CZÓBEL MINKA
UJABB KÖLTEMÉNYEK
BUDAPEST 1892
SINGER ÉS WOLFNER
KIADÁSA
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-963-417-275-8 (online)
MEK-17712
TARTALOM
Anyaföld, imádlak! hisz' egy vagyok
veled,
Csak mint bármely fűszál: terméked, gyermeked.
Te
oltasz a szívbe örömet, bánatot,
A test és a lélek erejét te
adod.
Ha elsuhan rajtad a halálnak árnya,
Múló
felhő - hiszen ezer virágszálba',
Ezer ember szívben ismét
újra ébred
Az örök, változó, halhatatlan élet.
Te adtad - éneket ajakamra csalva, -
Hogy
szívem érzését kiönthessem dalba,
Hogy a mi érzésből meg nem tér
már benne,
Talán még más ember örömére lenne.
Annyi csak, ha van is, - énekemben
érdem,
Hogy a magyar szívet szeretem és értem;
Úgy nagy
nyugalmában, akkor meg csak hagyján,
Mint zúgó viharban,
zivatarok napján.
Már hogy ne érteném? hiszen rokon
vélem,
Már hogy ne szeretném? hisz' napom itt élem
E
földön, melynek nincs párja e világon,
Melynek minden egyes kis
porszemét áldom.
Drága jó anyaföld, de meg is van
áldva,
Dúsan, szépen terem virága, dudvája;
Ha dudva, hát
dudva - az is nyilik zöldön,
Boldog az élete - ha ezen a
földön.
Áldott jó anyaföld! bele-bele
mélyed
Életem gyökere - onnan száll az élet
Ereimbe vissza -
kivirágzik szépen
Magányos szívemnek egy-egy énekében.
Érzem illatodnak reszkető páráját,
Ha
tavaszi napon barázdákba szántják
Kebledet az ekék. - Erő száll
belőle
Erő, élet, illat, a kék levegőbe.
Hogy kifakad rajtad hamvas
színezettel
Tavasz-üdeségben a harmatos reggel,
Hűvösebb
sugárral, esti csillagfénynyel
- Mind az én életem, egyben
a tiéddel.
Hogy ha visszahull rád hideg őszi
szélben,
Sárgult fák levele, aranyeső képen,
- Késő már, hogy
nézzük a leszálló napot -
Fáradt gyermekedet mélyen elringatod.
Fehér holdvilágnak ezüst
karimája
Világoskék égbolt nagy mezejét járja.
Elterül az
alkony párás-ködös leple,
Az egész fennsíkot hullámával
lepve.
Hullámzik a ködös esti pára-fátyol
Kis városka felett,
ott a völgyben távol,
Óriás hegylánczot lassan beborítja,
Éles
körvonalját lágyabbra simítja.
Esti alkonyatba virágillat
téved,
Fűszeres illatja erős hegyi légnek.
Éles erős szinben
mezei virágok, -
Kövecses hegyi út, a melyen most járok
Vetés
van mellette, de szegény a földje,
Nem nőhet a szeme, éretlen a
zöldje.
Képzelgő gondolat, áldás-e vagy
átok?
Este, hegyek közt is délibábot látok.
Pitypalaty szólalt
meg, ösmerős hang szárnyán
Messze repül lelkem, hazafelé
szállván,
Messze oda, hol az én nyelvem beszélik,
Hol
aranyos mezőn nehéz kalász érik:
Homok úton járok, mely szélesen
halad
Poros két ákáczsor szürkés zöldje alatt.
Ákácztörzsek
barna vonalán keresztül
A tágas nagy mező arany fénye
rezdül.
Fényes, napsugaras, aranyos az alap;
Sötét árnyék
rajta egy közelgő alak:
Csendesen jár, lassan, örül a
napfénynek
Vidor sugárja van jó öreg szemének;
Hófehér
hajfürtjét a szél el-elkapja:
Községünk agg, tisztes református
papja.
Itt élt csendben vagy egy félszázadon által,
Meg volt
elégedve élettel, világgal.
Várta évről-évre a körte
érését,
Örömmel figyelte szívek ébredését;
Ha egy fiatal párt
áldva össze adott,
Gyermekesen örült, dicsérte a napot.
Hogy
ha nyugalmasan csendesen temetett,
Nem búsult, nem itélt, a múlt
élet felett.
Olykor szólt: »Hisz' egyszer mindenki
bevégzi,
De a meddig lehet, jó a napot nézni.«
Gyermekded
volt, bölcs volt, - most közeleg felém.
Vidám nyugalmas fény árad
széjjel szemén.
Ugyan mit képzelek! - régen
eltemették,
Hiszen láttam, mikor koporsóba tették,
Láttam,
hogy borúlt rá fekete fedele;
Sok tavaszi virág hogy szállott le
vele
Ingó köteleken, a jó meleg földbe,
Hogy csillant még
vissza a koszorúk zöldje. -
Öreg füves kertbe' hullnak le
az ágról
Érett piros körték, nem szedi a fáról
Jó öreg pap
keze - idegennek érnek,
Lassan lehullanak, ha már fent nem
térnek.
Eltakarja őket, elnyeli az árok. -
Máshoz folyamodnak
a fiatal párok.
S én itt csak a köves hegyi útat
járom,
Előttem tündöklő délibábos álom,
Meleg napsugárról,
aranyos mezőről
Messze földön fekvő, csendes temetőről.
»Árokvégi csizmadia,
Hol van a
kend legényfia?«
»»Erős karú, bátor
legény,
Földmunkára elment szegény.««
»Édes uram, rossz az álmom,
Mindig
Sándor fiam látom,
Bágyadt volt a tekintete,
Fehér galamb
szállt felette.«
Messze földön, Szepességen,
Fehér
felhő száll az égen;
Fehér felhő, ködös pára,
Dérharmat hull a
virágra.
Dolgozik a magyar gyerek -
Vasút-töltést
építenek,
Vasút-töltés lassan halad
A nagy erdős hegyek alatt.
»Fénylik minden szép
reggelen,
Mégis olyan fáradt szemem,
Fáradt vagyok - nem
akarom, -
De nem birja már a karom.
Ha itt volnál édesanyám,
Milyen gondod
lenne reám;
Betakarnál minden éjjel
Puha dunna melegével.
»Nincs takaróm, fázom belől,
Hideg
szél fú a hegy felől,
Reggelfelé, hajnal után
Lángba borúl
mindkét orczám«...
Temetőben sárga agyag
Frissen hantolt
dombra tapad,
Nedves nehéz barna rögök
Széjjelhintve a fű
között.
Az új sírnak szomszédjában
Régibb
hanton kék virág van,
Kék virágba szállt a lélek
Halott felett
hajt az élet.
Vékonyra szőtt napsugarak
A kőfalon
besiklanak,
Zöld levelek hogy fénylenek
Szürke mohos kőfal
felett!
Kalinafa telt bogyója
Mintha
parázstűzből volna
Piros lesz a napfény tőle
Az átlátszó
levegőbe.
Nem láthatja már a napot
- Akár milyen
szépen ragyog -
Ki távolból itten maradt
Idegen föld halma
alatt.
Kivirúl a sírhant zöldön -
Egy asszony
sír messze földön:
»Csak legalább köztünk lenne,
Csak
legalább itt pihenne!«
»»Ne sírj, édes
feleségem,
Egyforma jó, hidd el nékem,
- Akármilyen
hegye-völgye -
Mindenütt az Isten földje.««
A táj felett átlátszó est
ragyog
Kigyúlnak lassan mind a csillagok,
Az üvegtiszta,
halvány-zöldes égben.
Rövid hullámú szellő száll a
légben,
Nagy, ellankadt mezőn röpíti át
Fáradt virágok kéjes
illatát.
Lankasztó, forró munkahét után,
Fehér,
meszelt ház széles udvarán
Egy félszemű vén czimbalmos körül
A
föld kifáradt népe összegyül.
Lassú a dallam, álmodó a nóta.
-
Tánczolnak szépen, illedelmes módra.
Lesütött szemmel,
komolyan a lány
Bátrabb mozgású legény oldalán.
Piros szoknyák
ütemben inganak.
Forog, tánczol sok élettelt alak.
A hét
munkáján megbágyadt szemek
Felfrissülő sugárban fénylenek.
A
ház falához dőlve egy legény
Szivarra gyújt - arczába száll a
fény,
Fellobbanó pirosas gyufavégről;
Piros lángtól a táj
sötétre kékül.
Egy más fiú jön, az is oda áll,
Szól: Nézd
János, szép lány ám a Rozál,
Milyen nagy, széles, s mi gyönyörűn
járja;
De János oda veti: nagy a szája!
Piros hullám száll fel
a lány nyakán,
Meghallá a kicsinylő szót talán?
Egy pillantása
metszőn oda vág,
Lesütött szemmel tánczol majd tovább.
S
gondolja: még azt hittem, hogy szeret!
Ez egy szóért az Isten
verje meg!
Ejh mit, az egy szó, ha csak egy szó lenne!
De ha
egy hosszú évnek kínja benne.
Hisz' tudja a falu egy éve
már,
Hogy ez a lány csak egy legényre vár.
Irtó
méregként hull vissza szívére
Őrült szerelme, sértett
büszkesége.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A
táncz feloszlott, ki-ki haza tér,
Rozál keskeny fehér ösvényre
ér
Ott áll - szét néz - széles keblét takarja,
Keresztbe font,
két izmos barna karja.
Keskeny szúró szemét az égre
vetve,
Hosszan bámul, merően, önfeledve
Körülte csillagfénynek
sugara,
Gyalogbodzák bódító illata.
Megcsillan a hullámzó esti
fény
Halvány fűzfák csipkés szegélyzetén. -
Jóságos Isten!
hogy megtelt az éjjel
Illatpárával, rejtett szenvedélylyel.
A
lány csak áll, nézése lángra gyúl,
Hevült orczája mindinkább
pirul.
Előbb csak néz, majd gondolatra váltja:
»Az Isten
orvosszert tett fűbe, fába -
»E szép virág! - csodafa a
neve, -
»Bolondítót rejt magja, levele;
»Ha
megszedem - úgy mondják - nem sokára
»Biztos halál, vagy
szerelem az ára.«
Lehajlik a szúrós bokor felébe,
Csodás
virág rajt', - fényes kelyhe mélye,
Fehér illat szállong
szét a virágról.
Ezüstbe játszó bársonyos havából,
Nedűs
levélzetén inogva szállnak
A zöldbe olvadt kékes esti
árnyak.
Gyümölcse száz merev tövistől védve,
Halvány zöld
foltot vet az esti légbe.
Hogy tépi a lány a csodafa
ágát!
Éretlen magját, ezüstös virágát,
Köténye már levéllel
tele szedve.
Kezén szétfolyt a növény zöldes nedve;
Meg lesz
számlálva annak élte napja,
Ki ezt a nedvet bájitalnak kapja
S
mintha a mérget arató leányba
Mérges virágnak lelke
általszállna.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hej
János pajtás, nyugodt-e az álmod?
Nem láttál fehér csodafa
virágot?
A kis templom tornyába', oda át
Még nem
hallottad a kuvik szavát?
A boltban láttam egy fehér gyolcs
véget, -
De jó lesz az majd szemfedőre néked. -
Nyári este - repül a por, - fú a
szél,
Lankadt száron kavarog a falevél,
Nagy a meleg, álmosító
hulláma
Tolakodik, - repül a por utána.
Nagy homokos vásártéren visz az
út,
Szekér nyomán, sárga homok összefut,
Felkavarog, - puha
sima felhője,
Visszaterül a sivár dombtetőre.
Megy a szekér, robogását ki
hallja?
Nesztelenül süpped a lágy talajba
A ló lába - kemény
patkó nem nyomja,
Minek is vón' itt, a puha homokba'?
Kis döczczenés, - megcsikordul a
kerék,
Napraforgó üres szárát nyomta szét.
Zizgő zörej -
tépett papir darabja
Csavarodik, a mint a szél felkapja.
Kidobva a vásártéri utczára,
Nyújtózkodik
szálak szerint hosszára
Kék alapú, sárga-babos
rongydarab,
Mellette egy elhajított rossz kalap.
Kopogtatnak, - a bódékat verik
szét,
Egyiknek már le is szedték tetejét,
Hogy a deszka
lehullott a jobb végen,
Csorbát tépett a nyugati kék égen.
De halványkék, - mályvaszínű az
alja,
Felette egy aranysugár vonalja,
Tündöklő nap a domb
mögött leszállott,
Csak itt-ott vet még az égre világot.
Sátor előtt szekeren már a ládák,
Egy
van még bent, félig nyitva, - s azt várják,
Boltos-legény tartja
gyalult tetejét.
A portékát zsidóasszony rakja szét.
Sárga kendő visszacsúszott nyakára,
Por
szállott fel síma, sötét hajára,
Kimelegült, - fényes, piros a
képe,
Csomagot tart fehér, vastag kezébe'.
Selyemkendő, tarka szövet
egymásra,
Megvizsgálja: egyenlő-e hajlása?
A ládába rakja
drága kincs gyanánt,
A csíkosat, a babosat egyaránt.
Barna, fehér, kék és piros kelméket
Mind
elrakja. - Esteledik, sötét lett,
Esteledik - sürgetik már, -
nincs készen,
A sátorból kivész a szín egészen.
Lecsendesül a vásártér. - Elszéled
Belőle
már a szín, a hang, az élet.
Csak a porban - boldog, rongyos
gyermekek
Bányászkodnak, vásárfiát keresnek.
Keresgélnek, - ott ülnek már jó
régen,
Zászló gyanánt, girbe-gurba bot végen
Rongyot húzgál az
egyik, míg a társa
Tíz ujjával a homokot felássa.
Nem hiába, - örömében felnevet;
Széles
szája elhúzódik: mit lelek!
Görbe gyűszű, tán a ragya
kiverte?
Ezer apró fényes lyukkal kiverve.
Gyertyavilág a vásártér legvégen:
Egy
elkésett vendég még a csapszékben,
Huszár gyerek, - a homályból
kiválik,
Nyírott fején piros sapka világlík.
Csaplárosné csinos barna
menyecske,
Poharak közt legnagyobbat keresne, -
Bogárszeme
hogy a fiún fennakad,
Oda nyújtja a vastag zöld poharat.
»Eszem azt a szivárványos
szemedet!«
A menyecske elfordul, de felnevet:
»Jön
a zsandár - jaj de késő, kend lássa,
Ha még baj lesz, - úgy is
van már rovássa.«
Jön a zsandár; kakastollas kalapja
Sötét
színt vet elfakult ég-alapra,
Szőke haja kikondorul alóla,
Hejre
legény, de jól illik a lóra!
A menyecske minden veszélyt
elfeled:
»Azért adott a jó Isten két szemet,
Nem egy
rózsa nyílik e szép világon,
Ha kettő is, - egyszeribe
meglátom.«
Süt a gyertya kerek piros
arczára,
Napcsókolta gömbölyű két karjára
Süt a gyertya, -
élénkebb lesz világa, -
Kék zubonyra, a zöld zsandár-ruhára.
Repül a por, eltakarja a képet,
Elaludt
a gyertyavilág, sötét lett,
Fakó homály terült lassan a
térre,
Csillag sem jött még a halvány zöld égre.
Széles nehéz ásó, - nyele síma, görbe,
-
Csorba kerek éle bemélyedt a földbe.
Hogy a sárga nedves
homokot felkapja,
Mint az érett szilva, hamvas lett a lapja.
Egyik ásónyomot másik után rendén
Hányja
egy nagy ember, - sem fiatal, sem vén -
Arczán a munkának ezer
barázdája,
Nem sokat mosolygott a jó Isten rája.
Nem is volt nyomorúlt, megélhetett
épen,
Csakhogy nem sok öröm volt az életében:
Munka, munka,
dolog, nem is gondolt másra,
Most hogy egyéb nincsen, ezt a
vermet ássa.
Csikorog az ásó, sűrűbb a hant
földje,
Kerek fehérlő folt van a sárga földbe';
Porladó
koponya meszes fehérsége,
Szétvágja a szerszám gömbölyödő vége.
Ez is csak ember volt, - régen itt
pihenhet,
Most felette ássák az újabb sírvermet.
Hol a
gondolatok egykor fogva voltak:
Némaság, por, homok, - csöndesek
a holtak.
Felkap az esti szél egy-egy holt
levelet,
Sűrűsödik a köd az őszi táj felett,
Csavarodik fehér,
ingadozó fátyla,
Ákáczgalyas, benőtt temető árkába.
Távoli harangszó, ködsűrített
légben
Ingadozva szállong a sivár vidéken.
Jön-megy egy
hulláma az érczszülte hangnak:
Szomorú búgása falusi harangnak.
Temetődomb alatt elhaladó léptek:
Nehéz
csizmás lábak sűrű sárba lépnek.
Közelednek lassan, nyolcz-tízen
lehetnek:
Szegényes alakok - csak szegényt temetnek.
Dísztelen a menet, úgy a
koporsója,
Szúette deszkából durván összeróva,
Durva
suhogással szélit körülfogja
Fekete szemfedő keményített fodra.
Mint valami csolnak hullámzó vizeken
Inog
a koporsó a hat erős kezen
Izmos barna karok, nagy rúdakon
tartják
Lépésük folytával ide-oda hajtják.
Mennek, énekelnek, felértek már
végre
Fejfákkal ültetett halom tetejére.
Leszáll a koporsó,
remegő kötelen,
Árnyékot kap tőle a nyitott sírverem.
Czigány volt a halott, muzsikus
fajtából,
Brúgózni úgy, a hogy, megtanult apjától,
Sógora,
testvéri majd hozzá kerültek,
Kis fiával együtt öten hegedültek.
Tudott még ő bánni tégla-, vályog-,
sárral,
Nyáron így keresett öreg asszonyával,
Puha, száraz
pelyvát taposta a sárba,
Ez a tudománya sem veszhetett kárba.
Oda áll kis fia a nyitott sír
szélre,
Gyöngyháznál fényesebb nagy szeme fehére,
Barna
szemcsillaga pedig könybe lábad,
Égő tekintete homályosul,
bágyad.
Vedlett hegedűjét emeli most
vállhoz,
Sárgás-piros fáját felszorítja állhoz,
Csak két húr
van rajta, zsineg a két másik, -
Az élelmes czigány még ezen is
játszik.
Játszik érzéstelten, sir a száraz
fája,
Búcsút hegedül le az édesapjára,
- Tompán omlik a hant,
a húr sivít, harsog, -
Hegedüli neki a - Rákóczi marsot.
Szép vetéssel beborítva
Hevesmegye
földje,
Jó az Isten, - bő aratást
Igérget a zöldje.
Széles Alföld zöld vetését
Vasút szeli
által,
Ottan száguld a gőzkocsi
Nehéz mozdonyával.
Barna legény tinót őriz -
Vagy
két-három állat,
Nem sok kárt tesz - itt a szélen
Legelhet
magának.
Fehér habos, gyenge felhő
Világos-kék
égen,
Azt bámulja, azt figyeli
A legény már régen.
Majd a földre visszahajlik
Szeme
pillantása,
Mintha álmát zavarná meg
Vasút robogása.
Pásztor gyerek ül mellette,
Oda veti
ennek:
- Se szomorún, se nem vígan -
»Kövesd felé
mennek.«
Jobb s rosszabb versekben
Szóltam
egyszer-másszor,
Mennyire szeretlek,
Elmondtam már
százszor.
Széles magyar Alföld
Csodálatos népe,
Szemedben
tükrözik
Drága hazánk képe.
Hegyi lakos szeme
Mereven
kitágul,
Mert mindig csak csúcsra,
Kősziklára
bámul.
Fátyoltalan, nyitott,
Belátható mélye,
Nincs benne a
magyar
Nyugodt szenvedélye.
De más a magyar szem,
Égő
szikrájára
Álmatagon borúl
Hosszú szempillája.
Tekintete
messze
A síkságot járja,
Visszapillant múltnak
Ködös
távolába.
Végtelen a puszta,
Álmokkal van
tele,
Álmokat hint múltunk
Hervadó levele.
De ez álmokban
van
Jövő tettek magva,
Álom s tettszomj van a
Magyar
szívnek adva.
Szép, szép a magyar szem,
Árnya van és
mélye,
Benne távol Kelet
Nyugodt szenvedélye.
Harcz- vagy
szerelemben
Ha egyszer fellobban,
Éget, hamvaszt,
gerjeszt,
Villámoknál jobban.
Nagy Magyarországon
Bár merre is
jártam,
Ez álmatag szemet
Mindenütt találtam.
Magyar bor,
magyar szem,
Magyar tett és álom,
Nincs hozzád fogható
Kerek
e világon.
Repül a por az őszi táj felett,
-
Hamvas, kavargó, könnyű fellegek -
Felkél a hazatérő nyáj
nyomán
Az utak széles, hosszú vonalán,
Nagy csordák fehér
sokasága benne,
Mintha egy hadsereg dobogva menne,
Most gyors,
rövid mozgással általvágja
A falu göndörszőrű
disznónyája.
Sötétebb színben, simább mozdulattal,
A vidám,
fürge ménes haza nyargal,
Aztán libák, fehér szárnynyal
repesve,
Gágogva. - Csak mindinkább száll az estve.
Árnyképekként
már elvonultak mind.
Csak por az úton s néma csend megint. -
A
láthatáron nyárfák koronája,
Levélzetük égő világos sárga,
Kék
ég lapjáról élesen leválnak
Finom metszésű, ízzó sárga
ágak.
Aranykévéket dob a por felébe
Estsugarak hosszúra
nyújtott vége.
Csak száll a por aranynyal áttört leple
Az őszi
tájat hullámával fedve.
Hideg fénynyel keresztül csillan
rajta
Egy nádastó víztükre, szines partja.
Szétszórt
vályogkunyhók a nádas mellett,
S nyár folytán gazdagra vadult kis
kertek:
Nagy napraforgó lehajtott fejével,
Zöld csodafa, mesés
levélzetével,
Távol kelet varázslatos virága,
Élesre rajzolva,
gyümölcse, ága,
A szerb tövis, piros álkörmös szárak
Dúsan
fejlődve egymás mellett állnak.
Virágok ingadozva hajlanak:
Bűvös
színek a por-fátyol alatt,
Világos álom elmosódott képe;
Arany
csillám a rózsaszínü égbe'.
Minden felszálló elrepült
parányba'
Az anyaföldnek egy-egy édes álma:
Rég elvirult
növényzetek pora,
Elhamvadt nemzedékek tábora,
Szétomlott
sziklák foszlott törmeléke. -
Csak száll a por a finom esti
légbe,
S örökre egyesülve benne téved
Az elmúló -
kifogyhatatlan élet.
Zúgó imádság száll fel az éghez,
Feldobja
a népség - ki-ki mit érez -
Az álmot, a vágyat a csillagos
égre:
»Elérem hát mégis? elérem-e végre?«
Az
álmok, a vágyak fakadnak, elmúlnak
A csillagos égről mind vissza
húllnak.
Zúgó imádság száll fel ott távol
Hullámzó
város lázas zajából.
Követelően, daczosan szállnak
A csillagos
égre sok nyugtalan vágyak.
Lázongó kérést nagy ég feliszsza
S
csillaghullásként szórja majd vissza.
Kicsinyes önzés, hiúság álma
Kérő
zsivajban az égfelé szállna:
»Csak nékem adjál, oh
mindenség atyja!«
Az örök Isten megadja? nem adja?
Az
álmok, a vágyak fakadnak, elmúlnak,
A csillagos égről mind vissza
húllnak.
De ott a távol, széles
pusztaságon,
Imádság lesz a lét, való az álom.
Az éj homálya
lassan elterül -
Lenn pusztaság, a csillagok felül.
A tiszta,
átlátszó kékes sötétbe'.
Behalt a színek árnyalatja,
fénye,
Csak a nyugati távol láthatáron,
Mint egy szétfoszló,
elmerülő álom,
A rég letünt nap egy sárgás sugárja,
Sötétkék
égen rést nyit halvány sávja.
Egy perczre csend, majd ismét újra
ébred
Titokteljes varázsú földi élet:
Itt elsuhan egy elkésett
madár,
Fészkén váró tollas párjáho' száll.
Mind
életteltebb lesz az éjszaka,
Felcsillanón kél a tücsök
dala
Ezernyi hangban; a széles mezőn
Rezgése átfut, halkan,
érthetőn,
Gyöngéd a hang, hullámzik fel s alá,
Mintha selymes
fátyol borítaná
S az esti lég sötétes távolát
Az anyaföld
illatja lengi át.
És száll a hang és száll az illat véle
A
harmathulló, csillagfényes égre.
Egy ember áll a puszta közepében,
Sötétes
árny alakja a sötétben,
Egy pásztor. - Nyája régen elpihent,
Nem
szól, csak néz - körülte esti csend.
Az esti csendben élet hangja
téved,
Egy nagy egészszé vált a földi élet.
Nincs kérdés
benne: hogy mi lesz a holnap?
Vágy és remény szép nyugalomba
olvad.
A pásztor csak néz, nagy nyugodt szemén
Nincs vágy, se
kérdés, álom csak s remény.
Még annál is több, megvan, mit
remél:
Nyugalma, boldogsága - érez, él.
Párjára gondol, lassan
felnéz végre
A harmathintő csillagfényes égre.
Egy szó kél
ajkán, halkan, hirtelen,
Lágyan kimondja: édes Istenem!
Elszállt
a szó, feloszlott a homályba,
Tücsök dalba, kakukfű
illatába.
Illathullámon, hangon síklik végig,
Emelkedik, a
földön túl az égig.
Alakot öltött itt a lét imája,
Egy élő
ember egyetlen szavába',
Nem lázong, nem sivít, nem kér,
nem kérdez,
Bizalmasan, nyugodtan szól az éghez.
Felszállt a dal, fel az imádság
régen.
Csillagsugárban fénylik fenn az égen.
Csendes szőlők között, homokos
útszélen,
Jegenyefák törzse világít fehéren,
Fehéren, magasan
egy csoportban állnak,
Világoskék égről élesen
leválnak.
Csipkézett levelök reszkető sötétje
Csomós
foszlányokat tép a halvány kékbe.
Alattok a szőlő dúsan hajtó
zöldje
Szélesen terül el a jó anyaföldre.
Finom vonalain a
zöld levélzetnek
Sugarak siklanak, árnyak integetnek.
Csillog
minden levél, sima érczes fénybe',
Napsugár fonódik minden
inda végbe,
A zöld fénytengerben szürkés foltok
állnak:
Elmosódott rajza egy-egy gyümölcsfának.
Gyümölcsfák
aljába álmodó virágok:
Hamvas lilaszínű, lágylevelű mákok.
Minden
egyes sugár, minden egyes levél
Élet terjedésről, boldogságról
beszél.
Csak egy fonnyadt inda elhúzódott szála
Hajlott ki az
útra, - halálra van válva.
Tán bogár kirágta? kapa
megsértette?
Ha ez szegény elvész - ezer nő helyette,
Szórványos
a halál, de örök az élet.
De jó nap van ma, hogy útam erre
téved!
Minden virít, terjed, nyugalmasan, szépen,
Tán a jó
Isten is jobb még e vidéken?
Falu felé mentünk, Kopog
falujába,
Szomorú kis lány áll udvar kapujába'.
Borús
fátyol lebeg tekintete felett:
Falu gazdag lánya, szegény legényt
szeret.
Ajka mosolygása keserű-beszédes,
Mind a legényé lett,
a mi benne édes.
Nehány házzal tovább friss rétessel
várja
Egy csinos, jó asszony urát vacsorára,
Ma is csak úgy
várja, mint tizenhat éve,
Mikor kezét tette az ura
kezébe.
Tizenhat év alatt semmi sem változott,
Nem fogyott el
a méz, a mit akkor hozott.
Vidámságot érzék menten szívem
táján,
Hogy beljebb kerültünk Molnárék portáján:
Fiatal
házaspár, madár módra élnek,
Örülnek a napnak, nevetnek,
beszélnek.
Fürge kis menyecske, úgy elcsicseregte,
Hány legény
koptatta csizmáját érette.
Hogy ült Berta Pállal egy meleg
subában,
No, de persze régen, még kis lány korában.
Leszállóba volt már a nap karimája,
A
midőn kiértünk egy csendes tanyára.
Távolban a falu, meg a szőlős
kertek,
A ház körül széles nagy búzaföld terjed.
Életláza
itten lecsendesül - alszik,
Csak a búzakalász halk zizgése
hallszik.
Búza, dudva, virág, minden virúl zöldön,
Szivárvány
az égen, nyugalom a földön.
Kint ül Éliásné csöndes háza
előtt,
Legkisebb gyermekét csókolta az előbb.
A nagyobbik fia
ottan jön apjával,
Tehenüknek hoznak zöld sarjút egy
háttal.
Éliás szemei a vendéget nézik,
Nyugodtan jön, lassan,
nem siet, nem késik.
Megy előbb a kúthoz, megmossa a kezét,
Úgy
nyujtja ki felénk.
Higgadt
okos beszéd
Hangzik ajakáról. Csendesen hallgatom -
S a
múltakba téved borús gondolatom:
Mások is szóltak így, sok ilyen
beszédet
Hallottam, mit szívem megérzett, megértett.
Árván
maradt szívem, elszéledtek tőle,
Ki idegen földre, ki a
temetőbe.
Magamra maradtam - még sem egész árván,
Találok még
- ezt az áldott földet járván, -
Kiknek nyelvét értem, a kik
hozzám szólnak,
- A mi elpusztúl ma, feltámadhat holnap -
Hogy
ha szemem már a napot nem is látja,
A szép csendes alkonyt majd a
hajnal váltja.
Újra felkél a nap a búzaföld felett -
Hisz'
örök az élet, örök a szeretet!
Két oldalt zöld-vetéses széles tábla,
A
búza már fésűs kalászát hányja
Napfényben úszik az egész
vidék.
Ezer sugárral ömlik szerte szét
A reszkető aranyporos
meleg,
Duzzadnak, nőnek a kalászszemek.
Keskeny töltésen, széles földeken
A
gyorsvonat robog nagyhirtelen
Az életből, mit magával
ragad,
Viszi, röpíti, mint a gondolat.
A harmadosztály egyik
ablakán
Kinéz egy csinos, szőke tótleány,
Mellette egy sötét
barnára égett
Napfényes arcz - honvéd fiú. - Mi végett
Van ő
most itt? - A piruló leány
Ki térdén ül s nevet, az tudja tán?
Egy más szakasz lágy-bársony
támlányára,
Egy nő-alak dől vissza, néma gyászba'!
Leomló
fátyol gyászkalap felett,
A halvány arczban fáradt bús
szemek.
Két vékony férfi ül még szembe véle,
Halkabbra tompul
harsány hangjuk éle.
Közömbös tárgyakról gyorsan beszélnek,
Talán
a néma csönd zajától félnek.
Öntudatos nagy széles alakok
Fedik
a mellékosztály ablakot
Közöttük még halványan, szintelen
Nehány
alak. Az élet-küzdelem
Megtörte őket, szívüket kiszedte
Lelkük
szövetjét hamuvá égette.
Megy a vonat, nagy mozdonya
ragadja,
Száguld vele az élet egy darabja.
Keretéből kivéve
összehányva,
Rohan az ismeretlen pusztaságba.
Csak egy pont van, mely nyugton
megpihen
E lázas surranásnak röptiben:
Podgyász-szakaszban
hosszú deszka-láda:
Halott leány nyugalmas úti-ágya.
Koporsó
van a deszkákon belül,
Fehér vánkos benn, üveglap felül,
A
deszka rése közt besiklanak
Hosszúra font fényes
napsugarak,
Körül szövik a deszka sárgás szálát,
Félig
meghervadt koszorúk virágát.
A koporsóról lesiklott a földre
Egy
czyprusfűzér. Kékes sűrű zöldje
A podgyászos-kocsin röpíti
át
Elfonnyadás mély, fanyar illatát.
Homályos a kocsi, csak a
sugár,
Mely fenn az ajtónyiláson beszáll
Reszket, hullámzik
virágok felett
Egy inda szála lassan integet.
Ott hajladoz egy
hervadt rózsaág.
Megy a vonat, robog, repül tovább.
Két
oldalt elmaradva, visszakésve
A búzaföldek hullámzó vetése.
Most
házak mellett siklik a vonat,
Özönlenek a déli sugarak
Világító
meszelt fehér falakra
A fény úgy ömlik vissza a vonatra.
Nehéz
körvonalát az égre vetve
Egy szélmalom itt őröl,
önfeledve.
Kisértetes négyes vitorla-karja
A léget, fényt
egyhangúan kavarja.
Úgy ömlik szét a sugaras meleg
Vetések,
házak, szélmalmok felett.
De a holt lány csukott, merev szemén
Át
nem hatol a forró déli fény.
Nyomul mindinkább viaszos
keze
Lélegzetvesztett jég-mellére le.
Egy éles fütty - zúg a
vonat megint
Tovább robog - a koporsó meging.
S a benn zárt
mozdulatlan nyugalom
Repül, rohan őrült, gyors szárnyakon.
És
itt a fényes tiszta napvilágban
Egy nagy nehéz, merev, sötétlő
árny van.
Zavargó földi életünk
Jó, mert
jobbat nem ismerünk.
Csendes halál, rossz nem lehet,
Bevégzi
majd az életet.
A holnap jő - mi lesz velem?
Nem várom
és nem kérdezem,
Meg nem lassitom léptemet,
Sietni - nem, azt
sem lehet.
Miért sietni? - majd elér
A vég - a
láthatár fehér -
Fehér csillag mely ott ragyog,
Nem láthatom
már a napot.
Nem láthatom, az éj leszállt -
Ki
félné az éjt? a halált?
Édes a dal, ha az egész
A végsor
összhangjába vész.
És a tövis, mely még ma sért,
Mi lesz,
ha egykor véget ért
A földi élet? - oda lent
Virág, tövis
egyet jelent.
A földé mind, tövis, virág,
A fakadó s
a száraz ág;
Ki nézne a jövő felé?
A lét s a nem lét
Istené.
Előszó.
I. Mi lett belőlük.
II. A
bagoly.
III. Városvégén.
IV. Egy darab élet.
V. A
művész.
VI. A boszorkány.
VII. Elváltozás.
VIII.
Menyasszony regénye.
IX. Virágtündér.
X. Fehér lepék.
XI. A
kígyó.
XII. Keresztek.
A
POKOL.
(Vizió.)
(ELŐSZÓ A »SÖTÉT KÉPEKHEZ«.)
Egy szörnyű álmom jött több éjjelen,
Mely
újra s ismét újra megjelen.
Az Úr, ki menny- és földet
alkotott
Vélem a végtelenbe láttatott.
Előttem milljó
csillagok sora,
Le nem irhatnám szépségük' soha.
Bámulatos,
de szörnyen idegen:
Véges élet körül a végtelen.
Egyszerre
csak, mint gyermek, a ki lát,
Tárt karral hivó szerető
anyát,
Kinek keblén nyugvó helyét lelé,
Nézésem száll egy zöld
csillag felé.
Tavasz volt rajta, fakadó tavasz,
Gyümölcsfák
ezre virágot havaz,
A légben édes illat és a fán,
S bokor
sűrűjén zeng a csalogány.
Virággal tarkált fényes zöld
gyepen,
Gyermeksereg, virúló-szinesen.
A csalogánynak bűbájos dalán
Ott
elmereng egy ifjú és leány.
Tisztes agg férfi ül egy ház
előtt.
Nap fényli be arczán a mély redőt.
Itt nyugalom, amott
a szerelem,
Láttára éled ellankadt szívem.
»E csillag a
paradicsom talán?«
Megdöbbenek az Úr komoly szaván:
»Nézd
jobban, ott boldogság nem honol,
»Föld-nek hívják, s e
csillag - a pokol.«
Látásom élesebb lesz, a
virány
Elhalványul, vért látok föld porán,
Verejték, vér és
átkos áradat,
Mely könyűként a szívekből fakad.
Küzködve lép,
ki él, egymás után,
Mint szántó mély barázda szűk
nyomán.
Sajnálja, a vergődő kis rovart,
Melyet durván ekevas
feltakart;
Szánja az elpusztúló életet,
De - szűk az út -
kímélni nem lehet.
Nevezzem még a könnyforrásokat?
Betegség,
bánat, bűn és - gondolat.
Szenved, ki elhagyott magányban él,
Még
jobban, ki másoktól jót remél.
Legjobban az, ki igazán szeret,
S
könyezni látja a kedves szemet.
Od'adná néki szívét
életét,
Kíntól megóvni ez mind nem elég.
Szenved - hisz ő is
csak a föld fia -
S a »másiknak« ezt némán
látnia!
Falu csendjében hány, de hány sóhaj!
S város utczáin
mit jelent e zaj?
A szenvedő, de mámoros tömeg
Ámítóját itt
koszorúzza meg.
Forrongó dühvel ont próféta-vért,
Ott művész
fejről tépi a babért.
Ki felemelő kezet nyújt neki
Aztat
legkeserűbben gyűlöli.
Szegény tömeg! mi szenvedő beteg,
S
szegény értök haló nagy egyesek!
Szívem megborzad, ajkam
felkiált:
»Uram, nem szánod a világ sorát?«
»Szánom őket, de mit tegyek
velök?
»Tökélyre még nem képes életök.
»A
boldogságnak magasbb csillagán
»Elpusztúlna még fajuk is
talán.«
És újra kérdem: »Oh hát nincs
remény,
»Örök a kárhozat e földtekén?
»Egyetlen
megváltó csak a halál,
A »semmi« mely a »minden«
végén áll?
»Tökélyesülést csak a »faj«
remél,
»Vagy az egyén is jobb életre kél?
»Ha
porszem is örökre megmarad,
»Elpusztulhat az eszme,
gondolat?
»Az érzelem, mely egyes szívben élt,
»Jobb
része, mely hitt, szeretett, remélt?«
Felébredek. - Méhdongás száll felém,
A
légben illat, bűbáj, tünde fény.
Fakadva színesednek kerti
fák
Tavasz rájuk halvány zománczot ád.
Oly édesen szól
természet szava,
Miként ha zengne az Úr szózata:
Világ-kormány
nem néked adatott,
A véget bízva, nyugton várhatod.
A harczot
álld meg, tűrd az életet,
Hisz én vagyok az örök Szeretet -
Ha
perczre csak, de néha lehatol
A menny a földre - s menny lesz a
pokol.
Az egyhangú nyomort, mely itt a
földön
Elárad - már
megúnta a nagy ég,
Teljes boldogság lehetőségére
Ő
általa két lény alkottaték.
Két lény, mely egymást feltalálva,
értve,
Az égi üdvnek
teljes sugarán
Elszállva, még a ködborított
földön
Szerelmet,
boldogságot lelne tán.
Szép volt a nő, és jó, nemének
dísze,
Oly büszke szép,
oly bátor és szelíd,
Lelkének fennhéjázó
szárnyalása
Növelte
szíve gyöngéd bájait.
A férfi méltó, hogy
parancsolója,
Ura,
királya mindene legyen
Kicsinyes önzés, nyomorúlt
hiúság
Mindkettőjüktől
távol, idegen.
Meglátták egymást, szívök lángra
lobbant.
Itt a titok, -
hát még se' - nem lehet?
Hát földi ember soha meg nem
csalja
A nagy,
írigykedő természetet?
Mért vált el útjok, mi kuszálta
össze
Párhuzamos
egyenlő vonalát?
Mi kéz bogozta bonthatlan
csomóba
Megálmodott
boldogság fonalát?
Mi? - hát ki kérdi? Semmi - egy
csekélység,
A távolabb
jövőbe bíztanak,
Kezök közt addig elfolyt,
széthullámzott
A
visszahozhatatlan pillanat.
Egy perczre csak - szívök felett
özönlött
A végtelen, a
boldogság, a fény
Egy perczre csak - feléledt itt a
földön
A mindig újra
ébredő remény.
És aztán? még mi történt - éltek,
éltek,
Kár a mesét
tovább is mondani -
Rideg valóságnak kellett az
álmot
Könyörtelen
kézzel szétbontani.
Keleti volt a nő; rabszolga
vásár
Kelet szép
hölgyének rideg való.
Gazdag török ház ajtaja
bezárult,
Nincs róla
többé jel, se hiradó.
A fátyol és a rács kizárt
előle
Világot, életet,
sugárt, napot,
Csak csöndes esti szellő hozta-vitte
A
mámorító jázmin-illatot.
Csak csöndes esti szellő
vitte-hozta
Vágytól
nehéz, fuldokló sóhaját,
Aztán - ő is csak úgy mint mind a
többi
Festé szemét,
száját, körmét, haját. -
Még néha-néha álma
visszarebbent,
Elszállt
az is majd, mint az esti fény,
Élt még, de már nem fájt az élet
néki, -
- Egy
érzéketlen drága szép növény.
De hát a férfi, kinek hősi
lelke
Tettekre,
küzdelemre, harczra kész?
Mi büszke sors, dicső vég, várhat
arra
Ki lelkesülő,
bátor és merész!
Igen, dicső sors! - Szólott a
tömeghez,
Mely meg nem
érté - elhangzott szava -
Hamis próféták ámíták a
népet,
Övé maradt a
börtön éjszaka.
Majd kényszermunka, melyben teste,
lelke
Megváltozott,
megtört, elkényszerült,
Kétségbe'sés hosszú nagy
éjszakája,
A melyre
hajnal többé nem derült.
Meghaltak végre, végre mind a
ketten,
A fátyolos nő
és az árva rab.
Lesz-e e földön hozzájuk hasonló,
Nagy
és nemes - és mégis boldogabb?
Borongó ősz erdő díszét
leszedte,
Lombvesztve, árván állnak mind a fák,
Egy-egy
kinyúló galy megtépi zordul
Repülő ködnek fehér fátyolát.
Hideg hó hulló, egyre hulló
pelyhe
Elnyomta már a megfakult avart,
Iramló szélvész fehér
hótömegből
Hegyes-völgyes, dombos fúvást kavart.
Mi volt ez most? egy villám, késő
őszszel?
Nem, - puskacsőből áradott a fény,
Vadászat van, -
izgalmas ősi játék, -
Játszó az ember, vad a nyeremény.
Megélénkül az erdő, hangja támad,
Nem
elhagyott már és nem hallgatag,
Hajtó-gyerek pirosló arczczal
hozza
Fúváson át az elejtett vadat.
Már összegyültek. Úri szép
vadászok,
Nehézkes hajtók, vidor gyermekek,
Harsány kaczaj,
vidám beszéd hangjától
Visszhangzik a hideg nagy rengeteg.
Egy elkésett fiú jön még a hóban,
Nehéz
csizmáit alig huzza már,
Apjának bélelt ködmöne lóg róla,
Fején
kendő, kezében egy madár.
»Mi ez? mi ez? körülveszi a
többi,
»Azt tudtuk már, elvesztél valahol,
»Ni,
hisz még él. - Csak nékem add a tollát,
»Hol lelted?- De
szép szürke kis bagoly.«
Szép kis bagoly. - Ma először
vadászó
Suhancz-fiú nagy büszkén lőtte le.
Majd próbálják:
hogy él-e? Ránczigálják,
Kezök kitépett tollával tele.
Az állat csak néz, sárga bölcs
szemével,
Nem csapkod szárnycsapással, nem sivít,
Csak lassan,
némán a gyerek kezébe
Mélyebben vágja éles karmait.
Rég, rég volt a vadászat, hej azóta
Sok
jó s rossz nap múlt el fejem felett,
Láttam a szenvedés sok száz
alakját,
De nem feledtem e jelenetet.
Mi szánalmas, mi szörnyű volt, mi
fájó,
Megborzadék; s mégis úgy érezém,
Uram bocsáss, - mintha
tanúja lennék:
Hogy hal meg egy kiváló bölcs egyén.
Nem a martyr édes, boldog halála,
Kit
mennybe visznek égi angyalok,
Nem is a hősé, ki felett a
mámor
Dicsőségszőtte napja felragyog.
Nem, de a bölcsé, a ki halni készül,
Mert
máskép nem lehet, mert halni kell,
S földünknek tartozó végső
adóról:
A szenvedésről semmi, semmi jel.
Az idő már őszre hajlott régen,
De
szomorúság még nincs a légben.
Boldogság, élet, nyár
fénysugárja,
Perczre megálla,
Aztán jő csendes, hó alatt
nyugvó
Fehér
halála.
A zöld réten csergő patak
halad,
Elsikamlik rengő füvek alatt,
Nedves füvek közt
fel-felcsillámlik,
Ide is látszik,
Napsugár réten, kavicsos
úton,
Tornyokon
játszik.
Meg-megakad cserép-tetők
szélén,
Szél-kakason, dupla kereszt élén,
Rátüzel égőn, nagy
torony gombra,
Aranyba vonja,
Sugárfűzérbe hegyeket,
rétet,
Várost
befonva.
Hűvös árnyék, - kapu alá lépek,
Kicsiny
város útczáiba nézek.
Küzdő szegénység, látszat adója,
Titkát
itt óvja,
Szolgaság bérét, világ
szemének
Küzdve
lerója.
Keskeny szoba nyílik az utczára,
Virág
hajlik három ablakára.
Törött cserépben szegfű és mályva
Égő
virága,
S árnyékban hervadt beteges,
szürke
Rozmarin
ága.
A szobában ernyedő damaszttal
Megterítve
egy kis kerek asztal.
Párolgó fémes csészékben állva,
Hí
lakomára,
Étházban költött, hosszú
kereset
Sanyarú
ára.
Leány-gyermek, hátrafésült hajjal,
Kis
kutyától óvja ügygyel-bajjal.
Maga is nézi: »jönnek már? -
nem még.«
A kik megennék,
Kik híva vannak, a kiket
várnak, -
Késik
a vendég.
Ódon barnás, kopott karosszékben
Éltes
asszony ül, csak úgy, mint régen.
Felemelt feje, büszke
tartása,
Hervadó mása
Régi úrnőnek, mint készült
hajdan
Vendéglátásra.
Elnyűtt, szürke selyemruha
rajta.
Zsebóráját kis aranyláncz tartja,
Szép gyöngyös tűvel
mellére tűzve.
Kis kezén keztyű,
Fonnyadt alakja, ó divat
szerint
Keskenyre
fűzve.
Mellette áll lánya - képemása,
Szürke
alak, - durvább kiadásba.
Nyakán korál-tű. Pamutruhája
Úgy
illik rája.
Kezét durvára, veresre
festé
Napi
munkája.
Hangjában is jelzi egy lehellet:
Az,
életért alkudozni kellett.
Alkudozik hát, mi mást is tenne?
Más
úgy se menne!
A szegénységet ő nem
tanulta,
Született
benne.
Egy lány - rajt' nem hagyhat nyomot
hátra
Sem gazdagság, sem szegénység átka.
Barna finom kéz,
virág az arcza
Lényének báját,
Szeme szikráját ki nem
olthatja
Élet
nagy harcza.
Tépett fátyol gyönyörű kis fején,
Félő
kérdés szép nagy barna szemén.
Barna batisztból babos
ruhája.
Sötét hajára
Ráborul zölden elavúlt
násznak
Kopott
virága.
Anyjáé volt régen. - Hervadt. -
Semmi!
Mondá: hiszen kár vón' újat venni.
Feltűzte lánya
szép homlokára
Menyasszony-fátylát.
»Anyád, nagyanyád
boldogok lesznek,
Kezed
az ára.«
Ha nem hozzá illő a vőlegény,
Amaz
gazdag, ő pedig oly szegény!
Az öreg úrnő egy könyet ejtett,
Bár
sokat sejtett,
Jövendő jólét csábító
álma
Mindent
felejttet.
Ismertem egy szegény asszonyt,
Beteg
volt már évek óta -
Betegségről, szegénységről
Ütött-kopott
régi nóta.
Ura elhalt, gyermekei
Sohsem voltak,
egymagába
Tehetetlen, bénán, gyöngén
Csak tengődött a világba.
Munka előtt, kora
reggel,
Testvérbátyja-felesége
Ölbe vette, leültette,
Kis
padra a ház elébe.
Ott esett rá hideg eső,
Ott sütött rá
nap, ha égett.
Ottan múltak feje felett
Hosszú hetek, hosszabb
évek.
Onnan nézte, hogy fejlesztett
Növényeket
a kikelet,
Hogy szedte le borongós ősz
Egyenként a falevelet.
Nézte: barna száraz galyon
Levél-bimbó
miként fakad,
Elnézte a kis udvaron
Kizöldülő fűszálakat.
Csend, néma csend volt körülte,
Mindenki
a munkát járta,
Csak lassanként hosszabbodott
Napszálltával
feje árnya.
Öröme volt, hogy ha meleg
Verőfényes
tavasz-napon
Körülötte a baromfi
Sürgött-forgott az udvaron.
Zöldes fejű tarka kacsák
Jöttek felé
nagy sietve,
Széles, lapos, sárga csőrrel
Az út füvét
csipegetve.
Sípogó kis pelyhes libák,
Hogy
gázoltak gyenge lábon
Keresztül a kút melletti
Állott vizű
pocsolyákon.
Néha hosszú kútostoron
Meg-megingott a
nagy vedér,
Csintalanul meglegyinté
Elillanó tavaszi szél.
Ha, mint fényes ezüst felhő,
Galamb
szállt a háztetőre,
Megbámulta hogyan fénylik
Fehér tolla,
piros csőre.
Napraforgó-kerítéstől
Kis padjáig út
volt járva,
Kis keskeny út, kitaposta
Ezer hangya nyüzsgő
lába.
Hosszú hosszú nyári napon
Úgy elnézte
a hangyákat,
Hogy vonszolgat nehéz terhet
Ez az erős, eszes
állat.
A mint lassan alkonyodott,
Elzúgott a
feje felett
Kemény röptű, síma, fényes,
Éjjel járó
bogár-sereg.
Majd kigyuladt arany fényben
Egy
csillag a másik után,
Az ég magas, halvány színű,
Üvegtiszta
boltozatán.
Fogy a meleg, hűvösödik,
Rövidebbek
már a napok,
Minden reggel szórja az ég
A fehérlő
dér-harmatot.
Nehéz sűrű cseppje alatt
Elhalványul a
fű zöldje,
Megritkul az ákáczgaly is,
Kis levele hull a
földre.
Végre már csak száraz galya,
Tövis-ága
maradt még fenn,
Éles, barna, kemény színű
Vonalakat húz az
égen.
Az asszony még mindig ott ül,
Kis
padján az eresz alatt;
Élvezi a legutolsó
Halvány, bágyadt
napsugarat.
Színtelen lett már az udvar,
Csak
amott az árok mellett,
A tyúkfajta, fakó bozót
Között,
összeseregellett.
Tarka tyúkok, minden színben,
Szürke,
barna, kendermagos,
A kakas, láng-sárga szárnynyal,
Piros
taréj, de haragos.
Leveletlen bürök-kóró,
Összeborul a
kép felett,
Mint egy finom, színehagyott,
Napon fakult selyem
keret.
Ezt is elnézi az asszony -
Majd a tél
jön - úgy sem látja,
Ha a hideg beszorítja,
A kis füstös szűk
szobába.
Hogy ha majd a kis ablakot
Jégvirágnak
pelyhe fedi,
Szegény asszony, ki sem nézhet,
Csak a tavaszt
emlegeti.
Eljön az is végre, végre,
Újra kiül a
ház elé,
Lassan, lassan, de csak mégis,
Folyik élte, végefelé.
Nem kívánja, nem is bánja,
Csak
eltűri, csak elvárja,
Mint eltűri, ha rá esik,
A nap fénye,
lombok árnya.
Szegény asszonyt látogatni
El-eljártam,
néha-néha,
Mindig vidám mosolygással
Nézett elémbe a béna.
Megkérdeztem: hogy van? mint van?
Jobban
van-e? - »Na még mehet,
»Nincs rossz napom, meleg is
van«,
Volt rendesen a felelet.
Tovább kérdém: unja magát?
»Dehogy,
miért? - hiszen látok!
»Megszoktam már, megszerettem
»Úgy
a hogy van, a világot.«
Hogy ha láttam, észrevettem:
Szenvedése
kínzóbb, nagyobb,
Csak azt mondta: majd elmúlik,
Jó az Isten,
ád jobb napot.
Vigaszt vinni jártam hozzá,
Vigaszt
hoztam magam tőle,
Több kellett az én szívemnek,
Mint
az övének belőle.
Idegen föld halmát jártam,
Mikor
egyszer hírét vettem,
Hogy az asszonyt eltemették,
Kit oly
nagyon megszerettem.
»Jól járt szegény!« - mondták
többen,
De én tudtam ott is, távol,
Hogy egy csendes, majdnem
boldog
Élet múlt ki a világból.
Sírját most is a napsugár
Arany
fénynyel hintegeti,
A mig itt élt e világon,
Jól esett a
napfény neki.
Kis homokos sírdomb felett,
A perje
közt, hangyák járnak
Olyan sokszor nézegette,
Megbámulta a
hangyákat.
Ákáczhajtás vékony galyán
Énekelnek a
madarak,
De sokszor is elhallgatta,
Szerette a madarakat.
És ő maga? ki oly csendes
Türelmes
volt életében,
Még csendesebb, türelmesbb lett,
Nyugszik,
pihen némán, szépen.
Művész! kinek kegyetlen sors
haragja
már
bölcsőjében homlokára véste:
Hogy élte kín legyen, zavart az
álma,
és átkos,
átkos minden szívverése.
Mért jársz e földön árván,
számkivetve?
ha
nincs egy hely, hol lehajthasd fejed'.
Ha más csillag
hazád, itt mit keresnél?
kortársad
megkövez s majd elfeled.
A jobb szívű elnézőbb tán
erántad,
»szegény
bolond«, szánó mosolylyal mondja,
Hajlik feléd, de rá nem
ér - az élet
már
elsodorta tőled - más a gondja.
Az idegen csak réműlettel
szemlél,
s mert
meg nem érti köves útadat,
Ki szívedhez legközelebb,
legdrágább,
egyenként
lassan mind, mind elszakad.
Minden örömvirága életednek
idő
előtt fonnyadva hull a földre,
Körülted porladozva omlik
össze
elmúlt
reménység száraz, hervadt zöldje.
Más szenvedő találhat
boldogságot, -
de
nem változhat a te életed,
Mert földi vágyak elhaltak
szívedben
s az
eszményképet el nem érheted.
Mért vállalád magadra e
keresztet?
mért
bűnhödöl, ha nincs kiválóbb vétked,
Mint eszményképed? - rántsd
le, dobd a sárba -
örvendj,
vigadj s tán boldog lesz még élted.
Keress pénzt, gazdagságot
minden áron,
mert
pénz előtt meghajlik a tömeg,
E bálványért elnézik,
megbocsájtják
lángelméd,
sugárzó eszményidet.
Csak egy szíved van, benne
szenvedése
egy
nemzedéknek hogy találna helyet?
Miért viselnéd mások bűnét,
átkát,
saját
fájdalmad, élted kínja mellett?
Miért nem örvendhetnél ifjú
szívvel?
nézd a
tavaszt, hát néked nem virít?
Ne fürkészd lényegét,
mulandóságát,
szídd
illatát, élvezd gyümölcseit.
Nem - Isten átkozott boldog
követje,
számodra
nincsen földi értelemben
Sem boldogság, sem nyugalom, sem
béke,
szerelmet
nem találhatsz földi szemben,
De néha egy percz őrült
boldogsága
megváltja
kíntól terhes éltedet.
Menj! - hisz' számodra nincsen
visszatérés,
nincs
választás - kövesd eszményedet! -
Szárnynyal jött a világra.
Már kis
gyerek korába'
A csillagokra vágyott,
Nem tudta földi
szemmel nézni a világot.
Szelid, jó volt a szíve,
Az arcza
ifjú, szép,
A bogárnak sem ártott,
S őt mégis folyton, folyton
üldözék.
Szülője, mig tehette,
Két szárnyát
rejtegette
Kiváncsi szem előtt,
Vállára húzta hányszor szép
kis leánykájának
Az óvó keszkenőt.
Takarta - mindhiába -
Csak
folyton nőtt a szárnya,
S a félénk gyermeket
Kerülte mindig a
gyermeksereg.
Egy kis társnője éppen
Kezét tartá
kezében,
Csókolta ajkait:
»Mi szép vagy, jó vagy,
édes!«
Egyszer csak félelemmel ijedve felsivít:
»Oh
a boldogtalan,
»Nézzétek, hiszen néki szárnya van!«
Egy másszor a leányzó
Hajlik beteg
felé,
Ki láz-forró párnáin
Nyugtát nem lelheté,
A lány
ajkához tartja
A hűtő poharat,
A beteg nyúl utána - de őrült
rémülettel
Szívéből ily sóhaj fakad:
»Távozz,
boldogtalan!
»Segítség! hiszen ennek szárnya van!«
Szeretett végre ő is,
Mint más ifjú
leány,
Csak hogy szerelme hívebb.
És tisztább volt talán.
Az
ifjú, hogy meglátta,
Igézőnek találta,
Karját tárta
felé,
Örült, hogy eszményképét végre fellelé.
De im, egy jó
barátja
Suttogva mén utána:
»Nézd csak,
boldogtalan,
»Imádottadnak két nagy szárnya van!«
Nem volt már maradása,
Pusztába'
lőn lakása,
Elúnta a világot,
Csak nyugalomra vágyott,
S
kit Isten, ember, elhagyott,
Ápolta a beteg fát, virágot,
állatot.
Mit nem lelt a világba',
Itt elhagyott
magányba',
Önként hajlott felé
A szeretet, a hála
sebirtó balzsamával
Lágyan körül vevé.
És bár a környék
népe
Mindig rettegte, félte,
Sok eltévedt szegény
Éledt
fel, háza, szíve melegén.
De fáradt árva lelke
Nyugalmat nem
talált,
Kereste - mindhiába -
A teljes boldogságot vagy
társát, a halált.
Egyszer - miért? - ki tudja,
Magányos
vándor-útja
Város felé vezet.
De mit jelent a téren e
gyűlekezet?
Felzúg a hangya-fészek:
»Jön a boszorkány,
nézzed!
»Hamar égessük el!
»Mert városunkra jötte
szörnyű jel.«
Már készen áll a máglya,
Piros,
csavargó lángja
Kék füst közzé vegyül,
Sűrűbb a füst - a
széles téren elterül.
Elégtek már a szárnyak,
Testéből a
leánynak,
Minden mi felmarad:
Marék hamu s egy szirkós égett
csontdarab.
Egy útas arra térve,
Kérdé: mi volt a
vétke?
Mért égettétek el?
A kiváncsi utasnak ezerhangú
üvöltő
Nagy néptömeg felel:
»Megérdemlé - éltén kiváló
szörnyű folt:
»Hisz' szárnya volt!« -
Az orvosok kimondták már, hogy nem
lehet
Foltozni ezt a szálszakadt, nyűtt életet.
Mákony
vegyiték, gyógyszerek, kis asztalon -
Egy pókháló-befonta légy
zúg a falon,
Külömben a homályosult füledt szobát
Idegfeszitő
csönd zaja zsibogja át.
Érezhetőn hull' csöppenként a
pillanat
Idő medrébe - hallhatón folyik, halad.
Merev csöndben, az ágy mellett egy nő
virraszt.
Kifáradt. - Szíve nem kíván többé vigaszt
Csak vár,
csak vár türelmesen: mást mit tehet?
Hisz tudja jól, itt változás
csak egy lehet.
Az ajtó nyílik, nesztelen, vigyázva lép
Az
ágy felé egy ifjú lány, friss, szende, szép.
Egy perczre csak a
résen át beszállt vele
A külvilág fénysugara, élet lehe.
Zárul
az ajtó, jő a lány - elnyelte már
Alakját, hangját egyaránt a
csönd s homály.
Hajlik egy másik árny-alak a nő felé:
Az
orvos. Szól: »Pár csöppet még tehet belé
A gyógyszerből«,
- s feléje tart egy poharat
Majd újra csend - a nap leszáll, a
percz halad.
Most hirtelen nagy változás - a nő remeg,
Egy
pillanat csak - s már »halott« lett a »beteg«
Megnyúló
arczát hamvas árny teríti le,
A takaróra visszahull hideg keze.
Köztük volt, még egy percz előtt, itten,
közel.
Elszállt, eltünt. - Hol, merre van? - nincs semmi
jel.
Mint hosszan nézett tárgyról a visszfény kihat,
Még
láthatják az alakot, vonásokat.
De ő maga, ki volt, ki élt,
eltüne már
Hanyatlik egy mélység felé, hol nincs határ
Csak
némább még a csend s homály. A pillanat
Az élők s a halott felett
- halad, halad.
Az ajtót nyitják, felrántják az
ablakot,
Beengedik a rég kizárt zajt és napot.
Sirás, beszéd -
betódul mind a szolganép,
Hangos léptök kopog, tolong: ki jő
elébb?
A bútrokat rendezgetik. Parancsot ád
Egy főbb cseléd;
jól hallani harsány szavát.
A temetés hogy szép legyen, ez
fődolog,
Ő elmúlt már, - de a világ tovább forog:
Bámul,
zokog, majd nyugtot lel zajong, feled,
S az élet árja összecsap a
holt felett.
»Tudjátok már? Bertát Iván
megkérte.
»Lám szíve vágyát végre im elérte!
»Ki
hitte volna, annyi év múltára
»Hogy ily szerencse vár még e
leányra?
»Milyen boldog
lehet!«
A
szót így kapja
Egymástól ismerős- s rokonság hadja.
És a
boldog menyasszony? - Ajakán
Fáradt mosoly - miért oly
halavány?
Szereti a fiút - szerette régen,
Mikor a nap is
fényesebb volt az égen.
Lány-szerelem! mi szenvedélyes
lángja!
Mert füst sohasem vegyül a tiszta lángba.
Csak illat,
dal, virágokból van szőve:
Egy napsugár viruló rózsatőre.
Elömlő
fény reszket minden virágon,
Minden harmatcsöpp egy-egy édes
álom.
Madárdal, jázmin-illat száll a légbe,
Mosoly- s
imádsággal vegyest az égre.
Királynő lett a lány, álmodva
jár,
Övé minden virág, minden sugár.
Oly szép, oly jó, oly
szent volt: szeretett
Míg egyszer -
A
tavasznak vége lett,
Elfonnyadt a virág, a nap lehült
Az élet
elborúlt, lecsendesült.
Az ifjú a tavasz mulását nézte
De meg
nem érté, nem is vette észre.
És most, eszébe jött, sok év
után:
Mi szép, mi jó, mi kedves e leány!
Tán öntudatlanul
szivébe vágott
E kérdés: mért hervadnak a virágok?
Vagy a
letünő elmúló nap fénye
Varázslatos kéjt hintett két
szemére.
Lelkére szállott sovárgó igézet
Hogy elsodorta tőle
már a végzet
Mi az övé volt teljes - édesen.
Hogy elborúlt, homályos-kétesen,
Most
már kereste a kedves szemet.
De a leányt csak nem érthette
meg.
»Hiszen szeret!« - gondolta, és kezét
Megkérte
- nem volt köztük sok beszéd.
Örömragyogva áldták a szülők
A
boldogító, gazdag, drága
vőt.
..................................................
Sok
csillogó kitárt ablaknak fénye
Világít a sötétkék távol
éjbe.
Zenehullámmal egyesül a fény,
Úgy ömlik szét a fák
levélzetén.
Ráhull a sűrűlombú kerti fákra
Belevegyül virágok
illatába.
Az ablakfény az égig száll talán
A csillagok
lenyújtott sugarán?
És a zene hullámzik közel-távol,
A mint
lefoszlik hegedűk húrjáról.
Bokrok sűrűjén dallam egyes
szála
Most fenn akad, mintha pihenni szállna,
Az esti szellő
hordja szerte-szét
A fényt s az édes mélabús zenét.
A házban
bent nászünnepély vigalma
Pezsdül fel hangos szóba',
tánczba', dalba',
De holnap esküvő,
-
Beállt
a csend,
A dal, a táncz, a násznép elpihent.
A víg, a mámorító
est után
Boldog menyasszonyt védi a magány.
Mi véste
homlokára e redőt?
Mély csend. - Utolsó éj a nász előtt!
Most
felsohajt a lány: »Én Istenem
»Csak azt tudhatnám,
hogy nem vétkezem.
»Hisz' vőlegényem boldog
legalább,
»Neki elég, mit szívem mostan ád.
»Elég!
- de hogy ha gazdagabb vagyok,
»Hogy ha szerelmem hőbb,
valóbb, nagyobb -
»Nagyobb lehetne - mért is tudja
meg?
»Hisz' hű vagyok, szívem mást nem
szeret.
»Oly hű vagyok, és mégis - megcsalom.
»Megöl
a kín, a lassú fájdalom.
»De mért? - hogy egyszer máskép
láttam őt,
»Mért keserítné ez az esküvőt?«
Gondolkozik,
de nem lel semmi véget,
A gondolat zavart, úgy fáj, úgy éget.
S
most asztaláról felvesz' játékképen
Egy kis hegyes tőrt -
ott marad kezében -
A penge vékony, hajszál-finom éle:
»Hátha a kérdést megoldhatnám
véle?
»Megszűnne minden kétely, tévedés.« -
Az üteren lassul az érvérés:
Egy
keskeny vékony csík pirosló rése
A puha fehér bőr sejtjébe
vésve.
.......................................................
Elszállt
a földről a halvány leány
Szép harmatos nap kora hajnalán.
A
háznál vége minden nászörömnek.
Vendégek most temetkezésre
jönnek.
Álmodni jártam zöld erdőbe
Virágzománczos
szép mezőre:
Pelyhes fűszál, harangvirág, -
Érzem a fenyves
illatát.
Gyantás illathullám a légbe',
Aranyba szőtt a
mennybolt kékje.
Vendége van minden virágnak,
Kelyhökbe tarka
pillék szállnak,
Szárnyuk lágy, bársonyos röptével
Harmatcsepp
gyöngyét szórják széjjel.
Hosszú fűszálak inganak,
Ösvényt
nyit egy görnyedt alak
Füvek barnás-zöld tengerébe.
Majd
elrepül a tünde fénybe,
Ruhája rongy, megtépett lába,
Szemén
titkos varázslat átka,
Arczára mély redőkbe vésve
Egy élet
vétke, szenvedése.
Ősz hajzata repül a széllel,
Üldött
vadállatként néz széjjel,
Ijesztő rút minden vonása,
Nincsen
hajléka, nincsen társa,
Vagy czimborája tán a sátán?
Fonott kosár van görnyedt hátán,
Színes
kévékbe nagy kosárba,
Erdő s hegy harmatos virága,
Nagy
csillagok nyíló fehérje,
Vadszegfűk bíboros sötétje.
Sárgás
izzó nagy fürt alatt,
Halvány lilaszín árnyalat.
Erdő virága a
keret,
A dúlt, korhadt, vén arcz felett,
Színösszhang, bűbáj
tünde fátyla
Borúl kopott, zilált hajára.
Rongyos ruhája
minden ránczát
Napsugár szálak általjárják.
Egy ódon templom
kőfalán
Kivésett torzalak talán?
Ki tudja, van-e lelke,
szíve?
Borzalmas szép alakja, színe.
Ezer sugárral fényli be
A
borzalom költészete.
Felém jön, szemben áll velem.
Hol, merre
jár? megkérdezem.
Felel: »Rabló fiamnál háltam,
Útközben
virágot találtam,
Majd a kastélyba felviszem,
Örülni fognak,
úgy hiszem.«
Nevet rám: »Pár krajczár az ára,
»Mi
jó lesz este pálinkára!
»Csak én tudom, én
ösmerem,
»Legszebb virág, hogy hol terem.
»Emeztet
itt magamnak szedtem,
»Mert kék színét mindig
szerettem.«
Keres kosárja fenekén,
S egy kis bokrétát
nyújt felém
Kék encziánból: - »Fogja hát!«
Többé sohsem hallám szavát.
Egy ól volt csak dermesztő télbe'
A
kóbor asszony menedéke.
Beteg volt - megfagyott talán?
Három
királyok hajnalán.
Nem kérdé senki, hogy mi lelte?
Nyugodni
szállt, ha volt is lelke.
Az erdőn ismét itt a nyár,
Harmatdísz-
s színpompába' jár.
De mintha százezer virága,
Egy
megkésett alakra várna.
Tegnap tél volt - csak egy éj telt bele
S
eljött a nyár lankasztó melege,
Éjszak szele irányt
változtatott,
Délről hozá a langy fuvalatot.
A nagy város
megtelt már kora reggel
Hullámzó fénynyel, tikasztó
meleggel.
Ezer sugárral ömlik szét a fény
Házak falán, utczák
kövezetén.
Fogat sikamlik az aszfalt felett,
Lágyan
gördülnek a nagy kerekek,
A nap tüzében felcsillámlanak
A
mázos vékony küllő-sugarak.
Itt-ott megvillan a kocsi - belül
Egy
halvány arczú éltes férfi ül.
Sovány halántékán a haj
kopott,
Fáradt nagy szemmel nézi a napot:
Rokáz tanár, a
hírneves sebész,
Ki most a hintó ablakán kinéz,
Prémgallér van
felöltője felett -
Nem várta még e szörnyű meleget.
Egy-két
műtét a kórházban elébb,
Aztán csak el - falun üdébb a
lég,
Árnyas a lombos kert, szellős a ház,
Nő- s gyermekekkel
oda mén Rokáz.
Napfény özönlik zöld vidék felett,
Ezer
levélben kél a kikelet
Új ébredésre - fűbe, fába száll
Élet
hulláma, dalt zeng száz madár.
A bokrok alján illatos
havát
Terjeszti szét ezernyi gyöngyvirág,
Ezüstös nárczis,
kékes liliom
Virúl a sarjadzó zöld pázsiton,
Szórják a mámor
édes illatát,
Nehéz fürtű lilaszín orgonák.
Álomhozón zúg a
bogársereg,
Az illatos fényes zöld kert felett.
Oly szép e
kert, - valódi földi éden -
Vasárnap van, harangszó száll a
légben.
A hírneves tanár is ünnepel:
Kertjét
beteg népség árasztja el.
Vasárnap, ezt jó szíve így
kívánja:
Szegényeknek szolgál a tudománya.
Itt bíztat, majd
egy sebet vág fel ott,
Mig a betegsereg eltávozott,
S virági,
fái közt örvendve jár
Rokáz, a nagy, a hírneves tanár,
De most
a szép zöldséges kertbe néz
S boldog nyugalma indulatba
vész,
Mert hamvas-zöld palántjait belepte
Egy raj fehér
átlátszó szárnyú lepke.
Irtás-vágy ébred az orvos
szívében:
Pusztítni kell e lepkét mindenképen!
Kosárba szedik
a kertész-segédek
Parancsára a fehér szárnyú népet.
Nem állja
meg Rokáz, hogy ő csak nézze,
A pusztításban néki is lesz
része.
Hosszú, finom, szép ideges kezével,
A pilléket
egyenként nyomja széjjel.
Lecsípi körmével mindnek fejét,
Vonagló
szárnyukat úgy szórja szét.
Egy jó barátja, ki mellette mén,
Szól:
öld meg, mért kínlódjék így szegény!
De a tanár ismét
elégedett,
Mély csengő hangon lágyan felnevet:
Mindegy, hadd
el, annak már úgy is vége. -
Illathullám, gyönyör, napfény a
légbe'.
S a napvilágba kísértetként szállnak
Halk röptű,
tépett, fehér lepkeszárnyak.
(Soyez doux pour tous les êtres.)
Cazalis.
Rászáll a nap sugárja
Sok ártatlan
virágra,
Mi harmat hullt az éjjel
Ragyogva ömlik
széjjel
Bársony-lágy zöld mohán.
Tündöklik erdő széle
Harmat
sugáros fénybe
Vasárnap hajnalán.
Az égről visszavetve,
Levélzetén
feledve,
Kelyhén minden virágnak
Átlátszó kékes
árnyak
Aranysugár között
Pókháló-könyű
leple
Szivárvány-gyöngyöt szedve,
Harmatba öltözött.
Gyönyör, nyugalmas béke,
A földön és a
légbe.
Örömre hí a reggel
Nyíló virágszemekkel
Felébredt
életet
Pihenni zöld magányba,'
Napsugaras világba'
Mi
édes élvezet?
De im, egy ingó ágon
Ijesztő éjji
álom!
A napsugárba tévedt,
Rémteljes szörnyű képet
Napfény
sem mossa el?
Viruló életárba'
Halál sötétlő
árnya,
Enyészet-küldte jel:
Vadrózsa nyíló bokra -
Megölt kigyó
rádobva.
Megingó hosszú teste
Erőtlen, összeesve.
A
szétzúzott fejen
Aludt vér nyúló szála
Lesiklik a
virágra
Piroslón, fényesen.
Kigyó, pokolnak társa:
Halálthozó
marásra,
Bűneért fel nem oldták
Megölték, eltiporták
A
gondos emberek.
Hüvelye árnyékképen
Illathullámú légben
Inogva
tévelyeg.
Egy árny csúszott a fénybe
Halál
lehelletére.
Aranyporos szemével
Nyugalmasan néz széjjel
Sok
ártatlan virág.
Ki látna szörnyű dolgot?
Tovább forog a
boldog,
Életteljes világ!
Világító, párás a kora reggel
Fényes
napsugár küzd a fellegekkel.
Zöld, hosszú selymes füvek
hajlanak
Szivárványszínű harmatcsepp alatt.
Az illatos, friss
földön tova széled
Álomból ébredő, mosolygó élet.
De im, - a
házak lassan nyilanak,
Kilép belőlük egy, - két, - száz
alak.
Remélkedik mind, áhitja a czélt;
Mi czélt? hogy ismét
egy új napra ért?
Mit ér örömtelen, fanyar remény,
Ha zöld
hajtás nincs aszszott gyökerén?
Borúlni kezd - hogy nyílik mind a
ház.
És minden egyes arczon ott a láz,
A kérdés ott van
mindegyik szemén:
»Uram, teremtőm, mért csak éppen én?
»Oh
mért csak én, csak éppen én vagyok
»E szép viruló földön
elhagyott'?«
És járnak-kelnek, mosolyognak
egymásra,
Csak hogy a többi fájdalmát ne lássa,
Mind külön
úton, külön czél után.
A czél az est, vagy a holnap talán?
És
minden, minden egyes fej felett
Egy nagy nehéz sötét kereszt
lebeg.
Homályosulni kezd a nap világa
Homályt vet rá a sok
keresztnek árnya.
Csak az erdőt járom,
Soha sem lesz
párom,
Falu közelében
Nincsen maradásom.
Mint az üldött farkas,
Fázva, szomjan,
éhen,
Tekergek, csavargok
Idegen vidéken.
Csak magam kerestem,
Hogy hibába
estem,
Veszendőbe indult
Azért lelkem-testem.
Nehéz volt a balta,
Csiszolt volt az
éle,
Mért került épp' akkor
A kezem ügyébe?
Mért nevetett másra? -
Szeme
ragyogása
Hűtlen galambomnak
Életem romlása.
Most már mit tehetek?
Vissza nem
mehetek,
Igaz ember többé
Soha sem lehetek.
Oda becsületem,
»Gyilkos«
lett a nevem,
Legyen hát a névhez
Méltó az életem. -
Gyertyaláng fényleti
A csárda
ablakot,
Nem ösmer ott senki,
Ha bekopogtatok.
Hogy ha ösmernének,
Úgy is
szeretnének,
Magamfajták ottan
Gyakori vendégek.
Csaplárlány ajakán
Kínálja a
mézet,
Édes csókja, bora
Felejteni késztet.
Ide no hát véle,
Ha nagyon kínálod.
-
Jaj, siessen kelmed,
Jönnek a zsandárok. -
Ez sem lehet párom,
Csak az erdőt
járom,
Sivár életemnek
Sivár végét várom.
Értékes képek, szobrok
és
rézmetszetek,
Selyem
párnák, lágy félszinek -
ez
a keret.
Nemes arczélű ifjú,
ki
itten
pihen,
Vidámulást keres talán
emlékiben?
Átlátszó keskeny
homlokán
a
kék erek,
S lágy-pelyhű ajka jelzi,
hogy
még
csak gyerek.
De mély szemén derengő,
bús
nagy
gondolat
Láttatja, hogy ez ifjú
élt,
hosszan,
sokat.
Fáradtak
mozdulatjai,
fáradt
szemek,
Mindent megúnt, mert mindent
már
átérezett.
A verseny-naptár
lapjait
forgatja
még,
De felsohajt: mit bánom én. -
Jóságos
ég
Hogy érdekeltek egykor
e
szép
paripák!
Fogadtam még ma is, mert
ez
izgalmat
ád.
Majd nézi a nagy
műbecsű
szép
képeket,
De gúnyos ajka hirtelen
nagyot
nevet:
Ez is csak, mint a többi,
mind
szép
buborék.
Agyam, szívem uj érdeket
hol
lelne még?
Elmém fásult, lelkem
sivár,
megmérgezett
A
fájdalom, a gondolat,
az
élvezet. -
Egy keskeny fénykép ott
hever
kis
asztalán:
Szelid arczú, tekintetű
bájos
leány.
Ezt nézi most az ifjú
és
el-elmereng:
Te
még szeretsz, szánsz engemet,
te
szép, te szent!
Egy csók csak, tiszta ajkadon!
-
nem
- nem lehet! -
Koldus - ki mint én,
ösmeri
az
életet.
Érzelmekben koldus
vagyok,
pénzben
szegény,
Már holnap széjjelfoszlik itt
e
pompa, fény.
És nékem semmim nem
marad,
csak
a tudat:
Hogy én magam, én rendezém
így
sorsomat.
De ha a holnap veszve
van,
éljünk
ma még,
Hajótörésem romja csak,
de
épp' elég.
S az ifjú, kinek semmi
már
nem
hozhat írt,
Egy száraz tánczosnénak
küld
gyémánt
- zafírt.
Suhog a legyező kezében,
Arczába'
láng, szemébe' tűz,
Titkos varázs tekintetében,
Mely
visszacsal, majd távol űz.
Körülte délszaki növényzet,
Bibor,
selyem, lágy fátyolok,
Miről csak eddig művész-képzet
Fény- s
színösszhangban álmodott.
Hajéke, öltözéke fodra,
Mind egy
kiválló műremek,
A tolldísz, mely vállára dobva
Fehér keblén
piheg, remeg.
Tudatos minden mozdulása,
Egy drága
műremek maga.
Kiszámított, kimért varázsa,
Mosolya, lágy
csengő szava.
Hármas hullám vegyül a légbe,
Az
illatár, a fény s zene,
Bódító mind, magába véve,
Hát
egybeolvadt lényege!
Ringó, keringő dallamára
Szép hölgy
tánczos karján lebeg,
Nagy élvezetnek mámorába'
Büszkék,
miként az istenek.
A férfi most felébe hajlik:
»Szeretlek
én szerelmesem!«
Az asszony szívén átnyilallik
Egy
kérdés fájón, édesen:
»Elérném hát a boldogságot,
»Mely
több mint mámor s bár mi más?
»Szerelmünknek mi vetne
gátot?« -
Izgatja ez a vallomás.
Rezdül egy húr a nő szívében, -
De
győz a percznyi élvezet,
S a férfi remegő kezében
Tart most
egy szép hideg kezet.
Már mások hajlanak feléje,
Tudatják
véle, hogy mi szép,
Elmúlt az érzelemnek kéjje -
De hát mért
is nem szólt elébb!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A bálkirálynő otthonába'
Gyöngy-
s ékszerét leoldja mind,
Széles csiszolt tükör-lapjára
Hosszan,
fájdalmasan tekint.
Magam vagyok - máskép lehetne,
Nem
vétkem és nem érdemem,
Hogy szívem, bármiként tehetne -
A
boldogságra képtelen.
Jön a tavasz, már nyílnak a
virágok,
Hiába zárják ki a külvilágot,
Az egyenes, meszelt
kőfal felett
Beözönlik az egész kikelet.
Az élet nedve száll
fel fűbe, fába,
Ébred a melegülő föld porába'.
Elterjed
légben, vízben, közel, távol,
Föllebbent már a szürke téli
fátyol.
Mély árnyú, bársony-zöld lesz a vetés,
Hamvas
színekben jő az ébredés.
Megnedvesülő ágán száraz fának
Hány
árnyalatja rózsaszín-lilának!
Hangyák mozdulnak, egyes méh
repül
Még itten is e kőfalon belül.
S amott tovább a nyíló résen át
Látom
a város nyüzsgő távolát.
Ébrednek mind az első napsugárra,
E
tenger-élet!
érzem
- mind hiába!
Télen jobb volt.
A
feszület előtt
Imádtam a megváltó szenvedőt.
A tágas templom jéghideg kövén
Elnémult,
megfagyott vágy és remény.
De most! -
mindegy
- magam kerestem így.
Egy szó köt csak, de e szó égi
frigy.
Szívemben a sok bennfúlt szeretet
Régen megmérgezé az
életet.
Szavam hideg volt, bár égett szívem,
Nem értett és nem
kedvelt senki sem.
Ha hallám kis testvérim víg dalát,
Gyöngédség
áhitatja rezge át,
De csak hogy el ne áruljam magam',
Gúnyos,
hideg lett nézésem, szavam.
Szelíd szó mindig ajkamon
fagyott,
Éreztem, tudtam, hogy magam vagyok.
Elhagytam
tűzhelyet, rokont, családot,
Beteg szívem vak szenvedélylyel
vágyott
Egy istenibb, hőbb szeretet után -
És mostan itt
körülvesz - a magány.
Álomlátó dél, áhítat órája
Erdő mélyén
hányszor meglestelek!
Midőn a földre újra vissza szállnak
Az
elfelejtett régi istenek.
Éjfélnél csöndesebb a déli óra:
Vad
elpihent már erdő hüs ölén,
Nesz nélkül, halkan, némán
terjed-árad
A mámorító tünde déli fény.
Illathullám merül a fényhabokba,
Csönd-,
illat-, s fényben áll a rengeteg,
Virágok ezrén, fák sűrűjén
által
Özönlik szét a fényes nagy meleg.
Fűszál ha intve, hajladozva bólint,
Ha
bársonypille légi útra kél,
Csak annyi hangja van
mozdulatának,
Mint árnyéknak, mely holdfénynyel beszél.
A nagy Pán al'sza csöndes déli
álmát
Virágarczú nymfák veszik körül,
Mosolygva őrzik bűvös
fuvoláját,
Mig ő a selymes fűben elterül.
Egyik pirosló ajkához emelte
A bűvös
hangszert - de csak újra csend -
Az ajk mosolyg tovább, a
hangszer néma:
»Urunk a nagy Pán alszik, álma szent.«
Hűs borzalom vegyül a déli légbe.
Távol
morajként; meg nem fogható
Hangzűrzavart hoz az iramló
szellő,
Szemét kinyitja a nagy álmodó.
Most álma megvalósul: ím előtte
Mi
szép e földön művész szívben élt,
Mi küzködő lelkekben, vigaszt
osztva
Mint eszménykép irgalmasan beszélt.
Mind, mind eljő hozzá, mellette áll
már
Bölcsesség s szépség istenasszonya,
Üdvöt lehellő csöndes
fuvalomtól
Megrendül a nagy erdő távola.
Egy sugárzóbb, magasztosabb jelenség
Áll
kivül még a bűbájos körön
Szelíd hangon szól az ember
szívéhez:
»Tied a föld, a boldogság, öröm.
»A földnek édes tiszta
boldogságát
»Nyújtják feléd ez isteni kezek,
»Hogy
boldogságtok égig felhatoljon,
»Én, megváltótok, még többet
teszek.
»Nektek adom, - hogy szivetek
megértse
»A mindenségnek örök Istenét, -
»Viruló
édes földi boldogsághoz
»A szánalom s lemondás gyönyörét.«
Szól, s elmerengve nagy szelíd
szemével
Jóságosan néz a nagy Pán felé,
Ki fuvoláján, reszkető
örömben
Erdő legszebb dalát most fellelé.
Testvéri csókként lágyan olvad össze
A
Megváltó s nagy Pán tekintete.
A dallam hangzik - elvonul az
erdőn
A láthatatlan Isten szelleme. -
Imádkozom Hozzád erő, elme, élet -
Teljes
életemben csak kereslek Téged.
Szívem forró vágya, hivatása itt
lent:
Emelkedni, szállni. - Keresem az Istent!
Gyönge Te előtted az erény, a
vétek.
Külömböző módon tisztelnek a népek:
A láthatatlanban -
szemlátható képen.
Neveznek százezer külömböző néven,
Egyik
tulajdonod más felébe teszik,
Egyiket tagadják, másikat
felveszik.
Minden szó lényeged csak egy csekély része,
- Az
egy, osztatlan fényt földi szem hogy nézze? -
Kereslek, kereslek, természet
ölében,
Emberi elmében, emberek szívében,
A nagy végtelenség
titokteljes fátylán
Érezlek keresztül - Te utánad vágyván.
Néha lényegednek kivillanó fénye
Égő
tüzet gerjeszt szívem közepébe',
Képesíti szívem minden
nagyra, jóra,
- Elhamvad a szikra, elmúlik az óra. -
Hitnek,
szeretetnek, reménységnek vége,
Körültem az űrnek hideg
sötétsége.
Mig belőle újra bizodalom támad.
Élek,
élek! hiszen: vágyódom utánad!
Újra csak kereslek templomban és
mezőn,
Emberi lakásban, elhagyott hegytetőn.
Eszmény,
világosság! hol lellek meg Téged?
Keresem az egy nagy, örök Istenséget!
A nagy Pán jó, sípjával hí
örömre
Virágot, fűt, fát, embert, állatot,
Piros rózsát szór -
hinti életünkbe
A dalt, a fényt, az édes illatot.
És jó Urunk, az áldott Jézus Krisztus,
Ki
nemessé tevé az életet,
Ki égi szeretetnek
balzsamával
Meggyógyítá a szenvedéseket.
Szerelme láng, szánalma tiszta
csillag,
Igéje hamvas liliomlevél,
Megérti minden szenvedő e
földön,
Kicsinyhez, nagyhoz egyformán beszél.
És Buddha jó, bánat s öröm
helyébe
Nyugalmat nyújt engesztelés gyanánt,
Nemlét
fátylát kegyelmesen borítja
Ürömre, fájdalomra egyaránt.
Magam vagyok! E földön nincs velem
rokon,
Vigyen bár útam tüskén, vagy virágokon.
Szerelmi
csillag én felém sohsem ragyog. -
Magam vagyok!
Magam vagyok! Egykor pedig tudott
szívem
Szeretni forrón, lángolón, tisztán, híven.
Rajongó
álom, ifjú kép - mind elhagyott -
Magam vagyok!
Ha fáj az élet, fáj a szív, jó - tűrni
kell -
Öröm- vagy búról arczomon nincs semmi jel.
Csendes
nyugodt lesz a folyam, ha béfagyott -
Magam vagyok!
Nem tudhatom, nem kérdezem: mi az
oka,
Panaszra meg nem nyilott még ajkam soha.
Szivem így, ha
nem boldogabb, - tisztább, nagyobb,
Magam vagyok!
A szerelem csak egyesé, de
szeretet
Mindenkié. - Szeretem a természetet,
Az embert is, ha
szenvedő, - ha elhagyott, -
Magam vagyok!
Egy fájó büszke szó kisér völgyön,
hegyen,
E szó hangzik keresztül a természeten:
Magam, ha élek,
és magam, ha meghalok. -
Magam vagyok!
De régen is nem láttalak,
Te tünde égi
szép alak:
Küzdő, halandó életén
Felcsillanó édes remény!
Midőn a percz megáll veled
Már nem
remény, öröm neved,
Egy láz, egy mámor, - semmi
más.
Egy felvirúló hervadás.
Egy nyiló-hulló szép virág,
Mit csak a
percz kegyelme ád.
A bimbó, még fakadni kész, -
Virága már a
porba vész.
Nem változó bár lényeged, -
- Elmúlt a
percz, - elszáll veled,
Hová? ki tudja hol hazád?
Mi más alak
borúl reád?
Jöjj vissza, jöjj! tekints
felém!
Terjeszsz fényt éltem bús egén,
Ha perczre bár, csak
lássalak:
Szép, boldogító pillanat!
Hí az élet, csalogatnak
Szép virágok,
tarka képek,
Mind hiába, - kapzsi kézzel
Rózsa helyett tövist
tépek.
Nincs, mi többé felriaszszon,
Szívem fáradt, tettre,
vágyra,
Csak sötétebb lesz az alkony, -
Késő már a
boldogságra.
Csábítón szól a reménység:
»Ha
fukar volt jóban élted,
Megjöhet még - majdan - egykor,
Legszebb
perczét még nem élted.
Vagy ki tudja, már közelbe?
A reménynek
nincs határa.« -
De mi haszna, hogy ha késő,
Késő már a
boldogságra.
A sors hozza most elémbe
Szívem forró,
büszke vágyát,
Melyért egykor odadobtam
Életem legszebb
virágát.
Önként hajlik im fölémbe
Csillogó nap fénysugárja
-
De ha késő, mindörökre
Késő már a boldogságra.
Egyszer volt, hol nem volt -
Mi van
szép a múltba?
Hogy vissza nem jöhet,
Hogy idejét múlta!
Egyszer volt egy virág, -
Elmúlt a
tavasza,
Nem viríthat többé
Idegen tavaszra.
Volt egy fehér felhő
Odafenn az
égen,
Fuvalom elkapta,
Széjjelmosta régen.
Volt egyszer egy sugár,
Széjjel áradt
fénye,
Örök, határtalan,
Nagy végtelenségbe.
Soha többé azt az
Egy sugárt
nem látod,
Hiába keresnéd
Azt az egy virágot.
Egyetlen egy út van,
A mely hozzá
vezet:
Hamvas, ködös, édes,
Fájó emlékezet!
Ködpárák hullám-fátyolán
keresztül
Napsugár szivárványos fénye rezdül
Hajnal friss
szellő hordja szerteszét
Vad menták illatos lehelletét.
Zöld pázsitot kiszínezé a reggel
Ezernyi
fénylő, csilló harmatcseppel.
Fű fűszálhoz símúl
szerelmesen,
Ezer madárhang suttog édesen.
Erő, életvágy száll a mindenségbe,
Az
örök élet, melynek nincsen vége.
A reggel üdesége
megkapott,
Megérzem azt a legelső napot.
Mikor a tiszta napfényes világba'
Nem
létezék még salak vétke, átka.
Nincs már betegség, halál, vétek,
átok,
Áldást lehelnek harmatos virágok.
Még nem foszlott le ébredő világról,
A
hajnal-tiszta hamvas szüzi fátyol.
Lángsugarakban ömlik e
világra,
Mindent-teremtő szeretet világa.
Úgy érzem, mintha én lennék e
fénybe'
Föld első öntudatra ébredt lénye,
Minden virág
mosoly'gva int felém,
Ez ifjú szép világ mind az enyém.
Enyém, enyém! mert összefűz az élet,
Nagy
mindenség, hisz' egy vagyok tevéled!
Egy perczre im a
végtelenbe látok,
Szerelmem átölelte a világot!
Miért kisértesz ősi kérdés:
Miért az
élet oly nehéz?
Mosoly miért repül az ajkra,
Ha végre is csak
könybe vész.
Madárdallal mért csal virágot
Föld
felszínére kikelet,
Ha már ott leng enyészet hamva
A fakadó
bimbó felett?
Szívünket mért, oh mért ámítja
A hit,
remény s a szerelem,
Ha múló minden érzeményünk,
Csak
szenvedésünk végtelen?
Mi tart körülölelve
E földön
idelenn?
Mi lényemnek hazája?:
Magányos végtelen.
Aztán tovább szövődik
A rejtélyes
talány:
Mi van ott fenn az égben!
A végtelen magány!
Szólsz most hozzám, meghallgatom szép
szavad,
De virág már soha többé nem fakad,
Fel nem virúl a
szívemben szavadra,
Késő, késő, hagyjál inkább magamra.
Ezer piros rózsa nyílott az ágon,
Harmat
fénylett a liliom-virágon,
Vihar tépte, leszedte a
levelet,
Virágtalan a szív, mely már nem szeret.
Nem nézted a neked nyíló virágot,
Csak
jártad a nagy idegen világot,
Idegen lett szavad, meg se
hallanám,
Ilyen késő minek is szólsz te hozzám?
Csendes sötét éjjel, meglepett egy
álom,
Idegen az élet - holtak után vágyom.
Barátok, rokonok
voltak körülettem,
Éltem javát velök de rég'
eltemettem.
Csendes sötét éjjel vissza-visszajárnak
Emlékek,
visszhangok, ködbe olvadt árnyak.
Virágos kertekbe hívnak,
csalogatnak,
Mennék - de már késő - úgy is vége annak.
Egyedül,
egyedül kell a pusztát járnom,
Nem tehetek róla, hisz' nem
választásom.
Azt hiszitek, hogy nem szívesebben
lennék
Élet-asztalánál vígadozó vendég?
Mint így, a sötétben,
tágra nyitott szemmel
Nézni, miként szenved féreg, állat,
ember.
Segédkező kézzel hajlanék hozzájuk,
Visszataszít
szemök, visszariaszt szájuk.
Néma kérés szállong mindegyik
szeméből:
»Kimélj meg legalább szánalom terhétől!«
Behúnyom
szememet, inkább ne is lássam,
Mindhiába - örök, hozzám kötött
társam:
Saját szenvedésem, mások szenvedése.
Ezer tövis mélyed
minden szívverésbe.
Sötétség, pusztaság - ki segíthet
itten?
Könyörüljél rajtunk hatalmas nagy Isten!
Kék volt a láthatár, napos, világos,
Most
elborítá zord felhőtömeg,
Kavargó szélvész már arczomba vágja
A
sűrűn hulló esőcseppeket.
Ha szívem láthatára elhomályul,
Ha nem
várt bánat hő lelkemre tör,
Ha élet láza égő gondolattal,
Dúló
érzéssel kínoz és gyötör.
Egy kérésem van akkor is csak
hozzád,
Örök, hatalmas, rendíthetlen ég:
Gyáva panasz szavát
ne add ajkamra,
Ne nyomd szememre a kín bélyegét!
Küzdöttek mások is, elmúlt előlük
Vagy
így - vagy úgy, az ürömtelt kehely.
Ónsúly a fájdalom, ha itt,
jelenben,
Könnyű, ha múlté, mint a hópehely.
Szeretve lenni, szeretve,
megértve
Bánatban, ez a boldogok sora,
De szánva idegentől,
megalázva
Szánalmunkkal, csak ezt nem - ezt soha!
Nyár van! langy szellő hordja széjjel
A
mámorító illatot,
Fehér jázmin virága hull rám, -
A nyár
varázsa megkapott.
Lángszínben égő szegfűszálak,
Nap
csillog bíbor szirmokon,
Piros láng mellett fény-ezüstben
A
büszke halvány liliom.
Csodás-mesés hószín virágok
Hajlongó
száron inganak.
Szép nyár! midőn bágyadt örömben
A reggel is
már álmatag.
Madárdal is a tiszta légben
Csak
halkan lágyan tévedez,
Levélzizgés csak, suttogás csak, -
Az
élet boldog csöndje ez.
Az élet boldogsága ébred
Szívemben
is, megérezem:
Virúló föld nagy életével
Egy-oszthatatlan
életem.
Ezer dal ébred, kél szívemben,
A nyár
varázsa megkapott, -
Langy álmatag lég hordja széjjel
Az édes
jázmin-illatot.
Ha illatos nyár tova lebben,
Ősz
tisztje, hogy virágot szedjen,
Ki kérdi, a selymes mezőt
Hány
díszíté? - Később, előbb
Elhal mind, mind; majd jő a
tél,
Kegyetlen-jó, hideg, fehér.
Elnémul élet, gondolat
A
fehér szemfedél alatt.
S mit lázasan keresni véltünk,
Mit
vártunk, óhajtánk, reméltünk,
A boldogság, a nyugalom
Ki tudja
tán?....
Ott van a túlsó oldalon?
Elsárgult fák levélzetére
Hull híves
őszi permeteg,
Az est homálya ködbe olvadt, -
Szívem'
tavasz-vágy szállta meg.
Végig sivít az ősz fuvalma
Útszéli
száraz giz-gazon,
A lég hideg, kihalt a tájék -
S én
napsugárra szomjazom!
Először hogy ha elhagyott
Barátod,
kedvesed,
Sötét lesz élted, fénytelen
Szíved majd megreped.
Ha másodszor egy kedves lényt
Sors
tőled elragad,
Megkettőzött a fájdalom,
Mely lomhán rád
szakad.
Ha harmadízben búcsúzál
Még égetőbb a
seb,
A kín, mely lelked fogja át,
Még szörnyűbb, élesebb.
Mert már nem őrzöd vigaszul
Szentelt
emlékidet,
Hiszen tudod: - előbb-utóbb
Feledni fog szíved.
Szélnek bocsájtottam
A régi
szerelmet,
Új nem virágzott ki
Az »egy« »régi«
helyett.
Kifakad a bimbó
Első
napsugárra,
Ritkán van a szívnek
Másodvirágzása.
Sötét felhő vonul
El a fejem
felett,
Lelkemen is átfut
Sötét emlékezet.
Aztán napfény váltja -
De jó, hogy még
élek!
Múló a »szerelem«,
»Szeretet« az
élet!
Ezer csillag ragyog, fénylik
odafenn.
Csak az egyet soha többé nem lelem,
Régesrégen
szerettem egy csillagot,
Mikor is volt, hogy sugárja
Eget,
földet elhagyott?
Nem búsulok, nem nézek már
utánad,
Lelkemből is rég kifoszlott a bánat;
Magas égről
csillagfény száll szemembe -
Hulló csillag, csalfa sugár
Volt
a szívem szerelme.
»Harmat van még a virágon,
Hova
sietsz édes lányom?
Aludjál még - nincs az égbe
Csak a
hajnal-csillag fénye.«
»»Hajnalcsillag szebb a
napnál.
Édes anyám bocsáss, hagyjál!
Elsietek jó előre
Pihenni
a temetőbe!««
(Dallam: Elmegyek a kapud előtt.)
Tél van, hólepte szép fehér hideg
tél,
elmúlt a földről bűbáj,
szín és élet,
Csak csöndes álom - s vágyak végtelenje,
mely
tetszhalott szívemben újra éled.
Miért vágyódnék fakadó
tavaszra?
miért várnám a
rózsa felnyílását,
Mért áhítnám az élet tünde fényét,
ha
már előre látom elmúlását?
Magányos szívem néha
visszadobban
más szív
vigasztaló gyöngéd szavára,
Mit ér, mit ér, ha édes
szeretetnek,
gyöngéd
vigasznak keserű az ára?
Mit ér, hogy van még nehány jó
barátom,
hogy szívem érez,
hisz, remél, szeret?
Ha úgy is mind, mind elszakadnak
tőlem,
mint őszi fáról
hervadt levelek.
Leány tart az erdő felé,
Nagy hideg
van, pirúl belé.
Megyen az erdőbe, hol a nyáron látott
Ezer
tarka-barka, hajlongó, illatos
Erdei virágot.
Virágot a hó elfedte.
Csend, néma
csend körölette,
Csak a harkály kopog egyhangún a fákon.
Vérveres
fejével. Talán már más élet
Nincs is e világon!
Csillogó hó az erdőben -
Ezer gyémánt
heverőben,
Mintha dúsgazdag úr láthatatlan kézzel
Hattyú fehér
tollán, puha sima pelyhén
Szórta volna széjjel.
Meg-megakad a nap fénye
Zöld fenyűfa
tetejébe,
Kopott zöldes tűin rezegve száll által,
Törzsét is
bevonja, fényesre lángolja
Aranyos sugárral.
Hó felett, a fenyűk alatt
Hosszú füvek
hajlonganak,
Néhányat a múlt nyár
Emlékbe itt hagyott,
A
zöldelő élet belőlük már régen
Elfakúlt, kifagyott.
Rojtos virág, mogyorófán,
Meg-meglebben
a szél után.
Még egy barna levél zsugorodott lapja
Vékony
száron ott függ; a szél durva kézzel
Aztat is lekapja.
Szironyos hó tükre felett
Elröpíti a
levelet,
Tépi, ránczigálja, ingerkedik vele,
Szédelgősen
forog, tánczol, ugrál, lebben
A fa holt levele. -
Siet a lány, elér végre
Erdő sötét
belsejébe,
Hol mint sűrű magas sugár kenderszálak
Tömörült
csoportban a legszebb fenyűfák
Hatalmasan állnak.
De már ritkúl sorjuk széle,
Belekapott
fejsze éle.
Egy-egy levágott tönk feketél' a
havon,
Kioltott életről néma gyászjelentés
Hófehér alapon.
Elszorúl a leány keble.
Csak a halál
körülette!
Nedves tekintete rá esik egy fára,
Melynek alsó
törzse könyörtelen kézzel
Mélyen be van vágva.
Áll a fa, de félig halott,
Tűt és
dobozt lehullatott.
Pirosas a mély seb, a még élő
fában,
Aranyszínű nehéz gyantás könycsepp fakadt
A fejsze
nyomában.
Elnézi a sebet a lány
A fiatal fa
oldalán.
Piros puha ajka sebére a fának
Rásimúl; - suttogja:
szeretlek, mert szenvedsz;
Szeretlek, mert szánlak!
Szép kis leány, - tiz éves
Még alig
lehetett, -
Megúnta benn a házban
A zordon vén telet.
Hogy
anyja meg ne lássa,
Kilép a ház elé,
Szalad a hó mezőn át
A
zöld fenyves felé.
Nyáron nem járhat arra,
Mert tiltja a
folyam,
Nincs híd és zúgó habja
Oly vad dühvel rohan.
Mostan
sebes hulláma
Jégúttá dermedett,
Havas üvegjén járnak
A
terhes szekerek.
»Ni! - felkiált a leányka, -
»Már
a folyón vagyok.«
Nézi, a jég körülte
Mi élesen
ragyog.
Gondolja majd: »Az erdőt
»Úgy is elérem
én.«
Havas keréknyom útján
Megy a folyó jegén.
Csak megy, csak megy sietve,
Már régen
elhaladt
A téli-álmú csendes
Vén úri kert alatt.
Tovább,
tovább már itten
A fűzfás kis sziget,
Mely nyáron olyan
zölden,
Oly hívón integet.
Mostan csak hó borítja,
S felébe
hajlanak
Rostélyszerű fonatba
A barna fűzgalyak.
Hozzá
fakulva szépen
A nagy dudvás vadon,
Bozót, sás, pelyhes
magvak,
Nagy hervadt szárakon.
Mi elmosódott, finom,
Szinvesztett az
alap,
Oly élénk, életteljes
A gyermek-lány alak
Rikító
sárga kendő,
Kis kék zubony felett,
Piros szoknyája
széle
Érinti a jeget.
Szemén virágnak kékje
És csillagfény
ragyog,
Arczán tej s rózsa pírja -
- Elcsépelt mondatok -
Ha
bár a szó avúlt is,
De szép a látomány:
Ép, vidám, fürge
gyermek,
Éltének hajnalán.
Kenderszín hajfonatját
A szél zilálta
szét,
Az éles lég pirosra
Festette kis kezét.
Bár egyes
léghullámon
Már szállong a meleg,
Tavasz-viharnak árja
Csak
annál élesebb.
Nem bánja a leányzó.
Mi szép itt a
jegen!
Baloldalt végig nézhet
A puszta réteken.
A jobb part
mint magas fal,
Az égre felmered,
Fenyűfák hajladoznak
A
sárga part felett.
Lerázták már az ágak
Télnek fehér
porát,
Lehullaták már régen
A csilló zuzmorát,
De im, a
meredélyen
Mi hó még felmaradt,
Fehér folttal tarkálja
Sárgás
agyagfalat.
A fákon fenn vihar zúg,
Mely hozza a
tavaszt,
Mely olvadó folyókon
Vad hullámot dagaszt.
És
mintha visszhang volna:
Zúgás a jég alatt
Amott egy hely a
szélen
Bugyogva felfakadt.
Itt-ott már víz borítja
A csillámló
lapot
Kemény jégpánczéljába
A nap már bekapott.
De a gyerek
nem látja,
Kiváncsin nézeget,
Merengve, álmodozva,
Vizsgálja
a jeget.
Itt tejszinű homálylyal
Fehérített a
jég,
Közötte csillog, fénylik
Sok apró buborék.
Tovább
átlátszó, tiszta -
Egy zöld üvegdarab,
Tükör simább nincs
nála.
Ott megdermedt a hab.
Hullámos lett a jég is,
Hol a hullám
nagyobb,
Ellenszegülő daczczal,
De mégis befagyott,
Dúlt,
tépett hely mutatja,
Ős küzdelmük mi nagy:
Hatalmas volt a
hullám,
Erősebb volt a fagy.
Ott, végig tört
vonalban,
Ezüstös-szinesen.
Nagy hosszú repedések
Keresztül
a jegen.
És új és új vonal jön,
Uj repedés megint,
Keresztül
s párhúzamban
A régiek szerint.
Súrlódás tompa hangja:
A jég ropog,
recseg,
Tömör szövetjét bontják
Titokteljes kezek.
A
gyermek még se hallja,
Vagy nem gondol vele,
Az ég viharját
érzi,
A parton függ szeme.
Egyszerre csak - mi volt ez?
A part
hajlik felé,
A fák megingadoznak -
Majd elszédül belé.
Most
lassan indulóban
A hópecsét, a part,
Már csak mint csíkot
látja
Az illanó avart.
Lenéz; a jég táblái
Körülte nyílnak
mind,
Majd összetorlaszodnak, -
Majd szétválnak megint.
Előbb
csak keskeny nyílás,
Majd szélesebb, nagyobb,
Már úszó
jég-szigetre
Felcsapnak a habok.
Éles sikoly - a gyermek
Lerogyva fél,
remeg,
Nem látnak már, csak néznek,
A tágra nyílt
szemek.
A part rohanva száguld
A fák köszöntik őt,
Vízárja
széjjeloszlik,
A zúgó jég előtt.
A gyermek néz és bámul,
Egyszerre
felnevet:
Oly szépen himbálódzik
Vad hullámok felett.
Majd
szédülő fejében
Ezerte gondolat,
Elillanó habokkal
Őrült
versenyt szalad.
Mi szépet életében
És kedvest
láthatott,
Mind, mind elébe hozzák
A felzudúlt habok:
Lát
bolyhos fehér bárányt,
Cseresnyés kerteket,
Fényes piros kis
almát,
Szép tarka képeket.
Tavaly, a »hátas« hozta:
Szép
képen kis leány,
Fehér galamb kezében,
Tűz-rózsa szög
haján.
Mi fényes volt az arcza,
Rajt' csillogó
ruha,
Arany rámába téve -
Annál szebbet soha!
Majd, mintha most is látná,
Régen,
tavasz felé,
Mint ősz hajú öreg pap
Kis öcscsét
temeté.
Gyertyák, hogy égtek nála,
S hogy irigyelte meg:
Hogy
ottan térdepelnek
A »felnőtt« emberek.
Ha egyszer őt temetnék?
Őrültebb a
roham,
Új jégtömeg, uj vizár,
Dagad, nő a folyam.
A
jégtáblát csavarja,
Eldobja távolabb,
Körülte
felmagaslik,
Majd visszahull a hab.
Szétoszló vízparányok,
Mint finom
permeteg,
Ködös fátyolba vonják
Az aggó gyermeket.
»Mi
lesz velem?« - sikoltja -
Hullám borítja el,
Utolsó
kérdésére
Zúgó vízár felel.
Világos nagy szoba, tágas magas
falak,
Egynehány év óta sokszor meglaktalak!
Jó, egyszerü
bútor, mind a rendes helyen,
Senki sem gondolná, hogy ide »több«
kelljen.
Kék és fehér csíkos szövet a pamlagon,
Fehér sűrű
függöny a két nagy ablakon.
Nem mai ember volt, ki e bútort
vette,
Ki ez aranyrámás tükröt ide tette.
- Érzelgős józanság
- így érezhettek »ők«,
A kik akkor éltek -
vagy hetven év előtt.
Még egy régibb érzés elfolyó hulláma:
A
festett falakon sok kis vékony ráma,
Benne apró képek, színes
rézmetszetek,
A mit ábrázolnak, csak játszó gyermekek.
De
játékuk olyan, mint nagyoktól látták,
Mikor ostromolták a
franczia bástyát:
Véres nagy küzdelem ártalmatlan mása,
Viharzó
szenvedély - gyermek felfogásba'.
Óriás nagy kályha, zöld
cserépből rakva,
Ennek is rég letünt ifjúsága napja.
De
melegít híven - csak még annál jobban,
Nem mindig »új«
a szív, mely melegen dobban.
E szobába' tölték már sok
csendes napot,
Sok vidám gondolat meg-meglátogatott,
Viruló
hársakat innen nézegetem,
Vagy ha hó csillámlik a közeli
hegyen.
Ide hozom, hogy ha nyári nap világit,
Óriás csokorban
a táj vadvirágit,
Melyeket rét, erdőn, kaszálókon tépek:
Piros
kis vadszegfük, fehér százszorszépek.
Selyem harangvirág
lilaszínű kelyhe
Hozzá finom fűszál barna, puha pelyhe,
Illatos,
pirosas, vadliliomszálak,
Nagy, sötétkék fürtje a
sisak-virágnak.
Közte éles-sárgán, réti virág ragyog,
- Csokor
közzé tévedt kis fényes csillagok. -
Most, a zöld cserépbe, színes virág
helyett:
Sás fakult levele, aszott kóró mellett
Poros zöld
fenyűgaly, tarkítja a képet, -
Igy hervad el minden, mit kezünk
letépett.
Szép virág az öröm - csillog a levele,
Ha
kórónak száradt, »emlék« már a neve.
Illatos volt,
üde, mig nap sütött rája,
- A kórót is őrzük - ennek is van
bája.
Elhervadt virágok, elavúlt emlékek,
Mindmegannyi kóbor,
hazajáró lélek,
A tágas szobában, itt tanyáznak vélem,
Köztük
jön mindig egy különös vendégem.
Magam sem mondhatnám: rém-e vagy
gondolat?
De csak minden este híven meglátogat.
Alig hogy az
égen, hold- s csillagfény ragyog,
Egy nagy fehér alak lepi az
ablakot.
Lassan, óvatosan kinyílik a tábla,
Besiklik egy
csontváz fehér hosszú lába.
Sima koponyája hajladoz, integet
Az
áttetsző finom fehér csontváz felett.
Beljebb sohsem hatol, rádűl
az ablakra,
Kényelmesen leül a párkányos padra.
Onnan nézdel
reám, ismerkedik vélem,
Örül, hogy ha mondom néki, hogy nem
félem.
»Jól teszed«, feleli, »bár
hatalmas vagyok,
»Előttem egyformák a kicsinyek,
nagyok.
»Az egyenlőséget én osztom egyedül,
»De
zsarnokuk vagyok, én maradok felül.
»Születő életen
növekszik hatalmam,
»Minden új élettel terjed
birodalmam.
»Világ ura vagyok, előttem hajlanak
»A
túlművelt népek, a tudatlan vadak.
»Férfi, gyermek, asszony
mind, mind előttem áll,
»Én vagyok az örök halhatatlan
halál!«
Aztán bizalmas lesz, elbeszéli
nekem,
Hogy ma merre került, földön, tengereken.
Hány
rabszolgát hozott híres országába,
Hány reményt tapodott
egyszerre a sárba.
»Kinai nagy hajó, gazdag zsákmányt
hozott,
»Kincsek terhe alatt meg-megingadozott.
»Bátor
a legénység. Hullámzó tengeren
»Fosztogatni voltak -
találkoztak velem.
»Mondtam a haboknak: megúntam már
régen
»E rabló-hajókat - hozzátok el nékem.
»Engedelmes
habok, hogy parancsom vették,
»Hajót s legénységet
lábaimhoz tették.
»Jó lány! vőlegénye sohsem megy
mellőle -
»Szép volt a menyasszony - elszerettem
tőle.
»Gazdag hatalmas úr! sok világot látott,
»Van
pénze fizetni minden orvosságot,
»Családja szereti, ápolja,
gondozza,
»Egyik híres orvost másik után hozza.
»Mindegy
- énelőttem nincs zárva palota.
»El nem riaszt még oly
fényes előszoba.
»Gunyhót sem kerülöm, ott is otthon
vagyok,
»Hatalmam ott is csak oly fényesen ragyog.
»Vén czigányember ül felesége
mellett!
»E kilenczven évnek elég egy lehellet.
»Azért
csinyán bántam, elaltattam szépen,
»Fel se kelt, ott
maradt, egy ülőhelyében.
»Aztán szolgáimnak parancsom
kiadtam,
»Mindegyiknek napi munkáját kiszabtam.
»Tudod,
kik szolgáim? hol és hányan vannak?
»Millió csekély szám -
nincs határa annak.
»Földrengés, vadállat, öldöklő
fegyverek,
»Lezuhanó szikla, méreg, hideg, meleg.
»Ezer
láthatatlan parányok a légben,
»Egy vékony szakadás
tükörsima jégben.
»Mardosó vad éhség, a túlterhelt
gyomor,
»Elpuhító jólét, sanyargató nyomor.
»Villám
tüzes csókja, tenger hideg mélye,
»Ember érzelmei, ember
szenvedélye.«
Igy beszélt még soká halál ő
felsége,
Érdekes volt nagyon, élénk vig beszéde.
Igazán kedves
úr s mily' leereszkedő,
Noha szava olykor kissé
dicsekedő.
Hiába, nem csoda, ha világ-hatalma
Néha dicsekedés
hinárjába csalja.
Aztán pártfogólag, odaveti
nékem:
»Sokszor emlegetted irtózatos képem.
»Szavakban,
írásban sokszor felidéztél,
»De szemembe azért még soha sem
néztél.
»Habár egy ideig a tréfát szeretem,
»Vigyázz,
jól meggondold, hogyan tréfálsz velem.
»Ha egyszer
eljönnék szavad hívására,
»Közelebb, közelebb, - no de elég
mára.«
Egy nesz az ablakon - valaminek
árnya,
Talán éjji madár elsuhanó szárnya?
Vagy megmozdította
éjjeli fuvalom
Lombvesztett felkúszott a nagy hideg
falon.
Felserczeg a gyertya - eddig nyugton égett,
- Mondják:
nyugtalan lesz rossz szellemek végett -
Világos a szoba, mint
akár csak nappal,
Gyertyafény árasztja arany
sugarakkal,
Hozzásímul, olvad ablak közelébe,
A hold sugár
halvány hideg kékes fénye.
Ott fehérlik, fénylik, csillog az
ablakon,
Elsiklik távolabb a havas udvaron.
I.
Erdő illatja terjed, lebben
Nagy álló
déli napmelegben.
Fenyű szürkés zöld tűin által
Kaczérkodik a
sok virággal
Szép napsugár. - Miként ha lelke
Erdőnek illatot
lehelne.
Csak csend és illat, tünde fény:
Az erdő, nyári nap
delén
Egy nesz: a rét virága rezdül,
Sötét kígyó siklott
keresztül
A köves úton - már eltűne
A hullámzó nagyszálló
fűbe,
Egy perczig még himbál utána
A fű barnás pelyhes
virága.
Majd újra csend, lég mintha állna -
Az erdő bűvös déli
álma.
És álmodón itt a hegyen
Egy deszkavár - a
tánczterem.
Közel városka ifjú népe
Építé erdő zöld
ölébe.
Deszkából durván összeróva
Itt áll e pajta évek
óta.
Pár napja csak, hogy újra látott
Tánczban hevülő
ifjúságot.
Virágos még a nagy bejárat
Felette zöld fenyűgaly
szárad.
Ling-leng a szélben hervadt ága,
Pók szürke fátylát
fonja rája.
A padlón elhűlt gyertyacseppek
Bágyadt fehéren
fényelegnek.
Most a kerek terembe lépek,
Köröttem,
ködhomályos képek.
Körül a tánczterem falába
Nyolcz széles
ablak van bevágva.
A barna deszka ráma módra
E tünde képek
foglalója,
Itt tündöklő világos kék
A nap csókolta tiszta
ég,
Amott az erdő zöld sötéte
Tovább az elhullámzó légbe,
Egy
halvány lilaszín darab:
Finom barnás fű az alap
Lilaszín
bűbájt hint reája
A rét selymes harangvirága.
Itt a nyiló
sötét terem
Kis városkát láttat velem,
Piros fedél, piros
torony
Elbágyadó zöld alapon.
Ott távol tündérsátrak
állnak;
Játéka hullámzó sugárnak,
Hegyek hatalmas
sziklaormán.
A tünde léggel egybeforrván
Áttetsző lesz
nehézkes aljuk,
Lágy, elmosódott körvonaljuk.
II.
Egy este ismét arra tévedt
Utam - a
tánczteremben élet,
Hangzűrzavar, - dübörg a láb
Egy hang
rikkant: tovább, tovább!
S tovább mint orsó hosszú szála
Fonódik
bús melódiája
Egy keringőnek...
A hangot vék'nyan osztja
szét
Egy hegedű s egy klarinét.
Mi dallamában megmaradt:
Itt,
ott, egy édes fordulat,
Már az is savanyúra váltott,
Mint méz,
melynek idő megártott.
Benn nehány vékony gyertya ég,
Por,
füst és páratelt a lég,
Sűrűn borúl homályos fátyla
Pirosló
arczra, gyertyalángra.
Éltes kövér nők sorban ülnek,
Álmos
beszéd közben hevülnek.
Nagy széles arczuk felmerül
Széles
ruhák sötétiből.
Közöttük egy gyász lány-virág,
Melynek tavasz
bűbájt nem ád,
A napsugár sohsem kereste
Munkába megtört
lelke, teste.
Alakja fonnyadt, bús az arcza,
Kérlelhetlen volt
élte harcza.
Itt némán még szemére hányják
Időelőtti
hervadását.
Egy fordulat sem jut neki.
Egy szó sem - árván
észleli.
Előtte itt a többi lány
Miként mulat - boldog
talán?
S a tompán sajgó szívbe kap
Őrült, szédelgős
gondolat:
Rosszul vagyok - nem hallja senki,
Mért kellett néki
bálba menni?
A fülkében egy gyertya mellett
Gazdag
polgárnép foglal helyet.
Mind - legalább saját szemében -
A
város java, dísze épen.
Olcsó bor és beszéd körül
Arczuk
koronként felderül,
Mind fényesebb pírt hint reája
Az önzés
széles glóriája.
Tánczol az ifjú nép tovább,
A mell
piheg, repül a láb.
Egy lány ott tánczoshoz simul
Arany haj
lágy hullámiból
Egy szende szép arcz néz elő,
Oly megható, oly
megnyerő.
Csinos fiú, ki karján tartja,
Meglátszik mindjárt:
úri fajta.
Jól álló finom szép ruhája
Gond s csínnal van
feladva rája.
Mint kis madár pelyhedző tolla
Magát felső
ajkára tolja
Egy könnyű árny - bajusz talán?
Szerény dísz,
lányos ajakán.
Legfőbb gondot fakaszt szívére,
Hogy még
gyerekkor közelébe.
Tanuló évek végét várja,
Vágyódik férfikor
nyarába.
Társa is azon korban van,
De e felett
boldogtalan.
Tizennyolczéves már a lány,
S az ifjú
annyi sincs talán.
Szerelmes a lány, de szerelme
Édes
gondoskodással telve.
Mint jó anya, ki lelkén hordja,
Hogy
boldog légyen kit szeret,
E női szívben összeolvad
A szerelem
s a szeretet.
Önzést nem ösmer e leányzó
Csak érte hal, csak
érte él,
Minden szava s mozdulatából
Az áldozatkész szív
beszél.
Mert kedvese ma úgy kivánta -
Szó nélkül vígan jött a
bálba.
Hogy hozzá inkább méltó légyen,
Miatta hogy ne érje
szégyen,
Szorgalmasan, két éjjen át
Készíté ezt a kék
ruhát.
Szegény leány! kár volt neked
Fárasztani fáradt
kezed;
A ruha idegen marad,
Nem hozzád illő,
rongydarab.
Könnyű járásod eltakarja
Nehézkesen leomló
alja.
Miért akartál úri lenni?
Eszményi vagy, -
hát ez már semmi?
Ah semmi most - a percz ragad,
Nincs élet
már, nincs gondolat.
Egy érzés csak, az ég kegyéből.
A
szerelem nagy édenéből
Egy elrablott percz báj varázsa,
Az
istenség megálmodása.
Mit emberszív óhajt, remél,
Csak egy
hasonló perczben él.
Mi boldogság, eszmény színében
Halandó
szívnek megjelen,
Életrejtély értelme, kincse
Te vagy: szent,
édes szerelem.
III.
És még egyszer virágot szedve,
Betévedék
a tánczterembe
Mind hervadásban a virágok,
Köd sűrű könyét
ontja rájuk.
Ellankad a viráglevél,
A köd remeg, süvölt a
szél.
Körültem bánat, hervadás,
Nagy néma csöndes
elhalás,
Hervadt öröm, hervadt remény
Az élet fanyar
gyökerén
Mint minden évben........
Kezemben a nedves
virág,
Hidegje szívem rezgi át
Hátha ott benn a
tánczteremben
Feledném, hogy elmúlt a nyár,
Hátha ott hozzám
visszaszállna
Egy régen látott napsugár?
Itt is minden borús,
sötét,
Nedves, rideg, nehéz a lég,
Függönyként a köd fehér
leple
Sűrűn az ablakokra vetve.
Egy padra ültem - csönd s
magány.
A fülke lágy fa-asztalán
Mint élet
össze-visszasága
Sok név és évszám van bevágva
Értelmetlen
betűk, nevek,
Sok titkos, hallgatag jelek.
Hogy itt volt ez s
ez e napon,
Arról szól e betű vadon.
Az ős, örök hiúság
véste
Asztalra, falra mind e jelt,
Mely elhangzott
király-neveknek
Emléket ércz- s kőből emelt.
Itt volt! - ki? -
Én! egy ember-féreg. -
- Értelmetlen, zavart az élet. -
És más
és más név, újra más,
Az egyhangú nagy változás.
Azt hittem
idegen nevekkel
Magam vagyok; s a szellemekkel,
Kik elhagyott
helyek lakói
Beszélgeték............
De nem, mást rejtnek e
falak,
Amott egy megtört szép alak
Vonagló fájdalom
beszél
Mozdulatából - szenved - él.
Zilált aranyszín
hajfonat
Köríti a halvány nyakat.
Miért remeg úgy e leány?
A
nedves nagy hideg talán
Fáradt alakját általjárja?
Hiszen
szegény kopott ruhája
Szép idomit alig takarja,
Hidegbe kékül
gyönge karja.
Ott térdel, mint oltár előtt,
Mi máskép láttam
itt e nőt.
A falra néz merő szemével,
Megérint reszkető
kezével
Egy mélyen bevésett nevet,
Majd halkan tompán
felnevet:
Az ő tulajdon neve éppen,
Egy lángoló szív
közepében.
A táncz után, itt véste be
Boldog szerelmes
kedvese
Örök emlékül..........
Aztán mi történt? - nagy
dolog;
Hogy a világ forog, forog!
Az ifjú végzé iskoláit,
Most
más vidékre elkerült,
Köny volt a búcsúnál szemében,
De élte
ismét felderült.
És a leány? - fog élni, élni,
Kár ily
csekélységről beszélni.
Eljött, hogy egyszer még a
helyet
Meglássa, hol szerelme mellett
Oly boldog
volt.........
Még észre nem vett, meg nem látott,
Hagyjuk e
hervadó virágot.
Ismét az erdő útját járom,
Kisért a
szörnyű őszi álom,
Lépten, nyomon, völgyön, tetőn,
Ködlepte
elhaló mezőn:
A hervadás.......
Felém zúg víznek árja,
Száguldnak a
habok,
Partról letünni látok
Egy keskeny csolnakot.
Elterjed, széjjelúszik
Az érczes esti
fény:
Holdsugár illanása
Folyó sikló vizén.
Habok tovább rohannak
Fényes pánczél
alatt,
Őrült versenybe velök
Tévelygő sugarak.
Sötétkék éjszakában
Szétáradt fény
ragyog;
Sugárzanak az égen.
Kis vándor csillagok.
Éj álmodó varázsát
Nem látja földi
szem,
Magam vagyok a csilló,
A fellázadt vizen.
Az ár ellen feszítve
Küzd ingó
csolnakom,
Nehéz így fel, de vissza
Még nem fordíthatom.
Fel a hullámok ellen,
Mi érdes
élvezet!
E csolnakázás jelzi
A küzdő életet.
Víznek halk locscsanása
Felcsengő éji
hang,
Egy keskeny hosszú csolnak
Mellettem elsuhant.
Fehér alak kormányán,
De a kifáradt
kéz
Evezőjét leejté,
Útja így nem nehéz.
Hullámzó ár sodorja,
Ringatják a
habok
Folyó vizén lesikló
Kis könnyű csolnakot.
Mi édes-lágyan úszik,
Megszünt a
küzdelem,
Feléje int a tenger,
A hívó végtelen.
Kéjes gyors utazása
Talán halált
jelent?
Elszállt, eltünt a csolnak
Körültem újra csend.
Magam vagyok - előre!
Fáradva, küzdve
bár,
Míg nálam is kevélyebb,
Erősebb lesz az ár.
Csak fel! - Hullámok ellen
A csolnak
merre jut?
A nyilt tenger felé majd
Mi könnyű lesz az út!
Forrongás van széles ez
országba',
Toborzanak Bethlen táborába,
Üzenetek
szállingóznak széjjel,
Gyors hírnökök járnak minden éjjel.
Gyors
hírnök áll Nagy-Eőr kapujába,
Tajtékot hány kesely lova
szája.
Vár urának érkezett üzenet,
Fejedelem írta e levelet:
»Édes fiam, hívem, Horváth
Gergely,
»Könnyelműen ne játszál fejeddel,
»Ha
hogy fordul - meglehet hogy késem,
»Addig te légy helyettem
a résen.
»Ijedséget éreztem a végett:
»Fel kell
adni Nagy-Eőr erősséget.
»A többit majd elmondja a
posta,
»Biztos ember, ki levelem' hozta.«
Horváth rá néz: »Jó, hát biztos
ember!
»Alig, alig, majd kisérem szemmel.
»Biztos
ember alig akad már ma
»Nálunk is, - hát idegen
országba!
»Látom Svécus. - Háború tüzében
»Sok
gyom terem az ember szívében,
»Kikél benne minden, a mi
földi,
»Mint a nap a kigyótojást költi.«
- - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
»Hová sietsz? állj meg fiam,
Klára
»Csak egy szóra, vendégünk jött mára,
ȃtel,
ital, jó bor, vidám beszéd
»Szítsa hozzánk, ha nem szívét -
eszét.
»Tudod, az »ügy«, - hogy ne legyen
károm, -
»Édes, okos kis tanácsos lányom,
»Hazánk
java, házunk dicsősége
»Vesztegel ez idegen kezébe.
»Gondoskodjál, hogy az asztal
teljen,
»Vacsoránkat szégyelni ne kelljen,
»Idegennek
megszólása végett,
»Lásson a svéd magyar
emberséget.
»Aztán, hallod, csinos is a legény,
»Ha
eleped szép szemedért szegény,
»Az sem baj«, mond
Horváth, »ám ő lássa.«
Komoly szavát fordítva
tréfásra.
»»Apám uram, kigyelmed jól
tudja,
»»Nem fordul a gondolatom útja
»»Legény
felé - játék a szerelem -
»»Majd meglátnám, ki
játszana velem!
»»Bori Gábor - tudja az esetét
-
»»A mióta rám forgatja szemét
»»Meggyűlöltem.
Epekedik érttem!
»»Vitéz úrnak mondhatom, nagy
érdem.««
Szemöldökét Horváth összerántja,
Komorabb
lesz sávos homlokráncza:
»Lányom, lányom, maradj te csak
velünk,
»Bori Gábor leghívebb emberünk.
»Igaz,
hogy nem szívesen adnálak,
»De legalább jó kézben
tudnálak
»Ha meghalnék.« - »»Ejh, ugyan
mit véli?
»»Apám uram javakorát éli.««
Az éléstár kulcsát előszedve,
Kimegy a
lány, - elmúlt minden kedve.
Horváth Gergely hosszan néz
utána,
Özvegyesen felsohajt magába:
»Hajh, hajh, nagy
gond az ilyen lánygyermek
»Anya nélkül magányos
embernek!
»De féltettem, hogy szíve feldobban,
»Árvaságtól
féltem most már jobban.
»Különös lány! szikrákat hány
szeme,
»De a jégnél hidegebb kebele
»Szerelemben -
szeretni tud mégis,
»Ha megölel, csókja süt is, ég
is.
»Az »ügyért«, meg a hazáért éppen
»Szívét
adná - lelkes mindenképen,
»Már akárhogy, csak a mondó
vagyok:
»Oly gyöngy ez, mely koronákon ragyog.
»Száz fiúnál jobb szeretem,
mondom,
»Azért mégis, hej de nagy a gondom:
»A
birtok, majd ha öcsémre száll át,
»Megérzi-e lány-voltának
átkát?
»No de semmi, gondoskodom róla,
»Majd ha
nem lesz gyámja, pártfogója,
»- Marháimból szépen hagyok
rája -
»Ne legyen egy keserű órája.«
Simogatja Horváth nagy szakállát,
Fonja
tovább gondolatja szálát;
Két gondolat: az »ügy«, meg
a lánya
Egymást váltva, ide-oda hányja.
Mind sötétebb,
szürkébb lesz a gondja,
Hogy az este alkonyatba vonja
A
sötétlő nagy boltíves termet,
Szíve búja ijesztővé dermed.
A vasrácsos ablakon kihallgat:
Hogy
csapkodnak a nyugtalan varjak!
Le a fáról, körül a nagy
falon
Ide-oda, mit éreznek vajjon?
Majd nézését
visszaigazítja
A tűzhelyre, parázs tüzét szítja,
El-elnézi,
mikép nyaldos fénye
Pirosas rést a szürke sötétbe.
Díszes asztal áll palotába',
Felterítve
gazdag vacsorára,
Horváth maga ül az asztalfőre,
Két vendége
jobbról-balról tőle.
Asztal végén szép hajadon lánya
Teljes
díszben - apja így kívánja -
Kinálgatja a ritka
vendéget,
Vacsorájuk sohsem ér tán véget?
Egy fogás a más' után jön
sorba',
Nincsen hiány eledelbe', borba',
Hogy
elapad a drága bor nedve,
Magasbra száll a vendégek kedve.
Szép
követjét küldte a svéd tábor,
Ott ül jobbról, balról Bori
Gábor.
Mit beszélnek? hej, fontos ügy lehet,
Emlegetnek egy
titkos levelet.
»Hagyjuk ezt most, urak«,
szól a gazda,
»Ha virág, hát mért teremjen gazba?
»Gyenge
plánta az öröm virága,
»Hamar befúl gondok
dudvájába.
»Tegyünk félre aggodalmat, gondot
»Ez
órában - okosabbat mondok,
»A bilikom telve arany
nedvvel,
»Igyék ki-ki azért, a kit kedvel.
»Énnekem legdrágább e
világon,
»Kiben hazánk megváltóját látom,
»Serlegemet
érette emelem:
ȃljen Bethlen, a nagy
fejedelem!«
Elefántcsont serleg a kezébe,
- Ősapjának
drága öröksége, -
Oldalára művész kezek vésték
Vénus asszony
első fürödését.
Nyugalmasan serlegét kiiszsza,
Úgy
helyezi az asztalra vissza,
Néhány borcsepp, mint arany
permeteg,
Ott gyöngyözik nagy szakálla felett.
Barna keze
szakállába mélyed,
Sok jelt hagytak a háborús évek
Barna
kezén, ki nem hiszi, lássa,
Kardcsapásnak piros forradása.
Emelkedik most a pilla-fátyol
Horváth
Klára szeme csillagáról,
Nyilt hangon szól, mint ki büszkén
érez
S meg van szokva a bátor beszédhez:
»Hősiesség!
erények virága,
»Légy az égtől ezerszer megáldva.
»Ki
bátrabb, mint ő, kit imád népe?
»Gusztáv Adolf hősök
mintaképe.«
Élesen vág vissza Bori Gábor:
»Szép
húgom, hát a magyar nem bátor?
»Bátor a svéd, hős is, ki
tagadja?
»De hős nevét a magyar se hagyja.«
Egyik
szó a másikat kitoldja,
A vitán már izetlenség foltja,
De most
a svéd békéltető észszel,
Kelyhét fogja keskeny vékony kézzel.
Arany kehely illik fehér kézbe,
Nem
állja meg Klára, hogy ne nézze:
Fényes pánczél, rajta piros
szalag,
Mosolygó ajk, göndör bajusz alatt.
Szőke haja hozzá
simul szépen
Homlokára, arany hullámképen,
Halántékán halvány
kékes erek
Tévedeznek - szép ez a svéd gyerek!
Fiatal még, bársonyos a hangja,
Azért
már is »ezredesi« rangja.
Nagy hős lehet! - csatába
hullt vére -
Homály borúl Klárika szemére.
Aranycsipkés piros
vállfűzője,
Mintha menten szűkebbre fűződne.
Fehér keblén - a
mi összetartja -
Megfeszül a drága gyöngysor rajta.
Gyöngygyel van szép sötét haja
fonva,
Közte ékes rubint boglár gombja,
Hozzá díszül a várkert
virága,
Piros szegfű fényeskedő szála.
Hajfonatját
helyreigazítja,
Két kezével keskenyre szorítja,
Ha játékból,
ha gondolatképen,
Ott marad a szegfű a kezében.
Szól most a svéd, hangja meleg,
édes,
Égszín szeme ragyogó, beszédes:
ȃrted iszom,
erény koronája,
»Égi napnak tündöklő sugárja.
»Hős
a férfi ilyen sugár alatt,
»Útja fel a csillagokig
halad,
»Nélküle nincs boldogság, nincs érdem:
»A
női szív hű szerelmét értem.«
Hogy jutott most Klárinak eszébe:
»Ha
meghalna!« - fehér lett a képe.
Majd gondolja: »Ha
csatába menne!«
Csak úgy szánja, mintha a n y j a
lenne.
Bús gondolat, hogy szívébe vágott,
Felveszi a bíboros
virágot:
Tán szerelem festé ily veresnek? -
Oda nyújtja a svéd
ezredesnek.
Egy pillantás Bori két szeméből -
Igy
hull néha a felhőtlen égből
Tüzes mennykő. - Gyilkos szemek
vannak,
Kit így néznek, pusztúlni kell annak.
Befúródott a
sors hegyes éke
Egy gondtalan ember életébe:
Nincs menekvés -
biztos - el van veszve,
Tétováz még, de közeleg veszte.
Lakomával alig végezének,
Már
felhangzik bűvös édes ének,
Dalra nyílik Horváth Klára
ajka,
Édesdeden kél az ének rajta.
Az ezredes felkapja a
lantot,
Úgy kíséri a bűbájos hangot,
Előbb zsoltár, majd hősök
hatalma,
Majd szerelem csendül meg a dalba.
Dal után jön férfi-beszéd sorra,
Fordúl
a szó paripára, borra,
Mondja Horváth: »Házam
büszkesége,
»Vár boltíves pincze helyisége,
»Fiam
Klára, tartsd csak a világot!
»Hadd mutassam: itt az új
lejárat,
»Megépítém e kis tornyos helyen,
»Távolra
hogy fáradni ne kelljen.«
Nagy vaskulcscsal van az ajtó
zárva,
Símán fordul sokat használt zárba'.
Levilágít
Klára a sötétbe,
Csigalépcső vezet le a mélybe.
Gyertyalángot
a hideg megkapja,
Hogy nyílik a nehéz ajtó lapja,
Mint
sírboltból száll a hideg pára
Hamvasan a gyertya világára.
Ott áll a svéd a szép leány
mellett,
Fontolgatja: »Soha ilyen helyet!
»Egy
oldalról csalogat az élet,
»Másrészt pedig - bizony Isten
félek!«
Klára is tán veszedelmet képzel,
Visszafordul a
remegő mécscsel,
A két szívre, egy borzalom talál,
Már közeleg
- szerelem vagy halál?
Éjjel borult Lőcse városára,
Kihalt,
csendes széles fő-utczája,
Csak egy ablak, alacsony ház
falán
Fénylik, csillog - virrasztanak talán?
Virrasztanak! -
drága halott felett,
Egyik neve: »édes emlékezet«,
Másik
neve: »szív keserű átka«,
A harmadik: az a kétes
»hátha?«
Benn a házban barna
kereveten,
Hánykolódik egy szőke idegen,
Gondolkozik egész
álló estve,
Nyugtalanság van arczára festve,
Majd rádől a
nehézkes asztalra,
Hosszan bámul a kimeszelt falra,
Sziporkázó
szilánk ég előtte
Gyertya helyett a vas csíptetőbe'.
Indulatja erős mindenképen,
Levelet
tart remegő kezében,
Összegyűri, újra kisímítja,
Figyelmét az
írásra fordítja:
Kúszált betűk, vonalak és pontok. -
Lélekölő
apró házi gondok
Halmazával ömlenek belőle,
Megremeg az erős
férfi tőle.
»Nem tudod már? - feleséged
vagyok!
Két gyermeked a nyomorban hagyod?
Hát az esküd, meg a
fogadásod?
Naponta csak mély síromat ásod.
Nyomorúlt vagy,
gyáva! újra kérdem,
Asszonyt csalni, vitéz férfi-érdem?
Oltár
előtt minden jót fogadtál,
De csak nyomort, búbánatot adtál.«
»Pénzt, pénzt keríts, van a svéd
királynak,
- Ha ő fukar, akad más szolgálat.
Bármi úton-módon
került légyen,
Csak ne veszítsd két gyermeked éhen.
Axél,
Axél! tudod, hogy szeretlek,
Ha kivánod, menten felkereslek, -
Ha
azt a két szőke angyalt látnád,
El nem birnád szegénységünk
átkát.«
Szól a férfi, megtörve, zokogva:
»Mért
tart a sors e rablánczon fogva?«
Hol piros, hol fakó lesz a
képe:
»Gyáva, gyáva!« hangzik a fülébe.
Szívébe'
forr gyűlölet, útálat,
Majd végtelen szánalom és bánat,
Fejét
hajtja a gyűrt levél mellé,
Kézírását csókolná, ha merné.
Újra vívja az örökös harczot,
Látja
azt a fáradt szőke arczot,
Szenvedélyes kimerült szemével.
Mért
üldözi szörnyű szerelmével?
Mellette a csábító homályba,
Mintha
még egy más alak is állna,
Minden tiszta, ékes, bűvös
rajta,
Mennyországot igérget az ajka.
Mért nem mondta, hogy van neki
párja?
Most a lány is szerelmesen várja.
Hogy is jött csak? ki
tudja? ki mondja?
A szerelem tán a pokol gondja?
Előbb
tréfált, - csak enyelgésképen,
Majd szerelem gyuladt ki
szivében,
Rabja már vad, vétkes őrületnek:
»Horváth
Klára, szeretlek! szeretlek!«
Hányszor nézett bátran a halálba,
Azért
mégis érzi most hogy gyáva,
Csak el innen! minek
rémitgessék?
Segíteni! ez a kötelesség.
Nem adhat már nejének
szerelmet,
Pénzt küld neki, szeretete
helyett.
Siránkozó, szeszélyes az asszony,
Többé rá oly
vádat ne támaszszon!
Felölti most kimenő ruháját,
Összenyomja
fájó szive táját:
Hol a koczka pohár mellett forog,
Feledést
és pénzt igérő dolog.
Mit neki már gyűlölet, utálat!
Felkeresi
a víg czimborákat,
De a koczka hat lapja hej csaló,
Nem remegő
úri kézbe való!
Hogy kifakad pirosan a reggel.
Körül
tekint homályos szemekkel,
Úgy is mindegy - nem várja hogy
kérjék, -
Oda dobja utolsó fillérjét.
Kitámolyog az utczára
végre
Korai nap fájón süt szemére.
Barát-papok mennek hosszú
sorba
Szent miséről szürke kolostorba.
»Most vagy soha! - hej de régen
várják
»A titkomat, - megadnák az árát.
»Pénzt
keritek! - hiszen voltaképen
»Nem árúlás, nem is az én
népem.«
Oda súgja: »Szent atyám egy szóra!
»Ha
úgy tetszik, alkalmas az óra
»Elmondani, mit oly régen
várnak
»Mit irt Bethlen svédek királyának.«
Még az este követ indul Bécsbe
Barátoktól
levél a zsebébe
Meg van írva biztos tudomásra:
»Bethlen
a svéd szövetséges társa.«
Egy más irást kiállítnak
szépen
Tenger kincsről, hálálkodásképen,
Még az este Axél
kézhez kapja,
- Gazdag klastrom - nem fukar a papja.
Azon este, ugyanaz órában
Tanácskoznak
a nagy-eőri várban.
Egymást váltja kérdés és felelet,
Itélnek
egy emberélet felett.
Mondja Horváth: »Tudod fiam
Klára,
»Mindíg adtam szavad tanácsára,
»De most
szinte tanácsodtól félek.
»Bátor ész kell ide, s erős
lélek.
»Tudod a svéd - hányszor volt
vendégünk,
»Hej de még is gazul játszott vélünk,
Ȇzenet
jött a toporczi várból,
»Csak az imént hozta Bori
Gábor.
»Egyik hívünk saját szemmel látta
»Ma
reggel hogy Lőcsén útját állta
»A papoknak - azok irtak
Bécsbe,
»Ellenünkkel játszanak egy kézre.
»Hogy ha úgy van, meg kell halni
néki,
»Az árulót a törvény sem védi,
»Tisztítsuk
meg ezt a rossz világot,
»Tegyünk magunk kemény
igazságot.«
»»Apám uram, mondja Horváth
Klára,
»»Sohse hajtson irigyek szavára,
»»Ereiben
nem hősi vér folyna?
»»Nemes ember! - miért tette
volna?««
»Pénzért, pénzért! a gaz beste
lélek,
»Nincsen ennél utálatosb vétek,
»Mondják
ugyan úgy engesztelőbe:
»Felesége kérte volna
tőle.«
»»Felesége!?«« - visszariad
Klára,
Felvonaglik hókadt hideg szája,
»Igen, hallom«
feleli az apja,
»Asszonya van, s két szöszhajú fattyja.«
»Értök volt tán alávaló tette,
»Ugy
is mindegy - ha egyszer megtette,
»Ha felette ítéletet
mondunk,
»Kivégezni - az már a mi gondunk.«
Nagy
néma csend. - Felel Klára végre,
Mintha távol harang zúgna
vészre,
Tompán, halkan: »»Meg kell halni
néki,
»»Az árulót a törvény sem védi. -««
Holdvilág süt a nagy-eőri falra,
Sokszor
járt a svéd ezredes arra,
Ha ráborúlt a nagy kapu ive,
Uj
örömben dobbant meg a szive.
De most, mintha kisértetet
látna.
Merev szemmel tekint fel a várra
Mint örvénybe - bele
szédül végre:
»Látnom kell még, bár mi legyen vége!«
»Meg is hívtak. - Minek küldtek
értem?
»Nem tudják még gyalázatom, vétkem,
»Azt
sem tudják, hogy őtet szeretem,
»Őrültté tett kétség és
szerelem, -
»Csak még egyszer láthassalak téged
»Aztán
veszszen e nyomorúlt élet!
»Fonalát még kezem között
tartom
»Hamar vége - hisz éles a kardom!
»Kárhozzak el, pokol tüzén
égjek
»Csak még egyszer ajkán rózsát tépjek,
»Csak
még egyszer nézzek a szemébe,
»Csókját vigyem a pokol
tüzébe.« -
Lassan nyilik most a nagy bejárat,
- Vén
toronyőr gondozza a várat -
A svéd előtt éjjel nappal nyitva,
Vár
urának nincs előtte titka.
Látja Axél hogy szívesen várják,
Oda
dobja lova kantárszárát,
Indúlna fel, de megcsuklik lába:
Előtte
áll a gyönyörű Klára.
Fehér szövet redősen takarja,
Kiviláglik
hamvas fehér karja,
Lázas gyorsan piheg hó kebele,
Lázas
tűzben csillog-villog szeme.
Nem szól, csak a lépcsőn jön lefelé,
Majd
befordúl a hársfasor felé,
Int Axélnek, ez megyen
utána,
Mámorosan tekint a szép lányra. -
Tölgyfa áll a
nagy-eőri kert-végen,
Egyetlen tölgy e hideg vidéken,
Ágai
közt víg madarak laknak:
Emlékei sok szép letűnt napnak.
Ledől Klára fa alatti padra,
Gyöngesége
hogy úgy sziven kapta!
Axél mostan magához szorítja,
Piros
ajkát csókokkal boritja.
Horváth Klára elborzadt e csókra,
Az
ő ajkán egy áruló csókja!
A szivében egy áruló képe!
Azért
jött le, hogy onnan kitépje.
De már késő, a lelkébe égett.
Felsivítna:
gyalázat és vétek!
Hiszi, tudja; utálatos, vétkes,
Még is, még
is jaj de nagyon édes!
Süti ajkát mint egy tüzes bélyeg,
Öli
lelkét mint keserű méreg,
Mindegy még is, - hogy ha nem is kérte
-
Oda'dná a mennyországot érte.
Felébred most a büszkeség
lángja?
Gyalázatát majd szemére hányja!
Nem teheti - oda borúl
végre
Szeretője bűnös kebelére. -
Ha egy perczre végkép
összeolvad
Az örök lét nincs már ma és holnap.
Pokol
és menny ha egy tűzben égnek,
Azontúl már nincs erény és vétek.
Nincs már semmi csak a percz varázsa,
Két
tüzes szív heves dobbanása,
Ész, gondolat világi fogalmak
A
mindenség öszvegébe halnak.
Elsiklanak hullámzó
tengeren,
Körülettök: halál és szerelem.
Ragyogó üdv,
gyötrelmeknek átka
Egy magasztos nyugalommá válva.
Mámorából a lány most felébred:
Megérinté
a hideg vas vértet,
Gondolatja vissza jön szivére,
Ereiben
fagyosan foly' vére. -
Felleg gyűlt fel a keleti égen,
Késő
lehet, itt ülhetnek régen,
Ha most nem szól, Axél el van
veszve,
Száz halállal - lelkén lesz a veszte.
Nyitná ajkát megmentő beszédre,
Eszébe
jut Axél felesége:
Szőke asszony - vad indulat támad
A
szívében: »vessz el! úgy sem bánlak,
»Áruló vagy! -
jaj de még sem lehet,
»Meghaljon, kit Horváth Klára
szeret?« -
Megcsendül most - élesen száll hangja -
A
vártorony kisebbik harangja.
»»Isten veled, szívem
gyöngye, Klára,
»»Nem késhetem, megyek fel a
várba,
»»Korán vón még - apád meg ne tudja,
»»Merre
vitt hű szerelmemnek útja.
»»Vissza jövök, megvárlak
itt téged,
»»Csak vacsoránk érne hamar
véget!...««
Felel Klára, gonddal van eltelve:
»Nem
vagyok ma asztalhoz rendelve.«
»»Jó, hát később itt a
tölgyfa mellett,
»»Áldom ezt az igézetes
helyet!««
»Nem látsz többé« mondja
Horváth Klára,
»Maradj itten, ne menj
vacsorára.«
»»Üdvösségem, csak egy rövid
óra,
»»Apád meghítt egy két komoly szóra.««
»Az
egy-két szó sohsem ér tán véget.
»Axél maradj, hisz oly
szép az élet!«
Alig mozdúlt meg a leány ajka,
Vagy a
szó tán meg sem csendűlt rajta?
Vagy elkapta szavát a szél
árja.
Vagy csókjától nem hallotta párja,
Ott megy már a
hársfasorba lépve,
Titkos jövő sötétje elébe,
Kavicsúton
csikorgva lép lába,
Szédül a lány, nem mehet utána..
Csendesen ért a lakoma véget,
Elküldték
az összves cselédséget.
Horváth Gergely komoly hangon
mondja:
»Ime urak jön a haza gondja.
»Megvetném az
oly nyomorúlt embert,
»Kit az Isten magasb helyre
rendelt,
»S meg nem értve szent kötelességét,
»Nem
büntetné az árulás vétkét.«
Sok komoly arcz elsápad szavára,
Érzi
Axél: nem messze halála,
Megérdemli, nem bánja, csak legyen,
Mért
vágyott fel, - lejtő van a hegyen. -
Elvezeti a
vendégsereget
Horváth Gergely. - Boltos pincze felett
Keskeny
torony, rőf széles a falja,
Kiváncsi fül titkát meg ne hallja.
Vas ajtaján lángoló
tüznyelvek
Magyarázzák értelmét e helynek:
Itélnek e torony
belsejében
Hol igazság, hol önkény nevében.
Csak egy gyönge
halvány mécs világít,
Szűk falakon a sötétség tágít,
Foltot,
ha vet itt-ott a mécs fénye,
Az is bevész titokteljes éjbe.
Körülnéz most Axél kék szemével,
Minden
arcz oly sötét mint az éjjel,
Minden szemből gyilkosan hull
rája
A megvetés, s gyűlölet szikrája.
Fájdalom kél a szép,
lányos arczban:
Mért nem halhat bátor büszke harczban?
Úgy is
mindegy - nyomorúlt lesz vége,
De legalább bátran megy elébe.
»Urak!« mondja »nem
fordítok hátat,
»Ne mondjátok azt a szörnyű vádat,
»Igaz
minden, halált érdemeltem,
»Testem földé, Istené a
lelkem.«
Könnyű kézzel leoldja a vértet,
Felsőséggel,
nyugodtan hajt térdet,
Imádkozik, a végcsapást várva,
Ifjú
keblét halálnak kitárva.
Megcsillan a penge érczes kékje
Bori
Gábor hatalmas kezébe,
Jaj de mégis - hogy vihesse
véghez?
Horváth Gergely komolyan szól: »végezz!«
Szívben
a vas, ontja Axél vérit,
Piros vér folyt fehér kezén
végig,
Torzulástól szép orczáját óvja
Horváth Klára legutolsó
csókja.
Vihar támadt, mindinkább
közeleg,
Repülnek a sötétlő fellegek -
Mint vitorlák rongyos
tépett vászna
Kavarognak őrületes tánczba.
Még az imént
csöndes volt az éjjel,
Horváth Klára ijedve néz széjjel:
Meddig
állt itt? mikor ment el tőle
Bársony hangú szőke szeretője?
»Úgy sem igaz a mit reád
mondtak,
»Szép vagy, jó vagy, hálójukba vontak
»Irigységből
- megmentlek ha élek,
»Bátor vagyok, apámtól se
félek.«
Szalad a lány meg-megcsukló térddel,
A kis
torony ajtajához ért el,
Majd kinyitja - próbálja - de zárja
Meg
se mozdul - erős, - el van zárva!
Hí, kér, kiált, de nem jön
felelet,
Minden csendes, csak is feje felett
Le a fáról
varjú-fiak néznek,
Szélben forog a nagy varjúfészek.
Falhoz
simúl, mint egy fehér árnyék
Horváth Klára - nem remél - de vár
még,
Szörnyű e csend, - mikor lesz már vége?
Tompa zörej
hangja hallszik végre?
Fáradt szive lázasan megdobban:
Kemény
tárgy, mely a lépcsőkön koppan.
Egyszer, kétszer, harminczszor is
számra
Súrlódó hang hallatszik utána.
Húznak tán egy élettelen
testet?
Mi lehet az? Horváth Klára reszket,
Ismét egy hang,
nem is távol tőle,
Kapa éle ütődik egy kőbe.
A pinczében lassan hant hull hantra.
Hogy
megborzad e távolas hangra!
Érzi, tudja: a mentség már késve.
Ez
Axélnek csöndes temetése.
Éles sikoly, de senki nem
hallja,
Elhangzik a közel zivatarba,
Új erővel ront a szélvész
rája,
Libeg-lobog hófehér ruhája.
Nem is áll már; mintha szárnya
nőne,
Fellebeg a közel dombtetőre,
Int, hajladoz, mint mámoros
kéjben,
Hosszú haja csapdos a nagy szélben,
Visszalöki hosszú
haja fátylát,
Tekintete tán az égen átlát?
Éles szemét szegezi
az égnek
Vadul hangzik ajakán az ének:
»Ki vagyok? mi vagyok?
Horváth
Gergely lánya,
Furcsa ünnep van ma
Fent a palotába'.
Sok vendéget hívtak.
Talán az én
nászom? -
Ha egér, hát véle
Macskamódra játszom.
Én öltem meg? - dehogy -
Nincs
kezemen vére,
Álnok szerelemnek
Gyilkosság a bére.
Mért vagyok egyedül
Itt e széles
mezőn?
Talán nem is mezőn,
Elhagyott temetőn.
Miért ijesztgettek
Irtóztató
képek?
Minden lépésemmel
Egy holttestre lépek.
Hagyjatok, hagyjatok!
Nem tehetek
róla,
Helyes itélet volt
A gaz árulóra.
Sűrű sötét felhő
Mért kisérsz az
éjben?
Csak fekete hajam
Repül a nagy szélben.
Ott - vad fehér kutyák -
Csak
fehér virágok,
Azt hittem széttépnek -
Megfogott az átok.
Mint egy kemény pánczél
Borongó
hold fénye
Hidegen terül a
Mező közepére.
Ilyen volt pánczélja,
Hideg,
ezüst-fajta
Nem nézhetem tovább' -
Jaj - vért látok
rajta!
Távol Svédországba'
Van egy
szőke párja,
S két árva gyermeke
Mind hiába várja.
Tán ott a tarlóba'
Gyermeke
siratja
Eh - dehogy - megszólalt
A rét pitypalatyja.
Szőke asszonyodnál
Szebb vagyok,
szebb vagyok!
Nézd szemem - azt mondád:
Pokoltűzben ragyog.
Hogyha pokol tüze
Lelked égjen
tőle!
Én vagyok a szíved
Drága szeretője.
Galambom, kedvesem,
Ugy-e csókom
édes?
Csak suttogva - lassan -
Ne légy oly beszédes.
Szeretlek, szeretlek!
Tudod a
szerelem
Tűzlevelű gyémánt
Virágokat terem.
Várj csak, mindjárt virul.
Istenem
- hát még se?
- - - - - - - - - - - - - - - -
Felhangzik a
lánynak
Hosszú nevetése.
Szép nap virradt a viharos éjre,
Üde
hajnal. Tiszta a menny kékje,
Fényes arany hálót borít
rája
Felkelő nap legelső sugárja.
Harmatos a mező minden
szála,
Illatos a kakukfű virága,
Friss erején a reggeli
légnek
Bűbájosan hullámzik az élet.
Ki jár itten, korán, virradóra?
Mi
ültette ezt a harczost lóra?
E szép reggel, ajka miért
kékül?
Álmatlanság látszik a szeméből.
Megugrik a paripa
alatta:
»Nem mész' nyugton mindjárt,
ördög-adta!«
Összerántja - nem mehet előre -
Fehér alak
ült a szürke kőre.
Csajtos, sáros hosszú fehér
leple,
Tövisektől felszakítva keble,
Hosszú haja biboros
sötétje
Bojtorjántól bozontosra tépve.
Szemét veti a halvány
lovasra,
Felugrik a széles kengyelvasra:
»Régen várlak,
mint hajnal a napot,
»Bori Gábor, menyasszonyod vagyok!
»Szemed szívem' jaj de
hányszor várta!
»Itt a kezem, nem kell már a
párta,
»Elvihetsz most mindjárt lovad hátán,
»Lidércz
vagyok, te pedig a sátán!«
Két szép karját ölelésre
tárja
Hideg arczczal Bori csókját várja,
De ez borzad, remeg a
csókjától,
Horváth Klárát eldobja magától.
Nyargal, vágtat, vissza sem mer
nézni,
Halál üldi - legalább úgy érzi.
Klára nézi, nyitott
üres szemmel
Lassan mondja: »Bolond ez az ember!«...
Ha
a sors nem - kedveztek az évek
Horváth Gergely hosszú
életének,
Úgy múlott el, mint egy fakult álom -
Néha mondta:
»Volt nekem egy lányom«.
FESZTETICS
JUDIT.
(Tanulmányfej.)
Sötét rámában hajporos nő,
De sokszor
is elnéztelek,
Képednél múlt időkbe vonzott
A visszavágyó
képzelet.
Mi adta rád a férfi dolmányt?
Tekinteted
hisz' oly szelid!
Mért osztád meg te gyönge asszony
Vad
férfiaknak harczait?
Hősnő nem voltál, nem vezérelt
Rajongó
bátor hősi vér,
Kalandvágy nem tölté be lelked,
Nem hit, sem
rózsa, sem babér.
Mi hát, mi vitt véres csatába?
Arczodra
nézek - s képzelem:
Egy érzés szól tekintetedből:
A hű, az
édes szerelem.
Regényes múlt, regény-alakja:
Csatában
küzdő gyönge nő,
Lelkeddel ellentétes élted,
Mi egyszerűen
érthető.
Hogyan? ámúlva kérdik mások,
»Csatába
ment s nem volt merész?«
Szeretted férjed, elkísérted,
-
Igy értem én, - ez az egész.
Arany hímzésű zöld ruhában
Csak néki
vágytál tetszeni,
Azért oly szép, kaczér a dolmány,
Mely
könnyű termeted fedi.
Nyakad körül dús csipke fodra,
Kebled
felett nyíló virág,
Igy készül a hitves csatába, -
Mi
édes, bájos léhaság!
Nem volt nagy, hősi felfogásod,
Dicsőség
nem áradt reád,
De édes volt szíved szerelme,
Szeretni férjed
jól tudád.
ORCZY
LŐRINCZ SÍRJÁNÁL.
Tarna-Őrs.
Régi magyar költő, késő unokája,
-
Elzarándokoltam, vonzott sírod tája.
Szívem kegyeletét, ide
hoztam néked;
Megköszönni édes-, átkos örökséget
Eljöttem
tehozzád. - Hej előttem zárva
Sírboltod ajtaja, fel nem nyílik
zárja,
A hűvös, nedves lég, a borongó árnyak,
Néma sírod
felett kisértetként járnak.
Kopott márványlapra szemem reátapad:
Itt
nyugszik a költő; a márványlap alatt!
Csendes kis falusi templom
belsejébe,
Hozzám jő alakod földön járó képe.
Költő-generális,
földesúr és magyar,
Kinek szíve érzi, a mit esze akar.
Szeretted
a népet, mikor megvetették,
Szép nyelvét beszélted, mikor
kinevették.
Szeretted az Alföld gyönyörű
lapályát,
Mikor mások még csak a »hegyeket«
látták,
Érzem: bennem él a te érzésed mása,
Szívemben még ma
is, szíved dobbanása.
Templomból kilépek a tavaszi
fénybe,
Előttem a síkság elragadó képe.
Arany nap sugárzik, a
zöld vetés felett:
Életadó, bűvös, fakadó kikelet.
Éltet költ a földből nap áradó
fénye,
Csak épp úgy, mint Orczy Lőrincz idejébe.
Kökény-töviságra
virághintő tavasz,
Csak épp úgy, mint akkor, fehér bimbót
havaz.
Új búzaszem kél, hol egykor mások voltak,
Megmozdul az
élet, ébrednek a holtak.
S a szív látására lázasan
megdobban,
Csak épp úgy, mint akkor, - ki tudja - tán jobban?
Éjfél van! - máskép hogy is
kezdeném?
Mese, mit írok s nem verses regény.
Lesz hallgatója?
hm, alig hiszem.
Mesében már ma gyermek sem hiszen.
Hisz a mit
lát és azt sem érti meg,
Manapság a sok tudákos gyerek.
Jó,
hát csak saját örömömre festem,
Mit könyveimről ez éjjel
kilestem:
Sötét volt, egyszer csak mi fénye árad
Mint egy
titokteljes kék holdvilágnak?
Nézem: honnan hatolt ide a
fény?
Egy könyvből jő a ritka tünemény,
Kilép belőle egy mesés
alak,
Körülte terjeng a fény-áradat.
Csak nől, csak nől: fél
démon, félig ember,
Fáradt mosolylyal, égő izzó szemmel.
A
többi könyvet megvetőleg nézi
Egy- s másik czímét gúnyosan
idézi:
»Mi régiek! mi ósdi felfogás!
»Mi szűk volt
hajdan mégis a »tudás.«
»Önök valóban meghatón
avúltak,
»Mint tudomány s művészet bár »kimúltak,«
»Azért
önök engem még érdekelnek,
»Kuriozumként figyelmet
érdemelnek.
»Nézzék, mi más a »jelen«
embere,
»- Mert én vagyok az Újkor szelleme.
»Eremben
vér helyett villam-folyam,
»Körültem a szabadság lángja
van.
»Ha melegít-e lángja, avagy éget?
»Ki
gondolkozna ily csekélység végett?
»Ha lángtüzemben hamvad
egy világ, -
»A vég fényes volt, elmúlt - nincs tovább.«
Megindul most egy csodás mozgalom,
A
recsegő nagy könyv-állványokon.
Minden könyv nyílik, ebből itt
kinéz
Egy szende lány, - amabból egy vitéz.
Itt hajporos,
parókás, tudós népek,
Ott fátyolos nők, mámorító szépek,
Kelet
varázsló szép leányai, -
A távol éjszak zordon hősei.
Mesés
királynők, - a rabszolga néger
Rájuk csak bambán, ólálkodva
nézdel,
Most nyílik itt egy fehér vastag tábla:
A magyar
nemzet régi krónikája.
Kik ebből jönnek a legdélczegebbek,
A
többinél nagyobbak, nemesebbek.
A szívben akarat, erő a karban,
-
Nem tétlen gyönge bábuk - díszmagyarban -
Szívükben áldozatkész
bölcs erő,
Tűzhelyet boldogító, hadverő.
Egy más könyvből
kilép egy más alak,
»Ez hozzánk méltó«, mondják -
»nem salak.«
Jó Toldi Miklós arcza felragyog:
»Igen,
csak hozzátok való vagyok!«
És tarkább, mindig tarkább a sereg,
Jön
férfi, asszony, ifjú, lány, gyerek.
Az Újkor szelleme vígan
mulat,
Most egy gépész-kovácscsal elhalad;
Bizalmasan szól
hozzá: »Látod testvér,
»Mi érdekes lett ez a -
jelmez-estély.«
De im, megszólal a kisértet-óra,
Nagy
izgalom támad a kakasszóra
Meneküljön ki hogy tud! el, csak
el!
Nincs maradás, a hajnal már közel.
S úgy kavarog most a
szellem-sereg,
Miként ha űzné szilaj fergeteg.
Ki-ki keresi
saját könyv-lakását,
Vagy véle jött, most láthatatlan társát.
De megtalálni őket oly nehéz,
S így,
mely kezébe téved, más a kéz,
Mint az, kivel jött. - Pál
Virginiája
Szűz karját fűzi Toldi hős nyakába.
Ott mennek
együtt a gonosz vén »Ármány«,
S Cordélia, a jólelkü
királylány.
E szőke férfi itten senki más,
Mint a säkkingi
lantos-trombitás.
Megy egy kis barna pusztáról jött társsal,
-
Szép Margaréta elment úgy is mással -
Illemtudón, megy a színpadi
»Fösvény«
Kis Nausika után, - oly szűk az ösvény
-
Dörmögve mond: »A természet hibázott,
Hogy ennyi bájt
egy lényre felruházott,
És aztán, ha már ennyi bája van,
Kezén
s lábán minek még az arany?
E szomorú, szép halvány képű
úr
Hamlet, vele - Madame de Pompadour.«
Ophélia ezt
látva, mit tegyen?
Az Újkor szelleme felé megyen.
Ez szól
hozzá: »De hisz ön csak mese,
»Sohsem élt a
dán herczeg kedvese.
- »Ön ellenmondás lenne itt e téren.
-
»E könyv, mely most lakásom - nézze kérem,
»Czukorgyár,
vasgyár, - s több hasznos dolog,
»De benne annyi gépkerék
forog,
»Hogy ön nyitott hajával be se menne,
»Hulló
virágiért mi nagy kár lenne.«
Hulló virág! - Hulló virágit látom,
Az
illat édes, tündöklő az álom.
Egy hang ébreszt fel - rám süt
napvilág!
»Szent Isten, mennyi temérdek virág!
»Ne
tűrd meg a virágot éjszakára,
»Bódító méreg rejlik a
virágba',
»Onnan jönnek a csalfa zagyva álmok,
»Ne
tűrd éjjelre ezt a sok virágot!«
A rács bezárult, kertbe léptünk,
Porondos
út - mely felvezet
A lépcsőházig, - jobbról-balról
Bokor- s
fűvel szegélyezett.
Az utczán künn lámpák világa,
Két
hosszú sorba bészalad,
Hullámzik a fény a sötétkék
Csillagsugáros
ég alatt.
Bámulva nézünk - lámpafényről,
Ha egy
pillantást felvetünk,
Hogy itt is még, város szívében,
A
csillagok, az ég velünk.
Lombvesztett felkúszó növényzet
Inog,
himbál a ház falán,
Hideg falhoz hozzásimúlva
A nyárról
álmodik talán.
Az őszi dér már róla régen
Lesepré a
levélzetet,
Indája hajló, vékony szála
Csak árván, némán
integet.
De benn a házban fény,
melegség,
Barátságos derült kedély,
Összhangzó bűvös
ellentétek,
Felcsillanó művész szeszély.
Emitt a költő birodalma,
Csendes
nyugodtsággal fogad.
Itt éri legszebb aratását
A bőven termő
gondolat
Bőven terem, mert tiszta forrás
A
szív, a melyből életét
Meríti - onnan áradozva
Terül áldása
szerteszét.
Bámulva, hogy ha nem szeretném,
Gazdag
sorsát írígyleném,
Oh hány villám, de mennyi sugár
Hullámzott
élte tág egén.
Látott szerencsét, bút,
szerelmet,
Küzdelmes hősi nagy csatát,
Lezajlott nagy múlt
szép időket
Nagy forró szívvel élte át.
Szegényes kor késő szülötti,
Kit
lelkesülés nem hevít,
Mi földiek, ne háborítsuk
A költő égi
álmait.
Egy más szentély megnyílt
előttünk
Világos színes-fényesen,
Művészi dísze
összhangjában
A széles, tágas műterem.
Itt csillogó fény terjed, árad,
Kelmék
gazdag redőzetén,
Bűbájos félhomályú árnyak
A távolabbik
szögletén.
A művész egy-egy gondolatja
Vászonra
vetve könnyeden:
Egy elmúlt álom - ebből kép lesz -
Szándékát
értjük már ezen.
Itt álmodá el azt a képet,
Melyen ős
fájdalom zokog:
Kiszenvedett Krisztus sírjánál
A gyászoló
szent asszonyok.
Ők néma gyászban, de fölöttük
A
szeretet, a hit, remény,
Megnyugvás tündöklő sugára
A
fájdalomnak éjjelén.
Derült lelkében itt szövődnek
Világos
képek színesen,
Itt mondá vidám öntudattal:
»Hisz a
világ piros nekem!«
Meghitt barátja szól most hozzá,
Arczára
bú fátyolt borít,
Keblében hordja ő az élet
Sötétebb színű
árnyait.
Sötétebb szín, de mi nemes,
nagy,
Müvész-lelkében felragyog
Mint hold nélküli csöndes
éjben
Az örök fényű csillagok.
Egy harmadik még - éles elme,
Taglal,
bonczolgat; tág szemén,
Mint tükörlapról visszacsillan
Az
árnynyal egyaránt a fény.
Taglal, bonczolgat, érvel,
kérdez,
Ellenmondást sohsem kerül,
Egy tárgy új oldalát
kilesve -
A szellem győz, marad felül.
És mások még - nevezzem őket?
Művész,
tudós, ki itt jelen.
Élénk beszéd vídám hangjától
Visszhangzik
a nagy műterem.
Hallgatva ismét elmerengünk
Egy
mélyértelmű szó felett,
Oly vonzó érdekes vitájuk,
Oly bűvös,
színes a keret.
A bájos ifjú háziasszony
Teát kinál. -
Nem - már elég. -
Ruháján fehér gyémánt csillog,
Mint napba
fénylő tiszta jég.
Most szól az egyik tiszta hangon:
»A
décadençe-nak embere,
»Kinek éltél teremtő
eszme,
»Tevékenység, nem tölti be.«
Beszélnek a küzdő jelenről,
Múltban
keresvén az okát,
Múltnak kezével fellebbentik
Jövendő titkos
fátyolát.
Mint gyöngyszem egymáshoz fűződik
Sok
bátor röptű gondolat,
Mig végre, eszme-füzér szála
A
nirvanánál megszakad.
Utoljára ki szólt, ezt mondá:
»Ha
az anyag feloszlana
»Egyenletesen a nagy űrben,
»Elérkeznék
a nirvana.«
»Nirvana!« - hangzik még
fülemben
Majd: - »Hisz piros a nagy világ!«
-
S áldom, a bűvös, fanyar-édes
Remélve küzdő - Sansarát.
I.
Ki jő velem járatlan messze
útra,
Világfeledte büszke sziklacsúcsra?
Hol már virág, fa,
fűszál nem terem;
Zord sziklafalra fel, ki jő velem?
Nem kisér senki! - Jöjj hát
képzelet,
Vigyél a magasságba engemet,
Hol elröpülve, mint
sötétlő szárnyak,
Hazátlan, kóbor, vándor felhők járnak.
Majd
összecsap a sűrű felleg-tábor,
Majd kiderül a fény-homályos
távol,
Láttatva tünde, elmosódó báját,
Virágos rétet, erdők
koronáját.
Tovább - ott - mintha házak is
lennének,
Talán azokba' emberek is élnek?
Hogy a világon
emberek is vannak!
Mi hihetetlen, különös ez annak,
Ki vándor
felhőként felköltözött,
Egyedül áll az ég és föld között.
Ide
nem hat fel népes utczák zaja,
Az emberélet zsibongó moraja.
Egy hangja sem a sok fehérlő háznak,
Egy
hangja sem a lélekgyötrő láznak,
Mely odalenn a szívet
körülfonja,
S reménytelen vad küzdelembe vonja.
Fájó vonaglás,
de hogy más ne lássa,
Remegő ajkunk kész'ti mosolygásra.
A
másik is beteg, szenved velünk,
De mi azért csak vígan
nevetünk,
Egymásnak mondva: - különös dolog -
Hogy mi vagyunk
e földön boldogok.
Boldogság! - Hátha minden, a mi édes,
Mi
tetszetős és mi gyönyörűséges
Dús garmadával ránk halmozva
lenne,
Azt gondoljátok, ez boldoggá tenne?
Vagy gondoljátok, a
láz érzemény
Megszűnne ott a szivünk közepén?
Nem óvja azt meg
boldogságnak kérge,
Hisz' itt a levegőbe van a
mérge,
Beszívjuk - mint szivünkön tova széled,
Pusztít, kínoz,
gyötör - és ez az élet!
Fel, fel a sziklacsúcsra - fáj az élet
-
Itt nyugodtabban pihenhet a lélek.
Rég elhagyám a völgyek
távolát,
Zöld erdőségnek fenyves sátorát.
Itt a fenyők már
csak a földön kúsznak,
Tekervényes kigyó-alakban csúsznak,
S
ravasz ál-gyöngeséggel vetnek gátat
Felette haladó tudatlan
lábnak.
Mindinkább ritkúl, gyérül a növény,
Már csak mohák
közt jár a jövevény.
Az ezerágú szürke hegymoha,
Melyet
lapályban nem látni soha,
Elosonó zergéknek legelője
A puszta
bércznek hamvas terítője.
Egy sziklafal azt mondja: ne
tovább,
Rajtam támpontot nem talál a láb.
De nem kell más,
csak erős akarat,
És megmászhatjuk a kopár falat.
A szédülés?
ejh mit! a ki leszédül,
Legalább könnyen vált meg életétől.
Tán'
temető is ez? hol sírkövek
Vad zűrzavarban szétgördűltenek.
Talán
itt már szólt a feltámadásra
Az angyaloknak ébresztő hívása?
Nagy
siettökben ébredő halottak
Minden követ - ki hogy - egymásra
dobtak.
Vagy ez a hely talán egy csatatér,
Melyről már rég
lehervadt a babér?
Elpusztúlt óriások harcztere
Vad rombolások
nyomával tele.
Tovább, tovább, hisz' nem is oly
nehéz,
Hol a láb gyengül, segítsen a kéz,
S az akaratot
mindkettőhöz véve,
Felérünk a kopár hegy tetejére.
Te büszke
csúcs, végre elértelek!
A távol völgyből hányszor néztelek,
De
magasságod mondá: »Fel ne jöjj,
Nagyságom elragad, lesújt,
megöl.«
És végre, végre, mégis itt vagyok.
Nézem, hideg
szikládon mint ragyog
A napsugár tündöklő játszi fénye,
Mi
fénynyel van oltárod körülvéve.
Mert oltár ez, mit az örök
természet
Maga emelt itt a nagy Istenségnek.
Két-három nagy
kő, ennyi az egész,
Alapja beláthatlan mélybe vész.
Körülte a
szédítő mélység árnya,
Mellette elsuhanó felhő szárnya.
Mi
szép sziklához felhő simulása,
Lágyságban, kéjben nincs e földön
mása.
Az ismert életből itten közel,
Nincs
semmi hang, nincs semmiféle jel,
De mi itt méla csendben tova
széled,
Egy ösmeretlen légi szellemélet.
Ha száll az éjjel, ha
feljő a hold,
Mi napsugárban néma és kiholt,
Zord sziklafalnak
tája népesűl,
A szellemhad felette elrepűl,
Vagy csúcsos ormán
néha megpihen
Eltépett szárnyú pille képiben.
A légből, vízből
mind eljöttének
Sok száz alakban röpke szellemek. -
A föld
legfukarabb, de az is éled,
Átrezgi könnyű, játszi
szellemélet.
Sok gondja van a jó földnek, hiába!
Hogy
gyermekit ruházza és táplálja,
Gondoskodik, mint szorgos jó
anya,
Kinek nincs éjje, napja, hajnala.
A kis növény, az
utolsó bogárka,
Táplálékát, mind, mind csak tőle várja,
Hozzá
fordúl, mindent csak tőle kér;
A gondos föld álmodni rá nem
ér.
De ne higyjétek, hogy költészete
Munkás serény éltéből
kivesze.
Mért álmodjék, ki dolgozhat, tehet?
S nem álmodik, de
él költészetet.
Nagy szivének is vannak álmai,
De soha
senki nem találja ki.
Ott ég szive magányos szentélyébe'
Az
Istenség legtisztább ékesb képe.
Imájának emel
szentélyeket,
Erdőhomályban, sziklacsúcs felett
Barlang
mélyébe, ismeretlen parton,
Hogy fáradt lelke ott pihenőt
tartson.
Még gyermekeinek sem adja át
Haszonra, szive
féltett templomát.
Elzárja, útat hozzá nem vezet,
Magának őrzi
e költészetet.
Mint jó hívő, kinek azért van kincse,
Hogy
szentelt oltár zsámolyára hintse,
S hitetlen néző mondja:
hasztalan!
Kincsből az oltárnak mi haszna van?
A föld is úgy;
legdrágább kincseit
Elszórja, feldiszíti templomit.
Nem bánja,
hogy nem látja senki sem,
Hogy nem bámúlja itt kiváncsi
szem.
Hisz' minden jó, nemes, szép, e világon
Magától
termett, mint egy tündér-álom.
Ki kérdezné: mi haszonra? mi
czélra?
A szépség a magasság élte czélja.
De most, a szirt, mintha
megcsengene,
Körülte mintha ének lengene,
Vagy mintha szólna
távol érczharang,
Erősbödik, majd elhal, száll a hang.
És éled
a szírt száz mesés alakja,
Éj éltet ád sok dermedt
kő-alakba.
Ott, mintha óriási szarvas-állat
Megrázná koronáját
agancsának,
A sziklafalnak ezercsúcsú ága
Csalóka képet nyújt
a holdvilágba,
Virágnak majd, majd szörnyetegnek látszik
Mint
éjji fény hulláma rajta játszik.
Amott egy karcsú, vékony szirtorom,
Mint
egy merész révparti őrtorony.
Megrendül a toronynak
eleje,
Feltárúl mély üregű belseje,
Kilép belőle egy tündéri
nő,
Szép arcza halvány, méla, szenvedő,
Mi szép e szirt magányos
szelleme!
Vonásin ifjúságnak kelleme,
De olyan bágyadt
közönyös bús képe
Mintha kifáradt volna életébe.
Megúnta tán e
zordon kővilágot?
Az örökös nem múló ifjuságot?
E szép alakban
érző szív ha van,
Fáj is talán? a szív oly nyugtalan!
Felveti
a hölgy könnyű fátyolát
És felsohajt: »élek, élek
tehát!
»Meg nem halok soha és ifjúságom
»Nem
hervadó, mint másé, e világon.
»De mit ér ifjúságom,
életem,
»Ha egyiket sem bánom, élvezem?
»Mért
adtál szivet, oh hatalmas ég,
»Ha az csak fájó néma lángban
ég?
»Gyöngének alkotád a sziveket,
»S még is adtál
belé érzelmeket
»Mit el nem bir, csak hánykódik
alatta
»Mint érczhajó alatt a tenger habja.
»Jővel,
jővel! csak most hallgass reám
»Hatalmas bölcs
tündér-keresztanyám!
»Igérted: hogy meghallod
sóhajom,
»Hogy teljesíted végső ohajom.
»Ilyen
boldogtalan, mint most, soha
»Még nem valék - ne légy hát
mostoha!«
II.
Fehér felhő száll a völgy mélyiből,
A
völgy sötét párkányin elterül,
Habos hulláma elterjed tovább,
Már
tetejére süt a holdvilág.
Felszálló felhő im, a szirttel
szélel,
Majd ködpárája oszladozik széjjel
Vagy tömörül; mi
abból megmarad,
Egy ösmeretlen fehér nő-alak.
Jóságos arczán
ifjuság varázsa
Már nem ragyog; hosszú tapasztalása
Éltének,
véste fájdalmas jelét
Arczára, homlokára, szerte-szét.
Most
immár tündér, élte napja áll,
Nem közelíthet hozzá a halál.
Szive
pihen nyugodtan, hidegen,
Gond, változás, előtte idegen.
De mi
ott volt, a tündérség előtt:
Az ősz hajat, barázdos mély redőt
El
nem simítja a tündér keze.
A múlton nem változtat semmi se'.
Bár
mostan már válthatna ifjú arczot,
Letagadhatná a nagy
élet-harczot,
De idomin az álarcz lenne csak.
Mit ér, mit ér,
ha a sziv hervatag?
Éltünk napját ha az idő feliszsza,
Nem jő
az többé soha, soha vissza.
Jelen, jövő, az még miénk lehet,
A
múltról már az Isten sem tehet.
Szól mélyen, lágyan az új
jövevény:
»Elheda, itt vagyok, bérczed kövén,
»Te
hivatál és emlékeztetél
»Igéretemre. Mondd hát, mit
remél
»Tőlem szived? Tudod, jó gyermekem,
»Csak
végső vágyad teljesíthetem.«
Az ifjú hölgy már lábánál
zokog:
»»Keresztanyám, boldogtalan
vagyok!
»»Elszenderedtem s éppen álmodám:
»»Előttem
áll királyi jó atyám
»»Megőszülve, megtörve,
bús-magába,
»»Egyedül volt a márvány palotába.
»»Hol
vágyva vár rám édes agg szülém
»»Atyám szivéhez
vissza vágyom én!««
»Elheda, álmod csak csalóka
volt.
»Atyád lakhelye föld alatti bolt,
»Hol
hosszú sorban ősid nyugszanak,
»Várkápolnában, főoltár
alatt -«
Elheda felsivít: »»ne mondd
tovább,
»»Minden remény hát múló délibáb?
»»Most
látom csak, mi vétkesen tevém,
»»Hogy elhagyám
jóságos agg szülém.
»»Megundorodtam udvarunk
zajától,
»»Az aranyfényű hitvány nagy
világtól.
»»Eltompúlt lelkem önző bánatában
»»Azt
hitte: majd meggyógyúl a magányban,
»»De a magányt
tovább nem tűrhetem.
»»Keresztanyám, oh jőjj, oh jőjj
velem
»»Akár hová, hisz' vágyam oly
kevés:
»»Csak egy rövidke óra feledés.««
»Elheda, ez még nem utolsó
vágyad.
»Hiába soh'se hivd keresztanyádat!
»Egy
óra feledés? Szegény leány!
»Tudod mi jő a feledés
után?
»Emlékezet, ha újra vissza száll,
»Mint a
fészkéről elzavart madár,
»Szárnyával csapdos,
nyugtalankodik,
»A szivet háborítja napokig.
-
»Tündér-testvérim, ifjú szép leányok,
»Ezt is
megadhatják, fordulj hozzájok.
»Megadtak eddig mindent mit
kivántál,
»De boldogságot azért nem találtál,
»Mert
ez az egy, mi nem található.
»Sok van e földön, mi kedves,
mi jó.
»De boldogság! - mi balga fogalom!
»Ha
egybe forrna halál-nyugalom
»Az élet izzó, lángoló
tűzével,
»Ha víz és tűz együtt áradna széjjel,
»A
jéghideg s forró - akkor talán?
»Jó, meglehet, ott van a
sír után.
»De boldogság a földön oly egész,
»Mely
millió szétszórt porszembe vész,
»S a meglevőt, mig másat
keresünk
»Elejti, hullatja lankadt kezünk. -
»Midőn
a tündérséget vállalám,
»Túl voltam jól már életem
nyarán,
»Ott volt szivemben a tapasztalás:
»Egy
lázas harcz az élet, semmi más
»Fáradtan hagytam el a
harczteret
»Küzdöttem rajta, több mint eleget.
»Midőn
hozzánk jött tündérek királya,
»Hatalmat adni sziv
kivánatára,
»S kérdezte tőlem: mit kívánok én?
»,Enyém
legyen az utolsó remény!'
»Enyém ez most is s néked
adhatom
»Ha szíved hozzám fordul egy napon
»A
végső vágy, Elheda ne feledd,
»Még teljesülhet. Most
Isten veled.«
III.
Feltárja a sötét szirt belsejét,
Láttatni
hagyja rejtett velejét,
Sziklában át húzódó vízerek
Halvány
ezüst szalagként fénylenek.
Lentebb a törpék izzó
birodalma,
Tüzes elömlő érczek forradalma,
Hol éjjel-nappal
szítják a tüzet
Elosonó kis földi szellemek.
Amott egy barlang
rejtett kincses tára
Oly drágaság, a melynek nincsen ára.
A
színarany, csillámló ékkövek,
Varázsló fényben itt
tündöklenek,
Tovább, nagy termek, folyosók sora,
Mely
napvilágot nem látott soha,
Átlátszó cseppkő oszlopára szépen
Reá
ívelve boltos templomképen.
Belőle keskeny börtöni
bejárat,
Melyen vándorló utas sohsem fárad
Egy földalatti mély
tóhoz vezet.
Ki tudja még, mi bűvös élvezet,
Melynek
a föld felszínén nincsen párja,
Vár arra, ki e titkos útat
járja?
E mély, titokzatos tó partinál
Nem hajlong fű, fa és
bokor nem áll,
De mint egy csipkekendő fehér leple,
Fehéren,
lágyan, könnyen odavetve,
Cseppkő homályos átlátszó
fehére
Világot vet a tó sötét vizére,
Titkon munkálkodó mesés
kezek
Kőhalmazába éltet öntenek,
Formálnak majd belőle
koronát,
Majd Betlehem szerényke jászolát.
Majd száz alakban
oszlopdíszeket,
Hatalmas büszke síremlékeket;
Majd néma kőbe
varázsolva hangot,
Belőle formálnak csengő harangot.
Ha
tündérszárny mellette elsuhant
És érinté, megcsendül a
harang,
Bűbájos hangja zengve árad, széled,
A néma barlang
száz visszhangra éled,
Sejtetve még sok szebb, mesésebb helyet,
A
láttatott barlang csodája mellett.
Nem hatol ide soha, soha le
A
napvilág éltető ereje,
De önfényben, mint éjjeli
szövétnek,
Karbunkulus és gyémántkövek égnek.
Egy pillanat és újra rejtve zárva
A
földalatti birodalmak tára.
Egy percz s Elheda lábai előtt
Föld
elnyelé az agg tündéri nőt.
Ismét ott áll Elheda egyedül.
Sohaja a
nagy éjbe bevegyül:
»El nem marad, nem enyhül bánatom,
»Még
résztvevő szívnek sem mondhatom.
»Legjobban bánt, legjobban
fáj nekem,
»Hogy a jövőbe, nem remélkedem.
»Miért
gyötör e kínzó lassú méreg?
»Kegyes jók voltak hozzám a
tündérek,
»Megadtak mindent, a mit eddig kértem,
»De
szívem vágyát azért el nem értem.
»Elérhetetlen marad az,
hiába!
»Ki mondhatná meg, mi a szíve vágya?
»A
puszta szó, egy tört tükördarab,
»Kicsinyke részét veti
vissza csak
»Felette elvonuló tarka képnek,
»Azon
kimondhatatlan nagy egésznek.
»Mi az egész? Azért
kimondhatatlan,
»Mert nem lel helyet, szóban,
gondolatban;
»Mi esztelen, mi vak valék, mi dőre,
»Múló
időt siettetém előre.
»Most újra csak a múltba
visszavágyom,
»Jöjj feledés, jöjj csendes, édes álom!«
Legott álomképek veszik körül,
A hölgy
mély csendes szenderbe merül.
Elcsalogatja, viszi őtet álma
Rég
elhagyott királyi otthonába.
Mert bölcsejét egykor ott rengeték.
Elmondom nektek bús történetét:
IV.
A szellemekkel közelebb rokon
Voltak a
földiek még akkoron,
Még értették a bűbájos danát,
A nagy
természet édes szózatát.
S mit most csodának hívunk ridegen,
Még
az sem volt előttök idegen,
De minden napos kedves esemény,
Nyíló
virág föld zöldelő tövén.
Akkor sem volt a földnek más
törvénye,
De finomabb az érző ember lénye,
Nem foglalá azt, mi
kimondhatatlan,
Sok mércsikélő apró gondolatban,
Még nem
»tudott«, de »hitt« és »szeretett«,
Megérté
így a nagy természetet.
Hívő szemének nem volt rejtve, zárva
A
szellemek mesés csodás világa.
Örökkön ifjú, víg tündér
sereg,
Mint kedves, vidor, pajzán gyermekek,
Ha elhagyák
tündéri tánczukat
Az illatos virágzó hárs alatt,
Vagy
holdvilágos harmatos gyepen,
A házaktól sem voltak idegen.
Szép
nyári este, hogy ha nyílt az ablak,
Kedvenczeikhez
el-ellátogattak.
S hogy ösmerős szem könnyen meg ne
lelje,
Mindegyiknek volt rejtett búvóhelye.
Függöny fodrába
simult könnyű árnyok,
Majd elrejték a cserepes virágok,
Majd
kép vagy tükör mögül kandikáltak,
Majd pihentek, majd
ide-odaszálltak.
Legkedvesebb mulatság volt nekik,
Ha
elleshették szíve vágyait
Egy szép leánynak, szende ifjú
nőnek,
Beteg gyereknek, fáradt szenvedőnek:
Elaggott özvegy,
kinek unokája,
Már rég nem írt, hogy ne hiába várja
A hírt -
másnap a rég várt levél helyett
Az ifjú maga áll az özvegy
mellett.
Szelíd leányzó, kinek szíve álma
A szerelem zöld
hínárjába járna,
De csalódástól, búbánattól félve,
Alig mer
gondolni a kedvesére.
Szelíd leányzó hófehér kezén,
Csodálatos,
nem is várt tünemény,
Fényes kerek jegygyűrű hirdeti,
Hogy
teljesültek szíve álmai.
Ott sopánkodva kél jámbor szegény,
Mert
elveszett az egyetlen tehén,
Reggel korán aggódó bús gazdája
Kis
tehenét az ól előtt találja.
Tarkálik a zöld fűben síma
szőre,
Lágy mély hangon bőg ösmert legelőre,
S a pázsiton,
mely előtte terül,
Szelíd szemével félve néz körül. -
Hol
tündér járt, meggyógyul a beteg,
Vígabbak, szebbek ott a
gyermekek.
Az éjji álmok édesebbek és
Derültebb reggel a
felébredés.
Régtől majdnem sajátos otthona
Tündéreknek a tágas
palota,
A híres régi nagy királyi vár,
Mely századok során
sértetlen áll.
Ha már a szolgahad lecsendesült,
A vár ura
álomba szenderült,
A nagy terem oly néma, hallgatag,
Magányos
képét veti vissza csak
Kristálytükör az aranyos falon,
Ha
mozdul őr, éjji őrjáraton,
Az is oly mélán, álmodozva néz,
Tán'
alszik is nyílt szemmel a vitéz?
Álomnak hiszi reggel
legalább
Mi, mint egy tünde, lenge délibáb,
Mellette elsuhan,
igézőn szépen,
Varázsló bűvös tündérálomképen.
Csikordul
halkan a fényes kilincs,
Egy-két alak - nem tíz, - oh száma sincs
-
Betódul a terembe egy sugárral,
Az elözönlő fényes
holdvilággal.
Mind ifjak, szépek s oly külömbözők,
Viráglevél
s harmatba öltözők,
Virág színétől gazdag, ékesek,
Holdártól,
napsugártól fényesek.
Oly szépen mosolyognak, könnyen
járnak,
Mint tarka hímes nyári pilleszárnyak.
Egyik a tükörlapra integet,
Másik
rózsákra csókot hinteget,
Egy harmadik felült a nagy
csillárra,
Kristálykarján magát vígan himbálva,
Aztán
leszökdel s elnézi legott
A szépszövésü drága kárpitot.
Ezüst
szállal, kék selyem alapon
Kivarrva ékes liliom vagyon.
A
tündér felkiált: »Oh nézzetek
»Ilyet szőhettek emberi
kezek!
»Ki gondolná, hogy durva ujjaik
»Lemásolják
a kert virágait?
»Igaz! a kert még szebb mint e
terem,
»Királyi kertbe le, ki jő velem?«
A kertben
ő oly nagy kedvét lelé.
Indulnak már a lépcsőház felé,
Hol
harminczágú lámpa egész éjjel
Sárgás világát árasztgatja
széjjel.
A lépcső egyenes nem tekervényes,
Csiszolt vörös
márvány kövekkel fényes;
Nem fordul vissza, mint ki útját
bánja,
Egyenest vezet fel a palotába.
- Jelképezve szól a
király népéhez:
Ily egyenes út vezet nagy szívéhez -
A lépcső
márványfal között halad,
Fehér korlát tetézi a falat,
Fehér
átlátszó alabastrom ágak
Szolgálnak a piros fal korlátjának.
Már
lent a kertben vannak a tündérek,
Már a szökőkút mellett szól az
ének,
Tündéri hangjuk lágyan egyesül
Vízlocscsanással ott a
kút körül.
Egy vízirózsa hókelyhéből száll
Az ég felé átlátszó
vízsugár.
A sugár visszacseppen halvány fénybe
A vízirózsa
barna levelére.
Mert barna ércz ez óriás levél,
De mintha
hajtogatná esti szél,
Oly könnyen van tányéra
visszahajtva,
Tartalma csillámlóan túlcsap rajta.
A tiszta
vízben víg arany halak
Virgonczan, fürgén, szépen játszanak,
Ha
idegennek érzik közelét,
Czikázva gyorsan úsznak szerteszét.
Királyi kertnek fényes pázsitán,
Játékot
űz a sok tündéri lány.
Könnyű ruhájuk lenge fodra széle,
Ha
rezgő fűhöz ér, harmat hull véle,
Mi zöldes fényű harmatos a
rét!
A holdsugár hullámzik szerteszét.
Ezüstös lesz a lombok
nyári zöldje.
Mesés az ember napmegunta földje.
Mi lángoló tüzfényben égnek ott
Az
óriási vörös pipacsok!
S tovább, a sárga rózsa halvány ága,
A
hyaczintok tarka sokasága.
Az édes illat száll és
elmerül,
Libeg-lobog az ékes kert körül.
Beszáll a nagy
királyi palotába,
Szép fehér márványoszlop-csarnokába.
Holdfénye
ott még hűvösbb, kétesebb,
A mámorító illat édesebb,
Mert
minden karcsú oszlop derekát
Vadszőlő s fehér jázmin fogja át.
Mi
páratlan, mi hajlékony, mi gyönge
Távol mesés keletnek drága
gyöngye,
Fehér jázmin kifodrozott zöld ága
Csillagszerű fehér
hulló virága.
Királyi kertnek nyírott lombfalán
Éjféli dalra
kél a csalogány,
Ezüstös hold az égalján letéved,
Hajnal
előtti hűvös szellő ébred.
Tündérleányok ismét útra kelnek,
A
csalogánynyal versenyt énekelnek.
Egy mondja: »Nézzünk be a
palotába
»Még egyszer, jó-e a királyné álma?
»Vigyünk,
hogy jó legyen mit álmodott,
»Ezerjófűről néki harmatot.«
S
a mint bemennek, a mint hozzászállnak
Arany bölcsőben kis leányt
találnak,
Halványpiros selyem a takarója,
Kerekded arczát
csipkefátyol ója.
Egy gyémántcsillag tündöklik felette,
A
nemlét álma leng még körülötte.
Virágzó május kora hajnalán,
Mint
rózsabimbó csipke zöld galyán,
Felébredett a kis lány e
világra,
Hogy gyönge lába tövis útját járja.
V.
Keresztelő van a királya várban,
Sok
főpapok, nehéz arany ruhában
Hozzák az áldást; a nagy égtől
kérve
Kicsiny királykisasszony szép fejére.
Csillog körülte
szenteltvíznek cseppje,
Már homlokán szentelt olaj
kenetje,
Érinti ajkát bölcseség sava,
Felette zeng az egyház
szózata.
A gyermeket felkéri feleletre:
Fenséges éltes nő
felel helyette,
Fenséges agg nő a keresztanya,
Nem látták még
az udvarnál soha,
Nem ösmerik; de érzi a ki látja,
Hogy méltó
helye van a palotába'.
Elszállt a hang, lecsendesült az
ének,
Már régen vége a nagy ünnepélynek.
Aranynyal áttört
hamuszín ruháját,
Gyémántkövekkel ékes koronáját
A szép
királynő immár félretette
Királyi díszét régen
levetette.
Patyolat hószín lenge köntösébe'
Mosoly'gva
hajlik a bölcső felébe.
Mosoly'gva nézik ez igéző
képet,
Tündérleányok, a kik eljövének,
Sok gazdag, szép
ajándékot hozának
A gyermeknek s a boldog hű
anyának:
»Királyasszony, mit kivánsz gyermekednek?
»A
tündérek tudod, mindent tehetnek.«
Az anya szól: »»Igéző
szép legyen,
»»Jó és nemes kedves kis
gyermekem.
»»Fejlődjön szíve, teste, szelleme,
»»Övé
legyen virágok kelleme,
»»És végre bármi lenne szíve
vágya
»»Örvendjen néki, teljesítve látva.««
»Meglesz,
királyné, teljesülni fog,
»Bármit kíván jövőben
magzatod.
»Akármi légyen ifjú szíve álma,
»Bármit
kíván, ne kívánjon hiába.«
Örül a nő e kedves
feleletnek;
Tündérek gyermekével enyelegnek.
De most előlép a
keresztanya,
Komoly, méltóságteljes szózata
Igy hangzik: »Oh
szegény nő elfeledted,
»Hogy gyermeked' mi szánandóvá
tetted.
»Mert elvevéd, már teljes jóelőre
»Még a
reményt is bölcsejében tőle.
»Hát nem tudod, hogy éltünk
éjjelén
»Egyetlen sugár: kétkedő remény?
»Nem
megtagadott vágyak sokasága,
»De a vágy maga éltünk kínos
átka.
»Még nem tudod királyné - ne is tudjad!
»Reménytelen
szív mily örvénybe juthat.
»Midőn lelkünkbe megfordúl a
kés,
»S előttünk áll a kétségbeesés.
»Midőn talán
már nem is fáj a seb,
»Mert hogy fájdalma százszor
élesebb.
»Midőn saját, s mások fájdalminál
»Ajkunk
csak hangos kaczagásra áll.
»Hisz' a világon
nem segíthetünk!
»Tehát a tréfán vígan nevetünk,
»Oly
vígan, hogy szívünk majd megszakad
»Az írtózatos nagy
vígság alatt.
»Látod királyné, én ezt mind
megéltem,
»Küzdöttem, tűrtem addig mig reméltem,
»De
már midőn remény is elhagyott,
»Nem állhatám a szörnyű
bánatot.
»Nem menekültem tőle a halálba,
»Visszariasztott
az a kétes, hátha?
»Hátha halál is csak rossz
folytatás,
»Egy rossz kezdetnek többje? - semmi
más?
»Tündérkirályhoz folyamodtam végre,
»Vegyen
fel a tündérek seregébe,
»Nem kértem vissza eltűnt
ifjúságot,
»Kifáradt szív csak nyugalomra vágyott;
»Örökkön
tartó szép lenne az élet
»Ha ott nem volna az a lassú
méreg
»»Érzés« mely cseppenként a szívből
árad,
»Melytől az élet megbénul, kifárad.
»Nyugodt,
vidám a tündérek kedélye,
»Mert érzésüknek nincsen árnya,
mélye,
»Minden csak künn a felszinen marad,
»Nem
érzés már pusztán csak gondolat.
»Királyné, hogyha kisded
gyermeked
»Igaz meggondolt szívvel szereted,
»Ne
kívánd hogy való legyen az álma,
»Hogy teljesüljön minden
dőre vágya.«
Büszkén, mosoly'gva szól a szép
anya:
»»Tündérkirályné, bölcs Propertia,
»»Nem
hallád? azt kívántam jó legyen,
»»Jó és
nemes kedves kis gyermekem.
»»Jó és nemes
szívének kívánsága,
»»Nem fordúlhat éltének
viszájára.
»»Elheda boldog lesz
tudom!««
Nevet.
Propertia,
ennyi a felelet -
Majd felsohajt: »Boldog? - jó, de ha
mégis,
»Erre is ráúnt, itt vagyok még én is
»Ha
már kifárad a sok boldogságba,
»Még ott leszek végső
vígasztalásra.
»Egy vágy, utolsó, visszavonhatatlan,
»Mely
ott lesz minden dőre gondolatban,
»Ha ezt kimondja
teljesítem én,
»Ez lesz szívén az utolsó remény.«
VI.
Királyi kertnek felnőtt szép
virága,
Elheda lett az ország legszebb lánya,
Mosolya kedves,
szép szeme beszédes,
Járása tetsző, pillantása édes,
S oly jó
mint szép; imádta atyja népe
Nagy országának gazdagja
szegénye.
És boldog volt - még körülette jártak
Gyöngy álmai
letűnt gyermekkorának.
Még nem gyanítá a szép hajadon,
Hogy
túlhaladt a bűvös vonalon,
Mely körülfonja azt az
édenkertet,
Melyből bennünket évek száma kerget.
Becsapódik a
nagy ajtó mögöttünk,
Borús, homályos lesz az ég fölöttünk,
Ezután
már csak a pusztába járunk,
Hol nyugodalmat, enyhet nem
találunk.
S ha mégis útunk arra elvezet,
Az út, mit úgy hívnak
emlékezet,
Csak a komor vasrácson nézünk át
Csak így
láthatjuk szivünk otthonát.
Oh gyermekkori bűvös édenünk!
Mért
nem végződik ottan életünk,
Miért e hosszú sivár vándor-út
Melyen
az ember csak pusztába jut?
A sivatag izzó fövenyét járja,
Hol
nem üdíti lombok enyhe árnya,
És üldi azt a bűvös titkos
képet,
Mely még halandó elé sohsem lépett,
A boldogságot. -
Űzi, kergeti
Tovább, tovább - de el nem érheti.
Eltikad végre,
kimerűl, kifárad,
De nem fordúlhat vissza, meg nem
állhat.
Csalóka kép előtte tánczol, lebben,
Utána, csak utána
sebesebben!
Felviszi néha vad bércz tetejére,
De mi a vándor
fáradsága bére?
Kietlen bércznek zordon kőfokán
Az »igéret
földjét« meglátja tán'?
Nem azt soha - de ha a síkon
égett,
Hideg hulláma bércz lehelletének,
Dermesztőn átsivít,
szivén, fején,
Fagytól remeg az árva jövevény.
Elheda még a kertben járhatott,
Nem
látta még leszállni a napot,
De gyorsan elterűl az élet
ködje,
Hogy tiszta kék ég arany napját födje,
És gyorsan
ébred, száguld a veszély,
Zúgó vihar háborgó szenvedély.
Az
eddig békés, nyugvó szép hazát
Harcz riadalmas zajja lengi
át.
Véle jön éhség, kétségbeesés.
Ezer fajtáju fanyar
szenvedés
Száz undok torzalakját felveté.
Félelmes arczát
békés táj felé
Fordítja háborúnak angyala;
Már felpiroslott
véres hajnala.
Elheda látta, s meg nem foghatá
Hogy szép honát
úgy elváltoztatá;
Még lába a rózsákon tétovázott
Midőn már
arcza sűrű könytől ázott,
Fülébe hörgött a halálnyögés,
Előtte
zajlott kétségbeesés.
Özvegy menyasszony tördelte kezét,
Kereste,
várta elhalt kedvesét,
Az országot koldulva, sírva
járták
Tüzhelyöktől elzüllött üldött árvák.
Házok leégett,
atyjok föld alatt,
Jó anyjok szíve régen megszakadt,
S előllök
az utolsó kenyeret
Elkapkodák istentelen kezek.
Boldog csak az
volt széles e hazába',
Ki a dicsőség véres mámorába
Befúlt,
behalt - egy végső pillanat -
S az élet zord határin túl
haladt.
Egy pillanat csak - a végső, dicső,
Melyben a már
elszálló költöző
Lélek itt hagyja földi életét,
De átélvezi
teljes gyönyörét
Az anyaföld, s a távol mennyországnak.
A
dicsőséges hősi nagy halálnak.
Ha még vezet a boldogsághoz út,
Az
járja csak, ki lelkesülni tud.
Muló gyönyör, mint minden más,
talán
Rajongva nyúlni eszménykép után?
De e porlepte éltünk
éjjelén
Az egyedüli bűvös égi fény.
Elheda látta ezt is, s
ottan égett
Szivében az a lángoló szövétnek
A messze elvilágló
fényes fáklya:
Honszeretet és lelkesülés lángja.
De midőn
látta, imádott honát
Mivé tevék a dúló nagy csaták,
És látta
azt a nyomor-verte népet,
Melyet a harczok zivatarja
tépett,
Szivébe szállt - nem önző félelem -
De mélyen fájó
részvét-érzelem
És felkiáltott: »csillapulna már
»E
zúgó-dúló riadalmas ár!
»Légyen hozzám a sors bár
mostoha,
»Csak ezt, csak ezt ne lássam már soha?«
»Bár
hogy fordúljon sorsom, életem,
»Csak béke, nyugalom legyen
velem.«
És úgy lőn. - Már a táj lecsendesült,
A gyászos
néma béke elterűlt.
Ha sírva bolygott hű
emlékezet
Tört szívek és nagy sírdombok
felett,
Elszállt az is, elmúlt majd az
idővel.
Ki gondolna mindig a temetővel?
VII.
Békében élt a hosszú harcz után,
Mint
óhajtá, a szép királyleány.
Fájó emlék mindinkább
elmosódott,
Feledés fátyla feléje húzódott.
Ha volt
könyörteljes szivének vágya,
Leginkább mások, nem saját javára.
Ő
volt a nép öröme, vigasza,
Király atyjának legjobb támasza.
Csak
egyhez szólt hiába szép beszéde,
Csak egy szívből maradt el még a
béke,
Egy gyászolt még, egy sírt a palotába:
Királykisasszony
kedvencz játszótársa.
Gertrud, a kedves szőke szép leány,
Zokogva
búsong kedvese után,
Ki a végső csatába elesett,
Éltével véve
meg a hős nevet.
Őszinte részt vesz' Gertrud bánatába'
Hű
játszótársa, a király leánya,
De annál jobban szánja,
szereti
Hogy kedvesét ez el nem feledi.
Jól tudta: vígasz nála
nem segít,
Csak arra kérte tündér védnökit,
Hogy bárha késő,
bárha évek múlva,
Gertrud szívgyásza szelíddé simúlva, -
Csekély
kárpótlás képében talán, -
Vígaszt találjon a kedves leány.
Majd
gondolatja más irányba tévedt,
És folytatá magában a
beszédet:
»Saját szívem nem féltem ilyen gyásztól,
»Mentve
leszek hasonló bánat-láztól.
»Hisz' én, ki egész
népem szeretem,
»Nem fogom tudni, mi a szerelem,
»Ki
egy egész népet híven szeret,
»Igaz szívvel az egyé
nem lehet.«
VIII.
Megy az idő, ki látja haladását?
Ki
veszi észre zajtalan folyását?
Csak ha egy emberélet
beledobva,
Mint sárguló levél, illó habokba
Belé merül, tovább
száll, ez mutatja:
Nem állhat, nem pihenhet síma habja.
Lágy
síma hab, mely mégis oly kemény
Ha kő akad a folyó fenekén,
Mint
habja hizelgően körülfolya,
Szegletes élét simára csiszolja.
Oly
irgalmatlan az idő folyása,
Nincs soha nyugta, nincsen
maradása,
Lágy érintésű, érczhatalmú kézzel
Sziklákat, ember
éltét zúzza széjjel,
Beolvad az ősz hideg tél havába,
Tavasz
virága befonnyad a nyárba,
Fa lett a magból, virág nőtt a
fából,
A tegnap elmúlt, s tegnap lett a »má«-ból.
Királykisasszony vágyi teljesültek,
A
mint lelkében ébredtek s lehültek,
De ott derengett, mint végső
remény,
Egy édes álom Elheda szívén.
Mit várt ő a jövőtől, mit
remélt?
Mi vágya volt még, a mit el nem ért?
Ah semmi, semmi,
s épp az fáj neki,
Hogy ő a szenvedést nem ismeri.
Kivánatára
többé sohsem látott
Vad szenvedélytől viharzó világot.
Kivánatára
régen elvesztette
Még az idő is hatalmát felette.
Hervadhatatlan
lett kivánatára
Élte viruló, bájló ifjusága,
Örök a földi
élet, édes szép
Egy fényben úszó árnyalatlan kép.
Miért borúl
hát felhő szép szemére?
Miért vonaglik néha ajka széle?
Mért
nézett sokszor oly beszédesen,
Mért sóhajtott oly fájón
kétesen?
Kérdés, a melyre nincsen felelet.
De egyszer sűrű
könnye megeredt
És felkiáltott: »Most már jól tudom,
»Miért
oly véghetetlen bánatom.
»Hiszen, már a teremtés
reggelén
»Így szólt az Úr: ,te gyönge jövevény
»E
földön: női szív, szenvedj, szeress!
»Más boldogságot itten
ne keress.'
»És én kerestem mindig, s nem
találtam,
»Mert e kettőtől olyan távol álltam,
»Oh
jöjjetek, maradjatok velem,
»Jöjj szenvedés, jöjj édes
szerelem!«
IX.
Terjed, terjed már az éjjel,
Kél az
égnek holdvilága,
Nyári éjjel harmatot hint
Szép Gertrudnak
szöghajára.
Szöghajáról harmatgyöngyét
Esti szellő majd
lefújja,
Hizelgően elsímítja,
Szép királylány gyönge
újja:
»Jöszte, jöszte szőke lánykám,
»Jó barátném,
hű testvérem,
»Zöld folyónak hűs partjához,
»Zöld
vizéhez jösz-e vélem?«
»»Hogy ha hínál a
halálba,
»»Véled mennék, szép királylány,
»»Hogyha
lenne kivánságod,
»»Megvenném az éltem árán.««
»Balga
lányka, szőke lányka,
»Hogy hívnálak a halálba?
»Zöld
hullámon csolnakázni,
»E mulatság nem oly drága.«
Zöld
hullámon ezüst háló
Van már holdsugárból vetve,
Aztat nézi a
királylány,
Abban telik neki kedve.
Fényes hullám lágy
ölébe,
Ringatózik már a sajka,
Víg nevetve, énekelve,
A két
szép lány himbál rajta.
Hosszú árnyék barna foltja
Hézagot
hagy síma fényben,
Mintha nyílnék a folyónak
Sötét mélye, víz
tükrében,
Bástyafalnak komor árnya
Rá borúl a víz
színére,
Mintha szemfedő borulna
Gyászkoporsó
tetejére.
Bástyafalba mély a börtön,
A ki abba'
eltemetve,
Hogyha él is, fél halál az,
Életéhez nincsen
kedve.
Bástyafalnak üregéből
Édes ének hangja árad,
Édes
ének lágy danája
Körül zengi a nagy várat.
Elhullámzik, száll
az ének
Börtönürből a folyóra,
Édes vágytól félve, néz
fel
Szép királylány, hallgatója:
»Oh Gertrud, kedves
barátném,
»Milyen édes ez az ének!
»Szívem ég és
fázik tőle,
»Isten tudja mért - de félek.
»Mondd
Gertrud, ki énekelhet
»Ilyen búsan, ilyen szépen?
»Ki
van ottan eltemetve
»Börtön szörnyű éjjelében?
»Hisz'
atyád király-atyámnak
»Legmeghittebb jó barátja,
»Ő
az, ki e várnak minden
»Titkos útját járja, látja.
»Nem
hallottad, nem gyanítod,
»Ki van ottan eltemetve?
»Ki
szól vissza a világhoz,
»Mely már őtet elfeledte?«
Szól
Gertrud: »»Te szép királylány,
»»A titok,
mely ajkam zárja,
»»Nagy s nehéz, de te
előtted
»»Lelkem nyitva, szívem tárva.
»»Hozna
bár veszélyt fejemre,
»»Lenne bármi bősz az
átok,
»»Mely lelkemre nehezülne,
»»Mégis
szólok, ha kivánod.
»»Te emeltél fel a
porból.
»»Gyöngéd szíved melegével
»»Vigasztaltál,
midőn rám szállt
»»Az a szörnyű bánat-éjjel.
»»Velem
sírtál, majd viseltél
»»Bánatot, keservet értem.
»»Az
imádattal határos
»»Hálám; tied szívem,
éltem.
»»Halld tehát: ki olyan szépen
»»Énekel,
atyádnak foglya
»»A nagy harcznak végeztétől
»»Tartja
őtet ottan fogva.
»»Szép, szelid és bátor ifjú,
»»Bár
ha harczolt, vétke nincsen.
»»Édesanyja
visszavált'ná,
»»Élte árán, drága
kincsen.
»»Hadifoglyok visszatértek
»»Otthonukba;
csak ez egynek
»»Mért nem ád atyád kegyelmet,
»»E
legjobb, legnemesebbnek?
»»Mért? - Megmondom. - Hogy
a nagy harcz
»»Zivatarja elviharzott
»»Hadifoglyok
nagy sorába
»»Lát király egy ismert arczot.
»»Elborul
elméje, szíve.
»»Ezt már egyszer látta, látta,
»»Nap
ha kél, ez gondolatja,
»»Éj ha száll, ez éji
álma.
»»Ugyanaz a büszke homlok,
»»Gúnyos,
finom piros ajkak,
»»Édes szempár, mely
beszédes,
»»Hogy ha a száj némán hallgat
»»Ama
régen látott arcznak
»»Ezen ifjú képemása;
»»Elfordul
király a néptől
»»Indulatját hogy ne lássa.
»»Aztán
egy hang cseng fülébe,
»»Az egyetlen »nem«
szót mondva,
»»Amaz is egykor a »nem«
szót
»»Ilyen büszkén, bátran mondta,
»»Mikor
őrült szenvedélylyel
»»A király térdelt
előtte,
»»Ilyen büszkén, bátran mondta:
»»Hogy
már más a szeretője.
»»Boldog lett ő férje
mellett,
»»Ki imádta, kit imádott,
»»De
a király nem feledte,
»»Átkozta e boldogságot.
»»S
im most fia áll előtte,
»»Képemása. - Hő szívére
»»A
királynak, rája támad
»»Bosszú mérges
kelevénye:
»»»Hadifoglyok,
kicseréllek,
»»Békeségben elmehettek;
»»Kisérjétek
a határig
»»Mind - csak ezt nem - ezt az
egyet.
»»Foglyom vagy! mért ingerelted
»»Háborúra
népem ellen
»»A te néped? Most hatalmam
»»Érezd
meg, te büszke szellem!«
»»Szól az ifjú:
»Harczban voltam,
»»De a népnek sem
vezére
»»Nem vagyok, sem ámítója;
»»Hogy
ha börtön harczos bére,
»»Szót sem szólok,
elfogadtam.
»»Igaz okod lehet rája;
»»Hiszen
mondják: te vagy a föld
»»Legbölcsebb, legjobb
királya.««
Szép Elheda, szép királylány
Édes,
bűvös mély szemébe
Mint villámlik, mint czikázik
Őrületnek
szenvedélye.
Atyja, kiről ő a nagyság
Hő, magasztos álmát
költi,
Ő, a nagy királyi lélek,
Hát csak ő is gyönge -
földi.
S édesanyja, a királyné,
Egy más nő miatt
feledve,
Gyönge szíve eltiporva,
Megalázva, nem szeretve!
És
az udvar fénye, dísze,
Csak lidérczfény, tünde, csalfa,
Azt,
ki boldogságot lát ott,
Csak a külszín mázza csalja.
Némán
hallgat a királylány,
Végre így szól: »Miért mondtad?«
Szép
Gertrud felel szeliden:
»»Elheda, te
parancsoltad.««
X.
Elterjed a hír: ki oly régen fogva,
A
nagy királynak féltve őrzött foglya,
Kinek kegyelmet százan,
ezren kértek,
Kiért váltságul kincseket igértek,
A szép
királylány egyetlen szavára
Ma fogságából el leszen bocsájtva.
S
mi több, király személyéhez rendelték,
Ottan marad, mint tisztelt
drága vendég.
Midőn először jött a palotába,
Elheda ott állt
rózsaszín ruhába
Fehér fátyollal, atyja trónja mellett,
Az
ifjút ő fogadta atyja helyett.
Előtte meghajolt e büszke
homlok:
»Megmentőm vagy!« - és lábaihoz omlott.
A
hölgy előtt meghajlott mélyen térde,
Tekintete rá tévedt, szólva,
kérdve:
»Szeretsz? - Szeretlek! megtalállak végre,
»Szívem
megálmodott szent oltárképe!«
Ha szó, ha hang nem szállott
a teremben,
Beh sok beszéd van két szerelmes szemben!
Ki
tudja, hogy mint ébred szivek álma?
Az aranyos pillangó honnan
szálla
Virág kelyhére; hol szedik a mézet
A zsongó méhek? Hogy
jő az igézet
A szivbe? Föld legédesebb csodáját
Ki fejti meg,
ki érti tünde báját?
Midőn szó el nem hagyta még az ajkat,
A
szem beszél csak, mig az némán hallgat,
Midőn a boldogság még
messze, kétes,
A fájdalom oly kimondhatlan édes,
A mely
szívünket csordultig megtölti,
A föld virága - oh de még se
földi!
Mi illat a virágon, fény az égen,
Mi elhullámzó dallam,
tiszta légben,
Hajnalkorán pacsirta éneklése,
Az, szívünknek
szerelmünk ébredése. -
Ne érintsd a virágot, mert lehullna,
Pille
után kezed hiába nyúlna,
Vagy távolabb újabb virágra
szállna,
Vagy eltépődne gyönge tarka szárnya. -
Csak egy
rövidke nyár, de Elhedára
Rászállt a napnak minden hő sugára,
Az
eget sohsem látta ilyen kéken,
Még soha ennyi csillagot az
égen.
Sohsem volt még ily bűvfénye a holdnak.
Nap, ha leszáll,
feljő majd újra holnap,
A holnap is csak néki rejteget
Új
boldogságot, ezer örömet,
Ábrándot, égben járó földi békét,
Mert
látja, látja szíve bálványképét.
És ő, az ifjú, Elhedát ha
látja,
Szent őrülettel kiséri, imádja,
Látásból kéj lesz,
mámor lesz a kéjből:
»Megmentettél a börtön
éjjeléből,
»Megmentettél a sivár pusztaságtól,
»Mit
életnek neveznek; a haláltól
»Megmentél - nem haltam meg,
nem is élek,
»Öröklétben szabadon száll a lélek.
ȃrtsd
meg leány, mi hozzád köt, nem hála -
»Értéktelen halvány
bágyadt virága
»Esőtől hajlik, naptól fonnyad,
szárad,
»Szél letöri a vékony gyönge szárat.
»Nem
hála, nem, de lelkem hő szerelme
»Tiéd örökre, szívem
fejedelme.«
Elheda boldog, nincs vágya, reménye,
Az édes
perczé minden érzeménye,
Minden idő egy édes perczbe olvad,
Csak
egy »ma« van, nincsen már »tegnap«
»holnap«
Csak egy »ma« van, és annak csak
egy napja,
Szívének csak egy égő gondolatja:
Manfréd, Manfréd!
világa, lelke kincse,
Hogy szíve lángját körülötte hintse.
Hő
szíve, mely, mint egykor, a pusztába'
A csipkebokra, ég
pirosló lángba,
S ott van, mint érzés, ige, gondolat,
Az
Istenség maga a láng alatt.
Elheda áll a fehér kő
erkélyen,
Elméje álmodozva száll az éjjen,
Tovább, tovább,
hogy végre megtalálja
Azt, a ki őt is oly epedve várja.
Megrezzen
a levél a kerti fákon,
Egy hang simul keresztül a virágon,
Egy
édes hang. Ki hangja? - szél fuvalma,
Ettől rettent fel az éj
nyugodalma.
Rózsás lugasban, mi világlik ottan?
Elheda szíve
lázasan megdobban,
Ki lehet az ily késő? Hát ki volna?
Levélzeten
a csillagfény csalóka.
Nem csillagfény az, nem is esti
szellő,
Ösmert a hang, igézetes és kellő;
Jő közelebb, már
szavakat is képez,
Tisztán hatol fel Elheda szívéhez.
Hozzá
szól, őtet hívja, kéri, áldja.
Nem, nem lehet, hisz egy más hang
is váltja!
»Manfréd!« »Gertrud!«
»Manfréd!« »»Szeretsz?««
»Szeretlek!«
Beszédje szenvedélyes őrületnek.
Egy
csók, egy sohaj, néma, hosszú, édes,
A hallgatásnak szava is
beszédes.
Hűség, igazság, szerelem feledve
Hatalmas
szenvedélyes őrületbe.
Mi ott szívükben ég, nem Mózes bokra.
De
a gonosznak tüzes izzó pokla
Pokol tüzéből száll egy szikra
feljebb
Elheda szíve lészen attól »teljebb«
Pokol
tüze, mely lángol, perzsel, éget,
Vet boldogsága édenének
véget.
Előbb nem érti, majd feleszmél végre,
Mennyből pokolba
viszi ébredése.
Gondolatot, majd szavat lel idővel:
»Legjobb
barátném, ott, a szeretőmmel!«
XI.
Láttál-e már szeliden, nyugton,
békén,
Szép nyári estét csöndes ház környékén?
A nádfedél
ezüstös és a házfal
Versenyt fehérlik fehér holdvilággal.
Tornácz
ereszét vékony oszlop tartja,
Folyondár, komló himbálódzik
rajta,
Hol sűrűbb zöldje pihenésre késztet,
Vidám madárka
rakott benne fészket.
Már elpihent a fészek kis lakója,
Tollas
testével gyermekeit óvja,
Melengeti kis pelyhes kebelével,
Az
anyaszívnek áldott melegével.
Ő maga is már nyugalomra
készül.
Pelyhes fiókok mentek minden vésztül.
Mi vész jöhetne
eme csendes tájon?
Nincs itt rossz szellem, ki most erre járjon.
De megzendül a távol égnek
boltja.
Csillagmezőjén barna felhő foltja
Sötétlik, rá nő
hosszú széles árnya
A kékben úszó tiszta holdvilágra.
Egy
csepp, majd kettő, majd száz, majd ezernyi,
Kezdi a házat
ostromolni, verni,
Sáros pecséttel tarkul tiszta lapja,
A mint
a zápor árját hozzácsapja.
A komló függöny ingó sűrűsége,
Víztől
nehéz, széltépte, vége, vége:
Kis fészek már leverve, föld
porába,
Elúszik a patakzó zagyva sárba.
Erősbödik a zápor,
zúgva terjed,
Felhő sötétjén villám lángja gerjed,
Zuhogva
hull az égnek hűvös árja.
Csattogva hull az égnek lángsugárja.
Az
ég a földet háborgatja, bontja,
Rá vízözönjét, tüzfolyóját
ontja,
Ijesztgeti sűvöltő viharával,
Mennydörgés megrenditő
szózatával.
Egy láng, egy szikra, lecsap a födélbe,
Már ég a
ház vakitó, ízzó fénybe,
Víz meg nem őrzi, eső már nem oltja,
Tűz
erejét zúgó vihar még toldja.
A ház lakói félve
kivonulnak,
Parázsgerendák sisteregve hullnak,
Sziporkázó
tűzszikra omlik széjjel,
Piros lesz tőle a nagy barna éjjel.
És reggel a kegyetlen nap sugára
Reá
süt éjnek szörnyü munkájára.
Egy füstölgő kihalt rom méla képe
Az
egykor boldog, kedves ház vidéke,
Körülte kormos zagyva
pocsolyák.
Fedetlenek a leégett szobák,
Az otthon nyitva sok
kiváncsi szemnek
Bús látványosság kandi idegennek.
Ember
kerüli, denevér ha rebben,
Tátongó füstös ablak-üregekben
A
szögleteknek, ha akad lakója,
Magányos pók, - üres marad hálója,
-
Az is kiéhezik, - csak könnyű váza
Libeg-lobog, ha esti
szellő rázza.
Jó szellemek, mind, mind elűzetének,
Ottan
tanyáznak szörnyű éjji rémek,
A semmi, öntudatra
ébredése,
Az unalomnak csöndes őrölése
És egykor - oh ki
gondolna a múltra -
Ez őrületnek ne továbbja volna.
Elheda szíve volt e békés tájék,
Leégett
már, csak puszta romja áll még,
Megtelik majd sok kínzó
gondolattal,
A rémek járnak benne éjjel-nappal.
A köny, a
sohaj, az csak kisebb búé,
Elmúló, elvonuló szívborúé,
De
bőszebb átok hallgatás hatalma,
A tetszhalottak szörnyű
nyugodalma.
Mig benn az elme és a szív viharzik,
Nyugodt az
arcz, a szem lecsukva alszik,
De milyen álmot! A nagy költő
álma
Ki képzelmében poklok mélyét járta,
Szelídebb volt, mert
jámbor kéz vezette
Poklon keresztül égi üdvözetre.
Ha üdvözet
van túl a sír határán,
Ki tétovázna, alkudozna árán?
De hogy
ha minden, minden porba döntve
A szeretet s a hitnek drága
gyöngye,
»Remény is elszállt, elröpült előlünk,
Ki
várhat még erőt, bizalmat tőlünk?«
Elheda szíve elmerült e vészbe,
Sötétre
fordult kétségbeesése:
»Én, én szerettem? mondá, hisz az
semmi,
»Nincs elmúlt már, - ki tudná észrevenni
»Hogy
volt? - mi volt - egy színes buborék.
»Hát nem tündöklik
szivárványos ég
»Hétszinű fényben? De mi tudjuk
mégis:
»Hazug csalárdan tündöklik az ég is.
»És én
a szerelemnek mámorából
»Szivárványt szőttem undok föld
porából,
»Most mért csodálom, szinevesztett képe
»Hogy
elmerült sötétség éjjelébe?«
Fellázad a lánynak
büszkesége,
Szívére támad múlt idők emléke,
Mi édes volt, de
keserűre váltott,
Undorral nézi a csalárd világot.
El tőle el,
csak el a zord magányba!
Majd hőn kivánja: oh bár kővé válna
Az
érző szív! de hasztalan óhajtja,
Az örök élet kínos átka
rajta.
Örökkön tartó ifjúságot kére,
Most rája támad nyugtalan
szivére.
Az átkos áldás. Bármiként kivánja
El nem muland, nem
hajlik ifjúsága.
Esengve szól: »Ti szép tündér
testvérek,
»Hallgassatok meg, utoljára kérek:
»Ne
hagyjatok; vigyetek a magányba,
»Az érzéketlen, zordon
kővilágba.
»Ha ottan, távol az ösmert világtól,
»Egy
kőszobor lesz élő Elhedából,
»Talán, talán, ha az idő
lezajlik,
»Szívem felé még nyugalom is hajlik.«
Meglett, megtörtént, megkövült - de
lelke
Érzéktelen nyugalmát fel nem lelte.
Élő szobor lett a
királyleányból,
Királyi fényes, gazdag otthonából
A jó
tündérek elszállottak véle
Kopár hegycsúcsnak zordon
tetejére.
Ott évek óta szírtoromba fogva
A szép királylány,
durva kőszál foglya,
Teszi hogy alszik, teszi hogy nem érzi,
Hogy
szívét mindig régi emlék vérzi
De mindhiába; hogyha belefásul
A
fájdalom tüzébe, mostan mástól
Remeg, irtózik, fél a
hegylakója,
Felébe nő unalom pókhálója,
Szívéből minden
fénysugárt kizárva,
Körülte tesped finom szürke szála,
Majd
némán terjed szürke leple széjjel,
A gyöngeségnek ádáz
erejével.
Igy múlik élte a bércz asszonyának
Majd sóhajt
ajka bűvös Elhedának:
»Tündérek, oldjatok fel e
varázstól.
»E perczenkénti élve-meghalástól,
»Ha
szenvedtem s szerettem, mégis éltem,
»Halálnál százszor
sívárabb most éltem.
»Egy fényt, egy sugárt, lenne bár
szemernyi,
»Csak ezt meg tudnám még a múltból nyerni,
»Egy
fényt, egy sugárt, csak egy pillanatját
»A múltnak édes,
illatos zamatját,
»Letűnt napoknak hullámzó zenéjét,
»A
lelkesülés égi szenvedélyét.
»Letűnt, nincs, - elmúlt. -
Csak még egyszer állna
»Előttem ifjúságom bűvös álma.
»Csak
egyszer láthatnám még Manfréd képét,
»Csak én vihetnék neki
üdvöt, békét!«
XII.
Szegényes ház áll künn a város
végén,
Nyomor tanyázik elhagyott környékén,
Kik itten laknak,
ólálkodva járnak,
Jövőtől, égtől, földtől mit se várnak,
Ki
itt az utczát járja, lopva lépdel,
Ijedt szemekkel félve pillant
széjjel,
Mint üldött állat, zordon vad tanyára
Osonva lép be
sívár otthonába.
Lehet, hogy bántja bűnös öntudatja,
Tekintetéből
hogy kiolvashatja
Akárki élte lázas tévedését,
Ezernyi bűnét,
lelke sülyedését,
De meglehet, hogy azért lépdel félve,
Mert
szíve tiszta, s büszke lelke mélye,
Csak a nyomornak véres
áldozatja.
Ne lássa hát meg az ég fényes napja,
Hogy ő mit
szenved, mint nyomúl reája,
Az élet szörnyű töviskoronája. -
Sok
elhagyott ház közt legelhagyottabb,
Még társinál is undokabb,
kopottabb,
Egy rozzant viskó, ablak nincsen rajta,
Az ajtót
már csak egyik sarka tartja,
Az is berozsdált; éles
nyikorgása
Fel-felsivítgat minden szélfúvásra.
Rossz
szalma-ágyon odabenn a házban,
Beteg hánykódik, forró, kínzó
lázban,
Magába, - nincsen gondos ápolója,
Ki vigasztalná,
hozzá szépen szólna.
Nincs senki, senki, ki hozzá betérne,
Ki
bánná őt még? ki gondolna véle
Most, a midőn már közeleg halála?
-
Hisz a többi még nyomorúltabb nála.
Volt egyszer neki ifjú
hitvese,
Szép kondorfürtű szőke gyermeke.
Meghalt a gyermek,
hűtlen lett az asszony,
Nincs senki most, ki mellette
viraszszon.
Volt neki egykor kincse régesrégen,
Békés otthonja
gazdag szép vidéken,
De hogy hűtlen lett nője, kit
imádott,
Megútálta a földi boldogságot.
Elszórta kincsét,
otthonát ledönté,
Boldogság kelyhét fenékig kiönté.
És lett a
földnek árva bujdosója,
E puszta háznak nyomorúlt lakója.
Hideg
a ház, - sötét - már beleszállnak
Alaktalan nagy szürke esti
árnyak!
Csak egy cseréptál színes mázos széle
Csillámlik még
utolsó estifénybe.
Nyög a beteg: »Oh csak még itt
maradna,
A napnak ez utolsó kis darabja!«
De mindhiába,
száll az lejebb, lejebb,
Jön a hideg sötétség mindig feljebb.
De
nem, - hisz visszajött a nap sugara,
Varázsló fényben tündöklik
világa.
Varázsló fényben égi angyal szállott
Le a beteghez,
égi angyal áll ott.
Egy égi angyal fénysugáros képe
Hajlik
szelíden a beteg fölébe.
»Elheda, itt! te vagy? - oh hogy
lehetne? -
»Az én Elhedám hozzám hogy jöhetne?
»Az
én Elhedám? - hiszen már enyémnek
»Nem vallhatom, -
ez égi tüneménynek
»Képmása volt enyém, de ezt a
gyöngyöt
»Eldobtam - érte vettem egy göröngyöt.
»A
föld porából s azt szívemre tettem,
»Mit bámulom, hogy
szétporladt felettem?
»Elheda? - nem, - hisz szebb vagy a
valónál,
»Bűbájosabb, szebb minden földlakónál.
»Azóta
mennyi hosszú évek múltak!
»Fejed felett oly nyomnélkül
símultak
»A hosszú évek el? - s te vissza szálltál
»Hű
szíveddel még most is megtaláltál.
»Bocsáss meg, oh bocsáss
meg, angyal - álom -
»Bocsánatoddal édesítsd halálom.«
A
hölgy szól: »»Manfréd, régen megbocsájték,
»»Múljon
szívedről ez a bánat-árnyék!««
Érinti szívét keskeny
lágy kezével,
Érintésétől élet omlik széjjel.
Élettelen hideg
Manfréd alakja,
Lehullott róla már a föld salakja,
Megdicsőülve
szerelem tüzébe
Megújult lelke tisztán száll az égbe.
XIII.
És ismét fent van vadbérczes
magányba
Zord sziklacsúcson a király leánya,
Hiszen nem
elhagyottabb, árvább itten,
Mint odalenn, hol őtet ember,
Isten
Elhagyta; hol szívének minden vágya
Alámerült a sáros
föld porába,
Hol méreggé vált minden, a mi édes,
Undokra
fordult a gyönyörűséges.
Eltűnt, mi szép volt s nem maradt
belőle
Csak az undornak poshadt levegője.
Magába van kietlen
kőtanyán
A bűvös arczú szép királyleány.
Hosszú haját, lágy
fehér köntösét
A bércz viharja tépi szerteszét.
Majd éles
hanggal elsivít felette,
A légtenger hullámzik körülötte,
Majd
új erővel, bőszen visszafordul
A sziklarepedése
megcsikordul.
Hogy háborognak a vad elemek!
A szikla ingadoz,
a bércz remeg,
Vihar a völgybe mint hulláma látszik
Az erdővel
csak enyelegve játszik.
Démoni játék! ezredéves fák,
Cseróriások,
nyírfa koronák
Hogy hajladoznak, hajlongnak előtte,
Lenyomja
őket a megingó földre,
Csavarja nyúlánk, hosszú sudarát,
Majd
tépi minden egyes kis galyát,
Mig tépett, nem lehullás-kész
levéllel
Sűrűn terítve, minden szerteszéjjel.
Jaj olyan fának,
mely magát még védi,
Vihar felrántja, gyökerét kitépi.
Mozdul
a földnek barna hantja véle
Omlik, rendül vihar
lehelletére.
Ledönti a hatalmas fát a földre,
Fájó sebet
szakít a barna földbe.
S mint vérző szívtől letépett erek,
A
megszakított, kuszált gyökerek
Reszketve tartják szálaik alatt
A
kis földet, mely még velök szakadt.
Vihar feldúlja az erdő
vidékét,
Reája nyomja pusztulás pecsétjét,
Miként ha szólna a
hatalmas Isten:
»Ember remegj, mert én időztem itten!«
De fent erősbb még szélvész
riadalma,
Növekszik mindig óriás hatalma,
Miként ha jönne
száguldó sereg.
Lovak nyerítnek, és a fegyverek
Csörömpölése
hangzik szerteszéjjel,
Viharral népes lesz a csöndes éjjel.
Mi
úszik ott a hullámzó viharba'?
Tán a halottak éjji
riadalma?
Ha testök elmúlt, felszállott a lélek,
Kóbor vendégi
a villámos éjnek,
Mint fékeveszett futó paripákon
Száguldva
jönnek a viharhullámon.
Növekszik, terjed, közeleg a
zaj,
Halálnyögés és hangos gúnykaczaj,
Majd suttogó szó félve
hangzik abban,
Mind egyé olvad, a nagy légi habban.
Feljő
hulláma bűvös Elhedához,
Moraja felszáll a királyleányhoz.
De
ő csak némán hallgat a zsibajra
Nyugodt szemekkel néz a
zivatarba.
Vihar nem árthat - bár árthatna néki! -
Mert őt a
tündérek varázsa védi.
Mint egykor dőre vakságában
kérte,
Veszélytől ment, örökkön biztos élte.
E biztonság is
csak szívére átok,
Kizár erőt félelmet, bátorságot.
Oh bár ha
egyszer, kétkedően, félve
Nézhetne a veszélynek elejébe!
Vagy
hogy ha lelke saját erejéből
Bátorságot meríthetne
szívéből,
S magasztos lélek nagyságával nézne
Jól ösmert, de
nem rettegett veszélybe.
De így! - ő fogva, bűvös, átkos körbe,
-
Érdektelen az élet, gyönge, törpe,
Beteljesült kivánság
élvezet
Csakis reménytelenséghez vezet!
Fárasztó küzkődés erőt
vesz' rajta,
Panaszra nyilik büszke néma ajka:
»Miért
vagyok csak én úgy elhagyatva?
»Miért világít az ég fényes
napja
»Oly sugárzóan minden élő lényre?
»Csak én
maradtam a hideg sötétbe.
»Mindenki boldog, s ha nincs
boldogsága,
»Remélkedőn azt a jövőtől várja.
»Epedve
várja a jövendő naptól,
»Az alkonyattól és a
virradattól,
»Vagy hogy ha békét, nyugtot nem
talált,
»Végenyhülésül várja a halált.
»De mit
várhatnék, mit kivánjak én?
»Megszünt a vágy, megtört
minden remény.
»Keresztanyám, oh bölcs
keresztanyám,
»Utolszór, egyszer, most hallgass reám!
»Végy
vissza mindent, mit a jó tündérek
»Kegyes csalódás folytán
megigértek.
»Ne engedd többé minden dőre vágyam,
»Hogy
jó előre teljesülve lássam.
»Ha tört szívemnek még egy
vágya lenne,
»A félelem s remény harczoljon benne.
»Oh
szünjék rólam ez a tündér-átok,
»Add vissza nékem a
halandóságot!«
Újult erővel száll a szélvész
vissza,
Hideg hullámát légtenger feliszsza.
Ki most ott áll a
szikla kőfokán,
Csak egy erőtlen, gyönge szép leány.
Nem védi
őt, nem oltalmazza semmi,
Nem tud megállni, el sem tudna
menni.
Feszült erővel gyönge fehér karja
A sziklatönköt
görcsösen takarja.
Elfásult lelkén, megkövült szívén
Először
küzd a félelem s remény.
Felébredett az életösztön benne:
»El
a veszélytől!« - menekülne, menne -
De nem lehet - majd
erre újra ébred
A rég elszunnyadt bátor büszke lélek:
»Veszély
van? - Jó - hát nézünk a veszélybe!«
Merész szemekkel
bátran néz a mélybe,
Hol őtet csendes széles völgyű
sírja
Borzalmas édes sejtelemmel hívja.
De nem, most még nem!
- erejét kitoldja
Erős'bb szövésű akaratnak foltja.
Még
tart egy órát, - kettőt is talán -
Zúg a vihar, de bátran küzd a
lány.
Bőszebb lesz a roham, - egy pillanat -
Meging a kő a
gyönge láb alatt.
Erősebben simúl a sziklalapra
Keskeny
kezének gyönge fehér habja.
De szürke sziklán már lazul
fogása,
Gyengül a kéz, nincs többé maradása.
És mintha nyárba
liljomszirmok hullnak,
Lesiklanak a fehér gyönge ujjak.
Kezéből
elsikamlik szikla széle,
Lehull a kéz, a kar hanyatlik véle.
A
szép alak, megtörve, visszahajtva
Libeg-lobog, mert még a
szélvész tartja,
Majd lejebb-lejebb lassan száll a mélybe,
Mig
elmerül a puszta barna éjbe!
SÁRDHY
RÓZSA.
(A szerelem
evolutiójához.)
I.
Elaggott törzs késő virága -
Fáradtan
jött már a világra.
Törékeny teste: múló álom,
Orczája:
liliom-fehér,
Mert hosszú, százados csatákon
Már megfogyott a
hősi vér.
Letűnt kor megkésett alakja
A múlté
lelke, gondolatja.
Csilló fényét lobogva váltja
Félig behúnyt
sötét szemén,
Egy öntudatlan érzés lángja:
Öröklött szenvedély
s remény.
Előkelő ifjú leányba'
Gyászos! -
Hisz' ma a nagy világba
Tilos a szenvedély-okozta,
A
bátrabb hangú szívverés.
- Lelkét szürkére fátyolozta
A
finomított nevelés. -
Egyedül nőtt fel otthonába'
Tornyos
bástyájú ősi várba',
Majd járta aztán a világot,
Élvezte
a fényt, a zenét,
A sok közül kiket csak látott, -
Gér
Istvánnak nyújtá kezét.
Új szerelemnek méze édes,
- Szavuk ha
nincs, a csók beszédes -
Gér István rabja volt nejének,
És
boldog lett a szép leány
Előkelő csinos férjének
Oldalán.
II.
Kék tengerparti délvidéken
Reczés
törzsű pálmák alatt,
Széles sétány fehér porondján
A napsugár
már elhaladt,
Még itt-ott visszacsillan fénye
A tenger
fodrozott vizére.
Kék égről élesen leválnak
Sötétlő fésűs
pálmaágak.
Minden színben, minden vonalban
Összhangja
napsugáros délnek,
Megreszkető fény áramában
Ókor regéi újra
élnek.
Lázas szerelmek édessége
Gyöngéd fuvalmú esti légbe'.
A
sós habok leheletével
Menyegzőt tart itt minden éjjel
Ezer
távol s közel virágnak
Napfényen lankadt illata,
Illattól
kéjes, fénytől ékes
A mámorító éjszaka.
Sétány úton ezernyi léptek
Az éj
csöndjébe foltot tépnek.
Divatos ruhák suhogása
Gyorsan
csicsergett lágy szavak,
Mint egy vándorló hangyafészek
Sok
nép tolong, majd elhalad.
- Góczpontja ez itt a divatnak -
Csak
jönnek, jönnek, elhaladnak:
Ifjú urak, vén fáradt arczczal,
Sok
vékony, halvány, gyönge nő,
Egy-egy kis műremek ruhájuk,
Mosolyuk
bágyadt, szenvedő.
Mindegyiket gyorsan ragadja
A század
kórja, gondolatja.
Mindegyiknek szemébe égve;
Egy titkos
jel: a század vége.
Amott egy légies jelenség,
Művész-ízléssel
öltözött.
Mohos szín, szürkés-zöld ruhája
Feltűnő itt is - sok
között.
Korlát kőpárkányához dőlve -
Két oldalt,
jobbról-balról tőle,
A korlát egy-egy szögletén
Két óriás
virágedény.
Világítón az est homályba
Lángot vet bíborszín
virága.
A korlát hézagit kitoldja
Átcsillanó kék tenger
foltja. -
Csak áll az asszony önfeledve,
Körvonalát az égre
vetve,
Mintha emelkednék az égbe.
Kevés a szín a bűvös
képbe',
De finom, tiszta, biztos rajza
Dicséri a
művész-kezet,
Teremtőjét e műremeknek:
A nagy, örök
természetet.
Láng csillan fel a nő szemébe'.
Egy férfi
közeleg feléje.
Kezet fognak, egymásra néznek,
Gyorsan nehány
szót váltanak,
Szinházról, könyvről, versenyekről -
Értéktelen
könnyed szavak,
Aztán szavuk halkabbra tompúl
Növekvő, rejtett
izgalomtúl:
»Hisz' mondtam már, édes barátom,
»Lássa,
mint itt a többi mind
»Olyan vagyok - se jobb, se
rosszabb.«
A férfi hosszan rá tekint:
»»Nem;
nem olyan, ott ég szívébe'
»»Elolthatatlan
szenvedélye.
»»Hiába vonja szép szemére
»»Pillája
sűrű fátyolát,
»»Tekintetét az őserőnek
»»Egy
késett lángja fényli át.««
Az asszony halkan felnevet:
ȃn
s őserő? Nagy istenek!
»Azért járnám így a világot
»Enyhet
keresve, évek óta?
»Idegbajról, szívbántalomról
»Azért
e hosszú régi nóta?
»Azért e sok nagy híres
orvos?
»Barátom, mindent elfelejt!
»Egy harsány
hang, erősebb illat,
»Egy éles szín kétségbe ejt.
»Ez
őserő?«
»»Oh
nem - de mégis,
»»Ott van a tűz, a büszkeség is.
»»És
lássa, épp ez szenvedése:
»»Az őserő lelkébe
véve,
»»Törékeny hüvelybe lehelve
»»Hősök
erős, vad, bátor lelke.
»»Ma is - megösmerés korában
-
»»Szeretni tudna végtelen.««
Az asszony büszke mozdulattal:
»De
hiszen férjem szeretem!«
A férfi meghajlik előtte,
Gyöngéden
néz az ifjú nőre.
Keskeny kezet nyújt búcsúzóra
Társának a
szép Sárdhy Rózsa.
III.
Szállóban nagy terem,
Fényes, -
ízléstelen,
Köznapi czifraság:
Márvány, arany, virág.
Itt
várja szép nejét
Gér István. Most belép
A halvány ifjú nő,
A
férj elébe jő:
»Hol jártál, édesem?
»Rózsám,
szerelmesem!
»Megárt az esti lég. -
»Nézd,
szállásunk mi szép!«
»»Szép!««
Elhallgat
megint. -
Gér István rátekint,
Mosoly van ajakán:
»Láttad
Kálmánt talán?«
»»Láttam.«« - S
szemébe néz,
Szívében dúl a vész,
Orczája lángba csap,
De
ajka hallgatag:
E mosoly ő neki!
Hát mégsem
ösmeri?
Gyanakvó, kétkedő,
Hát nem tudná, ki ő?
Ha
hiszi, ölje meg!
Hisz' férfi, nem gyerek.
Bámulva néz a férj;
Mi ez a
szenvedély?
Szent Isten, e szemek!
Fél tőle, megremeg.
-
Hízelgőn, édesen
Szólítja: »Édesem,
»Hiszen
tudom: szeretsz,
»Aztán bármit tehetsz,
»Csak ne
nézz hidegen,
»Csak ne légy idegen,
»Csak csókolj
és én mitse látok,
»Ölelj s én mindent megbocsájtok.«
Mint egy csepp izzó, irtó méreg
Ez egy
szó úgy szívébe égett.
Egy férj, ki mindent megbocsájthat!
És
néki, néki e bocsánat?
Jól tudja: elhamvadt a tűz,
Mely
szívet forrón szívhe' fűz.
Férje szereti őrülettel
Szép
idomit, sötét szemét,
Gyöngéd kezének érintését
Hajlékony
könnyű termetét.
De mindig ottan volt szívébe'
A
gyöngeség kegyetlensége.
Szerelmével, féltékenységgel
Kínozta
mindig egyaránt,
Vészes démonná változtatta
A tiszta lelkű
büszke lányt. -
És tudni: hogy van a világon
Még egy észbontó
édes álom!
Van még egy magasröptű lélek,
Ki érti őt, kit ő
megérthet. -
Ez nem, - ez emlék szent - de mások,
Hisz'
gazdag, szép a nagy világ!
Most lázongó szívvel kívánja
Az
élvek könnyű mámorát,
Hogy egyszer visszadobja néki
A soh'sem
kért »bocsánatot«,
Ez egy szótól az asszony
szíve
Mérges kigyóvá változott.
IV.
Hangszerek hangolása,
A zenekar
bejött,
Ruhák elsuhanása
A színfalak mögött.
A páholyajtók
nyílnak
Kis ajtókon betéved
Forrongó lüktetéssel
Egy darab
emberélet.
Egy finom hang csengése:
Az első
hegedű,
Átlátszó tiszta ének,
A dallam egyszerű,
Emelkedik
csapongva,
Majd, bonyolultabb szála
Símán, tekergőn olvad
Nagy
összhang csillamába.
A hangsugárok szállnak,
Sohajtanak,
nevetnek,
Zúgó viharja támad
Az összes hangszereknek,
Visznek,
eláradoznak,
Elérhetetlen fénybe,
Hanghullám közzé
olvad
Csillárok tünde fénye.
Az emberélet lázas álma,
Mintha
itt valósággá válna
Égő csilló szemek,
Forró lehelletek,
És
zúg az élet hangja
Tompa morajú hangba,
És zúg az élet
árja
Ezer delej-sugárba'.
Ki bánja és ki tudja,
Hová
visz lázas útja?
Egy szép asszony szemén
Hogy mit jelent e
fény?
A páholy szögletébe
Egy férfi ül melléje.
Ezernyi
édes, bűvös hangban
Száll ajkiról a vallomás:
»Egyedül
vagyunk a világon,
»Nincs rajtunk kivül senki más.
»Ha
boldognak tudnálak,
»Kerülném útadat,
»De
szenvedsz más karjába'!
»Megöl e gondolat.
»Rózsám,
tündérszerelmem
»Elviszlek, jer velem;
»Egy czél
van a világon:
»A boldog szerelem!«
Feléje hajlik Sárdhy Rózsa.
Szerelmi
vágy, őrült remény.
Egy, csóknál édesebb tekintet
Csillan fel
fátyolos szemén:
»Kálmán!« - Suttog, hogy más
ne hallja,
Szava elhangzik a morajba.
Ez egy szó, ez az egy
tekintet
Mindent igér, mindent megád,
Hajlik felé - mint kora
reggel
Egy harmattól nehéz virág.
A függöny-ajtót tolja
félre
Egy kéz - belépett Rózsa férje.
Szikrázó fény az asszony
arczán:
»Megmondom néki - nem lehet -
ȃn, az
erősebb törjem össze
»E gyönge hitvány életet?«
S karját a férj karjába fűzve:
»Jer
István, vége a darabnak!«
Nem néz Kálmánra, nem köszönti,
A
folyosón már elhaladnak.
»Im, egy boldog pár!« -
mondják többen,
»Egy szép pár!« - és utánuk
néznek.
»Felettük nem lehet hatalma
»Bánatnak,
búnak, földi vésznek.«
S az asszonyarcz, hol
felmerült,
Titokteljes, nyugodt, derült,
Minden erénye, minden
vétke:
A szív öröklött büszkesége.