SZAPPANOPERA - SZINOPSZIS

Színhely: egy Tejútrendszeren túli bolygó, nevezzük Leoninusnak.
Szereplők: Rómeó és hivatali főnöke a kutatóintézetben,
Júlia,
Narrátor,
szomszédok, szállodai alkalmazottak, utca embere.

Történhet bármikor, egy nálunknál fejlettebb civilizációban.

Egy fiatal tudós, Rómeó, úgy érezte, megtalálta élete párját, egy érzelmes, hűséges, a gyakorlati életben is jól tájékozódó leány, Júlia személyében.

A tudós a csillagászat és technika megszállottjaként a Bolygóvédelmi Központban (BVK) dolgozik. Főnökei megtiltották, hogy párkapcsolatot létesítsen. Egyébként is száműzték már ezen a bolygón a fajfenntartáshoz fűződő érzelmeket. Tesztek alapján választottak párokat, segítségül felhasználva a géntechnikát a minél tökéletesebb utódok létrehozásához.

A BVK-ban komoly szankciókkal fenyegetőztek, ha Rómeó a tilalmak ellenére szerelmet keres. Különösen Júliától, az ábrándozó szépségtől óvták. A lány szabadidejében zenélt, egy hárfa-szerű húros hangszert pengetett, énekelt hozzá. Dalai szövegét maga írta. Hitt abban, hogy meg kell találnia lelke másik felét, akivel életét leélhetné.

A bolygón nem támogatták a művészeteket, felesleges rossznak tartották, ami elvonja a figyelmet a racionális szükségletek megszerzésétől és a mindentudás megközelítésétől. Viszont megfigyelték, hogy az étkező helyeken a tápláló, de kevésbé ízletes ételek jobban fogynak, ha műsor áraszt kellemes hangulatot. Rómeó betért egy ilyen étterembe, hogy kellő energiát gyűjtsön egy fontos tudományos feladat megoldásához, valamint leendő utazásához, amely tézisei gyakorlati igazolására hivatott. Meglátta -, hallotta Júliát. Különösen dalainak utolérhetetlen bája fogta meg. A tudományokért vállalt aszkézis alatt olthatatlan szomjúság kínozta, hogy teste-lelke ölelkezhessen valakivel. Most elérkezett a pillanat. Odament Júliához és dicsérte dalainak érzelmi mélységét, szellemességét. Júlia boldog volt, hiszen élete céljának érezte, hogy dalaival színt vigyen a bolygó lakóinak életébe. Minden ízével küzdött a sivárság és a primitívség ellen. Mind emellett szerény is volt, majdnem félénk. Tetszett neki a magas, dús fekete hajú, kifejező szemű fiatalember.

Világért sem mutatta volna ki ezt, sőt túl merev volt, csak a legfontosabbakra szorítkozott beszélgetéseikben. Tartózkodását olyannyira vitte, hogy mondvacsinált ürügyekkel belekötött Rómeóba. Az sem volt rest, többszörösen visszafizetett. Egyszer egy teljes év telt el úgy, hogy alig kommunikáltak. Aztán egy nagy ünnep előtt (mert még áldozhattak hagyományaiknak) az utcán hirtelen mozdulattal átölelte Rómeó a lányt és megajándékozta egy lemezzel, amit műsorairól készített titokban és mindig magával hordott. Annyira spontánnak hatott őszinte kedvessége, hogy Júliában gyökeret vert a felismerés: ez az a bolygó-lakó, akiben megbízhat, akinél bármikor otthonra talál. És aki néha indokolt, néha indokolatlan kitörései ellenére mellette áll. Megtanulta kezelni kedvese lobbanékony természetét. A legteljesebb harmóniában vágyták és tervezték jövőjüket.

Időszerűvé vált Rómeó utazása. Hiába kérte, engedjék, hogy Júlia vele utazhasson. A BVK főnökei nem egyeztek ebbe bele. Sőt még azt is megtiltották, hogy az utazási tervről beszéljen kedvesével. Egyre komorabb lett. Júlia türelmesen viselte a feszültséget, aminek nem tudta okát. Abban biztos volt, hogy mindketten vétlenek. Az indulás perceiben egy rövid búcsút engedélyeztek a párnak. Csak pár szó hangzott el: - tudod - várlak - bármeddig - én is - vigyázz!

Júlia nem sírt. Tette munkáját, írta dalait. Nem mutatta, milyen nehezen viseli a várakozást. Néha lázongások kísértették a lelketlen rend ellen, ami ellenezte, meghiúsította kapcsolatukat. Semmi hír. Hiszen tilos volt jelentkeznie Rómeónak, a BVK is őrizte titkát. Teltek az évek, hol küzdelmesen, hol egyhangúan. Talán nem is érzékelte igazán. Voltak kérői is. Kínlódott, amikor elmondták szándékukat. Jobbára kollégái közül való rendes, becsületes bolygó-lakók. Alig várta, hogy véget érjen a nehézkesen eldadogott "szöveg". Ő is nehezen beszélt a szerelem különleges voltáról, arról, hogy nem lehet felszítani az ész parancsára, ismeretlen erők következménye és nélküle lelkiismeretlenség lenne egy kapcsolatba belebonyolódni. Nem akart senkit megbántani, mégis ez lett a vége.

Eközben Rómeó sorra látogatta a számára kijelölt bolygókat. A bolygók szebbnél-szebb nőnemű lényei elhalmozták kedvességgel, kényeztetéssel, de megtapasztalta fenyegetéseiket is, amikor hidegen elutasította a kísérleteket. Sejtették, hogy szívét már birtokolja valaki. Sőt, a fejlettebb civilizációkban élők ki is derítették, hogy ki az.

Üzeneteket küldtek Júliának hamis tartalommal. Ecsetelték, hogyan élvezte Rómeó velük az életet. Valótlanságokat hordtak össze. Júlia nem hitt el mindent. Azért nem is tartotta lehetetlennek. Időnként éktelen haragra lobbant, hogy ez lett a sok mézes szóból, fogadkozásból! Elképzelte, párját a furcsa, különös testű lények miként dédelgetik, miként rajongják körül. Valami mégis azt súgta nekik, hogy nem lehet igaz, Rómeónak ő az egyetlen szerelme, csak benne bízhat. Szülei unszolták, ne éljen álomvilágban, válasszon magának elérhető párt, vagy vegyen részt a fajfenntartó programokban.

Ő inkább szemlélődött világában, tanult, próbált "felnőni" Rómeó szelleméhez, teljesen elmélyedt a tudományokban. Otthon volt abban a rendszerben, amely elnyelte szerelmét. A lázadásai szelídültek, lassan érlelődött benne a vágy, hogy szenvedélyesen megszerzett tudását kamatoztassa. Jelentkezett felvételre a kutatóközpontban. Rengeteg tesztet kellett végig küzdenie. Bebizonyosodott, hogy mind lexikális tudása, mind kreativitása alapján méltó a kutatói állás betöltésére. Véletlenek játéka, hogy Rómeó régi szobáját kapta meg. Ott ugyan sohasem járt, de el tudta képzelni, hiszen sokat beszéltek róla, érzékletesen ecsetelte Rómeó a helyet, így azonnal felismerte.

A munkába hamar beletanult. Könnyedén végezte számításait. Ezek alapján hipotéziseket alkotott. Hamarosan kiterjedt team segítette. Neki pedig a szerelem adott szárnyakat, azt akarta csinálni, amit kedvese, így érezte közelségét, ha nem is testileg, de valamiféle magasabb dimenzióban. Kikapcsolódásként újra írta, pengette, énekelte dalait. Nem riadt meg a nyilvánosságtól sem. Igaz, az idő eljárt felette, de múlásának nyomait eltüntette a szenvedély.

Egyszer csak felbolydult a kutatóközpont, Rómeó hazatértét jelezték. Az elmúlt évtizedek biztosan rajta is nyomot hagytak! De így van jól, hiszen a boldogság nemcsak a testi adottságoktól függ. Ők képesek voltak gondolat-átvitellel is beszélgetni.

Rómeó magától értetődően régi szobáját célozta meg. Júlia meglepetve látta, hogy rátört bejelentés nélkül, a biztonsági rendszer ellenére egy sugárzó fiatalember. Rögtön felismerte Rómeót. Azaz, a vonásait, régi önmagát. Első pillanatban arra gondolt, ez az ő fia. Érezte, hogy képes anyai szeretettel fogadni, kedvét keresni, rázúdítani az évtizedek alatt felhalmozódott szeretet-mennyiséget. Rómeó meglepetve látta, hogy helyét milyen hamar betöltötték! Hiszen alig ment el pár hétre, máris itt ül ez a hölgy. Bár lerí róla az értelem, a lelki finomság. És mennyire emlékeztet drága Júliájára! Lehetséges, hogy egy rokona, talán a nagynénje. De lehet véletlen is ez a nagy külső hasonlatosság. Néhány udvarias formula, a kutatási anyag leadása után rohan Júliájához. De most itt lebonyolítják a kölcsönös bemutatkozást. Mielőtt megszólalt volna, sürgősen kérette a főnök. Csak egy "elnézést" nyögött ki hirtelenében, aztán elsietett.

Júliának közben lejárt a munkaideje, csalódottan távozott, hiszen szerelme nem érkezett meg. Rómeó a rövid jelentéstétel után visszament szobájába, amit üresen talált. Nemcsak fizikai értelemben, hanem hiányzott az a meghittség, amit az ismeretlennek hitt nő árasztott. Persze, mert a szeme Júliáé!

Istenem! Júlia! Azonnal hozzá! Bár szülei biztosan nem engedik be. Nem szenvedhették a titkokkal körülbástyázott fiatalembert. Kedvességét, ragaszkodását színjátéknak tartották. Féltették lányukat, hogy káros lesz számukra ez a szerelem, ami merőben ellentétes a bolygón uralkodó általános felfogással. Mindegy. Megpróbálja a lehetetlent, kapcsolatot keres Júliájával. Rohan a házához. Megtorpan. A ház helyén a kék ég! Egy árva fácska a régi kertből bizonygatja, hogy jó helyen jár. Lassan erőt gyűjt, érdeklődik. Kiderül, hogy Júlia szülei nem élnek, a házat lebontották. Ekkor szembesül a kegyetlen valósággal, az elszállt évtizedekkel!

Lakása nem volt, csak a családoknak járt ez a kiváltság. Utazása előtt minden kényelemmel berendezett szállodában lakott. Kevéske holmiját letétbe helyezte. Most csak egy kulcs és már otthon érezheti magát. Érzi a fáradtságot is, hazatérte óta először. Elnyomja az álom. Álmában látta Júliát. Ő volt, igen, ő, aki az irodájában dolgozott. Fiatalon, mint megismerkedésük idejében. Szólt is hozzá, elmondta, mennyire várta hűséggel. Minden dolgát megbeszélte vele gondolatban, mintha itt lenne.

Rómeó a tükörbe nézett. Látta fiatal önmagát. Akkor hol vannak az évtizedek? Na persze, még egy óvodás is tudja! A sebesség és az idő szorzata állandó. Az ő óriási utazósebessége miatt ideje "lassabban" telt, kora alig változott, miközben itt a Bolygón nemzedék-váltás történt. Mennyi minden megváltozhatott! Ő maga is változott. Hiszen az űrhajóban poétává vált. Csak így sikerült megküzdenie Júlia emlékével, a kilátástalansággal. Lemezeken tárolta műveit. Kiforrottabbnak érezte műveit Júlia hajdani dalainál. A lemezt magánál tartja, még a tudata is vigasztaló.

A kötelességek sajnos, meggátolták lendületében. Be kell menni dolgozni! Meglehetősen kicserélődtek a kollégák, alig van ismerős arc, az is megviselt. Talán majd a megnyerő arcú idősebb hölgy szolgálhat valamilyen használható információval!

Bemegy az intézetbe. A berendezések megnyitnak számára minden ajtót. Ott ül a hölgy a megszokott szobában. Ismerősként üdvözlik egymást. A nő megjegyzi, hogy a fiatalember nem lehet más, mint Rómeó fia, hiszen a hasonlóság megdöbbentő. Rómeót viszont a hang döbbenti meg. Semmi kétség! Ő az, élete másik fele!

Nem meri felfedni sejtését. Hogyan mondja meg a tényeket? Júlia ismét megtöri a csendet:

- Ugye, Rómeó fia vagy? Apád is megérkezett? Beszélt-e neked itteni életéről, ifjúságáról?
- Nem, nem vagyok a fia. De sokat tudok életéről, munkájáról, sőt szerelméről is, akit Júliának hívtak. Minden gondolata ő volt, hosszú vándorlásai során megpróbálta szavakban, versekben megformálni, rögzíteni érzéseit, emlékezéseit.
- Megnézhetném?
- Természetesen! Íme, a 2000 költemény. Különböző kötött formákban és szabad stílusban is.
- Megható, hogy a két területet, tudományt és művészetet elválasztó ellentét elmosódni látszik Rómeó szívében. 

Júlia olvassa, olvassa a verseket, nem tud uralkodni magán, keserves sírásra fakad. Rómeó hozzálép, szelíden kényszeríti, hogy emelje rá tekintetét, aztán magához húzza. A mozdulatról mindketten felismerik egymást, szó nélkül, minden pátosz nélkül, alig érintve simulnak össze. Nincs kétség, nincs korkülönbség, csak fájdalmas, szép felismerés. Minden vers, dal oka-fogyottá válik. Az évtizedek történetét gondolatátvitellel mesélik egymásnak, szédületes gyorsasággal. A legszebb pillanatoknak a főnök megjelenése vet véget. Utasítja Júliát, a kutatásai abba a fázisba kerültek, hogy hipotéziseit a gyakorlatban kell ellenőriznie. Még búcsút sem engedélyez, máris indulnia kell más galaxisokba, hosszú évtizedekre.

- Itt folytatjuk! - szól Rómeó. Júlia kábultan lép az űrkabinba, tudja, ez a legjobb megoldás. Járja a Mindenséget, szenzációs felfedezéseket tesz, megerősítő információkat szerez elméleti kutatásaival kapcsolatban. Tudósításait főnökei ámulva fogadják, sikert sikerre halmoz. De dalokat többé nem ír. Gép-szerűen dolgozik. A maga módján, bolygója felfogása szerint boldog is. Problémáját tudatosan elnyomja. Ebbe az önkéntes lelki széfbe kerül Rómeó képe is. Az örökifjú Rómeóé. Igaz, most fordított a helyzet, ő fog megöregedni a bolygón, Júlia alig-alig az űrhajóban. Talán egyszer, ha majd találkoznak, egyidősek is lehetnek!? Júlia a lelki széfbe egy halvány kis kérdőjelet is zárt a kép mellé.

Ezalatt Rómeó a mi fogalmaink szerint depresszióba süllyedt. Nem járt be a munkahelyére. Az utazásaival jogot szerzett a pihenésre, életszínvonala megtartása mellett. Amolyan korkedvezményes nyugdíjként, ugyancsak fogalmaink szerint. Folytatta az írást, minden emlékét versekbe, dalokba öntötte. Kicsit álomvilághoz hasonlított, amiben élt. Tudat alatt érezte, hogy Júliával egykorú lehet majd, talán még van esélyük a szerelemre, közös boldogságra.

Most éppen Júlia miatt nem volt mód kommunikációra. Vagyis működött a biztonsági rendszer. Mivel Rómeó nem járt be munkahelyére, nem tudta meg azt sem, hogy várják Júlia visszatértét. Szomorú-ábrándosan élt a maga kis külön világában.

Júlia szerencsésen landolt, megtette beszámolóját, megírta jelentéseit. Utána szenvedélyesen kutatta Rómeó nyomát. Hetekig hajszolta, de bárhol kereste, süket csend fogadta. Végigjárta a szállodákat. Nem tudhatta, hogy Rómeó - szolgálatai kiváltságaként - már zöldövezetben, saját házban lakott, ahonnan szinte ki sem mozdult, szomszédai sem ismerték.

A kör bezárult. Júlia alig tudta leplezni fájdalmát, minden reménye odalett. Munkahelyi sikerei vigasztalták csupán. Felajánlottak neki egy újabb, nagyobb szabású utat. Gondolkodás nélkül elfogadta.

Rómeó a kertjében sétált, kémlelte a csillagos eget alkonytájt. Egy furcsa, távolodó űrhajóra figyelt fel. Pillanatra erősebben vert a szíve. Tudta, VÉGE. Többé nem nézett fel az égre (SEM).

2011. február 5.

BOGNÁR Stefánia