Színhely: egy
Tejútrendszeren túli bolygó, nevezzük Leoninusnak.
Szereplők:
Rómeó és hivatali főnöke a
kutatóintézetben,
Júlia,
Narrátor,
szomszédok, szállodai alkalmazottak, utca embere.
Történhet bármikor,
egy nálunknál fejlettebb civilizációban.
Egy fiatal tudós, Rómeó, úgy
érezte, megtalálta élete párját, egy érzelmes, hűséges, a gyakorlati
életben is jól tájékozódó leány, Júlia személyében.
A tudós a csillagászat és technika megszállottjaként a Bolygóvédelmi
Központban (BVK) dolgozik. Főnökei megtiltották, hogy párkapcsolatot
létesítsen. Egyébként is száműzték már ezen a bolygón a fajfenntartáshoz
fűződő érzelmeket. Tesztek alapján választottak párokat, segítségül
felhasználva a géntechnikát a minél tökéletesebb utódok létrehozásához.
A BVK-ban komoly szankciókkal fenyegetőztek, ha Rómeó a tilalmak ellenére
szerelmet keres. Különösen Júliától, az ábrándozó szépségtől óvták. A lány
szabadidejében zenélt, egy hárfa-szerű húros hangszert pengetett, énekelt
hozzá. Dalai szövegét maga írta. Hitt abban, hogy meg kell találnia lelke
másik felét, akivel életét leélhetné.
A bolygón nem támogatták a művészeteket, felesleges rossznak tartották,
ami elvonja a figyelmet a racionális szükségletek megszerzésétől és a
mindentudás megközelítésétől. Viszont megfigyelték, hogy az étkező
helyeken a tápláló, de kevésbé ízletes ételek jobban fogynak, ha műsor
áraszt kellemes hangulatot. Rómeó betért egy ilyen étterembe, hogy kellő
energiát gyűjtsön egy fontos tudományos feladat megoldásához, valamint
leendő utazásához, amely tézisei gyakorlati igazolására hivatott. Meglátta
-, hallotta Júliát. Különösen dalainak utolérhetetlen bája fogta meg. A
tudományokért vállalt aszkézis alatt olthatatlan szomjúság kínozta, hogy
teste-lelke ölelkezhessen valakivel. Most elérkezett a pillanat. Odament
Júliához és dicsérte dalainak érzelmi mélységét, szellemességét. Júlia
boldog volt, hiszen élete céljának érezte, hogy dalaival színt vigyen a
bolygó lakóinak életébe. Minden ízével küzdött a sivárság és a primitívség
ellen. Mind emellett szerény is volt, majdnem félénk. Tetszett neki a
magas, dús fekete hajú, kifejező szemű fiatalember.
Világért sem mutatta volna ki ezt, sőt túl merev volt, csak a
legfontosabbakra szorítkozott beszélgetéseikben. Tartózkodását olyannyira
vitte, hogy mondvacsinált ürügyekkel belekötött Rómeóba. Az sem volt rest,
többszörösen visszafizetett. Egyszer egy teljes év telt el úgy, hogy alig
kommunikáltak. Aztán egy nagy ünnep előtt (mert még áldozhattak
hagyományaiknak) az utcán hirtelen mozdulattal átölelte Rómeó a lányt és
megajándékozta egy lemezzel, amit műsorairól készített titokban és mindig
magával hordott. Annyira spontánnak hatott őszinte kedvessége, hogy
Júliában gyökeret vert a felismerés: ez az a bolygó-lakó, akiben
megbízhat, akinél bármikor otthonra talál. És aki néha indokolt, néha
indokolatlan kitörései ellenére mellette áll. Megtanulta kezelni kedvese
lobbanékony természetét. A legteljesebb harmóniában vágyták és tervezték
jövőjüket.
Időszerűvé vált Rómeó utazása. Hiába kérte, engedjék, hogy Júlia vele
utazhasson. A BVK főnökei nem egyeztek ebbe bele. Sőt még azt is
megtiltották, hogy az utazási tervről beszéljen kedvesével. Egyre komorabb
lett. Júlia türelmesen viselte a feszültséget, aminek nem tudta okát.
Abban biztos volt, hogy mindketten vétlenek. Az indulás perceiben egy
rövid búcsút engedélyeztek a párnak. Csak pár szó hangzott el: - tudod -
várlak - bármeddig - én is - vigyázz!
Júlia nem sírt. Tette munkáját, írta dalait. Nem mutatta, milyen nehezen
viseli a várakozást. Néha lázongások kísértették a lelketlen rend ellen,
ami ellenezte, meghiúsította kapcsolatukat. Semmi hír. Hiszen tilos volt
jelentkeznie Rómeónak, a BVK is őrizte titkát. Teltek az évek, hol
küzdelmesen, hol egyhangúan. Talán nem is érzékelte igazán. Voltak kérői
is. Kínlódott, amikor elmondták szándékukat. Jobbára kollégái közül való
rendes, becsületes bolygó-lakók. Alig várta, hogy véget érjen a nehézkesen
eldadogott "szöveg". Ő is nehezen beszélt a szerelem különleges voltáról,
arról, hogy nem lehet felszítani az ész parancsára, ismeretlen erők
következménye és nélküle lelkiismeretlenség lenne egy kapcsolatba
belebonyolódni. Nem akart senkit megbántani, mégis ez lett a vége.
Eközben Rómeó sorra látogatta a számára kijelölt bolygókat. A bolygók
szebbnél-szebb nőnemű lényei elhalmozták kedvességgel, kényeztetéssel, de
megtapasztalta fenyegetéseiket is, amikor hidegen elutasította a
kísérleteket. Sejtették, hogy szívét már birtokolja valaki. Sőt, a
fejlettebb civilizációkban élők ki is derítették, hogy ki az.
Üzeneteket küldtek Júliának hamis tartalommal. Ecsetelték, hogyan élvezte
Rómeó velük az életet. Valótlanságokat hordtak össze. Júlia nem hitt el
mindent. Azért nem is tartotta lehetetlennek. Időnként éktelen haragra
lobbant, hogy ez lett a sok mézes szóból, fogadkozásból! Elképzelte,
párját a furcsa, különös testű lények miként dédelgetik, miként rajongják
körül. Valami mégis azt súgta nekik, hogy nem lehet igaz, Rómeónak ő az
egyetlen szerelme, csak benne bízhat. Szülei unszolták, ne éljen
álomvilágban, válasszon magának elérhető párt, vagy vegyen részt a
fajfenntartó programokban.
Ő inkább szemlélődött világában, tanult, próbált "felnőni" Rómeó
szelleméhez, teljesen elmélyedt a tudományokban. Otthon volt abban a
rendszerben, amely elnyelte szerelmét. A lázadásai szelídültek, lassan
érlelődött benne a vágy, hogy szenvedélyesen megszerzett tudását
kamatoztassa. Jelentkezett felvételre a kutatóközpontban. Rengeteg tesztet
kellett végig küzdenie. Bebizonyosodott, hogy mind lexikális tudása, mind
kreativitása alapján méltó a kutatói állás betöltésére. Véletlenek játéka,
hogy Rómeó régi szobáját kapta meg. Ott ugyan sohasem járt, de el tudta
képzelni, hiszen sokat beszéltek róla, érzékletesen ecsetelte Rómeó a
helyet, így azonnal felismerte.
A munkába hamar beletanult. Könnyedén végezte számításait. Ezek alapján
hipotéziseket alkotott. Hamarosan kiterjedt team segítette. Neki pedig a
szerelem adott szárnyakat, azt akarta csinálni, amit kedvese, így érezte
közelségét, ha nem is testileg, de valamiféle magasabb dimenzióban.
Kikapcsolódásként újra írta, pengette, énekelte dalait. Nem riadt meg a
nyilvánosságtól sem. Igaz, az idő eljárt felette, de múlásának nyomait
eltüntette a szenvedély.
Egyszer csak felbolydult a kutatóközpont, Rómeó hazatértét jelezték. Az
elmúlt évtizedek biztosan rajta is nyomot hagytak! De így van jól, hiszen
a boldogság nemcsak a testi adottságoktól függ. Ők képesek voltak
gondolat-átvitellel is beszélgetni.
Rómeó magától értetődően régi szobáját célozta meg. Júlia meglepetve
látta, hogy rátört bejelentés nélkül, a biztonsági rendszer ellenére egy
sugárzó fiatalember. Rögtön felismerte Rómeót. Azaz, a vonásait, régi
önmagát. Első pillanatban arra gondolt, ez az ő fia. Érezte, hogy képes
anyai szeretettel fogadni, kedvét keresni, rázúdítani az évtizedek alatt
felhalmozódott szeretet-mennyiséget. Rómeó meglepetve látta, hogy helyét
milyen hamar betöltötték! Hiszen alig ment el pár hétre, máris itt ül ez a
hölgy. Bár lerí róla az értelem, a lelki finomság. És mennyire emlékeztet
drága Júliájára! Lehetséges, hogy egy rokona, talán a nagynénje. De lehet
véletlen is ez a nagy külső hasonlatosság. Néhány udvarias formula, a
kutatási anyag leadása után rohan Júliájához. De most itt lebonyolítják a
kölcsönös bemutatkozást. Mielőtt megszólalt volna, sürgősen kérette a
főnök. Csak egy "elnézést" nyögött ki hirtelenében, aztán elsietett.
Júliának közben lejárt a munkaideje, csalódottan távozott, hiszen szerelme
nem érkezett meg. Rómeó a rövid jelentéstétel után visszament szobájába,
amit üresen talált. Nemcsak fizikai értelemben, hanem hiányzott az a
meghittség, amit az ismeretlennek hitt nő árasztott. Persze, mert a szeme
Júliáé!
Istenem! Júlia! Azonnal hozzá! Bár szülei biztosan nem engedik be. Nem
szenvedhették a titkokkal körülbástyázott fiatalembert. Kedvességét,
ragaszkodását színjátéknak tartották. Féltették lányukat, hogy káros lesz
számukra ez a szerelem, ami merőben ellentétes a bolygón uralkodó
általános felfogással. Mindegy. Megpróbálja a lehetetlent, kapcsolatot
keres Júliájával. Rohan a házához. Megtorpan. A ház helyén a kék ég! Egy
árva fácska a régi kertből bizonygatja, hogy jó helyen jár. Lassan erőt
gyűjt, érdeklődik. Kiderül, hogy Júlia szülei nem élnek, a házat
lebontották. Ekkor szembesül a kegyetlen valósággal, az elszállt
évtizedekkel!
Lakása nem volt, csak a családoknak járt ez a kiváltság. Utazása előtt
minden kényelemmel berendezett szállodában lakott. Kevéske holmiját
letétbe helyezte. Most csak egy kulcs és már otthon érezheti magát. Érzi a
fáradtságot is, hazatérte óta először. Elnyomja az álom. Álmában látta
Júliát. Ő volt, igen, ő, aki az irodájában dolgozott. Fiatalon, mint
megismerkedésük idejében. Szólt is hozzá, elmondta, mennyire várta
hűséggel. Minden dolgát megbeszélte vele gondolatban, mintha itt lenne.
Rómeó a tükörbe nézett. Látta
fiatal önmagát. Akkor hol vannak az évtizedek? Na persze, még egy óvodás
is tudja! A sebesség és az idő szorzata állandó. Az ő óriási
utazósebessége miatt ideje "lassabban" telt, kora alig változott, miközben
itt a Bolygón nemzedék-váltás történt. Mennyi minden megváltozhatott! Ő
maga is változott. Hiszen az űrhajóban poétává vált. Csak így sikerült
megküzdenie Júlia emlékével, a kilátástalansággal. Lemezeken tárolta
műveit. Kiforrottabbnak érezte műveit Júlia hajdani dalainál. A lemezt
magánál tartja, még a tudata is vigasztaló.
A kötelességek sajnos, meggátolták lendületében. Be kell menni dolgozni!
Meglehetősen kicserélődtek a kollégák, alig van ismerős arc, az is
megviselt. Talán majd a megnyerő arcú idősebb hölgy szolgálhat valamilyen
használható információval!
Bemegy az intézetbe. A berendezések megnyitnak számára minden ajtót. Ott
ül a hölgy a megszokott szobában. Ismerősként üdvözlik egymást. A nő
megjegyzi, hogy a fiatalember nem lehet más, mint Rómeó fia, hiszen a
hasonlóság megdöbbentő. Rómeót viszont a hang döbbenti meg. Semmi kétség!
Ő az, élete másik fele!
Nem meri felfedni sejtését. Hogyan mondja meg a tényeket? Júlia ismét
megtöri a csendet:
- Ugye, Rómeó
fia vagy? Apád is megérkezett? Beszélt-e neked itteni életéről,
ifjúságáról?
- Nem, nem vagyok a fia. De sokat tudok életéről, munkájáról, sőt
szerelméről is, akit Júliának hívtak. Minden gondolata ő volt, hosszú
vándorlásai során megpróbálta szavakban, versekben megformálni, rögzíteni
érzéseit, emlékezéseit.
- Megnézhetném?
- Természetesen! Íme, a 2000 költemény. Különböző kötött formákban és
szabad stílusban is.
- Megható, hogy a két területet, tudományt és művészetet elválasztó
ellentét elmosódni látszik Rómeó szívében.
Júlia olvassa, olvassa a verseket, nem tud uralkodni magán, keserves
sírásra fakad. Rómeó hozzálép, szelíden kényszeríti, hogy emelje rá
tekintetét, aztán magához húzza. A mozdulatról mindketten felismerik
egymást, szó nélkül, minden pátosz nélkül, alig érintve simulnak össze.
Nincs kétség, nincs korkülönbség, csak fájdalmas, szép felismerés. Minden
vers, dal oka-fogyottá válik. Az évtizedek történetét gondolatátvitellel
mesélik egymásnak, szédületes gyorsasággal. A legszebb pillanatoknak a
főnök megjelenése vet véget. Utasítja Júliát, a kutatásai abba a fázisba
kerültek, hogy hipotéziseit a gyakorlatban kell ellenőriznie. Még búcsút
sem engedélyez, máris indulnia kell más galaxisokba, hosszú évtizedekre.
- Itt folytatjuk! - szól Rómeó. Júlia kábultan lép az űrkabinba, tudja, ez
a legjobb megoldás. Járja a Mindenséget, szenzációs felfedezéseket tesz,
megerősítő információkat szerez elméleti kutatásaival kapcsolatban.
Tudósításait főnökei ámulva fogadják, sikert sikerre halmoz. De dalokat
többé nem ír. Gép-szerűen dolgozik. A maga módján, bolygója felfogása
szerint boldog is. Problémáját tudatosan elnyomja. Ebbe az önkéntes lelki
széfbe kerül Rómeó képe is. Az örökifjú Rómeóé. Igaz, most fordított a
helyzet, ő fog megöregedni a bolygón, Júlia alig-alig az űrhajóban. Talán
egyszer, ha majd találkoznak, egyidősek is lehetnek!? Júlia a lelki széfbe
egy halvány kis kérdőjelet is zárt a kép mellé.
Ezalatt Rómeó a mi fogalmaink szerint depresszióba süllyedt. Nem járt be a
munkahelyére. Az utazásaival jogot szerzett a pihenésre, életszínvonala
megtartása mellett. Amolyan korkedvezményes nyugdíjként, ugyancsak
fogalmaink szerint. Folytatta az írást, minden emlékét versekbe, dalokba
öntötte. Kicsit álomvilághoz hasonlított, amiben élt. Tudat alatt érezte,
hogy Júliával egykorú lehet majd, talán még van esélyük a szerelemre,
közös boldogságra.
Most éppen Júlia miatt nem volt mód kommunikációra. Vagyis működött a
biztonsági rendszer. Mivel Rómeó nem járt be munkahelyére, nem tudta meg
azt sem, hogy várják Júlia visszatértét. Szomorú-ábrándosan élt a maga kis
külön világában.
Júlia szerencsésen landolt, megtette beszámolóját, megírta jelentéseit.
Utána szenvedélyesen kutatta Rómeó nyomát. Hetekig hajszolta, de bárhol
kereste, süket csend fogadta. Végigjárta a szállodákat. Nem tudhatta, hogy
Rómeó - szolgálatai kiváltságaként - már zöldövezetben, saját házban
lakott, ahonnan szinte ki sem mozdult, szomszédai sem ismerték.
A kör bezárult. Júlia alig tudta leplezni fájdalmát, minden reménye
odalett. Munkahelyi sikerei vigasztalták csupán. Felajánlottak neki egy
újabb, nagyobb szabású utat. Gondolkodás nélkül elfogadta.
Rómeó a kertjében sétált, kémlelte a csillagos eget alkonytájt. Egy
furcsa, távolodó űrhajóra figyelt fel. Pillanatra erősebben vert a szíve.
Tudta, VÉGE. Többé nem nézett fel az égre (SEM).
2011. február 5.
BOGNÁR Stefánia |