szerette volna tudni, hogy a gyilkos számíthat-e kegyelemre, s van-e olyan gyilkosság, amelyet jogosnak lehet nevezni. Arra a megállapításra jutott, hogy nincs. Az erőszak erőszakot szül, mert a primitív, elfogult emberek képtelenek azt mondani, hogy ebből elég. Képtelenek leülni, és megbeszélni egymással a problémákat. Képtelenek tisztázni a nézeteltéréseiket.

- Marad még? - kérdezte az orvos, amikor végzett.

- Nem. Csak méltó búcsút szeretnék venni tőle. Bár megvetendő eszközöket használt ellenünk, bátran néz szembe a biztos halállal. Ezért tiszteletet érdemel - mondta Márk, majd az ágy felé fordulva vigyázzba állt és tisztelgett.

A nő arcán bágyadt mosoly suhant át.

 

6. fejezet

A zászlóalj 1941. február végéig maradt az erdélyi kisvárosban, Márk, Vékai és Kulich, a két hadapród őrmester barátja azonban már december közepén eljött, hogy januártól folytassák tanulmányaikat a tartalékos tiszti iskolában.

Márk határozottan örült, hogy végre otthagyhatja a várost. Nem volt lelkiismeret-furdalása, de időnként rémálmok gyötörték. Olyankor megjelent előtte a tanítónő összevert, puffadt arca, amint beesett, karikás szemmel vádlón néz rá. Márk képtelen volt megérteni, hogy miért gyűlölik ennyire a magyarokat még az iskolázott emberek is. Nem jött rá, hogy mi az, amiért még az életüket is hajlandók kockára tenni. Ezért az utolsó nap kiment a temetőbe, s egy szál fehér rózsát hagyott a román nő sírján, hogy lerója tiszteletét a bátorsága előtt. Abban reménykedett, hogy ha eljön az ideje, ő is ilyen hideg elszántsággal néz majd szembe a halállal.

Nagykanizsán Márknak rögtön feltűnt, hogy a második szemeszter sokkal nehezebb, mint az első. Az oktatók többnyire azt vizsgálták, hogy a jelöltek mennyire képesek önállóan gondolkozni és a feladatokat céltudatosan megoldani. Négy hónap múlva ismét levizsgáztak. Azokat, akik nem mentek át, előléptették törzsőrmesterré, majd visszaküldték őket az alakulatukhoz, és az év végén leszerelték.

Miután Márk ismét osztályelsőként fejezte be tanulmányait, mint zászlóst irányították vissza Sopronba, ahol újra az első század harmadik szakaszának lett a parancsnoka. Örömmel állapította meg, hogy időközben szakaszvezető barátját, Patakyt előléptették őrmesterré, de meghagyták ugyanannál a szakasznál. A két férfi jó barátságban volt egymással, de betartották az előírásokat. Szolgálatban sosem tegezték egymást, amikor pedig egyenruhát viseltek, a nyilvános szórakozóhelyeken nem ültek ugyanahhoz az asztalhoz.

Amikor 1941. június 27-én Magyarország belépett a háborúba, Márk is elfogadta a kormány döntését, bár egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy az országot belesodorták a "nagy kalandba". Számított rá, hogy rövidesen az ő hadosztályát is kiküldik a frontra, ezért igen nagy súlyt fektetett a legénység kiképzésére. Pataky szerint olykor túlzásba vitte, ezért négyszemközt megkérte, hogy lazítson egy kicsit, de Márk hajthatatlan maradt.

- Ha élve akarnak visszajönni a frontról, addig kell gyakorlatozniuk, amíg belezöldülnek.

Nyári szabadságának első felét Márk ismét Siófokon töltötte, második felét viszont Eger mellett, a család birtokán. Naphosszat sütkérezett a régi présház előtti pázsiton, az étkezéseknél pedig pompás vörösborokat ivott, miközben nagybátyja az intéző munkáját és a könyvelést ellenőrizte. Esténként azonban a katonaéletről meg a nőkről beszélgettek. Mivel Péter felesége fiatalon meghalt, s a férfi másodszorra nem nősült meg, igen otthonosan mozgott a budapesti színházak világában. Mielőtt visszautazott Budapestre, unokaöccsét bemutatta az egyik közeli község postamesternőjének, majd azt tanácsolta Márknak, hogy ő is egy vastag borítékkal fejezze ki elismerését és háláját az együtt töltött éjszakákért.

Sopronba visszatérve Márkot a hadosztály kémelhárító részlegéhez helyezték. Mindennap meg kellett hallgatnia a BBC angol nyelvű híreit, és rövid összefoglalót kellett készítenie róluk. Attól kezdve, hogy már az első alkalommal azt látta, a sok fáradsággal összeállított jelentését a kémelhárítás vezetője éppen csak átfutja, majd a szemétkosárba dobja, mindenről készített másolatot, és gondosan eltette. Amikor egy nap behívatta a hadosztályparancsnok, Márk a másolatokkal bizonyítani tudta, hogy mivel töltötte az elmúlt két hetet.

- Nagyszerű munkát végeztél, fiam. Ezeket megtartom, mert szükségem lehet rájuk. Egyébként kémelhárító akarsz maradni?

- Vezérőrnagy úr, alázatosan jelentem, szeretném visszakapni a szakaszomat, mert csapattisztnek tartom magam. Az embereim máris kivétel nélkül jól képzett katonák. De ha tovább foglalkoznék velük, még többen jönnének haza élve a frontról.

- Még gondolkodom a dolgon, fiam. Végeztem.

Pataky legnagyobb örömére Márk két nap múlva visszakapta a szakaszát.

- El sem tudod képzelni, milyen rossz volt azzal a marha helyetteseddel dolgozni. Alig várta, hogy leszereljék. Minden az én nyakamba szakadt.

Az elsötétítésen kívül a lakosság egyelőre nemigen érzékelte, hogy az ország hadban áll. Decemberben még a frissen kiképzett tartalékos tiszteket és hadapród őrmestereket is jórészt leszerelték. Márk barátja, Vékai Tomi már az első csoporttal hazamehetett. Márk ugyan sajnálta, hogy el kell válniuk, mert tudta, hogy nagyon fog neki hiányozni az intelligens, művelt ember, akivel sokat beszélgetett.

A Sopronban állomásozó tisztikar a Lövér Szállóban rendezte meg a búcsúestet. A sok koccintás miatt Márk másnap komoly fejfájással ébredt, ezért szakaszát Patakyval vitette ki a lőtérre, ő pedig igyekezett rendbe hozni magát. Miközben a két zászlós - akikkel együtt ebédelt a tiszti étkezdében - éppen arról beszélgetett, hogy milyen jó lesz visszatérni a civil életbe, a zászlóalj irodaküldönce közölte Márkkal, hogy menjen a parancsnoki irodába. Kiss őrnagy barátságosan fogadta, és azonnal leültette.

- Sok szépet hallottam rólad a századparancsnokodtól. Ha jól tudom, nemsokára leszerelnek.

- Sajnos.

- Miért sajnos? Talán a hadseregben akarsz maradni?

- Igenis, őrnagy úr. Katonacsaládból származom, huszárlaktanyában nevelkedtem, és egész életemben tiszt akartam lenni.

- Nagyszerű. A minősítésed végig kiváló volt. A szakaszod bizonyult a legjobbnak mindegyik hadgyakorlaton. A vasgárdista ügyben tanúsított magatartásod miatt kitüntettünk. Meg akarod hosszabbítani a katonai szolgálatodat?

- Természetesen. Hálás lennék, őrnagy úr, ha elintézné.

- Tudom, hogy folyékonyan beszélsz angolul. Németül is tudsz?

- Igenis.

- Pompás. A HM éppen most keres egy olyan fiatal tisztet Vaskuti-Seidl hadtestéhez Szegedre, aki angolul is, meg németül is tud. Ideiglenesen áthelyezünk hozzájuk. Ha vége a délvidéki cécónak, visszajössz hozzánk.

- Értettem.

- Az ügyintézést illetően most rögtön előléptetünk hadnaggyá, leszerelünk, utána azonnal behívunk, aztán szabadságolunk. Január elején jelentkezel Szegeden az ötödik hadtest parancsnokságán. Hogy pontosan mikor, azt a budapesti címedre meg fogom táviratozni. Van valami kérdésed?

- Igenis őrnagy úr. Mi lesz a szakaszommal?

- Ha megjössz Szegedről, visszakapod - mondta az őrnagy, akit meglepett, hogy egy tartalékos ennyire kötődik az embereihez.

- Alázatosan köszönöm.

- Nos, hadnagy úr, van még valami kérdésed? - kérdezte Kiss, kihangsúlyozva a hadnagy szót.

- Nincs.

- Akkor, fiam, menj! Otthon érezd magad jól, Szegeden pedig ne hozz szégyent a hadosztályra! Végeztem.

Márk rendkívül boldog volt, de nem akarta kimutatni örömét. Összecsapta a bokáját, meghajolt, és kiment az irodából.

Márk gallérjára felvarrtak a szabóműhelyben egy arany csillagot, s miután megkapta a szükséges iratokat, mindenkitől elbúcsúzott, majd másnap felült az éjféli vonatra. Reggelre ért Budapestre.

Amikor becsengetett, anyja rózsaszín selyempongyolában nyitott ajtót.

- Hát te? - kérdezte kissé zavartan. - Leszereltek?

- Nem, ideiglenesen áthelyeztek Szegedre, és kaptam néhány nap szabadságot - mondta Márk, miközben levetette köpenyét.

- Látom, előléptettek. Gratulálok. Ezt meg kell ünnepelni.

- Csak ne csinálj nagy felhajtást! Tudod, hogy nem szeretem, ha sok a vendég.

- Majd megbeszéljük. Most okosabban teszed, ha lefekszel aludni, hiszen egész éjjel utaztál.

Mielőtt válaszolhatott volna, csengettek. Márk azonnal kinyitotta az ajtót, és meglepődve látta, hogy egy vele egykorú, izmos fiatalember áll a küszöbön.

- Ő a masszőröm. Misinek hívják - mondta az anyja, majd belekarolt a fiatalemberbe, és elindult vele a szobája felé.

- Körülbelül egy óra múlva végzünk.

Márk hallotta, amint kattan a kulcs a zárban. Elöntötte a pulykaméreg: "Gazember, az anyámmal hentereg! Megölöm!" Miközben azon morfondírozott, miként fogja a masszőrt felnégyelni, lassan eszébe jutott, hogy néhány évvel korábban még ő is negyvenen felüli nőkkel találkozgatott, s némelyiknek szintén volt egy vele egyidős fia. Ha ő megtehette, akkor miért ne lenne szabad ennek a selyemfiúnak? És egyáltalán, van különbség azok meg az anyja között? Ragyogó, életerős nők, akik még élvezni akarják az életet. Az anyja pedig nem tehet róla, hogy korán megözvegyült.

Kissé lehiggadva ment zuhanyozni. A fürdőszobában az is az eszébe jutott, hogy hiszen váratlanul érkezett meg Sopronból. Anyja már nem értesíthette a fiatalembert. Tehát nem lenne szép most botrányt csapni. "Különben sincs közöm a hálószobatitkaihoz. Nagyon sajnálom, hogy idáig süllyedt, de megértem. Ő is ember." Alvás helyett a nappaliban olvasgatott, amikor egy jó óra múlva belépett az anyja:

- Hát nem feküdtél le?

- Nem. A vonaton aludtam.

- Nagyszerű. Akkor beszéljük meg, kiket akarsz meghívni a szombati vacsorára, utána pedig menjünk el ebédelni valahova!

- Jó ötlet. Azt hiszem, öt-hat ember untig elég. Hívjuk meg az egyik barátomat, Vékai Tomit, Pétert meg még valakit.

- Mit szólnál Pesthyékhez?

- Nagyon jó lenne.

- Majd este felhívom telefonon őket meg Pétert, te pedig szólj a barátodnak, hogy szombaton hatra legyen itt.

A következő két nap Márk sokat pihent, és anyja viszonyán is túltette magát. Szombaton Kendéné a konyhában sürgött-forgott, irányította a házvezetőnőt. Egerből az előző héten érkezett meg a szokásos karácsony előtti fél disznó. Mivel a háború miatt az élelmiszerellátás kezdett akadozni, vacsorára a karajt sütötték ki.

Pesthyék érkeztek elsőnek. Az őrnagy, aki valamikor Kende Zoltán alatt szolgált, huszáraival néhány hónapig kinn volt a fronton, és éppen otthon töltötte megérdemelt szabadságát. Amikor az előszobában levetette a köpenyét, Márk rögtön észrevette a zubbonyán az ezüst Signum Laudist a kardokkal a piros hadiszalagon. Tudta, hogy ilyen kitüntetést csak a fronton lehet kiérdemelni. Márk meglepetten állapította meg, hogy Jutka, aki a laktanyában első szerelme és játszótársa volt, milyen szép nő lett. "A lába kicsit vastag ugyan - gondolta -, de alacsony termete karcsú. Hosszú, fekete haját biztos azért tűzte fel, hogy magasabbnak látsszon. Világoskék szeme és hófehér bőre semmit sem változott. A Jóisten is szerelemre teremtette."

Péter, aki elhozta az operettszínház egyik primadonnáját, ezredesi egyenruhában jelent meg. Két sor kitüntetését az előző háborúban szerezte.

Bár Márk gallérján csupán hadnagyi csillag, zubbonyán pedig öt kitüntetés díszelgett, fesztelenül viselkedett a magas rangú tisztek társaságában, hiszen az egyik a nagybátyja volt, a másikat pedig ötéves kora óta tegezte, és Franci bácsinak szólította.

A négy férfi közül csak Vékai Tomi nem viselt egyenruhát. Elújságolta, hogy néhány napja szerelték csak le, de máris felvették a külügyminisztériumba, és rövidesen utazik Berlinbe a magyar követségre dolgozni. Ő jól szabott szmokingban feszített.

A vendégek bevonultak az ebédlőbe, és helyet foglaltak az asztalnál.

- Milyen csinos lány lettél. Sok udvarlód van? - kérdezte Kendéné Jutkától, akit természetesen Márk mellé ültetett.

Mielőtt a lány bármit mondhatott volna, az anyja válaszolt helyette:

- Jól gondolod, drágám, de sajnos, mindenkit elüldöz maga mellől. Képzeld, nem akar férjhez menni.

- Mondd, Jutka, mivel foglalkozol? - kérdezte Márk.

- Elsőéves vagyok a Műegyetem gépészmérnöki karán.

- Elhatározta, hogy versenyautókat fog tervezni. Nem szamárság? - jegyezte meg Pesthyné.

- Egyáltalán nem. Sőt irigylem, hogy ilyen határozott célja van - szólt Márk. - Nekem csak a katonasághoz van eszem.

- Sosem gondoltam volna, hogy Marcusból valaha katona lesz. Mikor megvertem, sosem ütött vissza, pedig jóval erősebb volt, mint én - mondta Jutka.

- A fiam már kiskorában úriember volt. Egyszer láttam az ablakból, hogy elkezdted püfölni. Amikor hazajött, megkérdeztem, hogy miért nem ütött vissza. Megrökönyödve ezt válaszolta: "Csak nem képzeled, hogy megütök egy nőt?"

- Ha tudtam volna, biztos nem verlek meg. Ne haragudj, Marcus, ígérem, soha többé nem foglak bántani.

- Remélem is.

A minden igényt kielégítő finom vacsora után a nők a nappaliba mentek beszélgetni, a férfiak pedig az úriszobába. Márk megkínálta a három vendéget szivarral, és töltött nekik a konyakos üvegből. Megszokásból a nőkről kezdtek beszélni, de Péter hamarosan új témát dobott terítékre.

- Láttátok az új Karády filmet?

- Melyikre gondolsz? - kérdezte Vékai.

- Az a címe, hogy Ne kérdezd, ki voltam.

- Láttam. Nagyszerű volt. Remekül ábrázolja a múltja elől menekülő nőt.

- Nekem nem tetszett. Csak beszéltek meg ájuldoztak benne. A Vaskorona meg a Krüger apó sokkal jobb volt - jegyezte meg Pesthy.

- Franci csak azokat a filmeket szereti, ahol a vászonról is vér csöpög - szólt Péter.

Márk csak hallgatott, ugyanis ő egyik filmet sem látta.

- Pedig a Krüger apónak komoly mondanivalója van - mondta Tomi.

- Szerintem csak az, hogy az angolok milyen durvák - szólt Pesthy.

- Az is, de sokan egészen mást olvasnak ki belőle. Állítólag a németek azért készítették a filmet, hogy bebizonyítsák a világnak, a koncentrációs táborokat az angolok találták ki - magyarázta Vékai.

- Miért? Egyáltalán vannak koncentrációs táborok? - kérdezte Márk.

- Csak munkatáborok vannak Németországban, és messze nem olyan kemények, mint azok, amilyeneket az angolok tartottak fenn Dél-Afrikában - jelentette ki Pesthy.

- Honnan tudod? - kérdezte Péter.

- Egy német hadbíró ezredessel beszélgettünk a fronton. Ő mondta. Neki pedig tudnia kell.

- Hogy kerül egy hadbíró az első vonalba?

- Hazafelé jövet a vonaton utaztunk együtt.

- Erről jut eszembe. Azt hittem, Marcus, téged is leszerelnek, mint Tomit. Ki akarnak küldeni a frontra? - kérdezte Péter.

- Szerencsére nem. A szegedi hadtestparancsnokságra küldenek tolmácsnak.

- Én bizony örülök, hogy leszereltek. Szörnyű lehet a fronton. Nem hiszem, hogy meg tudnék ölni valakit - szólt közbe Vékai.

- Tomi egy őscivil - jegyezte meg Márk. - Még az egyenruha sem állt jól rajta. Nem hiszem, hogy bárkinek tudna ártani.

- Pedig a harctéren nincs mese - mondta Pesthy.

- Te csak tudod, két hete még Oroszországban voltál. Tudjátok, hol kapta Franci a Signumot? - kérdezte Péter.

- Halljuk! - szólt Márk és Tomi egyszerre.

- Egy lovasrohamban.

- Ebben a modern háborúban még van lovasroham? - kérdezte Márk.

- Igen, talán a hadtörténelem utolsó lovasrohamában vett részt.

- Hol történt?

- Pervomajszk mellett. A vasútvonalnál sehogy sem boldogult egymással a német meg az orosz gyalogság. Lövészárokból lövöldöztek egymásra, mint az előző háborúban. Kétszer is nekirugaszkodtak a pifkék, de Iván géppuskásai mindig visszaverték őket. A zászlóaljparancsnok úgy káromkodott, mint egy őrmester. A tisztjei csak hallgatták. Senki sem tudta, mi ütött az oroszokba, miért állnak ilyen keményen ellen. A német parancsnok kínjában már tüzérségi támogatást kért, de egy nyavalyás ágyú sem volt a környéken. Franciék ezrede viszont az arcvonaltól egy-két kilométerre éppen akkor vagonírozott ki. A német hadosztályparancsnok megkérte az öreget, hogy küldjön oda egy lovas járőrt, hogy nézzék meg, mi a gond. Mivel a lovakat amúgy is meg kellett jártatni, az ezredes úgy döntött, hogy az egész ezred menjen oda. Mikor meglátta, hogy mi a helyzet, felsorakoztatta a huszárait, kihúzta a kardját, elkiáltotta magát, hogy "utánam", és nekirontott a ruszkiknak. A pifkék csak nézték, amint Franci huszárai elsöpörték az oroszokat.

- Sok embert vesztettetek? - kérdezte Márk.

- Alig néhányat. Mire a ruszkik észbe kaptak, már a nyakukon voltunk. Kiugráltak a lövészárokból, és futottak, mint a nyulak. Mi meg karddal aprítottuk őket.

- Gratulálok, Franci bácsi. Én nem mertem volna csak így nekimenni az ellenségnek - szólt Tomi.

- Ugyan, semmiség. Az oroszok nyilván azt hitték, hogy megőrültünk, és a baj ragályos. Ezért futottak el.

- Szerintem a lovasroham lehet a legszörnyűbb egy háborúban - jegyezte meg Tomi.

- A szuronyroham talán még rosszabb. Mivel az ember lassabban ér el az ellenséghez, tovább lőnek rá - mondta Márk.

- Higgyétek el, a lovasroham nem is olyan szörnyű. A huszárok ilyenkor mindenről megfeledkeznek. Csak az jár a fejükben, hogy el kell taposni az ellenséget, ahogy tanították őket - mondta Péter.

- A gyalogosok is így vannak - szólt Márk, mert eszébe jutott, hogy a dzsunka fedélzetén gondolkodás nélkül, beidegzett mozdulatokkal végzett mindkét csempésszel.

- Szerintem akkor is a kézitusa lehet a legszörnyűbb - mondta Tomi.

- Nincs igazad. Akármilyen szörnyű is a kézitusa, nem tart sokáig. Sokkal nehezebb elviselni, amikor hetekig, hónapokig nem alhat az ember kényelmesen, és nem tud rendesen mosakodni - jegyezte meg Pesthy.

- No és a tetvek? - kérdezte Péter.

- Megvannak, köszönik szépen. Rosszabbak, mint Iván - válaszolt Pesthy.

- Igazad van, Franci. A ruhatetű a legkeményebb ellenfél. Marcus, ha kiküldenek a frontra, varrass magadnak tiszta selyem alsóneműt. Azt nem szeretik a tetvek - mondta Péter.

- Ha lenne lovad, takaródzhatnál a lovad pokrócával. A tetű nem szereti a lószagot - szólt Pesthy.

- Köszönöm a jó tanácsot, mindig tanul az ember. Én mástól félek, ha kiküldenek a harctérre - mondta Márk.

- Én attól rettegtem, hogy elfognak vagy megnyomorodom - mondta Péter.

- Ettől félek én is. De erre csak azt tudom mondani, amit amerikai mentoromtól, Ross őrmestertől hallottam. Gyakorlatozni, gyakorlatozni és gyakorlatozni.

- Úgy beszél ez a gyerek, mint egy öreg hivatásos tiszt - jegyezte meg Pesthy.

- A vérében van - szólt Péter.

- És hogyan lehet legyőzni az oroszokat? - kérdezte Tomi.

- Egyelőre fogalmam sincs. Ez a háború egészen más, mint az előző. A parancsnokaink mégis pontosan ugyanazokat a módszereket akarják használni, mint huszonöt évvel ezelőtt. A lovasrohamunk sem illik bele - mondta Pesthy.

- Nem lehetne nekik megmagyarázni, hogy ez a háború már más, mint az előző? - kérdezte Márk.

- Beszélhetsz nekik, mint a beteg olasznak. Nem hisznek senkinek, csak mennek a saját hülye fejük után - jelentette ki Péter.

- És mi lesz ennek az egésznek a vége? - kérdezte Tomi.

- Szépen el fogjuk veszíteni a háborút - mondta Péter.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Pesthy.

- Itt a világtérkép, nézd meg! Az angol világbirodalom rózsaszín, a Szovjetunió zöld, Franciaország és a gyarmatai szürke. Ezekhez képest Magyarország meg Németország együttvéve akkora, mint egy légypiszok. Lehet ilyen túlerő ellen győzni?

- Elszomorító. Nem is jó erről beszélni - jegyezte meg Vékai.

- Mi lenne, ha átmennénk a nappaliba? - kérdezte Péter.

Márk az est hátralévő részében Jutkával beszélgetett, és megállapodtak, hogy másnap együtt ebédelnek. Elalvás előtt azon tűnődött, hogy Jutka biztosan jó lehet az ágyban, csak kérdés, eljut-e vele addig.

Amíg Márk nem kapta meg a behívóját, többször találkoztak, de csak az első csókig jutottak el. Szeged felé menet a vonaton azt latolgatta, hogy kivel volt jobb csókolódzni, Jutkával vagy Susannal. Megfordult fejében a gondolat, hogy a háború után feleségül vehetné Jutkát, hiszen nemcsak őt, hanem az egész családját ismeri gyerekkora óta, tudja, hogy milyen társadalmi környezetben nőtt fel. "Egyelőre mégsem akarom elkötelezni magamat, noha lehet, hogy akkor Jutka valaki máshoz megy férjhez. Egy biztos, addig őt sem venném el, amíg nem tudom, milyen az ágyban."

 

7. fejezet

Ritkák Magyarországon az olyan kettős családnevek, mint például Vaskuti-Seidl, amelyben az első tag egy magyar falunak vagy városnak a neve, míg a második egy német szó. Többnyire az 1848-49-es szabadságharc idején a lázadó magyarok ellen hősiesen harcoló osztrák császári tisztek leszármazottjainak a családját hívják így. A császár az úgynevezett "rebellis" magyar nemesektől elkobzott birtokokat a katonáinak adományozta, és ezzel egy időben magyar nemesi címet is adott nekik. A látványos jutalom az udvarnak nem került semmibe, csupán adminisztrációs lépésekkel intézték el az ügyet. Az évek során ezeknek a családoknak egy része beolvadt a magyar társadalomba, néhányan azonban megőrizték osztrák identitásukat.

Vaskuti-Seidl ezredes az első világháborúban sohasem vesztett csatát, sőt számos magas kitüntetést kapott, és azóta visszavonultan élt birtokán. Amikor a háború szele megcsapta az országot, szenvedélyes hangú levélben felajánlotta szolgálatait a kormányzónak. Mivel kevés középkorú és háborús gyakorlattal is rendelkező tábornoka volt a magyar hadseregnek, a főparancsnok kénytelen-kelletlen előléptette Vaskuti-Seidlt vezérezredesnek, és kinevezte a szegedi 15. hadtest parancsnokának.

Nem sokkal a kinevezés után a honvédelmi miniszter mozgósította a hadtestet, és a déli frontra irányította. Vaskuti-Seidlt pedig utasította, hogy tisztítsa meg a közelmúltban visszacsatolt Délvidéket a jugoszláv hadsereg és az államigazgatás visszamaradt elemeitől.

A 15. hadtest 1941 decemberében lépett akcióba. Bár a magyar és a német hadsereg szétzúzta a jugoszláv reguláris hadsereget, a visszacsatolt területeken a rend helyreállítása nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy azt sok magas rangú katona képzelte. A délvidéki szerbek megszervezték ellenállási mozgalmukat, mert az országrész új urai pontosan úgy viselkedtek velük, ahogy annak idején ők bántak a magyar lakossággal. Az első világháború idején csetnikeknek nevezett civil ruhás ellenállókat most azonban többnyire partizánoknak hívták, bár sokan még most is a régi nevükön emlegették őket.

Márk 1942. január másodikán jelentkezett szolgálatra Szegeden, de a hadtestparancsnokságon jóformán alig talált valakit. Németh György ezredes is csupán annyit mondott neki, hogy költözzön be a Royal Szállóba, és másnap reggel újra jelentkezzen.

A szállodában már minden szoba el volt foglalva, ezért az igazgató közölte Márkkal, hogy a fiatal katonatiszteket kettesével szállásolja el, és mindjárt kiutalt neki egy szobát. Márk azon nyomban összebarátkozott újdonsült lakótársával, Berkes Pállal. Nagyszerűen megértették egymást a kellemes, közvetlen modorú huszárhadnaggyal, aki a Ludovikán végzett.

A jól induló barátság azonban majdnem megfeneklett az első éjszaka. Berkes ugyanis rettenetesen horkolt. Olyan zajokat hallatott, mint egy trombitáló elefánt és egy kiolvadt főcsapágyú mozdony együtt. Még az ablakok is beleremegtek.

A reggelinél Márk finoman megemlítette Berkesnek, hogy alig tudott aludni a horkolásától. A huszár mosolygott, és csak annyit mondott:

- Ha fütyülsz, elhallgatok.

Ezzel a témát lezárták. Kicsit beszélgettek még, majd Márk bement a parancsnokságra.

Németh ezredes megmutatta neki az irodáját. Alig volt nagyobb, mint egy ruhásszekrény. Épp csak a kis íróasztal meg egy szék fért el benne. Márk rögtön látta, hogy ha látogatója érkezne, az ajtót már nem lehetne becsukni. Az íróasztalra valaki odakészített egy nagy kosár iratot.

- Fusd át ezeket az angol nyelvű papírokat, és készíts róluk listát! - mondta Németh. - Valószínűleg egy részük hasznos lesz a kémek számára, a többi viszont szemét. Tedd külön csoportba a gyanúsakat, de ne dobj ki semmit!

- Értettem - jelentette ki Márk, és összecsapta a bokáját. Mihelyt magára hagyta az ezredes, munkához látott.

A nehéz nap után Márk Berkessel vacsorázott a szállodában, miközben a huszár a kalandjaival szórakoztatta.

- Pár napja Kecskemét felől érkeztünk Szegedre - szólt Berkes. - Útközben két napra megálltunk egy kis faluban a lovainkat pihentetni. Én a jegyzőnél laktam. Igen kellemes úriember. Az első világháborúban hadnagy volt a hármas huszároknál. Furcsa mód másnap reggel valaki a faluból panaszt emelt a katonáim ellen.

- Mit csináltak az embereid?

- A panaszos szerint ellopták az egyik disznaját.

- Tényleg elloptak egy eleven sertést?

- Igen. Természetesen azonnal megparancsoltam az őrmesteremnek, hogy vizsgálja ki az ügyet, de nem jutott semmire. Ezek után a jegyzővel én is alaposan körülnéztem, de mi sem találtuk meg a disznót. Közben az egyik tizedes jelentette, hogy cigányokat látott a falu határában, és biztosan nekik tetszett meg a malac. Gondoltam, ezzel az ügy le van zárva, és másnap hajnalban továbbindultunk. Amikor a Tisza mentén letáboroztunk éjszakára, észrevettem, hogy minden tűznél sertéshúst sütögetnek a huszárok.

- Világos! A lopott disznót! - jegyezte meg Márk.

- Persze. Azonnal magamhoz rendeltem az őrmestert, és közöltem vele, hogy senkit sem fogok megbüntetni, de tudni akarom, hova rejtették el a disznót. Az őrmester szégyenkezve bevallotta, hogy a huszárok titokban levágták, majd ráültették a retyire, ráborítottak egy köpenyt, huszársapkát nyomtak a fejébe, és pipát dugtak a szájába. Úgy látszik, a gazda nem vette észre, hogy az ő disznaja ül a budin.

- Szellemes.

Márk jót nevetett, amikor arra gondolt, hogy hogyan nézhetett ki a disznó pipával a szájában. Egy darabig még beszélgettek, végül tíz óra körül elmentek aludni. Mihelyt Berkes letette a fejét a párnára, elindult a mozdony, az elefánt pedig elkezdett trombitálni. Erre Márk elkezdett fütyülni. Nemcsak jó hallása volt, de elég sok operettet ismert, mégis minden hiábavalónak bizonyult. Berkes tovább horkolt. Éjféltájban Márk felkelt, mert egy kis csendre vágyott, és kiment a folyosóra. Egyszer csak kinyílt a szomszéd szoba ajtaja, és egy pizsamás férfi lépett ki. Márk láttán meglepődve kérdezte:

- Maga a szomszédom?

- Igen.

- A szobatársa rettenetesen horkol, viszont maga remekül fütyül. Rendelhetnék néhány számot?

Márk nem akarta megbántani az illetőt, viszont semmi kedve nem volt tovább fütyörészni, ezért gyorsan jó éjszakát kívánt, és visszament a szobájába. Felébresztette Berkest, majd a lelkére kötötte, hogy tizenöt percig maradjon ébren. Bár a huszár megígérte, egy perc múlva ismét aludt, és újra elkezdett horkolni. Nem sokkal később kopogtattak. Márk felkelt, kinyitotta az ajtót. Egy pizsamás fiatalember állt a folyosón.

- Parancsoljon!

- Az ön szobatársa Berkes Pali?

- Honnan tudja?

- Egy kilométerről megismerni a horkolását. Egyébként Vas János hadnagy vagyok a hármas huszároktól, szervusz. A Ludovikán szobatársa voltam Palinak, és nekünk sikerült leszoktatni a horkolásról.

- Hogyan?

- Két üveg Törley pezsgődbe fog kerülni.

- Megkapod, csak aludhassak végre.

- Fütyüld el az Aida bevonulási indulóját! Holnap este pedig együtt megisszuk a pezsgőt. Jó éjszakát.

Márk azonnal bebújt az ágyba. Egy darabig hallgatta a horkolást, majd elkezdte fütyülni a bevonulási indulót. Berkes azonnal elhallgatott. "Nyertem, barátom", gondolta Márk, a fal felé fordult, és hamar elaludt.

Márk másnap semmi érdekeset nem talált az iratok között, csak egy Olga nevű nő szerelmes leveleit Budapestről.

- Honnan kerültek ide ezek a papírok? - kérdezte Németh ezredest.

- Őszintén szólva nem tudom, fiam. A rendőrségtől kaptam. Szabadkán találták egy idős ember lakásán, miután meghalt. Nem voltak rokonai, a hagyatékot a város számolta fel.

A magyarázattal Márk nem volt megelégedve, és azon tanakodott magában, hogy mi rejlik a dolog mögött. Nem akart belenyugodni abba, hogy csak néhány régi szerelmes levélről van szó.

Este a szállodában olyan hamar elpusztították a két üveg pezsgőt, mintha száraz homokra öntötték volna. Közben Vas elmesélte, hogyan rendszabályozták meg Berkes horkolását a Ludovikán.

- Húsz akadémikus aludt egy hálóteremben, és érthető módon nem vettük jó néven, ha valaki horkol. Ezért takarodó után, amikor Berkes rázendített, egyikünk az Aida bevonulási indulóját fütyülte, két másik pedig püfölte a derékszíjával. Egy hét múlva már elég volt az Aidát fütyülni, az első néhány taktus után Berkes elhallgatott.

Tizenegy óra tájban feküdtek le. Miután a huszár elszenderedett, és elkezdett horkolni, Márk máris fütyülte az Aidát, és a zaj elült.

Másnap Márk elszántan folytatta a papírok vizsgálatát. Meggyőződése szerint ez nem mindennapi ügy, s van valami oka annak, hogy a hadtest foglalkozik a dologgal. A kosár alján talált néhány különös feljegyzést. Ezeken csak számok voltak. Sejtette, hogy jelentenek valamit, de nem tudta megfejteni, hogy mi közük van a levelekhez. Délutánra már biztos volt benne, hogy fontosak a szabadkai papírok. Gyanúját jelentette Némethnek.

- Akkor a papírokat csomagold össze, pecsétviasszal zárd le, majd küldd el Budapestre a kémelhárítás szakembereinek! - mondta az ezredes. - Egyébként szeretném hasznosítani különleges képességeidet, fiam. Derítsd fel, hogy halad a tisztogatás a Délvidéken. Fogd a térképet, és keresd meg a Srobran nevű falut. Sajnos, a község magyar nevét nem tudom. Menj oda, és jelentkezz Silavecz őrnagynál. Ő a zászlóaljparancsnok. Majd ad neked egy helyzetjelentést, de ne bízz benne. Menjél el mind a három századához, és nézd meg, mi a fenét csinálnak. A zászlóalj nagyon le van maradva, tudni akarom, miért. Ha végeztél, jelentsd nekem, hogy mit láttál.

- Értettem. Vonattal menjek?

- A vasúti közlekedés még nem állt helyre. Kaphatsz egy motorbiciklit vagy egy autót, ha tudsz vezetni.

- Mindegyikhez értek, sőt jogosítványom is van.

- Pontosan ilyen tisztekre van szükségünk - jegyezte meg az ezredes. - Intézkedni fogok. Holnap reggel akár el is indulhatsz. Megvan a tábori felszerelésed?

- Meg, bár csak oldalfegyverem van.

- Azzal nem mész sokra. Sok csetnik garázdálkodik arrafelé. Látom, van néhány kitüntetésed. Átestél a tűzkeresztségen?

- Igenis.

- Milyen fegyvert akarsz magaddal vinni?

- Nem tudom, mi van raktáron. A karabélyt is meg a géppisztolyt is tudom kezelni, szuronyom pedig van.

- A Schmeisserrel tudsz bánni?

- Naná - vágta rá Márk.

- Jól van, fiam. Lehet, hogy két éjszakát fogsz a terepen tölteni. Menj haza, pihend ki magad, és holnap reggel hét órakor jelentkezzél Boros főtörzsőrmesternél. Ő mindent elő fog készíteni. Végeztem.

Amikor kilépett az ezredes irodájából Márk, hirtelen arra gondolt, hogy a szabadkai papírok között van valami, amit nem kellett volna felfedeznie, egészen biztos, ezért küldte őt Németh a Délvidékre.

Amikor este Berkes megérkezett, elkeseredve mesélte Márknak:

- A hadtestparancsnok pont az én huszáraimat tartotta vissza tartaléknak. Semmi más dolgunk nem lesz, csak a felszerelésünk tisztogatása és a lovaink jártatása.

- Nekem meg holnap reggel Délvidékre kell mennem.

- Te gazember - mondta Berkes irigykedve. - Nyavalyás tartalékos létedre te kapod az összes látványos feladatot. Bevonulhattál Erdélybe, kémekre és terroristákra vadászhattál, én meg addig a szerencsétlen városi gyerekeket tanítgattam lovagolni. Legtöbbjük azt sem tudta, melyik a ló eleje és melyik a hátulja. Végre megtanítottam őket mindenre, amit egy jó huszárnak tudnia kell, erre tartalékba tesznek minket. Nincs igazság a földön!

- Palikám, ha a hadseregnél igazságot keresel, rossz helyen nézelődsz - jegyezte meg Márk.

- Igazad van - vágta rá Berkes. - Megyek aludni.

Másnap reggel Borosról Márknak mindjárt Ross jutott az eszébe. A főtörzsőrmester közel járt a nyugdíjazáshoz. Mellén számos kitüntetés tanúsította vitézségét és katonai erényeit. Ő is nagyszerű adminisztrátor volt, mint az amerikai. Márknak a nyílt parancsot legépelve, lepecsételve és aláírva adta át.

- Először arra gondoltam, hogy adok a hadnagy úrnak egy Fiat Balillát, de rájöttem, hogy ezeken a rossz utakon jobb lesz a motorkerékpár. Félretetettem egy bőr motoros ruhát. A raktárban átveheti. A motor is ott van, egy ötszázas BMW feltankolva. Tessék vigyázni vele, rendkívül erős motor. Ha a hadnagy úrnak nincs elég gyakorlata, bizony úgy elviszi, mint a tököt.

- Megnyugtatom, főtörzsőrmester úr, van elegendő gyakorlatom - felelte Márk. - Egy hétszázötvenes Indianom volt néhány éve.

- Ismerem. Elég nagy motor, sőt nagyon jól gyorsul, de a BMW-nek a súlypontja alacsonyabban van, ezért a rossz utakon biztonságosabb.

Beszélgetés közben kiderült, hogy a főtörzsőrmester is lelkes motoros.

- Nemsokára nyugdíjba megyek, és akkor a Harley Davidsonommal be akarom csavarogni Európát.

Barátságosan elköszöntek egymástól, majd Márk átsétált a raktárba a felszereléséért. Mikor kézbe vette a Schmeisser géppisztolyt, még nem tudta, mennyire meg fogja szeretni a precízen tervezett, elegáns, könnyű fegyvert.

Nyomban elindult, de útközben hatalmas hóviharba került. Majdnem egy órájába tellett, amire a rettentő rossz úton megérkezett Srobranba. A zászlóalj-parancsokságot a községházán találta meg. Silavecz őrnagy nem számított látogatóra a hadtestparancsnokságtól, ezért nagyon megörült Márknak. Igen barátságosan üdvözölte. Márk nem is sejtette, hogy a meleg fogadtatás nem neki, hanem a motorkerékpárjának szólt. Silavecznek ugyanis rögtön az jutott az eszébe, hogy a motoros tiszt igen gyorsan tudna friss híreket hozni a kihelyezett alakulatairól.

- Tudom, mi van az első és a második századdal, de a harmadikkal megszakadt a kapcsolatunk - mondta az őrnagy. - Fogalmam sincs, hol tekeregnek. Tőlünk keletre, a Tisza mentén Sabia községet kellett volna megszállniuk, de a tegnapi hírek szerint összeakadtak egy erős csetnik harccsoporttal. Éppen ki akartam küldeni egy lovas futárt, de ebben a rohadt időben legfeljebb estére érne oda, ha a csetnikek közben nem lövik le. Te viszont a motoroddal fél óra alatt odaérhetsz.

- Értem, őrnagy úr - felelte Márk. - Engedelmével iszom valahol egy csésze teát vagy egy feketét, és azonnal útnak indulok. Csak tessék a térképen megmutatni, hogy körülbelül merre vannak. Majd megtalálom őket.

- Hálás vagyok. Meghívlak egy kávéra - mondta Silavecz. - Van egy pompás olasz eszpresszógépem. Az írnokom remek feketét főz.

Miután megitták a kávét, Márk elindult. Az út gyalázatosan rossz állapotban volt. Ráadásul az erős északnyugati szél nemcsak hordta a havat, de a motort is gyakran megbillentette. Márk jó fél órát harcolt az elemekkel, amikor egy tanyaépülethez ért. A térkép szerint félúton volt Srobran és Sabia között. Mégsem állt meg, mert az idő kicsit megenyhült. Már nem havazott, bár a szél még mindig hordta a havat. A látási viszonyok igen rosszak voltak.

Tíz-tizenöt perc múlva délkelet felől géppuskaropogást hallott. Mivel nem akart egy tűzpárbaj közepébe keveredni, megállt, és távcsövével megvizsgálta az előtte lévő útszakaszt. Nagy nehezen kivette, hogy jó darabon semmiféle harci tevékenység nincs az út mentén, így folytatta útját.

Egyszer csak a távolban megpillantotta a falu körvonalait. Ismét megállt, s távcsövével megint vizsgálódott. Észrevette, hogy magyar katonák ásták be magukat az út mellett. Lövészgödreikből fegyvereik csöve dél felé mutatott. Rájött, hogy ezek nem lehetnek mások, csak az elveszett harmadik század.

Leállította a motorkerékpárt, ellenőrizte a Schmeissert, majd gyalogosan folytatta útját. Útközben időnként megállt, és távcsövön keresztül vizsgálta a környéket. Látta, hogy a század arcvonalának bal szárnya a falutól nyugatra egy régi, terméskőből épült kútra támaszkodik, a jobb szárny pedig a levegőben lóg. Mihelyt a katonák közelébe ért, egy fiatal tizedes kiugrott a lövészgödréből, ráfogta a puskáját, és elkiáltotta magát:

- Állj! Ki vagy?

Márk igazolta magát. Erre a tizedes megnyugodott, s visszabújt a lövészgödrébe. "Nem a legjobban képzett katonák", gondolta Márk, majd megkérdezte a tizedest:

- Hol a századparancsnokság?

- Alázatosan jelentem, nincs századirodánk. Tors főhadnagy úr ott van valahol a kút környékén - felelte a katona, és a falu felé intett.

- És hol az ellenség?

- Alázatosan jelentem, nem tudom. Onnét lőnek néha ránk a géppuskásaik - mondta a tizedes, és egy öntözőcsatorna töltésére mutatott.

- Köszönöm, tizedes.

Márk hirtelen rájött, hogy sötét bőrruhája a havas úton messziről látható, s ha az ellenségnek van egy jó mesterlövésze, a töltésről könnyen lelőheti, viszont meg akarta keresni a századparancsnokot. Ezért gyorsan átment az út északi oldalára, lement az árokba, majd előregörnyedt, és így közelítette meg az arcvonal végét. A kúttól nem messze, egy széles lövészárokban találta meg a század parancsnokát. Miután bemutatkoztak egymásnak, a főhadnagy flaskájából pertut ittak.

- Egy erős csetnik egység beásta magát az öntözőcsatorna mentén, és emiatt nem tudunk előrenyomulni - magyarázta Tors Béla főhadnagy.

- Hányan vannak?

- Fogalmam sincs, de több géppuskájuk van, s mihelyt kidugja valaki a fejét a lövészgödörből, azonnal idelőnek.

- Megpróbáltatok valamelyik oldalról a hátukba kerülni?

- Nem lehet. A bal szárnyunk a falura támaszkodik, de nem merek senkit beküldeni Sabiába, mert szerb község, és tele van csetnikekkel. Jobbról viszont nincs semmiféle fedezék. A szántóföldön pedig veszélyes őket megkerülni.

Márk távcsövével megvizsgálta a falut, és látta, hogy a csatorna végéhez el lehet jutni úgy, hogy a házak padlásán leselkedő mesterlövészek ne vegyék észre.

- Körülnézhetek?

- Nézegess csak, amennyit akarsz - felelte a főhadnagy.

Márk levette a válláról a Schmeissert, megvizsgálta, majd kiugrott a fedezékből, és nekiiramodott a falu felé. Harminc lépés után már a házak közt járt. Nyilván nem vették észre, mert senki sem lőtt rá. Megközelítette az öntözőcsatornát. Senkivel sem találkozott. Belépett a csatorna kiszáradt, hóval borított medrébe, és óvatosan elindult az ellenség felé. Mivel őrszemmel nem találkozott, most már biztos volt benne, hogy az "erős" csetnik egység, amelyet Tors emlegetett, csupán néhány kiképzetlen civilből áll. "Ha lenne némi fogalma a parancsnokuknak a harcászatról, őrséget állított volna a csatorna alsó végéhez" - állapította meg magában.

A csatorna kanyarulatánál óvatosan kilesett. Legnagyobb meglepetésére a csatorna fenekén öt civil ruhás csetnik ült és evett, miközben hat puska gúlában állt mellettük. A hatodik csetnik a töltésen feküdt két ősrégi, vízhűtéses géppuska között, és távcsövével figyelte a magyarokat.

Miután Márk felmérte a helyzetet, kilépett rejtekéből, és csípőből tüzelve rövid sorozatokkal megtámadta az ellenséget. Bár a csetnikek azonnal felpattantak és a fegyvereik után kaptak, arra már nem jutott idejük, hogy ellenálljanak. Ilyen közelről nemhogy Márk, de még egy újonc sem tévesztett volna célt a precíz német géppisztollyal. Az egész tárat beleeresztette a csetnikekbe, és lekaszabolta mind az ötöt.

Eközben a hatodik csetnik lecsúszott a töltésről, és feltartott kézzel megadta magát. Márk egy szemvillanás alatt tárat cserélt, a Schmeissert ráfogta a csetnikre, miközben csizmája orrával meglökdöste áldozatait, hogy lássa, élnek-e. Aztán alaposabban szemügyre vette foglyát. Csak akkor vette észre, hogy egy tizenöt év körüli gyerek, akinek a szeméből áradt a rémület. "Szerencsétlen kölyök. Nem tudta, mibe keveri magát, amikor a csetnikekhez csatlakozott. Ahogy Marie, a román tanítónő sem gondolta át, mire vállalkozik. Holt biztos, hogy a századparancsnok ki fogja végeztetni. Nem vállalom a felelősséget egy gyerek haláláért" - gondolta.

- Hátra arc! - mordult a fiúra.

- Könyörgök, ne bántson! - kezdte a gyerek.

- Pofa be! Hátra arc! - sziszegte Márk.

A fiú sírva engedelmeskedett.

- Fuss, ha élni akarsz!

A gyerek nem hitt a fülének, és egy pillanatra visszanézett.

- Mozgás! - suttogta Márk.

A fiú nekiiramodott. Amikor eltűnt a következő kanyarulatnál, Márk beleeresztett egy rövid sorozatot a csatorna falába, majd felmászott a töltésre, és integetett Torsnak.

A század pillanatokon belül ott termett, birtokba vette a csetnikek állásait, a két géppuskát és a puskákat.

- Szerintem a többség már visszavonult, ez csak az utóvéd lehetett. Tietek a falu - jegyezte meg Márk, mintegy igazolva a főhadnagy állítását, miszerint egy nagyszámú ellenséges csapattal állt szemben.

Mivel Tors a hóban csak egy ember lábnyomait látta, azonnal rájött, hogy micsoda szarvashibát követett el, amikor felmérte az ellenség erejét. Örült viszont, hogy Márk egy szóval sem árulta el, hogy tudja, mi történt.

- Addig nem mondhatom, hogy a falu az enyém, amíg nem kutatunk át minden házat - jelentette ki a főhadnagy.

- Csak csináljátok! - felelte Márk bágyadt mosollyal az arcán. - Addig keresek magamnak egy forró kemencét, hogy kiolvaszthassam a megfagyott gerincvelőmet és az elgémberedett végtagjaimat.

- Adok melléd két embert. Ha elaludnál, majd vigyáznak rád - mondta Tors. - Állítólag a faluban is van néhány csetnik.

Mindjárt az első házban égett a tűz a kemencében. A szerb lakók úgy néztek rájuk, mintha betolakodó ördögök lennének, de ez nem zavarta a három magyar katonát. Márk azonnal levette a bőrkabátját, lehúzta a csizmáját, majd zabbal feltöltötte, hogy minél előbb kiszáradjon. Erre tanították Sopronban a kiképzői. A harisnyáját rátette a forró kemence tetejére, és leült az egyik székre.

Amikor a háziak rájöttek, hogy a katonák nem bántják őket, zavartalanul folytatták munkájukat.

A békesség azonban nem tartott sokáig. Fél óra múlva lövés dördült a közelben, majd erős puskaropogás törte meg a csendet. Márk felkapta a Schmeissert, és az ablakhoz ugrott, de nem látott semmit. Minden elcsendesedett.

Jó negyed órával később géppuskaropogást hallottak. Erre Márk sietve felrántotta a nyirkos harisnyáját, gyorsan kiöntötte a zabot a csizmájából, majd felhúzta, belebújt a bőrkabátjába, és intett a két katonának, hogy kövessék.

Hamar rátaláltak a századparancsnokra. A fal tövében hét civil ruhás holttest feküdt. Egy halálsápadt szakaszvezető éppen a vállára vette a golyószórót.

- Csetnikek - jelentette ki Tors, és a hullákra mutatott.

Mielőtt Márk megkérdezhette volna, hogy mi történt, a szomszéd ház padlásáról valaki rájuk lőtt. Szerencsére a golyó lepattant a főhadnagy rohamsisakjáról. A körülöttük lévő katonák puskatüzet zúdítottak a padlásablakra, majd szuronyt szegezve egy raj berontott a házba.

Mivel Márk nem tudta, hogy sikerült-e megölni a padláson lévő csetniket, a biztonság kedvéért egy vastag cseresznyefa mögé lépett.

Néhány perc múlva megjelent az ajtóban két nő, egy idős férfi, három tíz év körüli gyerek, s mögöttük a katonák.

- Állítsátok őket a falhoz! - parancsolta a főhadnagy. - Szakaszvezető, hozza a golyószórót!

Márk közbe akart lépni, de nemhogy a lába nem mozdult, még hang sem jött ki a torkán. A szakaszvezető elfehéredett arccal könyörgő pillantást vetett Márkra.

- Elnézésedet kérem, főhadnagy úr - kezdte Márk legyőzve az átmeneti bénulást, - de a genfi egyezmény tiltja a civilek kivégzését.

- Az lehet - felelte Tors, - de Vaskuti-Seidl vezérezredes úr írott parancsa fontosabb, mint a genfi szerződés.[2] Azt hiszed, szívesen teszem? Mit gondolsz, miért nem siettem elfoglalni ezt az átkozott falut? Már rémálmaim vannak a kivégzésektől, de a parancs az parancs. Nem ez az első szerb falu, amelyet felszabadítok. Légy szíves, hadnagy úr, fogd be a szádat! Szakaszvezető, a célpont maga előtt. Tüzelőállás!

A fiatal katona letette a földre a golyószórót, de nem nyúlt hozzá.

- Cél! Tűz! - kiáltotta Tors.

A szakaszvezető alig láthatóan megrázta a fejét, majd félrefordult, mint aki el akarja hányni magát.

- Te! Vedd át a golyószórót! - s rámutatott a főhadnagy az egyik katonára.

Nincs olyan közlegény a világon, aki szembe merne szállni a századparancsnokával. A fiatal férfi elsápadt, de letérdelt a golyószóró mögé.

- Cél! Tűz! - kiáltotta ismét Tors.

A katona előbb leírhatatlan pillantást vetett a főhadnagyra, majd végrehajtotta a parancsot. A golyószóró ropogása elnyomta az áldozatok jajkiáltásait, miközben a falusiak rongybabaként hullottak a földre.

Ekkor valaki az egyik házból több lövést adott le rájuk. A katonák gyorsan kerestek maguknak valamilyen fedezéket. Rögtön tudták, hogy honnan lőttek, ezért szuronyt szegezve egy raj azonnal megrohanta a házat, de ismét csak nőket meg gyerekeket találtak.

Mivel Tors attól tartott, hogy valamelyik altisztje megint megtagadja a parancsot, elkiáltotta magát:

- Ezek nem érdemelnek golyót. Szuronnyal végezzetek velük!

A katonák egy pillanatra megtorpantak ugyan, de végrehajtották a parancsot. Többnek könnybe lábadt a szeme. Az emberek hiába könyörögtek kegyelemért.

Jajveszékelésük, a szemükben tükröződő félelem s a halálhörgésük örökre belevésődött Márk agyába. Úgy érezte, egy tiszt nem adhat ilyen parancsot a katonáinak. Tudta, hogy a vérengzésnek csak akkor vethet véget, ha lelövi a főhadnagyot, azonban támadt egy mentőötlete. Odalépett Torshoz, és gyengéden a vállára tette a kezét.

- Béla, nagyon fáradt vagy. Pihenj le egy kicsit! Majd én befejezem a tisztogatást. Menj be abba a házba, ahol én melegedtem! Ott a háziak rendes, békés emberek.

- Igazad van - válaszolta Tors tétován. Szeméből áradt a bűntudat és a szégyen. Bizonytalanul elindult, két katonával a nyomában.

Ezen a napon nem volt több kivégzés a faluban. Délután kettőre a katonák átkutattak minden házat, majd Márk átadta a parancsnokságot az egyik hadapród őrmesternek, és megkereste Torsot. A főhadnagy a kemence mellett ült, és maga elé meredt.

- Hogy vagy, Béla? - kérdezte Márk.

- Rohadtul. Fáradt vagyok, és lehet, hogy beteg is. Elegem van a vérengzésből. Nem akarok többé katona lenni.

- Szedd össze magad, Béla. A falut átkutattuk. Sehol sem találtunk egy árva csetniket, viszont begyűjtöttünk huszonkét puskát.

- Hány embert végeztél ki?

- Egyet sem.

- Az lehetetlen! A parancs szerint mindenkit ki kell végezni, akinél fegyvert találunk.

- Nem végeztethetem ki azokat, akik önként beszolgáltatták a fegyvereiket - mondta Márk, pedig tudta, hogy hazudik, mert az összes puskát a házkutatások során találták.

- Igazad van - felelte Tors. - Mit csináltatok a hullákkal?

- Megparancsoltam az őrmesterednek, hogy temettesse el őket.

- Fagyott földben nem lehet sírt ásni. Majd vágnak egy léket a jégen, és belökdösik a hullákat a Tiszába.

Márknak erős hányingere támadt. Ennyire eldurvult emberekkel még sehol sem találkozott. Hirtelen elhatározással elbúcsúzott a főhadnagytól, felült a motorjára, s visszaindult Srobranba.

Silavecz nagyon megörült, amikor meghallotta, hogy a harmadik század előkerült, és elfoglalta Sabiát. Márk azonban nem mesélte el a részleteket. Biztos volt benne, hogy Tors majd úgy fogalmazza meg a jelentését, hogy ne vessen rossz fényt a századára.

Márk másnap reggel felkereste Silavecz első századát is. A katonáknak arany életük volt, mert egy színmagyar faluban voltak beszállásolva, és a lakosság úgy bánt velük, ahogy a felszabadítókkal szoktak.

Még ebéd előtt tovább ment a második századhoz. Nekik már nehezebb dolguk volt, mert ők egy félig magyar, félig szerb nagyközségbe kerültek. A század legfőbb feladata az volt, hogy fenntartsák a békét, ugyanis mindkét csoport ki akarta irtani a másikat.

Márk ekkor eszmélt rá, hogy a Kárpát-medencében a nemzetiségek közötti viszály több évszázados hagyományra tekint vissza, s a gyűlöletet nem lehet békés rábeszéléssel vagy törvényekkel elfojtani.

Miután visszatért Szegedre, Boros főtörzsőrmester segítségével gyorsan legépeltette a Németh ezredesnek írt egyoldalnyi jelentést, amelyben épp csak megemlítette, hogy segített megtisztítani Sabia községet a csetnikektől.

- Jól van, fiam. Pontosan ilyen jelentést vártam tőled. Egyelőre nem kapsz más feladatot. Hazamehetsz. Rádfér egy kis pihenés - mondta az ezredes, miután elolvasta.

Márkot a szállodában Berkes üzenete várta. Szobatársa tudatta vele, hogy néhány napra elutazott Budapestre a menyasszonyához. Abban a reményben, hogy hátha sikerül gyorsan megismerkednie egy csinos, könnyűvérű nővel, ebéd után átment a belváros legjobb cukrászdájába. Mihelyt leült, észrevette, hogy a szomszéd asztalnál ülő, nála jó tíz-tizenöt évvel idősebb, elegáns nő feltűnően nézi. Egy idő után odaköszönt, majd bemutatkoztak egymásnak.

- Borsoff Tatjána vagyok - mondta a nő magyarul, de idegen akcentussal.

- A kiejtéséből úgy tűnik, hogy önnek a magyar nem az anyanyelve.

- Igaza van. Oroszországban születtem, de már régóta magyar állampolgár vagyok. Így szerencsére nem kell attól tartanom, hogy internálnak, mint az itt élő többi külföldit.

- Értem. És hogyan került Magyarországra?

- Ha részletesen elmesélném, lekésném a vonatot. Az esti gyorssal vissza kell mennem Budapestre. A lényeg, hogy apám ezredes volt a cári hadseregben, és elmenekültünk. És maga? Tartalékos vagy hivatásos?

- Tartalékos. Egyébként az én apám is katonatiszt volt, de néhány éve, még a háború előtt, hirtelen meghalt.

- A katonáktól jó géneket lehet örökölni.

- Okos gyerekeik vannak. Maga is remekül megtanult magyarul, pedig nagyon nehéz nyelv. És hasznosítja valahol a nyelvtudását?

- Kereskedelmi levelező vagyok, de fordítani meg tolmácsolni is szoktam.

- Megtanulnék pár szót oroszul.

- Miért?

- Bármelyik percben kiküldhetnek a frontra. Nem árt, ha meg tudom magam értetni a helybeliekkel. Gyakran jár Szegeden?

- Nem. Ha viszont felhelyezik Pestre, keressen meg! Itt a címem meg a telefonszámom - mondta a nő, és átnyújtotta a névjegyét.

- Nagyon szívesen, mert valóban komolyan gondoltam. Németül meg angolul már tudok. Néhány évig Amerikában éltünk, de miután apám meghalt, anyámmal hazajöttünk.

- Az egyetemen én is tanultam angolt. Gyakorolhatnánk egy kicsit. Tudja, mit, a vonatindulásig még van időm, mesélek arról, hogy kerültem Magyarországra.

- Jó ötlet. De mit szólna, ha meghívnám uzsonnára. Itt lakom szemben, a Royal Szállóban. Nem árt, ha indulás előtt eszik valami komolyabbat. Hosszú az út Budapestig.

- Köszönöm a meghívást. Legalább a vonaton nem kell átmennem az étkezőkocsiba.

Márk kifizette mindkettejük számláját, majd átmentek a szálloda éttermébe, az étlapról mindketten választottak maguknak valamit, aztán Tatjána belekezdett a történetébe.

- Előkelő orosz nemesi családból származom. Apám huszártiszt volt, anyám pedig balerina Szentpéterváron, amikor megismerkedtek egymással. A húgom is, meg én is már egészen fiatalon bekerültünk a balettintézetbe. Ott kezdtem el franciául tanulni. A Diótörőben mindketten felléptünk, mert tehetségesnek tartottak bennünket.

- Amikor kitört a forradalom, ott volt Szentpéterváron?

- Igen. A saját szememmel láttam a vörös tengerészeket meg a kozákokat. Óriási volt a fejetlenség. Anyámmal először a vidéki birtokunkon próbáltuk meghúzni magunkat, de a vörösök ott is randalíroztak. Miután megölték anyámat, a húgomat meg engem az egyik parasztcsalád rejtegetett a házában. Amikor kissé megnyugodott a helyzet, apám megbízta egyik katonáját, hogy vigyen vissza bennünket a városba. Mivel javában dúlt a polgárháború, a balettmesternőnk, apám volt tisztiszolgája és mi elindultunk apám után a Krímbe, mert ott a fehérek voltak hatalmon.

- Gondolom, nagyon kalandos volt az útjuk.

- Valóban. Odesszában egy darabig békességben élhettünk, de miután a vörösök elfoglalták a várost, rettenetes vérengzést rendeztek. Apámat elfogták, de sikerült megszöknie. Kolcsak tengernagynak viszont nem. Szerencsétlennek hosszú rozsdás szegekkel tűzték a mellére a kitüntetéseit. Hát nem borzasztó?

- Rettenetes. Sosem fogom megérteni, hogy az emberek miért kegyetlenkednek ennyire.

- Így akartak bosszút állni a vöröskatonák azért, hogy a fehérek azonnal kivégezték elfogott társaikat. A forradalom nem ismer semmiféle genfi egyezményt.

- Ezért jobb a háború, mert az legalább hadüzenettel kezdődik, és megvannak a maga játékszabályai.

- Szerintem is. De folytatom. Miután nem maradhattunk a Krímben, a balettmesternőnk meg apám - ők később összeházasodtak - velünk együtt a Fekete-tengeren át Romániába menekültek. Eredetileg Párizsba akartunk menni, de apám végül úgy döntött, hogy maradjunk Magyarországon. A magunkkal hozott ékszerekből vett egy kis szőlőbirtokot Csopakon, és most békességben éldegélnek. A húgom meg én Budapesten leérettségiztünk. Ő a tanítóképzőbe került, én meg egyetemre jártam.

- Nem mondom, elég kalandos volt az eddigi élete.

- Inkább viszontagságos. Látom, nem hord jegygyűrűt. Ezek szerint még nem nősült meg.

- Még túl fiatal vagyok az ilyesmihez.

- Okosan teszi. Én sem akartam elkötelezni magam.

- Miért nem?

- Sokáig tartana, amíg elmagyaráznám. Még lekésném a vonatot.

Márk az órájára nézett:

- Sajnos, már így is majdnem lekéste. Szerintem már nem érne ki időben az állomásra.

- Jézus Mária! Most mi lesz velem? Manapság alig lehet Szegeden szállodai szobát kapni. Az enyémet meg már visszaadtam. Nincs más megoldás, a késő esti személyvonattal kell elutaznom.

- Ha nem veszi tolakodásnak, javasolnék valamit. A szobatársam néhány napra hazautazott. Az ágya a szoba másik végében van. Ott elalhatna.

- Kivételes időket élünk. Azt hiszem, elfogadom az ajánlatát. De ha már így alakult a helyzet, elmondom, miért nem mentem férjhez. Egyetemista koromban többen is akartak udvarolni, de mindegyik férfi azt akarta, hogy az esküvő után ne dolgozzak, hanem minél előbb szüljek két-három gyereket. Én pedig úgy gondoltam, hogy nem azért tanulok, hogy háziasszony legyek. Később aztán megismerkedtem valakivel, akibe halálosan beleszerettem, de sajnos, az illetőnek már volt felesége, és válásról hallani sem akart. Egy darabig tartott a kapcsolatunk, de aztán megelégeltem, hogy a hétvégeket meg az ünnepeket egyedül kell töltenem, ezért szakítottam vele.

- Mit szólna, ha koccintanánk a véletlen találkozásunkra? - kérdezte Márk. - Milyen pezsgőt szeret, édeset vagy szárazat?

- A félédest.

Egy darabig még beszélgettek. Ahogy a férfiak meg a nők kapcsolatáról esett szó, Tatjána rögtön sejtette, hogy meglehetősen tapasztalt fiatalemberrel van dolga. Erről később saját maga is meggyőződhetett, amikor felmentek Márk szobájába.

 

8. fejezet

Délelőtt tízig Márknak semmi dolga nem volt a parancsnokságon. Már éppen szerezni akart egy keresztrejtvényt, amikor megjelent a küldönc, és átadta Németh ezredes üzenetét.

- Hadnagy úr, alázatosan jelentem, Németh ezredes úr sürgősen kéreti.

- Parancs, ezredes úr! - mondta Márk, és összecsapta a bokáját, amint belépett az irodába.

- Ülj le, fiam! Gyújts rá!

- Köszönöm, ezredes úr, de nem dohányzom.

- Megkaptam Tors főhadnagy jelentését. Silavecz őrnaggyal egyetértésben felterjesztett a tiszti keresztre. Azt állítja, hogy egymagad elintézted a csetnikek utóvédjét. Valóban?

- Igenis, ezredes úr, de...

- Csak semmi de, fiam. Egyelőre kevés hősünk van, a te cselekedeted pedig példamutató lehet a többiek számára. Ezért a vezérezredes úr úgy döntött, hogy megkapod a másodosztályú tiszti keresztet hadiszalagon a kardokkal. A ceremónia holnap délután lesz. Kettőre vágd magad díszbe, és jelentkezz a laktanyában az ügyeletes tisztnél! Büszke vagyok rád.

- Igenis - felelte Márk, s indulni akart.

- Ülj vissza, fiam! Most meséld el pontosan, hogyan történt!

- Ki akartam deríteni, hogy ott vannak-e még a csetnikek, ezért elindultam az öntözőcsatorna medrében. Egyszer csak megpillantottam őket. Épp ebédeltek. A fegyvereik gúlában álltak mellettük. Eszembe jutott, mire tanított az első őrmesterem. Ha összecsapásra kerül sor, az a katona ússza meg élve, amelyik gyorsabban dönt. Ezért beléjük eresztettem egy sorozatot a Schmeisseremmel. Egyébként nem volt ott nagy csetnik egység. Ez az öt tartotta sakkban az egész századunkat. Ha valakit, inkább ezeket a kiképzetlen civileket kellene kitüntetni, nem engem.

- Pontosan úgy beszélsz, mint egy öreg hivatásos. Igazad van, fiam. A csetnikek, vagy ahogy most hívják őket, partizánok ritkán vetnek be nagy csoportokat. Rendszerint rajtaütésszerűen támadnak, majd eltűnnek. Tanulmányozni kellene a taktikájukat.

- Aztán a harcászati gyakorlatokon jó lenne megtanítani rá a fiúkat.

- Nem rossz ötlet. Foglald össze azokat a jelentéseket, amelyekben a szakaszparancsnokok meg a századparancsnokok beszámoltak róla, hogyan csaptak össze a csetnikekkel. Majd meglátjuk, mire tudjuk felhasználni.

- Köszönöm ezredes úr. Nagy örömmel teszem.

- Jól van, fiam. Holnap este a hadtestparancsnok rendez egy bankettet a kitüntetett tisztek számára. Hozd el a feleségedet is!

- Még nem nősültem meg, ezredes úr. Csak augusztusban múltam húszéves.

- Azt hittem, idősebb vagy. De akkor hogy szerezted ezeket az idegen kitüntetéseket?

- Néhány évig Amerikában éltem a szüleimmel, ezredes úr. Tizenhét éves koromban hamis papírokkal beálltam tengerészgyalogosnak. Már tizedes voltam, és két gongot is kaptam, mire rájött a parancsnokság a turpisságra. Kirúgtak, de megengedték, hogy viseljem a kitüntetéseimet.

- Gratulálok, fiam, vagány fickó vagy.

Este megérkezett Berkes. Fellélegezve mesélte, hogy a menyasszonya mégsem akar hozzámenni feleségül.

- Már én is régen meg akartam szabadulni tőle, csak el akartam kerülni a botrányt. Szerencsémre őnagyseggűsége megoldotta a gondot. Veled mi történt közben?

Márk röviden elmesélte az elmúlt napok eseményeit.

- Rohadt dög! - jegyezte meg a huszár. - Tartalékos vagy, és téged tüntetnek ki. Micsoda mázlid van. Biztos öngyilkosok akartak lenni a csetnikek, és ezért hagyták magukat lelőni. Vagy azért tetted az egészet, hogy hőst faragjanak belőled, engem meg bosszantsál.

- Ne hidd! Nem akartam én senkit megölni, de amikor beléjük botlottam, annyira megijedtem, hogy azonnal elkezdtem lőni. Nem vagyok én hős.

- Viszont őszinte vagy. Ezt becsülöm benned.

Másnap ebéd után felsorakozott a díszszázad a gyakorlótéren. A meghívott vendégek, a városi előkelőségek, a hadtestparancsnokság tisztikara, valamint azok családtagjai elfoglalták helyüket a rögtönzött tribünön. Miközben a katonazenekar a Rákóczi-indulót játszotta, Németh ezredes elővezette a kitüntetésre felterjesztett katonákat.

Mivel Vaskuti-Seidl hadtestparancsnok nem szeretett sok ember előtt beszélni, az ünnepi szónoklatot az egyik hadbíró alezredes mondta el. Ezt követően az egyik segédtiszt felolvasta a katonák nevét és annak a haditettnek az ékesszólóan megfogalmazott leírását, amelyért a kitüntetést kapták. Ezután a zenekar rágyújtott egy vérpezsdítő indulóra, miközben a megtermett Vaskuti-Seidl, mellén három sor kitüntetéssel, odalépett a jelöltekhez, tisztelgett, a mellükre tűzte az érmet, és kezet fogott a tisztekkel, viszont az altisztekkel és a legénységi állományba tartozókkal már nem. Előttük csak újra tisztelgett. Állítólag eszményképe, a waterlooi csata győztese, Wellington herceg bánt ilyen lekezelően a katonáival. Az ünnepség végén a zenekar eljátszotta a himnuszt, majd a díszszázad elvonult a kitüntetettek előtt.

Márk kitüntetése, a kardokkal és középen a kettős kereszttel díszített fehér máltai kereszt, nagyon tetszett Berkesnek.

- Nekem is kell egy ilyen. Jól állna a kék atillámon - jegyezte meg az ünnepség után.

Márk hiába tartozott a díszvendégek közé, a rangja miatt a banketten csak az asztal vége felé kaphatott helyet. Mielőtt elkezdődött a vacsora, az egyik segédtiszt felolvasta a kitüntettek nevét, a hadtestparancsnok ismét gratulált nekik, majd az ünnepi hangulathoz egyáltalán nem illő rövid beszédében kifejtette, hogy nincs megelégedve a délvidéki tisztogatás tempójával.

- Uraim, szedjék össze magukat! Próbálják meg teljesíteni a kötelességüket, ahogy a ma kitüntetett néhány tiszttársuk tette! - mondta a végén, majd a kormányzó egészségére emelte poharát. Attól kezdve vezérkari főnökével, Németh ezredessel beszélgetett csupán. Mindenki máson valósággal átnézett.

Másnap reggel megjelent kíséretével egy német SS-tábornok a hadtestparancsnokságon. Márk feladata volt szórakoztatni a fiatalabb tiszteket. A tiszti étkezdében aztán megebédeltek a tartózkodóan viselkedő németek, majd parancsnokukkal együtt eltávoztak.

Eközben a huszárok már készülődtek, ugyanis a hadtestparancsnok másnaptól a Délvidékre vezényelte őket, hogy a Duna partján teljesítsenek járőrszolgálatot. Meg kellett akadályozniuk, hogy a csetnikek utánpótlást kapjanak Románia felől. Este csomagolás közben Berkes így szólt Márkhoz:

- Ezúttal én megyek a Délvidékre tiszti keresztet szerezni. De becsületszavadra ígérd meg, ha megrokkanok, becsempészel a kórházba egy pisztolyt, hogy főbe lőhessem magam. Nem akarok szenvedni.

- Palikám, megígérem.

Márk napokig tanulmányozta a hadinaplókat. Nemcsak az derült ki számára, hogy a csetnikek többnyire jól megszervezik bravúros akcióikat, hanem az is, hogy rendkívül bátrak, és könyörtelenül megkínozzák, sőt gyakran megcsonkítják az elfogott katonákat. Az egyik jelentésben piros ceruzával aláhúzva azt olvasta, hogy mivel a szerbek kegyetlenkedésének évszázadokra visszanyúló hagyománya van, ezt figyelembe véve kell a csetnikekkel bánni. Munka közben Márk arra gondolt, hogy a Délvidék magyar lakosságát megfélemlítő csetnikeknek sokkal jobb esélyeik vannak a sikeres akciókra, mint Erdélyben a vasgárdistáknak, mert errefelé több a szerb, mint ott a román. Időnként eszébe jutott szobatársa. Igazat adott Berkesnek, mert ő sem szerette volna hadirokkantként leélni hátralévő életét. Gondolatai a sebesülés és a katonai szolgálattal járó veszélyek körül forogtak, amikor belépett az irodaküldönc, összecsapta a bokáját, és így szól:

- Hadnagy úr, alázatosan jelentem, Németh ezredes sürgősen kéreti.

Márk átment a parancsnok szobájába.

- Ülj le, fiam! Új feladatot kapsz - jelentette be az ezredes. - A Délvidéken leszel tolmács és kémelhárító. Mostantól Hesser ezredes törzsébe vagy beosztva. Boros már legépeltette a nyílt parancsodat. Holnap reggel egy autó elvisz az új állomáshelyedre. Az út végig biztonságos. Már csak néhány terepzsákban tevékenykednek aktívan a csetnikek, a városban viszont sok partizán garázdálkodik. Van valami kérdésed?

- Igen, ezredes úr. Mi legyen azzal a jelentéssel, amit a csetnikekről írtam?

- Vidd magaddal! Hessernek rengeteg gondja van a partizánokkal. Minden adatmorzsa aranyat fog érni a számára.

- Értettem.

- Vigyázz magadra, fiam! Az új állomáshelyed nagyon veszélyes. A kitüntetést nem a sírodra akarom tenni. Megértetted?

- Igenis.

- Végeztem.

Márk a szállodai szobájában összecsomagolta a holmiját, majd rövid levélben tudatta anyjával, hogy Szegedről áthelyezték egy hadműveleti területre, ezért csak a tábori postaszámot adhatja meg. Megígérte, hogy mihelyt visszatér Szegedre, jelentkezik.

Másnap reggel, amikor beült az autóba, Márk a biztonság kedvéért maga mellé tette géppisztolyát, és felkészült a legrosszabbakra, de az úton nem történt semmi baj.

Új állomáshelyén a városparancsnokság már lefoglalta a legkényesebb ízlést is kielégítő, patinás Park Szállót, a tulajdonost és a személyzetet azonban a helyén hagyta, hogy továbbra is ők főzzenek és ők tartsák karban az épületet.

Megérkezése után Márk jelentkezett az ügyeletes tisztnél. A Gazdasági Hivatal egyik tisztje rögtön felvitte a harmadik emeletre, és megmutatta neki a szobáját. A kis udvari szobában épp csak kezet moshatott, máris mentek vissza a földszintre. Az étterem különtermében legalább húsz tiszt számára helyeztek el íróasztalokat. A hadnagyoknak kisebbet, a főhadnagyoknak valamivel nagyobbat, a századosoknak pedig még nagyobbat.

Mielőtt a GH-s tiszt megmutathatta volna Márknak, merre van a mosdó, egy küldönc Hesser ezredes irodájába rendelte.

- Ezredes úr, Kende Márk hadnagy, parancsára megjelentem.

- Foglaljon helyet, hadnagy úr! Gyújtson rá! Már nagyon vártuk.

- Köszönöm, de nem dohányzom - mondta Márk, miközben leült.

- Maga az egyetlen igazi katona az ezredtörzsben. A többiek csak egyenruhába bújt politizáló civilek. Fogalmuk sincs, milyen egy háború.

Az ezredes mellére tűzött kitüntetések szalagjaiból Márk azonnal megállapította, hogy egyik sem kardos kitüntetés, vagyis egyiket sem háborúban szerezte. Ezt abból is tudta, hogy magázta, és hadnagy úrnak hívta. Ha ő is átesett volna a tűzkeresztségen, akkor mint jóval fiatalabbal, atyai módon bánt volna vele.

- Nos, hadnagy úr, a helyzet a következő. A város olyan, mint egy puskaporos hordó, amelynek ég a kanóca. Bármikor kitörhet a fegyveres lázadás. Szerintem a partizánok első célpontja ez a szálloda lesz. Mire azonban az őrszakasz összeszedi magát, a parancsnokság tisztikarának a felét lemészárolják. Maga most átveszi az őrszakasz parancsnokságát, és megszervezi az épület biztonságát.

- Ezredes úr, lehetek őszinte?

- Természetesen, hadnagy úr. Ha kettesben vagyunk, bármikor megmondhatja, ha nem ért velem egyet.

- Fogalmam sincs, hogyan kell egy épület biztonságát megszervezni.

- Annál az adótisztviselőnél biztosan többet tud, amelyik jelenleg zászlósi egyenruhában próbálja betölteni az őrszakaszparancsnok szerepét.

- Alighanem.

- Ne szerénykedjen! Hallottam, hogy kiirtotta az összes vasgárdistát az egyik erdélyi városban, Sabiánál pedig megsemmisített egy szakasz partizánt.

- Bár az épületek biztonságához nem értek, a csetnikeket ismerem valamennyire. Ennek alapján fogok cselekedni.

- Pontosan ezt vártam magától. Halljuk, mit fog tenni?

- Abból indulok ki, hogy a csetnikeknek mindenhol vannak kémeik.

- Ne is folytassa! Szabad kezet kap, hadnagy úr. Magára bízom. Csak biztosítsa a parancsnokságot.

A következő nap Márk valamennyi földszinti ablakra dróthálót tetetett. Tiszttársai megmosolyogták ugyan, de amikor híre ment, hogy másnap éjjel a csetnikek bedobtak egy kézigránátot az egyik városi tanácstag házának az ablakán, belátták, hogy tudja, mit miért tesz. Következő lépésként teljesen átfegyverezte az őrséget. Az épület előtt álló őrök puska helyett géppisztolyt kaptak, az épületen belüli őrök pedig attól kezdve nem katonai, hanem rendőrségi táskában viselték a pisztolyukat, hogy szükség esetén azonnal elő tudják rántani. Elrendelte, hogy ezentúl mindenkinek, aki belépett az épületbe, igazolnia kellett magát. Ez alól senki nem volt kivétel, sem ő, sem Hesser ezredes. A szálloda személyzete igazolványt kapott, ezen kívül belépéskor az őrök megmotozták őket. A női dolgozókat két rendőrnő ellenőrizte. Márk azzal indokolta az intézkedését, hogy amennyiben a csetnikek fel akarnák robbantani az épületet, túszul ejtve a személyzet valamelyik családtagját arra kényszeríthetik az illetőt, hogy csempéssze be a robbanóanyagot. Három nap múlva Hesser ezredes elégedetten állapította meg, hogy a parancsnokság épülete már biztonságban van.

Éjszakánként azonban gyakran hallották a partizánok lövöldözését. Miután több közismert magyar politikust is meggyilkoltak, majd a meggyalázott holttesteket otthagyták az utcán, Hesser éjszakára kijárási tilalmat rendelt el. Erre a szerbek fegyverrel megtámadták a magyar katonákat, ők azonban bekerítették a partizánokat. Akit élve el tudtak fogni, azt azonnal kivégezték. Ezek után Hesser elrendelte, hogy fényes nappal is igazoltassák a lakosságot. Akinél nem voltak papírok, azt bevitték a gyűjtőtáborba. Aki a rögtönítélő bíróság előtt meg tudta magyarázni, hogy kicsoda és mit keresett az utcán, az elmehetett, a többit kivégezték.

Márk ugyan felhívta Hesser figyelmét, hogy a rögtönítélő bíróság működése ellenkezik a genfi egyezménnyel, de az ezredes így szólt:

- Amikor megkötötték, még senki sem gondolta, hogy ennyi partizán lesz. Egyébként nekem a hadtestparancsnok utasítása fontosabb, mint a genfi egyezmény.

Márkot annyira zavarta, hogy nap mint nap tucatjával végeznek ki ártatlan szerbeket, akiknek semmi közük a partizánokhoz, hogy többször kérlelte az ezredest, inkább küldje ki az orosz frontra. Hesser ezt válaszolta:

- Hadnagy úr, nem helyeztetem át. Mégpedig azért nem, mert nem aludnék nyugodtan, ha valami marha felügyelne a biztonságunkra.

Márknak tehát maradnia kellett. Néhány nappal később megjelent a városban egy SS-alakulat. Parancsnokuk közölte Hesserrel, hogy Vaskuti-Seidl vezérezredes kérésére ők is a partizánokat fogják irtani. A következő nap Hesser hívatta Márkot:

- Az egyik gyűjtőtáborban ketten azt állítják magukról, hogy brit alattvalók. Vizsgálja meg a papírjaikat, és cselekedjen legjobb belátása szerint!

A folyóparttól nem messze lévő futballstadionban volt a gyűjtőtábor, ahova Márknak mennie kellett. A foglyok a pálya közepén fagyoskodtak. Az egyik öltözőben zajlott a kihallgatás, a másikban működött a rögtönítélő bíróság. Mivel Márkról mindenki tudta, hogy ő a biztonsági csoport főnöke, az őrparancsnok azonnal elvezette a bíróság elnökéhez. Miután Vári százados elolvasta a nyílt parancsot, amelyben Hesser rendkívüli hatalommal ruházta fel Márkot, azonnal utasította az egyik altisztet, hogy keresse meg a két angolt, vigye őket abba a helyiségbe, ahol a kihallgatások folynak, majd jelentkezzen.

- Nem akarom, hogy ott várjon. Ott nincs fűtés - mondta a százados.

Márk így akarva-akaratlan megtudta, milyen alapon dönt a hadbíróság, amelynek Várin kívül még két zászlós volt a tagja. A szakaszvezető betuszkolt egy megbilincselt fiatalembert.

- A vádlott neve? - harsogta Vári.

- Joszip Vukovics, százados úr! - kiáltotta a szakaszvezető.

- Tud magyarul?

- Nem, százados úr - mondta ismét a szakaszvezető.

- Jobb is. Így hamarabb végzünk. Milyen igazolványa van?

- A vasúti alkalmazottak ingyenes utazásra feljogosító arcképes igazolványa.

- Lássuk!

A szakaszvezető letette az asztalra. Vári belenézett, majd a két zászlós is megvizsgálta.

- Ez cirill betűkkel van írva - jelentette ki a százados, miközben visszaadta az igazolványt. - Hol és mikor tartóztatták le?

- A Malom utcában, délután öt óra után öt perccel.

- Tudtommal a kijárási tilalom ötkor kezdődik. Volt nála fegyver?

- Igenis, százados úr.

- Lássuk!

A szakaszvezető letett az asztalra egy egyszerű kis bicskát. Vári kinyitotta, majd továbbadta a két zászlósnak.

- Vádlott, álljon fel! Van valami mondanivalója? - kérdezte a százados.

A katona mondott valamit a fiatalembernek, mire az felállt.

- Vukovics József, a bíróság megvizsgálta a bizonyítékokat. Maga a kijárási tilalom ellenére az utcán tartózkodott, méghozzá fegyverrel. Nyilvánvaló, hogy szándéka csakis egy lehetett.

Márk nem tudta megállni, hogy ne szóljon közbe:

- Elnézést kérek, százados úr! A hadbíróság szabályai szerint a vádlottaknak joguk van védekezni.

- Megkérdeztem, hogy van-e mondanivalója. Nem válaszolt. Talán a hadnagy úr a védőügyvédje akar lenni?

- Megpróbálom.

- Rajta!

Márk, aki közben rájött, hogy a szakaszvezető tud szerbül, így szólt:

- Kérdezze meg a vádlottat, hogy hol lakik!

A szakaszvezető odafordult a vádlotthoz, szerbül mondott neki valamit, az válaszolt, majd a szakaszvezető így szólt:

- Azt mondja, hogy a Malom utca 21-ben.

- Vagyis abban az utcában, ahol elfogták - jelentette ki Márk. - Melyik ház előtt fogták el?

- A jegyzőkönyv szerint a 21-es számú ház előtt. Éppen be akart osonni - válaszolta a szakaszvezető.

- Köszönöm, szakaszvezető úr. Ennyi elég - mondta Márk. - Tisztelt hadbíróság! Ebből arra lehet következtetni, hogy a vádlott tudta, mikor kezdődik a kijárási tilalom, de valami miatt öt perccel később ért haza. Arra azonban nincs semmiféle bizonyítékunk, hogy partizán lenne.

- És a fegyver, ami nála volt? - kérdezte az egyik zászlós.

- Zászlós úr, megmutatná a zsebkését? - kérdezte Márk.

- Hogyne - felelte, és már nyújtotta is a vastag, gyöngyház nyelű bicskát.

- Tisztelt hadbíróság! Tudjuk, hogy majdnem minden férfi hord magánál zsebkést. Amint látják, a zászlós úr bicskája jóval nagyobb, mint a vádlotté. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a zászlós úr emberölési szándékkal hordja magánál a kését.

- Hadnagy úr, mivel a vádlottnál gyilkolásra alkalmas szerszámot találtak, ez elég ahhoz, hogy gyilkosság szándékával gyanúsítsuk, az pedig büntetendő - mondta a százados.

- Ezek szerint önt pedig erőszakos nemi közösülés szándékával lehetne gyanúsítani, hiszen az ehhez szükséges szerszámát állandóan magánál tartja - válaszolta Márk.

- Bravó, hadnagy úr. Igaza van. De ha még egyszer beleszól az igazságszolgáltatásba, főbe lövetem. Megértette? - mondta Vári, majd így folytatta: - A vádlottat ezennel felmentem a partizántevékenység vádja alól. Vigye innen, amíg nem gondolom meg magam.

Odakinn a szakaszvezető levette a bilincset a vádlottról, majd szerbül mondott valamit. A fiatalember átölelte Márkot.

- Kár, hogy a hadnagy úr nincs itt minden nap. Ez így megy egész héten. Napi húsz tárgyalás, húsz halálos ítélet. Már szinte belebetegedtünk - jegyezte meg a szakaszvezető.

- Remélem, előbb-utóbb vége lesz ennek az őrületnek - szólt Márk, és megveregette a katona karját.

- Hadnagy úr, alázatosan jelentem, az angol foglyokat előállítottam - lépett oda az őrmester. - Kövessen, hadnagy úr, megmutatom, hol vannak.

Amikor Márk belépett a fűtetlen helyiségbe, az asztalnál ülő őrmester felpattant, és szabályosan jelentkezett. Miután elolvasta Márk nyílt parancsát, megkérdezte:

- Miben állhatok a hadnagy úr rendelkezésére?

- Az angolokkal akarok beszélni.

- János, hozd be őket! - szólt az őrmester az ott várakozó közkatonának.

Egy megbilincselt, idős házaspár lépett be a szomszéd szobából.

- Hogy hívják magukat, és hogy kerültek ide? - kérdezte Márk angolul.

- Én Jacob Horowitz vagyok, ő pedig a feleségem. Mindketten brit alattvalók vagyunk. Az útlevelünket elvette az őrmester úr.

Márk rögtön érezte a férfi kiejtésén, hogy nem született angol.

- Itt vannak az irataik - mondta közben az őrmester, és átnyújtotta Márknak a két útlevelet.

- Hát maguk hogy kerültek ide Indiából? - kérdezte Márk, miután látta, hogy az útleveleket Kalkuttában állították ki.

- Itt születtem, de apám kiküldött Angliába, hogy szerezzem meg a földmérői oklevelet. Miután megfeleltem a gyarmatügyi hivatal felvételi vizsgáján, elküldtek Bengáliába. Huszonöt évig én voltam Csittagongban a városi földmérő. Hat évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, és elhatároztam, hogy hazatelepülök. Azóta itt élek a feleségemmel.

- És miért tartóztatták le?

- Ma hajnalban megszállták a környékünket a német katonák. Mindenkit kizavartak az utcára. A fiatalokat felrakták az ott várakozó teherautókra, nekünk viszont nem engedték meg, hogy hazamenjünk. Közben megjelentek a magyar járőrök, s mivel a kijárási tilalomnak még nem volt vége, ide hoztak minket.

- Nyugodjanak meg! Megpróbálom elintézni, hogy kivihessem magukat a stadionból, mert itt a hadbíróság minden valószínűség szerint halálra ítélné magukat. Viszont a városban sem maradhatnak, mert amióta Magyarország belépett a háborúba, a külföldi állampolgárokat a Budapest határában működő internálótáborba irányítják.

- Bárcsak hallgattam volna a feleségemre, maradtunk volna Indiában. Tudja, ő ott született, az apja gyarmati tisztviselő volt. Kellett nekem visszavágyódni abba a városnegyedbe, ahol gyerekkoromban laktam!

- Ha megkapom a kilépőjüket, a kocsimmal elviszem magukat a házukhoz. Ott adok maguknak negyed órát, hogy összecsomagolják a legszükségesebb holmijukat két kofferba, aztán megyünk a városparancsnokságra. Hesser ezredes úr ott majd eldönti, hogy mi legyen magukkal.

Márk odalépett az őrmester íróasztalához, majd így szólt:

- Ezt a két embert beviszem a kémelhárítási osztályra kihallgatni. Állítsa ki a kilépőjüket! A bilincseket pedig vegye le róluk!

A katona kitöltötte a két cédulát.

- Köszönöm, őrmester úr - mondta Márk, tisztelgett, majd intett az idős házaspárnak, hogy kövessék. Menet közben nem győztek hálálkodni.

- Emberi kötelességemet teljesítettem csupán - válaszolta Márk.

Ígéretéhez híven Márk a ház előtt, az autóban megvárta, amíg a két ember hamarjában összeszedi a pénzét, az ékszereit meg a legmelegebb ruhaneműjét, majd a városparancsnokságra ment velük. Ott megbízta az őrparancsnokot, hogy a további utasításig vigye őket a fogdába. Ezután leült az íróasztalához, és megfogalmazta jelentését Hesser számára. Aztán egy másolattal a kezében bement a kémelhárító tiszt szobájába, és közölte, hogy a gyűjtőtáborból behozott két idős brit alattvalót az internálótáborba kell küldeni. A tiszt fellélegzett, hogy nem neki kell kihallgatni őket, hiszen épp elég dolga volt. Azonnal megtáviratozta a feletteseinek, hogy találtak két brit alattvalót, holnap érkeznek Budapestre a rabszállítóval, vigyék őket Kistarcsára.

Másnap Hesser hivatta Márkot.

- Elolvastam a jelentését. Nagyon helyesen járt el az idős házaspár dolgában. A svéd követség számon tartja a nálunk rekedt külföldieket, ha azoknak az országoknak az állampolgárai, amelyekkel hadban állunk. Nem árt óvatosnak lenni. Semmi szükségünk rá, hogy azzal vádoljanak bennünket, nem tartjuk be a nemzetközi egyezményeket.

- Én is így gondoltam, ezredes úr.

- Nem tetszett viszont a cirkusz, amit a tárgyalóteremben rendezett. Kije magának az a szerb, hogy miatta megszégyenítette a hadbíróság mindhárom tagját? Tudja maga, milyen aljasságokat követnek el nap mint nap azok az átkozott partizánok? Nézze meg ezeket a fényképeket! Látja, mit műveltek már megint?

Amint kézbe vette Márk a kinagyított képeket, nem akart hinni a szemének. Az árokparton fekvő két magyar katonatiszt közül az egyik Berkes Pali volt. Szíve táján hirtelen éles fájdalmat érzett, amikor meglátta az üres szemgödröket. Alig kapott levegőt. Egy darabig meredten nézte a képeket, majd határtalan düh fogta el. Legszívesebben azonnal kiirtotta volna az összes szerbet.

- Ha jól, tudom Berkes hadnagy a barátja volt. Bosszút akar állni a halálért?

- Csakis - vágta rá, miközben képtelen volt levenni a szemét a halott arcáról.

- Majd elintézem, hogy maga legyen az egyik ítélkező testület elnöke, és akkor annyi szerbet végeztethet ki, amennyit akar.

- Köszönöm, ezredes úr, de ne tegye! Ha tudnám, kik gyilkolták meg szegény Berkes Palit, egy életlen késsel szemrebbenés nélkül apró darabokra vágnám őket, és ügyelnék arra, hogy minél többet szenvedjenek. Viszont képtelen lennék csak azért halálra ítélni ártatlan embereket, mert szerbek.

- Csalódtam magában. Hiába szeretné, nem helyezem át. Itt marad, és végzi a feladatát. Előbb-utóbb csak megtanulja, hogyan kell bánni ezekkel a gazemberekkel. Megértette?

- Igenis, ezredes úr.

- Végeztem.

Márk felment a szobájába, és ruhástul lefeküdt. Újra és újra eszébe jutott a barátja. Rettenetes, hogy ilyen körülmények között kellett meghalnia. Abban reménykedett, hogy Pali egy idő után talán elvesztette az eszméletét, és már nem érzett fájdalmat. Ha már ilyen fiatalon kellett meghalnia, a mindenható megadhatta volna neki a lehetőséget, hogy karddal a kezében haljon meg. Az egyik pillanatban eszébe jutott, hogy a szemet szemért, fogat fogért elve alapján mégiscsak bosszút kellene állnia. De aztán arra gondolt, hogy ha ő is kivégeztetne egy csomó ártatlan embert, akkor se vége, se hossza nem lenne ennek az amúgy is értelmetlen öldöklésnek.

Kende Márk, a magyar királyi honvédség többszörösen kitüntetett hadnagya, egykori tengerészgyalogos sírva fakadt, és keservesen zokogott.

 

9. fejezet

Néhány nap múlva a hadsereg-parancsnokság váratlanul visszarendelte az egész 15. hadtestet. Ahogy megérkeztek az újabb rendfenntartó alakulatok, Márk is visszatért Szegedre. Hiába nevezték azonban ki őrszakaszparancsnoknak, át kellett adnia az embereit egy másik hadnagynak.

Márk tanácstalanul üldögélt az irodájában, mert nem kapott a parancsnokától semmiféle megbízatást, ugyanis Németh egész délelőtt Hesserrel tárgyalt.

Alighogy Hesser elindult Budapestre, a vezérkari főnök berendelte Márkot az irodájába.

- Hesser ezredes úr beszámolt a Délvidéken történtekről. Nagyon meg volt veled elégedve, és ezért felterjesztett kitüntetésre. Gratulálok.

- Nem érdemlek semmiféle kitüntetést, ezredes úr.

- Dehogynem! Megszervezted a biztonságát. Ez nagyon fontos volt neki. Egyébként mostantól más feladatot kapsz.

- Remélem, kellemesebb lesz, mint a délvidéki.

- Futártiszt leszel. Egy fém aktatáskában, amelyet a bal csuklódra bilincselünk, neked kell majd a HM meg Szeged között hozni-vinni a titkos iratokat. Két fegyveres őrmester fog kísérni. Hétfőnként felmentek vonattal Budapestre, és csak csütörtökön jöttök vissza.

- Ezek szerint minden hétfőn este, valamint kedden és szerdán egész nap azt csinálhatok Pesten, amit akarok.

- Pontosan. Azért vigyázz magadra, mert futártisztnek lenni nem veszélytelen. Bármikor megtámadhatnak. Éppen azért gondoltam rád, és nem valamelyik másik tisztre, mert te meg tudod magad védeni. Pedig most, hogy a délvidéki túra után a hadsereg-parancsnokság a legénység nagy részét egyszeriben leszerelteti vagy áthelyezi az ország más pontjaira, törhetem a fejem, hogy mit kezdjek a tisztekkel meg az altisztekkel. Alig marad valaki, akivel gyakorlatozhatnak. Így is egész nap lógni fognak.

Hétfőn, miután Márk leadta a táskát a HM-ben, hazament. A házvezetőnő volt csak otthon, anyja elment Ausztriába síelni. Márk felhívta Pesthy Jutkát, de a vizsgaidőszak miatt a lánynak nagyon sokat kellett rajzolnia, még arra sem ért rá, hogy elmenjenek valahova vacsorázni. Márk elővette Tatjána névjegykártyáját, s feltárcsázta a megadott számot. A nő rögtön emlékezett rá, és megbeszélték, hogy együtt fogják tölteni az estét.

Mivel a hadsereg megtiltotta, hogy a katonatisztek egyenruhában jelenjenek meg bizonyos szórakozóhelyeken, mulatókban és vendéglőkben, Márk felvette sötétkék öltönyét, és abban ment a kispesti Gödör vendéglőbe, amely híres volt a konyhájáról. Vacsora után taxiba ültek, és a belvárosi Hangliba vitették magukat, hogy megnézzék a mulató zenés-táncos műsorát. A zenekar közismert dzsessz-számokat játszott, a dizőz népszerű slágereket énekelt. A közönségnek tetszett a táncoskomikus meg a bűvész mutatványa is, de a legjobban két fiatal nő akrobatikus táncát tapsolták meg. A végén Tatjána odaszólt Márknak:

- Ők is oroszok. A barna hajú grófnő, a másik pedig egy tábornoknak a lánya. Néhány éve élnek csak Magyarországon, de angolul elég jól tudnak.

A műsor után a két táncosnő odaült az asztalukhoz. Bemutatkoztak Márknak, pár szót váltottak oroszul Tatjánával, majd elmentek.

- Majd, amikor már elég jól beszélsz oroszul, velük is gyakorolhatod a nyelvet.

- Az még messze van.

A mulató előtt beültek egy taxiba, Tatjána megmondta a sofőrnek, hogy hol lakik, majd megkérdezte Márkot:

- Ugye ráérsz reggelig?

Márk ugyan remélte, hogy az éjszaka további részét is a nővel töltheti, de nem számított rá, hogy a dolog ilyen simán elrendeződik.

Másnap bement a bankba ellenőrizni a számláját. Az életjáradékát több mint két éve minden hónapban átutalták neki Svájcból, így jóval több pénzzel rendelkezett, mint tiszttársai, de igyekezett nem sokat költeni, nehogy úgy érezzék a többiek, fitogtatni akarja a gazdagságát. Mihelyt megtudta, hogy a hadüzenet miatt a külföldi valutában őrzött számlákat honosítani kell, levélben megkérte a svájci bankot, hogy a pénzét ne utalják át, helyette fektessék különféle amerikai nagyvállalatok részvényeibe. Úgy gondolta, hogy a vagyona ott nagyobb biztonságban van, mintha átváltanák pengőre. Mivel már így is jelentős összeg gyülemlett fel a magyarországi számláján, nagybátyja tanácsára a pénz egy részéért GYSEV részvényeket vett. A többit készpénzben a számláján hagyta, nehogy pénzzavarba kerüljön, amennyiben hirtelen valamilyen váratlan kiadása akadna. Egyébként is megnyugtató érzés volt, mert hadnagyi fizetését így bármikor kiegészíthette.

Márk hamar kitalálta, hogy az új beosztásával járó rengeteg szabad időt hogyan töltse. Szegeden eljárt a vívóklubba, de csakis a bajtársaival vívott, a tisztek feleségével meg lányaival soha. Nem akarta, hogy valamelyik tiszttársa esetleg kifogásolja a magatartását, s emiatt kihívja párbajra, bár tudta, a kardpárbajban nem lehet meghalni. Rendszerint a tiszti klubban vacsorázott, majd ottmaradt bridzselni. A budapesti tartózkodása idején viszont rendszeresen összejött Tatjánával. Hol moziba mentek, hol színházba, hol csak vacsorázni valamelyik étterembe, utána pedig a nő lakásán kötöttek ki. Ilyenkor Márk csak reggel ment haza.

Február végén Németh ezredes így szólt, miután levette Márk csuklójáról az aktatáskát tartó bilincset:

- Baj van. A HM kémelhárítói szerint a hadtestparancsnokságunkon valaki kémkedik.

- És kit gyanúsítanak?

- Csak annyit tudok, hogy téged meg engem nem, de mindenki mást gyanúsnak tartanak. Legjobb lesz résen lenni, és minél előbb kifüstölni a hírszerzőt.

- De hogyan?

- Egyelőre fogalmam sincs. Törd te is a fejedet! Járj nyitott szemmel, figyelj mindent és mindenkit. A kémelhárítók még azt sem tudják, hogy a németeknek vagy az angoloknak dolgozik az illető. Mindenesetre megkérdezem Vaskuti-Seidl vezérezredest, hogy ő mit javasol. Majd a szerint vetjük be magunkat, hogy mit mond. Addig, fiam, maradsz futártiszt.

- Értettem.

- Most elmehetsz. Pihend ki magad! Fárasztó lehet ez a sok vonatozás.

A következő két hétben hiába kérdezte Németh ezredest, semmit sem sikerült kiderítenie. A kém nagyon ügyesen végezhette a dolgát. Mivel az idő kezdett enyhülni, délutánonként Márk vívás helyett inkább elment sétálni, és közben azon morfondírozott, hogy micsoda szerencséje van. Hiába katona, nem kell harcolnia, sőt amióta futár, arany élete van.

Nem lett volna szabad elkiabálnia a dolgot. Az egyik nap a szállodában Németh ezredes írásos üzenete várta, miszerint azonnal jelentkezzen az ügyeletes tisztnél, és készüljön fel kétnapos harctéri szolgálatra. Először azt hitte, hogy rosszul lát, de amikor ismét elolvasta az üzenetet, rájött, hogy nincs semmi tévedés a dologban. Bár fogalma sem volt, hogyan fogják eljuttatni a harctérre, teljesítette a parancsot. Felvette a durva posztóból készült, röviden komisznak nevezett egyenruhát, amelyet a harctéren viselnek a tisztek meg a legénység. Magához vette a géppisztolyt meg a szuronyt. A pisztolytáskáját a derékszíjára erősítette, majd átment a hadtestparancsnokságra.

Az ügyeletes tiszt már várta.

- Végre előkerültél. Hol a fenében csatangoltál? - kérdezte a hadnagy.

- Jó idő van, sétáltam egyet.

- Nem kérdezem meg, hogy kivel. Az öregnek szüksége van rád.

- A vezérezredes úrnak?

- Bizony. Valamilyen nagyon fontos ügy lehet a dolog mögött, mert itt hagyta a Mercedesét. A sofőr azt az utasítást kapta, hogy ha megérkezel, azonnal vigyen a lakására. A továbbiakat majd Vaskuti-Seidl személyesen közli veled.

- Mi a fenét akarhatnak tőlem már megint? - kérdezte Márk.

Az épület előtt a hadtestparancsnok sofőrje kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, mihelyt meglátta Márkot. "Nem is lehet rossz vezérezredesnek lenni" - gondolta Márk, miközben elhelyezkedett a kényelmes ülésen. Amint megálltak a hadtestparancsnok háza előtt, Márk kiszállt az autóból. A tisztiszolga közölte, hogy a tábornok úr mindjárt jön. Néhány perc múlva valóban megjelent Vaskuti-Seidl, csizmában, tiszti sapkában, egyenruháját azonban eltakarta a kincstári esőköpeny. A legénye hatalmas koffert cipelt mögötte. A hadtestparancsnok tisztelgett Márknak, valamit mondott a sofőrnek, majd beült a hátsó ülésre, Márk mellé. Miután elindultak, a vezérezredes németül szólalt meg:

- Titkos megbeszélésen kell részt vennem Belgrádban. Ezért nem mehetek a rangomhoz és a beosztásomhoz illő kísérettel. Németh ezredes úr magát ajánlotta, amikor megkérdeztem, hogy kiben lehet megbízni. Tudom, hogy többszörösen kitüntetett tiszt, és a Délvidéken azt is bebizonyította, hogy ért a biztonsági intézkedésekhez. Belgrádba menet ügyelni fog, hogy a csetnikek ne okozzanak semmiféle gondot. Értette?

- Értettem, vezérezredes úr.

- Van valami kérdése vagy javaslata?

- Igenis.

- Halljuk!

- Lehetek őszinte?

- Nemcsak lehet, de elvárom, hogy mindig az legyen.

- Értettem, vezérezredes úr. Mindjárt eszembe jutott egy komoly probléma. A partizánok nyilván tudják, hogy melyik az ön autója. Ha kiderítették, hogy most hova utazik, lehet, hogy útközben valahol már várják. Hiába ülök a tábornok úr mellett egy Schmeisserrel, ha a partizánok nehézgéppuskával megtámadnak bennünket. Mire kézbe venném a fegyveremet, mindkettőnket agyonlőnek.

- Igaza volt Némethnek. Maga nemcsak kiváló katona, de ráadásul gondolkodik is. Ritkaság az ilyesmi manapság. Egyébként ne aggódjon, ez nekem is eszembe jutott. Éppen ezért nemsokára átülünk a másik kocsimba.

- Nagyszerű. Rajtam kívül ki tud még arról, hogy Belgrádba kell mennie?

- Senki. A sofőrömnek sem mondtam még meg, hogy hova vigyen.

- Ön nagyon elővigyázatos, tábornok úr. Ha szerencsénk van, a csetnikek nem értesültek erről a titkos küldetésről.

- Nem hiszem, hogy tudják. Végeredményben Szegeden vagyunk, nem a Délvidéken. Kétlem, hogy itt is lennének kémeik.

A sofőr befordult egy mellékutcába, majd leállította a kocsi motorját, kiszállt, majd azon az oldalon, ahol a tábornok ült, kinyitotta a hátsó ajtót. Márk a másik oldalon szállt ki. A Mercedes előtt egy kétüléses Aero sportkocsi parkolt.

- Ez az a kocsi, amelyikről beszéltem - mondta Vaskuti-Seidl.

- Azt javaslom, hogy mi ketten üljünk át ebbe az autóba, viszont mondja meg a sofőrjének, hogy a Mercedesszel kövessen bennünket. Ha a partizánok mégis megtudták, hogy most Belgrádba utazik, akkor feltehetően a hivatalos kocsiját támadják meg.

- Ha viszont azt észleljük az országúton, hogy egyszer csak elkezdik lőni a Mercedest, akkor mi gyorsan hátba támadjuk őket. Velem van az oldalfegyverem, sőt az Aeróban van egy géppisztoly is. Sajnos, magyar gyártmány, nem olyan jó, mint a Schmeisser, de az is megteszi.

Vaskuti-Seidl beszélt a sofőrrel, majd beült a sportkocsi kormánykereke mögé, Márk pedig melléje. A vászontető fel volt ugyan húzva, de a kocsi két oldalára a celluloid ablakokat nem kapcsolták fel, ezért menet közben a hideg levegő az arcukba vágott, mert a tábornok olyan gyorsan vezette az autót, amilyen gyorsan csak lehetett. Közben állandóan figyelte, hogy a Mercedes követi-e őket.

Miután áthaladtak Szabadkán, Márk attól tartott, hogy arrafelé már lehetnek csetnikek, ezért ellenőrizte a fegyvereit. Már alkonyodott, de a vezérezredes nem lassított. Márk drukkolt, nehogy eléjük kerüljön egy kivilágítatlan szekér, mert a sportkocsi semmiféle védelmet nem nyújtott volna számukra, ha belerohannak. Estére elérték Újvidéket. A városból kivezető úton megállították őket az ellenőrző pontnál szolgálatot teljesítő magyar és német katonák. Az SS-egyenruhát viselő szakaszvezető elkérte a nyílt parancsot, a vezérezredes azonban egy kék borítású igazolványt vett elő. Mihelyt meglátta a katona, nagyot tisztelgett, és intett, hogy mehetnek tovább.

- Nemsokára ideér a Mercedesem - mondta neki Vaskuti-Seidl.

- Azt is átengedem, tábornok úr.

- Köszönöm - mondta a vezérezredes, és elindította az autót, majd Márkhoz fordult: - Ez már partizán lakta terület. Készüljön fel a legrosszabbakra!

Márknak hirtelen eszébe jutott, hogy milyen borzalmakon eshetett át Berkes Pali, mielőtt meghalt. "Engem legfeljebb a halálom után fogtok feltrancsírozni" - mondta magában, miközben a Schmeisser csövét a kocsi ajtajára támasztotta. Belgrád határában ismét megállították őket. Amikor az SS-őrparancsnok meglátta Vaskuti-Seidl kék igazolványát, tisztelgett, és megígérte, hogy a Mercedest is továbbengedi. Vaskuti-Seidl magabiztosan vezette a kocsit a városban, mint aki ismeri az utat az SS-parancsnokságra. Márk ebből arra következtetett, hogy a vezérezredes már bizonyára járt itt, de nem szólt egy szót sem. A tábornok leparkolta a sportkocsit az épület kovácsoltvas kerítése mellett.

- Most megvárjuk, amíg megérkezik a Mercedes.

Hamarosan megjelent az autó, és megállt mögöttük. A sofőr kiszállt, és a csomagtartóból kivette a hatalmas bőröndöt.

- Itt elválnak utjaink. Maga most szépen átül a Mercedesbe, és a sofőrrel elmegy az SS-laktanyába. Ő már járt ott, tudja, merre kell menni. Várják magukat. Maga a tiszti vendégszobában fog aludni. Holnap reggel pedig visszamennek Szegedre - mondta Vaskuti-Seidl a meglepett Márknak, majd a zsebéből elővett két borítékot. - Ebben van a szállásutalvány meg a nyílt parancs. Ezzel minden baj nélkül átjutnak az ellenőrző pontokon. Ezt a pecsétviasszal lezárt borítékot majd adja át Németh ezredesnek. Nagyon vigyázzon rá, a levél szigorúan titkos. Most pedig szálljunk ki! - mondta a tábornok, majd kezet nyújtott Márknak. - Viszontlátásra!

A Mercedes sofőrje udvariasan kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, majd beült a kormány mögé, és elindította a kocsit. Hamarosan megálltak az SS-laktanya kapuja előtt. Az őrség megnézte a papírjaikat, és tisztelegve felnyitotta a sorompót.

Másnap reggel kilenc óra körül nekivágtak az útnak. Márk egész idő alatt azt találgatta, hogy miért kellett a vezérezredesnek ilyen váratlanul és titokban Belgrádba mennie. Arra a végső következtetésre jutott, hogy Vaskuti-Seidl biztosan rájött, a németek megbízásából valaki titokban figyeli a hadtestparancsnokság működését, és időnként jelenti, hogy mi zajlik ott. A vezérezredes tehát azért ment Belgrádba, hogy megmondja a német parancsnoknak, nem kell utánuk kémkedni, hiszen szövetségesek. Márk azonban nem tudott semmiféle magyarázatot találni arra, hogy miért nem kérdezik meg a németek nyíltan, ha tudni akarnak valamit.

Délután volt már, mire megérkeztek a szegedi hadtestparancsnokságra. Ahogy Márk belépett az épületbe, meglepetten tapasztalta, hogy milyen sokan vannak szolgálatban, pedig aznap vasárnap volt. Németh segédtisztje közölte vele, hogy az ezredes reggel óta a hadtestparancsnok szobájában tárgyal a Budapestről érkezett magas rangú tisztekkel. Márk csak nagy nehezen tudta rávenni a főhadnagyot, hogy közölje az ezredessel, megérkezett, és minél előbb szeretné átadni a tábornoktól kapott borítékot.

Alighogy eltűnt a főhadnagy, egy percen belül kinyitotta az ajtót, és behívta Márkot. Németh ezredes a rangidős Késmárky vezérezredeshez irányította.

- Vezérezredes úr, Kende Márk hadnagy, alázatosan bemutatkozom, és jelentem, hogy Németh ezredes úrnak hoztam írott parancsot a hadtestparancsnok úrtól - mondta Márk, majd átadta a lepecsételt borítékot.

- Gyurikám, roppant kíváncsi vagyok, mi van benne - mondta Késmárky, miközben továbbadta a levelet Némethnek, majd Márkhoz fordult: - Maradjon itt, hadnagy úr, lenne néhány kérdésem magához.

Németh felbontotta a borítékot, elolvasta a levelet, majd lecsapta az asztalra, és felkiáltott:

- Csirkefogó gazember! Megúszta a hadbíróságot.

- Hogyhogy? - kérdezte a hadbíró.

- Nem elég, hogy Vaskuti-Seidl barátunk tegnap délután táviratban lemondott a rangjáról, most kiderül, hogy osztrák származására való hivatkozással belépett az SS-be, és a németektől mindjárt vezérőrnagyi rangot kapott.

"Szóval maga Vaskuti-Seidl kémkedett, méghozzá a németeknek" - villant át Márk agyán.

- Nem nyúlhatunk egy külföldi állampolgárhoz, aki egy idegen hadsereg tagja, és ráadásul nem tartózkodik Magyarország területén - jelentette ki a hadbíró.

Késmárky akkorát káromkodott, hogy egy huszárőrmester is elpirult volna, majd így szólt:

- Mondd fiam, volt veletek nyílt parancs?

- Amikor megállítottak az ellenőrző pontoknál, a tábornok úr csak egy kék színű igazolványt vett elő, de a németek vigyázzba álltak, és tovább engedtek bennünket.

- Az SS tábornoki karának az igazolványa. Ehhez nem kell nyílt parancs. Gratulálok, barátom, remek megfigyelő. Hatvani vezérőrnagy vagyok. A kémelhárítás helyettes parancsnoka. Pontosan ilyen emberekre lenne szükségem, mint maga.

- Tényleg a te csoportodba való. Tökéletesen beszél németül meg angolul, ráadásul látta az összes disznóságot. Tudja, hogyan működtek a vésztörvényszékek, hogyan hajtották végre a partizánparancsot Sabiában, és így tovább - mondta Németh.

- Rendben. Akkor Kendét helyezzétek át a kémelhárításhoz. Majd segít a HM-ben a szabálytalanságokat kivizsgáló bizottságnak - mondta Késmárky.

- Véglegesen is megkaphatnám? - kérdezte Hatvani.

- Tőle függ - mondta Késmárky.

- Nos, hadnagy úr? Lenne kedve átjönni a kémelhárításhoz? A legtöbb fiatal tiszt a lelki üdvösségét is odaadná, csakhogy hozzánk kerülhessen - szólt Hatvani.

- Alázatosan köszönöm a bizalmát, vezérőrnagy úr, de én csapattiszt vagyok. Nem lenne belőlem jó kémelhárító. A harctér az más. Ott pontosan tudom, hogy az az ellenség, aki orosz egyenruhát visel. Nagyon hálás lennék, ha mielőbb visszatérhetnék a hadosztályomhoz.

- Figyeljétek meg, ebből a gyerekből valamikor még nagyszerű tábornok lesz - jegyezte meg Németh.

- Megértem, hadnagy úr, de néhány hétig szükségem lesz magára. Ha utána még mindig vissza akar menni a csapatához, nem fogom marasztalni. De ha meggondolja magát, csak szóljon, és elintézem, hogy a kémelhárításnál maradhasson - mondta Hatvani.

- Köszönöm, vezérőrnagy úr.

- Holnap csomagolj össze! Boros majd elintézi az összes papírodat. Ha már nem lesz rád szükség Budapesten, visszamehetsz Sopronba, de itt is mindig szívesen látunk - szólt Németh.

- Köszönöm, ezredes úr.

- Végeztem, fiam.

Márk hétfőn elbúcsúzott a bajtársaitól, és kedden reggel felült a vonatra. Kendéné nagyon megörült, hogy a fiát áthelyezték. Abban reménykedett, hogy Márk ott marad a kémelhárítóknál, rövidesen előléptetik, elküldik a hadiakadémiára, és idővel tábornok lesz belőle.

- Marcus, vedd el valamelyik tábornoknak a lányát! Két legyet ütnél egy csapásra. Az apósod egyengetné a karrieredet, és ha lennének gyerekeid, a Kende család sem halna ki.

- Eszem ágában sincs. Elegem van a katonaságból. Ha már benne vagyok, végigcsinálom ezt a rohadt háborút, de mihelyt lehet, visszamegyek Amerikába.

- A háború nem tart örökké. Gondolj arra, hogy békeidőben milyen jó dolguk van a katonatiszteknek!

- Én annyi szörnyűséget láttam az elmúlt hónapokban, hogy nekem egy életre elég volt. S a rengeteg borzalmat pont az egyik tábornok parancsa indította el. Mivel én ilyen parancsot képtelen volnék kiadni, biztos kirúgnának a hadseregből. Akkor pedig valószínűleg már túl leszek a negyvenen. Ahhoz meg semmi kedvem, hogy akkor kezdjek valamilyen új foglalkozás után nézni.

- Mihez akarsz kezdeni?

- Először is szeretnék egyetemre menni, hogy minél többet tudjak. Még nem tudom, hogy milyen foglalkozást választanék magamnak, de azt tudom, hogy meg akarom értetni az emberekkel, nem érdemes hinni azoknak a demagóg politikusoknak, akik szép egyenruhát ígérnek nekik, s közben beleverik a fejükbe a reváns gondolatát, mert az tömegmészárláshoz és gyűlölködéshez vezet. Rá akarom venni az embereket, hogy ne irtsák egymást, inkább tisztázzák egymással a nézeteltéréseiket, és ami a legfontosabb, mindig keressék meg az áthidaló megoldásokat, aztán egyezzenek meg egymással. Szeretném megtanítani a világnak, hogy milyen értékes a béke.

- Nemes célok. De ahogy az állatvilágban nem lehet megtanítani a hímeket, hogy ne verekedjenek meg egymással a nőstényekért, úgy az embereket sem lehet lebeszélni a háborúskodásról.

- Először is az állatokat meg az embereket nem lehet egy kalap alá venni. Az állatokat az ösztöneik vezérlik, az emberek viszont gondolkodó lények, még ha sokszor buta gondolataik támadnak is. A kettő nem ugyanaz. Másodszor pedig abban bízom, hogy pár év múlva a velem egyidős katonák közül néhányan ugyanúgy fognak gondolkodni, mint én.

- Egy vagy két fecske még nem csinál tavaszt. Megrémülök, amikor így beszélsz, mert attól félek, hogy te is elkezdesz politizálni, mint apád.

- Amíg egyenruhát viselek, nem fogok nyíltan politizálni. De mihelyt vége a háborúnak, lehet, hogy politikus leszek. De az is lehet, hogy az írói vagy az újságírói pályát választom.

- Te tudod. De én, ha a helyedben lennék, mégiscsak tábornok szeretnék lenni.

Miközben Márk a vizsgálóbizottság munkáját segítette, megkezdődött a második magyar hadsereg kitelepítése az orosz frontra. A következő hetekben százával hagyták el az országot a több tucat vagonból álló katonavonatok. A szerelvényeket nem bombázták, így emberéletben alig esett kár, viszont a partizánok folyton megrongálták a síneket, és emiatt a vonatok rengeteget vesztegeltek a nyílt pályán, ami természetszerűleg a katonák idegeire ment. Mérgükben a németek kirendelték az ukrán önkénteseket a vasútvonalak mellé, és bejelentették, ha nem intézik el a partizánokat, őket fogják megtizedelni. Eközben a magyar légierőktől is kiküldtek néhány műszaki tisztet, hogy megfelelő leszállóhelyeket keressenek a bombázóknak, a felderítőknek meg a vadászoknak.

A vizsgálóbizottság végül elsimította a délvidéki atrocitások ügyét. Mivel Vaskuti-Seidl vezérezredest, a főbűnöst még tanúnak sem lehetett beidézni, mindenki vele takaródzott. A bizottság döntése alapján Hesser ezredest nyugdíjazták, a vésztörvényszékeken ítélkező tiszteket pedig kitüntették, majd azonnal áthelyezték a gyalogsághoz, és utasították őket, hogy Ukrajna megszállt területén szervezzék meg a partizánvadászatot.

Miután feloszlatták a bizottságot, Márk visszament Sopronba a 307. gyaloghadosztályhoz. Visszakapta régi szakaszát, és munkáját ott folytatta, ahol decemberben abbahagyta. Május elején megérkezett a HM-ből két hadbíró, hogy tájékoztassa a tisztikart, hogyan kell értelmezni a partizánparancsot, miszerint az orosz fronton nemcsak a partizánokat kell majd felkoncolni, hanem azokat is, akik támogatják, rejtegetik, etetik vagy ápolják őket. Bár majdnem minden tiszt kérdezett valamit, a hadbírók nem adtak egyértelmű választ. Ebből többen arra következtettek, hogy bizonyos esetekben szabadon dönthetnek majd a helyszínen.

Az egyik magyar vezérkari tiszt ötlete alapján kísérletképpen három ukrajnai repülőtéren gyalogosokkal vetették át a biztonsági szolgálatot a légierők őrszázadától. Ezért május közepén három hónapos harctéri szolgálatra jelölték ki a soproni első zászlóalj első, második és harmadik századát. Mivel Márk szakasza az első századnak volt része, neki is mennie kellett. A különítmény egy teljes szerelvényt kapott. A tiszteket a két személykocsi fülkéiben kettesével helyezték el, a legénységet viszont tehervagonokban szállították.

Egy hétig tartott az út a végcéljukig. A fiatal tisztek egyelőre lelkesedtek a frontszolgálatért, mert nem sejtették, hogy mennyire visszaveti majd az őrszolgálat és az azzal járó tétlenség a laktanyában kellőképpen kiképzett gyalogság erőnlétét. Álmukban sem jutott eszükbe, hogy a katonáik előbb-utóbb elpuhulnak, mert a kondíciójuk megtartásához szükséges gyakorlatozásra nem lesz lehetőségük. Azt azonban helyesen gondolták, hogy kényelmesebb dolguk lesz, mintha az első vonalban kellene hadakozniuk az oroszokkal.

Az utazás ideje alatt Kiss zászlóaljparancsnok kidolgozott a tisztjeivel egy rendszert, hogy a partizánok ne igazodhassanak ki az őrség mozgásán, és két őrjárat között ne lopakodhassanak be a repülőgépek közé. Elhatározták, hogy állandóan változtatni fogják az őrjáratok útvonalát és időzítését. Egyetlen őrszemet sehová sem állítanak, hogy az odalopakodó partizánok ne vághassák el hátulról a torkát. Ehelyett két vagy három katonát fognak kiállítani. Arra is gondoltak, hogy a partizánoknak nem kell feltétlenül felrobbantaniuk a repülőgépeket ahhoz, hogy komoly kárt okozzanak. Elég megrongálniuk a legfontosabb alkatrészeket, és akkor a motor már fenn, a levegőben áll le. Ha ez bekövetkezik, akkor elképzelhető, hogy a repülőgép lezuhan, a személyzet pedig elpusztul.

 

10. fejezet

Négy nap múlva eljutottak Gorodokba. Márknak a városnév hallatán hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen itt került sor arra az ütközetre, amelyről kisgyermekkorában annyit hallott az apjától. Szinte maga előtt látta régi lakhelyüket, a laktanyát, ahol az őrség épületének falán domborművet állítottak a gorodoki csatában elesett magyar huszárok emlékére.

Végcéljuktól még legalább háromszáz kilométerre voltak, de az állomásparancsnok közölte, hogy az egész napot ott kell tölteniük, mert a partizánok felrobbantották a hidat, és amíg tart a helyreállítás, szünetel a vasúti forgalom. Amíg a többiek az állomáson őgyelegtek, vagy a kupékban kártyáztak, Márk egy üveg szilvapálinkáért cserébe kölcsönkért az ott állomásozó német gépkocsizó gyalogosoktól egy oldalkocsis motort, majd így szólt barátjához:

- Gyere, Pista! Keressük meg a régi csatateret, ahol apám vitézségi érmet szerzett az első világháborúban.

Könnyűszerrel megtalálták a régi lövészárkokat.

- Megvan a véleményem az egykori magyar hadvezetésről. Bődületes marhaságot követtek el. Nézd, a terep teljesen alkalmatlan lovasrohamra! - szólt Pataky.

- A fafejű tábornokok mégis nekizavarták a huszárokat az orosz géppuskáknak meg a drótakadályoknak - jegyezte meg Márk.

- Kíváncsi vagyok, hogy más hadseregnek is voltak-e ilyen tökkelütött tábornokai.

- Mi az hogy! Ehhez hasonló tragédia történt a Krímben, 1854-ben. Apám sokat mesélt az angol könnyűlovasság balaklavai rohamáról. A két csata között az volt a különbség, hogy a magyar huszárok végül elfoglalták az orosz állásokat, bár rengetegen odavesztek.

- Vajon állítottak-e domborművet az angoloknak? - szólt Pataky.

- Ezt nem tudom, de az biztos, hogy a haditudósítóik között volt egy azóta híressé vált költő, úgy hívják, hogy Tennyson, a keresztnevére már nem emlékszem. Ő a hőskölteményében megénekelte az angol könnyűlovasság halálmegvető bátorságát.

A hidat csak másnapra állították helyre, így a vonat csak akkor folytathatta útját. Kijevben szintén egy napot kellett várniuk. Márk Kulichhal kiment a városba, és tudatták a magyar parancsnoksággal, hogy különítményüknek az állomáson utánpótlásra lenne szüksége.

Miután elhagyták Kijevet, az első század kirakodott annak a mezővárosnak az állomásán, ahol a KP 318-as rejtjelű repülőtér volt. A második meg a harmadik század viszont továbbment Harkov felé. Pár nap múlva Márk belátta, hogy hiába gyakorolta Tatjánával az oroszt, Ukrajnában azért nem érti meg a helybelieket, mert azok ukránul, és nem oroszul beszélnek.

A légierők parancsnoksága egy egész bombázó osztályt irányított a repülőtérre, ezért fontos volt a folyamatos védelme. Egyelőre azonban csak néhány futárgép szomorkodott a mezőn. Amikor meglátta a repülőtér-parancsnok a gyalogosokat, azonnal kifejezte nemtetszését. Szerinte a légierők őrszázadai nagyszerűen el tudták volna látni a feladatot. Kovács Béni főhadnagy, a bombázók műszaki tisztje viszont örült a bakáknak, mert így az őrszázad katonáit befoghatta egyéb feladatok elvégzésébe.

- Az öreg Caproni 135-öseinket már régen ki kellett volna selejtezni. Előre rettegek a gondolattól, hogy valamelyik repülőláda felszállás közben ledobja az egyik hengerfejet vagy az egyik légcsavarját, és ezer kiló bombával a fedélzetén lezuhan a futópálya közepén. Már otthon is vesztettek el a fiúk hengerfejet meg légcsavart, de mivel nagyon ügyesek, eddig még egyik sem törte össze a gépét. Itt viszont ezer kiló bomba lesz velük - magyarázta a főhadnagy a tiszti étkezdében az újonnan érkezetteknek.

Tóth százados a megérkezésük után azonnal megszervezte a mozgó őrséget. Az első éjszaka Márk szakasza kezdte meg a huszonnégy órás szolgálatot. A következő nap pihentek, s mielőtt újra szolgálatba léptek, a következő huszonnégy órát készültségben töltötték. Ilyenkor a katonáknak a fegyverüket mindig a kezük ügyében kellett tartaniuk, és csak a kijelölt helyeken tartózkodhattak.

Idővel megjelentek a repülőgépek. Elsőnek négy Heinkel 111-es távolfelderítő szállt le, de ezeket rövidesen áthelyezték Kurszk környékére. Később Debrecenből elindult kilenc bombázó, de csak nyolc érkezett meg, mert a kilencediknek Szatmárnémeti felett lerepült az egyik hengerfeje, és kénytelen volt visszatérni kiindulópontjára.

- Én megmondtam a Wright testvéreknek, hogy gyártsanak inkább biciklit, mert a masinájuk nem fog repülni, de nem hallgattak rám. Láttátok, hogy milyen torzszülött lett belőle? - magyarázta Kovács főhadnagy este a tiszti étkezdében gyalogos barátainak.

- Ne dilizz, Béni! Olyan vagy, mint egy vénasszony. Nem olyan rosszak ezek az öreg ládák. Bandival már harmadszor fordul elő, hogy az egyik hengerfej külön utakon akar járni. De ő tudja, mit kell ilyenkor tennie, nemsokára itt lesznek ők is - mondta Varjas százados, az osztályparancsnok helyettese.

- Jó, jó de mi lesz, ha ugyanez ezer kiló bombával a fedélzetén történik meg? - kérdezte Béni.

- Azt is megoldjuk - válaszolta Varjas.

A következő nap a nyolc Caproni minden baj nélkül felszállt, és a nap folyamán tizenhatezer kiló bombát dobott le Uriv és Voronyezs környékére. Utána Béni szerelői egész éjszaka dolgoztak, mert az orosz légvédelem és a vadászok két gépet megrongáltak. A Capronikat nem a földi hadsereg támogatására tervezték, de ezt a feladatot a jól képzett, bátor fiatalemberekből álló személyzetük és a minden dicséretet megérdemlő szerelőgárda munkája miatt sikeresen el tudták végezni.

Néhány nappal később a partizánok hajnalban tűzpárbajba keveredtek Kulich szakaszával a raktárépületeknél. Szerencsére senki nem halt meg, senki nem sebesült meg, senki nem esett fogságba, viszont rettenetes nagy volt a zaj.

Mivel egy-egy nap rendszerint kétszer szálltak fel a bombázók, hajózó személyzetük naponta legalább hat órán át kockáztatta az életét, bár többnyire veszteség nélkül tértek vissza. Részben azért, mert ócska, öreg gépek fedélzetén ültek, részben pedig azért, mert ki voltak téve az orosz vadászok meg a légvédelmi tüzérség állandó támadásának. Márk hamarosan rájött, hogy bombázókat repülni a legveszedelmesebb feladat a háborúban. Gyalogos tisztként ő eddig legfeljebb néhány órát töltött kimondottan életveszélyben.

Amikor megint Márk szakasza volt szolgálatban, éjszaka Vitek szakaszvezető az embereivel elfogott két ukránt, amint robbanószerekkel a kezükben a repülőgépek között mászkáltak. Mivel pisztoly is volt náluk, egy percig sem volt vitás, hogy partizánok. Az érvényes rendelkezések értelmében Tóth százados a repülőtér mögött sortűzzel már majdnem kivégeztette őket, de a területi parancsnok, egy csendőrezredes, nyilvánosan akarta felakasztani őket. Tóth félt ugyan, hogy akkor a helybeliek a magyar hadsereg ellen fordulnak, de az ezredes hajthatatlan volt. Egyik altisztjének megparancsolta, hogy akassza fel a két partizánt, az egységtől pedig, amely elfogta őket, megkövetelte, hogy nézze végig a műveletet. Az őrmester csak azért volt képes végrehajtani a parancsot, mert előtte alaposan leitta magát. A két fiatal partizán ugyanis az utolsó percig kegyelemért könyörgött. Az eset után Márk, Pataky és Vitek megegyeztek, ha valaki megint megközelíti a gépeket, azt azonnal agyonlövik, vagy hagyják futni, mert még egy akasztásnak nem akarnak tanúi lenni.

Másnap Weich táborszernagy hadserege támadásba lendült, ezért a bombázók három bevetést hajtottak végre. Közben leszállt a repülőtéren nyolc Junkers 52-es szállítógép. Breslauból páncéltörő lövedékeket vittek az arcvonal mögé, az AC 18-as és a CF 27-es szükségleszállóhelyekre.

- Visszafelé sebesülteket hozunk - mondta a német parancsnok kávézás közben a többieknek a tiszti étkezdében, amíg a szerelők feltöltötték a gépeket.

A meteorológus megmondta, hogy milyen idő várható ott, ahova menniük kell, majd a nyolc gép folytatta útját. Késő délután azonban csak hat szállt le tankolni.

- Mi történt a másik kettővel? - kérdezte Kovács Béni a németeket.

- Azon az átkozott CF 27-en összetört a futómű. A fiúk nem tehetnek róla.

- Mi lett velük? Megsebesültek?

- Á, dehogy. Ők is itt vannak. Mi visszük őket haza.

- Hals und Beinbruch! Kéz- és lábtörést, ahogy a magyarok mondanák egymásnak.

Este a tiszti étkezdében a fáradt pilóták a felsőbb vezetést szidták:

- Az istenit a hülye fejüknek. Még azt sem tudják, mit akarnak bombáztatni velünk. Háromszor változtatták meg a célpontot a bevetésen. Úgy éreztem magam, mint a taxisofőr, akinek részeg az utasa. Most ide menjek, most oda, de mégse ide, hanem oda. A végén szóltam Zolinak, hogy kapcsolja ki a rádiót. Megbombáztuk az utolsó célpontot, és eljöttünk.

- Engem meg lebarnított egy ütődött pifke. Azt mondta, hogy rossz célpontot támadtunk meg. Szerinte Uriv mellett a ruszki tüzérséget kellett volna bombázni. Mivel tábornok volt, nem vitatkoztam vele. Képtelenek kidolgozni valamilyen praktikus rendszert, amellyel azonosítani lehetne a célpontot.

- Vadászkíséretet nem adnak, de azt akarják, hogy menjünk be ötven-hatvan kilométerre az orosz vonalak mögé. Tegnap kilőtték a jobb motoromat. Már szinte láttam magam a hadifogolytáborban, de valahogy sikerült hazasántikálni.

- Ne tojjatok be! Már megbeszéltem az öreggel, hogy ezentúl legfeljebb húsz-harminc kilométerre megyünk a vonalak mögé. Háromnegyed tank benzinnel indulunk, hogy nagyobb bombaterhet vihessünk. Így mindenki jól jár. Remélem, az a sok marha vezérkari nem fúrja meg az ötletet - mondta az osztályparancsnok.

Aznap éjjel Kulich szakasza volt szolgálatban, ezért a hajnali lövöldözés során elfogott három partizán felakasztását nekik kellett végignézni. Utána rögtön híre ment, hogy a parancsot végrehajtó őrmester öngyilkos lett. A tiszti étkezdében Tóth százados kifakadt:

- Az istenit ennek a barom Hitlernek. Miatta kell a partizánokkal vesződnünk.

- Hogy érted ezt?

- Mikor bevonultak a németek az első ukrán faluba, a helybeliek virágcsokrokkal fogadták őket, mert azt hitték, hogy felszabadul Ukrajna. A sok marha SS viszont értésükre adta, hogy vigyázat, ők felsőbbrendűek. Minthogy a muzsikokkal úgy bántak, mint az állatokkal, azok elkezdtek lázongani. Mit csináltak erre a pifkék? Lemészárolták a hangadókat. Ezek után a muzsikok azt mondták, hogy ezeknél még Sztálin is jobb, és beálltak partizánnak. Ahelyett, hogy az SS-be álltak volna be.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy ha a németek a megszállt területeken nem hódítóként, hanem felszabadítóként viselkedtek volna, akkor most nem mi, hanem az ukrán hadsereg harcolna a vörösökkel? - kérdezte Márk.

- Pontosan.

A partizánokkal majdnem minden éjjel összeütközésbe kerültek. A megegyezés értelmében Márk emberei időnként lelőttek egyet, Kulich szakasza viszont továbbra is inkább foglyul ejtette a partizánokat, a kerületi parancsnok pedig a kivégzőosztaggal agyonlövette őket, mert az akasztást senki sem vállalta. A helybeliek annyira fel voltak háborodva, hogy az egyik éjjel megöltek két katonát, és a rettenetesen megcsonkított holttestüket a repülőtér végén, az árokban hagyták. Amint megtalálta őket az őrjárat, a kerületi parancsnok az embereivel megszállta az egyik falut, és megparancsolta nekik, hogy mind a nyolcvan embert öljék meg, a tizenkét házat pedig gyújtsák fel.

- Ennek mi fogjuk meginni a levét - mondta Tóth századparancsnok, s ezért elrendelte, hogy katonáinak attól kezdve tilos bármiféle kapcsolatot fenntartani az ukránokkal. Bár később két repülőkatona megcsonkított holttestére bukkantak a repülőtér melletti árokban, s ezért a területi parancsnok megint mészárlást akart rendezni, a repülőtér parancsnokának és Tóth századosnak együttes erővel sikerült lebeszélni róla.

Június utolsó napjaiban váratlanul megjelent kilenc Héjával egy vadászosztály, másnap pedig négy vadonatúj Caproni Debrecenből. A kötelék parancsnoka azonnal jelentette, hogy a Kárpátok felett leállt az ötödik gépnek az egyik motorja, ezért a pilóta visszafordult, de rövidesen a másik motor is bedöglött, így a gép lezuhant. A bombázók egyébként nagyon megörültek, amikor megtudták, hogy a vadászok majd kísérik őket, hiszen a magyarok Héjái sokkal modernebb vadászgépek, mint az oroszok Ratái, a magyar pilóták pedig jóval gyakorlottabbak, mint az oroszok.

Boldogságuk azonban nem tartott sokáig. Kiderült ugyanis, hogy a Héják túl gyorsak a Capronikhoz képest, így a vadászok nem tudtak a bombázók közelében maradni. Nehezen tudták összeegyeztetni, hogy úton a célpont felé hol, mikor és hogyan találkozzanak a vadászok meg a bombázók, bár nagy ritkán sikerült lelőni a Héjáknak egy-egy orosz vadászt.

Július hatodikán a bombázók két hullámban támadták Voronyezs környékét. Ezúttal az orosz légvédelmi tüzérek meg a vadászok olyan hevesen álltak ellen, hogy öt Capronit súlyosan megrongáltak, és ezért ki kellett őket vonni a forgalomból. Béni szerelői egész éjjel dolgoztak, hogy másnap reggelre üzemképes állapotba hozzanak nyolc gépet. Az elavult masinákat naponta kétszer vetették be, de csak az osztályparancsnok meg a helyettese szállt fel kétszer, a többiek csak egyszer repültek egy nap. Bár a gépét egyik bombázó sem törte össze, többen elvesztettek hengerfejeket, sőt egyszer Varjas gépének az egyik légcsavarja leesett felszállás közben ezer kiló bombával a fedélzetén. A mozgó őrségnek viszont meglett az eredménye. A partizánok alig tudtak kárt okozni a repülőgépekben.

Mivel július vége felé áthelyezték a bombázókat Sztarij Oszkol környékére, hogy közelebb legyenek az arcvonalhoz, Kiss zászlóaljparancsnok is oda helyezte harcálláspontját. Kovács Béni, a szerelők meg Tóth százada azonban maradt a KP 318-as repülőtéren, amely magyar parancsnokság alatt álló tankoló állomás lett, mert a németek elvállalták a Capronik karbantartását. Mihelyt elvonultak a bombázók, a partizánok elkezdték robbantani a vasútvonalat, így a lőszer- és élelmiszerszállítmányok gyakran napokra elakadtak. Márk szakaszának kellett volna az erdőből kiűzni a partizánokat, de napokkal később sem sikerült teljesíteni a feladatot. Végül az egyik felderítőgép megfigyelője észrevette, hogy az erdőből kis füst száll fel. Azonnal bejelölte a térképén a koordinátákat, és megadta a repülőtérieknek. Márk nyomban elindult a szakaszával, és bekerítették a partizánokat. Nyolcat megöltek, köztük két nőt. Két honvéd viszont megsebesült, ráadásul az egyik súlyosan. Őt eljuttatták a kijevi kórházba.

Egy másik alkalommal, amikor szintén körülzártak egy tábort, az összes partizánt lemészárolták. Csak egy tíz év körüli kislányt hagytak életben a honvédek, mert egyikük sem volt hajlandó a gyereket partizánnak tekinteni. Sőt a szanitéc még be is akarta kötni sebesült lábát, de amikor letérdelt mellé, a kislány a szoknyája alól előrántott egy kézigránátot, és a tizedessel együtt felrobbantotta magát. Ettől kezdve a katonák kegyetlenül megöltek mindenkit egy-egy partizántáborban. A három hétig tartó partizánvadászat testileg-lelkileg nagyon megviselte Márkot és az embereit. A területi parancsnok viszont jó munkájukért felterjesztette Márkot, Patakyt és Viteket kitüntetésre. Mikor megérkeztek a gongok, Márk javasolta, hogy tizenkét közkatonáját tüntessék ki.

A partizánvadászatot Kulich szakasza folytatta. A partizánok azonban mindjárt az első alkalommal tőrbe csalták őket, és a szakasz felét lemészárolták. Hamarosan megjelent Vári százados, aki a Délvidéken hadbíróként tevékenykedett, s ezért a vizsgálóbizottság javaslatára a hadsereg-parancsnokság Ukrajnába küldte partizánvadász századparancsnoknak. A legénységét a katonai börtönökből verbuválták. Azt ígérték ezeknek a katonáknak, hogy ha partizánvadászként leszolgálnak fél évet, a büntetésüket elengedik, utána pedig visszamehetnek az eredeti egységükhöz. A tapasztalatok szerint azonban körülbelül ötven százalék esélyük volt rá, hogy élve megússzák a hat hónapot.

Szeptember elején elkezdték szervezni a 307. hadosztály első, második és harmadik századának hazatelepítését. Tóth századparancsnok, aki nem szívesen ült repülőgépre, Márkot bízta meg, hogy az egymotoros futárgéppel, amelyet valamelyik szabadnapos bombázó pilóta szokott repülni, menjen el Sztarij Oszkolba, és beszélje meg a tennivalókat, majd hozza el az írott parancsokat.

Amikor Márk felvette a zöld színű zsávoly kezeslábast, Kovács Béni megjegyezte:

- Egészen emberformád van repülőruhában. Nehogy eszedbe jusson az irataidat magaddal vinni. A dögcédulád elég.

- Jó, hogy mondod. Egyébként a következő életemben repülő leszek.

Márk pilótája Varjas Johnny, a bombázóosztály parancsnokának helyettese lett.

- Mi van Johnny, fuvaros lettél? - üdvözölte Béni a századost, amikor megérkezett.

- Rám fér egy kis pihenés. Tegnap rojtosra lőtték a gépemet. Nagyon hiányzol, Béni. A németek nem értenek a Capronihoz.

- Keressetek egy archeológust! Az talán tud a pifkéknek segíteni.

- Majd keresünk. Mondtátok a rádión, hogy lesz egy utasom.

- Igen. Márkot kell elvinni Sztarij Oszkolba, a holnapi vicinálissal meg vissza kell hozni.

Varjas felhörpintette a kávéját, elbúcsúzott Bénitől, és intett Márknak, hogy menjenek ki a futópályára. Márk még sosem ült ilyen kis repülőgépen. Egyébként is csak egyszer utazott a levegőben, még Amerikában, amikor apjával New Yorkból elment Philadelphiába.

- A hátsó ülésbe ülj! Ha nekem háttal vagy, és azt látod, hogy Iván szemtelenkedik, a forgatható géppuskával ijesztd meg! Az ülés mellett van négy tele dobtár.

- Komolyan gondolod?

- Nem, csak vicceltem. Ez a kis jószág olyan lassú, hogy ha Iván ötszáz méterre lenne tőlünk, egyszerűen elfordulok. Ő viszont nem tud gyorsan korrigálni. Hatalmas kört kell leírnia ahhoz, hogy újra puskavégre tudjon bennünket kapni. Kilencvennyolc százalék esélyünk van rá, hogy időben elfordulunk.

- Azért kíváncsi vagyok erre a géppuskára. Ilyet még nem láttam.

- A fiúk szerint nem sokat ér. Innen eltalálni vele egy Ratát olyan, mint amikor az alacsonyan támadó repülőgépekre lövöldöz valaki a földről.

Mivel tiszta volt az idő, Márk nagyon élvezte, hogy a magasból látja az alattuk elterülő tájat. Hamarosan leszálltak egy repülőtéren. Nagy volt a forgalom a magyar vadászok és felderítők gépei miatt. Varjas bevitte a postát a repülőtér-parancsnoknak, majd megvárták, amíg feltankolják a gépüket.

- A következő repülőtéren állomásoznak a stukások meg egy magyar vadász század. Ezeknek is én viszem a postájukat.

- Úristen, mennyi bomba!

- Ne félj, estére mind elhordják a zuhanóbombázók. Ők a legszorgalmasabbak.

- Félelmetes, ahogy zárt kötelékben közelednek a repülőtér felé. Hányan vannak? - kérdezte Márk.

- Tizenhatan. A következő megállón most nem szállunk le. Csak fölülről megnézem a terepet, mert az öreg egy romboló századot akar odatelepíteni. Egyébként innen már csak tizenöt kilométerre van a front.

Egy darabig lassan köröztek, de Varjas hirtelen az orrára állította a gépet, és zuhanórepülésben közeledett a föld felé.

- Baj van?

- Ruszki vadászok.

Márk egy darabig nézte az eget, végül ő is észrevette a feléjük közeledő öt fekete pontot.

- Jó szemed van. De honnan tudod, hogy orosz vadászok és nem a mi gépeink?

- Megismerem őket. Ezek Raták. Méghozzá a legrégebbi típusból. Ha van elég benzinjük, a végén még kikezdenek velünk. Adj le egy rövid sorozatot azzal az átkozott géppuskával, mert lehet, hogy rájuk kell ijeszteni.

- Lőni tudok vele, de kérdés, hogy célozni is tudok-e. Remélem, nem rajtam múlik, hogy megússzuk élve.

- Ha azt látod, hogy ötszáz méterre van valamelyik, kiabálj!

- Jópofa vagy! Honnan a fenéből tudjam, hogy milyen közel vannak?

Még alig fejezte be Márk, amit mondani akart, megjelent az egyik vadász, és géppuskatüzet zúdított rájuk. Varjas éles bal fordulót vett, így az orosz nem talált.

- Vigyázz! Itt a másik! - kiáltotta Márk.

Varjas ismét fordult, így ez az orosz is elhúzott felettük.

Hiába próbálkozott Márk, csak nem tudott eredményesen visszalőni.

- Ezek a dögök úgy terelgetnek minket, mint a birkát. Mindjárt az első vonalak fölött leszünk.

Közben elkezdték őket lentről is lőni, de szerencsére azok sem találták el őket.

- Már orosz terület fölött vagyunk.

Közben az öt vadászgép közül három kiengedte a futóművét, leeresztette a fékszárnyait, s miután lelassítottak, közrefogták a kis gépet.

- Minket ugyan nem fogtok el. Csinálok egy jobb fordulót, és visszamegyünk a vonalaink felé. Vagy összeütközünk, vagy sem. Te meg kapd őket puskavégre! Talán megijednek, és hazamennek.

- Rendben - mondta Márk, és betett egy új dobot a géppuskába.

- Most! - kiáltotta Varjas, majd hirtelen levette a gázt, és leeresztette a fékszárnyat.

Szinte megálltak a levegőben. Az egyik vadászgép szürkére festett hasa olyan közel került Márkhoz, hogy úgy érezte, elérné a kezével. Azonnal beleeresztett egy hosszú sorozatot.

Pillanatok alatt eltűnt a többi Rata. Varjas gázt adott, és ötven méter magasan folytatták útjukat.

- Eddig megúsztuk.

Épp egy orosz lövészárok fölött repültek, amikor hirtelen meglátták, hogy balról egy nehézgéppuska nyomjelző lövedékei elérik a gépet. Váratlanul leállt a motor.

- A jó édesanyjukat - mondta Varjas, miközben letette a gépet a gyepre.

Gurultak néhány métert a füvön, aztán megálltak. Márk megrémült a csendtől.

- Mindjárt kiderül, milyen gyorsan tudsz futni - mondta Varjas, miközben ledobta a bekötő hevedereket a válláról, és kirúgta az ajtót. - Gyere!

Márk lába azonban nem mozdult. Először azt hitte, hogy beleakadt a hevederbe, de amint lenézett, látta, hogy csupa vér a nadrágja.

- Eltaláltak. A géppuskával egy darabig fel tudom tartani Ivánt. De te ugorj ki, és fuss! Semmi értelme, hogy mind a kettőnket kinyírjanak.

- Várj, mindjárt kiszedlek.

- Menj inkább, úgysem tudnék rálépni a lábamra. Legalább téged ne fogjanak el.

Varjas nekiiramodott. Márk lehajolt, de a gerince körül éles fájdalmat érzett. Összeszorította a fogát, és nagy nehezen elérte a dobtárat. Az ablakon keresztül látta, hogy néhány orosz futólépésben közeledik a gép felé, viszont tudta, hogy a géppisztolyukkal abból a távolságból még nem találhatják el. Miközben egyfolytában káromkodott, a géppuskával rövid sorozatokat adott le, hogy megállásra kényszerítse az ellenséget. Ugyanakkor a másik lövészárokból kiugrott öt-hat magyar katona, és megindult a repülőgép felé, majd automata fegyvereikkel tűz alá vették az oroszokat.

- Maga olyan jól bánik avval a géppuskával, mint egy gyalogos - mondta az őrmester, amikor odaért Márkhoz.

- Baka vagyok én is, az istenfáját - felelte Márk, de érezte, hogy már a beszéd is nehezére esik.

Kiráncigálták a gépből, majd a katonák meg sem álltak vele a lövészárokig. Amikor Márk kissé magához tért, egy hordágyon feküdt. A szanitéc a lábát kötözte, egy másik katona pedig az infúziós üveget tartotta. Varjas komor tekintettel figyelte.

- Veled sem repülök többet - mondta neki Márk.

- Mit akarsz? Más ezer pengőt fizetne egy ilyen sebért. Nem kell többet itt maradnod, otthon pedig udvarolhatsz az ápolónőknek. Még szerencse, hogy a lábadat találták el, mert ha el akarnak szaladni előled, nem tudod utolérni őket.

Márk ismét elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért a német tábori kórházban, első dolga volt lerántani magáról a takarót. Tudni akarta, hogy megvan-e mindkét lába. Fellélegzett, amikor látta, hogy igen, bár az egyiken hatalmas kötés éktelenkedett.

Ahogy magához tért, a szomszéd ágyon fekvő sebesült hívta az ápolót. Hamarosan belépett a kórterembe egy fehér köpenyes tiszt.

- Látom, jobban van, hadnagy úr. Maradjon nyugodtan, és ne mocorogjon, mert nagyon sok vért vesztett - mondta az orvos.

- Mi lesz a lábammal?

- Meggyógyul. Szilveszterkor már úgy fog táncolni, mint egy parkett-táncos.

- Az jó, mert eddig nemigen tudtam táncolni.

A tábori kórházban, amely néhány kilométerre volt az első vonal mögött, csak a könnyebb eseteket látták el. A súlyosan sérült katonákat elsősegélyben részesítették, s aztán továbbküldték őket egy jobban felszerelt kórházba. Márkkal is közölték, hogy Kijevbe viszik. Miután adtak neki egy erős fájdalomcsillapító injekciót, hordágyon betették a betegszállító autóba két német tiszt mellé. Az egyik teljesen eszméletlen volt, így Márk csak a másikkal tudott beszélgetni. Neki is a lába sebesült meg, ráadásul mind a kettő. A fájdalomtól sokat szenvedtek, de zokszó nélkül tűrték a rázós utat a szükségleszállóhelyig. A futópálya mellett már legalább tíz hordágy várakozott, de további sebesültek érkeztek. Jó egy óra múlva leszállt egy Junkers 52-es, s akkor elkezdték felvinni a repülőgép fedélzetére a hordágyakat, s bajonettzárakkal rögtön rögzítették őket.

Két óra múlva értek Kijevbe. Márkot a kórházban a többi repülőssel helyezték el. Német szobatársa, akinek amputálták az egyik lábát, egyfolytában pisztolyért könyörgött, mert főbe akarta magát lőni. Márknak ilyenkor mindig szegény Berkes Pali jutott az eszébe, s ettől nagyon elszomorodott.

Másnap délelőtt az orvos alaposan megvizsgálta Márkot, majd egy óra múlva két ápoló tolókocsin begurította a műtőbe. Már kezdték elaltatni, mikor Márk németül, de osztrák kiejtéssel így kiáltott:

- Inkább hagyjon meghalni, de a lábamat ne vágja le!

Mikor magához tért, ismét fellélegzett. Mindkét lába megvolt.

- Gratulálok. Óriási szerencséje volt. Az egyik lövedék kis híján megsértette az idegeket. A másik lövedék a térde alatt átment a lábán. Egy centiméteren múlt, hogy nem roncsolta szét a térdét. December végére azonban teljesen felépül - mondta az orvos, amikor bement hozzá a kórterembe.

- Köszönöm, doktor úr.

- Ne nekem köszönje, hanem az őrangyalának. Egyébként a következő vonattal hazamehet.

Három nappal később Márkot is feltették a kórházvonatra. Varsóban megálltak, aztán Breslauban kirakták a sebesülteket. Márk egy igen kellemes, jól felszerelt kórházba került. Nem értette azonban, hogy miért nem küldték tovább Magyarországra.

- Miért akar maga Magyarországra menni? - kérdezte az orvos.

- Mert magyar vagyok. A magyar hadseregben szolgálok.

- Bocsánat. A kezeslábasa miatt eddig mindenki azt hitte, hogy a német légierők tisztje. Még lázálmában is németül beszélt.

- Ráadásul folyékonyan. Igaz, osztrák akcentussal, ugye?

- Valóban. Elnézését kérem. Azonnal intézkedem.

Márkot másnap feltették arra a Junkers 52-esre, amely teljes terheléssel amúgy is Budapestre ment volna, hogy gyakorolja a navigációt.

 

11. fejezet

Miután a repülőgép leszállt Mátyásföldön, a légierők betegszállító autója a Királyhágó utcai tiszti kórházba vitte Márkot. Legnagyobb meglepetésére külön szobát kapott. Pár nap múlva elmagyarázták az ápolónők, hogyan használja a mankót, és megengedték, hogy kimenjen a folyosóra. Amikor megtudta az egyik ápolónőtől, hogy két szobával odébb egy repülőtiszt fekszik, akit Varjasnak hívnak, azonnal meglátogatta.

- Szóval mégiscsak előkerültél. Az a hír járta, hogy meghaltál. Hiába mondtam, hogy elvittek a kijevi kórházba, senki sem hitte el. Hogy van a lábad?

- A doki azt mondta, hogy egyelőre megtarthatom.

- Marha nagy mázlid van.

- Képzeld, kiderült, hogy a lövedéket, amit kiszedtek belőlem, nem az a ruszki lőtte belém, aki a légvédelmi géppuskájával eltalálta a motort, hanem az egyik Rata. Vagyis légi harcban sebesültem meg. Ezért még Kijevben, amikor teljesen hülye voltam a sok fájdalomcsillapítótól, rám akasztottak a pifkék egy harmadosztályú Sas-rendet.

- Ne mondd! Tudod, hogy te vagy az első baka, aki Luftwaffe kitüntetést kapott?

- Pedig így volt. De te hogy kerültél ide?

- Szóltak, hogy hat pilóta menjen haza, mert vadonatúj gépeket kaptunk, és el kell hozni őket Sztarij Oszkolba. Én is jelentkeztem, mert nagyon fentem rájuk a fogamat. Ugyanis nem akármilyen gépekről volt szó, hanem a Heinkel 111-esekről. Egy német Junkers hozott minket. Útközben azonban valami baja történt a gépnek, és kényszerleszállás közben összetört az egyik futómű. Mind a hatan megsebesültünk. Volt, aki könnyebben, volt, aki súlyosabban. Én agyrázkódást kaptam. Azt mondta az orvos, hogy még két napig maradjak itt, pedig már mennék vissza repülni.

- Eddig is szimuláltál, hogy maradhass, mert tetszenek az ápolónők. Hogy kaphattál agyrázkódást, amikor csak abból lehet pilóta, akinek a feje fültől fülig elefántcsont?

- Az orvos is ezt mondta.

- Mit tudsz a fiúkról?

- A KP 318-ason marha nagy lövöldözés volt. Kovács Béni is súlyosan megsebesült. Itt van a földszinten. Majd ő elmeséli, mi történt.

Másnap Varjas látogatta meg Márkot a szobájában.

- Holnap már hazamehetek, aztán vihetem a Heinkel 111-est ki a frontra.

- Ilyenek vagytok ti, repülők. Nem zavar benneteket, hogy Iván állandóan célba lő rátok? - kérdezte Márk.

- A pilótáknak a szenvedélye a repülés. Rosszabb, mint a kártya, a cigaretta és az alkohol együttvéve. Azért, hogy repülhessünk, mindenre képesek vagyunk - mondta búcsúzóul.

Két nappal később az ápolók megengedték Márknak, hogy lemenjen Kovács Bénihez. A főhadnagy nagyon rossz bőrben volt.

- Hát veled mi történt? - kérdezte Márk, mikor belépett a kórterembe.

- Összebarátkoztam a bakákkal, de kiderült, hogy rossz társaságba keveredtem. Tüdőlövést kaptam, de állítólag már túl vagyok az életveszélyen. Egy-két hét, és teljesen egészséges leszek.

- Mégis, mi történt?

- Aznap este, amikor elindultál Varjassal arra a bizonyos kéjutazásra, leszállt tizenöt szállítógép. Németek, magyarok meg két olasz. Hadianyagot vittek a frontra. Már késő volt, ezért ott éjszakáztak. Hajnalban megtámadott minket egy csomó partizán. Mivel át kellett nézni a gépeket, egész éjjel a műhelyben voltam. Épp kiléptem az ajtón, mikor megjelent két géppisztolyos ruszki, és tüzet nyitottak rám. Azt hiszem, én lőttem le az egyiket, de a másik engem talált el. Patakyék aztán elintézték őket.

- Nagy volt a veszteségünk?

- A te szakaszod elég jól megúszta. Csak Vitek sebesült meg a combján. Ugyanazzal a repülőgéppel vittek minket Kijevbe. Azt mesélte, hogy Kulich szakasza hat embert vesztett, a harmadik szakasz pedig tizennégyet. Szerencsére nem esett el mind, legalább a fele csak megsebesült. Az embereid állítólag nyolc partizánt megöltek, négyet pedig elfogtak. A századparancsnokotok másnap biztos kivégeztette őket.

- Nem mondom, jó nagy cirkusz lehetett.

A következő héten Márkot hazaengedték, de rendszeres időközönként vissza kellett mennie ellenőrzésre. Kendéné nagyon örült, hogy a fia otthon van, és rettenetesen kényeztette. Márk viszont nehezen tűrte a gipszet a lábán, borzasztóan viszketett a bőre. Az ápolónő azt javasolta, hogy egy hosszú kötőtűvel nyúljon be a gipsz alá, és azzal vakaródzzon.

November elején végre levették a gipszet a lábáról, és akkor beutalták az Irgalmasokhoz súlyfürdőre. Márk legnagyobb bánatára ezúttal nem udvarolhatott az ápolónőknek, mert azok mind apácák voltak. Amikor végre kiengedték, botra támaszkodva ugyan, de már tudott járni. Felhívta telefonon Tatjánát, és attól kezdve megint rendszeresen találkoztak.

Márk biztos volt benne, hogy mire teljesen felépül, a háború is befejeződik. A német hadsereg ugyanis elérte Sztálingrádot, és mindenki azt gondolta, hogy miután a németek elfoglalják a várost, megnyílik az út a kaukázusi olajmezőkig, tehát az oroszoknak békét kell kötniük. Az események azonban másként alakultak, és Márknak 1943 januárjában újra szolgálatba kellett lépnie.

Akkor már a 307. hadosztály lényegében csak a törzsből és az első zászlóalj három századából állt. Ezért a felsőbb vezetés úgy határozott, hogy kiképzőegységet létesít Sopronban. Az első zászlóalj harcedzett, gyakorlott legénységének nagy részét előléptették tisztesnek, vagyis őrvezetők, tizedesek és szakaszvezetők lettek, a legjobbakat pedig tiszthelyettesi iskolára küldték. Mivel a sorköteles fiatalok esedékes évfolyamát a szokásos október helyett már kora tavasszal behívták, közülük sokat Sopronba, a 307. hadosztályhoz irányítottak.

Minthogy a harmadik szakasz a legkeményebb harcokban is igen csekély veszteséget szenvedett, Márk altisztjei, Pataky őrmester és Vitek szakaszvezető a maximumot követelték a fásult újoncoktól. Ennek az volt az oka, hogy a partizánvadászatok során sok tapasztalatra tettek szert, így tudták, milyen fontos a kemény, alapos kiképzés. Ahol lehetett, az újoncok viszont elszabotálták a munkát, és akkor lógtak, amikor tudtak. Egyesek nem mérték fel, milyen veszélyesek a fegyvereik, mások pedig nem figyeltek a magyarázatokra.

Például amikor Pataky arra tanította az egyik újoncot, hogyan kell a kézigránátot eldobni, az majdnem a másvilágra küldte. A kiképző és a tanítvány részére ástak egy nagy lövészgödröt, hogy onnan dobják el a gránátot. Persze először nem éles, azaz robbanóanyaggal töltött kézigránátot használtak, hanem olyat, amelyiknek a belseje fából készült ugyan, de körülbelül olyan nehéz volt, mit az igazi. Miután a honvéd már többször ügyesen eldobta a fa gránátot, Pataky úgy gondolta, itt az ideje, hogy az újonc megismerkedjen a valódival. A katona habozás nélkül, ahogy tanították, kihúzta a biztosítószöget, elkiáltotta magát, hogy huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, de aztán véletlenül elejtette a kézigránátot. Pataky villámgyorsan felkapta, és egy hirtelen mozdulattal kidobta a lövészgödörből, majd lerántotta az újoncot a gödör fenekére. A robbanás homok- és kavicsesőt zúdított rájuk. Szerencsére az ijedségen kívül más bajuk nem történt. Mikor azonban a kedélyek lecsillapodtak, Pataky nem hagyta annyiban a dolgot.

- Ha még egyszer ilyet csinálsz, fiam, kitagadlak a családból - mondta, majd egy másik éles gránátot nyomott a katona kezébe. - Tessék, másodszorra talán sikerül.

Pataky később bevallotta Márknak, hogy a barátnője aznap este találta az első ősz hajszálat a fején.

A doni veszteségek hatalmas űrt hagytak a magyar tisztikarban. Nagy hiány keletkezett bizonyos fegyvernemek kötelékeiben, különösen a tüzérségnél meg a páncélosoknál, de a légierőknél is kritikus lett a helyzet. Ezért a ludovikásokat korábban avatták fel, a tiszti iskolán pedig folyamatosan ment a tartalékos tisztek kiképzése. Május elején, amikor befejeződött az alapkiképzés, Márkék átadták a legénységet a frissen képzett új tisztikarnak meg az altiszteknek. Az ezred új nevet kapott, s a katonák elindultak az orosz harctérre.

A kiképzők egyáltalán nem bánkódtak amiatt, hogy a jól képzett legénységet elvitték, hiszen nagyon jól tudták, hogy sokkal jobb kiképzőnek lenni Sopronban, mint szakaszparancsnoknak a fronton.

Márk és a század másik két tisztje, az orosz frontot megjárt Kulich és Fekete Miki, a fiatal zászlós, gyakran vitázott egymással a háborúról meg a hadvezetés hiányosságairól.

- A sztálingrádi vereség mellékes epizód volt. A németek majd összeszedik magukat, és letarolják Ivánt - jelentette ki Kulich.

- Eddig még nem voltam kinn a fronton, így nem tudom, mi a helyzet. Nem tudok hozzászólni. A hírek szerint az oroszok előretörnek, a haditudósítóink viszont minden nap azt közlik, hogy a jelentéktelen helyi betörést csapataink ismét elreteszelték. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent - szólt Fekete.

- Szerintem azt jelenti, hogy a mieink futnak, a ruszkik meg kergetik őket. Néha aztán megállnak mély lélegzetet venni, mire a haditudósítók kijelentik, hogy a jelentéktelen helyi betörést csapataink elreteszelték - jegyezte meg Márk.

- Ne mondj már ilyet, a hírszolgálat nem hazudik! - szólt közbe Kulich.

- Ha nem hazudna, a németek még mindig Moszkva kapuit döngetnék, már régen elfoglalták volna Sztálingrádot, a második magyar hadsereg még mindig tartaná a Don vonalát, nem lenne annyi halottunk meg sebesültünk, a kórházaink pedig üresen állnának - felelte Márk.

Fekete jobbnak látta, ha nem kapcsolódik bele a két gyakorlott, harcteret járt tiszt vitájába.

- Ne mondd már, hogy tényleg olyan súlyos veszteségeket szenvedtünk - szólt Kulich.

- Bár neked lenne igazad! Nem látod, hogy nincs elég hivatásos tiszt? Nem jöttél még rá, hogy minket azért nem zavarnak ki a frontra, mert van gyakorlatunk, és jobban ki tudjuk képezni a szerencsétlen újoncokat, mint a gyorstalpalón végzett tartalékosok?

- Túl sötéten látod a helyzetet.

- Az lehet, de szerintem Hitlernek most kellene békét kötnie, amíg a hadserege ellenséges földön áll. Ha az amerikai ipar elkezdi támogatni Ivánt, a háború kimenetele kizárólag azon fog múlni, hogy van-e elegendő szállítóeszközük.

- A tengeralattjárók kordonja miatt nem lehet nagy konvojokkal átjönni az óceán túlsó oldaláról.

- Emlékszel Varjas Johnnyra? Együtt voltunk a kórházban. Ő mesélte, hogy a távolfelderítők már tavaly nyáron találkoztak amerikai gyártmányú vadászgépekkel. Az Air Cobrák gyorsak, fordulékonyak és komoly a fegyverzetük. Szerencsénkre az oroszok nem tudták megoldani az oxigénellátó rendszereiket. Ezért elég, ha a mieink felemelkednek ötezer méter fölé. Az Air Cobra nem tud utánuk menni. Johnny fél, hogy ha a bombázók ellen bevetik őket, akkor a Caproniknak jóéjszakát. Szerencsére a ruszki tábornokok is ugyanolyan tökkelütöttek, mint a mieink.

- Egy-két vadászgép nem számít! Ettől még vastagon megnyerhetjük a háborút.

- Nem érdemes erről tovább vitatkozni. Majd meglátjuk, mi lesz - szólt közbe Fekete.

Néhány nappal később Márk megtudta Tóth százados írnokától meg Vitek szakaszvezetőtől, hogy Kulich önként jelentkezett a frontra, de amikor Tóth figyelmeztette, hogy számítson rá, a parancsnoka majd biztosan partizánvadászatra osztja be, Kulich meggondolta magát.

Márk, aki nem a laktanyában lakott, hanem a belvárosban bérelt magának szobát, nem udvarolt senkinek. Ehelyett sokat járt moziba meg a vívóklubba. Elég gyakran utazott Budapestre, és akkor mindig felkereste Tatjánát. Jól megértették egymást, bár tudták, hogy kapcsolatuk nem fog örökké tartani.

Kendéné viszont ismét elhatározta, hogy megnősíti a fiát, ugyanis már mindegyik barátnőjének voltak unokái. Minthogy eddigi kísérletei kudarcba fulladtak, végül elfogyott a türelme, és nyíltan közölte Márkkal, záros határidőn belül meg kell nősülnie. Ezért Márk a nagybátyjához fordult segítségért. Péter megértette unokaöccse gondját, és kerek-perec megmondta a húgának, hogy hagyja békén Márkot. Kendéné valóban nem nyaggatta többé a fiát, de nem hagyta annyiban az ügyet. Valahányszor megérkezett Sopronból Márk, anyjánál éppen mindig ott volt egy-egy jó családból való leányzó, aki angolul vagy olaszul tanult tőle, vagy csak társalogni jött hozzá. Amikor Márk már elunta a dolgot, attól kezdve nem jelezte előre, hogy mikor érkezik. Így megkímélte magát a kínos találkozásoktól, és nem kellett újabb és újabb nőkkel megismerkednie.

Május közepén nem hívtak be több újoncot, Patakyt ideiglenesen a tiszthelyettesi iskolára vezényelték kiképzőnek, Márkot pedig Budapestre rendelték. Legnagyobb meglepetésére ideiglenes parancsnoka Péter lett. A különítmény tagjai, mind iskolázott és több nyelven beszélő tisztek, tolmácsoltak és kalauzolták a Nemzetközi Vöröskereszt által felkért, semleges országokból való kriminológiai bizottság tagjait.

A szakemberek előzőleg a katyni és a vinnitsai tömegsírokat vizsgálták néhány hétig. Márkot egy svéd törvényszéki bíró mellé osztották be, mert a vendég nagyszerűen beszélt angolul. A bizottság tagjai főképp svédek és svájciak voltak, bár néhány spanyol, portugál és dél-amerikai is részt vett a munkában.

A bíró annyira hatása alatt volt a látottaknak, hogy Márknak megállás nélkül a szörnyűségekről mesélt:

- Képzelje, Katynban 4250 lengyel katonatiszt holttestére bukkantunk. Minden egyes áldozatot alaposan megvizsgáltak az embereink illetve a német kriminológusok, hogy megállapítsák a nevét, a rangját, valamint a halál beálltának hozzávetőleges időpontját.

- Mikor ölték meg a szerencsétleneket?

- Minden jel arra mutat, hogy az oroszok akkor követték el a katyni mészárlást, amikor megszállták Galiciát, vagyis 1939 végén.

- Biztos, hogy a ruszkik ölték meg őket?

- Holt biztos. A német szakemberek már tavaly megállapították a vinnitsai tömegsírnál, hogy milyen módszereket alkalmazott az NKVD. 1937 körül ott főként azokat az ukránokat ölték meg, akik a szabad Ukrajnáról mertek álmodni. Név szerint nem tudni, kik voltak az áldozatok, de legalább húszezer ember van eltemetve a tömegsírban. A bolsevisták játszóteret létesítettek fölötte. Képzelje, az áldozatoknak hátrakötötték a kezét, és mindegyiket tarkón lőtték.

- Rettenetes - jegyezte meg Márk, miközben arra gondolt, hogy mi lehetett borzalmasabb, amikor valakit tarkón lőnek, vagy az, ahogy Berkes Palinak meg a román tanítónőnek kellett meghalni.

- Azért jöttem el Ukrajnából, mert nem bírtam tovább nézni a szörnyűségeket, a tömegsírokat meg a háború borzalmait. De szeretném törvény elé állítani ezeket a gyilkosokat, csak azt nem tudom, felelősségre fogja-e egyáltalán valaha valaki vonni őket - magyarázta a bíró Márknak.

- Milyen bíróságra gondol?

- Az 1928-as párizsi szerződés értelmében háborús bűnösökként nemzetközi bíróság elé kellene állítani ezeket a barbár vadállatokat.

- És ki emelne vádat ellenük?

- Először tisztázni kellene, hogy melyik törvénycikk ellen vétettek, ugyanis háromféle háborús bűncselekmény létezik. Az első a béke elleni bűntett. Ezen az alapon csak azokat lehet elítélni, akik a háborút vagy a fegyveres konfliktust kezdeményezték. A második bűntett a háború szabályainak, vagyis a genfi egyezménynek a megszegése. Ide tartoznak a polgári lakosság elleni bűncselekmények, a gyilkosság, a kitelepítés, a túszszedés, a szabadrablás és a városok meg a falvak oktalan lerombolása, továbbá a hadifoglyokkal való embertelen bánásmód és a kivégzésük is.

- Ez bizony elég hosszú lista - szólt Márk, mert eszébe jutottak a sabiai események meg az ukrajnai területi parancsnok, aki egy egész falut kiirtott.

- Várjon csak! Ez még nem minden. A harmadik rész kimondja, hogy az emberi jogok elleni bűntettnek minősül a tömeges kivégzés, a kényszermunka, a kitelepítés, valamint a politikai illetve vallási csoportok üldözése békében vagy háborúban. A katyni és a vinnitsai barbárokat mind a második, mind a harmadik törvénycikk alapján el lehetne ítélni.

- Nagyszerű. Csak az a kérdés, hogy ki emeljen vádat.

- Háború esetén a győztes fél. Szeretnénk azonban a törvényeket módosítani, hogy a győztes felet is bíróság elé lehessen állítani.

- A katyni tömeggyilkosság miatt személy szerint kit vonna felelősségre?

- Hirtelen nem tudom megmondani, bár az igazságérzetem azt diktálja, hogy a borzalmakért valakinek felelnie kell. Elsősorban tehát Sztálin a főbűnös, de azt az NKVD parancsnokot, aki utasította az embereit, hogy végezzék ki a lengyeleket, szintén bíróság elé állítanám. Talán még azokat is, akik az ítéletet végrehajtották.

- Ezek szerint bíróság elé állítana minden katonát, aki megöli az ellenséget?

- Attól függ. Mivel csatában ölni majdhogynem önvédelem, ezért senkit sem lehet felelősségre vonni, aki ott gyilkol. De azt, aki a csatát elindította, bíróság elé állítanám.

- A tábornokokat is?

- Lehet. Nem tudom. De annyi biztos, hogy aki támad, az az első törvénycikk szerint háborús bűnös.

- A tábornok ugyanolyan katona, mint én. Megkapjuk a parancsot, aztán végrehajtjuk. Pont. Ha nekem megparancsolják, hogy irtsam ki a partizánokat, kiirtom őket, különben két választásom van. Vagy a partizánok ölnek meg, vagy kivégeznek parancsmegtagadásért.

- A törvényellenes parancsokat nem szabad végrehajtani.

- Nincs jogi diplomám, tehát óriási kockázatot vállalnék magamra, ha egy parancsra azt mondanám, hogy törvényellenes. Egyébként a legtöbb közlegény még írni, olvasni sem tud valami jól, nem várható el tőlük, hogy meg tudják különböztetni a törvényes parancsot a törvényellenestől.

- A törvény nem ismerete nem mentség.

Mivel Márk nem tudta meggyőzni a pacifista bírót, hogy nem lenne szabad vádat emelni az összes katona ellen, beadta a derekát, és elvitte a Gundelbe vacsorázni a HM-től kapott élelmiszerjegyekkel. 1943-ban még senki nem vette komolyan a jegyrendszert, de az igen nagyra becsült külföldiek esetében vigyázni kellett a kísérőknek, hogy mindent a szabályok szerint intézzenek.

Másnap Márk elmesélte a nagybátyjának, miről beszélgetett a bíróval.

- Jó lesz megszívlelni a tanácsait, mert az ember sohasem tudhatja, mikor akarnak háborús bűnöst faragni belőle. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy a párizsi egyezmény előtt már volt valamilyen törvény, amelynek alapján néhány német politikust 1920 körül háborús bűnösként perbe fogtak, de a német bíróság felmentette őket. Ezután született meg az 1928-as szerződés - jegyezte meg Péter.

- Mi legyen, ha a svéd megint vitát kezdeményez?

- Nyugodtan vitatkozz vele, csak ne sértsd meg!

A következő napokban a bíró a főváros nevezetességeivel ismerkedett, és meglátogatott néhány mulatót. Különösen az Arizonában érezte jól magát. Az elutazása előtti napon pedig Márk elvitte Óbudára a Síposhoz vacsorázni. Márk ugyan igyekezett elkerülni minden vitát, de amikor a bíró azt magyarázta, hogy azokat a katonákat, akik a kivégzőosztag tagjaként részt vesznek a partizánok legyilkolásában, egytől egyig emberölés vádjával perbe fogná, Márk nem hagyta szó nélkül.

- Bár nem vagyok ügyvéd, elvállalnám a védelmüket.

- Elvesztené a pert. Amikor öt katona jogerős bírói ítélet nélkül agyonlő egy oszlophoz kötözött, védtelen embert, akkor ez vitán felül gyilkosság.

- Mind az öt katonát elítélné?

- Természetesen.

- Pedig ez igazságtalan lenne.

- Miért?

- Mert az egyik feltétlenül ártatlan.

- Az lehetetlen.

- Pedig így van. A hadseregben pontosan meghatározott szabályok szerint történik a kivégzés. Éppen azért, hogy egyik katonát se lehessen gyilkossággal vádolni.

- Hogy érti ezt?

- Egy tiszthelyettes megtölti a fegyvereket, viszont az egyik puskába vaktöltényt tesz. Aztán odateszi őket az állványra, és kimegy a fegyvertárból. A katonák tehát töltve kapják meg a puskájukat, a závárzatot viszont nem szabad kinyitniuk. Az altiszt nem tudja, melyik katonánál van a vaktölténnyel töltött puska. A kivégzés után a katonák visszateszik a puskákat az állványra, és kimennek a helyiségből. A tiszthelyettes, aki nem tudja, hogy melyik katona melyik puskát használta, megtisztítja a fegyvereket, és visszateszi őket az állványra. Mivel senki nem tudja, ki lőtt vaktölténnyel, egyik katonát sem lehet elítélni. Igazam van?

A bíró elgondolkozott, majd megjegyezte:

- Magából nagyszerű ügyvéd lenne. Ha vége lesz ennek az őrültségnek, jöjjön el hozzám Svédországba. Legyen a vendégem. Megígérem, nem fogja senki háborús bűnökkel vádolni - mondta búcsúzóul, majd barátságosan megölelte fiatal tolmácsát.

Amit Péter előre megmondott, bekövetkezett. A németek vereséget szenvedtek El Alameinnél, az Afrika Korps stratégiai szempontokra hivatkozva visszavonult Észak-Afrikából, a szövetségesek ipari erejének a fölénye pedig egyre nyilvánvalóbbá vált. Mivel Márk szerint ez már a vég kezdete volt, szerette volna tudni, hogy amennyiben a tengelyhatalmak valóban elvesztik a háborút, mi történik Magyarországon. Ugyanaz, ami 1919-ben? Nehéz szívvel tért vissza Sopronba. Régi szakaszából csak Vitek szakaszvezetőt találta ott.

- Egy darabig neked is oktatni kell a tartalékos tiszti iskolán, mint Pataky őrmesternek, de megígérem, hogy ha visszajöttök, megkapod a szakaszodat. Tudom, milyen jól megvagytok egymással - közölte a zászlóaljparancsnok Márkkal.

Márk Siófokon töltötte a nyári szabadságát, anyja legnagyobb bánatára azonban nem a MAC-ban, hanem a KMYC-ben lakott, és az ötórai teákat messze ívben elkerülte. Amikor egy hétre Pataky is megjelent, a két fiatalember mindenhova civilben ment. Nagyszerűen érezték magukat. Mindketten tudták, hogy előbb-utóbb visszaküldik őket az orosz frontra, és folytatniuk kell a kíméletlen partizánvadászatot. Mussolini bukása és a szicíliai partraszállás azonban váratlanul érte őket.

- A végén még az olasz frontra kell mennünk, és az angolokkal meg az amerikaiakkal kell verekednünk, mint apámnak - szólt Pataky.

- A te apád melyik ezredben szolgált?

- A Kanizsai gyalogezredben volt szakaszvezető.

- Remélem, nekünk nem kell az Isonzónál hadakozni, mint nekik.

- Szívesebben harcolnék a Tommykkal, mint a ruszkikkal. Talán maradt bennük egy kis lovagiasság. Azt viszont láttuk, hogy Iván milyen műveletlen barom.

- Ne hidd! Lehet, hogy most már ők is olyan vadak, mint az oroszok. Mindegy, mert a háború így is, úgy is kész pokol. Rengetegen meghalnak, még többen megnyomorodnak. Csak azért harcolok, hogy független maradjon Magyarország. És bízom benne, hogy élve megúszom.

- Tulajdonképpen minek tartod magad, amerikainak vagy magyarnak?

- A magyar hadsereg tisztjeként esküdtem fel, és még akkor sem leszek hitszegő, ha beledöglök. De ha vége a háborúnak, és még élek, feltétlenül leszerelek, és amilyen gyorsan csak lehet, visszamegyek Amerikába. Európának pedig még a közelébe sem jövök. Az emberek áradoznak az európai kultúráról, a műveltségről és a hagyományok ápolásáról, közben utálják egymást a különféle nemzetek, és a legdurvább módszerekkel irtják egymást. Amerika a magamfajta egyszerű embernek való. Ott tudtam, hogy mit lehet, és mit nem.

- Értem. De előbb éljük túl a háborút.

- Képezzük ki a katonáinkat olyan jól, amennyire csak lehet, és bízzunk benne, hogy majd vigyáznak ránk a fronton. Most viszont az a kérdés, hogy hová menjünk ma este - mondta Márk.

Másnap délelőtt Péter is megérkezett Siófokra. Azonnal megrendelte a vacsorát a KMYC-ben, hogy kettesben lehessen az unokaöccsével.

- Szerinted mi a helyzet Olaszországban? - kérdezte Márk az asztalnál.

- Nem tudom. Úgy látszik, a szicíliai partraszállás megzavarta a magyar hadvezetést. Egyesek arra számítanak, hogy a szövetségesek nem fognak a Balkánon partra szállni, mások viszont esküsznek rá, hogy a szicíliai akció csak csel volt, az igazi támadás igenis a jugoszláv tengerpart felől várható.

- Logikusnak látszik, hiszen az olasz csizma túl keskeny front lenne, és a szövetségesek csak hatalmas veszteségek árán tudnák végigverekedni magukat rajta.

- Igazad van. Nyilván ezért döntött úgy a vezérkar, hogy a hadsereg krémjét itthon tartja, hátha kialakul a déli front, bár a németek egyre több katonát követelnek tőlünk.

- Végül is mit gondolsz, lesz olasz front?

- Fogalmam sincs.

Vacsora után Péter a MAC-ba ment, Márk pedig Patakyval megszokott helyükre, a Bálnába. Pár nap múlva aztán elköszöntek egymástól. Patakynak a jutasi tiszthelyettesi iskolába, Márknak viszont Nagykanizsára kellett utaznia.

A tartalékos tiszti iskola étkezdéjében az oktatók szinte minden nap éjszakába nyúló vitákat folytattak a stratégiáról.

Bartos, a tüzérek egyik oktatója állandóan azt hangoztatta, hogy szerinte bizony lesz déli front.

- Miből gondolod? - kérdezte egy híradós főhadnagy.

- Gondolkozz egy kicsit! A kurszki páncélos csata után az egész magyar hadsereget vissza kellett volna vonni a Kárpátok gerincére, és ki kellene építeni egy bevehetetlen védővonalat. Emiatt a szövetségesek kénytelenek lesznek partra szállni a Balkánon, hogy hátba támadhassák a védővonalat.

- Szerintem nem. A jugoszláv tengerpart csupa szikla.

- Figyeld meg, a szövetségesek meglepetésszerűen Olaszországban fognak partra szállni, mint akik tényleg végig akarnak verekedni a keskeny olasz fronton. Aztán majd egyszerűen felbukkannak a Balkánon.

Bartosnak csak félig volt igaza. A szövetségesek tényleg partra szálltak Olaszországban, de a Balkánon már nem jelentek meg. A magyar hadvezetés azonban azt gondolta, hogy a szövetségesek valójában a Balkánon fognak partra szállni, és egyfolytában ígérgette a németeknek, hogy további csapatokat fog küldeni az orosz frontra. Miután elesett Nápoly és Kijev, az orosz frontról pedig csak rossz hírek érkeztek, a magyar hadvezetés tovább hitegette a németeket.

1943 decemberében elhatározták, hogy a 307. hadosztályt kiküldik az orosz frontra. Ehhez azonban tizenháromezer megfelelően kiképzett és felszerelt katonára volt szükség. Ezek előteremtése viszont nagyon lassan ment.

Márk visszakerült Sopronba, és visszakapta a szakaszát. A kiképzők azonban rendkívül nehezen boldogultak az idősebb tartalékosokkal, a fiatal önkéntesekkel és az ország legkülönbözőbb pontjairól érkező, a hadsereg többi részéből átirányított, gyengébben kiképzett csapatokkal.

A tiszti étkezdében mindenki a háború alakulását latolgatta. A társaság nagy része Ludovikát végzett, így értettek a stratégiához. Minthogy a magyar sajtó sorozatos győzelmekről számolt be, a BBC viszont ugyanazokat az eseményeket óriási vereségként jelentette be, a tisztikar inkább a vezérkarból kiszivárgó hírek alapján ítélte meg a helyzetet.

- Úgy látom, stabilizálódott az olasz front - közölte Tóth százados fiatal tisztjeivel a vacsoránál.

- Szerintetek mégiscsak lesz déli front? - kérdezte Fekete Miki, az első szakasz parancsnoka.

- Nem hiszem - szólt Márk.

- Miért?

- Ha a szövetségesek valóban akarták volna a balkáni frontot, már régen partra szálltak volna.

- Ami késik, nem múlik. Hallottam, hogy a hadiakadémia egyik tanára még értekezést is írt arról, hogy a szövetségeseknek mennyivel egyszerűbb dolguk lenne, ha a Balkánon szállnának partra, és nem akarnák magukat végigverekedni Olaszországon. Kifejtette, hogy a jugoszláv partizán hadsereg már komoly erőt képvisel, és segíthetné az expedíciós hadsereget. Ráadásul a jugoszláv területen tartózkodó német csapatok főként gyalogság, tüzérségük meg páncélosaik nincsenek, ezért könnyű lenne velük elbánni. Szerinte a német csapatokat megerősíteni az elavult magyar vasútvonalakon szinte a lehetetlenséggel határos, mert Jugoszlávia tele van partizánokkal - mondta Tóth.

- Hiszem, ha látom - mondta Márk.

Miután elesett Monte Cassino, Anziónál pedig partra szálltak a szövetségesek, a déli front elmélete teljesen megbukott. A magyar vezetés azonban nem akarta a legjobban képzett csapatait az orosz gőzhenger útjába állítani, és tovább hitegette a németeket. Egy idő után azonban Hitlernek ebből elege lett, és 1944 márciusában megszállta Magyarországot.

Mivel a 307. hadosztály nem volt teljesen felszerelve, a felét 218. és 219. gyalogezred néven azonnal útnak indították Oroszországba, Márk zászlóalját viszont ott tartották Sopronban. Egyrészt azért, mert a hadosztály színe-javának minősült, másrészt azért, mert a tisztek nagy része megjárta a frontot, és pótolhatatlan kiképzőknek bizonyultak.

Amikor 1944. április elején a győri helyőrséget áthelyezték a frontra, ideiglenesen a 307. hadosztály első zászlóalját telepítették oda, hogy az őrizze az ipari létesítményeket. A győri laktanya ugyanis majdnem kiürült, csupán egy őrszakasz tartózkodott benne.

Az első két nap Márk szakasza őrizte a Rába Műveket. Amikor azonban az a hír járta, hogy a szlovák partizánok beszivárogtak az országba, és fel akarják robbantani a dunai gátakat, Kiss zászlóaljparancsnok az első századot bízta meg a gátak őrzésével, mert ehhez a feladathoz szerinte ők értettek a legjobban. Márk szakasza járőrözött a gátakon, de nem találkozott a partizánokkal.

Április közepén aztán az amerikai 25. bombázó osztály megtámadta a Rába Műveket. A bombázás alatt Márk szakasza nem messze a vasútállomástól épp pihenőben volt a laktanyában. Mihelyt elcsendesedett a környék, Tóth azonnal riadóztatta az embereit, hogy ők is vegyenek részt a mentési munkálatokban. Hamarosan kiderült, hogy sok a halott, így az összezúzott, megcsonkított holttestek elszállításában is részt kellett venniük. Elesett ugyanis a 2. század fele, de sok német katona is életét vesztette, sőt a győri lakosok közül is sokan meghaltak, illetve megsebesültek. Az anyagi kár is óriási volt.

A városparancsnokságnak szánt hadijelentésekből megtudták, hogy az amerikaiaknak nyolc négymotoros repülőgépét viszont lelőtték a magyar vadászok és a légvédelmi tüzérek.

- Lehet, hogy ugyanazt a gépet a vadászok is, meg a tüzérek is magukénak mondják - jegyezte meg Tóth az esti eligazítás után.

A zászlóalj lelkileg teljesen összeomlott az óriási veszteségek miatt. Bár a tisztek és az altisztek mindent megpróbáltak, nehéz volt lelket verni a katonákba.

Április végén Márk felutazott Budapestre, hogy felköszöntse anyját a születésnapján. A nagy vendégeskedés előtti este beállított Péter, így hármasban vacsoráztak. Márk nagybátyja igen gondterheltnek látszott. Húga nógatására végül bevallotta, mi aggasztja.

- Marcusékat kiküldik a frontra.

- Jézus Mária! Mi lesz veled, fiacskám?

- Biztos? Eddig mindenki azt mondta, hogy Sopronban maradunk kiképző egységnek.

- Sajnos nem. A tárgyalások holtpontra jutottak a németekkel. Nincs más választásunk, mint a teljes mozgósítás. Tegnap végérvényesen eldöntötték a nagyokosok, hogy a 307. hadosztályt elindítják Oroszországba, méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet.

- Alig van néhány emberünk. A második század fele elpusztult Győrben. Honnan a fenéből kapunk katonákat?

- Majd megint átirányítanak hozzátok különböző egységeket. Főleg azokat az alakulatokat fogjátok megkapni, amelyek a többi hadosztálynál gyenge teljesítményt nyújtottak. Újabb tartalékosokat hívnak be, az ő tudásukat viszont előbb fel kell frissíteni. Nem irigyellek benneteket.

Rossz hangulatban fejezték be a vacsorát. Miután Péter elköszönt, Kendéné nem tudta megállni, hogy ne jegyezze meg:

- Meg kellett volna nősülnöd, Marcus. Mi lesz a családdal, ha elesel?

Márk jobbnak látta, ha nem válaszol. Jó éjszakát kívánt, és bement a szobájába. "Mit érdekel engem a család, ha már nem élek," gondolta, s ezzel a megnyugtató tudattal aludt el.

Péter rossz híre igaznak bizonyult. A hadosztály legjavát, Kiss zászlóalját azonnal visszavonták Győrből, és a helyére egy nagy veszteségeket szenvedett, demoralizált ezrednek a maradékát küldték.

A normandiai partraszállás után napnál világosabbá vált, hogy a németek kénytelenek bizonyos csapatokat visszavonni az orosz frontról, a helyükre pedig magyarokat akartak küldetni. A magyar hadvezetés azonban az elitet a Kárpátok védelmére próbálta visszatartani, s ezért a felkészületlen 307. hadosztályt irányította a frontra. A tisztikar tudta, hogy a legénység kiképzése hiányos, de nem tehetett semmit. Hiába kérte a hadosztályparancsnok, hogy adjanak még egy kis időt a kiképzésre, a legfelsőbb parancsnokság hajthatatlan volt.

 

12. fejezet

A győri vérontás után Kiss egyformán osztotta szét a gyakorlott katonákat a három század között. Így mindegyik századba kerültek gyakorlott katonák is, meg félig kiképzett újoncok is. A tapasztalt, harcedzett katonák aztán kézbe vették az újonnan érkezetteket, és igyekeztek beavatni őket a katonáskodás rejtelmeibe. Márk volt a legszerencsésebb, ugyanis az ő szakaszát jelölték ki felderítőnek, ezért megtarthatta régi embereinek a felét. Hamarosan megkezdődött a bevagonírozás. Mivel Márk szakaszának lett a feladata a légvédelem, gyári csomagolásban kaptak két svájci gyártmányú Oerlikon légvédelmi géppuskát. Ezeket nekik kellett felszerelni az oldalfalak nélküli, úgynevezett pőrekocsira. Amikor kibontották a ládákat, Vitek rémülten sietett Márkhoz.

- Hadnagy úr, alázatosan jelentem, ezekhez a rohadt géppuskákhoz nem adtak magyar nyelvű használati utasítást.

- Mindjárt megnézem.

Márk meglepetten látta, hogy a használati utasítás két nyelven íródott, angolul és németül. Ebből arra következtetett, hogy a svájciak nagy ravaszul a szövetségesekkel is, meg a tengelyhatalmakkal is üzletelnek. A gyakorlott katonák még a vonat indulása előtt gyorsan megtanulták, hogyan kell a két géppuskát használni, bár lőgyakorlatot már nem tarthattak. Megtudták azonban, hogy minden negyedik lövedék nyomjelző, vagyis a kezelő világosan látni fogja, merre mennek a golyók.

A szerelvény minden baj nélkül megérkezett Győrbe. A tervek szerint a Szombathely felől érkező tüzérséggel együtt folytatták volna az utat Budapestig, de kiderült, hogy a mozdony nem bírja el a tüzérek vagonjait. Ezért a vonatparancsnok úgy döntött, hogy a tüzérséget a légvédelmi szakasszal előreküldi. Ez utóbbiakat azért, hogy megvédjék az értékes lövegeket az amerikai vadászoktól.

A szerelvény éjfélre ért a Rákos rendező pályaudvarra. Mivel az állomásfőnök irodájából hazatelefonálhattak a budapesti tisztek, Márk felhívta az anyját. Így tudta meg, hogy Pesthy őrnagy hősi halált halt. Megpróbálta felhívni Jutkát, de senki nem vette fel a kagylót. Tatjána telefonszámát is többször hívta, de ő sem válaszolt.

Visszatérve a szerelvényhez Márk azt látta, hogy a katonák nemhogy nem alszanak, de idegesen kérdezgetik, hogy mikor mennek tovább. Félrehívta Patakyt, és megkérdezte:

- Történt valami?

- Be vannak szarva, mert egy marha vasutas elárulta nekik, hogy a bombázók már háromszor eltalálták ezt a vágányt. Attól félnek, hogy negyedszer is sikerrel járnak.

- A szentségit annak a hülye vasutasnak! Mondd meg a fiúknak, hogy ne féljenek! A villám nem szokott négyszer egymás után ugyanabba a fába belecsapni.

Hajnaltájt indultak csak tovább, és dél felé értek Kisvárdára. Ott lekapcsolták a mozdonyokat, és a szerelvény az állomáson vesztegelt. Egyszer csak megjelent két amerikai Lightning vadászgép, és megtámadta a vonatot. A légvédelmi szakasz az Oerlikonokkal minden igyekezete ellenére sem tudta megzavarni az amerikaiakat. Szerencsére azonban csak néhány üres tehervagon lyukadt ki, a tüzérek ugyanis leszálltak, hogy megitassák és megjárattassák a lovakat.

- Legalább jobban fog szellőzni - vigasztalta Pataky a tüzéreket, amikor meglátták a kocsikat.

Miután ismét elindultak, Vitek kijelentette:

- Márpedig lövök magamnak egy Lightninget, a farkát pedig kiteszem az ebédlő falára a szarvasagancsaim közé.

Hiába próbálkozott azonban a szakaszvezető. Az amerikai vadászok ugyan többször megtámadták a szerelvényt, de sosem okoztak számottevő kárt. Csupán négy ló sebesült meg, az egyik vasutast pedig oldalba rúgta egy ideges paripa. Estefelé értek Lavocsne rendező pályaudvarára, s rögtön látták, hogy ez már hadműveleti terület. Egyszer-egyszer rájuk lőttek a partizánok, bár olyan messziről, hogy senki nem sebesült meg. Márk meg akarta keresni a vonatparancsnokot, de nem találta.

- Bement a városba. Nem szeret itt éjszakázni, mert Iván nem hagyja nyugton - mondta az állomásparancsnok.

- Hogyhogy?

- Minden este tízkor megjelenik egy ósdi, lomha ruszki repülőgép. Állítólag nő repüli. Mari néni ledob néhány vacak kis bombát, aztán elmegy. Egy óra múlva jön a következő. Az is ledobja a maga bombáit meg a Sztálin-gyertyákat. Ezektől néhány pillanatra olyan világos lesz, mint fényes nappal.

Az éjszaka valóban nyugtalanul aludtak, már aki tudott. Reggel aztán Márk már tudott beszélni a vonatparancsnokkal.

- Alezredes úr, milyen gyakran támadnak az orosz vadászok errefelé?

- Hadnagy úr, az orosz légierő nappal igen ritkán jelenik meg.

- És mire számíthatunk?

- Maradjatok a feneketeken! A következő útszakaszon a partizánok gyakran megtámadják a vonatokat, de a nehézgéppuskáitok jó szolgálatot tesznek majd.

A szerelvény délelőtt továbbindult. Kalustól nem messze, egy kis állomáson azonban megálltak, mert a vágányt előzőleg felrobbantották a partizánok. Mivel legalább fél napot kellett várniuk, a tüzérek leszálltak megjártatni a lovakat, a katonák pedig vizet vettek.

- Sok bosszúságot okoznak a partizánok. Jó lenne, ha én is kapnék egy partizánvadász századot - mondta Márknak az állomásparancsnok.

- A vonatot is megtámadják? - kérdezte Márk.

- Nem szokták - felelte az első világháborús őrnagy.

Ebéd után azonban az erdő széléről elkezdtek lőni a partizánok, de csak két lovat sebesítettek meg. Márk emberei leadtak néhány sorozatot az Oerlikon nehézgéppuskákkal, és ez elvette a kedvüket a további lövöldözéstől. Márknak meg sem fordult a fejében, hogy bemenjen az erdőbe a partizánok után.

Másnap délelőtt megérkeztek Stanislauba, és ott már kirakodtak.

- Hadnagy úr, az egész szakaszával menjen tovább Zabercéig! Amíg nem érkezik meg a zászlóalj másik fele, addig maguknak kell biztosítani a tüzérek osztályparancsnokságát - közölte Márkkal az állomásparancsnok, majd elvette tőlük az Oerlikonokat, és átadta a vasútállomás légelhárító osztagának.

Mivel a szakasznak szüksége volt valamilyen járműre, hogy a tartalék lőszert meg az egyéb holmijaikat magukkal vigyék, Vitek egy üveg barackpálinkáért vett a helybeliektől egy kis Sztalinyec traktort. A falusiak szívesen odaadták, mert amúgy sem tudtak üzemanyagot szerezni. Egy karton cigarettáért pedig vett egy kanna dieselolajat az egyik német sofőrtől. Eközben Pataky szerzett egy gumikerekes pótkocsit, és az embereivel rászereltetett egy kampót. Márknak sikerült elindítania a traktort, így a motorizált gyalogsággá változtatott szakasz jóval előbb ért Zabercébe, mint a tüzérek. Természetesen a legjobb szálláshelyeket foglalták le maguknak.

A helybeliek kezdetben idegenkedtek a magyaroktól, de amikor megtudták, hogy bőven van szilvapálinkájuk, hamar összebarátkoztak velük. Miután megérkezett a tüzérség parancsnoksága, és az orvosuk ellátta a falubelieket, a tüzérek pedig további szilvapálinkával kínálták őket, a barátság tovább mélyült közöttük.

Az erdélyi, a délvidéki és az oroszországi esetekből tanulva Márk fel akarta hívni a katonák figyelmét arra, hogy mennyire veszélyes kikezdeni a helybeli nőkkel. Itt azonban egészen más volt a helyzet. Mivel a falubeli férfiak már hónapok óta vagy a Vörös Hadseregben, vagy az SS ukrán különítményében harcoltak, néhány órával a megérkezésük után már mindegyik magyar katonának volt szeretője. Még Patakyt is meghódította a nagyfenekű postáskisasszony, pedig öt-hat évvel idősebb volt az őrmesternél.

- Miért pont vele kezdtél ki? - kérdezte Márk.

- Háborús időkben az ember ne legyen válogatós. Minden perc drága. Ahogy a nóta is mondja, csak egy nap a világ.

Vitek és barátja, Szabó szakaszvezető két lánytestvérrel akadt össze.

Márk meglepetten tapasztalta, hogy a magyar katonák és az ukrán falu lakói milyen jól kijönnek egymással, pedig nem nagyon tudnak egymással beszélni. Feltételezte, hogy talán éppen ezért nem bántják egymást. Arra is gondolt, hogy végeredményben a katonái többnyire parasztgyerekek, akiknek alapjában véve semmi bajuk az ukránokkal. Hasonló az érdeklődési körük, viszont egymás érdekeit nem fenyegetik, így nem gyűlölik egymást. Szomorúan állapította meg, hogy tizenöt kilométerrel odébb már egymásra okádják a tüzet a nagyhatalmak ágyúi.

Az idill azonban nem tartott sokáig. A tüzérek parancsnoka szigorúan megtiltotta a katonák és az ukrán nők közti kapcsolatot. Persze teljesen hiába erősködött. Nemcsak a legénység, néha a tisztek és az altisztek is megszegték a parancsot. Szabó szakaszvezető például kijelentette:

- Ha vége a háborúnak, segítek Masenkának felnevelni a gyerekeit.

Szabót valósággal megbabonázta a falu legszebb özvegyasszonya.

Márk örült, hogy a falu könyvtárosnőjének a házában rács volt az úgynevezett tisztaszoba ablakán, mert így a nyári melegben nyitott ablaknál aludhatott. Annak is örült, hogy a középkorú könyvtárosnővel végre oroszul beszélgethetett. Megtudta például, hogy amikor a németek először vonultak át a falun, csak a könyvtár épülete rongálódott meg, ezért azokat a könyveket, amelyek megmenekültek a pusztulástól, a nő áthozta a saját házába.

Egy különösen forró este Márk nem tudott elaludni. Egyre csak forgolódott, amikor váratlanul megnyikordult a szoba ajtaja. Egy pillanat alatt kiugrott az ágyból, és a géppisztolya után kapott, mikor megszólalt a könyvtárosnő:

- Bejöhetek? Nem tudok aludni ebben a hőségben.

Márk a zseblámpájával odavilágított. Valóban a könyvtárosnő volt, méghozzá meztelenül. A szabályok ellenére engedett a csábításnak, mert ő is arra gondolt, amit Pataky mondott: csak egy nap a világ. Másnap reggel viszont odaadta a könyvtárosnőnek az illetménycigarettáját, hiszen ő úgysem dohányzott.

Mire megérkezett a zászlóalj a faluba, a házaknál már szinte minden szobát elfoglaltak a többiek, így voltak, akiknek a csűrben kellett aludniuk.

A következő naptól Tóth százados taktikai gyakorlatokat rendelt el, nehogy ellustuljon a legénység. Márkot rettenetesen bosszantotta, hogy csak az előnyomulást kellett gyakoroltatni.

- Már több mint egy éve csak hátrálunk. Inkább a kikényszerített visszavonulást kellene gyakorolni - jegyezte meg egyik este.

- Teljesen igazad van. A hadtestparancsnokság azonban megtiltotta, hogy a visszavonulást gyakoroltassuk.

- Micsoda marhaság!

- Egyetértek. De ha még egy ilyen bomlasztó kijelentést teszel, hadbíróság elé kell, hogy állítsalak.

Márk elhallgatott, bár meg volt győződve, hogy a modern hadviselés pontosan olyan, mint a régi. Legfeljebb a tábornokok még több ökörséget csinálnak.

Ezt igazolta az a tény is, hogy július elején megjelent a faluban egy teherautó tele német fegyverekkel. Felsőbb utasításra át kellett fegyverezni a hadosztályt, vagyis le kellett adni a magyar gyártmányú fegyvereket meg a hozzájuk tartozó lőszert, s helyettük német gyártmányúakat kellett vételezni. Nemcsak a hadosztályparancsnok, de minden tiszt tiltakozott ez ellen, hiszen tudták, hogy a legénység átképzése legalább három hetet vesz igénybe. Nem beszélve arról, hogy a gyakorláshoz mennyi lőszerre volt szükségük. Közben attól rettegtek a tisztek meg az altisztek, hogy az oroszok áttörik a gyenge német vonalakat, és akkor a katonáikat az új, számukra szokatlan fegyverekkel kell harcba vezetni.

A hadtestparancsnokot azonban senki sem tudta jobb belátásra bírni. Azért rendelte el az átfegyverzést, hogy az oroszok ne vegyék észre, a német csapatok helyére magyarok érkeztek. Pedig az oroszok minden valószínűség szerint jobban tudták, hogy melyik egység hol állomásozik, mint maga a hadtestparancsnok.

Minthogy az első században a katonák lényegesen jobban voltak kiképezve, mint a többiben, ráadásul itt az altisztek ügyesebbek voltak, mint másutt, az átképzés annak ellenére rohamléptekkel haladt, hogy nem volt elegendő lőszerük az új fegyverek használatának begyakorolásához.

- A hadosztályparancsnokságon azt hallottam, hogy a magyar csapatok fogják átvenni az úgynevezett Prinz Eugen vonal védelmét - mondta Kiss zászlóaljparancsnok a szokásos esti megbeszélésen.

- Úgy látszik, a németeknek nagy erőket kell átcsoportosítaniuk a nyugati frontra. És azt gondolják, hogy mi majd fel tudjuk tartóztatni az oroszokat? - kérdezte Márk.

- Hitler legfelsőbb parancsnokságát ez nem érdekli, hiszen ha át is törnek az oroszok, még igen messze lesznek a német határtól. Abban bíznak, hogy a Kárpátok gerincén meg fogunk kapaszkodni, és feltartjuk a szovjet gőzhengert. Galícia elvesztése nem zavarja őket különösebben.

- Ez magának a Führernek az elképzelése? - kérdezte Márk.

- Nem. A tábornokok vélekednek így. Hitler nem engedné meg, hogy a csapatai visszavonuljanak - magyarázta Kiss.

- Jellemző - jegyezte meg Márk.

Néhány nappal később Lisna Slobidka községbe telepített egy vezérkari tiszt két tüzér üteget, viszont elfelejtette, hogy gyalogságot is kellene küldeni velük. Mihelyt fény derült a súlyos hibára, az első századot erőltetett menetben azonnal útnak indították, de estére csak Otinjáig jutottak. A községben tartózkodó néhány tábori csendőr azt mondta, hogy a közelben nincsenek orosz csapatok, hiszen még lövöldözést sem hallottak. Hajnalban folytatták útjukat, de ellenséggel akkor sem találkoztak. Csupán néhány partizán lőtt rájuk időnként, de nem találtak el senkit.

- Biztos, hogy őket is átfegyverezték - jegyezte meg Pataky.

A jól megépített makadámút két oldalán a Jedlina erdő majdhogynem járhatatlan volt a sűrűn nőtt fáktól, az irtások miatt azonban elég nagyok voltak a tisztások. Márk szakasza haladt legelöl, de ellenségnek nyomát sem látták.

Amikor elérték Lisna Slobidka főterét, Tóth rövid pihenőt adott az embereinek, Márk szakaszát azonban elküldte a falu keleti határáig, hogy jelezzék, ha közeledne az ellenség. Egyszer csak géppuskaropogást hallottak. Tóth gyorsan felment a templomtoronyba, s látta, hogy egy század orosz megtámadja Márk embereit, de azok komoly veszteséget okozva könnyűszerrel visszaverik az ellenséget. Ugyanakkor azt is látta, hogy néhány kilométerrel odébb gépkocsizó gyalogság, becslése szerint legalább egy ezred közeledik. Rögtön rájött, hogy azok, akik megtámadták Márk szakaszát, csupán az oroszok elővédje volt. Mindjárt tudta, hogy egy század gyalogossal lehetetlen feltartóztatni őket. Lejött a toronyból, aztán összehívta a szakaszparancsnokait.

- Vissza kell vonulnunk, mert itt van a nyakunkban egy csomó ruszki. Mivel nem tudnánk őket feltartani, szerzünk két biciklit, és elindítunk két küldöncöt Otinjába. Az ottaniak majd telefonon vagy rádión értesítik a hadosztályparancsnokságot, hogy itt páncélosokra vagy motorizált gyalogságra van szükség, különben Iván elfoglalja Otinját, és elvágja a vasútvonalat.

- Szép kilátások - jegyezte meg Kulich.

- Megállítani ugyan nem tudjuk őket, de lépcsőzetesen vonulunk vissza, hogy egy kicsit lelassítsuk őket. Fekete Miki szakaszával itt kiépítek egy reteszállást. Kulich, te erőltetett menetben vonulj vissza Otinja irányába, és körülbelül két kilométerre innen ásd be a szakaszodat a lehető legjobb helyen! Kende, te pedig két kilométerrel Kulichékon túl reteszeld el az utat!

- De mi lesz a tüzérekkel? - kérdezte Márk.

- Iván már biztosan elintézte őket. Ne akarjatok hősködni. Bőven elég, ha egy-egy retesz fél órára feltartja a ruszkikat. Utána vonuljatok vissza! Van valamilyen kérdésetek?

- Ha visszavonulás közben elérjük a mögöttünk lévő reteszállást, akkor csatlakozzunk hozzájuk, vagy menjünk tovább? - kérdezte Fekete.

- Attól függ. Ha nagy vesztességet szenvedtetek, maradjatok ott. Ha nem, menjetek tovább, és építsetek ki egy újabb reteszt. Világos?

A két szakasz együtt indult el. Miután megtettek két kilométert, Kulich emberei elkezdték építeni a reteszállásukat. Márk a szakaszával továbbment, de nem siettek, mert a falu felől nem hallatszott semmiféle csatazaj.

Körülbelül két kilométerrel odébb, amikor elértek egy nagy tisztáshoz, amelyet középen patak szelt ketté, Márk azt latolgatta, hogy érdemes lenne a patak nyugati partján beásni magukat. Váratlanul kiabálást és lövéseket hallott az erdő széle felől. A szakasz azonnal fedezékbe vonult, Márk pedig távcsövével megvizsgálta a terepet. Meglepetten látta, hogy a sűrű erdőből kivezető keskeny úton, már majdnem az erdő szélénél, egy vastag fatörzs mögött két-három tizenötös löveg van elakadva, körülöttük pedig orosz gyalogosok és magyar tüzérek győzködnek egymással. A jelenet inkább tűnt kocsmai verekedésnek, mint szervezett katonai akciónak, a sűrű erdő miatt ugyanis az oroszok nem tudták használni a géppisztolyukat. A tüzérek ostorral meg az ágyúcső tisztítására használt dörkölő rúddal védekeztek. A tüzértiszt pedig időnként célzott lövéseket adott le a pisztolyával.

- Szuronyt fel! Szuronyt szegezz! Utánam! - kiáltotta Márk, s futásnak eredt.

A néhány percig tartó szuronyroham következtében két orosz olyan súlyosan megsebesült, hogy nem tudott lábra állni, nyolcan pedig meghaltak. Márk személy szerint két oroszt lőtt le a géppisztolyával, és látta, amint Szabó szakaszvezető beledöfi a szuronyát az egyik katonába. A többi orosz viszont eliszkolt. Ezért Szabó szakaszvezető felállított néhány őrszemet, mert félő volt, hogy összeszedik magukat az oroszok, és újra támadnak. Vitek az utat tartotta szemmel, Pataky pedig a sebesülteket és az elesetteket vette szemügyre.

Márkhoz odament a tüzértiszt.

- Pont a legjobbkor jöttetek - mondta Gara hadnagy, aki rögtön megismerte Márkot, mert ugyanakkor kezdte a tartalékos tiszti iskolát, mint ő.

- Mi a fene történt itt?

- Kérlek szépen, Nagy Bandi, az ütegparancsnok és néhány embere épp figyelőben volt, amikor megjelent Iván. Egy darabig tartották magukat, de aztán körülbelül fél órája ideszólt, hogy Otinján keresztül azonnal vonuljunk vissza a barna vonalra, mert ott már ki van építve a védelmi vonal. Figyelmeztetett, hogy körülöttünk sehol sincs gyalogság, teljesen magunkra vagyunk utalva. Szegényeket azóta már elfogták, vagy talán meg is ölték.

- Valamelyik marha elfelejtette, hogy senki sem vigyáz rátok. Mire észbekapott, szólt, hogy azonnal induljunk el, de úgy látszik, elkéstünk - mondta Márk.

- Szeretném azt a barom állatot jól seggbe rúgni. Képzeld, innen egy kilométerrel északra voltunk tüzelőállásban. Ahogy megkaptam a visszavonulási parancsot, szétszedtük a lövegeket, befogtuk a lovakat, és elindultunk délnek. A csapást azonban elzárták a kidőlt fák, és mire lebontottuk az utolsó torlaszt, megjelentek a ruszkik. Legalább annyira meg voltak lepődve, mint mi. A rohadtak egyből a lovainknak estek. Tudták, hogy az a legsebezhetőbb pontunk. Mi voltunk többen, de amíg nem érkeztetek meg, nem lehetett tudni, hogy ki győz. Egyébként mi a helyzet keletebbre? - kérdezte Gara.

- Egy marha nagy ruszki gyalogos hadoszlop közeledik. Lépcsőzetes reteszállásokat építünk ki, hogy valamennyire lelassítsuk őket - mondta Márk.

- Sok szerencsét. Ha neked lennék, meg sem állnék a barna vonalig.

A tüzérek nagy bajba kerültek. Nemcsak azért, mert hatan elestek, sokan pedig megsebesültek, hanem azért is, mert az összetűzés során több ló megsebesült, és így nem volt elég lovuk ahhoz, hogy mind a négy löveget elszállítsák. Ugyanis a lövegeket csak két részben lehetett szállítani. Hat lónak kellett húznia a tizenöt centiméter átmérőjű ágyúcsövet, hat másik lónak pedig a hozzá tartozó ágyútalpat. Gara ezért úgy határozott, hogy két löveget otthagynak, de mielőtt továbbindulnak, használhatatlanná teszik őket.

Miután Pataky azt jelentette Márknak, hogy a szuronyroham során egyetlen katonát sem vesztettek, s csak ketten sebesültek meg könnyebben, ők is folytatták az útjukat.

- Itt létesítsünk reteszállást? - kérdezte Pataky, miután átkeltek a patakon.

- Isten ments! Elég, ha elered az eső, és akkor a megáradt patak úgy kiönt minket a lövészgödreinkből, mint az ürgéket. Ugyanakkor feltételezem, hogy az orosz parancsnok sem teljesen hülye. Ha meglátja, hogy a patak természetes védővonalat nyújt, azonnal aknavető tüzet zúdít mindkét partjára. Menjünk csak tovább!

Hamarosan elérték Swiety Stanislaw határát, s látták, hogy az otinjai utat észak-déli irányba keresztező út valóságos erődként használható. Mivel maga az út a töltésen két méterrel magasabban volt, mint az egyik oldalon elterülő szántóföld, illetve a másik oldalon a tisztás, Márk rögtön rájött, hogy az oroszok csak úgy tudják elérni a védővonalukat, ha áthaladnak a legalább kétszáz méteres nyílt terepen. Ezzel viszont kiszolgáltatják magukat a szakasz két géppuskájának. Minthogy észrevétlenül nem lehetett megkerülni Márkék arcvonalát, mert az erdő túl messze volt az úttól, ott maradtak, és hozzáláttak a reteszállás kialakításához.

 

13. fejezet

Késő délelőtt Márk megengedte az embereinek, hogy egyenek a magukkal hozott hideg élelemből. Otinja felől váratlanul megjelent egy német hernyótalpas páncélozott személyszállító, mögötte két golyószóróval felszerelt oldalkocsis motorbicikli, valamint egy Mercedes személyautó. Az útkereszteződéstől körülbelül ötven méterre megálltak, majd a kocsiból kiszállt egy német százados meg egy tábornok.

- Mi a fészkes fenét keres egy főparancsnok az első vonalakban? - kérdezte Pataky, mert felismerte Winters vezérezredest.

- Fogalmam sincs. Állítólag azok közé a régi vágású katonák közé tartozik, akik azt mondják, hogy hátulról nem lehet vezetni. Rommelről is azt írják az újságok, hogy gyakran eltűnik a parancsnokságról, és a legveszélyesebb helyeken bukkan fel - felelte Márk.

A tábornok csípőre tett kézzel elkiáltotta magát:

- Ki itt a parancsnok?

Márk odasietett, majd összecsapta a bokáját.

- Vezérezredes úr, Kende Márk hadnagy alázatosan bemutatkozom. Én vagyok a reteszállás parancsnoka.

- Pihenj! - mondta Winters megenyhült arccal, majd előhúzott egy arany cigarettatárcát, és Márk felé nyújtotta: - Gyújts rá, fiam!

- Köszönöm, vezérezredes úr, nem dohányzom.

- Örökké fogsz élni. Mondd, fiam, melyik egységhez tartozol, és mi a feladatod?

- 307. hadosztály, első zászlóalj, első század, harmadik szakaszának vagyok a parancsnoka. Reteszállást létesítek, hogy feltartsam az orosz gyalogságot, ameddig lehet. Lépcsőzetesen vonul vissza a századunk a nagy túlerőben lévő szovjet gépkocsizó gyalogság elől.

- Mi volt az eredeti feladatotok?

- A tüzérség támogatása ezen a területen. Az egyik ütegnek a felét sikerült megmenteni. A másikról nem tudok semmit.

- Jelentettétek a hadosztálynak, hogy mi a helyzet?

- Igenis. A századparancsnokunk kerékpáros küldöncöt menesztett Otinjába, hogy páncélosok vagy motorizált gyalogság támogatását kérje.

- Nem fogják megkapni. Egyébként tudod, mi történik keletebbre?

- Nem ismerem a stratégiai helyzetet.

- No fiam, akkor új feladatot kapsz.

- Alázatosan kérem vezérezredes urat, hogy a parancsot adja írásba.

- Megértelek. Hoffer százados, vegye elő a jegyzettömböt, és írja! További intézkedésig Kende Márk hadnagyot kinevezem önálló harccsoport parancsnoknak. Parancsnoksága alá tartozik a saját szakasza, a 17. tüzérosztály második ütegének a maradványa, továbbá a második hadseregcsoportnak azok az egységei illetve katonái, akik a Tlumaczynt Swiety Stanislawval összekötő úttól keletre helyezkednek el, fegyvernemre és rendfokozatra való tekintet nélkül. A harccsoport a fent nevezett út és az Otinja felé vezető főútvonal találkozásánál reteszállást létesít, és további parancsig minden ellenséges erőt feltartóztat. Aláírás Karl von Winters vezérezredes, a második hadseregcsoport parancsnoka. Megértetted, fiam?

Márknak összerándult a gyomra. A parancs olyan volt, mint egy halálos ítélet.

- Beszélhetek őszintén, vezérezredes úr?

- Természetesen.

- Vezérezredes úr, Gara hadnagy úr tüzéreinek alig van lőszere. Én a harminckét fáradt bakával, a két nyavalyás golyószóróval és a lőszerellátmány felével a legjobb esetben is csak egy század támadását tudnám visszaverni.

- Szeretem az őszinte embereket. Biztos, hogy hivatásos vagy, és pontosan felmérted, mire képes az egységed. Igazad van, bár a helyzet nem olyan reménytelen, mint gondolod. Rövidesen elindítok Nadvirnából egy teherautó-konvojt lőszerrel meg fegyverekkel. Katonát sajnos nem tudok adni, de lőszer bőven van a barna vonalon. Tőlünk keletre meg délre Iván szétvert legalább két ezredet. Sok embert fogságba ejtett, a maradék fejvesztve menekül, de vannak, akik rendezetten vonulnak vissza. Állítsd meg és építsd be őket a harccsoportodba!

- Bocsásson meg, vezérezredes úr, de a legyőzött hadsereg demoralizált, fáradt katonái elvesztették harci kedvüket. Az első lövés után szétrebbennének, mint a verebek.

Alighogy kimondta Márk a gondolatát, váratlanul megjelent az erdő szélén egy szépen, szabályosan haladó magyar lovas tüzér alakulat. Mintha csak a gyakorlótéren lettek volna. Az üteg élén egy tiszt lovagolt. A tíz és feles lövegeket egyenként hat egészséges, ápolt ló húzta. A sor végéről deres telivérjén előrevágtatott egy hadnagy, az ütegparancsnok.

- Ezeket nevezed te demoralizált, legyőzött hadseregnek? - kérdezte a vezérezredes.

Márk hirtelen nem jutott szóhoz.

- Hoffer, jegyezze meg, hogy tíz és feles lőszert is küldjenek!

- Igenis - felelte a százados, majd az autóban lévő rádión keresztül azonnal továbbította a parancsot.

- Tüzérséggel már el vagy látva - mondta Márknak Winters. - Egyébként nem szoktam indoklás nélkül a halál torkába küldeni senkit. De mert hivatásos katonák vagyunk mindketten, nem akarok a hazáról meg a végső győzelemről szónokolni. Innen délre, a Prut partján, Tlumaczyn mellett van egy tábori kórház legalább ezer mozgásképtelen sebesülttel. Csak vonattal lehet elszállítani őket, a legközelebbi vasútvonal pedig Otinjánál van. Ivánnak csak olyan hadifogoly kell, amelyik tud járni. A többit agyonlövi, vagy bajonettel leszúrja. Addig tartsd ezt az átkozott útkereszteződést, amíg elvisszük a szerencsétleneket. Nem érdekel, ha utána elkezdesz futni, és Budapestig meg sem állsz. Ha viszont a sebesültekkel miattad végeznek az oroszok, saját kezűleg foglak agyonlőni. Megértetted?

Márk elcsodálkozott. Sosem gondolta volna, hogy egy hadseregcsoport parancsnoka ennyire a szívén viseli a sebesült katonák sorsát, ráadásul ilyen őszinte tud lenni egy névtelen kis hadnaggyal.

- Igenis, vezérezredes úr. De mit tegyek, ha Iván elkerül bennünket?

- Délre nem mehet, mert ott van két magyar gyalogezred tüzérséggel és egy páncélos ezreddel. Északra mocsaras a vidék, és ott az egyik SS-lovashadosztály egységei tartják a frontot. Az oroszok csak ezen az úton tudnak nagyobb erőket szállítani, csak erre érhetik el Otinját. Bízom benne, hogy feltartod őket.

- Megteszem, ami tőlem telik, vezérezredes úr.

- Na, fiam, Hoffertől megkapod a rádiónkat. A te hívójeled pipacs lesz, az enyém meg tulipán. Winters, Hoffer vagy Steiner néven rádión keresztül, vagy ha nem működne, küldönccel megüzenjük, ha sikerül kimenekíteni a kórházat. Ezt a hóvirág szó fogja jelenteni. Utána visszavonulhatsz. Itt hagyom Schultz őrmestert a motorjával, hogy legyen futárod. Használd legjobb belátásod szerint.

- Nadvirnából fél órán belül indítják a konvojt - jelentette Hoffer.

- Nagyszerű! Hát akkor katonaszerencsét, fiam! - mondta Winters, és kezet nyújtott Márknak.

Márk keményen tisztelgett, miközben hirtelen eszébe jutott a római gladiátorok köszöntése: Ave Caesar morituri te salutant.

- Még csak ez hiányzott a boldogságomhoz - jegyezte meg Pataky, amikor magukra maradtak.

- Ha késik a konvoj, majd eltemethetik az önálló harccsoport parancsnokát. A te fejfádra meg majd azt írhatják, hogy itt nyugszik a harccsoport gyalogságának parancsnoka. Ezek szerint egy darabig itt maradunk. Ásass a tartalék rajjal egy latrinát a kápolna mögött!

A tüzértiszt éppen ekkor ért Márkhoz. Leugrott a lováról, és tisztelgett. Márk azonnal megismerte. A Ludovikát végzett Bartos Laci is a tartalékos tiszti iskolán tanított.

- Szervusz - szólt a tüzér, és előhúzta ezüst cigarettatárcáját. - Rágyújtasz?

- Még mindig nem dohányzom.

- Kivel beszélgettél?

- Wintersszel.

- A vasemberrel? Mit akart?

- Kinevezett önálló harccsoport-parancsnoknak.

- Ez igen! Ilyen feladatot csak törzstisztek szoktak kapni. Gratulálok. És kikből áll a harccsoport?

- Egyelőre az én szakaszomból, Gara Lali megmaradt ütegéből és a te embereidből. A harcálláspontom a kápolnánál lesz - felelte Márk, majd megmutatta az írásos parancsot.

- Nagyobb bajom sose legyen! Itt legalább vannak gyalogosok. Mi a feladat?

- Reteszállást kell létesítenünk. Arra kérlek, hogy vedd kézbe a tüzérséget, aztán cselekedj a legjobb belátásod szerint.

- Ennyi az egész?

- Nem. Ha valami történik velem, vedd át a parancsnokságot.

- Értem.

- Ha Winters, Hoffer vagy Steiner néven tulipántól üzenet érkezik, amelyben benne van a hóvirág szó, visszavonulhatsz.

Hirtelen kelet felől csatazajt hallottak.

- Úgy látszik, a ruszkik megtámadták Fekete Miki reteszét - jegyezte meg Márk.

- Ezek szerint tőlünk keletre még van ellenállás.

- Két szakasz próbálja lelassítani Ivánt, de a legjobb esetben is két-három óra múlva ideérnek.

- Akkor létrehozok egy figyelőt a kápolna fölötti dombon, egy tüzelőállást pedig az úttól északra, a másik dombon. A figyelő meg a harcálláspontod közé lefektetjük a telefonvezetéket. Mire megérkeznek a vendégeink, készen leszünk a fogadásukra. Hogy álltok lőszerrel?

- Pillanatnyilag szarul. Winters azonban megígérte, hogy küld egy teherautó-konvojt tele minden földi jóval. És ti?

- A géppuskáinkhoz alig van lőszerünk. Mivel nem volt körülöttünk gyalogság, ezekkel kellett Ivánt távol tartani a lövegektől. Randa dolog volt. Akarsz még valamit mondani?

- Igen. Kulich szakasza innen két kilométerre van beásva.

- A dombtetőről biztosan meglátom őket. Majd kapnak egy kis tüzérségi támogatást.

- Kitaláltad a gondolatomat. Köszönöm, öregem - mondta Márk.

- Szóra sem érdemes.

Bartos felült a lovára, tisztelgett, és visszament a tüzéreihez. Márk nézte, amint az üteg elindul a dombtető felé.

A távoli csatazaj elült, de fél óra múlva újra kezdődött. Most már a másik irányból is lehetett hallani a puskaropogást, sőt a tüzérség ágyúinak a dörrenését is. Fél kettőig azonban senkit sem láttak az úton. Akkor megjelent egy teherautó, amely gyalogsági lőszert, hat könnyű géppuskát, élelmiszert és kötszert hozott. A sofőr sietve elmondta, hogy a másik teherautóról a domb túlsó oldalán lerakták a tüzérségi lőszert a tüzelőállás mellé. Márk fellélegzett. Embere nem lett több, de lőszere most már volt bőven, a hat könnyű géppuska pedig lényegesen javította a szakasz tűzerejét.

Alighogy elindult a teherautó, hatalmas aknavető tűz zúdult a patak körüli bokrokra.

- Iván azt hiszi, hogy ott ástuk be magunkat - szólt Pataky.

- Ezért nem akartam ott maradni - felelte Márk.

Szavaikat elnyomták az ágyúk hatalmas dörrenései. A zaj már jóval közelebbről jött. Márk felszaladt a dombtetőre Bartoshoz.

- Mi a helyzet?

- Iván páncélautókkal meg gyalogsággal támadta Kulichékat. Ezért odalőttünk, hogy segítsünk egy kicsit nekik. Az első támadást sikerült visszaverni, de most vissza kellene vonulniuk.

- Attól tartok, hogy egy darabig még maradnak. Annak a marha Kulich Ferinek több a mersze, mit az esze.

- Ilyenekből lesz a legjobb őrmester. Ha viszont tiszt lenne belőle, akkor Isten irgalmazzon a bakáinak.

A figyelőben megszólalt a telefon.

- Megjelent tizenkét megviselt katona Fekete szakaszából. Egy tizedes a legmagasabb rangú köztük. Az orosz aknavetőtűz a pataknál kapta el őket. Fekete Miki meghalt, az őrmestere súlyosan megsebesült - jelentette Pataky Márknak.

- Adj nekik enni, lásd el őket lőszerrel, aztán építsd be őket a szakaszunkba! Mindjárt odamegyek.

A tüzérek látcsövével Márk a figyelőből jól látta Kulich reteszállását, s tisztán látta azt is, hogy igen kevés veszteséget szenvedtek.

- Amilyen marha ez a Feri, még elhatározza, hogy ott marad. Van rá egy üveg pezsgőm - mondta Márk.

- Nem fogadok, mert tudom, milyen - felelte Bartos.

Az orosz gyalogság ismét megtámadta Kulich reteszállását. A tüzérek repeszgránátokkal meg akarták állítani őket, de nem sikerült. Az oroszok betörtek a lövészárokba, és heves kézitusa alakult ki köztük és a magyarok között.

- Valami történhetett - jegyezte meg Bartos, amikor azt látta, hogy az óriási túlerőben lévő orosz gyalogság megkezdi a visszavonulást.

- Feri, most vonulj vissza! - mondta Márk, bár tudta, hogy Kulich nem hallja.

Amikor az oroszok újabb támadásra készültek, a több mint harminc emberből huszonketten bújtak elő a lövészárokból. Némelyik futva, mások sietős léptekkel közeledtek Márkék felé. Kulich egy orosz géppisztollyal a vállán leghátul maradt, hogy biztassa az embereit. Amikor megérkeztek, Márk megengedte nekik, hogy kipihenjék magukat.

- Mit tudsz Mikiékről? - kérdezte Kulich.

- Miki elesett. Tóthról tudsz valamit?

- Mikiékkel ő is odajött hozzánk, a kézitusa után azonban már nem találtuk meg. Lehet, hogy elfogták. Most te vagy a rangidős, és ezek szerint te vagy a századparancsnok.

Addigra már minden katona ásott magának egy lövészgödröt az út oldalában. Az altisztektől tudták, hogy mi lesz a feladatuk. Eközben Vitek kivitt egy járőrt az erdőbe, hogy az ellenség egy kisebb egysége vagy egy erős járőr ne kerülhessen a hátukba.

Az orosz aknavetők késő délután kezdték lőni a reteszállást. Márk, aki eddig ilyet még nem élt át, tudta ugyan, hogy a jól kialakított lövészgödör majdnem teljes biztonságot nyújt, mégis legszívesebben belebújt volna a sisakjába, mert arra gondolt, hogy ha telibe találják, a legjobb fedezék sem védi meg. Akkor félt a legjobban, amikor a pillanatnyi tűzszünetekben kidugta a fejét, hogy lássa, milyen közel van az ellenség. Amikor elindultak az oroszok, Bartos tüzérei megpróbálták repeszgránáttal lelassítani őket, de feltartóztathatatlanul tódultak feléjük. A tisztáson azonban az orosz gyalogság nem tudott megbirkózni a magyarok géppuskáinak kereszttüzével. Rettentő nagy volt a veszteségük. Márk becslése szerint legalább két század orosz katona pusztult el. Csak imitt-amott lehetett látni egyet-egyet, amint megpróbál visszavánszorogni a saját vonalaihoz.

Pataky odaszólt az egyik fiatal bakának:

- No látod, fiam, érdemes volt megtanulnotok lövészgödröt ásni!

- Igenis. Az őrmester úrnak mindig igaza van.

- Úgy bizony.

Bartos figyelői egyszer csak azt jelentették, hogy déli irányból orosz gyalogság és néhány tank közeledik. Márk villámgyorsan átcsoportosított két géppuskás osztagot, hogy ők vegyék fel a harcot az orosz páncélgránátosokkal. A tankokat éppen Bartosra akarta bízni, amikor a figyelők jelentették, hogy a német páncélosok oldalba kapták az oroszokat. A négy kigyulladt tankból sűrű fekete füst szállt fel. Bartos nem mert lőni, ugyanis olyan közel voltak egymáshoz az orosz meg a német tankok, hogy attól félt, véletlenül egy német Tigrist talál el. Ahogy a németek bekergették az oroszokat az erdőbe, lassan abbamaradt a lövöldözés. Márk épp arra gondolt, hogy megkeresi a németek parancsnokát, amikor megjelent az úton egy csomó menekülő katona. Magyarok, oroszok vegyesen. Egyesek fegyverrel, a többség azonban puska nélkül igyekezett a reteszállás felé. Volt köztük négy német altiszt is. Ezek, ahogy odaértek, katonásan jelentkeztek.

- Hadnagy úr, Heinz Hausmann törzsőrmester alázatosan jelentkezem.

- Pihenj! Maguk hogy kerültek ide? - kérdezte Márk.

- Alázatosan jelentem, mi négyen éppen elkezdtük átadni az állásainkat a 611. magyar gyalogezrednek, amikor Iván megtámadott bennünket.

- És aztán?

- Amikor a magyar gyalogság meglátta a T-34-es tankokat, egy részük megfutamodott. Egy-két kilométerrel odébb azonban összeszedték magukat, megvetették a lábukat, és felvették a harcot az oroszokkal. Közben a magyar bimzerek, akarom mondani tüzérek is beavatkoztak, így együttes erővel sikerült feltartóztatniuk a ruszkikat. Ezek után mi négyen elindultunk észak felé, miközben a páncélosaink ellentámadásba lendültek. Iván nem bírta a nyomást, és a gyalogság elkezdett hátrálni. A zöldsapkás NKVD-sek azonban nem hagyták, hogy elmeneküljenek, és rájuk lőttek. A sok szerencsétlen muzsik eldobta a fegyverét, és fejvesztetten futott, amerre látott.

- Köszönöm, törzsőrmester úr - felelte Márk, majd megmutatta Winters írott parancsát. - Mostantól kezdve maguk is az önálló harccsoport katonái. Most pihenjenek egy kicsit, és egyenek valamit. Aztán alakítsanak két járőrt a németül tudó katonákból, majd vegyék át Vitek szakaszvezetőtől a területét, és biztosítsák a reteszállás északi oldalát! Végeztem.

A magyar altisztek közben elkezdték szétválogatni az újonnan érkezetteket, vagy ahogy Szabó szakaszvezető nevezte őket, a maratoni futókat, aztán adtak nekik enni meg inni. Ötvenöt oroszt számláltak össze. A több mint hatvan magyar katona közül csak húsznak volt puskája, de mivel az ezredüket nem fegyverezték át, ezek még magyar gyártmányú puskák voltak, tehát nem kaphattak hozzá lőszert. A magyarok között volt két férfi, aki kirítt a többi közül. Rongyos katonaruhájukról, sárga karszalagjukról rögtön tudni lehetett, hogy munkaszolgálatos zsidók. Márk az egyik tizedesnek a gondjaira bízta őket. Miután sikerült hordágyakat fabrikálni a súlyos sérültek részére, Márk a 611. ezred egyik szakaszvezetőjét kinevezte parancsnoknak, és nyílt parancsban utasította, hogy a hadifoglyokat meg a sebesülteket a húsz fegyveres magyarral vigye az otinjai állomásparancsnokhoz.

Eközben Pataky egy járőrrel kiment a tisztásra, és a negyven fegyvertelen magyar számára begyűjtötte az orosz puskákat, géppisztolyokat és lőszertáskákat.

- Megértem, hogy megijedtetek, amikor megláttátok a T-34-eseket - mondta nekik Márk -, de jegyezzétek meg, hogy nektek nem kell a tankokkal törődni. Az a tüzérség dolga. Nektek csak a páncélgránátosokat meg a gyalogságot kell semlegesíteni. Most az egyszer megbocsátok, de ha valaki még egyszer eldobja a fegyverét, és futásnak ered, azt elkapom, és személyesen fogom főbe lőni. Végeztem.

Márk ezután elindult Schultz őrmesterrel, hogy megkeresse a német páncélosokat. Mihelyt rájuk bukkant, bemutatkozott a fiatal parancsnoknak, és átnyújtotta írott parancsát.

- Semmi akadálya annak, hogy csatlakozzunk a harccsoporthoz. A rádiónk hullámhosszát majd megadja az őrmesterem - válaszolta a német parancsnok.

- Nagyon köszönöm. Az ön egységének legyen nefelejcs a hívójele. Az enyém pipacs.

- Rendben. Minthogy ön lett az új parancsnokom, szeretném megjegyezni, hogy csak néhány páncélgránátosom van.

- Ha tudok, küldök néhány embert, de csak gyengén képzett gyalogosaim vannak. Ne kívánjon tőlük túl sokat!

- Ez is több mint a semmi.

- Százados úr, arra kérem, hogy vonuljon vissza az út nyugati oldalára, és álcázza a páncélosait! Támadni csak akkor támadjon, ha erre parancsot kap rádión. Ha azzal nem tudnék üzenni, akkor fellövetek két piros és egy fehér rakétát.

- Értettem.

Márk visszatért a reteszállásba, és megbízta Szabó szakaszvezetőt, hogy válasszon ki húszat az orosz fegyverekkel ellátott katonák közül, és menjen velük a német páncélosokhoz.

Már besötétedett, amikor Márk a szemerkélő esőben visszaért a harcálláspontjára.

- Egyszer egy eligazításon azt hallottam, hogy azokat a munkaszolgálatosokat, akik elhagyják a csapatukat, azonnal ki kell végezni - mondta Kulich, mihelyt meglátta a parancsnokát.

- Szabályos hadbírósági tárgyalás nélkül nem végzünk ki senkit - felelte Márk.

- Van itt elég tiszt. Tartsuk meg most a hadbírósági tárgyalást!

- Eredj a fenébe! Épp elég bajunk van a ruszkikkal. Most még tárgyalást is rendezzünk?

Kulich sértődötten elhallgatott, Márk pedig elment ellenőrizni a reteszállást, de minden eshetőségre számítva Vitekkel tért vissza. Berendelte a harcálláspontra a két munkaszolgálatost, akikről már akkor sejtette, hogy iskolázott emberek lehetnek, amikor először pillantotta meg őket a menekülők tömegében. A két férfi kihúzta magát, és vigyázzba állt.

- Vitek, hagyjon bennünket magunkra! - majd így folytatta: - Nyugodtan üljenek le a földre. Ha van cigarettájuk, rágyújthatnak.

- Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Kende Márk vagyok. Önöket hogy hívják?

- Doktor Weiss Alfréd - mondta az idősebb. - Ő az unokaöcsém, Köves Péter.

- Milyen doktor?

- Orr-fül-gége szakorvos vagyok.

- Pompás - mondta Márk, és behívta Viteket.

- Parancs, hadnagy úr! - szólt a szakaszvezető.

- Ez az úr itt doktor Weiss. Mostantól ő a harccsoport főorvosa, Köves úr pedig az egészségügyi statisztikákat fogja összeállítani. Szerezzen nekik két tisztességes zubbonyt meg tisztálkodószereket! Gondoskodjon róla, hogy kapjanak enni, utalja ki az illetménycigarettájukat, és mutassa be őket a szanitéceknek!

- Elnézését kérem, hadnagy úr, de a munkaszolgálatos században határozottan megmondták, hogy egyikünk sem dolgozhat a szakmájában.

- Idefigyeljen! Engem nem érdekel, hogy maguknak mit mondtak. Az sem érdekel, hogy hogyan kerültek hozzánk. A sebesülteket el kell látni, és maga biztos jobban ért hozzá, mint a szanitéceim. Tudja a dolgát, végezze a legjobb tudása szerint. Végeztem.

Miután Vitek elvitte a két munkaszolgálatost, Márk nyújtózott egyet. Ő is talpon volt hajnal óta, mint minden katonája, de ő nemcsak fizikailag fáradt el. Mivel neki tervezni, dönteni és irányítani is kellett, szellemileg is hallatlanul kimerült. De egyelőre nem pihenhetett le, mert Pataky meg Hausman kinn várakozott, hogy elmondják a legújabb híreket. Miután behívta őket, Pataky jelentette, hogy a tüzéreket leszámítva hetvenöt harcképes gyalogos van a reteszállásban, Hausmann törzsőrmester pedig közölte, hogy a két járőr az erdőben eddig nem találkozott oroszokkal.

- Mióta van a harctéren? - kérdezte Márk Hausmanntól.

- Ha mindent beleszámítok, harmadik éve.

- Nem mondom, elég hosszú idő. Mindig az első vonalban volt?

- Sajnos igen. Négyszer sebesültem meg. Kezd elegem lenni a hadakozásból meg a ruszkikból. Barbárok. Amikor támadnak, hátul ott vannak a zöldsapkás NKVD-sek. Ha azt látják, hogy valamelyik muzsik hátrálni akar, vagy nem elég gyorsan megy előre, géppisztollyal vagy géppuskával odalőnek. A szerencsétlen gyalogosoknak győzniük kell, különben elpusztulnak.

- Én, mint parancsnok, nem tűrném, hogy így bánjanak a katonáimmal.

- Sokszor már mi sem tudtuk nézni. Időnként kilőtték a mesterlövészeink az NKVD-eseket, hogy megtorpanjon a roham. Ivánék pártját fogtuk.

- Ezt mi is kipróbálhatnánk, de az átfegyverezés óta még senki sem tud messziről célba találni - jegyezte meg Pataky.

- Bízzátok csak rám, majd én kilövöm őket. Most feküdjetek le, rátok fér egy kis alvás. Nem tudni, mivel lep meg bennünket Iván holnap - mondta Márk.

Akármilyen fáradt volt, örült, hogy végre komoly feladatot kapott, s hogy van annyi gyalogosa, tüzérsége meg páncélosa, amivel végre tudja hajtani Winters parancsát. Már csak Varjas meg két-három könnyű bombázó kellett volna ahhoz, hogy teljes legyen a boldogsága.

Ekkor belépett Kulich a harcállásponttá kialakított romos sekrestyébe.

- Hogy jutott eszedbe tisztességes egyenruhát adni azoknak a rohadt zsidó szökevénynek? Már rég ki kellett volna őket végezni.

- Megmondtam, amíg én vagyok a parancsnok, nem végzünk ki senkit.

- Most nagy bajba keverted magad.

- Miért? Csak nem jelentesz fel?

- Kénytelen vagyok.

- Akkor a szolgálati szabályzat értelmében holnap reggel adja át a feljelentés másolatát. Végeztem!

- Most mit játszod meg az eszedet?

- Zászlós! Azt mondtam, hogy végeztem. Nem hallotta?

 

14. fejezet

Egész éjszaka megállás nélkül zuhogott az eső. A lövészgödrökben a katonák bőrig áztak, idővel már a bokájukig ért a víz. Ilyen körülmények között nem tudtak aludni, ezért idegességükben egymás után lőtték fel a rakétákat, hogy legalább lássanak valamit, az oroszok azonban nem járőröztek. Hajnali háromkor Pataky felébresztette Márkot.

- A fiúk nagyon be vannak tojva.

- Mitől félnek?

- Hogy Iván a sötétben tankokkal támadja meg őket.

- Mondd meg nekik, hogy már tíz kilométerről hallani, ha jönnek a tankok.

- Jó.

- Abban egyébként igazuk van, hogy az oroszok ki fogják használni a rossz látási viszonyokat. Az orosz tüzérség nem fogja előkészíteni a gyalogság támadását. Iván szó nélkül fog idelopakodni.

- Honnan tudod?

- Ha én lennék a parancsnokuk, ezt tenném. A tartalékos tiszti iskolán ezt is beleverték a fejünkbe. Napkeltéig tehát megállás nélkül rakétázzatok!

- Értettem.

- Hiába vannak a bimzereknek nagyszerű távcsöveik, most azokkal sem érünk sokat.

- Tehát nem számíthatunk rá, hogy majd figyelmeztetnek bennünket.

- Bizony. Menj körbe és vigyázz, hogy a lövészgödrökben senki ne aludjon el! A tartalékot pedig ébresszétek fel, hogy készenlétben legyenek.

- Meglesz.

Már pirkadt, amikor a patak menti bokrok közül az orosz gyalogság váratlanul, mindenféle tüzérségi illetve aknavetős előkészítés nélkül elindult a magyarok felé. Mire észrevették őket, már annyira közel voltak a reteszálláshoz, hogy a tüzérség nem tudott beavatkozni. A géppuskások hatalmas pusztítást végeztek, de a nyolc géppuska mégsem volt elég ahhoz, hogy a nagyszámú ellenséget megállítsa. Óriási veszteségek árán ugyan, de az oroszok betörtek a reteszállásba, és a heves kézitusa során már-már kiszorították a magyarokat a töltés oldalába vájt állásaikból, amikor Márk egy hosszú orosz puskával a kezében szuronyrohamra vezette a tartalék fél szakaszt. Nagy nehezen sikerült visszaverniük a támadást.

Mikor minden elcsendesedett, Márk orrát megcsapta a lőporfüst, az átázott egyenruhák és a poshadt esővíz kellemetlen szaga. Meglepetten látta, hogy a szuronya véres, a puskájának a tusa pedig megrepedt. Hiába gondolkodott, képtelen volt felidézni magában, mi történt. Szinte megrémült, amikor rádöbbent, hogy gépiesen gyilkolt a kézitusa során.

Lassan körülnézett. Megrázó képet nyújtott a sok holttest. A sárban mozdulatlanul heverő orosz katonák láttán nem jutott mindjárt az eszébe, hogy nem is olyan régen még ők is élő emberek voltak. A magyarokat azonban ismerte. Gyakran hallotta, amint a családjukról meg a terveikről beszélgettek a bajtársaikkal. Most azonban üveges szemmel meredtek a semmibe. A sebesültek egy része a sárban fetrengett, segítségért kiabált, vagy erőtlenül nyöszörgött. Mások feltápászkodtak, és elindultak a segélyhelyre. A súlyosan sebesült katonákat a két szanitéc hevenyészett hordágyon vitte az orvoshoz meg a tüzérek egészségügyi altisztjéhez. Akik csak tehették, azok a sebesült katonákon akartak segíteni. Volt, aki a halottakat szólongatta:

- Sanyikám, mozdulj már meg!

- Józsi, térj magadhoz!

Az altisztek csak nagy erőfeszítések árán tudták a helyükön tartani a legénységet.

- Ne törődjetek a sebesültekkel! A szanitécek majd ellátják őket. Inkább figyeljetek, mert lehet, hogy Iván visszajön!

Pataky végigszámolta az embereket. A hetvenöt fős alakulatból nyolcan haltak meg, tizenhatan pedig megsebesültek. Közben látta, hogy a tisztást elborítják az orosz halottak meg sebesültek. Amelyik tudott járni, az a saját vonalai felé tartott. Az emberek számából Pataky megállapította, hogy ismét legalább kétszázadnyi orosz támadta meg őket.

Vitek három emberrel széthordta a kápolna pincéjéből a lőszeres ládákat a géppuskaállásokba a lőszerért kiabáló géppuskásoknak, majd megszervezte a temetést. A kápolna mellett ástak egy nagy gödröt, a dögcédula alapján felírták a falra mindegyik halottnak a nevét, a magyarok meg az oroszok holttestét egyesével elhelyezték a közös sírban, aztán Vitek mondott egy miatyánkot, és visszalapátolták a földet. Márk egy cédulára felírta a magyar katonák nevét, és az oroszoknál talált iratokkal együtt betette a kápolna romjainál egy kis szekrénybe. Remélte, hogy majd egyszer valaki ráakad, s így tudni fogják, hogy kiket temettek el.

Egyszer csak eldördültek Bartos ágyúi. A lövedékek a patak túlsó partján, a domb mögött csapódtak be. Mivel a reteszállásból Márk nem láthatta, hogy mire lőttek a tüzérei, telefonált a figyelőbe. A szolgálatos tizedes továbbította az üzenetet:

- Alázatosan jelentem, Bartos hadnagy úr nagyobb ellenséges csapatösszevonást észlelt, ezért megtámadta őket.

Amikor Márk látta, hogy a nyolc ágyúlövedék ismételten ugyanabban a pillanatban csapódik le, rájött, Bartos azt a benyomást akarja kelteni az ellenségben, hogy valamilyen csodafegyverrel támadnak. Ettől azonban nem lohadt az oroszok harci kedve. Még a délelőtt folyamán heves aknavetőtüzet zúdítottak a reteszállásra és környékére. Nyilvánvaló volt Márk számára, hogy újabb támadás következik. Valóban nem kellett sokáig várni, az orosz gyalogság ismét megindult. Minthogy a napsütésben Bartos tüzérei már messziről meglátták őket, még időben közéjük lőttek néhány repeszgránátot. Az előnyomulás megtorpant, többen fedezéket kerestek maguknak. Márk a töltésről figyelte az eseményeket, hiszen jó két méterrel magasabban helyezkedett el, mint az oroszok. Tisztán látta, amiről korábban már hallott. Az NKVD-sek géppisztollyal lőtték a meghátráló katonáikat.

- Add csak ide a puskádat egy percre! - szólt az egyik emberének, majd gondosan beállította a távolságot, és egyenként megcélozta a zöldsapkásokat.

Az orosz gyalogság újra megindult, de messze nem volt olyan elszánt, mint hajnalban. Ketten elérték ugyan a reteszállást, de rögtön megadták magukat. Az újabb aknavetőtűz után a reteszállás védői gondolták, hogy a gyalogság ismét támadni fog. Sejtésük beigazolódott. Ráadásul az oroszok két tankot is bevetettek, de Bartos tüzérei pillanatok alatt kilőtték őket. S mivel sikerült több zöldsapkást eltalálni, a támadó gyalogság nem érte el a reteszállást. Közben egy küldönc szólt Márknak, hogy a német páncélosok parancsnoka sürgősen beszélni akar vele rádión.

- Feri, vedd kézbe a védelmet, de ne indíts ellentámadást! - mondta Márk Kulichnak, mivel a bátor zászlós olykor vakmerő is szokott lenni.

A harcállásponton egy olyan közkatona tartott ügyeletet, aki könnyebben megsérült.

- Itt pipacs. Vétel - mondta Márk a mikrofonba.

- Nefelejcs jelenti, C 32.5 és 33 koordináták között esküvői menet. Vétel.

- Ajándékot küldök. Vége.

Márk telefonon felhívta a figyelőt.

- Repeszgránáttal tüzérségi támogatást kérek a C 32.5 és 33 koordinátákhoz. Vétel.

- Koordináták C 32.5 és 33. Vége.

- Nefelejcs jelentkezz! Vétel - mondta Márk a rádió mikrofonjába.

- Itt vagyok. Vétel.

- Nászajándék megy. Korrekciót kérek. Vétel.

Bartos ágyúi eldördültek. Márk látta, hol csapódnak be a repeszgránátok.

- Korrekció. Száz méter észak. Vétel - közölte a német páncélosok parancsnoka.

Márk átadta az üzenetet a tüzéreknek. Néhány perc múlva hallották az újabb sorozat becsapódását.

- Megkapták. Még kettőt küldjetek! Vétel.

Márk felvette a telefonkagylót, majd a tüzérek leadták a két sorozatot.

- Nefelejcs, mit látsz? Vétel.

- Futnak. Tüzet szüntess! Ellentámadást javaslok. Vétel.

Márk egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Minden valószínűség szerint az oroszok nem fognak délről mögéjük kerülni, mert a tüzérségi tűz megzavarhatta a csapatösszevonást. Ha nekik is akkora erőik lettek volna, mint az oroszoknak, akkor a német páncélosoknak valóban érdemes lett volna támadniuk, de Márk nem akarta, hogy az oroszok esetleg fölfedezzék, hol rejtőzködnek.

- Negatív, nefelejcs, negatív. Ma nem foglaljuk el Moszkvát. Vétel.

- Kár. Vége.

A tüzérség szakértelme meglepte Márkot. Bár a tartalékos tiszti iskolán azt hallotta, hogy a tüzérek akkor is halál pontosan eltalálják a célpontot, ha nem látják, mégsem hitte, hogy ez a valóságban is így van.

Késő délután ismét támadtak az aknavetők, de a gyalogság rohama elmaradt.

- Iván sem szereti, ha a szemébe süt a nap - jegyezte meg Pataky.

Márk felkereste a segélyhelyet, hogy lássa, mi a helyzet a sebesültekkel.

- Hat beteget el kellene vinni a kórházba. Itt nem lehet rajtuk segíteni - mondta az orvos.

- Mindjárt beszélek a tüzérekkel. Talán kölcsönadnak egy-két szekeret. Lovuk van bőven.

- Az nagyon jó lenne. Hátha meg tudják menteni a szerencsétleneket.

- Kötszerrel, gyógyszerekkel hogy áll?

- Egyelőre mindenből van elegendő.

Miután besötétedett, felrakták a hat súlyos sérültet, valamint a járni képtelen sebesülteket három szekérre, és a tüzérek elindultak velük Otinjába. Márkot meglepte, hogy azok a sebesültek, akik még tudtak harcolni, ott maradtak.

A második éjszaka már nem volt eseménytelen. Hausmann járőrei az erdőben tűzpárbajba keveredtek egy jelentős orosz egységgel, így kénytelenek voltak visszavonulni a tisztásig. Vitek azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Az automata fegyverekkel felszerelt járőrrel hátba támadta az oroszokat, és szinte valamennyit megölték.

- Remélem, holnapra elszállítják a német vonatok a sebesülteket, és nem kell tovább tartanunk az utat, mert még egy ilyen napot már nem bírnánk ki - mondta Márk Patakynak beszélgetés közben.

Kora hajnalban egyszer csak azt hallották, hogy lánctalpas járművek jönnek-mennek a közelben.

- Ezek T-34-es tankok. Nem tudni, hány van belőlük. Látom, az oroszok pontosan úgy akarnak ijesztgetni bennünket, ahogy annak idején mi tettük velük. Úgy látszik, eltanulták a trükköt - magyarázta Hausmann.

Amikor aztán kivilágosodott, az oroszok fél órán át aknázták a reteszállást, majd meglódult a gyalogság. Bartos tüzérei most is repeszgránátokkal támadták őket, de az oroszok csak akkor lassítottak le, amikor már majdnem mindegyik zöldsapkást kilőtték, illetve a gyalogság elérte a géppuskák kereszttűzét. A csata nem tartott olyan sokáig, mint előző nap. Minthogy az oroszok most sem kerültek közelebb a reteszálláshoz, a megmaradt gyalogságuk visszavonult, és elkezdte beásni magát a szemközti domb tetején.

Az oroszok azonban nem hagyták nyugton a magyarokat. Tíz T-34-es megpróbált a reteszállás mögé kerülni, de szembetalálták magukat a németek Tigriseivel. A páncélosok hosszan tartó csatája során az oroszok hét, a németek pedig két harckocsit vesztettek.

Egyszer csak bekanyarodott a kápolna elé a páncélosok oldalkocsis motorkerékpárja, amellyel a futár két súlyos sebesültet hozott. Az orvost azonban sehol sem találták. Az unokaöccse is eltűnt.

- Én megmondtam, hogy végezzük ki őket - szólt Kulich.

- Biztosan megszöktek. Az ő helyükben én is ezt tettem volna. Még mindig jobb hadifogolynak lenni, mint munkaszolgálatosnak - felelte Márk.

Késő délután Márk éppen Bartossal tárgyalt a figyelőben, amikor csengett a telefon.

- Rádión kaptál egy sürgős üzenetet, de egy kukkot nem értek belőle - mondta Kulich.

- Olvasd fel!

- Tulipántól hóvirágig mindenféle virágot szállítok. Hoffer.

- Jó hír. Köszönöm - mondta Márk, majd letette a kagylót. - Úgy látszik, megúsztuk ezt a cécót. Visszavonulhatunk.

- Éppen ideje. Lassan kezdünk mindenből kifogyni - jegyezte meg Bartos.

- A páncélosok parancsnokával közösen gyorsan ki kell dolgoznunk a visszavonulás módját, nehogy eszébe jusson Ivánnak utánunk jönni.

Rövid tanácskozás után úgy határoztak, hogy az éjszaka leple alatt vonulnak vissza, miközben néhány gyakorlott katona rakétázik. Hausmann és Vitek egy-egy járőrrel az erdőn át megközelíti az orosz vonalakat. Nem támadnak meg senkit, de akkora lármát csapnak az erdő szélén, mintha legalább egy század ásta volna be magát. A páncélosok három Tigrise egy darabig jön-megy az út északi oldalán, hogy az oroszok higgyék azt, legalább húszan vannak, majd visszavonulnak az Otinja felé vezető útra, és bevárják a gyalogságot. Ezzel egy időben Gara lövegei a dombtetőn lévő orosz gyalogságot lövik, míg Bartos ütege az út déli részén tartózkodó oroszokat támadja meg, mintha komoly ellentámadásra készülnének. Miután mindenki végrehajtotta a feladatát, a tüzérek befogták a lovakat, és ők is elindultak Otinjába.

Már hajnalodott, amikor utolsónak Márk is elhagyta a reteszállást. Reggel nyolc körül érték el Otinja határában a védővonalat, amelyet a német gyalogság épített ki. Legnagyobb megdöbbenésükre a 307. hadosztálytörzsből egy alezredes már várta őket, s közölte, hogy az önálló harccsoportot ezennel feloszlatja, a katonáknak pedig vissza kell térniük saját egységükhöz, Hausmann és a másik három német altiszt kivételével, minthogy az ő egységük már Németországban van, és sokáig tartana, amíg utolérnék őket. A sebesülteket Otinjában bevagonírozták, Márk századának megmaradt katonáit pedig két német teherautón visszavitték Zabercébe.

Kiss zászlóaljparancsnok nagy örömmel fogadta őket.

- Végre előkerültél, te csavargó - mondta, és melegen kezet rázott Márkkal. - Ülj le fiam. Gondolom, fáradt vagy, de mielőtt elmész aludni, meséld el, mi történt veletek.

Amikor Márk befejezte a reteszállás történetét, Kiss röviden elmondta, hogy eközben mi minden történt náluk.

- Miután szegény Tóth Karcsi elesett, a második század parancsnokát kineveztem helyettesemnek. Egy szerencsétlen bevetés során ők is sok embert vesztettek, ezért összevonom a két századot, és te leszel a parancsnok. Állítólag még ma megérkezik egy újabb század, és akkor a zászlóalj ismét fel lesz töltve. A többit majd holnap megbeszéljük. Most pedig menj, és pihend ki magad.

Márk a fáradtságtól szinte vonszolta magát a könyvtárosnő házáig. Úgy, ahogy volt, mosdatlanul végigfeküdt az ágyon, és mély álomba zuhant. Arra ébredt, hogy valaki rázza. Amikor kinyitotta a szemét, Pataky állt mellette.

- Már azt hittük, hogy meghaltál. Tudod, hogy tizenhat órát aludtál egyhuzamban? Nem keltettelek volna fel, ha Schultz őrmester nem hozott volna egy fontos üzenetet.

- Kitől?

- Azonnal jelentkezned kell Winters vezérezredesnél.

Márk nagy nehezen felkelt, megmosakodott, megborotválkozott, majd felöltözött. A közel negyven kilométeres út alatt Márk majdnem végig aludt. Csak akkor ébredt fel egy-két percre, amikor a motorbicikli belehuppant egy-egy kátyúba.

A hadseregcsoport parancsnokságát egy romos kastélyban rendezték be. A bejáratnál Márk elkezdte számolni az őrszemélyzetet, de az őrszobánál abbahagyta. "Ha ez a sok léhűtő ott lett volna a reteszállásban, még mindig tartanám azt az átkozott útkereszteződést. Talán még támadni is tudnék!" - mondta magában.

Az őrszobában egy tiszt ült az íróasztal mögött.

- Százados úr, Kende Márk hadnagy Winters vezérezredes úr parancsára megjelentem - szólt, miután belépett az ajtón.

- Isten hozta, hadnagy úr. Gratulálok. Tudja, hogy ön az első hadnagy, aki Ukrajnában önálló harccsoportot vezetett?

- Nem.

- Akkor jöjjön velem! A vezérezredes úr már várja.

A százados felkísérte Márkot az emeletre, majd megmondta a szolgálatos őrmesternek, hogy az önálló harccsoport parancsnoka akar jelentést tenni a vezérezredesnek. Márkot azonnal bevezették egy nagy terembe. A falra felszegezett térképeken számtalan színes rajzszeg jelezte, hogy melyik alakulat hol tartózkodik a környéken. Winters éppen magyarázott valamit az asztal körül ülő magas rangú tiszteknek, de amikor Márk belépett, félbeszakította az előadását.

- Isten hozta, hadnagy úr. Sikerült egy kicsit kipihennie magát?

- Igenis, vezérezredes úr.

- Jól nézzétek meg ezt a kölyköt - mondta Winters a többieknek. - Fényesen megoldotta a lehetetlen feladatot. De inkább mondja el ő, mi történt az otinjai reteszállásban.

Mindenki őt nézte. Kissé zavarba jött, de aztán szép sorjában elmondta, kiket szervezett be a harccsoportba, és hány támadást vertek vissza. Amikor befejezte, Winters elmosolyodott.

- Egy-két apróságot elhallgatott a hadnagy úr. Amikor például az oroszok betörtek a reteszállásba, személyesen vezette szuronyrohamra a tartalék embereit, és kiverte az ellenséget az állásokból.

- Ez egy kis epizód volt csupán. Taktikai megoldás. Nem tartozik a jelentésbe. Egyébként meggyőződésem, hogy vezérezredes úr is ugyanezt tette volna.

- Lehet. A visszavonulásotok mesteri volt. Annyira megzavartad az orosz parancsnokságot, hogy még mindig azt hiszik, komoly ellentámadásra készülünk. Most lázasan átcsoportosítják a csapataikat. Ha lehetne, kineveznélek ezredesnek. Szóltam a hadtestparancsnokának - folytatta Winters a többi tiszthez fordulva -, hogy terjessze fel a legmagasabb kitüntetésre, de azt válaszolta, hogy utóvédharcokért nem jár kitüntetés egy tisztnek. Micsoda baromság! Ezért én fogom kitüntetni.

Winters levette a saját lovagkeresztjét, és Márk nyakába akasztotta.

- Büszke vagyok rád, fiam.

- Vezérezredes úr, a reteszállást nem csak én védtem.

- Tudom, fiam. Állítsd össze azoknak a katonáknak a névsorát, akiket ki akarsz tüntetni, és a listát add át Hoffer százados úrnak! Holnap reggel pedig gyere ide velük!

Miután Márk megebédelt a magas rangú tisztek társaságában, Schultz visszavitte motorbiciklijével Zabercébe.

Márk lovagkeresztje nagy feltűnést keltett a zászlóaljparancsnokságon.

- A hadtestparancsnokság irtó mérges lesz, hogy egy tartalékos ilyen nagy kitüntetést kapott. Én viszont roppant büszke vagyok rád. Egyébként intézkedtem. Kora reggel elvisz benneteket Kalusba a GH-s teherautó, hogy átvehessétek a vaskeresztjeiteket. Ugyanakkor vigyétek magatokkal Hausmann törzsőrmestert és három altiszttársát, és adjátok át őket a németeknek! - mondta Kiss zászlóaljparancsnok.

Másnap Winters személyesen tűzte a katonák mellére a kitüntetést, hogy ezzel is jelezze, mennyire helyteleníti, hogy utóvédharcokért a magyarok nem adnak kitüntetést a tiszteknek.

- Igazán csak akkor derül ki egy katonáról, hogy milyen bátor, ha utóvédben is megállja a helyét - mondta rövid beszédében.

Ebédnél francia pezsgővel koccintottak egymás és Winters egészségére, majd elbúcsúztak német fegyvertársaiktól. Visszafelé azonban lerobbant a terepjáró teherautójuk, ezért az éjszakát egy csűrben töltötték. Vitek flaskájából mindenkinek jutott egy korty szilvapálinka. Este volt már, mire gyalogmenetben, éhesen és holt fáradtan megérkeztek Zabercébe.

 

15. fejezet

Ahogy megérkeztek Zabercébe, Márk rögtön a zászlóaljparancsnok irodájába ment, hogy jelentkezzen.

- Hol csavarogtatok már megint? A GH-s már nagyon aggódott a teherautója miatt - szólt Kiss.

- Visszafelé jövet félúton lerobbant az átkozott. A sofőr igyekezett megjavítani, de nem tudta. Amikor ránk sötétedett, bementünk egy csűrbe aludni. Reggel aztán elindultunk gyalog. Most értünk ide. Legalább húsz kilométert kellett megtenni.

- Fő, hogy itt vagytok. Fontos híreim vannak a számodra. Tegnap telefonáltak a hadosztályparancsnokságról, hogy azonnal le kell váltanunk a 4. bajor gyaloghadosztályt, mert már hetek óta ők tartják a vonalat. Ezért még tegnap erőltetett menetben elindítottam a századodat dél felé.

- Értettem. Mi lesz a feladatunk?

- A Zukow és Tlumaldzik közti út, valamint a Prut folyó által behatárolt területen alakítsatok ki egy védelmi vonalat, és járőrözzetek! Ugyanakkor a Jedlina erdő szélén vigyázzatok Bartos és Gara tüzéreire!

- Kire bízta a századomat?

- Dobos főhadnagyra, de minél előbb váltsd le, mert nincs gyakorlata, és a végén még valami marhaságot csinál.

- Meglesz.

- A helyettesem a zászlóalj többi részével már megérkezett a bajorok állásaihoz. Egyébként kaptunk erősítést. Mivel a tüzérek csak hajnalban indulnak, menj velük. Legalább kialszod addig magad.

- Az őrnagy úr is a tüzérekkel jön?

- Nem, én reggel még bemegyek a hadosztályparancsnokságra. Majd csak dél felé érek oda.

- Értettem.

- Az írnokomtól majd megkapod a szükséges adatokat meg a térképeket.

- Köszönöm.

Márk a szomszéd szobában átnézte a térképeket, pontosan bejelölt rajtuk mindent, majd az irodából egyenesen Bartos körletébe ment. A tüzér épp gulyáslevest kanalazott a csajkájából, s hozzá fekete kenyeret evett. Amint meglátta Márkot, rögtön szólt a legényének, hogy adjon neki is enni.

- A szentségit neki, hajnalban már megint indulunk, pedig jó lett volna kicsit pihenni. Ettől a mai gyaloglástól feltörte a csizma a lábamat - szólt Bartos.

- Csak ne panaszkodj! Nekem is korán kell kelnem. Most mondta Kiss, hogy a századomat ugyanoda irányították, ahova titeket. A többség már tegnap elindult, de azok, akiket kitüntettek, csak holnap hajnalban indulnak.

- Fogadni mernék, hogy a legrohadtabb helyre küldenek.

- De legalább lesznek körülöttetek gyalogosok. Mi fogunk rátok vigyázni.

- Elvigyünk benneteket?

- Jó lenne.

- Semmi gond. Majd felültök valamelyik szekérre.

- Ha akarod, nekem lovat is adhatsz, én tudok lovagolni.

Másnap kora hajnalban nekivágtak az útnak. Mihelyt kivilágosodott, megálltak, hogy megitassák a lovakat, meg pihentessék őket egy kicsit. Várakozás közben Pataky észrevette, hogy az egyik fán fennakadt egy ejtőernyő. Az anyag barna színéből rögtön tudta, hogy azzal nem embert, hanem valamilyen csomagot dobtak le. Kíváncsiságból odament megnézni, hogy mi van a ládában, de az már üres volt. Viszont a selyemről eszébe jutott, hogy ha felszabdalnák, mindenkinek jutna egy darab.

- Pontosan olyan sálat lehetne belőle csinálni, mint amilyet az Afrika Korps tisztjei viselnek - mondta a többieknek.

Az ötlet mindenkinek tetszett. Gyorsan levágták az ernyőt a fáról, és szétszabdalták. Azok a tisztek és tiszthelyettesek, akik az otinjai reteszállásban szolgáltak, mind kaptak egy sálat.

- Nem szabályos, bár nagyon praktikus - jegyezte meg Márk.

- Csak nehogy meglássa valamelyik kukacos GH-s vagy egy hadbíró. Tudjátok, mennyire fontosnak tartják, hogy állandóan szabályosan legyünk öltözve! Holt biztos, hogy letolnának bennünket miatta - mondta Bartos.

- A lovagkeresztemtől majd talán nem veszik észre - felelte Márk.

- Ne hidd! Még abba is beleköthetnek, hogy a német kitüntetésedet állandóan a nyakadban hordod, a magyar kitüntetéseidnek viszont csak a szalagjait tűzöd ki. Vigyázni kell az ilyen marhákkal. Amíg kinn vagy a fronton, nem kell tőlük tartanod, de a békésebb helyeken annyi van belőlük, mint a nyű.

A tüzérek késő délután érték el céljukat, mert a lovak csak lépésben tudtak haladni a hepehupás földúton az ágyúkkal meg a szekerekkel. A bajor üteg már indulásra készen állt, de az ütegparancsnok, egy idősebb főhadnagy azért igen barátságosan fogadta a magyarokat. Átadta a térképeit, és a már jól kiépített főfigyelőjét.

- Itt valami nincs rendben. A maguk gyalogságának már tegnap meg kellett volna érkeznie, de sehol senki. A mieink meg már elmentek.

- Csak nem történt valami baja a századomnak? - szólt Márk.

- Az biztos, hogy valahol elakadtak. Egyébként a helyzet meglehetősen reménytelen. Iván ugyan ellentámadástól tart, pedig akkor foglalhatja el Otinját, amikor akarja. Ha pedig elfoglalja, akkor be leszünk kerítve. Tiszta szerencse, hogy pont most küldték ide magukat, és mi elmehetünk.

A főhadnagy ezzel előhúzta snapszos flaskáját, és mindenki ivott a Führer egészségére, aztán elköszönt, és útnak indult az embereivel.

Márk mindenekelőtt ki akarta deríteni, hogy hova lett a százada.

- Feri, te Vitekkel, Szabóval meg két katonával menj dél felé! Keressétek meg a századot! Addig én Pistával meg két gyalogossal elindulok észak felé, hogy megkeressem a zászlóalj többi részét.

Jó két órát gyalogoltak az erdőben, de csak a bajorok elhagyott állásait találták meg. Már épp visszafordultak, amikor a fák között megpillantottak egy tíztagú orosz járőrt. Mivel nem akartak tűzpárbajba keveredni, elrejtőztek, aztán megfelelő távolságból a nyomukba eredtek. Az oroszok céltudatosan haladtak, s mint később kiderült, a tüzérek egyik előretolt figyelőjéhez mentek. A magyarok azonban résen álltak, s védték magukat. Az oroszok nem számítottak rá, hogy Márk és három társa hátba támadja őket, így inkább futásnak eredtek. Mivel későre járt, Márk és az emberei a figyelőben töltötték az éjszakát, mert eleredt az eső. Kora reggel, bár még mindig zuhogott, visszamentek oda, ahonnan elindultak. Csuromvizesen értek a főfigyelőhöz. Kulich már ott volt Bartosnál.

- Egészen a folyóig lementünk, de nem találkoztunk senkivel. Ha nem eredt volna el az eső, biz' isten elmentünk volna Vitekkel vadászni az erdőbe.

Kis idő múlva a két járőr ismét elindult. Kulich meg három társa ismét dél felé ment, hogy tovább keresse a századot. Márk, Pataky meg a két katona pedig északra. Amikor megtalálták a zászlóaljparancsnok harcálláspontját, Kiss rögtön megkérdezte Márktól:

- Átvetted Dobostól a parancsnokságot?

- Egyelőre még azt sem tudom, hogy hol vannak.

- Hogyhogy? Nem vették át a bajoroktól az állásokat?

- Elnyelte őket a föld. Elküldtem Kulich Feriéket, hogy keressék meg őket.

- Jól tetted. Most menj vissza az egyik gyalogossal a tüzérekhez, és mondd meg nekik, hogy nemsokára meglesz a telefonösszeköttetés a főfigyelőjük meg a harcálláspontom között. Pataky meg a másik embered majd mutatják az utat a híradósoknak, hogy tudják, merre kell a kábelt fektetni.

- Mi lesz, ha nem kerül elő a századom?

- Ne félj, előbb-utóbb meglesznek a katonáid. Addig maradj a tüzéreknél, és járőrözz!

- Értettem.

A szakadó esőben Márk és a katonája teljesen átázott, mire elérték a tüzéreket. Késő délután bőrig ázva megérkeztek Patakyék meg a híradósok, így hamarosan létrejött a telefonösszeköttetés. Attól kezdve a zászlóaljparancsnokságon keresztül megállás nélkül jöttek az utasítások a tüzéreknek, mert tőlük északra elkezdődött a csata Kiss csapatai és az oroszok között. Gondok voltak azonban a lőszerellátással, mert a sáros utakon csak nagyon nehezen tudtak közlekedni a szekerek.

A mostoha időjárás ellenére a következő két nap Márkék folytatták a járőrözést, de a század még mindig nem került elő. Oroszokat viszont egyre gyakrabban láttak. Feltehetően a tüzérséget keresték, hogy aztán jelentsék a helyzetét a parancsnokságuknak. Minden bizonnyal néhány ellenséges katonát is foglyul akartak ejteni, hogy amit lehet, később kiszedjenek belőlük.

Végeredményben ugyanezt akarták a magyarok is. Kulich csoportjának szerencséje volt, mert összeakadt egy háromtagú járőrrel. A lövöldözés során két oroszt megöltek, a harmadikat pedig megsebesítették. Miután bekötözték és adtak neki enni, megtudták tőle, hogy a százada, amely Tlumaldzik község határában állomásozik, mindenből kifogyott, és már csak járőrözésre futja az erejükből.

A júliusi fülledt melegben Kiss csapatai sokat szenvedtek a napok óta zuhogó esőtől, ráadásul az orosz aknavetők állandóan lőtték őket. A csatazajt egész nap hallották a tüzérek meg a járőröző gyalogosok. Emellett az orosz aknavetők szinte megállás nélkül lőtték az erdőt, bár magyar katonák ott nem tartózkodtak.

- Nem lesz ennek jó vége. Az az érzésem, hogy Iván általános támadásra készül. Hiába kértem Kisst, kerek-perec megmondta, hogy még egy szakaszt sem tud ide küldeni, mert neki sincs elég embere. Úgy látszik, a századod meg végképp eltévedt. Attól tartok, hogy elfogták őket a ruszkik. Megvan a véleményem a hadosztályparancsnokunkról is. Biztos, hogy van neki néhány tankja, mégsem küld ide egy páncélost sem. El fognak minket taposni, mint a férget - mondta Bartos Márknak, miután véget ért a szabályszerű tűzpárbaj, amelyet az orosz tüzérséggel vívtak.

- Nem értem, miért nem rendelik el a visszavonulást.

- Mert a hadtestparancsnok lovagkeresztre pályázik.

- Ha csak ez kell neki, megkaphatja az enyémet.

Délután mégis megérkezett a várva várt parancs, miszerint a csapatoknak vissza kell vonulniuk Nadvirnába. Kiss és Bartos, a két parancsnok telefonon abban egyezett meg, hogy a tüzérek délelőtt tizenegykor hagyják el az állásaikat, a gyalogság pedig egy órával később, pontban tizenkettőkor, hogy fedezhesse a tüzérség visszavonulását. Este hétkor Márk oda akart szólni Kissnek, de nem volt telefonösszeköttetés.

- Azonnal indulj el négy katonával és két tüzérrel! Vizsgáljátok meg a telefonkábelt! Lehet, hogy elvágták - mondta Márk Patakynak.

- A kábelnek semmi baja. Itt vagyunk Kiss harcálláspontján. Sehol senki. Az egész zászlóalj eltűnt. Még a telefont is elvitték. A magammal hozott készülékről beszélek. Egyébként útközben egy csomó ruszki járőrt láttunk - közölte Pataky Márkkal körülbelül két óra múlva.

- Gyertek vissza! - mondta Márk, és letette a kagylót, majd döbbenten csak ennyit mondott. - Képzeld, a zászlóalj lelépett!

- Rohadt disznók! Az a gyáva féreg nem merte megmondani, hogy ő sötétben akar visszavonulni, mert fél Iván aknavetőitől - mondta Bartos, és hatalmasat káromkodott, majd kiadta a parancsot, hogy vonják vissza a figyelőket, és kezdjenek készülődni a visszavonulásra.

Még nem kelt fel a nap, amikor elindultak északnyugat felé. Már nem esett, de a csatakos úton nagyon lassan haladtak. Kora reggel a lovas járőrök jelentették Bartosnak, hogy erős motorizált orosz egységek közelednek.

- Két választásom van, vagy itt hagyom az ágyúkat, vagy szembeszállunk az ellenséggel. Olyan tüzértiszt viszont nincs, aki feladja a lövegeit - mondta a parancsnok.

- Majd az embereimmel segítek kialakítani az utóvédállást, hátha nem tudtok elbánni az oroszokkal - felelte Márk.

Erre azonban mégsem volt szükség, mert az ágyútűz pontosan célba talált, és megállította az oroszokat. A tüzérek egérutat nyertek. Ám attól kezdve, hogy elérték a Serednii Maidan felé vezető latyakos utat, már csak lépésben tudtak haladni a rengeteg szekér meg a menekülő katonák miatt. Egyaránt voltak köztük magyarok, németek, Wehrmacht-katonák és SS-ek. Az Oroszországban harcoló hadsereg teljes keresztmetszete ott kullogott az úton.

Váratlanul elkezdték lőni az utat az orosz aknavetők, ugyanakkor a mezőn hirtelen megjelentek az orosz gyalogosok, és feltartóztathatatlanul tódultak feléjük.

Az aknatűz annyira megsebesített három lovat, hogy Bartosék kifogták őket a löveg elől, majd egymás után kivégezték őket. Minthogy a másik három ló már nem tudta volna húzni a löveget, az ágyútól is kénytelenek voltak megválni. Az utolsó repeszgránátjaikkal még megtámadták az orosz gyalogságot, hogy lelassítsák őket. Aztán használhatatlanná tették az ágyút, és ott hagyták az úton.

A falu határától nem messze az orosz gyalogosok összecsaptak a visszavonuló katonákkal. Sokan megadták magukat, mások viszont szembeszálltak az ellenséggel. A levegőt betöltötte a lőporfüst, a sár és az állatok orrfacsaró bűze. "A vereség szaga" - villant át Márk agyán, de nem volt ideje tovább elmélkedni a lövöldözés, az ordítozás és a nagy kavarodás kellős közepén. Minden igyekezetével azon volt, hogy az egyik szekérre felszerelt géppuskával távol tartsa az oroszokat az ágyúktól.

A menekülők tisztában voltak vele, hogy az oroszok csak a járni képes katonákat ejtik foglyul, ezért azok, akik a lövöldözés során mozgásképtelenné váltak, vagy kétségbe esve segítségért könyörögtek, vagy fektükben is harcoltak az ellenséggel, amíg volt töltényük.

Márktól néhány méterre egy fekete egyenruhás SS-tiszt, nyakában vaskereszttel, egy darabig ellenállásra bíztatta az embereit. Amikor combját eltalálta egy lövedék, térdre esett. Ömlött belőle a vér, de addig nem dobta el a géppisztolyát, amíg volt benne töltény. Akkor előhúzta a pisztolyát, és még azzal is védekezett. Egyszer csak abbahagyta a tüzelést, megigazította a nyakkendőjét, és elkiáltotta magát - Heil Hitler! -, majd az utolsó töltényével főbe lőtte magát.

Márk igazat adott neki, mert tudta, hogy az oroszok az élve elfogott SS-tiszteket akkor is könyörtelenül kivégezték, ha tudtak járni. Ahogy lassan haladt a szekér, Márk visszapillantott, s észrevette, hogy egy orosz tiszt megáll a német katona holtteste előtt, majd tiszteleg, így akarván kifejezni elismerését az ellenség bátorsága előtt.

A falu határában létesített laza védővonal ideiglenesen feltartóztatta a sártól és a mozgó csatától elfáradt orosz gyalogságot. Magában a faluban egy német ezredes megpróbált rendet teremteni, és igyekezett megszervezni az utóvédet. Bartos egyik lövegét a falu keleti szélén tüzelőállásba küldte, hogy nyugtalanítsa az ellenséget. Nagyon nehéz volt azonban a vert hadsereget talpra állítani. A tüzérek alighogy megitatták lovaikat, az orosz gyalogság ismét megindult. Ezúttal két T-34-es tank is megjelent. Az egyiket kilőtték Bartos tüzérei, a másik megsemmisítette a lövegüket. Ezzel a tankkal viszont egy német őrmester páncélökle végzett.

A tüzérek idővel túljutottak a falun, és maguk mögött hagyták a csatát. Arrafelé már szárazabb volt az út, így gyorsabban haladtak. Késő délután végre megérkeztek Nadvirnába, de ott is teljes volt a kavarodás. Amikor észrevették, hogy egy friss magyar gyalogezred beásta magát a vasútvonal mellett, megkeresték a hadosztályparancsnokságot, de csak egy ezredes fogadta őket.

- Fogalmam sincs, mit kezdjek veletek. Bartos, van még lőszered?

- Nagyon kevés, ezredes úr.

- Kende, a te századoddal mi van?

- Négy napja elindultak, de nem érkeztek meg oda, ahova kellett volna.

- És te hogy kerültél ide?

- A tüzérekkel jöttem.

- Annyit tudok, hogy a hadosztály egy része elindult a Bisztricja völgyén keresztül a Légió-hágó felé, hogy kiépítse a védelmi vonalat a Kárpátok gerincén.

- Akkor mi is megyünk. Milyen arrafelé az út? Érdemes magunkkal hurcolni lövegeket? - kérdezte Bartos.

- Nem. Lökd le őket a hegyoldalról.

Nadvirna tele volt visszavonuló német és magyar katonákkal. A 307. hadosztály katonáinak a kivételével mindenkit be akartak fogni a város védelméhez, de sokan úgy döntöttek, hogy mivel se fegyverük, se lőszerük, inkább elindulnak a hágó felé. Másnap hajnalban Bartos belelökette a mocsárba az ágyúkat, majd az embereivel, a lovaival meg az optikai műszereivel együtt nekiindult az útnak.

- A lövegeket könnyebb pótolni, mint az értékes felszereléseket - mondta Márknak.

- Nekem bezzeg nincs ilyen gondom. Kilencen maradtunk a századomból. Ennyi embernek elég egy géppuska meg egy csomó lőszer.

Kezdetben a Bisztricja völgye jó száz méter széles volt, és akkor még elfogadható földút vezetett a hágó felé. Két-három kilométer után azonban a völgy összeszűkült, az út pedig a meredek hegyoldalban, közvetlenül a sziklás szakadék szélén vezetett. A lovak egyre nehezebben húzták a szekereket. Mögöttük azonban csak nőttön-nőtt a tömeg, ezért még csak álmodni sem álmodhattak arról, hogy időnként lelassítsanak, vagy pihenőt tartsanak. Ahogy kapaszkodtak felfelé a katonák az úton, kénytelenek voltak az elakadt szekereket sorra lelökni a szakadékba. Az élelmezésükről gondoskodó tábori sütöde viszont egy óvatlan pillanatban megbillent, és a vaskemence magával rántotta a szakadékba a hat lovat meg a két péket.

Amikor megjelentek az alacsonyan szálló orosz vadászrepülők, és a menekülők áradatát megtámadták a szurdok fölött, Márk emberei felállították a géppuskájukat, hogy elriasszák őket. Szabó szakaszvezetőt azonban eltalálta az egyik.

- Olyan váratlanul halt meg, hogy még elbúcsúzni sem volt ideje - jegyezte meg Pataky, majd elfordult, és megtörölte könnybe lábadt szemét.

A völgy aljáról állandóan sürgették az előttük haladókat, ezért iszonyú nyomás nehezedett azokra, akik már feljebb jutottak. Az út közepe táján egyszer csak elakadt a menet, és a tolakodásban többen lezuhantak a szakadékba.

Ahogy egyre feljebb értek a meredek úton, amely tulajdonképpen már csak gyalogösvény volt, a lovak alig tudtak menni. Voltak, akik egyszerűen lelökték a szakadékba a szerencsétlen állatokat. A tüzérek azonban annyira ragaszkodtak lovaikhoz, hogy mindent megtettek, csakhogy segítsenek rajtuk. Hosszú kötelet tekertek a lovak köré, majd hatan húzták a kötelek két végét, egy-egy tüzér pedig hátulról biztatta az állatokat.

Márk és az emberei kénytelenek voltak megfenyegetni a nyomakodókat, de végül mégsem lőttek közéjük, mert estére a tüzéreknek sikerült a lovaikat felvonszolniuk a hágóra. Amikor Márk visszanézett a nyomakodó embertömegre, megjegyezte:

- Vajon Hannibál is így kelt át az Alpokon az elefántjaival?

- Biztos, bár neki több emberre és hosszabb kötelekre volt szüksége - szólt Bartos.

Fenn a hágón a rangidős német ezredes kialakított egy hevenyészett védővonalat, Bartos azonban semmi értelmét nem látta annak, hogy beássák magukat, hiszen az orosz gyalogság, még ha akart volna, sem tudott feljutni a sok menekülő miatt. Bár még javában tartott a nyár, éjszaka a hegytetőn rettenetes hideg volt. Ráadásul nemcsak fáztak, de a hágó védőire lövöldöző partizánok miatt még pihenni sem tudtak.

Reggel aztán a menekülő katonák már lefelé ereszkedtek a Kárpátok túlsó oldalán. Délelőtt fokozatosan csökkent a Nadvirna felől érkezők száma, estére pedig már teljesen megszűnt az áradat. A távoli ágyúdörgésből azonban mindenki tudta, hogy a háború még nem ért véget.

A magyar területi parancsnokság munkaszolgálatosokkal élelmiszert és lőszert küldött azoknak, akik fenn maradtak, majd megjelent a magyar hegyivadász ezred elővédje, és átvette a hágó védelmét. Márkék a következő éjszakát is a hágón töltötték, és csak a harmadik nap reggelén ereszkedtek le a németekkel a Kárpátok túlsó oldalán.

Mihelyt beértek az első faluba, a tábori csendőrök egy nagy sátorhoz irányították Márkot és Bartost. A kis tábla szerint ott volt a 307. hadosztályparancsnokság. Amikor Bartos meglátta, hogy az egyik íróasztal mögött Kiss őrnagy foglal helyet, odalépett, és csak ennyit mondott:

- Gyáva pondró! Otthagytatok bennünket a szarban!

Márk meglepődött, és rögtön elhatározta, hogy amennyiben hadbíróságra kerül a dolog, kijelenti, hogy nem hallott semmit.

- Valóban, de engem meg a zászlóalj hagyott ott - felelte az őrnagy.

- Hogy érted ezt?

- Miután megállapodtunk, hogy másnap hánykor indulunk, kimentem ellenőrzésre. Épp a második század állásaiban jártam, mikor Iván úgy fél hét körül abbahagyta az aknázást. Egyszer csak valaki elkiáltotta magát, hogy itt vannak a nyakunkon a ruszkik. Az embereim se szó, se beszéd kiugrottak a lövészárokból, és menekültek, amerre láttak. A századparancsnok sem tudta megállítani őket. Óriási volt a zűrzavar.

- El tudom képzelni, mi lehetett ott.

- Ne hidd! Nem volt ott egyetlen ruszki sem. Valaki képzelődött, aztán a rémület futótűzként terjedt, és átragadt a többiekre. Negyed óra múlva már az egész társaság eltűnt.

- Bennünket miért nem értesített valaki?

- Abban a fejetlenségben? Senkinek sem jutott eszébe. Mire visszaértem a harcálláspontra, még a telefont is leszerelték.

- Micsoda társaság!

- Meg lehet őket is érteni. Iván egyhuzamban lőtte őket az aknavetőivel. Három napig nem aludtak. Ráadásul megállás nélkül ömlött az eső.

- Mi is átáztunk.

- De a tüzéreket keményfából faragták. Az én embereim viszont néhány hónappal ezelőtt még azt sem tudták, hogy a puskának melyik végén jön ki a golyó. Mindezek tetejébe még át kellett őket fegyverezni. Csoda, hogy nem menekültek el korábban.

- Őrnagy úr, engedje meg, hogy bocsánatot kérjek. Ha hadbíróság elé akar állítani, akkor...

- Eszem ágában sincs.

- Az én századomról nem tud valamit? - szólalt meg Márk.

- Teljesen szétesett.

- Pedig vagány társaság volt.

- Biztosan hallottad azt a mondást, hogy a hadsereg esze a tisztikar, a lelkét viszont az altisztek alkotják.

- Igen, elég sokszor.

- Amikor elindult a század, nem volt sem esze, sem lelke, hiszen Kulich, Pataky, Szabó, Vitek meg te nem mentetek velük. De kénytelen voltam útnak indítani őket azzal a tökkelütött Dobossal. Kiderült, hogy rossz irányba vezette az embereket, és összeütköztek egy orosz menetoszloppal. Azok foglyul akarták őket ejteni, de a katonák fele nem adta meg magát, és addig harcoltak, amíg vissza nem kerültek a mi oldalunkra. A szakaszodból csak egy-két ember hiányzik, a többi itt van.

- A 307. hadosztály sok embert vesztett?

- Igen. Bár egyelőre nem tudom pontosan, mennyit. Sajnos a hadvezetés több súlyos hibát követett el. A hadosztályparancsnok például meggondolatlanul elküldött benneteket, hogy váltsátok fel a bajorokat, ahelyett, hogy Zabercéből egyenesen Nadvirnába irányított volna benneteket. Pedig Winterstől azt a parancsot kapta, hogy a legkisebb orosz nyomásra vonuljon vissza, és ássa be magát a nadvirnai vasútvonal mellett, a Bisztricja nyugati partján. A szerencsétlen viszont lovagkeresztre pályázott.

- Neki is szívesen odaadtam volna a lovagkeresztemet, ha tudom, hogy ezzel egy csomó ember életét megmentem - szólt Márk.

- Most én vagyok a hadosztályparancsnok, mert az öreg visszament Budapestre. Holt biztos, hogy leváltják. Talán még hadbíróság elé is állítják.

- Sajnálom szerencsétlent.

- Magának kereste a bajt.

- Van számunkra parancsa? - kérdezte Bartos.

- A lovaiddal meg az embereiddel indulj el Tecsőre. Ott bevagoníroztok, és egyenesen Komáromba mentek.

- És az én számomra? - kérdezte Márk.

- Jelentkezz Wittenberger vegyes ezredénél. Te leszel az ideiglenes magyar zászlóalj parancsnoka. Ti majd máshol fogtok bevagonírozni.

- Őrnagy úr, még egyszer kérem, hogy bocsásson meg a viselkedésemért - mondta Bartos.

- Nem történt semmi. A te helyedben én talán még tettlegességre is vetemedtem volna. Most menjetek, egyetek valamit, aztán szedjétek össze az emberiteket és induljatok el! Majd Komáromban találkozunk.

 

16. fejezet

Wittenbergernek annyira kevés tisztje volt, hogy a gyakorlott őrmesterek közül néhányat beosztott századparancsnoknak. Többek között Patakyt is. Márk hivatalosan zászlóaljparancsnok volt, de az ezredes többet tanácskozott vele, mint azokkal a tisztekkel, akik magasabb rangúak voltak nála.

- Winterstől sok jót hallottam rólad. Ezért rád bízom az ezredet. Ha valami baj történik velem, te vidd haza őket!

- Igenis, ezredes úr.

Főként magyarokból állt az ezred, bár német gyalogosok, páncélosok, sőt néhány Waffen SS-es is tartozott a csoportba. Miután két napig tartó kemény menet után megérkeztek Husztra, Márk és az ezredes bement a bevagonírozásra vonatkozó nyílt paranccsal az állomásfőnökhöz, a vasutas azonban egy szót sem tudott németül. Ezért Márk tárgyalt vele:

- Mikor kapjuk meg a vagonokat meg a mozdonyt?

- Fogalmam sincs. Tegnap magyar tüzérek ugyanilyen nyílt parancsot hoztak. Amikor táviratoztam Miskolcra, azt a választ kaptam, hogy ebbe az országrészbe egyelőre nem küldenek szerelvényeket. Irányítsak mindenkit Csapra vagy Szatmárnémetibe.

Márk elkáromkodta magát, majd az ezredeshez fordult:

- Nincs vonat, és nem is lesz. Az állomásfőnök azt javasolja, hogy menjünk Csapra vagy Szatmárnémetibe.

- Melyik van közelebb?

Miközben a térképet nézték, a vasutas felhívta a figyelmüket bizonyos változásokra.

- Szatmárnémeti talán közelebb van, de nem jók az utak. Egy darabig még lenne országút, de a Tisza mentén legfeljebb ösvények vannak - állapította meg Márk.

- Mivel gyalog kell mennünk, mert nincs egy árva szekerünk sem, az országút nem fontos. A folyó mentén legalább lesz vizünk. Menjünk inkább Szatmárnémetibe - mondta az ezredes.

- Hol szerezhetünk élelmet? - kérdezte Márk az állomásfőnöktől.

- Van itt a közelben egy hatalmas élelmiszerraktár. Igaz, hogy a helybeliek már majdnem mindent elhordtak, de maradt még egy csomó gulyáskonzerv.

A raktárban valóban nem találtak semmiféle kenyeret, ráadásul a legtöbb konzerv teteje már felpúposodott, persze a kiéhezett katonákat ez nem zavarta. Az állomáson fölmelegítették, és befalták.

Mivel úgy számították, hogy majdnem egy hét múlva érnek csak Szatmárnémetibe, a raktárból annyi konzervet vettek magukhoz, hogy mindenkinek jusson az útra.

- Mire megérkezünk, megcsömörlünk a sok gulyástól. Ha egyszer hazakerülök, még látni sem akarom - jelentette ki Pataky.

- Én meg fekete kenyeret nem - mondta Márk.

Az ezredes hagyta, hogy a legénység kipihenje magát, és csak pirkadatkor indultak útnak, de igen lassan haladtak. Este, amikor megálltak és tüzet raktak, a lángok fölött nem sikerült felmelegíteni a konzervet, ezért inkább hidegen ették meg. Az ételnek volt ugyan egy kis mellékíze, de akkor nem törődött vele senki, bár néhányan elrontották vele a gyomrukat.

- Nem lesz ennek jó vége - mondta Pataky a második este.

- Mi a baj? - kérdezte Márk.

- Nem bírják az iramot a fiúk. Néhánynak már nagyon fáj a lába, egyesek legyengültek a hasmenéstől, mások belázasodtak. Találj ki valamit, mert különben kidőlnek.

- Nem tehetünk semmit. Aki lemarad, azt a partizánok feltrancsírozzák.

- Mi lenne, ha a betegeket nem vinnénk magunkkal. Egy egész szakaszt csak nem mernek megtámadni a partizánok. Én itt maradok velük.

- Szó sem lehet róla. Ha mindennap lemarad egy szakasz, akkor a végén sosem érünk célba. Annyit azonban megtehetünk, hogy holnap reggel a betegeket indítjuk el utolsónak, és a sor végén hagyjuk őket. Ezeken az átkozott ösvényeken úgyis majdnem három kilométer hosszú sorban halad az ezred. Így reggelente legalább egy órával többet pihenhetnek a szerencsétlenek.

- Ez sem rossz.

A harmadik éjjel tényleg elkezdtek lőni a partizánok, de senki sem sebesült meg. Minthogy másnap menet közben támadtak rájuk, már délután megálltak, és Pataky a régi szakaszával meg néhány német partizánvadásszal bement az erdőbe. Kihallatszott a lövöldözés, de nem lehetett tudni, hogy mi történik. Már besötétedett, amikor Patakyék visszatértek.

- Ezek amatőrök. Képzeld, egy hatalmas tábortűz körül ülve énekeltek. Gyerekjáték volt megtalálni őket - mesélte Pataky Márknak.

- Hányan voltak?

- Tizenhatan. Mindet kinyírtuk. Ami fekete kenyerük meg sajtjuk volt, azt a fiúk mind felfalták. De neked hoztam egy darabot.

- Mi hány embert vesztettünk?

- Szerencsére csak egyet. Az egyik németet. Itt a dögcédulája.

- Úgy látszik, az alapos kiképzés meg az ukrajnai gyakorlat azért számít valamit.

- Az előbb derült ki, hogy a kárpátaljai katonák nagy része megszökött. Most mi legyen? - kérdezte Vitek.

- Hagyjátok a fenébe a dolgot. A nevüket azért írjátok fel, de tekintsük őket egyszerűen eltűnteknek - válaszolta Márk.

- Ha Kapuvár közelében lennénk, azt hiszem, én is megszöknék - felelte Vitek.

Két nap múlva elérték Szatmárnémetit. A kis létszámú helyőrség csak szerényen tudta őket ellátni, a kiéhezett legénység mégis fejedelmi lakomának tekintette a vacsorát. A laktanyában a tiszteknek is, a legénységnek is csupán szalmazsák jutott, de a fronton töltött hetek után mégis most aludtak először tisztességes körülmények között. Néhány katonán azonban hirtelen kitört az elmúlt idők fáradtsága, idegfeszültsége. Egyeseket még kórházba is kellett vinni.

Minthogy Szatmárnémetiből rendszeresen indult személyvonat, igaz, valamennyin fürtökben lógtak az emberek, az ezredesnek sikerült elintéznie, hogy néhány tehervagont meg pőrekocsit kapcsoljanak a másnapi személyvonathoz. Utasította Márkot, hogy a zászlóalj egy részével induljon el, és készítse elő Budapesten az ezred fogadását. Hiába küldtek ugyanis több táviratot is a HM-be, választ nem kaptak, az ezredes pedig bizonytalan körülmények között nem akart elindulni.

Két napba tellett, mire a vonat az éjszaka kellős közepén megérkezett a Nyugati pályaudvarra. Márk azonnal telefonált a városparancsnokságra. Azt a parancsot kapta, hogy menjen az embereivel a Károly laktanyába, ott majd ellátják őket. A körülbelül négyszáz fős különítmény szabályosan felsorakozott az állomás előtt, majd fegyverükkel a vállukon a katonák elindultak Budára a kivilágítatlan, kihalt utcákon.

Hajnalra értek a laktanyához. Először le kellett vetkőzniük, hogy fertőtleníthessék őket. Utána megfürödtek, majd friss egyenruhát vettek fel, aztán megreggeliztek. Miután megkapták a zsoldjukat, az utazási utalványokat meg az élelmiszerjegyeket, megmondták nekik, hogy két hét múlva, amikor lejár a szabadságuk, Komáromban jelentkezzenek.

Miután minden elintéződött, Márk felment a laktanyaparancsnokhoz jelentkezni. Bemutatkozott, és átnyújtotta nyílt parancsát.

- Kemény dolog lehetett gyalog eljutni Husztról Szatmárnémetibe - jegyezte meg az első világháborús alezredes.

- Semmi volt ahhoz képest, hogy min mentünk keresztül, mire átjutottunk a Kárpátokon. Ezt a névsort az ezredparancsnok úr küldi az ezred állományáról. Azt a feladatot kaptam, hogy szervezzem meg a fogadásukat.

- Ne törődj vele, fiam! Majd én kézbe veszem a dolgokat. Valaki majd várni fogja őket. A magyarokat ide hozzuk, a németeket pedig az Andrássy laktanyába irányítjuk. Menj, pihend ki magad te is. Itt a szabadságleveled. Aztán két hét múlva jelentkezz Komáromban. Most pedig indulj, ne zavarogj itt nekem.

Márk összeütötte a bokáját, majd kiment az ajtón, és gyalogszerrel elindult haza. Otthon a házvezetőnő azzal fogadta, hogy Kendéné lenn van Siófokon. Márk becsomagolta a civil ruháit, majd ebéd után kiment a Déli pályaudvarra, és felszállt a Balaton felé induló vonatra.

Útközben elhatározta, hogy nem a MAC-ban fog megszállni, hanem a KMYC-ben, mert túl fáradt volt ahhoz, hogy anyja kérdéseire válaszolgasson, ahhoz pedig végképp nem volt kedve, hogy meghallgassa a legújabb pletykáit.

Mihelyt bekopogott, Patakyné nagy örömmel fogadta:

- Isten hozta, hadnagy úr. Pisti a délelőtti vonattal érkezett, és rögtön lefeküdt aludni. Azt mondta, hogy csak akkor ébresszem fel, ha egy orosz tank áll a kapu előtt. Szóljak neki?

- Isten ments! Kaphatnék egy szobát? Én is lefeküdnék.

- Persze.

- Engem csak akkor tessék felkelteni, ha Pista nem bír egyedül az orosz tankkal.

Márk beesett az ágyba, és tizennyolc órát aludt egyhuzamban. Miután felébredt, rendbe szedte magát, és kiment az étkezőbe. Pataky ott ült az egyik asztalnál. Rövid ujjú ing meg vászonnadrág volt rajta.

- Minek van ilyen nagyszerű illata?

- Kialudtad magad? Tudod, hány óra? Igaz, én is csak nemrég keltem fel. Mit kérsz reggelire?

- Amit te.

Ketten percek alatt befalták a húsz tojásból készített kolbászos rántottát meg a vekni fehér kenyeret.

- Most átmegyek a MAC-ba. Megkeresem az anyámat.

Amint Kendéné meglátta a fiát a teraszon, örömében elébe sietett.

- Istenem, hogy lefogytál! De legalább nem sebesültél meg! Mesélj, mi történt! Merre jártatok?

- Látom, új jegygyűrűd van. Csak nem mentél férjhez? - kérdezte Márk ahelyett, hogy anyja kérdéseire válaszolt volna.

- Még nem, de hamarosan meglesz az esküvő.

- És mivel foglalkozik az illető, ha szabad kérdeznem?

- Szemész főorvos. Két éve meghalt a felesége. Majd meglátod, roppant szimpatikus ember.

- Ennek örülök.

- Nem gondoltad még meg magad? Vedd el a Pesthy Jutkát. Nagyon helyes lány. Többször voltam náluk, amióta meghalt az apja.

- Ne kezdd újra, anyám! Amíg nincs vége a háborúnak, lehet, hogy hozzám sem jönne. Joggal mondhatná, hogy egy hadiözvegy elég egy családnak.

- Ebben van valami. Mondd, és kitüntettek?

- Igen. Megkaptam a német lovagkeresztet.

- Úristen! Tudod, hogy az milyen nagy kitüntetés? És miért adták?

- Mert végrehajtottam a parancsot. Megöltem néhány orosz katonát.

- Hol? Hogyan? Meséld el a részleteket!

- Dehogy mesélem. Inkább szeretném minél előbb elfelejteni az egészet.

- Jó. Melyik szobát kaptad meg?

- Nem itt lakom, hanem a KMYC-ben. A tulajdonosnő fia az én századomban szolgál, és egyébként is nagyon jó barátok vagyunk.

- Ő is hadnagy?

- Nem, csak őrmester, de többet ér sok tisztnél.

- Szívesen találkoznék vele. Hívd meg vacsorára, és akkor bemutatom neked Somogyi doktort.

- Inkább szólok a mamájának, hogy este nála szeretnénk rántott pontyot enni.

- Remek ötlet.

Márk ugyan tartott egy kicsit a közös vacsorától, de az est várakozáson felül jól sikerült. Pataky az úri társaság illemszabályainak megfelelően viselkedett, Somogyi doktor pedig kellemes társalgónak bizonyult. A két jó barát szabadságuk hátralévő részében rendszeresen felkereste a Bálnát, hogy a lányokkal bepótolják a lemaradásukat.

Márk Patakyval együtt jelentkezett Komáromban. Időközben Kisst előléptették alezredessé, s ő lett a hadosztály vezérkari főnöke. Kováts századost alig fél éve hívták be, és bár közel járt az ötvenhez, mindjárt kiküldték a frontra, ahol az első világháborúban végrehajtott tetteiért kapott érméi mellé rövid időn belül két kardos kitüntetést is szerzett. Őt nevezték ki zászlóaljparancsnoknak. Vitán felül értette a dolgát. Márk századát, ahol Kulich, Pataky és Vitek lett a három szakaszparancsnok, olyan katonákkal egészítette ki, akik megjárták a harcteret, bár így sem lett teljes a létszám.

Az egész zászlóalj legnagyobb meglepetésére Kováts az első alkalommal a kikényszerített visszavonulás technikáját gyakoroltatta, hogy megtanulják, hogyan kell ép bőrrel megúszni a túlerőben lévő ellenség támadásait.

Október elején váratlanul Budapestre rendelték Márkot, hogy vallomást tegyen a hadosztály gyászos ukrajnai szereplését vizsgáló bizottság előtt. Örömmel utazott el, mert remélte, hogy vallomásának lesz foganatja. Csalódott azonban, amikor kiderült, hogy egy héten át hiába vette fel a díszegyenruháját, a magas rangú tisztek előszobájában mindig megváratták, aztán közölték vele, hogy másnap reggel jelentkezzen újra.

Esténként megpróbálta felhívni telefonon Tatjánát, de miután senki sem válaszolt, az egyik délután elhatározta, hogy odamegy a lakására, hátha megtud valamit. Amikor becsengetett, az az orosz grófnő nyitott ajtót, akit a Hangliban látott táncolni. Hamarosan megjelent az előszobában a másik orosz táncosnő is. Miután megismerték Márkot, behívták, és hellyel kínálták.

- Tatjána nagyon félt, hogy ha bejönnek a bolsevikok, és elfoglalják Budapestet, akkor itt ugyanaz fog történni, ami annak idején a cári Oroszországban. Azt mondta, hogy ő ezt nem várja meg, inkább kimegy Nyugatra. Májusban indult el, és ránk bízta a lakását.

- És tudják, hogy most hol van?

- Nem. Eddig kétszer írt. Egyszer Párizsból, egyszer pedig Monte-Carlóból. Mit gondol, tényleg megszállják az országot a bolsevikok?

- Lehet, bár remélem, hogy a Tiszánál sikerül velük békét kötni.

- Mi úgy döntöttünk, hogy egyelőre maradunk.

- Én a maguk helyében csomagolnék, és minél előbb elindulnék Nyugatra, amíg nem késő.

Hazafelé menet Márk azon gondolkodott, hogy ha már a HM is áttelepítette a legtöbb osztályát Kőszegre, akkor a két orosz nő is jobban tenné, ha nem várja meg a bolsevikokat.

Másnap délután Márk bejelentés nélkül elment Pesthyékhez. Csak Jutka volt otthon, éppen csomagolt.

- Átköltözünk a nagynénémhez Budára. Azt mondják, hogy most jobb Budán lakni, mert a németek valószínűleg a Dunánál fogják feltartóztatni az oroszokat.

- Én abban bízom, hogy mihelyt az oroszok elérik a Tiszát, békét kötünk velük.

- És ezt mire alapozod?

- Valakitől hallottam, bár lehet, hogy csak találgatás.

- Mondd, mi lesz velünk?

- Fogalmam sincs. Remélem, megússzuk élve.

- Én is. Ígérd meg, ha vége a háborúnak, megkeresel.

- Megígérem - mondta Márk, majd átölelte a lányt.

Jutka eltolta magától.

- Ne is kérj, nem fekszem le veled. Nem akarok teherbe esni, nem akarok ágyúdörgés mellett szülni, és legfőképp nem akarok hadiárvát a világra hozni.

- Igazad van. Bár anyám is így gondolkodna.

Márk egész este segített Jutkának csomagolni. Mindketten igyekeztek elfelejteni, hogy háború van, és nem foglalkoztak a jövővel.

Október közepén került sor Márk vallomására. A bizottság csupán egy hadbíró századosból és egy idősebb huszár alezredesből állt.

- Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, hogy én csupán hadnagy vagyok, és nem tudom, mi történt a hadosztályparancsnokságon - jelentette ki Márk, miután bemutatkozott, és elintézték a formaságokat.

- Engem csak az érdekel, fiam, hogy te miként láttad a helyzetet - mondta az alezredes.

- Értem. Az volt a legfőbb gond, hogy gyalogság nélkül küldték előre a tüzéreket.

- Ez stratégiai döntés. Ehhez egy hadnagynak semmi köze - szólt a hadbíró.

- Akkor is marhaság volt. Melyik barom indította el őket? Te vagy a negyedik, aki ugyanezt mondja, de még mindig nem tudom, ki adta ki a parancsot - mondta az alezredes.

- Nem tudom.

- Mások az átfegyverzésre panaszkodtak. Neked erről mi a véleményed?

- Szerintem is súlyos hiba volt. A hadosztály amúgy is hiányosan lett kiképezve, az átfegyverzés pedig végképp megzavart mindenkit. Azt is mondhatnám, hogy az első vonalaktól tizenöt kilométerre könnyelműség volt átfegyverezni a hadosztályt. Ráadásul nem kaptunk elegendő gyakorló lőszert.

- Nem mehetett az az átfegyverzés azért annyira rosszul, ha a százada a szokatlan német fegyverekkel fel tudta tartóztatni az oroszokat, és maga lovagkeresztet kapott ezért - jegyezte meg a hadbíró.

- Elnézését kérem, százados úr, az átfegyverzésnek semmi köze a kitüntetésemhez. Azt részben azért kaptam, mert egy zsákmányolt orosz puskával a kezemben szuronyrohamra vezettem egy fél szakasz katonát, részben pedig azért, mert nagyra értékelték, ahogy megszerveztem a visszavonulást.

Az alezredes számára most már teljesen világos volt, hogy a hadbíró tisztára akarja mosni a hadosztályparancsnokot.

Egy darabig még vitázott a hadbíró Márkkal, de az alezredes hamarosan megelégelte a kötekedést. Megköszönte Márknak az értékes vallomását, és átadta a nyílt parancsot, miszerint október 17-én vissza kell utaznia Komáromba. Hazafelé menet, amint bandukolt a szemerkélő esőben, eszébe jutott az a bizottság, amely a délvidéki vérontás részleteiről faggatta. Biztos volt benne, hogy a hadosztály gyászos szereplését is eltussolják.

Amikor este tízkor megszólalt a légiriadó, Márk és az anyja a ház többi lakójával együtt szintén lement a pincébe. Mindenki panaszkodott.

- Már élelmiszert sem lehet kapni. A csarnokban csak kukacos almát meg kukoricalisztet árulnak, de délre az is mind elfogyott tegnap.

- Mindenből hiány van. Szene még volt a kereskedőnek, de tűzifája meg petróleuma már nem. Ráadásul még csak október közepe van, de ebben a hidegben muszáj egy kicsit begyújtani a kályhában. Persze csak a kis szobát fűtöm.

- A barátnőm mesélte, hogy Pesten van egy lómészárszék, ahol nagyszerű virslit lehet kapni. Nem is kellett sokáig sorba állnia.

- Ki hitte volna néhány éve, hogy majd örülünk, ha reggelire háromnapos kenyeret ehetünk ládalekvárral, a malátakávét pedig szaharinnal isszuk?

Az éjszaka kellős közepén lefújták a légiriadót, és az emberek álmosan visszatértek a lakásukba. Márk egy darabig nem tudott elaludni, mert azon törte a fejét, hogy mi értelme van ennek az egész háborúnak. Eddig semmi jó nem sült ki belőle. Csak pusztulást, nyomorúságot és gondot okozott mindenkinek.

Délelőtt Márk a szobájában olvasgatott, amikor váratlanul berontott hozzá az anyja.

- Marcus, vége a háborúnak! Fegyverszünetet kértünk! Most hallottam a rádióban a kormányzó úr proklamációját. Gyere, hallgasd meg te is, mindjárt megismétlik!

Márk átsietett a nappaliba, és miután a saját fülével is hallotta Horthy nyilatkozatát, megjegyezte:

- Nem fog ez olyan simán menni. Az ország tele van német katonákkal. Kétszer annyian vannak, mint mi. Gondolod, hogy a pifkék csak úgy szó nélkül belenyugszanak a fegyverszünetbe?

- A nemzetközi jogszabályok értelmében ki kell vonulniuk.

- Szerintem Hitler tojik az ilyenekre. Egyébként is a nemzetközi jog már a Délvidéken hősi halált halt.

Egyszer csak lövöldözést hallottak a Vár irányából. Márk azonnal megismerte a különféle hangokat. Tudta, mikor lőnek német villámgéppuskával, és mikor magyar gépfegyverrel. Rögtön rájött, hogy ez csakis államcsíny lehet. Hamarjában arra gondolt, hogy a magyar csapat segítségére siet. De aztán átvillant az agyán, hogy egy árva Schmeisserrel és két kézigránáttal valószínűleg nem tudná döntően befolyásolni az eseményeket. Ezért inkább otthon maradt.

Hamarosan vége szakadt a lövöldözésnek, és a rádióban felhangzott az Ébredj, magyar! Márk rosszat sejtett. A Nyilaskeresztes Párt indulója után Szálasi Ferenc bejelentette, hogy mint nemzetvezető átvette a hatalmat, és hűségesen kitart a német testvérek mellett a végső győzelemig.

Márk hirtelen úgy érezte, hogy kényszerhelyzetbe került. Minthogy a tiszti esküjében Horthyt a magyar hadsereg legfőbb vezérének fogadta el, a kormányzó parancsára most nyugodtan letehetné a fegyvert. Ha viszont valóban Szálasiék az ország új urai, akkor minden valószínűség szerint első dolguk lesz újra felesketni a katonákat. Aki pedig nyíltan megtagadja a szolgálatot, azt kivégezhetik. Mivelhogy semmi kedve nem volt fiatalon meghalni, úgy döntött, visszamegy az alakulatához, és teszi, amit mondanak neki. Bízott benne, hogy a németek észhez térnek, békét kötnek, és abbamarad a mészárlás, vagy ha nem, akkor élve megússza a háborút.

Estére azonban Márknak felszökött a láza, és rettenetes fejfájás gyötörte. A tünetekből arra következtetett a tiszti kórház orvosa, hogy ez csakis malária lehet, ezért elrendelte, hogy adjanak neki kinint. Szerencsére Márknak nemsokára lement a láza, és egy fokkal jobban érezte magát, bár egyelőre még nagyon gyenge volt, és a füle is csengett. Ezért az orvos azt javasolta, hogy november elseje előtt ne térjen vissza az alakulatához, de azért hazaengedte.

Néhány nappal később, ahogy a Széll Kálmán tértől Márk befordult a Hattyú utcába, észrevette, hogy vagy harminc SS elállja az utat. Lovagkeresztjével - amelyet állandóan a nyakában viselt - odament, de a németek nem engedték át a kordonon. Ezért elindult a Margit körúton a Duna-part irányába. Alig tett néhány lépést, megpillantott néhány fekete egyenruhás pártszolgálatost az út közepén, amint több tucat embert terelnek a Déli pályaudvar felé. Férfiakat, nőket, öregeket, fiatalokat, sőt még gyerekeket is. A kabátjukra varrt sárga csillagból Márk rögtön tudta, hogy valamennyien zsidók. Nem tudta levenni a szemét róluk. Néhányan körülötte szintén megálltak, és a szomorú látványt figyelték. Egyszer csak azt látták, hogy megbotlik egy idős férfi, és elejti a kis kofferjét. Amikor az illető lehajolt, hogy felvegye, a pártszolgálatos akkorát rúgott rajta, hogy a férfi megtántorodott.

- No mi lesz, kóbi? Nem állunk meg! Hallod?

Márk mellett egy nő jó hangosan megjegyezte:

- Nem szabadna velük így bánni. Végeredményben ők is emberek.

A pártszolgálatos azon nyomban odalépett, torkon ragadta a nőt, és belökte a sorba.

- Aki sajnálja ezeket a szemeteket, annak közöttük a helye - kiáltotta.

Márk már-már nyúlt a pisztolya után, de rögtön belátta, hogy semmire se menne vele. Lehangoltan folytatta az útját hazáig. Otthon összecsomagolt, és hátizsákjával a vállán elindult a Déli pályaudvar felé. A Vérmező sarkán az Árpád-sávos karszalagot viselő katonák mindenkit igazoltattak, akiről feltételezték, hogy katonaszökevény. Márk sem volt kivétel, de amikor meglátták nyakában a lovagkeresztet, tisztelegtek neki.

A Déli pályaudvaron csendőrök őrizete mellett munkaszolgálatosok takarították a legfrissebb romokat. Márk a jelzőtáblákat követve az első vágányon álló szerelvényhez ment. Óriási felirat hirdette, hogy itt az állomásparancsnokság. Márk megkereste az állomásparancsnok kocsiját, hogy jelentkezzen a nyílt parancsával. A jól fűtött termes kocsiban a fekete egyenruhát viselő állomásparancsnokon kívül még három pártszolgálatos tartózkodott. Márk összecsapta a bokáját.

- Őrnagy úr, Kende Márk hadnagy alázatosan jelentkezem. Szeretnék visszatérni a csapatomhoz Komáromba.

Az íróasztala mögött ülő őrnagy először a magasba lendítette a jobb karját, majd így szólt:

- Kitartás! Éljen Szálasi! Kérem a szabadságlevelét.

Márk átadta a papírjait. Az őrnagy egy darabig vizsgálta.

- Köszönöm, hadnagy testvér. Magának csak két nap múlva jár le a szabadsága. Miért akar korábban visszatérni az alakulatához?

- Az alakulatomnak szüksége van rám.

- Ilyen emberek kellenek nekünk. De úgy veszem észre, hogy nem szabályos az öltözéke, testvér. A tisztek nem viselnek szuronyt.

- Elnézést kérek, őrnagy úr, ezzel a szuronnyal szereztem a lovagkeresztemet. Nem akarok tőle megválni.

- Viselje tisztességgel, testvér! De a barna selyemsálat tessék levenni!

- Már megbocsásson, őrnagy úr, ezt Winters vezérezredes úr engedélyével viselem. A századomnak azok a tisztjei és tiszthelyettesei, akik az otinjai reteszállást védték, szintén megkapták hozzá az engedélyt. Ahogy az Afrika Korps tisztjei is viselhetik a sárga sálat.

- Az mindjárt más, hadnagy testvér. Egyébként engedjen meg egy személyes kérdést. Ön rokona néhai Kende Zoltán ezredes úrnak?

- Igen. A fia vagyok.

- Jól ismertem az édesapádat, fiam. Borzasztó, hogy a nemzetközi zsidóság hosszú keze még Amerikában is utolérte. Hallottam, hogy meggyilkolták. Ha még élne, egész biztosan itt lenne közöttünk, és velünk harcolna a végső győzelemért.

Márk jobbnak látta, ha nem válaszol. Miután az őrnagy aláírta a szabadságlevelet, és ismét magasba lendítette a karját, ezekkel a szavakkal búcsúzott:

- Harcolj vitézül, fiam! Előre a végső győzelemért! Kitartás! Éljen Szálasi!

Márk tisztelgett, és gyors léptekkel távozott, majd megkereste a Komárom felé induló vonatot. A szerelvény már tele volt azokkal a civilekkel, akik az orosz csapatok közeledésének a hírére megpróbáltak nyugatra menekülni. Márk alig fért el a folyosón a sok bőröndtől, csomagtól, batyutól meg útitáskától.

Amikor végre elindult a vonat, elgondolkodott. Ha az apja nem kap agyvérzést, akkor előbb-utóbb ő is hazajön, és most minden bizonnyal ő is Árpád-sávos karszalagot meg fekete egyenruhát viselne, sőt helyeselné a zsidók elhurcolását. Ő meg szégyenkezhetne miatta, és talán egy nap megmondaná neki a magáét. Ezért megállapította, hogy végeredményben kegyes volt hozzá a sors. Közben abban reménykedett, hogy az utókor nem fogja egy kalap alá venni a fekete ruhás pojácákat azokkal a katonákkal, akik most még a fronton harcolnak.

Komáromban elég nehezen találta meg a 307. hadosztály parancsnokságát, de szerencséjére Kiss alezredes még ott volt az irodában. Az új vezérkari főnök lelkendezve fogadta Márkot.

- Még nem is tudod, milyen fontos ember lett belőled.

- Hogyhogy?

- Winters, a hadseregparancsnok áthelyezte a hadosztályunk egész tüzérségét a Viking SS-páncélos hadosztályhoz, mert az övéket Debrecennél az oroszok megsemmisítették.

- És mi közöm van nekem ehhez?

- A te századodat is áthelyezte, hogy vigyázzatok a tüzérekre. Kihangsúlyozta, hogy csak te lehetsz a századparancsnok.

- Nem mondom! Ez igazán megtisztelő.

- Kulich egyébként már elvitte a századot Kisbérre, mert őrizni kell az új lövegeket, és a legénységet is át kell képezni a legújabb német fegyverekre.

- Kaptunk elegendő lőszert?

- Kaptatok, nyugodj meg.

- A Vikinggel mi a helyzet?

- Most szedik össze magukat Győrnél. Új tankokat, új embereket és elsőrendű fegyvereket kaptak.

- És a tüzérek? Ők most hol vannak?

- Jelenleg lovakat vételeznek, aztán mennek Kisbérre, onnan pedig Hajmáskérre kipróbálni az új lövegeiket. Ők is kaptak új ágyúkat.

- Én mikor induljak?

- Egyelőre maradj itt, mert a napokban elfogtunk három amerikai pilótát, de egyikünk sem tud angolul.

- A kémelhárító sem?

- Az tud, de nem megbízható.

- Én viszont be akarom tartani a genfi egyezményt. Csak a nevüket, a rangjukat és az azonosítási számukat vagyok hajlandó megkérdezni. Ezen kívül semmi mást nem fogok kiszedni belőlük.

- Jól van, jól van, nem is kell. Majd holnap mindent elmondok.

- Most nem lehetne?

- Nem. Menj, aludd ki magad! Az őrmester majd megmutatja, hol a szállásod. Holnap reggel nyolcra légy itt! Akkor majd mindent megbeszélünk.

 

17. fejezet

Az őrmester az írnok szobájában várta Márkot.

- A pifkéktől örököltünk egy raktárt tele élelemmel. Az alezredes úr meghagyta, hogy lássam el a hadnagy urat mindennel. Teleraktam egy lőszeres ládát snapsszal, csokoládéval, cigarettával, Hitler szalonnával meg türingiai füstölt kolbásszal. Tettem bele két vekni komiszkenyeret is.

- Köszönöm, de hogyan fogom elvinni?

- Ne aggódjon, hadnagy úr! Az egyik emberemmel majd feltesszük a bricskára, és a hadnagy úrral együtt elvisszük a szállására.

A házigazda igen hűvösen fogadta őket, de amikor Márk adott neki egy ötkilós ládalekvárt meg egy szál türingiai kolbászt, kissé megenyhült.

Másnap reggel Márk a megbeszélt időben jelentkezett Kissnél. Az alezredes egyenesen a tárgyra tért.

- A három amerikai pilótát nem akarjuk átadni a németeknek, mert nekünk is szükségünk van rájuk. Egyelőre a rendőrség fogdájában őrizzük őket. Légy szíves, beszéld rá őket, hogy segítsenek nekünk.

- Megtudhatnám, hogy miben kellene segíteniük?

- Rajtuk keresztül szeretnénk felvenni a kapcsolatot az amerikai főparancsnoksággal.

- Elnézését kérem, alezredes úr, de mindkettőnket főbe lőhetnek, ha paktálunk az ellenséggel. Nem lenne ez hazaárulás?

- De igen. Ezért nem is kényszeríthetlek semmire. Ha nem akarsz részt venni a műveletben, mondd meg őszintén!

Márk elgondolkozott. Eddig derék embernek és jó hazafinak ismerte Kisst. Nyomós ok nélkül bizonyára nem menne bele ilyen kockázatos vállalkozásba.

- Alezredes úr, szeretnék többet tudni a dologról. Ha biztosít, hogy ezzel nem árulom el az embereimet, ugyanakkor segítek abban, hogy a háború hamarabb érjen véget, vállalom a kockázatot.

- Nem biztos, hogy a háború emiatt hamarabb befejeződik, de ha sikerül a tervünk, akkor az országot megmentjük a kommunista uralomtól.

- Számíthat rám.

- Köszönöm. Arra szeretnénk kérni, hogy szabályos nyílt paranccsal vidd el az amerikaiakat a veszprémi repülőtérre, és add át őket Nádas alezredesnek. Ő már tudja, mit kell tennie. Az amerikaiak majd kapnak magyar repülő-egyenruhát, nehogy megneszelje valaki, hogy ellenséges katonák.

- Jó ötlet.

- Majd meg kell nekik magyarázni, hogy Veszprémből két magyar repülőgéppel vigyenek el a támaszpontjukra egy-egy magyar parlamentert.

- Szálasiék háta mögött fogunk tárgyalni az amerikaiakkal?

- Igen. Szerintünk ugyanis napnál világosabb, hogy a háborút máris elvesztettük. Ha viszont az országot nem az oroszok foglalják el teljes egészében, hanem egy részét az angolok vagy az amerikaiak, akkor Budapest négyhatalmi megszállás alá kerül.

- De hát az amerikaiak még csak Franciaországban meg Olaszországban hadakoznak, az oroszok meg már itt vannak Budapest határában.

- A parlamenterek majd megállapodnak a szövetséges főparancsnoksággal, hogy amíg az amerikaiak nem érnek ide, addig - az ország egy bizonyos részében összpontosítva az egész magyar hadsereget - feltartjuk Ivánt. Ha csak egyetlen négyzetkilométert is a szövetségesek szállnak meg, elértük a célunkat.

- Ezek szerint Szálasiék fel akarják adni Budapestet, és az oroszok fogják megszállni az egész országot. Micsoda őrület! Miért nem tetszett nekik Horthy proklamációja és a fegyverszünet?

- Kérdezd meg tőlük!

- Mit mondhatok el ebből az amerikaiaknak?

- Csak azt, ami feltétlenül szükséges.

- Értem.

- Most menj, és beszélj velük! Ha vállalják, majd elmondom a többit. Az őrmester majd kocsival elvisz a rendőrségre. Egyébként ez a Mészáros sok mindent sejt, ezért nem akarom, hogy utána itt maradjon Komáromban. Még elárulhat minket a nyilasoknak. Áthelyezem a századodba, hogy szemmel tarthasd a fronton.

- Értettem.

Mielőtt Márk meg Mészáros őrmester elindult a rendőrségre, Márk a biztonság kedvéért zsebre vágta a lovagkeresztjét. Amikor a foglár kinyitotta a cella ajtaján a kukucskálót, Márk megkérdezte:

- Ki a rangidős?

- Én.

- Neve, rangja, sorozatszáma?

- Weston, Geoffrey M, ezredes, 1239-44567.

- Beszélni akarok magával.

- Nincs mit mondanom.

- Ne ellenkezzen! Velem jön.

Márk intett a foglárnak, hogy nyissa ki az ajtót, majd elővette a pisztolyát.

- Ne féljen, nem fogok megszökni - mondta az amerikai, amikor meglátta a fegyvert.

- Indulás! - szólt Márk, majd mindketten kimentek az épületből, és beültek az autóba. Márk az őrmester mellett, elöl foglalt helyet, az amerikainak viszont megparancsolta, hogy a hátsó ülésre üljön.

- Autókázzunk egy kicsit - mondta Márk az őrmesternek, majd angolul folytatta. - Ezredes úr, szeretnék néhány dolgot kérdezni.

- Weston, Geoffrey M, ezredes. 1239-44567.

- Nem a nevére meg a rangjára vagyok kíváncsi. Mondja, ha lenne repülőgépük, visszamennének a bázisukra?

- Persze, de lezuhantak a repülőgépeink.

- Tudom, de majd kapnak tőlünk két másikat.

- És mit akarnak cserébe?

- Vigyenek magukkal két parlamentert, aztán küldjék őket vissza! Ha sikerül a tervünk, lehet, hogy előbb befejeződik a háború.

- Nem rossz. Hol vannak a gépek?

- Majd megmutatom. Magyar repülő-egyenruhát is kapnak, nehogy valaki elárulja magukat, ha meglátja az amerikai öltözéküket.

- De ha magyar egyenruhában fognak el, azt hiszik, hogy kémek vagyunk, és falhoz állítanak bennünket.

- Megértem, ha nem akarnak ekkora kockázatot vállalni. De legalább a magyar sapkát meg köpenyt vegyék fel.

- Az más. Mikor indulunk?

- Ma este. Holnap már Olaszországban reggelizhetnek. De ha hétig nem jövök magukért, akkor az azt jelenti, hogy elkaptak, és a vállalkozás kudarcba fulladt.

- Értettem. Addig majd mindent elmondok az embereimnek.

- Köszönöm, ezredes úr. Remélem, este találkozunk - mondta Márk, majd magyarul folytatta: - Menjünk vissza a rendőrségre!

Miután átvették az őrök az amerikait, Márk az őrmesterrel visszatért a hadosztályparancsnokságra.

- Elvállalták? - kérdezte Kiss.

- El, de csak a sapkát meg a köpenyt hajlandók felvenni. Különben maradnak a saját egyenruhájukban, nehogy azt higgyék róluk, hogy kémek, ha megint elfognák őket.

- Rendben - mondta Kiss, majd ráírt valamit egy papírlapra, és a cédulát átnyújtotta Márknak. - Ezt délután add oda az őrségnek, és akkor átveheted a három amerikait. Mészáros előtte majd érted megy kocsival. A rendőrségről egyenesen menjetek Veszprémbe, s onnan pedig Kisbérre. Remélem, a háború után még találkozunk.

- Én is.

- Isten áldjon, fiam!

Márk visszament a szállására, megebédelt, és lepihent egy kicsit. Úgy érezte, hogy tiszta a lelkiismerete, hiszen az összeesküvők az ország javát szolgálják. Egyszer csak kopogtak. Márk megszokásból a géppisztolya után nyúlt, majd kiszólt:

- Tessék!

Mészáros őrmester izgatottan lépett be a szobába.

- Hadnagy úr, nagy baj van! A nyilasok letartóztatták az alezredes urat meg Kreisky tábornok urat!

- Gyalog jött?

- Nem, kocsival. A menetlevelet is kiállítottam. Kisbérre.

- Maga aranyat ér! Gyorsan vigyük ki a ládát! Az ennivalóra nagy szükségünk lesz - szólt Márk, majd magára kapta a zubbonyát, és felvette a hátizsákját.

A Kisbér felé vezető út tele volt menekülőkkel. Mindenki nyugat felé igyekezett. Ukránok, románok, lengyelek, székelyek, de főként magyarok az ország egész területéről. Márknak feltűnt, hogy a szánalmas menet csupán gyerekekből, nőkből és idős férfiakból áll. Aztán rögtön eszébe jutott, hogy miért. Hiszen a többieket behívták katonának. Az országút jobb oldalán egymásba értek a szekerek. Némelyiket annyira megrakták, hogy az eléjük fogott girhes ló alig tudta húzni a kocsit. Ilyenkor az emberek leszálltak, és gyalog folytatták útjukat.

Bár szembejövő forgalom nem volt, a menekülők szabadon hagyták az út egyik oldalát, így az őrmester áttért arra az oldalra, hogy hamarabb elérjék úti céljukat.

Egyszer csak azt látták, hogy az emberek sietve otthagyják a lovas kocsikat, és az út menti árok felé igyekeznek. Hirtelen megjelent két amerikai vadászgép, de nem Márkék katonai járművét vette célba, hanem a szekereket. Tehetetlen dühében Márk ugyan rájuk lőtt a Schmeisserével, de nagyon jól tudta, hogy teljesen fölöslegesen. Miután az amerikaiak háromszor végiggéppuskázták a sort, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan elrepültek.

Az emberek lassan felocsúdtak a rémületből. S ha azt látták, hogy a körülöttük lévők nem mozdulnak, akkor megnézték, hogy életben maradtak-e. A halottakról levették a meleg ruhát, esetleg még a cipőjüket is, és természetesen az ékszereiket. Amelyik ló megsebesült, azt kiszabadították a hámból, majd otthagyták az úton. Aztán újra megindult a menekültáradat.

- Mi értelme volt megtámadni őket? - kérdezte az őrmester.

- Fogalmam sincs. Csak arra tudok gondolni, hogy azt a parancsot kapták, géppuskázzanak meg minden mozgó célpontot a magyarországi utakon. Amikor ilyen alacsonyan és ilyen gyorsan repülnek a pilóták, akkor nem is látják, hogy kik ülnek a szekereken. Csak beállítják a fonalkeresztet, aztán meghúzzák a ravaszt, és a géppuska elkezd tüzelni.

- Ez azért disznóság! Ezek a szerencsétlenek még védekezni sem tudtak. A fronton a katonák legalább visszalőhetnek, ha megtámadják őket. De a szántóföld kellős közepén fegyvertelen civilekre lövöldözni a levegőből! Ez azért több a soknál.

- Igaza van. De próbálja ezt megértetni a katonai vezetéssel. Azok csak az ellenséget nézik az emberben. Akkor is, ha civil ruhát hord.

- Lehúztam egy évet az orosz fronton, ott voltam a Donnál, de rájöttem, hogy a hátország legalább olyan veszélyes. A tábornok urat meg az alezredes urat most például letartóztatták a nyilasok, talán a végén még kivégzik őket. Pedig jót akartak. Bár a kormány is ugyanígy gondolkodna.

Az út hátralévő részében szerencsére nem érte őket újabb légitámadás, és még sötétedés előtt megérkeztek Kisbérre. Márk szinte otthon érezte magát, amikor viszontlátta a katonáit. Kulich rögtön jelentette, hogy az ágyúkat a szénaboglyák alá rejtették, mi több, ugyanúgy megszervezték a mozgó őrséget, mint az ukrajnai repülőtéren. A század létszáma azonban nem volt teljes, körülbelül harminc katona hiányzott. Márk azonnal kinevezte Mészáros őrmestert szakaszparancsnoknak, Kulichot pedig helyettes századparancsnoknak, bár eredetileg ilyen tisztség nem létezett.

Két nap múlva, kora hajnalban érkezett meg a vonat, amely a tüzéreket, a lovakat meg a felszereléseket hozta. Épp hogy elszállásolták őket az iskola épületében, amikor megjelent két vadászgép, és megtámadta a vasútállomást. A katonák nem hagyták annyiban a dolgot. A tüzérek rögtön rájuk lőttek könnyű géppuskáikkal, a gyalogosok pedig nehézfegyvereikkel. Az alacsony támadás nem tartott sokáig. Az egyik gép, amelyet eltaláltak, hirtelen felemelkedett, és keskeny fekete füstcsíkot húzva maga után elhúzott kelet felé.

- Holt biztos, hogy én lőttem le. De ha ez a ruszkiknál fog kényszerleszállni, akkor hogyan szerezzem meg a trófeámat? - kérdezte Vitek.

- No bumm! Legfeljebb nem lesz ott a farka az agancsaid között - mondta Pataky.

Este Márk meghívta Kulichot, Bartost és Garát forralt borra meg türingiai kolbászra. A tartalékos tiszti iskoláról meg az otinjai reteszállásról beszélgettek.

- Az volt csak az igazi csata! Azt még el lehetett viselni. De a visszavonulás a kétezer méter magas hegyeken át! Maga volt a pokol. Ha rágondolok, kiráz a hideg - szólt Gara.

- Ha már muszáj részt venni a háborúban, akkor szerintem jobb a fronton harcolni, mint az óvóhelyen kuksolni, és lesni, hogy mikor pottyan az ember fejére egy bomba. Ivánt még le tudom győzni, de a repülőgépek ellen nem lehet védekezni. Szegény Szabó Józsi. Nála jobban képzett katonával még nem találkoztam. Iván nem tudott vele elbánni. Erre nem eltalálta egy hülye Rata a Kárpátokban? - emlékezett Kulich.

- Én nem a légitámadástól félek a legjobban, hanem a hadifogságtól. Éveket eltölteni Szibériában? Még elgondolni is rossz! Ráadásul még főbe se tudnám magam lőni. Elhatároztam, inkább meghalok, de nem fogom magam megadni - mondta Bartos.

- És a ruhatetű? Az nem zavar benneteket?

- Engem nem. Selyemből van az alsógatyám, abba nem tudnak belekapaszkodni. Éjszaka pedig magamra terítem a lovam pokrócát, mert nem bírják a szagát - mondta Bartos.

- Miért nem mondtad előbb? Ukrajnától egészen Miskolcig győzködtem velük! - szólt Gara.

- Azt hittem, ezt mindenki tudja. Nekem még apám mesélte. Az előző háborúban két teljes évet lehúzott az öreg a lövészárkokban - felelte Bartos.

- Engem a nagybátyám figyelmeztetett. Ő mondta, hogy selyemgatya nélkül nehogy kimenjek a frontra. Még az ingjeim is selyemből vannak. Fázom is bennük, de legalább nem csípnek a tetvek - szólt közbe Márk.

- És a ruszkikkal hogyan bánunk el? - kérdezte Gara.

- Mi mást tehet egy hivatásos tiszt? Megtanítja az embereit, hogy hogyan bánjanak a fegyverekkel, aztán végrehajtja a parancsot - mondta Bartos.

- Ez igen! Így beszél egy igazi katona! Szerintetek vissza fogjuk verni Ivánt a Dunáig? - kérdezte Kulich.

- Elegen vagyunk hozzá? - kérdezte Márk.

- Persze. A Vikingek már kaptak erősítést, embereket, fegyvereket, lőszert, új tankokat. Mi kell még? Állítólag a Gross Deutschland páncélos hadosztály is itt van, tőlünk északra. A magyar hadsereg pedig a világ legjobb tüzérségével és nagyszerű gyalogságával tőlünk délre tartózkodik. Ekkora erővel akár a Kárpátokig is visszazavarhatjuk Ivánt - felelte Kulich.

- Két páncélos hadosztállyal nem lehet. A ruszkiknak legalább nyolc páncélos hadosztályuk van nálunk - jegyezte meg Gara.

- Ne feledkezzetek meg a német csodafegyverről! - felelte Kulich.

- Épp itt lenne az ideje, hogy végre bevessék, mielőtt Iván elfoglalná egész Európát - jegyezte meg Bartos.

- Szerintem nincs is a németeknek csodafegyverük. Legjobb lenne, ha összeszednénk magunkat, visszavernénk Ivánt a Tiszáig, aztán békét kötnénk a szövetségesekkel - mondta Gara.

- És mi van, ha nem akarnak velünk tárgyalni? - kérdezte Márk.

- Akkor bevetjük a csodafegyvert - szólt Kulich.

- Nem értem, hogy kerültünk ekkora szarba. A németek már ott voltak Moszkvánál - mondta Márk.

- Majd én megmagyarázom. Ha Horthyék nem töketlenkednek, hanem bevetik az egész hadsereget, még mindig tartanánk a Don vonalát. Már régen meg kellett volna tenni azt, amit most Szálasi végre megtett. Bevetni minden erőt - robbant ki Kulich.

A többiek összenéztek. Semmi értelme nem lett volna vitatkozni egy nyilassal. Kihörpintették poharukból a maradék forralt bort, és elköszöntek Márktól.

Másnap a tüzérek épp készültek, hogy a lőtéren kipróbálják az új lövegeiket, amikor beállított egy német vezérkari alezredes. A két ütegparancsnoknak meg Márknak mint századparancsnoknak átadta a hadosztályparancsnok sürgős utasítását.

- Azonnal menjenek le a Balatonra! Balatonvilágosnál vonuljanak tüzelőállásba, és tartóztassák fel a délkelet felől előnyomuló ellenséget!

- Hogy kerültek oda a ruszkik? - kérdezte Gara.

- Iván átkelt a Dunán, és lassan, de biztosan tör előre, bár az utánpótlásuk akadozik.

- Kiderült, hogy miért? - kérdezte Márk.

- A Luftwaffe egyfolytában támadja a dunaföldvári hidat.

- Szét akarják bombázni? - kérdezte Gara.

- Erre a kérdésre nem válaszolhatok. Azonnal induljanak!

- Gyorsan le kellene bombázni az egyetlen hidat, amin keresztül utánpótlást kaphatnak az oroszok, aztán erőteljes ellentámadást kellene indítani ellenük. Olyan hamar elfogyna a lőszerük, hogy még. Utána aztán a parasztok kapanyéllel agyonvernék őket az utolsó szálig. A zajló Dunán nem tudnának pontonhidat verni. Tavaszig nyugtunk lenne - mondta Bartos, miután elment a német alezredes.

A tábornokok határtalan ostobasága mindegyiküket felbosszantotta. Mérgesen visszatértek a csapataikhoz, s azonnal nekiindultak. Az országúton menetelve szembetalálták magukat a nyugat felé menekülő lakosság újabb áradatával. A katonákat szemlátomást lehangolta az elszomorító látvány.

Amikor elérték a Balatont, Bartos és Gara elhelyezte az ágyúkat a tüzelőállásban, Márk a szükségesnél jóval kevesebb emberét pedig úgy osztotta el, hogy azért a lövegeknek is, meg a figyelőknek is nyújtson valamennyi védelmet. Ahhoz azonban legalább két zászlóalj kellett volna, hogy nyugodtan alhassanak.

Néhány nap múlva észrevették, hogy orosz gyalogság ássa be magát a dombokon. Támadni nem támadtak, viszont a járőreik éjszakánként elég sokat háborgatták őket. Ha másként nem észlelték a közelségüket, reggel a frissen hullott hóban meglátták a lábnyomukat.

December 5-én, Szent Borbála napján, a tüzérek védőszentjének a tiszteletére Bartos és Gara rendezett egy kis ünnepséget az egyik présház pincéjében. A szolgálatban lévők kivételével mindegyik tisztet meghívták. Főként arról beszélgettek, hogy mihez kezdenek, ha befejeződik a háború. Kulich ugyan megpróbált a végső győzelemről szónokolni, de rá sem hederítettek.

Váratlanul belépett a küldönc, és átadott Márknak egy cédulát. Az üzenet Patakytól érkezett. Arra kérte a századparancsnokot, hogy életbevágóan fontos ügyben sürgősen keresse fel a szállásán. Márk azonnal odasietett. A parasztházban egy rangjelzés nélküli, orosz egyenruhát viselő fiatal nő komiszkenyeret és konzervhúst evett az asztalánál.

- Ez itt Sztanszkaja őrmester, a Vörös Hadsereg altisztje - mondta Pataky.

- Hogy került ide?

- A csűr mögött feküdt, teljesen kimerülten. Nem volt nála fegyver, ezért nem akartam hadifogolyként kezelni.

- Hogy tudtál vele beszélni?

- Kicsit tud németül. Azt állítja magáról, hogy angol tolmács, és megszökött.

- Igaz ez? - kérdezte Márk.

- Igen - felelte a nő egészen jó angol kiejtéssel.

- Mi történt?

- Az NKVD-sek az amerikai pilótával együtt engem is ki akartak végezni, mert azt hitték, hogy német kémek vagyunk.

- És miből gondolták, hogy maguk kémek?

- Az egyik közeli major tulajdonosai a németek elől elbujtattak egy amerikai vadászpilótát, miután a gépét találat érte. Egyszer csak megjelent néhány orosz katona, az asszonyt megerőszakolták, majd a férjével együtt megölték. Bármennyire felháborította az eset az amerikait, belátta, hogy a túlerővel szemben nem veheti fel a harcot, és ezért nem lépett közbe.

- És utána mi történt?

- Az amerikai végül előjött a rejtekhelyéről, és felfedte kilétét az oroszok előtt. Egyikük elment a felettesükért, az pedig üzent nekem, hiszen nem tudtak az amerikaival beszélni.

- Világos.

- Az amerikai, aki nem tudhatta, hogy nem akármilyen orosz katonákkal áll szemben, hanem NKVD-sekkel, elkezdte magyarázni a főhadnagynak, hogy mit művelt a legénysége, és azt követelte, hogy indítsanak ellenük hadbírósági eljárást.

- Megértem, hiszen pont azokat bántalmazták az oroszok, akik őt napokon át rejtegették, nehogy elfogják a németek.

- Igen ám, de az NKVD-s tiszt nagyon jól tudta, hogy a Vörös Hadsereg halálbüntetéssel sújtja azokat a katonáit, akik nemi erőszakot követnek el, vagy az ellenséges ország lakosait indokolatlanul lemészárolják.

- Ez minden hadseregnél így van.

- Az NKVD-s főhadnagy azonban nem akarta bajba keverni az embereit, ezért kisütötte, hogy az amerikai biztos nem is amerikai, hanem német kém, tehát ki kell végezni.

- Felháborító.

- Én is annak tartottam, mire rám fogták, hogy akkor biztosan én is a németeknek dolgozom, majd mindkettőnket bezártak a major pincéjébe. Hajnalban aztán német géppisztolyokkal értünk jött két NKVD-s, és megparancsolták, hogy induljunk el az erdő felé. Sejtettük, hogy ki akarnak bennünket végezni. Útközben az amerikai elbuktatta az egyiket, majd rám kiáltott, hogy fussak. Nekiiramodtam, miközben a hátam mögött hallottam a géppisztolyok ropogását. Amikor kis idő múlva visszanéztem, és láttam, hogy az amerikai a hóban fekszik, minden erőmet összeszedtem, és futottam, amerre láttam.

- És közben nem félt attól, hogy a magyarok vagy a németek elfogják?

- Ha visszamentem volna az orosz parancsnokságra, rögtön kivégeznek. Az NKVD-vel nem lehet ujjat húzni. Gondoltam, néhány hónappal talán tovább élek, ha elfog az ellenség.

- Ebben van valami.

- Amíg a pincében várakoztunk, az amerikai a lelkemre kötötte, hogy ha ő meghal, de én életben maradok, próbáljam meg valahogyan értesíteni a parancsnokát. Nagyon szerette volna, ha a szülei is megtudják, mi történt vele. Felírta a nevüket meg a címüket. Tessék, nézzék - mondta a nő, és a csizmájából előhúzott egy papírdarabot.

- Elhiszem minden szavát, viszont nem tekintem hadifogolynak, mert a háború végén visszaküldenék Oroszországba, és nem akarom, hogy az NKVD elbánjon magával.

- Mint katonaszökevényt, halálra ítélnének.

- Itt viszont nem maradhat, mert ha az oroszok elfoglalják a falut, magát megtalálják és kivégzik. Ha akarja, magunkkal visszük, de csak egy feltétellel. Ha fogságba esünk, magát azonnal agyonlőjük, mert az NKVD minket is kinyír, ha kiderül, hogy maga mindent elmondott nekünk.

- Megegyeztünk.

- Pista, vágd le a haját egész rövidre, adj neki zubbonyt, köpenyt meg sapkát, hogy magyar bakának nézzék! Aztán tartsd szemmel!

Néhány nap múlva megérkezett a német gyalogság. Szemmel láthatóan támadásra várva beásták magukat a magyar meg az orosz vonalak közé, Márk századától délkeleti irányban fél kilométerre. A következő két hétben azonban semmi jelentős nem történt, csupán a járőrök riogatták egymást. A magyar tüzérek időnként kaptak ugyan tűzparancsot, de a front láthatóan megmerevedett.

A magyar katonák karácsonya szomorúan telt el, mert megtudták, hogy az oroszok körülzárták Budapestet.

Januárban aztán váratlanul elrendelte a hadosztályparancsnokság, hogy a gyalogság a tüzérekkel együtt települjön át északabbra. Csikorgó hidegben, térdig érő hóban elindultak Mór felé. Csak igen lassan haladt a menetoszlop, mert a körülmények a lovakat és az embereket egyaránt megviselték. Mikor elérték célpontjukat, a falusiak nagy szeretettel fogadták őket, adtak nekik enni, inni.

Két óra múlva azonban újabb parancsot hozott a motoros futár. Azonnal tüzelőállásba kellett vonulniuk. Valamennyien azon a véleményen voltak, hogy a felsőbb parancsnokság elég rosszul választotta ki a védelmi vonalak helyét, hiszen az a Vértes lábánál egy halomra esett éppen. Jóllehet Márk százada mellett egy német lovashadosztály is tartotta a vonalakat, tehát jó néhányan vigyáztak a tüzérekre, az oroszok a Vértes oldaláról mindent láttak, és a legkisebb mozgás esetén lőtték őket az aknavetőikkel. A dermesztő hidegben a tizenkét órás szolgálat annyira megviselte az embereket, hogy több katonának megfagyott a keze meg a lába, és így kórházba kellett őket szállítani. Az amúgy is csonka század állománya tovább csökkent.

Amikor Márk százada váratlanul azt a parancsot kapta, hogy mostantól a páncélosokat kell támogatniuk, igyekezett megértetni a hadtestparancsnoksággal, hogy nekik a tüzérségre kell vigyázniuk, ráadásul nem kaptak páncélgránátos kiképzést az emberei, de nem jutott semmire. A didergő katonákat csak az vigasztalta, hogy ők fogják felszabadítani Budapestet.

- Velünk mindig kibaltáznak! Elviszik a gyalogságot, aztán meg vissza kell vonulni. Ahogy a Jedlina erdőben - mondta Bartos, amikor elbúcsúzott tőle Márk.

Márk százada a német páncélosokkal együtt elindult Székesfehérvár felé. Már majdnem belekeveredtek egy páncélos csatába, de amikor az oroszok meglátták a németek Tigriseit, eliszkoltak. A katonáknak nem kellett távol tartaniuk az orosz gyalogságot a német tankoktól.

Székesfehérvárt ugyan visszafoglalták a németek, de a városnál kifulladt a támadás, így Budapestig már el sem jutottak. Márk százada, amelyet visszairányítottak a tüzérekhez, a legnagyobb hidegben gyalogosan tette meg a jó harminc kilométeres utat. A kiégett páncélosok és a halottak számából rögtön tudták, hogy arrafelé komoly harcok folytak.

Este, amikor egy pajtánál megálltak, hogy kipihenjék magukat, Pataky észrevette, hogy eltűnt egy egész szakasz, beleértve az őrmesterüket, Mészárost is.

- A rohadtak! Átálltak a ruszkikhoz - mondta Pataky.

- Ez a legújabb. Szerencse, hogy csak ők léptek olajra - felelte Márk.

- Ha ez így megy tovább, a végén hárman maradunk - szólt Vitek.

- Talán én is okosabban tettem volna, ha átállok - szólt Márk.

- Meg vagy őrülve? Miért?

- Még nem tudjátok, milyen bajba keveredtem.

- Mikor? Hol? Hogyan?

- Mielőtt elindultam Kisbérre, Kiss megkért valamire, én igent mondtam, a nyilasok viszont még aznap délben letartóztatták a vezérkari főnököt és a hadosztályparancsnokot.

- Mit akartak?

- Hogy kérjem meg a három elfogott amerikai pilótát, vigyenek el két magyar repülőgéppel két parlamentert a főparancsnokságukra. Mészáros vezette a kocsit, amelyikben a rangidős amerikai tiszttel tárgyaltam. Ha nem is értette, miről beszélünk angolul, nyilván sejtette. Minden valószínűség szerint egyfolytában attól rettegett, hogy ha Kissből kiverik az összeesküvés résztvevőinek a nevét, akkor őt is letartóztatják a nyilasok.

- Ne félj! Amíg veled vagyunk, nem engedjük, hogy bárki hozzád nyúljon. Ha keresnének az Árpád-sávosok, majd elirányítjuk őket az első orosz járőrhöz - mondta Pataky.

- Ha elkapnának, szemrebbenés nélkül lelőném őket az orosz géppisztolyommal, aztán azt mondanám, hogy Iván volt - szólt Vitek.

- Egyébként a nyilasok nem merészkednek ilyen közel az első vonalakhoz, mert félnek, hogy a ruszkik a fekete egyenruhájuk miatt SS-nek nézik őket, és akkor azonnal végeznek velük. Ne tojj be! Vigyázunk rád. Biztos vagyok benne, hogy te is megtennél mindent, ha én kerülnék bajba - mondta Pataky.

 

18. fejezet

Másnap reggel Márkék csatazajra ébredtek. A községtől keletre a német Tigrisek egy darabig feltartották az orosz T-34-eseket, de a német páncélosok megfutamodtak, és a páncélgránátosaikat sorsukra hagyták a faluban. Márkéknak óriási szerencséjük volt, ugyanis a T-34-eseknek is fogytán volt az üzemanyaguk, és csak egy orosz tank merészkedett be a faluba. Ezt viszont a németek egy páncélököllel azonnal kilőtték.

A faluban tartózkodó német szakasz, miután a parancsnok elesett, nem tudta, mit tegyen. Amikor az altisztek meglátták Márk lovagkeresztjét, szó nélkül elfogadták parancsnokuknak.

- Nem tudom, milyen messze vannak a saját vonalaink. Azt sem tudom, hol az ellenség. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a ruszkik is kifogytak mindenből. Ha most azonnal elindulunk nyugat felé, a tüzéreinket és az SS-lovashadosztályt még ott találjuk Móron - mondta Márk.

Estére teljesen átfagyva és holt fáradtan megérkeztek Mórra. A falu határában összetalálkoztak a lovashadosztály járőreivel.

- A legénységet etesd meg az SS-ek konyháján, aztán találj nekik szállást valamelyik pajtában, állíts ki őrséget, és hagyd őket pihenni - mondta Márk Kulichnak.

Ezután felkereste a tüzérek főfigyelőjét. Bartos az asztalnál egy hosszú szál kolbászt majszolt.

- Ni csak, ni csak! Megkerült az elveszett bárányka. Hát ti hol jártatok? Már nagyon hiányoztatok.

- Kirándultunk. Jóformán el sem sütöttük a fegyvereinket, csak gyalogoltunk. Egészen Székesfehérvárig eljutottunk. De mielőtt bármit mondok, adj abból a kolbászból, mert reggel óta nem ettem.

- Itt van, tessék. Most mesélj!

Márk röviden összefoglalta az eseményeket. A végén Bartos elnevette magát.

- Tudod, hogy mi is eljutottunk Fehérvárra, és csak ma délre értünk ide vissza? Mikor a ruszkik ellentámadásba lendültek, a pifkék olyan gyorsan szaladtak, hogy nem tudtunk lépést tartani velük. Egy darabig mi voltunk az utóvéd.

- Laci, ez így nem mehet tovább. Minket azért helyeztek hozzátok, hogy vigyázzunk rátok, nem pedig azért, hogy műkedvelő páncélgránátost játsszunk. Elmegyek a hadosztályparancsnokságra, és megkérem, hogy olvasszanak be minket az ütegedbe vagy Garáéba. Papíron egy egész század vagyunk, de jó, ha egy szakaszra való emberem van. Ide-oda rángatnak bennünket, mint egy bábut.

- Próbáld meg! Örülnénk nektek. A hadosztályparancsnokság itt van a községházán.

Márk összeszedte maradék erejét, és rögtön odament, majd előadta kérését a tüzérség parancsnokának. Az SS-őrnagy azonban nem helyeselte az ötletét.

- Szó sem lehet róla, hadnagy úr. A közeljövőben megindítjuk a nagy ellentámadást, és kiűzzük az oroszokat a Kárpát-medencéből. A maga századát rövidesen feltöltjük a leventemozgalom önkénteseivel. Az új altisztek a magyar hadapródiskolák növendékei közül fognak kikerülni. Végeztem.

Márk elkeseredve vette tudomásul, hogy kirúgták a parancsnokságról. A hideg szaladgált a hátán, mikor arra gondolt, hogy a szibériai gárdahadosztállyal úgy kell majd szembeszállnia, hogy a legénység többsége tizennégy-tizenöt éves kiképzetlen gyerek, a szakaszparancsnokok pedig hadapródiskolások. Nem szólt azonban senkinek. Megkereste a századát, ellenőrizte az őrséget, a pajta egyik sarkában a feje alá tette a hátizsákját, és azonnal elaludt.

Amikor február elején megtudták, hogy Budapest elesett, a legénység teljesen összetörten vette a hírt. Pataky és Vitek rendkívül nehéz helyzetben volt, mert a katonák közt uralkodó hangulatról egyikük sem mert beszélni Kulichhal. Tudták, mennyire nyilas beállítottságú. Ezért este, mikor már minden elcsendesedett, megkeresték Márkot, és félrehívták.

- Nagy baj van. A fiúk el vannak keseredve. Azt mondják, hogy nem érdemes tovább harcolni. Legszívesebben megszöknének, vagy átállnának a ruszkikhoz - mondta Pataky.

- Ha hallotta volna őket Kulich, ott helyben kivégzett volna néhányat közülük - szólt Vitek.

- Ha csak egy embert kivégez, a többiek nyomban fellázadnak, lelövik, és aztán az egész társaság átáll - mondta Pataky.

- Valamit tenni kell, különben nagy botrány lesz. Legszívesebben megmondanám nekik, hogy nekem is elegem van az egészből. Kizárólag azért harcolok, mert bízom benne, hogy a németek észbe kapnak, és békét kérnek, mielőtt Iván elfoglalja egész Magyarországot. Akkor talán az ország egy kis része szabad marad. De ha Feri ezt meghallaná, azonnal feljelentene. A hadosztályparancsnok pedig mint defetistát azonnal kivégeztetne - felelte Márk.

Vitek és Pataky összenézett.

- Tudjuk, kik a hangadók. Én majd beszélek az egyikkel, Vitek meg a másikat veszi kezelésbe. Persze, ez nem jelent semmit. Lehet, hogy holnapra a század fele megszökik - szólt Pataky.

- Köszönöm, hogy elintézitek a dolgot. Mindenesetre, ha valaki szökni akar, ne gátoljuk meg. Semmi kedvem kivégzőosztagot szervezni. Ha valaki elkapja a szökevényeket, akkor végezze ki az. Mi mossuk kezünket.

- Én is így gondoltam. Majd meglátjuk, holnap reggelre hányan tűnnek el - szólt Vitek.

Másnap Márk szinte félve kérdezte meg Patakyt, hogy hányan szöktek meg az éjszaka.

- Csak ketten. Mindegyik székesfehérvári gyerek. A többiek mind itt vannak. Hatott az érvelésünk - mondta Pataky.

- Hála Istennek. Nem gondoltam volna, hogy az embereim ennyire hűségesek.

- Ha egy kicsit belegondolok, nem vagyok meglepve. A legtöbb emberünk velünk volt a reteszállásban. Az pedig vagány társaság. Eddig még nem hagytak minket cserben.

A következő hetekben egyszer nyugat felé, másszor keleti irányba települtek át. Hullámzott a front, bár nagyobb offenzívát egyik fél sem indított. Minden szabad percükben a magyar rádiót hallgatták.

- Micsoda marhaság! Az egész kormány már Kőszegen van, a fővárost elfoglalták az oroszok, de a rádióállomást még mindig Budapest Egynek nevezik! - állapította meg Pataky.

- Én már nem hiszek nekik. A rádióban azt szajkózzák, hogy jön a német csodafegyver és a végső győzelem, Budapestet pedig visszafoglalják - jegyezte meg Vitek.

- A hadijelentések egyfolytában hazudnak. A múltkor, amikor már vagy ötödször foglaltuk vissza Mezőszentgyörgyöt, azt mondták, hogy a Viking páncélos hadosztály tankjai Budapest felé száguldanak. Amikor Iván kizavart minket onnan, a rádióban bemondták, hogy csapataink stratégiai visszavonulást hajtottak végre Mezőszentgyörgy térségében. Azt is bejelentették, hogy a Balaton északkeleti csücskénél az ellenség helyi betörését elreteszelték. Pedig nagyon jól tudjuk, hogy Iván öt vagy hat falut elfoglalt - szólt Márk.

- Nem érdemes rádiót hallgatni. Még tisztességes zenét sem játszanak. Annyit nyomják az Ébredj, magyar!-t, hogy már elalszom tőle - jegyezte meg Pataky.

Március közepén éjszaka érkezett a parancs, hogy az egész tüzérség és Márk gyalogosai ismét települjenek át Mezőszentgyörgyre. "Most robogunk Budapest felé" - gondolta Márk, amikor embereivel az ágyúk mögött bandukolt a sáros úton.

Mivel kelet felé kellett menniük, arra következtettek, hogy általános offenzívára készülnek a németek. Másnap reggel kellemes meglepetésben részesültek. Több teherautón új egyenruhákat és fegyvereket hoztak új állomáshelyükre. A katonák egyéb felszerelésüket is kiegészíthették. Többen azt hitték, hogy elérkezett a nagy pillanat, most fogják Budapestet felszabadítani.

- Mához egy hétre a Gundelben vacsorázunk - mondta Kulich magabiztosan.

- Naná! Lókolbászt puliszkával! - jegyezte meg Vitek halkan, hogy a zászlós ne hallja meg.

Délután háromkor a német küldönc átadott Márknak egy cédulát, miszerint Dietrich tábornok, a Viking hadosztály parancsnoka este fél hétre a mozi épületébe rendelte eligazításra.

Amikor Márk megérkezett, az előcsarnokban rögtön észrevette Bartost és Garát. A teremben, amely már tele volt német tisztekkel; ők egymás mellé ültek.

- Mennyivel jobb lenne egy zenés film az eligazítás helyett - suttogta Gara.

- Mindegy, hogy melyik. Marlene Dietrich vagy Karády, bármelyik jöhet - felelte Bartos.

- Dietrichet majd kapsz, csak nem Marlenét.

Amikor pontban hétkor megjelent a színpadon Hans Dietrich tábornok, mindenki vigyázzba kapta magát. A tábornok végignézett a tisztjein.

- Foglaljanak helyet, uraim. A Führer személyesen bízta meg Winters vezérezredes urat, hogy verje vissza a bolsevista Vörös Hadsereg hordáit a Dunáig. Az offenzíva rejtjele: a tavasz ébredése. A Viking páncélos hadosztály fogja vezetni a rohamot. Mi törjük ketté az orosz hadsereg gerincét. Északon a Gross Deutschland SS páncélos hadosztály fogja a balszárnyat fedezni. A jobb szárnyon majd a magyar hadsereg tör előre, és hárít el mindennemű ellentámadást.

Ekkor megrántotta a mozivászon alját. Amint feltekeredett a vászon, a hallgatóság előtt megjelent a Dunántúl térképe.

- Át kell törnünk a szibériai gárdahadosztály vonalait a Velencei-tó és a Balaton között, majd el kell foglalnunk Dunaföldvárt - folytatta a tábornok.

Hosszú pálcával a kezében mutatta a térképen, hogy melyik alakulatnak hol kell támadnia. Amikor befejezte, megállt a színpad közepén, és kijelentette:

- Az egész offenzíva sorsa az ön kezében van, von Walden.

A jelenlévő tisztek hátrafordultak. Ekkor vették észre a terem végében álló nyolc-tíz tisztet, akik mind rövid fekete bőrkabátot, nyakukon az Afrika Korps jellegzetes sárga sálját viselték. A csoport közepén álló ezredes, akinek nyakában lovagkereszt lógott, bal kezét lezseren zsebre dugta.

- Ezredes úr, az ön páncélosai vezetik a támadást. Az első célpontja Lepsény. A falutól északra fekszik az oroszok legnagyobb üzemanyagraktára. Ezt érintetlenül kell elfoglalnia. Ott feltankoljuk az egész hadosztályt, elfoglaljuk Dunaföldvárt, átkelünk a Dunán, áprilisban elérjük a Tiszát, júniusban pedig már Ploestiben tankolunk. Az ön ezrede dönti el a háború sorsát.

- Elnézését kérem, tábornok úr. Az ezredemnek több mint fele harcképtelen. Kevés a lőszerünk, alig van üzemanyagunk, a katonáim pedig halálosan fáradtak. Újév óta nemigen pihentek. Kétlem, hogy sikerül elfoglalni az üzemanyagraktárt, mielőtt Iván felrobbantja.

- Én bízom az SS lelkesedésében és a német katonák bátorságában. Mindenkinek vannak gondjai, nehézségei, de azokat megoldjuk. Úgy látom, ezredes úr, ön elvesztette a szívét és a győzelembe vetett hitét.

- Nem, tábornok úr. Nem a győzelembe vetett hitemet vesztettem el, hanem az egyik karomat - felelte, majd a jobb kezével kiemelte a bőrkabát bal ujjának a végét a zsebéből. - Elfoglalom azt az átkozott üzemanyagraktárt, ha beledöglök, akkor is.

A tábornok rögtön rájött, hogy nem kellett volna sértegetni az ezredest, de már nem tehetett semmit. Ezért így folytatta:

- Ez a beszéd! Ha mindenki úgy gondolkozik, mint ön, biztos a győzelmünk. Végeztem, uraim! - mondta a tábornok, s ezzel levonult a színpadról.

A német tisztek egymásra néztek, majd valamelyikük rázendített a népszerű katonadalra: "Auf der Heide blüht ein kleines Blümelein, und das heisst Erika...".

A mozi előtt, a hideg szélben Márk felhajtotta a köpenygallérját.

- Fiúk, azt hiszem, elvesztettük a háborút - mondta Bartos.

- Csak most jöttél rá? Én már akkor tudtam, mikor tavaly elindultunk Ukrajnába - felelte Gara.

- Nem értem, hogyan jutottunk ide. Hogyan veszthették el a németek a háborút? Pedig remek katonáik vannak.

- A tábornokok miatt.

- Winters nagyszerű parancsnok.

- Nem róla beszélek, hanem azokról a marhákról, akik Hitler körül hajlongnak, és gondolkozás nélkül teljesítik a hülye parancsait. Adolf csak egy nyavalyás káplár. Fogalma sincs a hadviselés művészetéről - felelte Gara.

- Nem az a baj, hanem az, hogy Hitler hazardírozott. Bankot akart robbantani, s ehelyett Németországot meg minket robbantott fel - szólt közbe Márk.

- Igazatok van - jegyezte meg Bartos.

A tavasz ébredése elnevezésű offenzíva nem úgy alakult, ahogy tervezték. Márk és a tüzérség Enyingig előrenyomult, de ott megfeneklettek, s kialakult egy régimódi állóháború.

Márk egy elhagyott német bunkerben alakította ki a harcálláspontot. Nappal egyik fél sem kezdeményezett, de sötétedés után állandóan járőröztek, és nyugtalanították egymást. Márk százada főképp a tüzérséget biztosította, járőrt nemigen küldtek ki. Mivel más gyalogság nem volt a közelben, az orosz járőrök pedig mindenhol megjelentek, a harcálláspontnál is tartózkodott néhány katona.

Egyik este, miután Márk ellenőrizte, hogy az emberei a helyükön vannak-e, visszatért a bunkerba a kellemes meleget árasztó kis vaskályha mellé. Rajta kívül még két katona volt a harcállásponton, ketten pedig kint őrködtek.

Márk levetette a köpenyét, és a kályha fölött melengette a kezét.

- Hadnagy úr, alázatosan jelentem, egy hölgy keresi - mondta az egyik külső őr, miután belépett a bunkerba.

- Vezesse be! - felelte Márk, bár fogalma sem volt, ki lehet az, és mit akar. - Kezét csókolom - mondta, és meghajolt, amikor belépett egy magas, fiatal, irhabundás nő, akinek vörösesszőke haja kikandikált a vastag fejkendő alól.

- Elnézést kérek a zavarásért, hadnagy úr. Beszélhetnénk négyszemközt?

- Semmi akadálya. Menjetek ki, fiúk! Szívjatok el egy cigarettát! - mondta Márk, majd hellyel kínálta a nőt.

- Anita vagyok, a vezetéknevem mellékes. Egy szívességet szeretnék öntől kérni.

- Parancsoljon!

- Hadnagy úr, ejtsen teherbe!

Márk azt hitte, rosszul hall. A nő csinos volt. A beszéde, ápolt keze iskolázott emberre vallott.

- Nem értem.

- Nézze, az oroszok rövidesen elfoglalják a falut. A nőket minden kétséget kizáróan megerőszakolják, és valószínűleg teherbe ejtik, ahogy a többi faluban tették. Velem is ez fog történni, én viszont nem akarom, hogy a gyerek apja egy ázsiai vadállat legyen. Maga magyar katonatiszt, inkább magától legyen a gyerek, mint tőlük.

- Nem akar inkább velünk jönni? Fiatal, erős, egészséges. Bírná az iramot a katonáimmal.

- Köszönöm az ajánlatát, de a szüleim betegek és öregek. Nem hagyhatom őket magukra. Különben szívesen magukkal mennék.

- Nem tudom, mit válaszoljak - mondta Márk, mert úgy érezte, bezárul körülötte a világ. A nő kétségkívül kellemes, szép és fiatal. Rendezett körülmények között mindent elkövetne, hogy az ágyába csalogassa. Azt is tudta, hogy a koszos, részeg, orosz katonák akkor is le fogják tépni a nő ruháját, ha teljesíti a kérését. Legfeljebb a gyerek lesz színtiszta magyar. Felforrt a vére a gondolattól, hogy nem lehet feltartóztatni a barbárokat. Nincs olyan hatalom a földön, amely megállíthatná az orosz gőzhengert. Ha az utolsó csepp véréig harcolna, akkor sem érne el semmit. Legfeljebb a holttestén erőszakolnák meg a nőket.

- Hadnagy úr, könyörgök, ne utasítson vissza!

- Megteszem, bár jobban örülnék, ha elmenekülne velünk.

- Akkor menjünk! Itt lakunk, nem messze.

Márk felvette a köpenyét, és vállára vette a Schmeisserjét.

- Gyere velem! - mondta a tizedesének, amint kiléptek az ajtón.

Arra gondolt ugyanis, hogy a nőt esetleg megfenyegették az oroszok, és csak tőrbe akarja csalni. A takaros kis kúria előtt így szólt a katonához:

- Ha félóra múlva nem jövök ki, riadóztasd a többieket!

Márk félelme azonban alaptalan volt. Miután a nő elérte, amit akart, így búcsúzott:

- Ha túléli ezt a szörnyűséget, jöjjön el, majd megmutatom a gyerekünket.

Egész éjszaka csend és békesség honolt a környéken, hajnalban azonban rettenetes lövöldözés támadt a főfigyelő körül. Egy tíztagú orosz járőr beférkőzött a faluba, és váratlanul megtámadta a tüzéreket. Pataky emberei azonban elintézték őket. Mire Márk a helyszínre ért a tartalék rajjal, már minden elcsendesedett. Egy német motoros éppen akkor indult el nyugat felé két hordággyal.

- Kik sebesültek meg? - kérdezte Márk.

- Bartos meg a tizedese. Elég randa dolog, a hadnagynak eltalálták a combját, bár a szanitéc szerint hamar talpra fog állni. Mielőtt elvitték, azt mondta, hogy rád hagyja az egész katonaládáját - felelte Pataky.

- Rendes tőle, de vajon miért?

- Nyisd ki! Hátha van benne valami fontos.

A főfigyelőben Bartos legénye átadta Márknak a zöld katonaládát. Miután Márk kinyitotta, észrevette a fedél belső oldalán az esküvői fényképet, amely Bartost ábrázolta díszegyenruhában. Mellette egy kellemes arcú barna hajú lány állt. A másik képen a felesége egy csecsemőt tartott a kezében. Alatta a szöveg: Gyere haza, apa! Éva és Jenő. A ládában hagyott lakcím szerint Veszprémben laktak.

- Érdekes. Soha egy szóval nem említette, hogy nős és gyereke is van - jegyezte meg Márk.

- A zárkózott katonák közül való. Az egyik fajta a bemutatkozás után rögtön előhúzza a felesége meg a gyerekei fényképét, a másik fajtával viszont egy fél évet végigharcolsz a legrohadtabb helyeken, de még azt sem árulja el, hogy hova valósi - mondta Pataky.

- Add át a ládáját a hadosztálytörzsnek! Ők majd eljuttatják a feleségének.

- Reméljük, Iván addig nem foglalja el a várost.

Márk megkereste Garát, hogy elmondja, mi történt a barátjukkal.

- Micsoda mázlija van! Előbb Csornára kerül, onnan pedig egyenesen Németországba viszik a sebesültekkel. Nem kell Szibériába mennie a ruszkikkal, mint nekünk - mondta a tüzér.

Délután négy T-34-es megpróbált betörni Enyingre, de Gara tüzérei kettőt kilőttek, a másik kettő meg visszafordult.

Márk Vitekkel együtt ment vissza a harcálláspontjára. Amikor a bunker előtt megpillantott egy német terepjárót, hirtelen rossz érzése támadt. Amint odaértek, a sofőrülésből Schultz őrmester ugrott le, akivel Ukrajnában találkoztak először.

- Pihenj! - mondta Márk a keményen tisztelgő őrmesternek, majd kezet fogott vele.

- Hivatalos ügyben jöttem, hadnagy úr. A vezérezredes úr hivatja a két legjobb altisztjével együtt - mondta, majd átnyújtott egy vastag borítékot.

- Menjünk be a harcálláspontra!

- Egyébként a vezérezredes úr küldött egy magánlevelet is - tette hozzá, és az őrmester átnyújtotta a címeres borítékot.

Márk előbb ezt bontotta fel. Ebben ez állt:

Barátom! Különleges feladatot kap tőlem. Ezért áthelyeztettem a két legjobb altisztjével együtt a hadsereg-parancsnokság törzsébe. Schultz őrmesterrel haladéktalanul induljanak. A parancsnokukat már értesítettem. Karl von Winters

Márknak rögtön az jutott eszébe, hogy a tábornokok nem szoktak ilyen leveleket írni nyavalyás kis hadnagyoknak. Ha valamilyen feladatot akarnak nekik adni, akkor egyszerűen áthelyezik őket. "Vajon milyen rohadt munkát fogunk kapni?" - futott át az agyán.

Vitek eközben a kis vaskályhán a két felbontott egykilós gulyáskonzervet rotyogtatta.

- Egyen maga is! Vacsorázzon velünk! - mondta Márk az őrmesternek.

- Köszönöm, hadnagy úr. Már úgyis régóta nem ettem magyar gulyást.

- Itt a soha vissza nem térő alkalom. Edd meg az én részemet is. Szatmárnémeti óta rá sem tudok nézni a gulyásra - jegyezte meg Vitek.

Schultz hozzálátott az evéshez, Márk pedig felbontotta a másik borítékot. Az áthelyezésre vonatkozó egyik papíron az ő neve szerepelt, a másik kettőn viszont üresen volt hagyva az a rovat, ahova a nevet kell beírni. Csodálkozva olvasta, hogy Winters segédtisztjeként azonnali hatállyal áthelyezték a hadsereg-parancsnokságra, a két altiszt pedig futár lesz.

- Azonnali hatállyal áthelyeztek bennünket. Velem jöttök? - kérdezte Márk Vitektől.

- Persze. Elvesznél nélkülünk. Mindjárt megkeresem Pistit, és összecsomagolunk. Fél óra múlva itt leszünk - felelte Vitek.

- Előbb adjátok át a szakaszotokat a legmegbízhatóbb embereteknek. Pistinek meg mondd meg, hogy Sztanszkaját is hozza magával! A küldöncöt meg szalaszd el Kulichért!

- Rendben.

Schultz megállás nélkül evett. Amikor elpusztította az egyik doboz gulyáslevest, letette a kanalat, és így szólt:

- Pompás volt. Most már csak egy korsó sör, egy ágy meg egy jó nő hiányzik.

- Sajnálom, csak vacak csersavas vörösborom van, de az a festéket is leszedné az ágyúcsőről.

- Megkóstolhatom?

- Tessék.

- Most már csak az ágy hiányzik - mondta az őrmester, miután kiitta a félliteres üveget.

Pataky meg az orosz tolmácsnő érkezett elsőnek.

- Pista, menjetek ki a terepjáróhoz! Mondd meg Schultznak, hogy vigyázzon Sztanszkajára, aztán gyere be! - szólt Márk.

A kocsiban az őrmester egyfolytában azon törte a fejét, hogy aki mellette ül, az egy lányos arcú fiatalember, vagy egy katonaruhába öltözött nő, akinek fiús a frizurája, de nem merte tőle megkérdezni.

- Mi van? - kérdezte izgatottan Kulich, amikor néhány perccel később befutott Vitekkel.

- Gratulálok. Te lettél az új századparancsnok. Patakyt, Viteket meg engem áthelyeztek a hadsereg-parancsnokságra, Winters törzsébe - mondta Márk.

- Micsoda mázlitok van. Én meg itt maradok a szarban. Sokat érek a századdal! A legények már nem olyan kemények, mint amikor Otinjában védtük velük a reteszállást. Úgy néznek ki, mint egy vert hadsereg. A végén még megdöglök, vagy elvisznek Szibériába hadifogolynak.

- Majd a mennyországban találkozunk. Winters fontos feladatot akar ránk bízni. Tudod, mit jelent az? Biztos halált - felelte Márk.

- Jó, jó, csak menjetek! Majd ha bevonulunk Budapestre, te a dísztribünön fogsz ülni, engem meg a lányok csókolgatnak majd az utcán. Vigyázzatok magatokra!

Vitek, Pataky meg Márk elbúcsúzott Kulichtól, aztán beültek a terepjáróba, és elindultak. Késő éjjel érkeztek Csornára. A hadsereg-parancsnokság az iskolában rendezkedett be. Az épületet drótakadály vette körül, mint Ukrajnában a romos kastélyt. Itt is sok volt a léhűtő, bár sokkal kevesebb, mint Kalusban. A folyosón az álmos százados azonnal felvillanyozódott, amikor meglátta a nyílt parancsot, bár igen furcsán nézett Sztanszkajára, amikor az a szemébe nézett. Schultz a százados fülébe súgott valamit, mire a német összecsapta a bokáját, majd Márkhoz fordult:

- Szóval maguk von Winters kommandósai?

- Igenis - válaszolta Márk, bár nem tetszett neki, hogy a százados kommandósoknak nevezi őket, mert tudta, hogy az angol hadseregben így hívják azokat a különlegesen kiképzett katonákat, akik az ellenséges vonalak mögött hajtanak végre hajmeresztő haditetteket.

- Remélem, nem akarnak az orosz vonalak mögé küldeni bennünket - súgta Márk Patakynak meg Viteknek.

- Menjenek le a pincébe! Ott van szalma bőven. Feküdjenek le! A vezérezredes úr a reggeli eligazítás után, majd nyolc óra körül fogadja Kende hadnagy urat - mondta a százados.

- Mit mondhatott Schultz a századosnak? - kérdezte Márk a pincébe menet.

- Bizonyára azt, hogy Sztanszkaja a menyasszonyod.

- Nem is tudom, mi hiányzott.

A pince egyik sarkában lefeküdtek a friss szalmára.

- Még legalább öt órát alhatunk - mondta Márk, miután ránézett az órájára.

 

19. fejezet

Hét óra körül Pataky felébresztette Márkot.

- Szereztem egy csésze meleg vizet. Megborotválkozzunk?

- Meg.

Miután rendbe szedték magukat, felmentek az étkezdébe reggelizni. Komiszkenyeret meg rántott levest kaptak, mint a többiek.

- Ha hiszik, ha nem, a vezérezredes úr is ugyanezt eszi. Ott szokott ülni annál az asztalnál, a sarokban - mondta Schultz.

Reggeli után Márk a folyosón megkérte az orosz nőt, hogy maradjon az őrmester mellett az étkezdében, és senkivel se álljon szóba.

- Schultznak azt mondtam, hogy Sztanszkaja a menyasszonyod - jegyezte meg Vitek.

- Rendben. Legalább nem mer senki hozzányúlni - mondta Márk.

Fél óra múlva megjelent a százados, hogy Márkot elvezesse Wintershez. A Magyarországon harcoló hadseregcsoport parancsnokának háló- és dolgozószobáját az iskolaigazgató egykori irodájában rendezték be. Márk összecsapta a bokáját.

- Pihenj! Tedd magad kényelembe, fiam! Ülj le! - mondta a vezérezredes, majd a segédtisztjéhez fordult. - Köszönöm, Erik. Most hagyj magunkra!

A százados meghajolt, és kiment.

- Örülök, hogy jól vagy. Többször szóba kerültél, amikor a nagybátyáddal beszélgettem. Hetenként egyszer el szokott jönni a főhadiszállásra, mert ő az összekötőnk. Épp tegnap volt itt elbúcsúzni. Ma indultak Bajorországba.

Winters közben elővette arany cigarettatárcáját, kivett belőle egy cigarettát.

- Még mindig nem dohányzol?

- Még mindig nem, vezérezredes úr.

- Nos, fiam, egy rendkívül fontos feladatot szeretnék rád bízni. Ettől ugyan nem fogjuk megnyerni a háborút, de nekem ez fontosabb, mint a győzelem. Mivel a feladat veszélyes, nyugodtan mondd meg, ha nem akarod elvállalni. Akkor itt maradhatsz a két altiszteddel. De ha elvállalod, akkor nagyon kérlek, oldd is meg.

Márkot meglepte Winters stílusa, mert egy tábornok nem szokott így beszélni egy hadnaggyal.

- Értem, vezérezredes úr. Megtudhatnám a részleteket? Megint egy reteszállást kell védeni?

- Nem. Ez annál is fontosabb. Mondd, fiam, de őszintén, hiszel a végső győzelemben?

- Vezérezredes úr, nem lovagias ilyet kérdezni, mert ha azt mondom, hogy nem, mint defetistát azonnal kivégeztethet.

- Úgy látszik, Péternek igaza volt. Helyén van az eszed. De ha ez megnyugtat, bevallom, én már régen nem hiszek a csodafegyverben, sem az alpesi várban, sem a győzelemben, bár utolsó csepp véremig harcolni fogok a hazámért.

- Nekem is ez a véleményem.

- A nagybátyád is azt mondta, hogy Hitler tizedes úr ideológiája nem fertőzött meg. Tudom, intelligens, bátor gyerek vagy. Ha elvállalsz valamit, azt véghez is viszed, hacsak nem pusztulsz bele. Ezért választottalak ki téged erre a veszélyes feladatra.

Márkot meglepték Winters szavai. Kíváncsi volt, hogy a nagybátyja miket mondott még, de nem akarta megkérdezni.

- Az oroszok bármely pillanatban elindítják az általános támadást, mi pedig nem tudjuk feltartóztatni őket. Egész Magyarországot, sőt Bécset is el fogják foglalni. Legfeljebb az Alpok lábánál tudjuk őket ideig-óráig megállítani. Arra szeretnélek megkérni, hogy vigyétek el a feleségemet meg a két lányomat Badenből, Bécs mellől, Svájcba.

- Megtesszük. Szerintem ez nem veszélyes.

- Ne hidd!

- Talán attól fél a vezérezredes úr, hogy esetleg nem akarnak velünk jönni?

- Ha maradni akarnának, kötözd meg őket, és mint három krumplis zsákot tedd fel őket a teherautóra! Komolyra fordítva a szót, ha találkozol a feleségemmel, kérdezd meg tőle, hogy mi történt a Titanic-kal. Ez a jelszó. Ebből tudni fogja, hogy én küldtelek, és itt a vég. A teherautót Schultz fogja vezetni. Száz százalékig megbízom benne. Már az előző háborúban is alattam szolgált, békeidőben pedig a szomszéd utcában volt a műhelye.

- Rendben. De még mindig nem értem, hogy miért lenne veszélyes a vállalkozás.

- Addig semmi gond, amíg én vagyok a hadseregparancsok. De ha a Gestapo rájön, hogy elküldtem Svájcba a családomat, mint defetistát azonnal kivégeznek. Az egyik barátomat, miután tavaly októberben elküldte Svédországba a feleségét meg a gyerekeit, rögtön eltették láb alól. Ha kitudódik a dolog, engem azonnal leváltanak. Azok a papírok pedig, amelyeket én írtam alá, fabatkát sem érnek. Sőt, talán még veled is végeznek, ha találnak nálad ilyet.

- Az embernek mindig vállalnia kell bizonyos kockázatokat.

- Igazad van - mondta Winters, majd átnyújtott három papírt. - Az első nyílt parancs értelmében Csornáról Bécsbe viszed a hadsereg hadinaplóját. Ez rajta lesz a teherautón egy ládában. Ha már feltettétek a családomat a kocsira, azonnal égesd el ezt a papírt.

- Rendben.

- A második parancs szerint Bécsből az SS innsbrucki parancsnokságára viszel fontos iratokat az általad megválasztott útvonalon.

- Értettem.

- A város határában égesd el ezt a papírt is! A harmadik parancs szerint, amelyet testi-lelki jó barátom, egy SS-tábornok írt alá, az innsbrucki SS parancsnokságról viszel fontos papírokat Svájcba. Egyébként ilyen nyílt paranccsal szokták az aranyszállítmányokat kivinni az országból.

- Ha bajba kerülne a barátja, nem fog elárulni bennünket?

- Remélem, nem.

- És beengednek minket a svájci határőrök?

- Ha politikai menedéket kértek, igen. Azt csak a zsidóknak nem adják meg. Persze a fegyvereket elveszik tőletek.

- Értem.

- A vagyonom már Svájcban van. Az anyagiak miatt ne nyugtalankodjatok. A feleségem majd gondoskodik rólatok.

- Az enyém is ott van. Emiatt ne aggódjon, vezérezredes úr.

- Annál jobb. Egyébként csak éjszaka autózzatok, nehogy rátok lőjenek az amerikai vadászgépek. Nappal úgysem tudnátok moccanni az utakon a sok menekülő miatt.

- Valóban.

- Van valami kérdésed?

- Igen, vezérezredes úr. Szeretném, ha magunkkal vihetnénk egy orosz katonai tolmácsnőt. Nem akarom, hogy visszakerüljön az oroszokhoz, mivel szemtanúja volt egy esetnek, amelyet a nemzetközi bíróság elé akarok vinni.

- Elmondanád röviden, hogy miről van szó?

- Egy amerikai pilóta a tolmácsnőn keresztül kifogásolta az NKVD-sek kegyetlenkedését, a főnökük azonban mindkettőjüket ki akarta végeztetni. Az amerikait lelőtték, a nő azonban megszökött, és tőlünk kért menedéket.

- És?

- Az igazságérzetem azt követeli, hogy a szerencsétlen pilóta parancsnoka is, meg a szülei is tudják meg, azért halt meg a hadnagy, mert kiállt azok mellett, akik előlünk bújtatták.

- Semmi kifogásom ellene, bár biztosíthatlak, naivság azt gondolni, hogy emiatt bármiféle tárgyalást rendeznének. Akik megnyerik a háborút, azokból lesznek a hősök, akik pedig elvesztik, azokból lesznek a háborús bűnösök. Ha Hitler hallgatott volna Guderianra, Rommelre, von Paulusra meg rám, akkor Sztálin, Molotov és Churchill kerülne a nemzetközi bíróság elé.

- Köszönöm, vezérezredes úr.

- Még valamit. Ha elfognának benneteket az oroszok, lődd agyon a feleségemet meg a két lányomat. Nem akarom, hogy hozzájuk nyúljanak azok az állatok. Ezt vedd úgy, mint egy parancsot.

- Értettem.

- Nekem most mennem kell. Délután öt körül már elindulhattok, addigra az amerikaiak vissza szoktak térni a bázisaikra. Kérlek, vigyázz a családomra. Hals und Beinbruch! - mondta a vezérezredes búcsúzóul.

Márk visszatért a többiekhez, majd kiment velük az utcára, és beszámolt a hallottakról, aztán visszatértek az étkezdébe, és ott várták meg az ebédet. Véres hurkát, főtt krumplit és savanyú káposztát kaptak.

- Ettem jobbat is, de legalább nem romlott gulyásleves - mondta Vitek.

- Ha az anyám tudná, hogy miket eszem, megszakadna a szíve - szólt Pataky.

- Jó kaja - jegyezte meg Sztanszkaja magyarul.

Mindhárman elnevették magukat.

Öt óra tájban aztán elindultak a teherautóval. A ponyva alatt a hadinaplót tartalmazó láda mellett volt egy nagy koffer tele ennivalóval, két hordó benzin, a Schmeisserekhez tizenkét tár lőszer és tíz kézigránát, valamint hat lószőr matrac, hogy legyen mire ülni. Márk az őrmester mellett foglalt helyet, Pataky, Vitek és az orosz nő pedig hátul.

A határon a német tábori csendőrök nagyot tisztelegtek a nyílt parancs láttán, és továbbengedték őket, így meg sem álltak Wintersék badeni villájáig. Schultz dudálására előjött egy idősebb férfi.

- Jó estét, Hanzi - szólt Schultz. - Ez itt Kende hadnagy úr, a tábornok úr új segédtisztje.

- Már nincsenek megbízható osztrák tisztek a hadseregben? Bezzeg Ferenc Jóska idejében. Miért kellett a tábornok úrnak magyar segédtiszt? - kérdezte, majd kinyitotta a kertkaput, hogy bemehessen a teherautó.

- Mert nem akarta, hogy a segédtisztje esetleg Adolfnak kémkedjen - mondta Schultz.

- Ahá! Az más. Jöjjön, hadnagy úr.

Beléptek a hallba. A velencei kristálycsilláron csak néhány körte égett.

- Látja, hadnagy úr, hova süllyedtünk?

- Háború van. Ilyenkor sok mindent nem lehet kapni.

- Tessék bemenni a könyvtárszobába, mindjárt hívom a méltóságos asszonyt.

Az elegáns, régi bútorokkal berendezett helyiségben a mennyezetig értek a könyvespolcok, tele bőrkötésű könyvekkel. Az egyik falat két olajfestmény díszítette. Egy-egy tábornokot ábrázoltak, a császári hadsereg egyenruhájában. Márk rögtön megállapította, hogy mindketten Wintersre hasonlítanak. Nyilván az ősei. Hamarosan megjelent a vezérezredes felesége. Márk bemutatkozott.

- Üzenetet hozott a férjemtől?

- Igenis, méltóságos asszony. A vezérezredes úr megkért, hogy kérdezzem meg, tudja-e mi történt a Titanic-kal.

- Értem. Negyed órán belül indulhatunk. A bőröndök már napok óta be vannak csomagolva. Hans, szóljon Andreasnak, hogy segítsen lehozni őket!

- Velünk jön egy fiatal nő, de csak katonai egyenruhája van. Ha tudna neki adni valamilyen női ruhát, nagyon hálás lennék.

- Küldje be! Majd keresek gyorsan valamit a méretére.

Mihelyt a vezérezredes felesége meg a két lánya elhelyezkedett a teherautón, Márk azt mondta az őrmesternek, hogy Wiener-Neustadtba menjenek. Idefelé jövet ugyanis észrevette a magyar felségjelű gépeket a repülőtéren, s arra gondolt, hogy ha ismeri a parancsnokot, megkéri, vigyék el őket az egyik géppel, hogy hamarabb érjenek Svájcba.

Legnagyobb örömére az irodában egy olyan repülőtiszt teljesített szolgálatot, akit még Ukrajnából ismert. Márk előadta a kérését. Mire a parancsnok így szólt:

- Rettenetesen sajnálom, de nem tehetem meg. Az amerikaiak is meg a svájciak is szigorúan őrzik az ország légterét. Hárman megpróbáltak leszállni, de mindegyiket lelőtték.

Nem volt mit tenni, a teherautóval folytatták az útjukat. Éjszaka elég gyorsan haladtak országúton, de kora reggel váratlanul meg kellett állniuk egy útkereszteződésnél. Száznál is több elcsigázott zsidó vonszolta magát a falusi utcán. A menet két oldalán legalább egy tucat csendőr vigyázott rájuk, nehogy valamelyikük megszökjön.

Márk kiugrott a kocsiból, és odaszólt a hozzá legközelebb álló csendőrnek:

- Állítsa már meg a menetet! Hadd menjünk tovább!

- Igenis, hadnagy úr. Mindjárt szólok a százados úrnak.

Ahogy előresietett a csendőr, két fiatalember kiugrott a sorból, és nekiiramodott. Az egyik beszaladt a házak közé, a másik a szemközti legelőn futott bukdácsolva. Erre a másik csendőr letérdelt, a puskájával megcélozta, és mint egy nyulat, lelőtte. A csendőr komótosan visszatette a vállára a fegyverét, majd odaszólt Márknak:

- Nem érdemes vele törődni, estére elvérzik.

Márknak összerándult a gyomra a durva kegyetlenség láttán, de abban bízott, hogy a másik fiatalembernek talán sikerül elmenekülnie.

- Miért kellett azt a szerencsétlent lelőni? Nem tudja ez a barom, hogy a háborúnak tulajdonképpen már vége? Mi értelme volt ennek az egésznek? - kérdezte Schultz.

- Semmi - válaszolta Márk, és eszébe jutottak a délvidéki kivégzések.

A csendőrök megállították a menetoszlopot, és a teherautó folytatta útját. Délelőtt megálltak egy kis hegyi falu határában. Az őrmester végigfeküdt az ülésen, Márk pedig felmászott a rakterületre, hogy ott aludjon az egyik matracon. Amikor felébredt, hallotta, amint Pataky meg Vitek a teherautó mellett beszélget.

- Svájcban kivárom, hogy befejeződjön a háború, aztán hazamegyek, és jelentkezem a hadseregbe - mondta Pataky.

- Megbolondultál?

- 1937 óta vagyok katona. Mivel a háborús évek duplán számítanak, egy év harctéri szolgálat pedig négy évnek felel meg, ha lehúzok még hat évet, meglesz a húsz évem a nyugdíjhoz.

- Te teljesen meg vagy őrülve. Amíg Iván ott van Magyarországon, én bizony nem megyek haza. Ne felejtsd el, hogy orosz partizánokra vadásztunk. Ha kiderül, felhúznak az első fára. Ha szerencséd van, elvisznek Szibériába, de kérdés, hogy túléled-e. Szerintem egy év múlva elkotródnak az oroszok. Én majd csak akkor megyek haza.

- És mihez kezdesz?

- Visszamegyek erdőkerülőnek az uradalomba. Elveszem Mariskát, lesz néhány gyerekünk. Negyvenéves koromban én leszek az uradalmi vadászmester, mint az apám meg a nagyapám.

- És ha Mariska nem vár meg?

- Akkor majd elveszek valaki mást. Tényleg gondold meg! Amíg az oroszok ott vannak, ne menjél haza!

- Majd még gondolkodom. Igazad van, mert ha meglátják a vaskeresztemet, még esetleg azt hiszik, hogy azért kaptam, mert irtottam a civileket meg a zsidókat. Most azonban inkább nézzük meg, van-e sör ott, abban a vendégfogadóban.

Márk leszállt a teherautóról, hogy megmozgassa a végtagjait.

- Mikor indulunk? - kérdezte a vezérezredes felesége.

- A vezérezredes úr szigorúan megparancsolta, hogy csak éjszaka menjünk.

Amikor beesteledett, elindultak. Körülbelül három óra múlva megálltak egy faluban, mert a magukkal hozott benzines hordóból Schultz fel akarta tölteni a teherautó tartályát. Az ülése alól épp elő akarta venni a gumicsövet, amikor váratlanul odalépett hozzá egy Wehrmacht-tiszt.

- Azonnal szálljon ki!

- Maradjon csak! - súgta Márk, majd hátraszólt Patakyéknak: - Készenlét!

Géppisztolyával a vállán kiszállt a kocsiból, odalépett a német tiszthez, és így szólt:

- Őrnagy úr, Kende hadnagy különítményparancsnok jelentkezem.

- Hadnagy úr, a Wehrmacht nevében ezennel lefoglalom a járművét. Szükségünk van minden teherautóra, mert lőszert fuvarozunk az alpesi várba. Ha vannak utasai, szállítsa le őket! A rakományát majd mi leszedjük.

- Végtelenül sajnálom, őrnagy úr, de Winters vezérezredes úr szigorúan megparancsolta, hogy a rakományomat okvetlenül juttassam el Innsbruckba.

- Mutassa a nyílt parancsát!

Márk átnyújtotta a papírt, majd szétgombolta a köpenyét, hogy az őrnagy lássa a lovagkeresztjét, és sejtse, olyasvalakivel áll szemben, aki mindenre képes.

- Köszönöm, hadnagy úr. Az iratai rendben vannak, de akkor is szükségem van a teherautóra. A legközelebbi kisebb járművet viszont lefoglalhatja - felelte az őrnagy, és visszaadta a papírokat.

- Sajnálom, őrnagy úr, de nem teljesíthetem a parancsát. Winters vezérezredes úr utasítása szerint akár erőszakot is alkalmazhatok, amennyiben szükségesnek tartom - felelte Márk, majd kicsit megemelte géppisztolyának a csövét, és a mutatóujjával elbillentette a biztosítót.

- Értem, hadnagy úr. Továbbmehetnek - mondta az őrnagy, aki nyilván rájött, hogy semmi értelme a háború utolsó napjaiban agyonlövetni magát egy nyavalyás teherautó kedvéért.

Márk tisztelgett, majd visszaült a teherautóba.

- Majd a falun túl tankolunk - mondta az őrmester, s ezzel elindította a motort. - Már attól féltem, hogy lövöldözés lesz a dologból.

- Én is, de nem magamért aggódtam, hanem az utasokért. Ha bármi bajuk esett volna, a vezérezredes kiherélt volna mindnyájunkat.

Másnap reggel ismét megálltak egy falu határában, és amíg Márk meg Schultz aludt, a többiek sétáltak a környéken. Hallották a magasban repülő amerikai bombázókat.

Estefelé megint elindultak. A következő faluban azonban meg kellett állniuk, mert a tábori csendőrök minden járművet ellenőriztek. Egy karton cigarettáért soron kívül átengedték őket. Innsbruck előtt még legalább kétszer megállították őket, de a vezérezredes nyílt parancsát mindenütt elfogadták.

Innsbruck határában SS-ek ellenőrizték a forgalmat, és amikor meglátták a papíron, hogy Márknak az SS-parancsnokságra kell mennie, az őrparancsnok mindenáron meg akarta mutatni az utat, nehogy eltévedjenek. Egy üveg szilvapálinka fejében azonban hajlandó volt lerajzolni az útirányt, így megszabadultak tőle. Miután kijutottak a városból, Márk elővette a harmadik nyílt parancsot, a másikat pedig meggyújtotta egy gyufával.

- Az utolsó kör - jegyezte meg Schultz.

- Ez lesz a legnehezebb. Most reggel nyolc van. Úgy kell időzíteni a dolgokat, hogy este kilenc után érjünk a határra. Ha nem lesz túl sok ellenőrzés, inkább álljunk meg a határtól néhány kilométerre, de várjunk estig - mondta Márk.

- Ha szabad kérdeznem, miért?

- Annak idején arra tanított bennünket a kiképző őrmester, hogy a kiállított őrséget mindig este kilenc és tíz között kell megtámadni, mert akkor a legkönnyebb elbánni vele. A takarodó ugyanis kilenckor van, és az őrök akkor elálmosodnak.

Mivel a kanyargós hegyi utakon már nem kellett légitámadástól félni, egész nap autóztak, majd a határtól tíz kilométerre megálltak. Háromnegyed kilenckor ismét elindultak. Egy határvadász járőr megállította ugyan a teherautót, de az SS-papírok láttán továbbengedték őket. Amint az éles kanyar után rátértek az egyenes útra, a távolban meglátták az első svájci falu fényeit.

- Mindjárt ott leszünk a határon. Legyetek készenlétben, mert ha a német őrök nem akarnak átengedni bennünket, Schultz nekimegy a sorompónak, én meg tüzet nyitok. Ti pedig adjatok nekik néhány kézigránátot! - szólt hátra Márk.

- Értem - felelte Pataky.

Schultz lefékezett, majd megállt a sorompó előtt. A szolgálatban lévő fekete egyenruhás SS-őrmester tisztelgett, és elkérte Márktól a papírokat. Egy darabig nézte, majd így szólt:

- Hadnagy úr, előbb telefonálnom kell Innsbruckba, hogy ellenőrizzem az iratait. Addig álljanak félre!

- Nem érünk rá. Az ügynökünk tízig vár. Ha elkésünk, a svájciak elkobozhatják a szállítmányunkat.

- Tudom.

- Engem viszont nem fognak emiatt felakasztani. Magáé a felelősség. Hogy hívják?

- Wilhelm Rausch.

- Hiszem, ha látom. Mutassa az igazolványát! Egyébként a határvadászok már igazoltattak bennünket. Lehet, hogy maga nem is igazi SS-őrmester. Könnyen lehet, hogy közönséges útonálló vagy orosz ejtőernyős, és tudja, milyen értékes a szállítmányunk. Bárki szerezhet magának fekete egyenruhát - mondta Márk, majd az őrmesterre fogta a géppisztolyát. - Maga most szépen int a társának, hogy nyissa fel a sorompót, aztán fellép a teherautó lépcsőjére, és átkísér bennünket Svájcba. Egy gyanús mozdulat, és lelövöm, vagy lelövik az embereim, akik hátul mindent hallanak.

- Húzd fel a sorompót! - kiáltotta az őrmester némi habozás után a másik SS-őrmesternek, majd fellépett a teherautó lépcsőjére.

Néhány perc múlva átértek a határ túlsó oldalára. A svájci határőrök lefegyverezték őket, majd mindenkivel aláírattak egy nyilatkozatot, miszerint politikai menedéket kérnek, és kijelentik, hogy nem zsidók. Márk legnagyobb meglepetésére az SS-őrmester is kért egy űrlapot, és ő is kitöltötte. Ezek után egy rendőr beült Márk mellé, hogy elkísérje őket a közeli menekülttáborba.

Az irodában kihallgatták őket, s felvették a jegyzőkönyvet. Amikor Márktól megkérdezték, hogy vannak-e Svájcban ismerősei, esetleg rokonai, elővette a bankigazgató névjegykártyáját, és bediktálta a nevét, a címét és a telefonszámát. Amikor végeztek, a nőket az egyik, a férfiakat a másik barakkba irányították.

Kora reggel az összes menekültet egyszerre ébresztették. Miután rendbe szedték magukat a fürdőszobában, mindenki átment reggelizni a szomszédos épületbe. Ahogy Márk körülnézett az étkezdében, látta, mennyire boldogok az emberek. Szokatlan volt számukra, hogy nem dörögnek az ágyúk, a rádióból pedig nem hadijelentés hallatszik, hanem kellemes zene. Napközben a tábor lakói kisebb csoportokba verődve egymással beszélgettek. A vezérezredes felesége nem győzött hálálkodni megmentőinek.

A hangosbemondón keresztül egyszer csak Márkot hívták az irodába.

- Ahhoz, hogy megállapítsam a személyazonosságát, a bankigazgató tanácsára szeretném megkérdezni a számlaszámának harmadik és negyedik számjegyét - mondta a táborparancsnok.

- Három és kilenc.

- Nagyszerű. A rendőrség még ellenőrzi, hogy a neve nem szerepel-e a háborús bűnösök listáján, aztán ön is megkapja a hontalanoknak rendszeresített útlevelet, amellyel abba az országba utazhat, amelyik befogadja.

- Köszönöm, de egyelőre Svájcban maradnék.

- A banktól kapott információim alapján ennek semmi akadálya.

- Nagyon örülök.

Márk sejtette, hogy nincs félnivalója, hiszen azon túl, hogy katonaként teljesítette a kötelességét, semmi olyat nem tett, ami kimeríti a háborús bűnösség fogalmát. Viszont abban nem lehetett biztos, hogy valaki koholt vádak alapján nem jelenti fel. Arról pedig nem ő tehet, hogy a hadsereg, amelyben szolgált, elvesztette a háborút. Elhatározta, hogy mihelyt kiengedik a táborból, felkeresi az amerikai követséget, és amint megindul az utasforgalom a két kontinens között, visszamegy az Egyesült Államokba. Addig pedig beköltözik egy elegáns genfi szállodába, és igyekszik minél gyorsabban elfelejteni az átélt borzalmakat.

VÉGE




Jegyzetek

1. A szív alakú lila érmet, amelyhez fehér szegélyes lila szalag tartozik, George Washington képe díszíti. A kitüntetést a hadiesemények során megsebesült amerikai katonák kapják. [VISSZA]

2. A hírhedt partizánparancs szerint fel kellett koncolni minden civilt, aki fegyveresen szembeszállt a reguláris hadsereggel, valamint azokat, akik a partizánokat bármiben támogatták. [VISSZA]