« Megjegyzések. Elmélkedések. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

Megjegyzések. Elmélkedések. »

b) Az Albrecht osztrák herceg elleni 1291. évi hadjárat.

Az összes trónpretendensek közül a legveszedelmesebb Albrecht osztrák herceg volt, aki különben a határmenti várak nagyrészét a Morva határtól le a Dráváig már amúgy is kezében tartota és aki nemcsak Ausztriára, hanem az egész német birodalomra támaszkodhatott. Ezért Endre király kiváló súlyt helyezett arra, hogy az ország nyugati határa mentén a kellő éberség uralkodjék.

Itt egyébként majdnem állandóak voltak a kölcsönös becsapások, dúlások és fosztogatások s ezúttal kivált Rohoncnál és Szent-Mihálynál voltak már kora tavasszal nagyobbszabású harcok. Az osztrák betörés megbosszulására Hahótfia István egy kisebb haddal Pettau környékére tört be, de majdnem pórul járt, mert harc közben lovát eleresztvén, csak úgy tudott megmenekülni, hogy egyik szolgája a maga lovát adta neki.[1]

A meghódolt Gárdonyfia Gárdonnyal és megfelelő haddal III. Endre 1291. március havában Mosony vármegyébe ment s Magyar-Óvárt hatalmába keritvén, április 14-én annak parancsnokává Péterfia Jánost nevezte ki.[2] Innen Gárdonyfia Gárdonyt Horvátországba, Zágrábba küldte vissza, hogy ott minden eshetőségre készen álljon, mert II. Károly agitálása a Drávántúl nem maradt hatás nélkül. Igy többek között nyiltan ő hozzá csatlakoztak a vegliai grófok, János és unokatestvére Duimo, továbbá Radoszláv, a volt bán is.

A még nem eléggé konszolidálódott viszonyokra való tekintettel III. Endre tőle telhetőleg szerette volna elkerülni a háborut s ezért 1291. április 22-én Bécsbe Albrecht herceghez követet küldött, egyrészt, hogy köszönetet mondjon neki a vele szemben tanusított szives fogadtatásért és barátságos bánásmódért, de másrészt a leghatározottabban felkérte, hogy adja vissza önként a még mindig megszállva tartott magyar erődöket, csakhogy Albrecht ezt kereken megtagadta.[3]

Erre III. Endre nyomban hozzálátott a sereggyüjtéshez és junius végén Székesfehérvárott bontotta ki a királyi zászlót, hogy a sereg élére állva, Albrecht ellen elinduljon. Ebben a seregben nagyszámu fegyveres kisérettel résztvettek többek között: Ladomér és János érsekek, nemkülönben a püspökök és prépostok legtöbbje; a világi főurak közül Henrikfia Iván, “keblén lángoló bosszúvágy, e hadviselés lelke” mint Pauler mondja;[4] továbbá testvére Miklós nádor, Henrik bán testvéreivel, Barsa Lóránt, az erdélyi vajda, Aba Amadé, Lőrincfia Kemény baranyai, a “vad” Mízse, IV. László utolsó nádora, most tolnai és bodrogi, Márkfia Gergely, nyitrai és barsmegyei ispán, Simon és Mihály, Nagy-Marton urai, Jákófia András és Jákó, a gróf Sztáray-család ősei, néhai Tomaj Dénes nádor fia Dénes vasmegyei ispán; nemkülönben Agyasz, Buzásfia, Baksa Simonfia György a sóvári Soósok, Recskfia Pál a Prónayak, Andrásfia Ivánka, a Forgáchok, Bodó a Szentiványiak, Miklós a Szmrecsányiak, Mersefia Benedek, a Szinnyei-Mersék, Huntpáznán Miklós és Csépán az Ujhelyi, Ják Ebed fiai, Ják és Rénold a Niczkyek ősei, Aba Péter, abaujvári ispán, Biczó, Óvár vitéz védője, Werner, a budavári biró és sok más régi és ifjabb vitéz “magyar, székely, kún, orosz, oláh, rác, bosnyák és horvát” fegyvereseikkel, akiknek számát 80.000 fegyveresre tették.[5]

A támadást a Duna mindkét partján intézték. Egy kisebb rész a balparton a “vörös” Ménoldfia Ábrahám alatt Nagy-Szombatnál egy kisebb osztrák csapatra bukkanva, azt megtámadta, megverte és a hatalmába került zászlókat diadalmi jelként a királynak küldte. Innen a magyar had egy része Sasvárnak indult és azt elfoglalta, a másik nagyobb rész pedig Csák Péter nádor fia Mátyus alatt Pozsonyt támadta meg, de ez a támadás nem sikerült, még akkor sem, amikor a “vörös” Ábrahám is közbevetette magát tartalékhadával, mely alkalommal utóbbnevezett 50 vitézével együtt súlyosan megsebesült.

A Duna jobb partján előnyomuló fősereg nem az Albrecht által megszállva tartott várak ostromára indult, hanem Győrön át a Lajta alsó folyása felé vett irányt és ott vonult fel. Majd július 18-án a Lajtán több oszlopban átkelve, néhány portyázó csapat az osztrák tartomány dúlására rendeltetett, míg a főhaderő augusztus hó 2-án dúlására rendeltetett, míg a főhaderő augusztus hó 2-án Rohrau várát vette meg[6] s aztán Prellenkirchent, Schwadorfot és Petronelt kényszerítette meghódolásra. Ezek után III. Endre főhadiszállását a Lajta és Fischa között fekvő Kleinneusiedel mellé egy ottani dombra, a “királyhegy”-re tette át s innen áradtak szét a kisebb portyázó hadak a Dunától le egészen Németujvárig rabolva, gyujtogatva, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket összefogdosva; a terményeket, gabonát fölették, összetiporták, elgázolták, vagy elégették és “annyi kárt tettek, amennyit IV. Béla király sem tett, amikor nagyobb, hatalmasabb sereggel tanyázott, pusztított e részeken.”[7]

Augusztus első napjaiban a magyar sereg továbbnyomult előre Bécs felé s III.Endre Schwechatnál ütvén tábort, csak kisebb csapatokat küldött a város alá, amelyet azok körülrajongtak, vidékét pedig tűzzel-vassal pusztították. E csapatok fővezére Baksa Simonfia György volt, aki ezúttal is jelét adta kiváló hadratermettségének. Magát Bécset Albrecht herceg védelmezte mintegy 3000 főnyi osztrák, stájer és sváb vitézzel. Környezetében nagyon gúnyolták, kicsinyelték Endrét “a velencei kalmárfiut” és magyarjait, de azért még sem akartak, vagy nem mertek velük nyilt csatában szembeszállni, hanem az volt a tervük, hogy meglepik a magyarokat, vagyis váratlanul rajtuk ütnek, de ezek nagyon vigyáztak, strázsáik, őreik igen éberek voltak. A nagy rajtaütésszerű támadás tehát abbamaradt és csak egyes vitéz lovagokat küldtek ki lándzsát törni, amit a bécsi polgárok a falakról néztek. A csatározásoknál kivált Recskfia Pál tünt ki, aki egy német vasas vitézzel tüzött össze. Ez ugyan leszúrta a magyar vitéz lovát, de az utóbbinak lándzsája viszont a német vitézt dobta ki a nyeregből. Aba Péter testvérét, Jánost egy ilyen csatározás alkalmával az egyik német nyilas ballábán súlyosan megsebezte, de azért a derék magyar vitéz mégis elfogta a német nyilast és azt teljes fegyverzetével, lovával, mint foglyát mutatta be a királynak.

Közben III. Endre maga is közelebb vonult Bécs alá, s amikor a magyarok annak külvárosait felgyujtották, augusztus közepe felé az egész német-sváb sereg kitört a városból, amiből aztán kemény ütközet fejlődött ki. Ebben a magyarok “dicsőséges győzelmet arattak”, mire Albrecht herceg kénytelen volt hadait Bécsbe visszavonni. Bécs körül a pusztítás még egyre folyt, amidőn augusztus 20-án békealkudozásokra került a sor, amelyek augusztus 26-án eredményre is vezettek. Közben a magyar sereg a kiélt, elpusztított vidékről Hainburg mögé a magyar határra vonult s ott várva be a tárgyalások eredményét. Ezekhez az osztrákok 25, a magyarok pedig 32 egyházi és világi főurat delegáltak. Hosszas tanácskozás után a felek abban állapodtak meg, hogy mindkét részről 4-4 bírót küldenek ki a végleges megállapodás nyélbeütése végett. Ezek augusztus 26-án “elég éles tanácskozás után” egyhangúlag azt a határozatot hozták, hogy Albrecht herceg lemond a magyar koronára való igényeiről és a Magyarországon elfoglalt összes várakat, városokat visszaadja, még pedig Pozsony várát és várost, Nagyszombat várost, Kaboldot és Németujvárt mindenestől, úgy amint van, a többi várat azonban, “akár nemes ember, akár másvalaki tulajdona legyen, lerombolva, mert gonosz egy nép az ottani: nappal rabolnak, éjjel lopnak”. Ez a németeknek volt az álláspontjuk és a tanácskozáson résztvevő Ladomér érseknek nem volt kifogása ellene, mert szerinte “az ő ura oly igazságos biró, hogy ha a németek nem rombolják le, úgy ő intézkedett volna azok elpusztítása iránt”. Azonkívül kimondották, hogy a felek egymás ellenségeit nem segítik; kivétel e tekintetben csak a pápa vagy a római császár – és hogy az összes foglyokat, nemcsak a mostaniakat, kölcsönösen kicserélik. És miután a választott bírák nemcsak békét, hanem szövetséget, barátságot is akartak létrehozni a két szomszéd, a magyarok és az osztrákok között, elhatározták, hogy a két fejedelem is találkozzék egymással. Ez augusztus 28-án nem messze Pozsonytól Köpcsénynél meg is történt, ahol a két uralkodó a megkötött békét esküvel is megerősített.[8]


[1] Fejér, Cod. Dipl. VI. 1. 146. – Wenzel, id. m. X. 14. – Hazai okmánytár VIII. 295.

[2] Knauz id. m. II. 282.

[3] Wenzel, M. Dipl. Eml. I. 77. – Hazai okmánytár VIII. 295. – Bonfinius, Rerum Hung., Dec. II. Lib. 9.

[4] Pauler id. m. II. 426.

[5] Pauler id. m. II. 426-427.

[6] Fejér, Cod. Dipl. VI/1. 227. – Knauz id. m. II. 296. – Soproni okl. I. 557.

[7] Thuróczy, II. 82. – Fejér, id. m. VI/1. 123. 127-128. 130. 135. 137. 141. 238. 243. 250. 290. 291. 300. 343. VI/2. 25. 78. 214. 258. VII/2. 147. 240. – Wenzel id. m. V. 67. 78. 80. X. 20-27. 135. – Hazai okmánytár IV. 79. VI. 365. 416. VIII. 299. 302. 452. – Hazai oklevéltár 145.

[8] A már felsorolt forrásokon kívül lásd még: Stájer rímes krónika. – Cont. Vindob. M. G. Scr. IX. 510. 658. 716. 749. – Annal. Mellicense, Peznél I. 243. – Chron. Zwetl. u. o. I. 532. – Heinric. Hainb. M. G. Scr. XVII. 718. – Hormayr's Hist. Taschenbuch 1831. évf. és Pauler id. m. II. 429-433.

« Megjegyzések. Elmélkedések. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

Megjegyzések. Elmélkedések. »