« ERDÉSZET. Irta Kallina Károly. KEZDŐLAP

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye II.

Tartalomjegyzék

IPAR, KERESKEDELEM, HITELÜGY ÉS FORGALOM. Irta Haraszthy Lajos. »

116VADÁSZAT.
Irta Bársony István
Természeti alakulat.
Pest vármegye a szó szoros értelmében az ország szíve. Nagy Magyarországnak gyöngye, mindenképen. Ragyogóan szép, remek fejlődésben levő és fiatal erőtől duzzadó fő- és székvárosától kezdve, végig egész tizenharmadfélezer kilométernyi területén, jóformán mindent megtalálunk, a mi ennek a mi édes hazánknak tipikus külsősége. Éppen csak a havasok hiányzanak róla; de a remek hegyvidék már itt van éjszakon s éjszaknyugaton, Pilis és Visegrád környékén: a honnan lefelé, délnek, hömpölyög a magyarországi vizek királya, a Duna; s a hogyan mind lejebb-lejebb jutunk az Alföld irányába: a Cserhát nyúlványai, a dombok is eltünedeznek; ezek a kedves, magyar dombok, a melyek a hegységnek s a rónának a szeretkezéséből születtek, s a melyeknek a hangulatos szelid változatosságában benne van apjoknak-anyjoknak a lelke, egyesülve. Túl rajtok az igazi Alföld következik; a nagy magyar síkság, a melynek napragyogásos, széljárta rónái mezei virággal ékesek, s a róna csendjében régi daloknak új csendülésekén, hallik a tavaszszal érkező, őszszel távozó vándormadár üzengetése. Itt vannak ezen a pestvármegyei nagy síkságon, Magyarországnak legigazibb olyan pusztái, a melyek a pásztornépet nevelik, s ebbeli multjokkal a népvándorlásig visszaröpülő történelmük is van... Pest vármegyéé a híres kecskeméti róna, a messze környékre kinyúló nagy legelő-területekkel, a melyek az egykoron nomád magyar nép szívét, szeretetét egyszerre megnyerhették. S a rónák régi arczulatának minden szépségéből kap, a ki utána jár. A végtelen mezőség, a korán zsendülő füvekkel, vetésekkel, márcziustól kezdve dúsgazdag igéretek reménységét zöldelteti; s aztán a nagy nyár teljességében aranynyá érik rajta minden, aranyszínűvé és aranyat érővé. A magyarság legnagyobb értékei ezek s a nemzeti erő alapjai; kezdve a megalkuvást nem ösmerő szabadságszereteten, a mit a róna világa nevel a fiaiba; mindaddig az anyagi erőig, a mit ez a föld ont magából, a mi számunkra.
S lám, a mikor a kultura nem tűr egy talpalatnyi térséget sem, a minek az ember érdeke szerint való nagyobb kihasználása más formában jobban lehetséges: még nádasa is annyi van Pest vármegyének, hogy a kik ma élnek, ennek a megösmeréséből is sejthetik, milyen lehetett a régi világ itt és általában a nádaslepte lápvidékeken, a hol a természetnek sok, bár nem modernül értékes, ám költő szemével nézve annál remekebb képei tárulhattak elénk hajdanában.
Egy roppant nagy "D" betű Pest vármegyének az alakja, a melynek függélyes szárát a Duna hulláma mossa; domború vonalának középrésze pedig a magyar folyók szeszélyes királynéjának, a Tiszának a vizét kóstolgatja.
Kilencz vármegye ölelgeti körül a tizediket; magát Pest vármegyét; fönt Esztergomnak, Hontnak, Nógrádnak emelkedő erdős vidékei, sőt hegységei koronázzák; azután a rónák nagyszerű magyar vármegyéi fonnak köréje koszorút entestökből; Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Csongrád, Bács-Bodrog, Tolna- és Fehér vármegye állja a testőri szolgálatot; közöttük pedig terül a szemünk fénye, a magyar föld szívetája; Magyarország ékes, világvárosnak induló gyöngyével, Budapesttel.
Gondolni lehet, hogy az olyan, minden ősfoglalkozásért mindíg rajongó nemzet, a minő a magyar, mennyire kiaknázza ezt a vármegyét, sőt főképen ezt, a vadászat szempontjából is.
117Hogy ez a kiaknázás sok apró furcsaságot és elfajulást mutat, az nem ronthat a lényegen: azon, hogy Pest vármegye, Budapest középponttal a magyarországi vadászoknak egész légióját egyesíti, beleértve a legjobbakat is.
Vadászok.
Tessék kinézni a "szezonban" a budapesti pályaudvarokról reggel induló vonatokhoz vasárnap és ünnepnap: s az ember olyformán érzi magát, mintha a konstantinápolyi nagy hídon figyelné a tarkán vegyes nép hullámzását. Csak persze, a mi "vegyesünk" alatt jobbára vadászt kell érteni, vagy legalább is puskást, a ki a szabadnapját kint akarja tölteni az isten ege alatt. Mert mindenesetre ez a fődolog; a vadászat a legtöbb ilyen kirándulóra nézve talán mellékes is; lehet, hogy az eredmény még inkább. Az úgynevezett vasárnapi vadász nem is lehet nagyon válogatós; hisz' akkor mehet ki, a mikor éppen ráér; s a ráérő idejét szeszélyesen ronthatja meg a változó időjárás, a mi nem alkalmazkodik sem üzlethez, sem hivatalhoz. De meg a "vasárnapiságot" még a vérbeliekre, az igazi vadászokra, - a valósággal ahhoz értőkre - is olyan kényszer igazolja, a miről nem tehetnek, s a min nem változtathatnak. Ez a kényszer a vidék munkás népének hétköznapi más elfoglaltsága egyrészt, - a mikor tudniillik nem mehet hajtónak - másrészt pedig az, hogy az ünnepi pihenőnapokon kívül a mezei vadászterületeken rendszerint sok a munkásember, a ki nemcsak azzal zavarja a vadászt, hogy nyugtalanítja a vadat, hanem főképen azzal, hogy ugyancsak ügyelni kell ilyenkor, hogy elhirtelenkedett lövéssel ilyen békésen foglalkozó munkásban ne essék kár.
Marad tehát a budapesti vadászok legtöbbje számára a vasárnap, meg az ünnepnapok; és ilyenkor mutatják a mi pályaudvaraink azt a furcsán vegyes képet, a melynél hálásabbat a tréfás "mozik" számára keresve is alig találhatnánk. Hisz' a vadászok külsőségeinek még a tapasztalt praktikusok között sincsenek általános érvényű szabályai; hát még azok között, a kik maguk sem veszik valami komolyan az ilyen kirándulásaikat, és nem is értik, mit mosolyog meg rajtuk sok nevető szem, holott a tükörből olyan teszetős képmás nézett vissza rájuk odahaza.
Pest vármegye gazdagságának a vadászat terén is nagy a híre. Hozzátehetjük ugyan nyomban, hogy ez a gazdagság tulajdonképen inkább változatosságot, mint vadakban való bővelkedést jelent; de azért még ebben a tekintetben is vannak nagyobb igényeket kielégítő környékei. Igaz, hogy ezek jobbára magántulajdonban levők; vagy a mi még többet mond: koronauradalmiak. Mert a "vadász-társaságok", a melyeket Budapest ont magából, (természetesen a vidéken is bőségesen vannak,) csak ritka kivételképen szoktak a helyzetüknek úgynevezett "magaslatán" lenni.
Dicséretes kivétel ebben az immár régi, de talán tulságosan is nagyszámú budai vadásztársaság, a melynek az alapszabályai jelentősen korlátozzák a a mohó vadászoknak abbeli hajlandóságát, hogy a területet lehetőleg minél hamarabb siváran szegénynyé, jóformán vadnélkülivé és üressé tegyék. Azzal, hogy a budai vadásztársaságot emelem ki, nem állítom, hogy nincsenek más kisebb társaságok, a melyek korrektül vadásznak; de ezeknek annyiban kevesebb erre a nehézségük, (tehát kisebb az érdemök is), mert jóval kevesebb tagot számlálnak, a kik azután valahogyan mégis csak összeférnek és barátságos megegyezéssel vannak egymás érdekei iránt, a melyek elseje, t. i. a vadászterület okszerű kímélése, elvégre közös érdek.
Szarvas.
Pest vármegye a vadászat terén minden változatosságot kínál, ha nem is - mindenkinek. Van nagy vadja, még pedig aránylag a javából; mert például a pilisi és a visegrádi szarvas általában a legjobb magyar szarvas-klasszisok közé tartozik. Gyöngébb nálánál a gödöllői, ámbár érdekes adatok vannak arra, hogy ez a szinte már alföldinek mondható szarvas hogyan közlekedik a visegrádival, a mikor egy-egy erős bika, a bőgés évadjában, háremet keresve, a Dunát keresztülússza s úgy teszi meg asszonynéző kirándulásait, ugyancsak messze földre.
Visegrád!... Az ember lelkében minő csodálatos érzések rezdülnek meg a történelmi emlékezésekre, a melyek ezt a mi gyönyörűségünket egykoron királyi szórakozásnak a színhelyévé tették. Mátyás királynak, a nagynak, az igazságosnak, legkedvesebb vadászterülete volt Visegrád, a melynek hajdanta még így nevezhető őserdeiből a bölény sem hiányzott. Az örök elmúlásba tünt századokból felénk száll máig is a régi magyar vadászok kürtjének zengése. 118A kopjás leventék hogy űzhették az azóta oly mélyen elcsöndesült erdők nemes vadját! De ennek a nemes vadnak késő utódai máig is megvannak, bár - hajh! - többé-kevesbé elkorcsosulva. Hisz' a kultura sok ősiséget megront, s közöttük a nagy vadnak való hegyi erdőket nem hogy megtizedeli, hanem szinte csak tizedrészökben hagyja meg. Hol van mai napság az a nyugalom és békesség, a mi a magányos, néma erdők mélyén a nemes vadnak feltétlenül megfelelő otthont biztosíthatott! A pompás erdei rétek vagy eltünnek, a mikor ekevas alá kerülnek; vagy az ember szelíd nyájainak kínálják fűtermésöket; a szarvas pedig onnan kiszorul s zaklatottsága folytonos érzetében nem fejlődhetik a régi módon; nem is szólva a legnagyobb veszedelemről, a mi az ember kapzsiságából ered, a mikor mindenki, a ki teheti, nemcsak üldözi a nemes vadat, hanem még annak is a színe-javát, legszebb példányait igyekszik elejteni. Már pedig ha lelőjjük a mai tizes vagy tizenkettes szarvast: miből legyen a tizennégyes, a tizenhatos, a húszas?! A természetben ugrások nincsenek, s rendes körülmények között bizony a szarvas fejlődése is csak normális; ámbár a szükség s a nyomorúság éppúgy visszavetheti, a mint viszont a bőség és a jó élet gyorsabbá teheti erősödését. Hanem ebben a kivételes esetben is a legszebb példányok válnának még szebbekké, a mit az emberi önzés hovatovább lehetetlenné tesz. Mindamellett a visegrádi szarvas - ezt bátran mondhatjuk - a mi java-szarvasaink közül való; nem éri el a máramarosi klasszist; sem a maga nemében kiváló bélyeit; de messze túlhaladja a jóval satnyább Vértes-vidékit, s a szinte már degenerált hontit és nógrádit, a melyek között az igazán számottevő példány, sajnos, már ritkaság.
Ámbár a visegrádi szarvas az értékesebb: a királyi család tagjai s a magyar király vendégei, már régóta egyáltalában nem keresik föl Visegrád környékét. A hajdanában híres-nevezetes visegrádi erdők mindjobban csak az emlékezetből merítik egykori érdekességük maradványait. A múló idővel elmult dicsőségük is, és a legmagasabb körökben való kedveltségük. Nem kell, hozzá borongós sötéten látás, hogy elmondhassuk: "Nem úgy van már, mint volt régen; - nem az a nap süt az égen!..."
Visegrádnak tulajdonképen csak múltja van; a jelene elszíntelenedett; s ebben - minden magyar ember fájdalmára - követi Visegrádot az újabb korszak egyetlen magyar királyi vadászterülete, a gödöllői is.
Királyi vadászterület.
Gödöllőt még melegebb, mert közvetetlenebb emlékek fűzik a mai magyar vadászok szívéhez, mint amazt, az immár rég történelmivé vált vadászterületet. Hisz' Gödöllőt, a hozzá tartozó tizennyolczezer hektárnyi koronauradalommal együtt, a nemzet adta az ő királyának, koronázási emléknek egyrészt, és minden szép, nemes, férfias szórakozása területeképen másrészt, hogy ezzel is idekösse, idevonzza hozzánk és közénk az ő koronás urát, a kinek a vadászszenvedélye közismeretes volt.
S a nemzetnek ez a forró vágya hosszú időn át számottevő mértékben teljesült is. - Gödöllő I. Ferencz Józsefnek évtizedeken át igen kedvelt szórakozó helye volt; sőt bízvást hihetjük: az volna ma is, ha a királyt öreg kora nem kényszerítené rá, hogy most már kímélje magát s a vadászat szép sportját csak igen mérsékelten gyakorolja.
Még a legutóbbi években is gyakran ellátogatott királyunk Gödöllőre, a hová őt, férfias szenvedélyén kívül, sok kedves emléke fűzi a múltnak. Hisz' áldottszívű felesége, a mi hű és nagylelkű védőasszonyunk, az oly megrendítően tragikus sorsot ért Erzsébet magyar királyasszony, sehol sem érezte magát otthonosabban, mint éppen Gödöllőn, a hol évről-évre, hosszú időn át, mindíg húzamosan tartózkodott.
A régi Grassalkovich-palota százszobás hatalmas épülete méltán válhatott megfelelő királyi otthonná; és a mi drága emlékű királynénk igazi otthont is talált benne, ha ő érte rajongó magyarjai közé vágyott.
Ott töltötte, a királyi kastély gazdag és változatos növényzetű parkjában élete legédesebb pihenő-óráit, és csak későbbi éveiben vált mind ritkább vendégévé ennek az elhagyottságba kerülő otthonnak, a mikor lelkének mély és soha nem szünő gyászát az Achilleion-tündérkastély méla falai közé vitte inkább.
De a király még azután is majd minden vadászszezonban ellátogatott Gödöllőre, a hol némelykor a legmagasabb rangú külföldi vendégeket látta szívesen; 119rendszerint pedig meghívatta egyszerűbb vadászszórakozásaira, a kis vadra rendezett hajtóvadászatokra, a magyar úri vadászok egyikét-másikát is; közöttük nem egyszer olyanokat, a kik nem a rangjukkal, hanem az egyéni kiválóságukkal szereztek erre érdemet.
Legszebb, legigazibb vadászörömei mégis akkor voltak és vannak királyunknak Gödöllőn, ha ő egymaga vadászik nagy vadra, egyetlen kisérővel, a ki egyszersmind a vezetője. A király megkülönböztetett nagyvadja pedig nem a szarvas, hanem a vaddisznó, a vadkan. A mint a legtöbb igazi kemény vadászember, a kit a vadállomány degenerálódása lehangol és az átlagos kvalitások iránt közönyössé tesz: úgy a király sem tudott nagyon lelkesedni azért, hogy a gödöllői koronauradalom nagy erdeiben fölöttébb elszaporodott, (mert folyvást szaporított) szarvasállományt minden nehézség nélkül dézsmálgassa. A hol annyi a szarvas, a mennyi néhanapján Gödöllőn volt, sőt a mennyiről ma is bátran beszélhetünk: ott semmi különös vadászélvezettel sem jár, hogy szarvast kapjon a vadász maga elé; kivált ha az erdész és a vadászszemélyzet is mindenképen közremunkálkodik a siker érdekében. Csuda-e, ha királyunk, a ki Tirol bérczein szokott volt vadászni meg nem szelídülő vad zergére: inkább az ő kitüntetett vendégeinek kezdte átengedni lassanként az etetőkhöz szoktatott szarvasokat, s a maga számára az őslények utólsó maradványát választotta; a külsejére oly imponáló és mogorva vadkant, a mely egyszersmind megtartotta régi veszedelmességét.
Erős vadkant lőni a gödöllői uradalmi vadászatokon állandóan tilalmas máig is. És ámbár a király, éppen öreg korára tekintettel, mind ritkábban veszi ki immár az ő részét a legszebb férfias vadászmulatságból: mégis törvény maradt, hogy kímélni tartozik minden vadász a király számára fenntartott vadat, az erős kant.
Ilyen, királyi golyóra méltó vadkan nem is ritkaság a besnyői, babathi, szentgyörgyi, szentkirályi, valkói és kisbogi területeken, a melyek egy része eldorádója minden vadnak.
A mezőgazdasági múzeum vadászati osztályában állandóan láthatunk két egymással viaskodó hatalmas agyarast (kitömve), a melyek a gödöllői királyi vadászterületekről valók, s mindakettő a király zsákmánya volt. A ki ezeket az igazi bestiákat teljes erejök ellenállhatatlanságában csak sejti is: megérti, mért néz le az a vadász minden más vadat, a kinek szerencsés sorsa azt a lehetőséget adta, hogy ily szörnyszámba menő erdőlakókat teríthessen le, esetleg még a veszély tudatával is, a mi a férfiú hevét és kellemes izgalmát mindenesetre csak növeli.
Később azután, a mikor királyunknak is emberi jogává vált az évtizedek során, hogy ezer komoly gondja és feladata között kímélje magát, és a szórakozását megkönnyítse: érdekes és azóta már ösmeretessé vált módját eszelték ki a gödöllői udvari vadászok annak, hogyan lövessenek a királylyal bizonyosan vadkant, holott ez a komor állat sem egy bizonyos területhez nem ragaszkodik valami állandóan, sem pedig valamely kijelölt pont felé tereltetni magát nem engedi.
Rég megirtam én már "a babathi vadkan" történetét; azaz, a hogy a király az ő egyik legszebb vadkanját a babathi erdőségben puskavégre kapta, oly módon, hogy a vadőrök egyike, a király jöttét megelőzőleg, hosszú időn át napról-napra végigment az alkonyat óráiban, de szinte másodpercznyi pontossággal, a babathi erdő egy olyan részén, a hol tudta, hogy vadkannak van járása; s azután halk fütyülgetés között-hullatgatott el maga mögött kukoriczaszemeket. A rendkívül óvatos vadállat, a mely valahol bent a sűrűségben hallgatta a közeledő s azután fütyölgetve távozó ember halk neszét: jó későn, a mikor már minden elcsöndesült, mégis kijött a maga váltóján s ime, ott találta a csalogató kukoriczát, a mit azután gyanutlanul fölszedegetett. Igy volt másnap, harmadnap, tizednap; s a nagy kan már tudta, a mikor a füttyszót hallotta, hogy nemsokára mehet csemegézni a terített asztalhoz. Végre a király ellátogatott Gödöllőre és vadászni óhajtott. Ekkor odavezették arra a pontra, a hol az ozsonnához szokott vadkan egy bizonyos órában pontosan megjelent. Gyönyörűség lehetett azt kivárni s látni, hogyan dugja ki bozontos fejét a sűrű bokrok közül ez a gyanakvó, sötét lény; hogyan fúj, szimatol, a míg végre rászánja magát, hogy egész testével kilépjen s azután a kukoricza-vonalon egyenest odabotorkáljon az ő végzete elé, a golyó-halálba.
120De mint kisvad-vadász is híres volt a király valaha, s mint igen kiváló fáczánlövőt ismerik azok, a kik színről-színre láthatták ilyen alkalommal, az ő pompás vadászterületén. Ilyenkor szokott az történni, hogy a vadásztársaság legtöbbje az egyszerű polgári társadalomból kerül ki, a király egyenes rendelkezésére. A gödöllői urak közül nem csak egy dicsekedhetik azzal a kitüntetéssel, hogy együtt vadászott a magyar királylyal. S hogy ebben mily páratlanul előkelő gondolkodású a mi királyunk, azt egy, a maga nemében igen érdekes eset is bizonyítja.
A meghívottak között annak idején rendszerint ott volt egy fiatal ügyvéd, a kit, mint gödöllői lakost ért a szerencse, hogy meghíváshoz jutott a fővadászmester részéről, a ki természetesen a király jóváhagyásával és engedelmével válogatta össze a vadásztársaságot.
Egyszer ezt az urat a király nem látta a vendégek között s megkérdezte a fővadászmestert, hogy hol van a kis ügyvéd.
A fővadászmester erre jelentette, hogy az ügyvédnek azért nem küldött meghívót, mert valami orvvadászt védett a koronauradalom ellenében a bíróság előtt, még pedig sikerrel, mert az orvvadászt felmentették.
S mit tett a király?
Rögtön elrendelte, hogy az ügyvédet ezentúl is mindig meg kell hívni, mert csak hivatásbeli kötelességét teljesítette, a mikor a hozzáforduló ügyes-bajos embert védelmezte. Ezért pedig ne érje mellőzés.
S az ügyvéd azután is gyakori vendég volt a koronauradalmi vadászatokon.
Gödöllő környéke Pest vármegyének kétségkívül legvaddúsabb területe s változatosság tekintetében is első helyen áll. Hogy így van és így lehet, azt természetesen első sorban a nagy gondozásnak és szakszerű kezelésnek kell tulajdonítani, a miben ez a terület a koronauradalomtól részesül. Nemcsak magán az uradalmi területen van nagyszámú gondozó személyzet, hanem a vadászterület kiegészítése czéljaira bérelt területeken is, a melyeknek a lefoglalására azért volt szükség, hogy a gondozott, ápolt, tenyésztett és védett vad az idegen szomszédos határban, a hová könnyen átmehetett, azok zsákmánya ne legyen, a kik a vadtenyésztés és óvás érdekében ugyan semmit sem tesznek, de annál szívesebben veszik, ha az idegen területről hozzájok átváltó vad sült galambként kerül a szájokba.
A mikor egyszer, nem is oly régen, a gödöllői községi határt valami félreértéssel kapcsolatban, elliczitálták a koronauradalom elől: meg is volt mindjárt a szomorú következménye annyiban, hogy egy aránylag nagyszámú társaság alakult, a mely tulajdonképen nem volt egyéb, mint vadirtó-szövetkezet. Egyetlen szezon elég volt arra, hogy a folyvást zaklatott s egykor oly híres vadászterületen még magva is alig maradjon a vadnak, a mely nélkül azután a "nagyszerűnek" hirdetett terület természetesen értéktelenné vált. (Okulására azoknak, a kik azt hiszik, hogy csak az a vadász, a ki vadászik, és nem értik, vagy nem akarják érteni, hogy az igazi vadász az, a ki okosan vadászik; azaz: a vad állományához képest.)
Alföldi vadászat.
Pest vármegye áldott és változatos területének többi legnagyobb része síkság, már legalább délfelé, mert éjszak-éjszakkeletnek vannak az erdős dombok, a félhegyek, a minők például Püspökhatvan táján is oly kedves, szép tájékkal szórakoztatják a vadászt, a ki ezen a környéken kivált a szalonkázás gyönyörűségeiből veheti ki busásan a részét.
Míg Nagykőrös környékén a váczi uradalomból elszármazott dámvad sem ritkaság, addig a vármegye legdélibb részén, Bogyiszló mellett, a kalocsai érsekség erdőségeiben, nagyszerű szarvasállomány tenyészik, a melynek a számát nagyítás nélkül tehetjük több ezerre. A gógai, gemenczi, rezéti, várszegi erdők mindmegannyi otthonai a nemes nagy vadnak, a mely ezen a környéken eszményi táplálkozás mellett oly hatalmassá fejlődik, hogy még a szarvastehenek között sem ritkaság a százhúsz-százharmincz kilogrammos, még pedig kizsigerelt állapotban. A bikák agancsa kilencz, sőt néha tíz kilogrammos súlyt is elér, de még ennél is többet, a mi már erősen verseny-súly; és éppen duplája az aránylag jónak tartott vértesbeli szarvasagancs súlyának. Itt, ezen az egykoron kiöntésektől szorongatott, de azután éppen ezek következtében buja területen, a hol az erdőt iszalag és vadkomló, valamint vadszeder indája veri föl, s az iszalag meg a komló sátoros labirintok tömegével árasztja el a sűrűségeket: rendkívül 121szeret a nagy vad; nemcsak a szarvas, hanem a vaddisznó is. Az úgynevezett malátok, a beiszaposodott aljterületek buja füzesei, megközelíthetetlen tanyát biztosítanak minden közéjük menekülő vadnak; a Sárvízcsatorna mellékágai s a holt Dunaágak gödrei épp oly jó vadászterületek a vidra számára, a mily jók arra, hogy vidrát foghasson a korhadó nagy vízparti fatörzsek gyökérszövedéke alatt az ebben jártas vadász, a vállalkozó és vakmerő foxterrierekkel.
Mindenütt buja élete van a növényzetnek, ősereje a talajnak; aránylag ritkán tapasztalható nyugalma az erre vágyó vadnak. A vadász elragadtatással járhatja végig sok kilométer hosszúságban az ármentesítő töltéseket, a hol rendes közlekedés nincsen s így a közvetetlenül oldalvást terülő erdők és síkságok minden vadja békességet élvez. A tájék alföldi, és mégis változatosan érdekes. Itt egy sűrű vágás, a melynek bozótosa a szó szoros értelmében járhatatlan, s így annál jobb búvó a fáczán és a szalonka számára, már a mikor az utóbbi éppen itt van nálunk. Amott a szálerdő hatalmas sudarfái, a melyek lombosan hajlanak össze nyáron; s szövedékes ágaikkal ölelkeznek a levelet hullató ősz beálltával. Néhol óriás törzsű, másfélméteres átmérőjű ősfák, fűz és nyár, sőt tölgy is, a mely ki tudja, minő nagy időt ért meg; de az is lehet, hogy rohanvást fejlődött ezen a televénytalajon és sokkal fiatalabb, mint a minőnek látszik.
Mindenütt, bármerre tekintünk, elsőrangú területalakulás arra, hogy a vadnak szinte paradicsoma lehessen; hogy tehát a vadász a legszebb élvezetben részesüljön.
Nagyvadja, kisvadja bőven van. Fáczánt olyan helyeken is találni már, a hol néhány évvel ezelőtt azt sem tudták, milyen ez a behonosított exotikus vadmadár, a melynek olyan kiváló a híre. De ember legyen, a ki ezekben a nehezen járható erdőkben puskavégre kap belőle egy párt. Pedig ezrével van betelepítve. A telepítő megérdemli, hogy megneveztessék. Fónagy József, a magyar vadászok egyik legjobbja ez, minden értelemben; úgyis, mint kitünő vadász; úgyis, mint széleslátókörű szakértő vadtenyésztő, a ki fáradsággal, áldozattal, tudással, szorgalommal és kitartással tette Pest vármegyének ezt a részét olyan vadászterületté, hogy repes az ember szíve, ha megösmeri az értékét, meg a szépségeit.
Ragadozó madarak.
Ámbár a vármegye éjszaki részét borító erdőségek s az onnan lefelé huzódó lomberdős dombok volnának tulajdonképen a nagy ragadozó szárnyasok legigazibb hazája, (Gödöllő környékén például évről-évre remek sas-példányokat ejt el a vadász-személyzet) itt, a déli határ mentén, a magyar sasfélék legszebbje, leghatalmasabbja is otthonos; ez az albicilla; a fehérfarkú nagy halászsas, a mely hatalmas erejével és termetének imponáló méreteivel küzdi ki amolyan korcssas létére is szinte az elsőséget többi rokonsága között. Az albicilla csüdje tudniillik meztelen, nem tollas, mint az igazi arisztokrata-sasoké; és ez az egy szépség-hibája némileg megbélyegzi; pedig sem olyan óriási teste, sem olyan csudásan világító toll-legyezője nincs egyetlen más hazai nemes ragadozó madárnak sem, mint neki. A fehérfarkú ölyv próbál hasonló lenni hozzá, - a buteo ferox, - a mely ezt a nevét a vadságáról s kegyetlen mivoltáról kapta. De ez félakkora, a minő az albicilla, ámbár a röpülése viszont minden más ragadozó között egyedül emlékeztet a sasok merész, fölséges lendülésére, a mikor egyetlen szárnycsapás nélkül, csigavonalban száll fölfelé, föl a felhőkig, az égi mezőség azurjáig. Az albicilla is, a fehérfarkú ölyv is, itthon van ezekben a pestmegyei határerdőkben, a melyek a Dunára hajlanak; a kameleon-keblű vén Dunára, a melynek épp oly kék a hulláma tiszta nyári napon, a milyen szürkévé válik a téli és a tavaszi áradások szélpaskolta viztömegei között.
Fáczán.
Az éjszaki és a déli határ között nyúlik végig az egész nagy vármegye elrónásodó hosszúsága. Budapest alatt már kezdődik az igazi Alföld, a mely szétterjeszkedik a vármegye medrében. Fölötte a szentendrei sziget ad egy kis kóstolót, a mely magában foglalja a monostorszigeti koronauradalmi vadászterületet. Valamikor híres fáczánozó terület volt; még boldogult Rudolf trónörökös idejében; de már sok esztendő óta hallgat róla a hír s csak néhány budapesti vadász tud róla, a kit vadlelövőnek hív meg a terület erdésze s egyben fővadásza. A szigetségek folytatása lentebb a nagy Csepelsziget, a mely maga is egy kis ország, s ha vadászat szempontjából nincs is kiválósága, de a ráczkevei s a tököli határok vadászai sohasem bánták meg, ha oda kirándultak. (Hacsak a szerfelett 122virágzó "orvvadászüzlet" miatt nem, a mi ennek a kedves vidéknek különös átka szokott lenni.)
Apró szárnyasok.
Azután következik a nagy rónák végtelen világa, arra Czegléd, Kecskemét és Fülöpszállás felé; végig Kiskunfélegyházáig, a honnan a nyílt róna Kiskunhalas felé fut, Bács-Bodrog vármegyéig.
Itt lakik az a csudálatosan beszédes egyhangúság, a melynek a szépségeit olyan nehezen érti meg a hegyvidéki ember, holott a rónák szülöttének még a lelke is megremeg, a mikor a határtalanságnak ezeket az elvesző térségeit látja.
Mert ez itt a viszonylagos végtelenség, a mi az ember térdét az istenség fogalma előtt meghajlítja. Mert itt a nap egyenesen az ég öléből kél fel és oda fekszik vissza; és a míg ragyogó nagy útját megfutja: minden pusztai fűszálnak egyformán adja fényét s melegségét.
Vadászembernek a rónaság ez egyforma világa nem kínál sokfélét, de a mit az észrevevő szem megtalálhat rajta s a figyelő értelem kibetűzhet nyitott könyvéből: az éppen a maga kevesével fejleszti rendkívül a pusztát járó, ott lakó, ebben otthonos ember megkülönböztetését.
A pusztai juhász minden bárányról tudja, melyik juh az anyja; minden kondás ösmeri valahány koczája minden malaczát; a gulyás messziről rámutat annak a kajlaszarvú tehénnek a borjára; s amannak a téglavörös boczinak az édes anyjára. Így és ennyire aligha tudja ezt a hegyi pásztor, mert hisz nem ér rá, hogy megtanulja; ezer más foglalja el; a látnivalókban gazdag tájék, a szörnyetegalakú sziklatömbök, a távolban kéklő hegyláncz, meg a zúgó erdő beszéde. Mormol a patak és mesél a félénken babonás pásztornak. A kecske, a riska, magára van azalatt és akár el is téved. De itt a magyar alföldi rónaságon, a kecskeméti végtelenségen, a matkói, az orgoványi, a jakabszállási, a köncsögi, a bugaczi pusztákon: ha nő a fű, még azt is külön érdemes meghallania a pásztornak, a kinek mindíg csak a jószágán a szeme és látja, megjegyzi annak minden legkisebb tulajdonságát, a mit más szem, értően, meg nem pillanthatna.
Ha járom az alföldi rónákat, mint vadász, a szemem százszor nyitva; s a kicsinyen a piczinyt is keresem. Meglátom a nagy vetéstáblában április táján, a fejét felütő fogolykakast kétszáz lépésről is, és megösmerem. Közben a laposok tocsogói felé haladok, a hová a mocsári sneffek csalogatnak. Ott, az alig arasznyi magas zsombik lassanként úgy megpúposodik a folytatásaiban, hogy térdig se látszom ki belőle, ha közéje kerülök, s mégsem tévesztem el azt a pontot, a hol egy másodperczre felnyujtotta zöldzománczos fejét a tőkés gácsér, hogy azután újra lebukjék s úgy próbáljon megcsalni.
Vízi szárnyasok.
Itt voltak hajdanta a nagy nádasok, a melyekből ma már csak mutatónak akad, de még akad. S ezek a nádasok és a vele összefüggő erek, tocsogós laposok, szíkes tavak: mind remek élvezetek forrásaivá váltak és válhatnak még ma is a vadásznak.
Egész Pest vármegye tele van ilyen emlékeivel a régi vízgazdagságnak, s ha a legtöbbje teljesen kiszárad is nyáron, megtelik őszre és még inkább tavaszra, hóolvadás után. Olyankor mutat rónatavakat az adacs-peszéri síkság öble, arra Alsódabason túl, Tatárszentgyörgy felé; onnan szalad le a puszták világa a Kiskunságnak immár eltanyásodott területeire, a hol a fülöpszállási és szabadszállási meg az akasztói délibáb ízelítőt mutat a kecskeméti homokvidéken születő képzelt tengerekről.
Itt lakik még ma is a hovatovább mind jobban fogyó vízimadár, a melynek sisegő szárnyalását hallani esténként-hajnalonként, a mikor már homály borul az égre. Némely esztendőben, ha elég nedvessége van a talajnak, még megtelnek a zsombikosok vízzel s csalogatják a vadruczaféléket, a melyek legszebbje a nyílfarkú récze, a "dafila acuta", sokadmagával költ ilyenkor a peszérkörnyéki apró erdei náderekben. A fülöpszállási "Balázs", meg a szabadszállási, meg az izsáki Kolontó környéke inkább a tisztán lápkedvelő szárnyast csalogatja; a sok csörgő és kercze-réczét, a barátréczét; s a mocsár czigányát, a szárcsát, ennek legjobb pajtását, a vörösfejű kis czigánykacsát. Azután a gémek!... A telepesek, minő az éjjeli gém; a nádlakók, minő a bölömbika. A vörös biborgémek, a nagy szürkegémek, a kis zsemlyeszínű, fehérvillogással röpülő selyemgémek! Mind itthon vannak itt, ezeken a pestmegyei kisebb és nagyobb mocsarakon, a melyek néhol, mint folyómenti ingovány is jelentkeznek, például a 123Tápió vonalán, a hol valaha csudálatosan gazdag élete volt a vizi faunának s a pestmegyei úri vadászok, husvét hetében, az egész nagyhetet végig vadászták, a mikor elkezdték a Tápiót és mellékét járni nagyhét hétfőjén s eljutottak Újszászig, onnan pedig vissza, hogy csak nagyszombatra, feltámadásra bírtak hazakerülni Nagykátára.
Mostanában évről-évre fogynak a vizek s még tavaszszal is, a mikor pedig máskor járhatatlan volt a Tápió közvetetlen környéke, sok helytt átgázolhat rajta az ember, legföljebb magasszáru, (derékignyúló) gumicsizma kell hozzá.
Különben itt s az ily helyeken vannak még a hosszú vadászszünet után szinte kiéhezett vadászok számára a véghetetlenül kellemes tavaszi mórsneffezések, a mikor a vadász a sárgavirágos gólyahíres laposok nedves szőnyegén tocsogva lövi a mi leggyorsabb madarunkat, a mocsári szalonkát, a mely csak átvonul itt kikeleti vándorlása közben, ámbár mindíg elmarad belőle néhány megkésett pár, a mely már nem ér rá, hogy tovább siessen, mert a tojócska sürgősen kotlik s így fészkelni kénytelen.
Csak kócsag nincsen már Pest vármegyében seholsem. A szűzfehér kócsag elment, elköltözött nyugodtabb hazába s onnan is mind tovább húzódik. - A kócsag vadmadár. Vadabb a darunál is. Embert nem tűr; fehérvitorlás légi csónakon szökik az ember közeléből.
Valamikor a tetétleni síkon, a böddi nádas mocsár környékén, sok volt a kanalas gém az áradások után, meg a fekete gólya, ez az embergyűlölő két ellentétes szépség. Az árvizek múltával eltüntek. Most többnyire száraz a szikestavak medre, a hol az aszúgyeppel gyéren borított sivár talaj ökölnyi hepehupáin költött a gulipán-sneff, a kardcsőrű madár. Szép sötétbarna foltos, szinte feketébe játszó tarkázatú fehér testét hogy himbálta a magasban, ha a fészke tájékára vetődött valaki s közben dallamos fütyülő jajongással panaszkodott. Sokkalta szebben, de épp oly árulóan, a hogy a bibicz szokta.
A szépszavú polimadár máig is megmaradt, a síró bibiczczel együtt. Hallani tavaszszal, a mikor a hímek külön csoportban előre érkeznek, és hallani őszszel, a mikor mélabúsan csendül a szavok a kihalt, letarolt rónákon, a hová szöcskézni járnak, meg tücsköt falatozni.
A vadász szinte sajnálja lőni, olyan kedvesen élénkíti a pusztai magányt ez a bús hang; ez a gyönyörű hang! De minthogy a póli ravasz, óvatos madár: hát ingerel bennünket. Szélkiáltót (pólimadarat) lőni, mindíg virtus.
A rónák nádasaiban nagyon otthonos a pusztai róka. Néhol a legélvezetesebb mulatság télidőben, a mikor a ravaszdinak máshol nincs buvója, egy-egy ilyen nádfoltot megbolygatni, meghajtatni; akár egy pár gyerekkel is, de még inkább tacskó-ebekkel, a melyek a rókát érzik és úgy hajtják ki. Pár holdnyi nádasból öt-hat rókát is kilőnek így a gyakorlott, ügyes vadászok, a kik már tudják a módját s jó helyen állanak el, úgy várják a vörösbundás csirkefogót, a ki egyszersmind minden egyéb gyilkoló gonosztettre is gondolkodás nélkül vetemedik.
Nyúl, fogoly és fürj: ezek a tulajdonképen való vadászati áldozatai a síksági, alföldi vadásznak. Sok változatosságot egyik sem kínál; de a konyhára mindegyik elsőrangú zsákmány. A fürjet sokan a kicsinysége miatt nem lövik; azt tartják: kár a patronért, kivált ha még el is hibázza az ember az öklömnyi tyúkocskát. Hanem a másik kettő: az a főmédium. Egy pár csapat fogoly s néhány nyúl elvégre minden határban akad. Minél vadabbak, annál jobb. Legalább sokáig lehet "mulatni" velök. Végre is, főképen a budapesti vadásztársaságbeli "tagnak" ez a főöröme és vágya. Veszi a puskáját, (persze tok nélkül) a zsebébe csúsztat öt patront, a tarisznyáját ellenben megtölti enni-innivalóval, s aztán megy, vadászni. Csuda-e, ha a patron megmarad a végén, de a tarisznya végképen megkönnyebbül? Csak a szegény vadász nehezedik el kissé. Vagy megázik, vagy elázik, de legalább "élvezett" és legjobban élvez akkor, ha valahára otthon elnyujtózik az ágyán.
Túzokja, vadlibája szintén van Pest vármegyének. A túzok a nagy puszták madara, a melyet igazán nincs miért lőni, minthogy csak a fiatalja élvezhető, ellenben gyönyörű látvány tavaszszal a seregbegyűlt sátorozó túzokkakas, a mely tized-huszadmagával büszkélkedik; leereszti a szárnyát, szétteríti a farkát, mint a pulyka és nagyokat dobbant, úgy dürrög. Verőfényes április ragyogásában, a smaragdos rónán, bronzcsillogással ékes a túzokkakas ködmöne és háta ilyenkor.
124A pestmegyei Alföld típikus madara a vadlúd, a melyre vígan vadásznak kivált a Kiskúnság tájékán. Többnyire gödrökből, a mit előre meg kell ásni, hogy a rendkívül szemes vadlúd lassanként hozzászokjék. Akkor azután ki ül a vadlúdvadász és oda várja a vonuló falkákat, a melyeknek rendszerint megvan a járásuk, ki a vetésekre s vissza a vetésekről a szíkes tavakra. De a vadászat főképen akkor eredményes, ha a messzenyuló határban minden szikes tónál van vadász, mert akkor nem bír a vadlúd megnyugodni; jön-megy; s aközben hol egyik, hol másik puskás kapja lövésre. A nagy szürke lúd, ez az egyetlen hazainak mondható ludunk, itt költ nálunk s csak a fagyok viszik el. A többi, a vetési, az örvös meg a lilik, csak vendégünk. Rendszeres vadászatuk a vonulásuk idejére esik, mind tavaszszal, mind őszszel.
Falkavadászat.
Pest vármegye vadászati viszonyainak dióhéjba szorított körvonalozása is hiányos lenne, ha nem említenők a híres-nevezetes falka-vadászatokat, a melyekben valamikor az udvar is részt vett, de most már nincs a magyar királyi udvarban senki sem, a kinek ez a "parforce" gyönyörűsége volna.
Mindamellett a budapesti falka-vadászatok élénk részvéttel folynak a szezonban, a mely őszutóljától kezdve mindaddig tart, a míg az időjárás a hajszát lehetetlenné nem teszi.
A káposztásmegyeri határ, a régi Pascal-malom környéke, s általában Budapestnek alföldi oldala az a színtér, a hol a kopófalka a vörösfrakkos vadásztársaságot maga után rántja, hogyha jó "cent"-je van. Ilyenkor aztán megindul a vágtató hajsza, a mely nem ösmer akadályt s próbára tesz lovat és lovast egyaránt, a mig csak el nem vész a szimat és így nincs tovább miért koczkára tennie a bőrét az okos és meggondolt lovasnak.
De a míg a falka csaholásának idegizgató zenéje tart, addig lovasbecsület dolga a végsőig kitartani és küzdeni a "halaliért", sőt az elsőségért a halalinál, a mikor a diadalmas kürtszó felhangzik az agyonhajszolt, s ebek harminczadjára került vad mellett.
Ámbár a "parforce" nem a szó szoros értelmében vett "vadászat", (a mi alatt a magyar gondolkodás a vadásznak közvetetlen szereplését érti a vad elejtésében), mindamellett annyira hozzátartozik Pest vármegye specziális érdekességéhez a falka-vadászok előkelő úri társaságának ez a mulatsága, hogy a vadászatról szóló tájékoztatásba be kellett iktatnunk erre vonatkozó megemlékezésünket.

« ERDÉSZET. Irta Kallina Károly. KEZDŐLAP

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye II.

Tartalomjegyzék

IPAR, KERESKEDELEM, HITELÜGY ÉS FORGALOM. Irta Haraszthy Lajos. »