Magyarország rendein, sőt az egész nemzeten ama keserű tapasztalatok nyomán, hogy a király sem az ország területét a törökök meg-megújuló betörései ellen megvédeni nem képes és emellett az ismételten felpanaszolt belső bajok és sérelmek orvoslására mit sem tesz, évről évre mind nagyobb fokra hágó elégületlenség és elkeseredés vett erőt. Ismételt unszolás után végre, 1593 január 25.-ére ismét országgyűlést hirdetett Pozsonyba, de azon ő maga ismét nem jelent meg, sőt annak megnyitását a Magyarországon népszerűtlenné vált Ernő főhercegre sem bízta, hanem helyette Mátyás főherceget rendelte ki. E gyűlésen Szlavónia és Horvátország rendei is képviseltették magukat, kinyilatkoztatván, hogyha zaklatott tartományuk védelméről a király és Magyarország az eddigieknél jobban nem gondoskodik, akkor ők kénytelenek lesznek önfenntartásuk érdekében oly eszközökhöz nyúlni, amelyek esetleg szöges ellentétben állnak majd Rudolf, Magyarország és az egész kereszténység érdekeivel, ami más szóval annyit jelentett, hogy ők esetleg meghódolással fogják a töröktől nyugalmukat megvásárolni. Nem kevésbé ingerült hangulatban voltak a magyar rendek is, a amikor megtudták, hogy a király határozott igérete ellenére a sokszor felpanaszolt sérelmek egyikét sem hajlandó orvosolni és mostani előterjesztései is csak újabb adóterheket rónak az ország lakosságának vállaira. Emiatt a rendek egy a királyhoz intézett feliratukban keserű panaszra fakadtak s Mátyás főherceg csak nagynehezen tudta őket legalább annyira lecsillapítani, hogy az előterjesztéseket érdemleges tárgyalás alá vegyék. Erre a rendek azzal feleltek, hogy február 26.-án egy második feliratot adtak át neki, amelyben a már többször hangoztatott sérelmeken kívül (a nádori szék és egyéb egyházi és világi méltóságok be nem töltése, idegen hatóságok beavatkozása, idegen zsoldos kapitányok és hadaik garázdálkodása stb.) élénken kikeltek a végvárak rosszkarban és állapotban való létele ellen, amennyiben azok erődítés, felfegyverzés és védőrséggel való ellátás tekintetében oly gyöngék, hogy az ellenség első rohamát alig képesek kiállani s azonkívül élelmiszerekben is annyira szűkölködnek, hogy a kiéhezett, nem fizetett, rongyos védőrségeknek még néhány napra való kenyerük is alig van. Ez okból kívánják a rendek, engedtessék meg nekik, miszerint küldöttséget küldhessenek a császárhoz, akit az Istven a keresztény világ első védőjéül rendelt, ama kérelmük előadása céljából, hogy mielőtt végveszélybe merülnének, jobban gondoskodjék védelmükről s ez iránt mind velük, mind a többi tartományainak rendeivel behatóbban tanácskozzék. Kívánják továbbá, engedtessék meg nekik, hogy a szomszéd országokhoz, a pápához és egyéb keresztény fejedelmekhez követeket küldhessenek, hogy tőlük segélyt kérjenek. Ha ezt megkapják, ők is képesek életük és javaik végső feláldozásával a kereszténység ügyét szolgálni, de ha elhagyatnak, kétségbeesésükben kénytelenek lesznek a végszükség eszközeihez folyamodni (mialatt tudvalevőleg elsősorban a törökkel való megegyezés, illetve az annak történő meghódolás mumusa lappangott). Megállapítják és elpanaszolják továbbá feliratukban, hogy bár a nemzetet a nyomor és ínség sújtja, úgy mint eddig, ezután is minden tőlük telhetőt hajlandók megtenni. A végvárakra eddig évenként ingyen munkában 36.000, az állandó lovasok tartására ugyancsak évenként 54.000 forintot adtak. Ezenkívül a főkapitányok által hirdetett részleges felkelésekre majdnem minden évben többet költöttek 100.000 forintnál, dacára annak, hogy a mult évek rossz termése oly ínségbe ejtette a népet, hogy családjaikat is alig képesek fenntartani. A még mindig változatlanul fennálló nyomor ellenére most is készek egy 6000 lovasból és 3000 gyalogosból álló tábori hadat kiállítani és a szükségesekkel ellátni, hogy az az országot legalább addig védje, amíg a külsegély megérkezik.

A főherceg a rendek e feliratát az udvari hadi tanács és az udvari kamara tagjainak, valamint egyes német államtanácsosoknak adta ki véleményezés végett s azok azt valamennyien elfogadhatatlannak, illetve elvetendőnek minősítették. A hadi tanács véleményes jelentésében többek között kifejti, hogy „az irat a benne foglalt szép szavak és tetszetős szín ellenére heves, fennhéjázó, kellemetlen s érzelmeiben is őfelsége iránt kétes és gyanús.“ A haditanács tagjai ugyanis az ajánlatban veszedelmet szimatoltak; azt mondották, hogy ezzel az ajánlattal a rendek „külön magyar hadsereget“ akarnak felállítani, ami pedig meg nem engedhető; egyik-másik tanácstag nézete szerint ugyanis a magyarok a tervezett sereggel a Habsburg-háztól való elszakadásukat akarják előkészíteni alighanem a havasalföldi vajda segítségével. Hasonlókép elutasító álláspontra helyezkedtek a feliratban foglaltak ellen az udvari kamara tagjai és a német államtanácsosok is, de Mátyás főherceg március elején oly tapintatosan adta a rendeknek kérelmük nem teljesítését tudtukra, hogy azok ennek ellenére minden kaputól három tallért szavaztak meg az ország védelmére, amiből 10.000 tallér Horvátországot és Szlavóniát illeti meg.[1]

De nemcsak a magyarok, hanem a horvát-szlavón rendek is a legnagyobb fokban elégedetlenek voltak Rudolf kormányzatával. Mihelyt ezek követei hazaérkeztek, virágvasárnap utáni hétfőn Zágrábban még a pozsonyinál is zajosabb gyűlésen a panaszok egész özöne hangzott el. Fájdalommal konstatálták a rendek, hogy „két év alatt a boszniai pasa 26 várat és erődöt foglalt vagy pusztított el és mintegy 35.000 embert hajtott rabságba. A fizetetlen zsoldosok nemcsak nem védték a népet, hanem még azt is, amit az ellenség meghagyott, felprédálták, gabonát, bort, fegyvert és háziszereket elraboltak, a marhát leölték a házak fedelét s kerítéseit felégették, számtalan embert öltek, a nemesek udvaraira betörtek, házi- és ékszereiket elrabolták, férfiak, nők testéről letépték a ruhát. A kegyetlenségben a kapitányok jártak legelöl, kik közül némelyik dús vagyont gyűjtött.“ Egyben a gyűlés köszönetet szavazott a magyar rendeknek a 10.000 tallérnyi segítségért, kijelentvén, hogy a bajok orvoslását ezentúl is a magyarok segítségével igyekeznek majd orvosolni, ha pedig így sem boldogulnak, akkor végső veszedelmükben úgy segítenek magukon, ahogy éppen lehet. E kijelentéssel tehát a horvát-szlavon rendek nyíltan is felvetették a királytól való elszakadás eszméjét.[2]

Rudolf az eléje járult követséget augusztus 8.-án a lehető legkegyesebben fogadta és válaszában mély sajnálkozását fejezvén ki a hajdan oly virágzó ország nagy nyomorúsága felett, megigéré, hogy éjjeli és nappali gondjává teszi, hogy annak szenvedéseit enyhítse.[3] És hogy ennek mindjárt látható jelét is adja, kilátásba helyezte, miszerint az ország védelmére 1200 lovast és 600 gyalogost fogad fel a kincstár költségén. Ámde azért nagyban véve minden a régiben maradt. Erdélyben a viszonyok továbbra is sokkal tűrhetőbbek maradtak, bár a szomszédos török pasák, főleg 1589-től kezdve, mind sűrűbben az erdélyi részekre, illetve leginkább csak a bihari területekre is kiterjesztették hódoltatási tevékenységüket.[4]

E külső bajok mellett ebben az időszakban mind Erdélyben, mind Magyarországon felette nyomasztólag hatottak a vallási türelmetlenség okozta gyakori, sőt majdnem mondhatni állandó összetűzések, úgy hogy vallásos türelmességről és békéről ez időben sem itt, sem ott nem igen lehetett beszélni. „A társadalom – mondja Acsády[5] – mindenütt felekezetekre, vallásos pártokra volt forgácsolva, melyek gyűlölték, irtották egymást s az egyik szívesen támogatta a hatalmat a másik ellen. A gyűlölet a magyar államterület minden részében, nemcsak erdélyi, hanem királyi és török földön egyaránt mély örvényt vont a nemzet különböző rétegei közé. Jobban gyűlölték egymást, akár a közös ellenséget, a törököt… Szétszakítva, politikailag, vallásilag gyűlölködő pártokra oszolva, Erdélyben egy tapasztalatlan ifjú, Magyarországban egy lelki beteg uralkodó gondviselésére bízva, nézett a magyarság a bizonytalan jövő elé, midőn a hosszú, huszonöt évi béke áldatlan kora végéhez közeledett.“

[1] Corpus Juris Hung. I. 575. – Kerchelich, Hist eccl. Zagrab. 290. – Kovachich, Suppl. ad. Vest. Comit. II. 300.

[2] Fraknói, Magyar Országgyül. Emlékek, VIII. 21. – Articuli Dominor. et. Nobilium aliorumque 55. et. OO. Reg. Sclavonia ein Congreg. eor. generali fer. 2-a prox. p. Dom Palmar, a. d. 1593.-o in area Capituli Eccl. Zagrab. conclusi. Az Erdődyek monyorókeréki levélt.

[3] Horváth Mihály id. m. IV. 411.

[4] Ráth Károly, Török-magyar viszonyok. Magy. Akad. Értesítő, 1862.

[5] Szilágyi–Acsády id. m. V. 471.