JANKOVICS MARCELL: AZ UDVARI BOLOND

"CONCORDIA" KÖNYVNYOMDA ÉS KIADÓVÁLLALAT
Dr. JABLONICZKY ÉS TSAI
Bratislava-Pozsony, Kertész utca 1. szám

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
ISBN 978-963-417-552-0 (online)
MEK-21072

Hol volt, hol nem volt... Valahol mostanában történt. Csak annyi új ország támadott a régiek mellett, hogy elfelejtettem az ország nevét, ahol történt.

Tehát ebben az éppen elfelejtett nevű országban okos király lépett a trónra és jót akart.

- Nagy államférfiak, derék jó emberek, adjatok tanácsot, miképpen ismerhetem meg az igazságot?

A miniszterek nagyon összerezzentek, összenéztek és alázatos mosollyal válaszolták:

- Hogyan tudnátok ti ezt megcselekedni, mikor most legelső kérdésemre nem feleltetek igazságot. Nem igaz, hogy ti nekem igazságokat mondtok. Államférfiak nem értenek ehhez. Egyik azért nem, mert gyáva a hatalmasabbik előtt. A másik azért nem, mert önző és remeg saját hatalmáért. Félti veszendő kegyemet. A harmadik azért nem, mert aggódik népszerűségéért vagy hiú. Annyira megszokta a miniszteri frakkot, hogy hozzánőtt. Ragaszkodik hozzá, még ha égeti is, mint a Dejanira-palást. A legnagyobb baj, hogy legtöbben már megszokásból is eltakarjátok szavaitokkal a valóságot, mert így tanultátok bölcsnek és ügyesnek és a szokás nagyobb erő, mint az elme vagy szív. Mondjátok meg az igazság jobb kútforrását!

A tanácsosok sértődve néztek össze. Mindegyik a másikat tartotta gyávának, önzőnek, hiúnak vagy megszokásból füllentőnek. Majd egyértelműleg szólottak:

- A néhai Gutenberg, ki csak bibliákat nyomott, beszélhetett volna így... Mióta lapok léteznek, megszűnt az igazság. Először is kiadtok valami félhivatalos lapot és csak azt adjátok be nekem. Abban az van, amit én akarok, helyesebben, amit ti akartok. Nekem iratjátok. Ha más lapot akarok látni, inkább elkoboztatjátok. Hogyha meg elém adtok mindent, eltévedek az útvesztőben, mert amit egyik lapban szentnek olvasok, a másikban gyalázatosnak találom. Hol vagyon az arany középút? Ha meg rátalálok erre az arany középútra, érzem, hogy - miként a szentirás irja - se hideg, se meleg, tehát elvetendő... Emberek, jobbat!

- Urunk, királyunk! Akkor nem marad más hátra: ölts álruhát és menj a nép közé, mint a mese királyai tették. Többet fogsz hallani, mint amennyit kivántál.

- Hű embereim, ma már nehéz dolog Mátyás királyt játszani. Az ő korában még nem voltak detektivek, kik vigyáztak rá. De ti utánam küldenétek őrszemeiteket, hogy bajom ne essék. És előttem járnának kengyelfutóitok, kik megsúgnák mindenkinek, hogy jövök. Mindenki új ruhába, ünneplőbe öltöztetné lelkét is és legott megint csak Potemkin-falvak között bolyonganék...

A tanácsosok zavarodottan néztek az aranyozott barokk-mennyezetre, meg a sikosra csiszolt parkettre. Gondolataikban nem volt - tovább.

A király gondolkozott. Senki sem mert lélekzeni. Hallatszott, amint a várpalota ablakához hozzáütődött a zümmögő légy.

- Nos, ha nem tudtok tanácsot adni, adok én magamnak. Úgy látszik, csak a bolondok mondanak igazat. Tartok én is udvari bolondot, mint őseim a középkorban. Teremtsetek elő olyan okos embert, ki elég bolond ahhoz, hogy nekem mindig igazat mondjon. Hirdessetek pályázatot, doboltassátok ki a falvakban és a jelentkezőket vezessétek nyomban elém.

Multak a napok, repültek a hetek, - nem akadt pályázó. Az okos emberek féltették a nyakukat az igazmondástól. A másik meg féltette méltóságát a bolond rangjától. A harmadik groteszknek találta az eszmét és titkon aggódott királya egészségéért.

Végre egy szép napon a tanácsosok a király elé vezettek valami nyugodt, jóképű embert, az egyetlent, aki vállalkozott az új méltóságra.

- Uram király! Legyen a nevem Senki. Ez a legjobb. Bármit mondok, nem haragudhatik meg rám sem királyom, sem más. Senkire nem lehet haragudni. Honnan jöttem? Nem mondom meg. Szavaimért bosszút állnak tanácsosaid véreimen hetediziglen. Mert az emberek megbocsátanak azoknak, kik megcsalják őket, - megbocsátanak a rágalmazóknak, kik áskálódnak ellenük, megbocsátanak még feleségüknek is, ki másra veti a szemét, - de annak nem, ki igazat mond. Az udvari bolondoknak sem maradt meg a neve. Pedig a névtelen szegény ördögök sok jó tanácsot adtak uruknak, mely tanácsok megvalósításáért azután a poéták és a mesemondók, kiket ti történetiróknak neveztek, adományozták a királyoknak a "nagy" melléknevet. Itt lettem. El akarom foglalni hivatalomat, mely függetlenebb, mint főbirádé vagy nádorispánodé. Bolond vagyok, tehát nem vonhattok felelősségre...

- Tetszel nekem, Senki! Kinevezlek. Szavaid szabadok, miként a gondolatok. Megtiltom, hogy bántódásod legyen. Fogadom, hogy addig, mig igazat mondasz, nem eshetik bajod.

Legott kapott új diszruhát, olyat, mint a többi udvarosé. Csak ott, hol a többi méltóság rendjeleit viselte, nagy aranyos "B" betű vala kihímezve. Mindenki sugdolódzott: a Bolond. Ő maga azt mondta: Tévedtek. "Bölcs", hiszen a kettő egyazon fogalom.

A király visszavonult bizalmas termeibe és reggeli előtt elsőnek orvosát fogadta, hogy meghallgassa tanácsait, miképpen uralkodhassék félszázadon át. Az udvari bolond utána surrant és közbeszólt:

- Akkor kergesd el ezt a jó urat. Van-e házi orvosa a sasnak? vagy a pusztai oroszlánnak? De még a pacsirtának meg a verébnek sincs. Pedig egészségesek mint a makk. Mert az állat sohasem teszen olyat, ami ártalmas neki. Csupán az ember. Csak azok az állatok betegeskednek, melyeket már megszelídített az ember és magához idomított vagy finnyásságban vagy kiaknázásuk által. Ha fáradt vagy, pihenj. Ha éhes vagy, egyél. Ha szomjas vagy, igyál. Dolgozzál szakadatlan eszeddel és szíveddel, hogy ne érj rá betegeskedni és ne vedd észre, hogyan szaladnak az évek. Akkor sok esztendő múlik el gyorsan és baj nélkül.

Ezután a fejedelem behozatta könyveit és elmerült azok olvasásába. Egyszerre csak mellette terem az udvari bolond:

- Uram, csapd be ezeket a foliánsokat. Préselj bennük virágot. Arra jók, mert nehezek.

- Fiam, ezek törvénykönyvek. Ismernem kell országom törvényeit, melyeket én adtam népemnek...

- Csapd be, Királyom. Ha volnának jó törvények, miből élnének biráid, ügyvédeid, néped okoskodó ezrei? Mivel foglalkoznának törvényhozóid? Bizony más kenyér után kellene nézniök. Ami ebben a 33 foliánsban van, azt valami Mózes nevű ember elmondotta néhány ezer esztendővel ezelőtt tiz kicsi parancsolatban. Ami az embereknek szükséges, azt elmondotta a názárethi próféta a tizsornyi Miatyánkban. Mire jó a többi? Egy törvény igaz: a szeretet törvénye. Csakhogy azt nem lehet szavakba és paragrafusokba önteni. Egy igaz biró van: a kisbiró, kit mások lelkiismeretnek hivnak. Egy becsületes törvényhozó van: a józanság. Ez azután nem is tart nagy beszédeket és nem szorul kommentátorokra. Préselj e könyvekben virágot. Arra jók.

Mikor sutba kerültek a nagy könyvek, a bolond belekarolt a király karjába és a kitárt ablakhoz vonta. A lengedező szellő szétlebbentette a széles brüsszeli csipkefüggönyt. Szénaillat áradt be, - az óriás park mézédes parfümje. A tolakodó jázmin elébe igyekezett bódítóan, minden szellőhullámnál erősebben. Vetélkedtek, mint a versengő leányok, kik közül egyik szemérmetesebb, a másik feltűnő és kacér.

A tágas tisztás gyöp bársonyán puhán fonódtak össze müvésziesen rendezett virágok ezreiből az arabeszkek. Az illatos élő keleti szőnyeg fölött lassan surrantak tova az elvitorlázó bárányfelhők árnyékai. A tűleveles fák mereven állottak, mintha sötét szinekkel csak úgy volnának odafestve a kék levegő-alapra. A lombos gallyak minden levele ringott-forgott, majd fényes zöld felületét, majd ezüstszürke alját mutogatva az ablak felé. Ez a csodálatos szinhullámzás, e szakadatlan remegés titkos életet sejttetett a bokrok között, - láthatatlan kezek hajtogatták, rázogatták ide s tova az ágakat.

Az egyik oldalon virágzott a jázminbokrok sokasága. A virágzás kiderengett a sötét levelesből, mint az olvadás után visszamaradt nehéz hópárna. A másik szélen biborvörös kaméliák pirultak, mintha mindenik ág sötétpiros borral szinültig telt kelyhet kinálna koccintásra: "Szép az élet!" Fölibük lógott az aranyeső, a gazdag fürtökké változott aranyos napsugár.

Az egész kép fölött fehér fény reszketett. Távolról áthallatszott a város zaja, kocsik robogása, gyárak kalapálása, összeolvadva harmonikus értelmetlenséggé, mint ahogy valaki távolban szöveg nélkül magának dalolja a ritmust. Szavak nélkül is kihallik belőle a szöveg: az ezerféle élni-akarás.

- Süt a nap. Gyere ki! A szoba tetszhalál és pokol. A levegő élet és mennyország. Süt a nap. Gyere ki!

A király akarat nélkül, de örömmel követte. Szinte nagyobbat lélekzett, mint máskor.

Leértek. Az út fölött pillangó libbent keresztül tétova bohósággal. A bolond macskaügyességgel kapta el, ledobta a földre és összetaposta.

A király megcsóválta fejét. A gyöp fölé kiálló nyirfaágon tele torokkal búbos pacsirta dicsérte az Urat. A bolond kihúzott zsebéből egy kis parittyát és éles kaviccsal némította el a kert jókedvű trubadurját.

Az udvari bolond gyors iramodással beszáguldott a virágágyak közé és legázolta a legszebbeket. Szanaszét röpdöstek a szirmok.

- Fejedelem! Csak bemutatom népedet. Ilyen. Irigy és gonosz. Letöri azt, ki ártatlanul örül az életnek. Kioltja azt, kinek van derű a lelkében. Legázolja azt, ami szép és gyönge...

- Nem, nem mondtál igazat. Az emberek jók. Az én népem jó. Nézd, - és a park egyik terére mutatott, - mennyi galamb turbékol ott. Szelid fiúcska eteti őket. Letelepesznek kezére, fürtjeire, vállára. Szeretik a símogatást, kezéből esznek. A nép, mely gyerekkorában ilyen szelíd, nem nevel romboló férfiakat.

- Hahaha! Tudod-e, ki szerette gyermekkorában legjobban a galambokat? Ki volt gyermekkorában a legszelídebb? Robespierrenek hivták ezt a gyermeket...

- Királyom, hát ne építs illuziókra, hanem valóságokra. Tépd ki a gazt, hogy nőhessen a derék. Légy igazságos, hogy megnyugodjanak a becsületes szegények. Kergesd el a korlátoltságot, hogy érvényesülhessen az ész. Oszd ki azt, amit semmi aranyért nem lehet megvásárolni, pedig a legolcsóbb: oszd ki mindenkinek a reménységet. Uram, gazdagságot nem oszthatsz mindenkinek, de a reménységet a boldogulásra oszthatod - és ez az elégedettség. Az elégedettség pedig jobb tanítómester, mint egyetemeid minden tudós doktora, - mint törvényszékeid legbölcsebb birái, - mint nemzeted legékesebb szavú irói. Elégedett emberek között megél a pillangó és a jókedv, a madár és a költő, nyilhatik a virág és a szépség... mert nincsenek irigyek. Akkor a galambetető fiúból nem lesz Robespierre. Nézd a természetben minden elégedett, csak az ember nem. Adj neki reményt és minden rendben van.

A király gondolatokba mélyedt. Szomorúan, szótlanul léptek egymás mellett.

- Te bolond, csupa lehetetlenséget akarsz tőlem. Mikor így hallgatlak, összeomlanak előttem terveim, alkotásaim. Hiábavalók az eszmék, mert vagy nem érti azokat senki, vagy máris elavulnak...

- Lásd Uram, előbb példa kedvéért legázoltam egypár virágot. Most meg azt mondom: ültess virágot, ahol arra hely vagy alkalom vagyon. Mivel hintenéd be a bölcsőt, hogyha nem volna rózsa? Mivel öveznéd az ara fehér homlokát, hogy ha nem volna myrthus? Mivel borítanád a sirt, hogy ha nem volna krizantém?

- Hintsd el a szép eszméket. Hogy a virág elszárad és szemét lesz belőle? Igazi földi dolog. A szép eszmék és a nagy gondolatok épp így elvirágoznak, elszáradnak, megbarnulnak. Avar lesz belőlük, melyet kisöpör a következő nemzedék. Sebaj. Azért mégis szépek voltak a maguk nyarán. Úgy-e, ma nevetsz azon, hogy valaha imádták a tüzet... Pedig szép gondolat volt hálálkodni a fénynek és melegnek. Úgy-e, ma nevetsz azon, hogy Alarichot vagy Atillát lovával együtt temették el... Pedig nagyszerű volt a bizalom a halhatatlan élet folytatásában... Ma nevetsz azon, hogy a flagellánsok véresre verték önmagukat. Pedig hatalmas önérzet nyilvánult abban, hogy az ember önmaga büntesse meg önmagát, ne más...

A királyfi belefáradott a gondolatok összevisszaságába és lassan visszatért palotájába. A bolond árnyékként surrant utána.

Mikor alkonyodott, a király kiséretével felvonult a "rózsák" termébe. Azért nevezték így ezt a termet, mert a falakat borító brokát rózsamintával volt átszőve. A terem falain csupa pastorale függött, szépséges, ifjú, szerelmes párok kedves, naiv játékai, virághímes mezőkön, bokrétázó fák alatt. Hagyomány volt az uralkodó családjában, hogy mindegyik utód ebben a teremben intézte el házasságának kérdését.

A királyfi is itt fogadta egyik szomszédos ország nagykövetét, ki fontos küldetésben érkezett. Választ hozott saját urától, ki azt üzente, hogy "örök barátsága jeléül" hajlandó leányát eljegyezni a királyfival. Nagy dolog volt ez, mert ettől a házasságtól függött a két ország között a szövetség, a kereskedelmi szerződések megerősítése, gyarmatok átengedése.

Gyönyörű beszédek hangzottak el. Magasztalták a király szerelmét, a még senki által nem ismert ara báját, a szónokok céloztak a brokátra hímzett rózsaláncokra és a pastoralek bájos játékaira.

Előlépett az udvari bolond is. A fejedelem ünnepi hangulatban várta hűséges embere hódolatát.

- Uram Király! Legjobb lesz, hogy ha elmégy valami afrikai rabszolgavásárra és ott választasz magadnak feleséget, mert ott legalább magad választasz. Avagy menj Te szomszédod udvarába és ott hét esztendeig szolgálsz vala, mint egykoron Jákob Leáért.

Az idegen nagykövet felháborodva pillantott a szerencsétlenre. A király is haragosan parancsolta:

- Oh én jó uram! Az életben sok nagyszerű cél vagyon, melyért érdemes élni. Ezek mindazok a jócselekedetek, melyekkel embertársainknak boldog órát szerzünk. De ez az életünk a másoké, önmagunknak csak egyetlenegy szépséges pillanat jutott osztályrészül, melyért érdemes volt születni. Ez a szerelem. Az első. Legelőször. Egyszer, csak egyetlenegyszer.

- Leheletszerű gyöngédséggel jön a szerelem és mindent legázoló erővé viharosodik... Meglátjátok egymást. Elmentek egymás mellett. Egymásra kell gondolnotok. Erdőn-mezőn. Négy fal között. Könyv mellett és munka közben. A családi tűzhelynél. Az anya karjai között. Szebbek közt is. Egyedül és százezrek tömegében...

- Másodszor találkoztok. Egyik is, másik is hátranéz. Egyszerűen kellett. Beköltöztök egymás lelkébe. Nem beszéltetek össze, de találkozik pillantástok. Megálltok. Súgva beszéltek egymással. Ezer és ezer milliószor elmondták ugyanezt egymásnak szegény elfelejtett szürkék és százszor idézett poéták. És mégis - így még soha, - a mások. Kezet fogtok. Oh, annak a puha kis kéznek legelső érintése... Mi ahhoz képest minden későbbi ölelés gyönyörűsége! Semmi. Ilyen lehetett a legelső napsugár cirógatása, mely a teremtéskor belesütött a fekete khaoszba... Ahova odaért, meleg érintésétől kinyilt az eddig sohasem látott bimbó, a földnek legelső egyetlen önzetlen ajándéka...

- Király, te erről ünnepi eljegyzésed pillanatában nem tudsz semmit. Úgy látszik, csak az operettekben van ilyen jussuk a királyfiaknak... Te szegény jogtalan! Azt nélkülözöd, a mihez minden, a legutolsó alattvalódnak is vagyon joga, hogyha fiatal... A te szerelmed államszerződés. Választásodat nem az a csodaszép, az a kényszerű első találkozás diktálja, hanem elnémult ősök gőgje és beszédes tanácsadók furfangja. A te első vallomásod diplomatáid körmönfont szóáradata. Első csókod az udvari etiquette eseménye... Oknyomozó történetírók búvárkodásának alapja... Te végtelen szegény, jogtalan ember!

- Csak a te boldogságodról nem esik egy árva szó sem. Hahaha! Mi a rangszerű házasság? Az, hogy ismered arád családfáját a történelemből... Egyik ükapja, Nagy Alfonz, olyan kegyetlen volt, hogy karóba húzatta, ki nem tetszett neki. A másik ükapja, a "Jó Fülöp", egypár ezer ártatlan embert égetett el, hogy istennek kedves munkát végezzen, mint ő hitte... A harmadik, - a "Bús Károly" - nos, mit művelt az? - melankolikus volt. Szegény élő halott... A negyedik, a "Szép Lajos" - azzal a hajporos parókával - kikapós vala, hogy hites királyi párja pirosra sírta két szép szemét miatta... Uram, király, jó ezt tudni? Nem, ezerszerte jobb kitárni karodat, szívedre ölelni a leányt, kinek csak apjáig, anyjáig ér a családfája, kiről csak azt tudod: Szép vagy! Angyal vagy! Szeretlek! Enyém vagy.

Az idegen nagykövet simán meghajolt, de arcán meglátszott, hogy a jegygyürű helyett hadüzenetet fog küldeni...

A király visszavonult dolgozó szobájába és készült a háborúra, mert "örök barátság" jeléül nem jegyezte el a szomszéd fejedelem leányát...

A palotákon és a viskókon lobogók lengedeztek. Pompásan hullámzott a szellőben a zászlók élénk színe a mélységesen kék égen. A déli napfény csillogtatta a katonák fegyvereit, mikor dalolva, zöld levéllel sapkáik és sisakjaik mellett, ütemes dobogással vonultak el a királyi palota előtt. A zene harcias indulókat muzsikált. A nép ujjongott és a katonák felé tolakodott; a rendőrök csak nehezen bírták visszatartani összefogódzott kezeikkel a boldog tömeget, hogy a katonák közé ne bomoljon és meg ne ölelgesse őket. Egy-egy legény a sorból csókot hányt valakinek a tömegbe, - a másik ugrándozott a zene dallamára és nagyokat rikkantott.

Hazajött a győzedelmes sereg. Mielőtt átlépte a főváros határát, a vezérek parádéba öltöztették. A sebesülteket és nyomorékokat elrejtették a kórházak. A tépett lobogókat, az összetört ágyúkat és szekereket künt hagyták a csöndes falvak szérűiben.

A fiatal király künt állott palotája erkélyén, dicsőséges tábornokai és bölcs tanácsosai között és örült a győzelemnek és a békekötésnek, mely naggyá és gazdaggá tette országát.

Egyik udvarosa Nagy Sándorhoz, a másik Nagy Károlyhoz, a többiek Napoleonhoz hasonlították. Az egyik ősz államférfiú örömkönnyes szemekkel tekintett fiatal királyára és így szólott:

- Salve Caesar! Lábaidnál hevernek a szomszédaid. Győztél. Most megmutatjuk, hogyan kell a győzelemmel élni, méltón a modern kultura dicsőségéhez. A leigázott föld népének főkolomposai elmenekültek. Az ellenség vére elfolyt. A rebellisek nemzedéke elszéledett. Aki ellened emelte fegyverét, ma gyönge, mint a hervadó palánta, néma, mint a sír. Mi telepszünk a pusztulás tájékaira, felépítjük a kultúrát és a leperzselt falvak helyére odaküldjük a mi népünket, hogy sokasodjék és gazdagodjék és virágozzék. Egy évtized behegeszt minden sebet, hogy még a forradások sem látszanak. Egy évtized múlva nem fog meglátszani a forradás, a régi határ. A modern háború nem tatárjárás, hanem gyógyulási folyamat, az erők átoltása, az egészséges fejlődés megalapozása...

A királyfi diadalmasan nézett végig az ujjongó tömegen, a köréje sereglett fényes gyülekezeten, azután újra meg újra a végefogyhatatlan katonai meneten, mely úgy húzódott végig a fővároson, mint a lüktető véráradat a szíven, erőt hozva, piros életet és piros reménységeket. A bolondhoz fordult:

Az ünneplők között vészesen morajlott végig a felháborodás zúgása. A király arcát is pár pillanatra elöntötte a vér, de azután nyugodtan szólt a fejedelem:

- Bizony, - kezdé emez száraz hangon - azt mondtam, éljenek a tatárok. Megmagyarázom. Volt egyszer valahol egy király. Meghódított akkora országot, mely mellett a tiéd csak valami kurta nemes uradalma. Akiket meghódított, mást hittek, mint ő. Beszédjüket sem értette. A fajtájuk nem az ő vérsége volt... És ő közibük ment és monda nekik: adj' isten jó napot, testvérek. Higyjetek, amit akartok, mert kinek-kinek üdvössége a lelkében lakozik, nem pedig a papjánál. Beszéljetek, ahogyan akartok, mert legékesebben mindegyiknek az édes anyja beszélt. Boldoguljatok és erősödjetek: én segíteni foglak benneteket. Küldjétek el hozzám okos és tanult embereiteket, hadd tanulok tőlük! Legyen áldott, aki szeretni tud!... Ez a fejedelem többre becsülte a megmentett vércseppet, mint a golkondai bányák legnagyobb gyémántcseppjét... Bebizonyította, mert nem félt egyedül kétszáz mérföldet nyargalni váltott paripákon leigázott ellenségei között, hogy megmentse egy hervadó leányasszony életét. Holott nem is ösmerte a leányasszonyt. Nem is lőttek feléje egy árva nyilat sem azok, kiket éppen legyőzött... ezért mondom, éljenek a tatárok!

Mindenki meg volt győződve, hogy az udvari bolond egészen megzavarodott a fényes látványtól. Az ország nagyjai sajnálkozva mosolyogtak a szegény ügyefogyott tudatlanságán. Csak a király kérdezte komolyan:

- Nem ott élt, ahol a nap nyugszik, hanem ott, ahol hajnalodik. Nem nevelték szent papok avagy nagytudományú választottak, hanem a puszták párducai között nőtt fel. Nem született selyembölcsőben, hanem földönfutónak magzatja volt. Még csak az a szerencse sem érte, hogy hallott volna annak a gyönyörű szép betlehemi csillagnak feljöttéről... Tatár volt az istenadta!... Dzsingiszkhán ivadéka, Timurlán unokája... Mikor Európában boszorkányok alatt lobogtak a máglyák, - a tatár - turkomán Akbár 200 mérföldet lovagolt, hogy eloltson egy máglyát, melyen messze Hindosztánban egy özvegynek kellett volna az ő ura után halnia... Király! a te tankönyveidben nem olvastam róla... Éljenek a tatárok!

- Királyom! Hűségemet kipróbáltad. Érzem felelősségemet. Csukasd le ezt az ünneprontót, kit csak az ellenség csempészhetett, tiszta, dicső udvarunkba...

Az udvari bolond gúnyosan nézett végig az országnagyokon és intett, hogy nyissanak neki utat.

- Hagyjátok futni e szent őrültet. Megszabadulunk ez emberi formába rejtett veszedelemtől - és legalább nem kell mai olajágas ünnepünkön a megtorló igazság öklével reá sújtanunk!

A fejedelem szomorúan nézett utána, de nem mert szólani hozzá, mert meghallotta a tömeg zúgását. Hirtelen megállott a katonák ütemes lépése és a zene úgy hangzott, harsogott, mint a vihar, mely átsüvít a sziklák résein.

A király kedvetlenül vonult vissza dolgozó szobájába. Nem tudott többé örülni a győzelem töviskoszorújának.

A bolond felugrott. Fölcsillant két cseresznyefekete szeme és forró kezével megérintette a király kezét.

- Hah! először szólítasz nevemen. Embernek neveztél. Ez az én igazi nevem. Kitaláltad és ezért még egy igazságot mondok Neked. Siratom a győzőket. Menj, - menj, - fuss a legyőzöttek közé. Hints virágot az első sirra, mely valamelyik elesett ellenséged csontjait takarja. Simogasd meg az első özvegyet, kivel ott találkozol. Vedd karodra szeretettel az első árvát, kit az üszkök közül emelsz ki. Hivd haza a bujdosókat és add nekik vissza hazájukat. Adj kenyeret azoknak, kiknek kezéből kiesett ez a legnagyobb kincs. Mondd nekik: beszéljetek ékes nyelveteken. Mondd nekik: gazdálkodjatok a magatok portáján reménységgel. Mondd nekik: testvéretek vagyok és hiszek nektek... És nagy leszel, mint Akbár, a tatár... És országod bevehetetlenebb lészen, mint a Himalaya jégerődei.

- Megértem igazságodat, de nem követhetem, mert országomban forronganak, akik éhezének a szomszéd buzakalászának áldására. Forronganak, akik nevemben győztek, és elűznek engemet.

- Akkor fölösleges vagyok. Hallgass a többi udvari bolondodra, kik nem viselik e jelet. - S a mellére mutatott, hol aranyosan csillogott a kihimzett "B" betű. - De add ki béremet!

- Kivánj annyi vert aranyat, amennyi elfér kincstáraimban. Válaszd koronám bármelyik klenódiumát, mely méltó hozzád. Szemeld ki birodalmamban a legremekebb kastélyt és uradalmat. A tiéd.

- Adj egy darab földet, melyért még Kain nem ütötte agyon Ábelt. Adj egy talpalatnyi földet, melyen a vetést sohasem perzselte irígység aszálya, a vér mérges harmatja, a könnyek izzó zápora. Adj egy talpalatnyi földet, hol ember lehetek istenesen, becsületesen, igazságosan - anélkül, hogy bolondnak itélnek!

A bolond közelebb lépett. Bánatosan megszorította a király kezét és búcsúzott:

- Tudtam, hogy szegény vagy ahhoz, hogy engemet kifizethess. Azért tehát, amit mondtam, bérül elviszem cserébe nyugalmadat. Mert annak, aki megismeré az igazságot, e földön nem lehet többé nyugodt lelkiismerete...

És szomorúan, lehajtott fejjel ment a szőnyeges folyosón, - a sikos márványlépcsőkön, - a park fehérlő kavicsösvényén. S eltűnt.

Ezért szeretem az estét, mert ekkor igazán azoké lehetek, akiké nappal csak a kezem munkája, az elmém gondolata, a szivem dobbanása lehet.

Előttünk nyitva a nagy bélyegalbum. Boldogan utazunk együtt. Minden kicsi tarka bélyeg kedves, ingyen menetjegy gondolatainknak. Elvitorlázunk ez apró jegyekért a csöndes északi fjordokig, onnan egykettőre mesebeli keleti szigetek pálmafái alá, végigszáguldunk a prairieken, hogy onnan újra visszatérve egy-egy pillantást vessünk rég elmúlt királyok palotáiba.

Kiterítjük a régi boritékokat, az elfakult leveleket, gonddal leszedjük a bélyegeket és tarka sorokba rakjuk a nagy albumba, hol békésen megfér mindenik ország a maga arányos, apró telkein. Ez aztán az igazi népszövetség!

Bizonyos, nem csak azért, hogy megtudjam, hogy létezik valahol egy ország, melynek neve "Bussahir" vagy "Chiarkari"... Bizony egyikről sem tudtam, hogy léteznek, pedig valószinűleg mindenik egypárszor akkora, mint az én hazám...

Lehet, hogy nagyon szükséges vagy hasznos ilyen dallamos országneveket megtudni, de hát nem ezért érdemes gyűjteni. Már érdemes a tarkaságért is. Szép az a sok szín egymás mellett. Csak a tarkaság szép az életben, a sokféle szín. Az egyformaságba, az egyenlőségbe belehal az ember. Borzasztó volna, hogyha a világ szintelen volna. Borzasztó volna, hogyha ezen a világon csak egyféle nép laknék, egy nemzet, egyforma emberekkel... Jól esik látni már a bélyegekben is a nemzetek különféleségét. Ott van a levélbélyegen mindeniknek a jelleme. Egyiknek letűnt nagysága, másiknak jövendő reménysége. Egyiknek reális öntudata, a másiknak nagyképűsége.

A bélyegeken még a számok is érdekesek. Megvan ezeknek a számoknak is a maguk saját mathézise. Ezekben a számokban van valami titkos chiffre-beszéd, mely elárul egyetmást abból a levélből, mely ennek az apró színes nemzetközi útlevélnek védelme alatt indult útnak.

Hogyha alacsony számot látok a bélyegen, p. "5", akkor sejtem, hogy a levelet egyik szomszéd írta a másiknak. Bizonyára jól ismerték egymást. Az állott a levélben: "gyere hozzám holnap egy kis vacsorára", vagy: "vasárnap lesz a leányom lakodalma" és más eféle, a mi érdekli a rokont, a szomszédot. Hogyha nagyobb számot látok, p. "10", akkor tudom, hogy a levél egyik városból a másikba repült. Az a kicsi csipkés szélű képecske vitte egyik helyről a másikra az érzést, az életet, az forrasztotta össze a csöndes tanya árva lakóit a zsibongó városi utcák palotáinak sűrű népével. Hogyha azt látom, hogy a szám még nagyobb, akkor már tudom, hogy a borítékba zárt emberlélek átsurrant egyik ország határán a másikba és vitt vágyakozást haza, haza, vagy a messze idegenbe, vagy pedig kicsi fekete betűk hadseregét, melyek megostromolják az aranyat és megássák medrét, hogy merre folyjék. Vagy talán nagyon vastag volt az a levél, igen sokat írtak egymásnak azok a szerelmes vagy békétlen emberek...

Hát szedd le, kis fiam, ezeket a ritka bélyegeket és rakd be szépen abba a nagy albumba. Majd addig megnézem, mi van mindenik borítékban.

Hiszen ez a nagy album nemcsak valami oktalan, gyermekes szenvedélynek rendszeres kötetbe foglalása, hanem a történelemnek képes könyve. Bizony, két emberöltő története van elrejtve ebbe a tarka miniatür képtárba. Hát még a levelek, a hozzávaló levelek! Ezek a titkos levéltár, melyből megértjük azt az időt, melyre az a kicsi bélyeg "rányomta bélyegét", ezek a levelek a most már olvasatlan jegyzetek ahhoz a nagy szöveghez, mely csipkésszélű sorozatokban beszéli el nekünk, hogy is volt, mi is volt valamikor...

Keskeny, hosszúkás, összehajtott papiros. Kicsi piros pecsét zárta. Elsárgult írás. A cím fölött két régi osztrák bélyeg. A pajzson császári sas, fölötte császári korona. A sötétkék bélyegen "9 KREUTZER", a halovány barnán "6 KREUTZER".

Különös kis levél, mely nagy dolgokról mesél. Olyan kevés van benne, hogy nagyon sokat mond.

Az első furcsaság, hogy mindjárt a legelején is van aláírás. Nem azé, aki a levelet írta. Hegyes, egymáshoz torlódó betűk, sűrűek, mint a kertpalánk lécei. Valamennyit átfogja a kacskaringós "manu propria", mint a kerítés keresztgerendája a léceket. Az osztrák katonai cenzor aláírása.

A többi meg az aláírás elmosódott. De én tudom, ki írta. Valaki, akinek szívéből egy darabka van a ti szívecskétekben is.

Emerről nem tudom, ki írta, de látom, hogy asszonyi írás. Szabad-e elolvasni, mikor nem is nekünk szólott? Azt hiszem, szabad. Csak az új levél két ember titka. A régi levél az élet könyvének egyik kiszakadt lapja, már pedig a könyvet minden embernek írták, akinek a könyv a kezébe kerül. Az élet könyve pedig mindenkinek kezébe akadhat.

A borítékon szép meggyszinű bélyegek, meg egy violás is. Királyi fő, korona nélkül. Ez a helyes, mikor nem a korona a fő, hanem a fő, mely viseli. Levél Olaszországból.

Finom cyrill írás. Egymásba ölelkeznek a betűk, mintha apró, tintába mártott fonalakat ejtettek volna a papirra:

A sok régi levelezés között, melyet együtt kimustrálunk, akad egy levelezőlap is. Kedves tájkép van rajta: csillogó tavak, derengő nyírfaerdők, köztük takaros tarka faházak.

Minket csak a levelezőlap bélyegei érdekelnek. Nagyon furcsák. A vörös tiz pennis bélyegen kardot tartó oroszlán. Mellette a zöld bélyegen orosz sas, cikkázó villámokkal átfont póstakürtök. Ez a bélyeg már két kopeket számít. A harmadik bélyeg koromfekete: a feketeségben hófehér betük hirdetnek valami eltünt országot, melynek SUOMI volt a neve... A bal sarokban piros pajzson aranysárga oroszlán.

Minket csak a bélyegek érdekelnek... De ezt a kártyát mégiscsak megnézzük, honnan jött, hova ment?

A másik oldalon a kelet: 14. VIII. 1900. Tavastehus. "Aide-toi, le Ciel t'aidera". Segíts magadon, az isten megsegít. Ölel Nora."

Csodálatos, mikor ezeket a gondos kis betűket nézem, mintha fényképre pillantanék. Magam előtt látom azt a Norát, ki e betűket leírta. Magas, karcsu, szőke leány. Talán nem is szép, de szemei mélységesek, mint annak az ezer csillogó tónak tükre, okosak, mint a lélek, mely mögöttük lakozik. Bizonyára arája annak az idegenbe bolygó fiúnak, ki akkor, midőn otthon mindent elvesztett, elment a Szajna partjára, hogy hazahozza azt a kincset, melyet el nem vehet az orosz sas, - a tudást. S mikor fekete gyászba borult a kis "Suomi", a csillogó tavaknak országa, az elhagyott leány nem mártotta könnyekbe tollát, csak egy gondolatot küld a távozó után: segíts magadon, megsegít az isten...

Ez aztán pompás boriték! Remek bélyegek. A meggyszinün hatalmas szarvasfej, a kéken futó alligátor. Hogyha e bélyegeket látjuk, szinte odakivánkozunk, a honnan érkeztek... Mennyi érdekes kaland lehet ebben a levélben leírva...

Vajjon mit is ír ez a vakmerő vadász vagy utazó? Nem kalandok ezek, hanem csak egy szegény misszionárius megfigyelései:

- Úgy-e, kis fiam, minő furcsa meséket ki nem gondolnak az ilyen magános misszionáriusok...

Hát ez miféle gyűrött kis irás? Öreg betűk, mintha igen nehéz kéz irta volna, mely nem volt a tollforgatáshoz szoktatva. A borítékban nincs is levél, - majd kibetűzzük, honnan hordta ide a szellő... Megvan: Zágon... Az a hely, ahova valamikor kétszáz esztendő előtt egy magyar bujdosó irogatta az ő szépséges üzeneteit. Hiszen ezek magyar arató-bélyegek! - De át vannak nyomva valami idegen rovással...

- Kis fiam! Ez a pár fekete betű a bélyegen átnyomva nagy, igen nagy történelem. Nem az, mely tavaszébredések előszelével, derűs, ragyogó jövendők első üzenésével köszönt be, hanem a másik, - az, amelyik annyiszor jár körül a világon, - a másik, a véres történelem.

Most látom, ezt a bélyeget be sem tehetjük a gyűjteménybe. Hibás. Valami folt van rajta, az a hibája. Bizony folt van rajta, mintha egy nagy könnycsepp esett volna rá... Talán ott, ahol a levelet irták...

Egyik kis dunántúli állomáson találkoztunk. Pár soros levélben hivatott oda le.

Nem láttam a nagy háború kirobbanása óta. Nem öregedett egy órát sem; csak éppen két halántékán, a legszélén akadt sűrű, barna hajában valami kis fehérség.

Nem ártott ennek a nagy fiúnak semmi, - sem az a golyó, melyet Ravaruska óta tartogatott tomporájában, sem a fagyott újjak, melyek valamelyik szibériai deszkavárosra emlékeztették. Nyulánk volt és fürge; úgy rakta lábait, mint a jóvérű paripa, melyről egykor alig akart leszállni. Bár kicsit kopottabb volt, még mindig úgy állt rajta a viseltes ruha, mint D'Orsay grófon az ünneplő.

Mikor berobogott a vonat, kikönyökölt az ablakon és fütyörészett. Messziről észrevett, de azért a megállás rövid percét, míg felkapaszkodtam a kocsiba, arra használta fel, hogy egy pár szeretetreméltóságot osszon ki az állomáson ácsorgó parasztleányoknak és menyecskéknek. Csettentett újjaival a perronon kuporgó vizslának, mely okos szemeivel felbámészkodott rá, mintha felismerte volna benne a híres puskást.

- Isten hozott, bajtárs! - üdvözölt meleg szóval, nyilt szívvel. - Derék dolog, hogy jöttél irkafirkámra. Nagy szükségem van rád. Először is újra bemutatkozom: most John Lackland vagyok, a Földnélküli János, levitézlett földesúr. - Ezer holdam volt; most csak egy van, - az is az égboltozaton és közös birtokom a poétákkal. Pedig nem szeretem ezt a közösséget. Ők a mennyekben járnak, én pedig szeretek a tarlón járni. Hát kitessékeltek Rácországból; de előbb azt mondták, függetlenebben és könnyebben mozog, kinek nincs terhe. Elszedegették mindenemet. Hiába csattan a nevem icsvicsre. Hiába mondtam nekik, a kedves szerb rokonoknak: "ne felejtse, ki a gazda, ne felejtse, kit vendégel..." Nem ismerik ott a jó Arany Jánost. Hiába magyaráztam nekik, hogy nem tehetek róla, hogy rájuk lőttem. Minek lövöldöztek ők én rám! Én kedves, jó szerémségi földem! Egy vigasztalásom van: elvették, de legalább viz alatt van. Azóta becsülöm a vizet jobban, mint a mászlást...

Mindezt egy lélekzetre mondotta el, jókedvűen, mintha valami nagy boldogságról adna számot, - miközben egyik kezével cigarettatárcáját nyújtotta felém, a másikkal meg már tüzet is gyújtott.

- Mit szegény? Ki szegény? - fortyant föl nevetve. Szegény az, aki nyolcvan esztendős, mert hiába takarékoskodik esztendőivel, - bizony mégis csak elfogynak. Szegény az, akire többé nem néznek az asszonyok. Szegény az, aki megijed. - Én először is még csak negyvenes vagyok. Másodszor megnéznek az asszonyok is, nemcsak én őket. Harmadszor megijedni nem ijedek meg senkitől, semmitől, mert az nem virtus és nem okosság. Ergo gazdag vagyok - bár egy kicsit in partibus infidelium.

- Hová? Még magam sem tudom egészen. Nos, hát azért kérettelek, mert több szem többet lát. Megyünk együtt Zalába, új birtokot venni. Le roi est mort, vive le roi! Majd saját portámról tekintgetek át Rácországba a Mura vizén keresztül és átkiáltom: "dat deus, cui vult." Ezt vegyétek el, ha tudjátok.

- Nézd, ezt az isten is nekem szánta. És elém tartotta a gyürődött, kimetszett apróhirdetést.

"Ezer holdas birtok csinos udvarházzal eladó. Csak magával a vevővel közvetlenül állunk szóba. Zala-Szent-Tamás".

- Azért viszlek magammal, hogy ketten legyünk egy ellen. Valami Achilles-sarka lesz a dolognak, mert már hetek óta olvastam feketekávém mellett ezt a hirdetést. Ez az egyetlen ujságrovatom; a többi ugyis fantázia meg hazudozás. És hetek óta nem akadt gazdája ennek a birtoknak... Tudod, édes dolog a nagy semmiben ez az új tervezgetés. Képzeletemben látom azt a nedves, barna, zsíros ősziszántást. Az enyém. Ujjaimmal megmorzsolom azt az acélnál nehezebb kalászt. Az enyém. A tornácom előtt leszakitok a patyolatfehér, bódító akácfürtökből és feltűzöm kalapom mellé. Az enyém. A barázdán belenézek a szeliden szuszogó ökör szemébe, kicsiben tükröződik benne az egész tájék, vetéstáblákkal, cserjékkel, templomtoronnyal, napfénnyel együtt. Még magamat is látom benne. Az enyém, az én mikrokozmoszom. Az udvarház ablakán kitekint valami édes arcocska. Az enyém. Tudniillik nem az édes arc, hanem az, ki ez archoz majd hozzátartozik...

- Nem tudom. Lehet, hogy a birtoknak van valami ráadása, ami nem kell senkinek. Valami inventárium, ami - nos, hogy is mondják jól magyarul: Niet- und nagelfest. Valami öreg borissza számtartó, kinek nem lehet soha felmondani. Valami Weiss vagy Schwarz bérlő, kinek szerződése a népszövetség első végrehajtható határozata után tíz évre jár le... Vagy valami szépséges ősz nagyanya, kinek az apanázst Bécsbe kell küldeni... Ezért kinevezlek ezennel belső titkos tanácsosommá. Honorárium: nagy áldomás és pár hetes vendéglátás abban a "csinos" udvarházban...

Kitekintett az ablakon és elcsöndesedett. Nézte a vetéstáblákat, melyek, ahogy a vonat robogott, szétnyílottak és összecsukódtak, mint az óriás arany-legyező. Néhány csókot dobott ki az ablakon.

- Ez az én örök szerelmemnek szólott: a magyar földnek. Annak a göröngynek, melynek életereje itt lüktet a véremben - s végigsimított két halántékán - az életkedvet kenyeréből vettem magamba. Ebben a rögben akarok majd jót aludni és álmodni olyan jövendőről, melyet igazán megbűnhődtünk, tehát nem lesz keserűje... Te, de szép ez a föld és jóságos! Nem tudom, hány ezeréve, minden tavasszal elérzékenyedik újra és mikor legjobban rámosolyodik a nap, ad magából valamit annak a szegény nyügös embernek. Magára terít valami aranysárga takarót, melyből megint hullik valami, ami többet ér, mint a brilliáns. Bizony többet ér. Rakjanak eléd, ha éhes vagy, egy tál gyémántot. Rá se nézel. De hát a buzaszem...

Csevegtünk még egy-két órát, - alig vettem észre, hogy a vonat berobogott Zala-Szent-Tamás kis őrháza elé.

- Dehogy írtam. Inkognitó jövünk. Jobb így, többet látunk. Nem öltöztették legalább legjobb rokolyájába a földet. Nem kefélték csillogó szőrűre a marhát. Bemegyünk gyalogszerrel. Aki saját lábán jár, az az igazi úr. Ha otthon vannak X-ék, beköszöntünk, mint a garabonciások. Ha nincsenek, utánuk utazunk. Enni-innivalót hoztam a ládafiában - s rámutatott finom angol bőrtáskájára. Siessünk - a verőfényes égre nézett - mert ma még sebes eső jön. Ezt súgja a muszka emlék itt a tomporámban...

Podgyászunkat az őrházban hagytuk és neki indultunk a hatalmas nyárfákkal szegélyezett útnak. Két oldalt a gyönge szellőben ezüstösen rezegtek a nyárfalevelek. Szótalanul hallgattuk a levelek beszédét, azt az ezerféle édes-titkos mondanivalót, amit zizegve regélnek.

- Hallga, mit is mondanak a nyárfák? - És megálltunk egy pillanatra. Szép volt ez a mi vándorlásunk. A nyárfasor két oldalán gazdag vetéstáblák. Ez a sárga vetés a mennyboltozat fordítottja: este mélységes kék az ég és rajta a miriád aranycsillag; itt arany a föld terítője és benne a miriád kék csillag: a buzavirágok. Az út peremén a gyöpös mesgyéken mindenütt kacsingatott a föld jókedve, a ringatózó pipacsok ezrei.

A csipkebokor mellett az árnyékban cigánykaraván tanyázott. Az egyik rajkó lelkendezve perdült elénk.

A gyerek feleletül cigánykereket kezdett hányni előttünk a fehérlő országút irányában. Barátom jókedvűen jegyezte meg:

- Hát nem szerencsés a mi bevonulásunk? Én vagyok a mesebeli kis király. Előttem a nemes apród, a kengyelfutó...

Nagyon távol, a nyilegyenes úton vágtatva, lovas közeledett. Nem lehetett jól látni körvonalait, de annyi látszott, hogy pompásan üli meg paripáját.

Míg így találgattuk, a lovas néhány kődobásra tőlünk bekanyarodott az egyik mesgyére, melyen bent, a földek között egypár tarisznyás atyafi várakozott reá. Mikor hozzájuk ért, egy kézrántással megállította a tüzes lovat, lepattant nyergéből és karjára fűzött kantárral gyalog indult tovább a várakozó emberekkel, kiknek jobbra-balra mutogatott a táblákon. Nem hallottuk a beszédet, de értettük.

- Te - mondám meglepetve - akármi legyek - ez a lovas nő. Előbb nem vettük észre, mert nincs kalapja, rövid haja, férfimódra ül a nyeregben...

- Bajtárs, - itt a veszedelem... Ha sokat igérek a szép szemeiért, tarts vissza az isten szerelmére! No de hát menjünk az amazon nyomában...

Karcsú, magas nő állt előttünk tajtékos lova mellett. Arca napégetett volt, akár a mögötte süvegelő két agyagszinű paraszté. Rövidre nyirott fürteit felborzolta a növekedő szellő. Egyenesen tartotta magát, mint a szálfa és kecses, csizmás lábaival szinte huszárosan lépkedett lova előtt. A paripa nagyon szerethette, mert szép nagy fejét néha odabökte a leány vállaihoz, mintha súgni akarna neki valamit, vagy meg is akarná csókolni...

A leány nem volt szép, de százszor szebb, mint a szép, mert dióbarna, okos szemei, nemes ovális arca csupa kedvességet sugároztak felénk. Megálltunk, süvegeltünk, bemutatkoztunk.

- Ezer bocsánat, Urnőm, hogy itt kérdezősködünk. Nagy járatban vagyunk. A szenttamási birtokot szeretnénk megnézni, ha még eladó. Kegyeskedjék megmondani, merre találjuk az uraságot...

- Itt - mondá nevetve és magára mutatott a nádvessző hegyével. - Én volnék az uraság egyharmada. Éppen jókor jöttek, mert itthon vannak a többi harmadok: a doktor meg az attasé. Jőjjenek kis kuriánkra. Szívesen látjuk szerény kis parasztebédünkre. A fehér asztalnál beszélgethetünk arról a nagy dologról...

Elszomorodott, mintha máris nagyon fájna neki, hogy meg kell válni ettől a földtől. Mi meg összenéztünk. Baj lesz, nagy baj! Ez a lány meg fog boszorkányozni bennünket és a kis bűbájos szuggesztiv hatása alatt szégyelni fogunk minden alkudozást. S jaj annak, ki elkezdi érezni gyöngeségét... Azután meg a doktor... vajjon embert gyógyít-e, vagy ügyes-bajos dolgot? Hátha aféle ravasz prókátor. Meg az attasé! Diplomata, kinek minden szava két- - nem, tízféle értelmet jelent... Nos, együttvéve még sem érik meg ezt a pompás lányt.

Zavarodottan ballagtunk a leány két oldalán. A paripa mögöttünk féltékenyen bámult hol egyikünkre, hol másikunkra. Akaratlan agyondicsértük a nyárfasor két oldalán elterülő remek birtokot, pompás rendjét, kitünő gazdaságát. Ijedten vettük észre, hogy a sok elismeréssel máris legalább a duplájára verjük föl az ismeretlen árat...

Kedves kis parkba fordultunk be. Rejtett paradicsom volt a sűrű szelencebokrok mögött. Bódító illat áradt felénk, mint kelet völgyeiben a rózsaolaj-szüretkor. Maréchal-Niel, Malmaison, merani rózsák ezrei bülbül-szóval hizelegtek körül bennünket.

- Nem a pompás ruha teszi... Szép, színes köntösben fekete bánat jár - néha... - Azután egyszerűen hozzátette: Hátha szomorú emberek laknak itt...

Beléptünk a kedves uri otthonba. Ott elbájoló mentorunknál még szebb két leány fogadott. Termetben mindakettő formázta kisérőnket, de mozdulataik lágyabbak, nőiesebbek voltak. Egyik sötétbarna, másik hamvasszőke volt; nem hasonlítottak egymáshoz, de valami air de famille nyomban elárulta, hogy hárman egytestvérek.

Mindaketten, különösen Sarolt, kinek homlokát dús aranyfürtkorona ékesítette, úgy néztek föl testvérükre, mint a patriarkális családfőre.

Leültünk a férfias ízléssel bútorozott szalonban és beszélgettünk mindenről a világon, csak éppen a birtokról nem. Múltak a percek, a félórák, észre sem vettük, hogy odakünt besötétedett a hamúszürke felhőktől, csattogott az égiháború és omlott a zápor. Átmentünk az ebédlőbe, hol a fekete magyarba öltözött, kicsit elnyűtt inas, kin meglátszott, hogy tiszti szolga volt valaha, mert úgy ütötte össze bokáit, mintha hallaná még az elnémult sarkantyuk corneville-i harangszavát, - pompás rántott csirkét szolgált. A feketekávénál maga a lovas lány kezdte:

Visszafojtott lélekzettel lestük. Éreztük, hogy végtelen kár a rideg számokra áttérnünk. Ez a három leány eddig három Grácia volt, most az alkuval átváltoznak három Párkává, kik sorsunk fonalát gombolyítják. Az a nyomorult "üzlet" kinai falat fog közénk emelni. Nagyszerűen érezzük magunkat egymás mellett, mint a szövetséges államok; harmónia minden szavunk és gondolatunk - és egyszerre bekövetkezik a hadüzenet, melyet minden összhangot letiporva ravaszul cserél ki a legridegebb megbizott: az érdek.

Elfogyott a szavunk, mint a megzavarodott szónoké vagy az elnémult poétáé, - csak nyájasan bólintottunk.

- Tudom, nem szívesen tárgyalnak velünk, a három szegény leánnyal. Jobb szeretnének szívtelen férfiakkal alkudozni. Kérem, semmi géne! Nyiltan beszélek, mint ahogy megszoktam. A birtokunk nagyon drága - s itt olyan összeget mondott, hogy mindkettőnknek megnyúlt az ábrázata.

A nyalka kis démon - úgy látszik - gyönyörködött hallgatásunkban, mert megállt a beszédben. Két húga pedig szívig érő, esdő pillantással nézett reánk.

Forgott velem a világ. Nem láttam mást, mint miriád kavargó búzavirágot, köztük táncoló pipacsokat, majd az egyre tomboló zivatartól homályos, fülledt szobában három ragyogó szempárt. Az egyik szempár barna, a másik fekete, a harmadik égszínkék... Mintha elénk rakták volna választásra az Ural legszebb, csodás tűzű drágaköveit.

- Meghasad a szívem, ha nem lehet enyém ez a zalai rög, a szépségek szigete. Pedig már abban a hosszú nyárfasorban szántottam, vetettem, arattam. Mély barázdába szántottam bele minden gondomat, - vetettem ékes reménységeket, - arattam boldogságomat. De hát ennyi pénz nincs is az egész világon, nem hogy nekem volna... Legalább még tíz évig kellene dolgoznom, kenyéren meg vízen élnem, hogy hozzá takarítsam, ami még hiányaik...

- Nem baj. Ha nem tudjuk eladni földünket, addig, tíz esztendeig, biztosan összekerülünk... ha ön hozzátakarít.

- Igen - folytatta a gesztenyebarna doktor, - mert mi évről-évre kevesebbet kérünk...

Évről-évre kevesebbet kérnek? - csodálkozva néztünk össze. Zavaromban szinte ízetlen tréfát mondtam:

- Ezt nem értjük. Hiszen a föld nem vénül, hogy évről-évre kevesebbet érne, mint akár az emberek...

- Mi hárman anyátlanul nőttünk fel. Apánk huszárezredes volt. Limanovánál kapott egy szurást tüdejébe. Még évekig húzta, de nem birt többet a csatatérre visszamenni. Úgy halt meg, ahogyan sohasem kívánta magának. Lassan, sorvadozva. Egyetlen vigasza az volt, hogy elmúlásának kardszurás volt az oka, nem közönséges, gyarló betegség.

- Mi itt születtünk ezen a birtokon, mely most elveszett paradicsommá válik nekünk. Voltak paripáink már kis gyermek korunkban. Liberiás inasok tartották a százágú kandeláberokat, mikor itt húzta 36-ik Rácz Laci és itt mulatott, aki a megyében valaki volt. Úr volt édes apánk, de paripán ült egész életében és nem látta, mennyi sár van a földön... Mi apánk vére voltunk - és hanem jön közbe Limanova, - talán álmaink olyan rózsásak maradtak volna, mint kicsi parkunk.

- Mikor megsírattuk édesapánkat, hamar éreztük azt is, hogy jobb neki, hogy elment. Nem valók a régi, derék, de naiv uriemberek ebbe a mai világba...

- Alighogy kiszáradtak a könnyeink, felébredtünk mi is. Akik nem merték zsarolni, perelni az öreg sebesült huszárt, azt hitték, könnyű elbánni a három árva, jukker leánnyal. Egy pár hét alatt akkora lett az adósság a birtokon, hogy ötször akkora földből sem telt volna ki. Megtudtuk, hogy koldusok vagyunk. De megmaradt a becsület, az apánk becsülete - és azt nem adjuk.

- Kezdetben szerencsénk volt, hogy földet a háború óta nem lehet árverezni. Ma már egy hitelező sem kivánná ezt, mert mind tudja, hogy nálunk biztosabb a pénze, mint az angol bankban.

- Amit most elmondok - kérem, uraim, önök józan gentlemanek - nem önhitt dicsekvés vagy ízléstelen ajánlkozás. Csak magyarázattal tartozunk igazi uraknak az ár nagyságát illetőleg...

- Igen, úgy volt. A három mulatós leány összenézett, mikor bajban volt - és hamar megértettük egymást. Én voltam a legöregebb és a legkevésbbé szép... Kérem, szándékosan mondom így - és nem azt, hogy a legcsunyábbik... mert a fishing for compliments csak korlátolt és kényes teremtések öröme és a komoly férfiút untatja... Szóval, én voltam a legvadabb is, - hát én lettem a paraszt. Ott vagyok a pelyva közt a cséplőgépnél, - ott sötétedik rám a magtárban... Eszter az egyetemre ment. Éppen két hónapja lett doktor. Most egyelőre valami fogorvosnál dolgozik, mert ott keres legtöbbet. Sarolt is diplomát szerzett. A nyugati nyelveket tanítja, meg a külügyminisztériumban fordít.

- Amit azután mi hárman többet keresünk, mint amennyi remete-életünkre kell, összerakjuk és minden évben fizetünk az adósságra valamit. Ezért lesz esztendőről-esztendőre olcsóbb a birtok is, mert nem kell érte annyit kérnünk, amennyivel tartozunk...

- Hát akkor miért akarnak mégis megválni e remek kis tanyától, az igéret földjétől?

- Oh, egyszerű a felelet. Megsíratjuk mi a göröngyünket, mint a földönfutó, de szabadok leszünk, mint az igazi urak! Nincs jajkeservesebb, mint az egész életen át másnak dolgozni. Egy nagy bánat van: én ültettem még a fáját, más szedi le a rózsáját.

Újra kinált cigarettával, de magának sodort silányabb dohányból. A másik két leány is.

- Mindezt ő tervezte, - a kis paraszt - szóltak hálás pillantással a barna meg a szőke.

Barátom felállt. Mélyen meghajolt és kertelés nélkül nagy komolyan annyit mondott:

- Megyünk. Megállt a zápor. Szenttamásra kisütött újra a nap. Ha lesz annyim, hogy visszajöhetek, visszajövök... a földért.

A három leány kikisért a tornácig. Két nyergeit ló állott a rózsaparkban. A kis paraszt magyarázta:

- Úgy gondoltam, hogy nagyon sáros lesz az út az állomásig. Itt az én két szolgálati lovam. Mihály, az apám régi tiszti szolgája már előre ment az állomásra. Majd ő visszahozza a paripákat. Fájdalom, kocsit nem tarthatunk.

A nyárfasorban üde, nedves volt a levegő. A rezegő nyárfalevelek még többet beszéltek, mint idejövet, - még ezüstösebben csillogtak, mint az elébb, mert mindegyiken ott ringott a magas ég egypár örömkönnye.

Barátom még a vasuti kocsiban sem szólt semmit. Elővette apró jegyzőkönyvét és számított.

Elmúlt vagy egy nagy esztendő. Megint azon a kis dunántúli állomáson találkoztunk. Nem írt, hanem táviratban kéretett oda.

Türelmetlenül jártam föl és alá. Mit akarhat tőlem ez a bolondos nagy fiú! A javíthatatlan. Nagyon drága lehet még az a kis föld és nem jó olyan helyre menni, ahonnét az ember nehéz szívvel távozik - a föld miatt, meg más miatt...

Berobogott a vonat. Megint kikönyökölt az ablakon, - megint fütyörészett. Már az ablakból kikiáltott felém:

Nagyot néztem. Eddig soha sem tudott egy árva angol szót sem. Mikor a kupéban kezet fogtunk, nevetett és mutatta pompás fogait, melyeken itt-ott megvillant az arany.

- Hallod és látod. Csökkentettem a birtok árát, mert keresetet adtam az attasénak, kitől angol órákat vettem, meg a doktornak, ki bearanyozta még jó fogaimat is. De nem tudom megvenni a birtokot, akármilyen szorgalmasak is ezek a leányok és akármennyi keresetet adok is nekik... Még mindig igen drága az a kis zalai föld...

- Bajtárs! - jó az a magyar uri fajta! Vigad, míg van miből. Könnyelmű, míg süt a nap. De ha azután meginog a talaj alatta, talpára áll. Hisz a jövőben és tud, ha akar.

- Megyek én is dolgozni azért az adósságért, amit az öreg huszár csinált. Holnap te vagy egyik tanum. Feleségül veszem - a kis parasztot...

Luca napja volt. A gerendási pusztát befújta a hó. Amilyen galambfehéren derengett a föld, olyan körömfeketén borult rá a magas ég. A leomló hópelyheket őrületes táncban csapkodta ide-oda a szélvész.

A várszerű angol kastélyban még csak az első emeleten világított két ablak egy-egy vékony rése. Nem volt más ébren, csak maga Ilona grófnő.

Ma nagyon ideges volt, nem bírt aludni, mert a vihar nagyon barátságtalanul zörgette a százados ajtókat. Mintha valamennyi őse hadakozott, perlekedett volna egymással. Szinte félve nézte az ablakok habos bruxellesi csipkefüggönyeit, melyek idestova hullámzottak, bárha be voltak téve a faredők is.

Megigazította a piros lámpaernyőt, kényesen a nagy firenzei márványkandallóba vetett néhány illatos fenyőhasábot.. Azután nyakába keritette kék-róka boáját és egészen felhúzta apró lábait a kandalló előtti empire fauteuilbe. Rágyújtott a parfümmel átitatott cigarettára, nagy nehezen kényelmesen elhelyezkedett és néhányszor felhúzva vállait, mint aki fázik vagy nem tudja, mit csináljon, fölkapta Anatole France regényét a "Vörös liliomot".

Tüstént megjelent az ajtóban Kelemen, az öreg inas, és mintha megsejtette volna, mit fog parancsolni úrnője, ezüsttálcán hozta a gőzölgő teáskannát, egy kis meisseni csészét, meg a habos tejszint.

Ilona grófnő, míg teáját kavargatta, végigmérte az öreget, kit még édes apjától örökölt és ezért nagyon szeretett. Ma azonban kötekedő kedvében rászólt:

- Hallja öreg Kelemen, maga már nem is borotválkozik. Olyan tüskés az orcája, mint a móori plébánosunknak. Ne járkáljon ilyen elhanyagoltan. Mit szólnak hozzá vendégeink!

Kelemen két újjával végigsimított ábrázatán, mely bizony feketéllett, mintha pár marék mákot szórtak volna arcába, azután mosolyogva susogta:

- Kegyelmes asszonyom! Én mindennap borotválkozom, de hát csak reggel hat órakor. Most meg már éjfél elmúlt és igazán nem tehetek róla, hogy ez a rossz tarló gyorsabban terem, mint a kegyelmes úr földjei...

A grófnő nem haragudott, mert megszokta a régi jó ember bizalmaskodásait. Nevetve mutatta gyönyörű fogait és csodálkozott:

- Micsoda?! már éjfél mult? Nem néztem az órát. Tüstént menjen aludni, Kelemen!

Ilona grófnő pedig madár módjára cseppenként itta teáját és nagy figyelemmel olvasta tovább a "Vörös liliomot".

Egyik újabb szélrohamra fölpillantott és szemei az ura életnagyságú arcképére estek. Miklós gróf nézett rá a falról, délcegen, büszkén, aranyhajtókás huszárkapitányi attillájában. Mintha mosolygós barna szemeivel rákacsintott volna, mintha édeskés szájával, mely már annyi világszép asszonynak súgott édeset, most is suttogna valamit feléje...

A grófnő pár percig nézte, elégedetten is, keserűen is, azután kis öklével megfenyegette a képet.

Azután mohón olvasta tovább Anatole France meséjét, az izzó liliomok városáról, a fiatal asszonyról, ki megcsalja urát...

Kicsit álmosodott, mikor hirtelen szánkó csilingelését hallotta. Fölriadt. Ki utazik ebben a lélekvesztő időben a gerendási puszta tájékán?

Elnémult a csengetyűk játéka, mintha a szán a kastély előtt állott volna meg.

Ilona grófnő visszafojtott lélekzettel ügyelt. Csakhamar fölpattant az ajtó és a grófnő ijedten meredt rá a belépő alakra, ki bejelentés, kopogtatás nélkül egyenesen az ő boudoirjában termett. Hogyan történhetett mindez, mikor még a nagy kapu csikordulása sem hallatszott és az öreg Kelemen sem állott a jövevény elébe?

Az éjjeli vendég nagyon csinos barna asszony volt, kicsit elavult divat szerint öltözve, mintha álarcos bálból jönne. De hát hol lehet bál a gerendási puszta közelében? meg a mostani időkben, mikor bőjt van és nem sokára ájtatosan éneklik a "Rorate coeli..." könyörgéseit...

Meg kell hagyni, átkozottul illett üde, pirosra csipett orcájához ruházata. Sötét barna haja kigöndörödött behavazott gyöngyös főkötője és aranyszőtte fátyola alól. Barnás skárlát a szoknyája, pettyes vadmacskával szegélyezett samit-bársony a tunikája.

Uri asszony. Ez volt Ilona grófnő első gondolata; de mégis furcsának találta, hogy a vendég apró csizmáiról a havat egyenesen a selyem szmyrna-szőnyeg kellő közepén topogta le.

Igyekezett leplezni csodálkozását, annál inkább, mert a vendég mosolygó szemeivel még jobban csodálkozott.

- Megjöttem és most itt vagyok. Én Bors ispánnak, Koppánd fiának felesége vagyok...

Ilona grófnő hamarjában seregszemlét tartott az összes szomszédos puszták és uradalmak ispánjain... Valami ispán felesége jön hozzá éjfélkor és hozzá minden bejelentés nélkül! Arcvonásait legott kissé gőgösebbre változtatta és várakozással nézte a másik asszonyt, aki kényelmesen szembe helyezkedett vele a kandalló melletti egyik fauteuilbe.

- Édes lelkem, hát nem ismeri Bors ispánt? Hiszen ő parancsol három vármegyének ezen a tájékon.

A grófné újra kisimította kevély vonásait és valamelyik új főispánra gondolt. Istenem, a főispáni kinevezésnél biztosan mellőzték az ő urát és ezért nem tud semmiről...

- Ilyen bort még nem ittam. Nagyon gyönge termésük lehetett. Furcsa édes meleg víz, akárcsak valami medikamentum. Hanem ha adna nekem egypár korty szamorodnit, megköszönném, mert ebeknek való idő van a porta előtt.

Ilona grófnő zavarodottan szedte elő a pohárkákat és szinültig öntötte. Azt vélegette magában: Nem értem. Furcsa eset, de hát mulatságos.

A vendég fölhajtotta az elébe tett gyöngyös italt, miközben tréfásan megjegyezte:

- Nagyon apró billikomjaik vannak Kegyelmeteknek! - kezébe vette a "Vörös liliomot", de megfordítva.

Ilona grófnő majd leszédült a székéről, de mielőtt folytathatta volna, a másik asszony már csicseregve mesélte:

- Lássa, én is szerettem volna a betűvetést megtanulni, de hát mifelénk ezt csak a szent barátok tudják. Meg hát a könyv rettenetes drága és unalmas. Az én jó kis uram valami szent könyvet a szomszédos öreg Gutkeledtől vásárolt, egész uradalmat adott érte. Nagyon szép könyv az. Pompásan ki van pingálva, de olyan nehéz, hogy én nem igen foghatom kezembe, mert pár fontos pántos csatjai vannak. Meg aztán milyen unalmas! Hogyha a Renatus diák felolvas belőle, mindig elszundikálok.

Most már igazán érdekelte a grófnőt szokatlan vendége, ki egyre kiváncsibban jártatta körül ragyogó szemeit a kényelmes kis paradicsomban. Hogy valamit mondjon, kérdezte:

- Hát mivel foglalkozik, ha egyedül van, hogyha nem olvas? Kedves férje bizonyára sokat van otthon?

- Az én párom? nagyon szeretem, pedig alig látom. Csak az imént egy esztendeig járt a szent földön. Gyönyörű görbe kardokat meg pompás kopjákat hozott haza a pogánytól, meg hát vitézi tetteiért egypár uradalmat is. Megfordul az messze földön, majd Byzancban, majd a dalmata partokon, bizony még Thüringiában is utazott. Az ember esze kifárad a sok fura névben. Hát ha nincs otthon, vadászgatok. Ezt a pettymeges vadmacskát ezen a garnácián is magam lőttem... Meg hát istápolom a kis Mihályt, Miklóst, Gézát, Abát, Pétert, Taksonyt - mert éppen hat van ám belőlük. Át is lovagolok néha Havadihoz... Nem ismeri? Világszép fehér asszony, a Miska bán felesége. Derék asszony. A minap egy határban négy szarvasgímet lőtt.

- Hát az az embernyi ember kicsoda? Látom, hogy vitézi úr. Talán bizony hitestársa Kegyelmednek?

Ilona grófnő ráhagyta fejbólintással, - nem is akarta félbeszakítani vendégét, kinek régies szólásait lassan kezdte megszokni.

- Ez az ember tetszik nekem, - szólt a másik nő. Férfi tetőtől talpig. Derék ember. Úr. Nos, hát miért néz rám olyan savanyú ábrázattal, édes lelkem? Csak nem féltékeny? Nem vagyok én javasasszony, ki ráolvas a mások párjára, meg kún menyecske se vagyok. Elhullott már az én kis pártám, hatszor ringattam bölcsőt - és attól, ki egyszer már bölcsőt ringatott, más asszonynak sohasem kell félnie...

Megfenyegette újjával Ilona grófnőt és hamiskodva felkacagott. Azután gyerekesen folytatta - miközben megsímogatta Ilona grófnő vállain a kék rókát:

- Ilyet én magam még nem lőttem! Ezt a kegyelmed gazdája nyilazta le valahol Halicsban?

A másik fiatal asszony csodálkozva nézett reá és újra visszatért az előbbi beszédhez.

- Nem igen istenes igéket mond, én édes hugomasszony. Nem illik ez a beszéd a mi szájunkra, mely a "szeretni" szóra vagyon megformázva... Hát kegyelmed nem mondta el a jáki templomban az Úr szine előtt: tied vagyok holtomiglan, minden jóban-rosszban?

A grófnő kicsit megdöbbent, de azután valami ellenállhatatlan, érthetetlen bizalommal tárta föl lelkét ennek az idegen asszonynak, kit ma látott először. Elmondott neki olyasmit, amit soha senkinek meg nem gyónt volna eddig.

- Igen, megfogadtam a holtomiglant, de ő - - - megcsalt. Megcsal ma is. Meg kellett volna jönnie ma este. Nem jött. Érzem, tudom, ott van annál a másik asszonynál és ugyanazt mondja neki, mint egyszer nekem, még többet is talán... És majdnem sirva fakadt.

- Asszonyom, az igaz, hogy első találkozásra nem kivánhatom, hogy önnek ugyanaz fájjon, ami nekem fáj, de mégis különösen érint gúnyolódása. Hát én megfogadtam, hogy bosszút állok az én uramon.

- Ez már virtusos szó volt. Rendén van. Szittya a mi vérünk és hét a számunk, hát hetediziglen bosszút állunk. De hát halljuk a módját. Csak nem szemet szemért?

Ilona grófnő maga előtt látta a másiknak tiszta, nagy, mosolygó szemeit és szinte bátortalanul folytatta:

- Isten engem... megbosszulom magamat. - És hangsúlyozta: Kitalálta. Szemet szemért. Megcsalom én is Miklóst.

Ekkor érte csak az igazi meglepetés. Az éjjeli vendég még jobban félretette az első látogatás szabályait, mint eddig, mert puha, de izmos, a paripa kantárjától kissé feltörött kezét barátságosan, de nagyon energikusan rászorította Ilona grófnő ajkaira.

- Ah, hála Isten, hogy az ember szája csak beszél, de a szíve azért még nem cselekszik. Aztán honnét veszi erre a bosszúra a jó tanácsot?

- A nagyvilági nők így állanak bosszút. Ezt olvasom francia könyveimben, ezt látom a szinpadon. Ezt tanítja még a franciák történelme is. Az egyik Montmorency hercegnő csak azt üzente csapodár urának: Édes jó uram, az ön ezredéves családja nálam nélkül kihal, de ha én bosszút állok, akkor ön nélkül sem hal ki... Ez a fenyegetés az egyetlen igazi, az egyetlen édes, teljes bosszú... Igen, szeget szeggel...

Az éjjeli vendég elkomolyodott, majd hirtelen félbeszakította a másik beszédét:

- Én nem akarok megismerkedni azzal az - izé hercegnővel. Még a nevét is elfeledtem. Eretnekség annak tanítása. Lássa, az én udvaromban terebélyes büszke tölgyfa áll. Elhullatja egy-két levelét, de azért tölgysudár marad, szépséges, szálas és árnyas. Azért tud dacolni az égi háborúk haragjával. Rózsatőt is neveltem mellette. Ha a rózsát leszakítják, le van az szakítva örökre. Pár napig még csalódunk, mert illatozik és hasadozik, hogyha beállítom a forrás-vizzel töltött kancsóba. De aztán elhervad és - kidobjuk...

A másik kis gömbölyű, fürge asszony felállott és kedves, szelíd mosollyal mondotta:

- Nem szabad tűrni Kegyelmednek sem. Legyen büszke és győzedelmes. Azért asszony, hogy birja a szenvedést, de azért asszony, hogy győzzön. Megértjük mi egymást, én édes szegény kis bajtársam! Hol is az a gonosz könyv?...

Hirtelen megragadta az asztalon fekvő "Vörös liliom"-ot és sebtében belecsapta a kandallóba. Ilona grófnő hallotta a koppanását, látta, hogyan görbülnek meg lapjai az ízzásban és hogyan hamvad el a könyv szétmálló formája a parázsban...

A grófnő fejéhez kapott és kinyitotta szemeit. Megdörzsölte homlokát. Úgy érezte magát, mint egyszer - valamikor, midőn tizennyolcadik aranyos évében először virrasztotta át az éjszakát. Milyen kellemetlen fáradság volt az és mégis milyen édes érzés. Egész nap az erdő rejtekét járták, gyalog és paripán, bujdosó vadnak nyomában. Azután az erdészlakban kivilágos-kivirradtig táncolt. Akkor is úgy állott előtte Miklós gróf, ugyanabban a huszár-attilában, melyben a képen van megfestve és először mondta neki azzal az édeskés szájjal:

- Én Ilonám, elviszlek magamnak, elviszlek enyémnek... És akkor... Akkor sapkája mellől átnyújtotta azokat a vadvirágokat, melyeket cserkészés közben szedett. Akkor is hajnalodott, éppen úgy, mint most, csakhogy pirosan, fényesen...

Csak azután, hogy a jelenetet újra végigélte képzeletében, csodálatos gyorsasággal és mégis tökéletes élénkséggel, csak azután gondolt arra, hogy az a másik nő, ki nála volt, a "Vörös liliom" könyvét bedobta a tűzbe. Önkénytelenül a kandallóra esett tekintete. A könyv ott feküdt széttárt lapokkal lábainál, a kandalló peremén, csakhogy sértetlenül... A kandallóban már nyoma sem volt a parázsnak. Nem volt más ott, csak pár marék hamu, meg a tegnap éjjel rávetett fenyőhasáb elszenesedett vége.

A hamuról eszébe jutott, hogy mennyire didereg. Nyugtalan lett, az ablakhoz támolygott. Kitárta a redőket és szétvonta a habos csipkefüggönyt, mely széjjel omlott, mint a fehér virágeső.

Odakünt szelíden havazott. A kastély előtt a canadai fenyőcsoport ezüstfényű gallyai legörnyedtek a rájuk nehezült hóvánkosok alatt. Egyszerre az egész szobában szétáradott a téli napok csodálatosan kedves fehér világítása, melynek derűs, békés tónusa mindent megszépít.

Visszalépett a kandallóhoz, csöngetett Kelemennek, hogy rakjon tüzet és hozza a reggelit.

Kinyilott az ajtó, de nem Kelemen lépett be, hanem maga Miklós gróf. Öles termetét a rávetett bunda sem tette nehézkéssé; bajsza és göndör szakálla tele volt még a hópelyhek apró csillagocskáival. Még kezében szorongatta nyalka asztrachánsapkáját.

- Ilona, maga már fönt van? Még este akartam megérkezni, de a hófúvás miatt átkozottul késett a vonatunk... És Ilon, maga már fönt van?!

A fiatal asszony megfeledkezett éjjeli vendégéről, fáradságáról, feléje repült és átfonta karjait ura nyaka köré, hogy érezte kezén a zúzmarát.

- Miklós, én virrasztottam, egész éjjel ki sem mentem innen. Úgy aggódtam - magáért.

Mintha valaki súgta volna neki ezeket a szavakat, melyekben nem volt igazság és melyek mégis annyira igazak voltak.

A férfi ledobta bundáját, magához ölelte gyöngéden az asszonyt, hogy ne érezzen semmit a dérből, csak az ölelés melegségét. Félretette az úri magázást és halkan, szinte gyermekes zavarral súgta:

- Istenem! Ilonám, te virrasztottál én értem... Micsoda édes hűséges asszony vagy.

Szinte karjaiban vitte át az ebédlőbe, hol már lobogott a tűz és langyosan áradott szét a fenyőillat. Kelemen hangtalanul sürgött-forgott a gőzölgő reggeli körül.

Az asszony mélázva járt körül a szobában pár másodpercig, hátratette kezeit és megállt az egyik ablakfülkében, hol üveg alatt hatalmas tölgysudár alakjában volt megrajzolva Miklós gróf családfája. Ráhajolt és az egyik tölgyhajtáson olvasta:

Miklós gróf hozzálépett és átkarolta. Végtelen gyöngédséggel hajolt melléje és komolyan mondta:

- Ilona, bocsáss meg nekem, hogyha valaha ellened vétettem. A te asszonyszíved, hűséges szerelmed ma reggel megszégyenített és megtérített, mert te vagy a legjobb és legnemesebb asszony a világon...

Ilona grófnő incselkedve, puha kézzel meglegyintette ura arcát és rejtélyesen mosolygott:

- Most az egyszer az én jó gazdám nem mondott igazat, mert azt hiszem, hogy a családban, a legderekabb asszony - Kanizsay Éva volt...

A férfi kérdőleg nézett rá. Az asszony az asztalhoz vezette, leültek egymással szemben és az asztalon át megfogták egymás kezét. Az asszony jókedvűen mondotta:

- Tudod mit! beszéljünk azokról a szép nyári napokról, mikor megszerettük egymást...

És halkan beszélni kezdtek, mintha félnének, hogy valami hivatlan vendég kihallgatja őket.

A Ryffelalp előtt minden idegen a hatalmas távcsövet ostromolta. Egymást váltogatták és összehúzott szemmel néztek bele. Pedig nem is a Matterhornra volt irányítva.

Mit lehetett látni abban a kis varázstükörben? Kerek darabka ultramarin eget és erre a kék alapra rárajzolódva parányi csillogó hósüveget. Ezen a fehérségen két apró sziluett állott. Körvonalaikat szivárványos szinek szegélyezik. A Ryffelalp rétjein fűszál sem mozdult, de a két kicsiny alakot viharos szél tépi. Az egyikük szálas férfiú. Arca csak fekete pont. Feje födetlen, nyakáról a szélvész lebontotta a vörös shawlt, mely hullámzik a napfényben, mint a lobogó a zászlórúdon. A másik mellette csak karcsú fiú; fején világít a fehér norvég sapka. Kezével integet. Jól látni, hogy csókot küld először a magasba, azután a Ryffelalp felé - 3-4 mérföld légvonalban.

- Istenem, dehogy. Vezető Valtournancheból. A Mont Cervin ormán éppen százszor állott már...

- Szó sincs róla... Bámulja benne az emberi hűség maximumát és a férfiú hideg bátorságát...

- Annak a leánynak csak egyetlen szerelmese van: a végefogyhatatlan jégfalak, - a feneketlen jégrianások - a fehér igézet.

- Carrel két embert ér. Vezet és vigyáz, parancsol és becéz. A sziklák vakmerő erős gavallérja...

Ez alatt a két kis pont eltünt a csillogó hósüvegről. Míg róluk folyt a beszéd a hotel terrasszán, ők a jéghártyákkal tükörsimára zománcozott sziklaéleken bujdostak, ott, hol valamikor az angol Gabett lezuhant két társával... Mentek lefelé, - vissza a megkövült nagyság és szeplőtelen fényesség birodalmából a meleg élet és az emberi gyarlóság világába. Minden jól ment. Ahogy a nap lassan gördült aranyos útján nyugatnak, úgy gördültek ők ketten lassan lefelé az ezüst ösvényeken.

Már csak pár száz méternyire voltak attól a helytől, hol nincs többé veszedelem, mert a jégtömegekről letérni a kőtörmelékbe taposott ösvényre.

Az augusztusi délután ízzó napja megpuhította a hólepelt a szemcsés jégen. Vakítóan csillogott minden, csak egyetlen keskeny árnyék mélyedt a patyolatba: sötéten szökellt a hóba a Dentblanche alsó sziklabástyája, fehér sivatagban fekete torony. Dörömbölve, recsegve hullottak róla a mélybe a kövek, melyeket csak a jéghártya tapasztott a keskeny párkányokra. Az árnyék lassan-lassan tolódott előre.

Carrel óvatosan lépkedett. A jégcsákány hegyével tapogatta, próbálgatta a csalóka talajt, mert itt a könnyű hó feneketlen szakadékokat hidal át.

Miss Sybill a vezető derekára fűződő kötelet balkézre fogva, 10-15 méter távolból követte a nyomokat, apró lábait gondosan illesztgetve a csapába.

A jegenyeszál ember fekete alakja egyszerre eltűnt a patyolatos hósivatagon, mintha elnyelte volna a vakító fehérség. Azon a helyen, hova mélyre taposott nyomai vezettek, tépett szélű, sötétkék űr tátongott. Ebbe az űrbe feszült bele az Ariadne-fonál, a szívós manillakötél belemetszve a puha hóba.

Miss Sybill vagy tizenöt méternyire állott a sötétkék nyilástól. Állotta a rettenetes rándulást. Azt hitte, kiszakad apró keze, mellyel ösztönszerűleg, görcsösen húzta a kötelet. Azt hitte, letörik karcsú dereka, ahogy a duplán csomózott kötélgyűrű acélpántként hurkolta körül. Szerencséjére puha volt a hó; térden felül belesüppedt. A hirtelen rántás csak pár lépésre lökte előre a megnyilt jégsír felé. Megbirt állani, mert elébe saját térdeitől a hó zizegve torlaszodott sánccá.

Hangtalanul történt, egyetlen "ah" vagy "jaj" nélkül. Csak a rianás hótakarójának beszakadása hangzott úgy, mintha széthasad egy ív papiros, vagy talpunk alatt szétrepedez a vékony jéghártya, melyet az embernyomba gyülemlett maroknyi vízre fagyaszt a téli éjszaka. A nyilásból egyre hangosabban zakatolt a láthatatlan vízesés tompa zuhogása.

Sybill szeme odatapadt arra a sötét, feneketlen kis foltra, mely eléktelenítette a szeplőtelen hótakarót. Első pillanatban nem gondolt semmire. Behunyta szemét és újra maga előtt látta pár lépésre a szál embert, ki óvatosan tapogatja csákányával a titokzatos hótalajt maga előtt. Mikor újra nehezen szétnyiltak szempillái, akaratlanul is olvasni kezdte a tőle tovahúzódó és megszakadó lábnyomokat. Csodálkozott, milyen szabályosan nyomódtak a hóba a talp és a sarok szögei... Füzéresen egymás mellett, mint valami furcsa csipkeminta...

- Miss Sybill, ha erősen áll, verje a hóba a jégcsákányát, amilyen mélyre birja... Közvetlen a feszes kötél mellett. Azután próbáljon oldalt előre lépni, kicsit előre, hogy a kötél a csákány nyelére csavarodjék legalább féloldalt... Igy könnyebb lesz magának...

- Nem. Teljesen szabadon lógok. A crévasse van ötven méter mély. Lefelé szélesedik. Sima, kék jég jobbra is, balra is. Nem birom elérni két falát...

- Isten ments. Meg ne kisérelje. - Fogyó lélekzettel nyögte tovább: Egyetlen mozdulat - mindkettőnk kérlelhetetlen halála. Magammal húznám a kárhozatba...

Újra mélységes csönd. A leány alig birta beverni a csákányt. Két kézre fogta a kötelet, hogy a hurok szorításán enyhítsen. Egyre jobban fájt gyönge teste, de még jobban erős lelke. Kápráztatta a délutáni napfény teljesteli ragyogása. Szemei előtt a hómezőn lilás, csillámló karikák szállongtak és forgó, színes, végefogyhatatlan sorban hajszolták egymást a levegőben. Gondolatai is összezavarodtak, mint a tündöklő köröcskék. Nem tudta, elalél-e vagy megháborodik elméje. Nyugvó pontot keresett szemeinek, el-el ebből a vakító fehérségből...

Mérhetetlen távolban, a mélység napsütéses domboldalán a búcsúzó napsugarak megcsillantották a Ryffelalp ablaksorait. Az épületet magát nem is lehetett látni; a csillogó ablaksorok olyanok voltak, mintha valaki a smaragdpázsiton elvesztett volna óriás hármas gyémántcolliert. Az ablakok pirosodni kezdtek. Mintha minden szobában tűz gyuladna ki. Próbálta önmagának mondani, hogy meggyőződjék, ébren van-e még:

- Ez nem tűz. Ma este ott lent koncert van és utána bál. Hiszen láttam távozásom előtt a programmot. Guy Rita énekli a Traviátát... Halkan a távolból:

Elszégyenkezett. Hiszen ez már láz. Dalra, táncra gondol, mikor derekán függ a halálra szánt ember. A szegény olasz paraszt, de bátor, hűséges bajtárs... Ő meg hozzá van fűzve ehhez a halálra szánt emberhez... Magához tért. Azt gondolta magában:

Igen, csak meg nem állni egy dolognál. Ha vándorolnak a gondolatok, akkor jobb. Szalad az idő és egyszerre beugrik abba a sötétkék nyilásba.

Rettenetes messze voltak azok az anemonás, nigritellás, aromás hegyi rétek, azok a három-négy százados Mélêze-fenyők. Közelebb, közelebb valami mást kell keresni.

Közvetlen szemben állott a Matterhorn. Hogyan megváltozott ez a karcsu szikla obeliszk is! Onnan alulról, az emberek közül nézve a föld szikladacának büszke géniusza. Innen tömérdek óriás, de zmutti oldala olyan, mintha behúzná vállait, meghunyászkodva oldalt hajolna. Még az is fél valamitől. Hah, igen, fél az elmúlástól, hiszen egyre kattognak lefelé a kövek falairól. Elvirágzik, elmúlik... Kicsi fehér ködök hajóznak elébe. Ez az ő szemfödője...

Hátra vetett egy pillantást. Mögötte az imént elhagyott, a "legyőzött" Dentblanche. Az orma nem látszott, csak sötétbarna sziklabástyái. Szinte mozognak. Nem, csak a szirtek peremén megolvadt hópárnákból fut alá ezer és ezer csillogó ezüst szalag. Futnak, szaladnak e tündöklő erecskék, ép úgy, mint a vérkeringés az ő reszkető kezeiben. De jő az éjszaka és megáll ez a keringés ott fönt is, de majd az ő ereiben is...

A Dentblanche tömege mögül, őrült iramban fehér felhőgombolyagok kezdtek száguldani és semmivé foszlottak a tengerkék égen. Ezek az élet álmai. Eltünnek, nyomuk sem marad.

Sybill azt hitte, órák hosszat nézegetett körül és órák hosszat álmodozott. Pedig csak percek teltek el, mióta megnyílt a kék rianás. Pillantása akaratlanul is visszatévedett azokra a váltakozó szöges nyomokra, melyek, szabályosak voltak, mint valami különös, fehér csipkeminta, visszatévedtek arra a kis sötétkék kráterre, melybe beleveszett az ő életének Ariadne-fonala. Nem bírta tovább a Zmuttpatak mélabús muzsikáját, összeszedte minden erejét és fájdalommal, gyöngédséggel, szinte hízelegve sikoltotta:

- Miss Sybill... fönt, mikor reggelizett a csúcs alatt, láttam... a gyöngyháznyelű kis zsebkést... Odadugta kis kabátja bal zsebébe... Ki vele!

- Ne gyerekeskedjék. Messe el. Azután vigyázva kerüljön jó messze balra. Ott kerülővel elérheti a morénát és Schönbühl menedékházát.

- Miss Sybill, ez áll reám, mert kötelességem. Magánál ostobaság. Messe el. Majd vigyázok, ha esem, hogy legalább lent hóra essem. Gyorsan, mert érzem, hogy megint kicsit ereszkedtem. Nem bírja sokáig. Minek legyünk ketten idelent. Ketten csak odafönt jó. Messe el. Isten vele, Miss Sybill.

- Angelo! Az isten áldja meg - de ilyet! Gyilkosa lennék a legderekabb embernek... És az asszony odalent Breuilben, meg a kis Angelo...

Csönd lett pár pillanatra. A leány érezte a kötélen keresztül, hogy megmozdult bajtársa. Hallgatózott. Nem mert lélekzeni.

- Akkor is talán kihúznak. Tanuskodom akkor is. Sohasem hittem, hogy így is lehet írni. Elég olvashatatlan is. De igazolja magát. Szolgálati könyvembe írtam be. Angolul. Cut the rope... Messe el a kötelet. Elég.

A leány megrázta és hátravetette göndör fejét. Leesett fürteiről fehér sapkája. Arca egyre jobban égett a glecserek fagyos és mégis perzselő lehelletétől. Verejték gyöngyözött homlokára és mégis borzongott. Eltávozott tőle a napsugár és elérte őt is a fekete sziklabástya groteszk árnyéka, mely lassan surrant feléje órák óta, mint a leselkedő óriás saurus.

A kötél annyira beásta magát a hóba, hogy több méter hosszúságban összeomlott a takaró fölötte.

- Miss Sybill! Nincs tovább. Rajta. Megtenném én, de a hurok éppen ott szorít, ahol az én késem van. Isten vele. Addio.

A leány égre emelte szemét és félkézzel a kötelet szorítva, kihúzta a kis gyöngyháznyelű kést. Ajkai megmozdultak. Száraz szemmel sírt vagy imádkozott. Nem jutott más eszébe, mint a zermatti kis angol kápolna falainak felirata:

Didergett. Félelmesen süvített felülről a jeges szellő. Az árnyék is elhalaványodott, ahogy a nap lehanyatlott a Dentblanche mögé. A felhőgombolyagok nőttön nőttek és lassan szállingózni kezdtek a fehér pihék. A jégcsákány sercegett. Ah, a villamos szikrák! Közeleg a vihar és vele a fehér halál.

Megvillant a kis penge. A leány ráillesztette a vizes, kemény kötélre. Foszladoztak a fonalak. Egy szál, azután a többi. Sybill megkönnyebbülést érzett derekán, de rettenetes kínt a lelkében. De hát mi ez? A hurok ott maradt övén, a kötél levágott másik vége lesíklott szép lassan a hóra, de nem csúszott a tátongó ür felé.

- Ah, és én lógva maradtam... Nagy isten, dicsérjük az Urat! Sybill, derék kitartása megmentett. Addig tartott engem, addig vonakodott, míg bevárta az árnyékot, míg jött a hideg szél. A kötél csontkeményen befagyott egész hosszában, hol belemélyedt a hóba... Most siessen Schönbühl felé... Talán vannak a menedékházban bajtársak. Csak szépen - nagy kerülővel balra. Most nem addio, hanem rivederci!

És rohant lefelé a lejtős havon, ugrott egyik kőről a másikra a morénán. Talált is a Schönbühl menedékházban nehány zermatti vezetőt, kik másnap készültek utasaikkal a Dentblanche-ra. Legott visszatértek vele a rianáshoz, melyben a befagyott kötéldarabon függött Carrel.

- Mikor besötétedett, a Ryffelalpról a nyalka, fiatal Archibald ráirányitotta a távcsövet a Zmuttvölgy ködös homályára. Boldogan mosolygott magában. A kis kerek üvegben a sötétségben halvány sárgás négyszög jelent meg, a házacska kivilágított ablaka. Tehát ott - biztonságban van már Sybill...

A kis házban pedig sürgött-forgott Angelo, fát hasított, tüzet rakott és egykedvűen, mintha nem történt volna semmi, átnyújtotta a csészét a forró teával a napégette és mégis halovány leánynak:

Másnap este Valtoumanche völgyében, a Furggenglecser kék tömegei alatt gyorsan gyalogolt hazafelé egy magános ember. Árnyéka élesen rajzolódott a holdsütötte alpesi legelőre. Hóna alatt tartott jégcsákánya az árnyékban lovaglándzsává változott. Fütyürészett valami régi, jókedvű hegyi dalt. Sokat, nagyon sokat vitt haza az asszonynak, meg a kis Angelonak.

Ugyanakkor a Ryffelalpon szólt a zene a kecses tangohoz. A nyurga, a kedves Archibald boldogan szoritotta magához Sybillt, ki elragadó volt sugár alakjával halvány-fraise selyemruhájában. A leány hozzásimult a deli fiúhoz, mint a folyondár a büszke fatörzshöz. Suttogta:

A szálas angol kacagott, hogy megcsillantak pompás fogai, és fölényesen válaszolt:

- És vannak szegény ördögök, kik megteszik. 80 frankért kockáztatják életüket és feláldozzák ingyen, becsületből, hűségből... De azok nem a mi világunkból valók...

A zene édesen hullámzott tovább, a párok egyetlen édes rythmussá változtak... Csak Sybill köszönte meg a táncot és az ablakhoz futott. A Dentblanche fölött zöldes tűzben remegett egy magános csillag.

Leráztuk bundánkról a havat és melegedve dörzsöltük össze vörösre dermedett kezeinket.

Jól esett az eau de Cologne-nyal átitatott langyos meleg, meg a puha zsölle a körutat végigsöprő, csipős adventi szélre. Kellemes volt a szemünknek, lelkünknek a csillárok mozdulatlan, győzedelmes ragyogása az utcasarkon a szélvésszel kétségbeesetten küzködő gázlángok után.

Az otthonom üres volt; azért kétszeresen örültem ennek a zsongó-bongó embertömegnek. Alig ismertem valakit, mégis mindenkivel valami édes-nagy közösséget éreztem, a gyönyörködés előérzetét, a szinte izgalmas várakozást a tiszta élvezetre, mellyel a jó muzsika egytestvérré avatja a lelkeket.

Az operát pompás közönség töltötte meg. Az ember azt sem tudta, hova nézzen. Mindenütt száz és száz miniatür nap ragyogott, a szögszínű, gesztenyebarna, fekete fürtöket összefogó diadémeken, a rózsás kis fülek butónjaiban, de legjobban a kacsintó szép szemekben. A páholyok vörös bársony keretéből kifehérlett egy-egy meseszép váll, patyolatosabb, mint a karzatot tartó Kariatidsorok vállai.

Ünnep volt a színházban. Hosszú, nagyon hosszú idő után újra énekelt Béri Balogh Eszter, a tüneményes székely leány, kinek édes hangja valamikor csak a szeredai havasok alján, a kis pusztán csendült. Ma mindenki csak őt akarja hallani.

Igen jól éreztük magunkat, mi hárman, öreg fiúk, kik úgy egészítettük ki egymást, mintha egy lélekből hármunknak csak egy-egy harmadrész jutott volna.

Kényelmesen elhelyezkedtünk páholyunkban, jobbra Mikó, a mérnök, balra Morelli, az író; én középre telepedtem. A negyedik jóbarát még hiányzott. A társaságban ezt a negyediket a "csunya doktor" néven ismerték. Pedig szép szál ember volt, csak nagyon himlőhelyes. A szája meg kesernyés vonást kölcsönzött viharverte arcának. De ha mosolygott, ami vajmi ritkán esett meg, csillogó, remek fogsora széppé, kedvessé tette száját. Hogyha megszólalt, ami meg éppen ritkán történt, nagy okos szemei felragyogtak, mintha misztikus álomból ébrednének. Ilyenkor egyszerűen levetette a "csunya" álarcot, mely mögött igazán szép férfiú rejtőzött.

Mi egymás között "kelet"-nek neveztük a csunya doktort. Négyen szoktunk összeverődni, hát a világtájakat megosztottuk egymás között. Mikó, a fürge mérnök, volt a megtestesült forró dél; Morellit csiszolt, nyugodt modoráért "nyugat"-nak hívtuk, engem rámfogott flegmámért "észak"-nak kereszteltek. Ő a nagy orvos, azért volt a "kelet", mert ahol megjelent, tudománya fényével, szelíd jóságával elriasztotta a szenvedés árnyékait, mint a napkelet az éjjelt.

- Ma megint későn kezdik, akár Olaszországban, hol némely színházban csak "20 óra 30 perckor" gördül szét az opera függönye.

- Pedig nincs szüksége a szépítésre, - jegyezte meg Mikó nevetve. - Hogyha a teremtés külön osztotta volna szét egész sereg nő között szemét, száját, haját, bársonyos arcát, sudár termetét, legalább is tíz szép asszonnyal több volna a világon.

- Igazad van. Öt perc alatt készen áll szerepére, de félkilenc előtt nem jár be az operába.

- Baráth Imre nagyon jó lesz Scarpia szerepében. Cavaradossit valami olasz énekli. Ez a Gianfranco Zorzi vendég vagy valami új ember?

- Igen - kezdte újból a mindentudó Morelli, - ő az orosz csodatenorista, Ogareff helyébe került.

E pillanatban elsötétültek a lámpák. A közönség zsongása lassan elhalkult. Az emelvényen megjelent a karmester feketekabátos alakja, bozontos muzsikusfejével. Kis ébenfa pálcájával rácsapott a nyitott partiturára és egyik kezét magasra tartotta... Minden szem a vaskortina mögött hullámzó bordeau függöny szétomlását várta.

A lelkek visszarepültek a letiport Róma fojtó levegőjébe, melyben végzetesen találkoztak a zsarnok, a művész és a szépség. Vagy talán nem is szálltak vissza gondolataink, hanem a lepergett század porával belepett kor jött el hozzánk a muzsika hullámaival, mint ahogy a partra csapódó tenger elénk vet valamit, ami már régen, régesrégen elsülyedett.

Az Attavanti-kápolna kis ajtaja mögött felcsendült Tosca aranycsengésű trillája:

Nagy isten, mennyit és mit lehet mondani egyetlenegy névvel... A legcsodásabb eszköz ezen a földön az emberi hang. Ebben az egyetlenegy névben, mely a női szív legmélyéről harsant föl, benne volt a szerelem minden költészete, melyet valaha költők megírtak.

A színpadon Cavaradossi kinyitotta a kápolna ajtaját. Hirtelen belépett Tosca.

Nézte a legtüneményesebb Toscát, ki valaha belépett az Attavanti-kápolnába...

Karcsú, hajlékony szál, mint az egyedül álló nyirfasudár. Jobb kezében a magas directoire-sétabot, bal karján a virághalom, melyet a Madonna lábaihoz fog rakni. Könnyű nagy kalapja alatt sugárzó arca, mintha elefántcsontra volna festve...

Megrezdültünk. Mikor belépéskor körülhordozta tekintetét, elsőnek a mi páholyunkon pihent meg ragyogó szeme.

Éppen ebben a pillanatban lépett be a "csunya doktor". Szemeik találkoztak, mint mikor a mennybolt két végéről a villám szikrái hirtelen összeérnek. Szinte láttuk a színház homályában ezt a találkozást.

A doktor közénk ült és kényelmesen összekulcsolta kezeit térdén. Békésen gyönyörködött.

Mikor Tosca ahhoz az édes-szenvedélyes dalhoz ért, melyben elcsicsergi a rejtett hajlék varázsát, a szerelemmel teli kis "szent" fészek titkait, a doktor arcán megjelent az a szinte édes mosoly, mellyel néha le szokta vetni az ő "csunya" álarcát.

A "csunya doktor" nyomban fölállt. Mintha tudta volna, hogy csak neki szólhat. Ahogy az ajtó nyilott, a beszürődő világosságban a fehér stukkos folyosón megjelent inasának alakja. Beteghez hívták.

Míg bundáját gombolta, még egyszer előre lépett a páholy erkélyéig és egy meleg pillantást vetett a színpadra, hol éppen Tosca és Scarpia nagy jelenete folyt. Azután végigsimított homlokán, mint aki ezzel az egyetlen simítással rendezni bírja gondolatait. Némán mindhármunknak adott egy mosolyt - és hirtelen ment.

- Az ilyen nagy orvosnak keserves hivatása van. Semmit sem élvezhet nyugodtan végig. Talán ha majd egyszer éppen a mennyország kapujánál várakozik, hogy érdemeiért bebocsássák, - onnan is váratlanul lehívják a pokol fenekére, hol éppen megégette magát valami szegény ördög...

- Pompás ember ez a doktor, - súgtam vissza. - Csupa ész, csupa erő, csupa szív. Kár, hogy ilyen embernek nincsen felesége!

- Dehogy kár, - inkább szerencse. Az a szegény asszony elfelejtené a csókot. Ha az asszony szerelmes, előbb halálos betegnek kellene lennie, hogy az ura foglalkozzék vele...

- Ne sajnáljátok, ne itéljétek. Ő ma tovább látja Toscát, mint ti! Másodszor: szerencsére van már felesége. Béri Balogh Eszter az ő párja...

- Ne mondd! - kiáltottunk fel mi ketten, beavatatlanok, olyan hangosan hogy szinte páholyunk felé fordultak a szemek. Alig vártuk a felvonásközt, hogy Morelli meséljen valamit.

- Hihetetlen, lehetetlen! Az örökké elfoglalt tudós, aki nem ér rá magának élni, - és az opera világhirű starja, aki minden este más életét éli! Hogyan kerültek össze? - mikor a "csunya doktor" talán tíz esztendő óta ma van először megint szinházban...

A szinpadon Scarpia leroskadott. Mi százszoros figyelemmel néztük távcsöveinkkel Toscát, amint leállítja a kandelábert áldozata mellé és a lelkekbe behullámzó hangján elrebegi: "S előtte reszketett egész Róma...". Alighogy lecsendesült a végefogyhatatlan taps, a mindentudó Morelli elkezdte meséjét:

- Hát úgy történt a dolog, hogy a doktort késő éjszaka az egyik ligeti villába hívták. Bár holtfáradt volt, nyomban odasietett.

Az egész lakás tulajdonképpen csak egy pompásan berendezett fehér gyerekszobából állott. Az orvost jóképű korosabb asszony fogadta és a kis ágyhoz vezette, melyen részvétlenül pihegett a három-négy éves fiúcska.

A doktor letérdelt. Komoly arccal vizsgálgatta a vézna kis kezeket és a kipirult arcocskát. Azután az asszonyhoz fordult.

- A gyermek árva: én gondozom - felelt az asszony. Nincs senkije, csak elhalt anyjának huga, ki éppen vidéken van. Már értesítettem. A hajnali aradi vonattal itt lehet.

- Az aradi vonat 3 óra 20 perckor érkezik. Addig itt maradok én is a fiú mellett. Beszélnem kell azzal a rokonnal, mert a fiúcskának - himlője van.

És a "csunya doktor" ott ült a kis fehér ágy mellett hajnalig, mert mélységes tudománya átváltozott merő szívvé és meleg szíve átváltozott csupa tudománnyá. Eszébe jutott az az elhagyott kis vaságy, melyben ő pihegett egykor árván, mikor síma ártatlan arcára a himlő örökre rárajzolta a "csunya" jelzőt.

Odakünt lassan hajnalodott. Az ápolónő kissé félrehúzta a nehéz függönyt. A tavaszi reggel első derengése ráömlött a virrasztó férfi komor arcára, ki le nem vette gondolkodó tekintetét a kis betegről.

A ház előtt hirtelen kocsi állt meg, mintha elvágták volna robogását. Az asszony kisietett ajtót nyitni.

A doktor fölpillantott a selyem suhogására. Tökéletes fiatal nő állott előtte. Csupa illat, csupa szépség és elegancia.

A gyönyörű ifjú teremtés egyetlenegy szót sem szólt, csak megnedvesedtek a szemei. Piros ajkai reszkettek. Villámgyorsan letépte magáról boáját, strucctollas kalapját. A földre vetette keztyüjét és a kis ágy mellé akart borulni.

- A fiúcskának himlője van. Hogyha anyja volna, az ágyához ereszteném, de így...

Szigorú szemekkel végigmérte a viruló nő rózsás arcát, csillogó fekete szemeit, a teljesteli élet minden verőfényét visszatükröző ifjúságát.

- Gondolja meg, micsoda nyomokat hagyhat ez a betegség - folytatta az orvos halkan, - és saját megviselt arcára mutatott. - Majd összeszedem magamat és talpra állítjuk a kis fiút - asszonyom nélkül is...

Ezt olyan fölényes keménységgel mondotta, hogy a fiatal nő megremegett egész testében.

A nő egyszerre fölszisszent. Ellenállást nem tűrő mozdulattal félretolta a doktort, leroskadott a gyermek mellé és csókkal halmozta el forró kis kezeit. Azután fölállt, megrázkódott és a győzedelmes szeretet egész energiájával rendelkezett:

- Doktor úr! Nem engedem a gyermeket kórházba vinni. Ha van lehetőség, intézkedjék így! Mindenre kérem, ami szent. Én mellette leszek éjjel-nappal, hogyha életembe kerül is. Mit bánom én, hogyha megkapom... Mit törődöm vele, hogyha rúttá tenne ez a betegség. Csak ő, ő mosolyogjon rám újra - és paradicsom lesz nekem minden nyomorúság is... Doktor úr, rendelkezzék velem, - én engedelmes leszek.

A doktor csak annyit mondott: Rendben van. Elővette blokkját és térdén megírta a rendelést. Meghajolt és távozott.

Reggel újból eljött betegéhez és jött mindennap éjjel-nappal. A viruló fiatal nő arcáról eltüntek a rózsák, mert még az ablakig sem távozott a kis ágy mellől, hogy újra köszöntse a napsugarat.

A kis fiú már fölült ágyában, - és újra mosolygott. A doktor ráhajolt, megsímogatta puha szöszke fejecskéjét és kezébe adta csodás zsebóráját, melyben összevissza futottak azok az apró fényes kerekek és mely egy nyomásra olyan csodálatosan tudott muzsikálni, mintha rejtett kicsi tündérek ezüstcsengőket ráznának.

Azután kiegyenesedett, - szinte bánatosan zsebre tette az órát és erőltetett ridegséggel mondotta:

- Nagyra nőjj kis emberem. Légy egészséges, erős és boldog. Sohase legyen többé szükséged a "csunya doktor bácsira".

A gyerek elszomorodott, majd két pici kezével belekapaszkodott a doktor sürű fekete hajába és síró hangon kérlelte:

- De Barika nem akarja, hogy a bácsi elmenjen. Barika azt akarja, hogy mindig itt maradjon velünk.

A doktor fejét rázta és szórakozottan rápillantott a vele szemben ülő fiatal nőre, ki fülig elpirulva, bánatos nagy nyílt szemeivel visszanézett a doktorra.

Az orvos két kezét az ifjú nő felé nyújtotta és a maga közvetlen, minden teketóriát megvető modorában megszólalt:

- Örülök, hogy itt minden rendben van. A kicsike fát nem tudta kitépni az élet vihara, mert elébe állt védőleg a rózsatő, mely a viharban elhullatta a maga rózsáit. Sebaj. Fiatal is, szép is. Fiatalság és szépség pedig a legerősebb jóbarátok, mert visszaszereznek mindent, ami elveszettnek látszik. De hát nem is erről akarok beszélni. Az én nevem a "csunya doktor" és ezért talán többet szabad mondanom, mint másnak. Tíz év alatt ezernyi beteget láttam, de így még nem ápoltak senkit. Aki ennyire tud gyermeket szeretni, halálosan vétkezik, hogyha tovább is egyedül marad. Csak ennyit akartam mondani...

A fiatal nő hallgatott. Csak nézett, nézett arra a csúnya, himlőhelyes arcra, melyet egyszerre olyan széppé varázsoltak azok a fényes, jóságos, okos szemek és a mosoly közben felragyogó hófehér fogak. És ez a tekintet annyira esdeklő volt, mintha valamiért kétségbeesetten kérne bocsánatot.

A doktor menni készült, pár lépést tett az ajtó felé, majd újra megfordult és az őt némán kisérő ifjú nő felé lépett:

- Bocsásson meg - szólt újra - talán esetlen vagyok. Egész életemben mások életéért küzködöm a legcudarabb, a legkérlelhetetlenebb ellenséggel. Ezért elszoktam magam is attól, hogyan kell az egészségesekkel bánni, különösen ha ilyen gyöngéd és bájos teremtéssel állok szemben. Nem ismerem a napfényes élet szokásait, bár helyén van a szívem. Röviden, nyíltan beszélek, mint az élet törvényei, melyek parancsait hivatásomból ismerem. Én... én megszerettem itt, a gyermek betegágya mellett. Milyen feleség, milyen anya lehetne az, aki a gyermeket így tudja szeretni! A kórházak nyomorúságai, fülledt betegszobák könnyei között ilyen leány, ilyen asszony volt az én ábrándképem. Most először találkozom ábrándképem élő valóságával. Szeretem. Akar az én feleségem lenni? Ne feleljen. Adja ide kezét. Orvos vagyok, puszta kézfogásból megismerem a láz fokát. Meg fogom tudni e kézszorításból az igent vagy nemet is...

A fiatal nő alig bírt lábán megállni; kezeit hátra tette. Halovány lett, mintha többé nem piros vér keringene ereiben, hanem alabastromból volna kifaragva finom arca.

Az orvos fájdalmasan, de végtelen szelidséggel nézett könnyező szemeibe és azután azon a jóságos hangon, melyen betegeihez szokott szólani, halkan csak annyit mondott:

A leány reszketett, mint a nyárfalevél. A kis fali asztalba kellett fogóznia. Összeszedte minden erejét. Ránézett a doktorra, mint a sebzett őz a vadászra, ki utolszor ráhajol és lassan vallott:

- Én sohasem lehetek a felesége. Csalódott bennem. Én nem vagyok jó feleségnek. Nekem gyermekem van. Az a kis fiú ott - az én fiam. Nem vagyok jó anyának, mert eddig - fiamat letagadtam...

A doktor egy pillanatig hallgatott. Felhúzta egyik vállát, azután kiegyenesedett. Arcán megjelent újra az a ritka, kedves mosoly, mely őt ellenállhatatlanná teszi, mert ez a mosoly az ő nemes lelkének megjelenése. Végtelen nyugodtsággal csak ennyit mondott:

- Sohasem hallottam semmit. Sohasem kérdeztem semmit. Mindent tudtam. Láttam együtt a kicsi beteggel. Ebből megértettem, hogy csak az édes, édes anyja lehet.

Hirtelen lehajolt és megcsókolta a reszkető leány kezét. Azon a meleg hangon, melynek minden rezgése a legszebb szerelmi dalnál többet mond, röviden búcsúzott:

Ez a leány Béri Balogh Eszter volt, - a mi barátunk gyönyörűséges, bűbájos felesége, - a csodáshangú Tosca...

A függöny újra szétlebbent. A szinen a virradat bearanyozta az Angyalvár párkányát. Az őrség lámpáival felkisérte Cavaradossit a siralomházzá alakitott kazemátába.

Mikor a félhomályban felcsendült a festő halotti dala, meglepetve néztünk össze. Ez nem Zorzi Gianfranco tenorja volt, hanem valaki másé... Csodálatosan meleg, szines hang, mely mintha nem is emberi torokból rezegett volna szerteszét, hanem a fájdalomban égő férfiszív kellő közepéből...

Mikor fölcsendült az örökre letünt édességgel mámoros élet varázslatos éneke:

- És tündököltek a csillagok - és illatozott a föld... a meglepetés susogása morajlott végig a közönségen föl a roskadó karzatig. A dal elénk varázsolta a titkos boldogság, a rejtett szerelmes órák minden ékességét és midőn feljajdult a végén:

- Ah, sohasem szerettem ennyire az életet... Puccini lelkének pompázó fájdalma szinte átragadott minden jelenlevőre. Igy még nem jajdultak fel sehol és soha a zene szárnyain, a kristálycsengésű férfihang legmagasabb művészetével.

- Nem csodálom, hogy Floria Tosca leugrik érte az Angyalvár pereméről - még ha a mi doktorunk felesége is...

- Hogyan történhetett, hogy Zorzi Gianfranco ezt a fényes utolsó felvonást átengedte Ogareffnek?

- Elharsogott az utolsó, szünni nem akaró tapsvihar. A szereplők még sem jelentek meg a lámpák előtt. Mi szótlanul szedelőzködtünk. Odakünt élesen csapta meg arcunkat a lecsöndesült téli éjszaka metsző levegője, hogy bundáinkban is végigfutott rajtunk a borzongás. Minden fehérre volt párnázva, a szinház előcsarnokából elrobogó kocsikat alig lehetett hallani; még az autók tülkölése is letompult, olyan sűrűn ereszkedett alá a végefogyhatatlan hófüggöny.

- Hallottátok most Ogareff hattyudalát. Ez a hang volt évek előtt Béri Balogh Eszter végzete is.

Mikor az a virágszépségű, pacsirtahangu leány felkerült Almás-Szereda magános kuriájából, Ogareff fedezte fel. Ő tanította ki magának az olasz operákban énekes párnak.

Ennek az orosznak bűvös hatalma van hangjában: egyszerűen nem lehet neki ellenállani. Ugyis régi tapasztalat, hogy emberek, kiket a muzsika hoz össze, valami titokzatos függésbe kerülnek egymáshoz. Béri Balogh Esztert lenyügözte Ogareff hangja - ez meg sohasem énekelt olyan hatással, mint mikor az operákban Eszter volt a párja. Mintha ő teremtette volna magának az énekesnőt saját művészetével - és ez a siker meg viszont fokozta az ő művészetének erejét.

Ogareff addig énekelte Verdi áriáit a tündeszép leánynak, míg egészen legyőzte őt. A kis fiú Ogareff gyermeke. Ugyanazok a borongós, keleti szemek... mintha az a gyermek ott messze a Volga-parti havas nyírfaerdőkben tanult volna először játszani, ahol édesapja valamikor a tutajosoknak énekelt százesztendős, bánatos dalokat.

Csakhogy Ogareff nem tehette jóvá, amit hangjával vétett. Az orosznak otthon felesége van.

Mikor egyszer régen a Volgán a tutajon énekelt valami vágyakozó népdalt és csodálatos tenorjával meleggé, izzóvá tudta tenni azokat a hideg siralmakat is, melyek az orosz dalokban átsovárognak, e dalt meghallotta az egyik Oranski hercegnő és gazdagságával úgy megvásárolta magának Ogareffet, mintahogy addig megvásárolt magának valami régi meisseni figurát vagy antik bronzot, mely a régiségkereskedők kiállítási szalonjában megnyerte tetszését.

Ez az orosz asszony engedi énekelni Ogareffet, ahol akar, mert halálig szerelmes - nem férjébe, - hanem férje hangjába és dicsőségébe. Az énekes mehet, a merre akar, tehet mindent, ami neki tetszik, - de újra meg újra vissza kell térnie Ogareffné pompás régi kastélyába, a büszke hercegnőhöz, mert a láthatatlan Ariadne-fonál Párizsból, New-Yorkból, akárhonnan oda visszavezeti...

Béri Balogh Eszter mindezt csak akkor tudta meg, mikor a fiúcska már megszületett.

Hősiesen tovább énekelt Ogareff mellett, de többé nem vele. Hősiesen tovább énekelt, - a konvenciós hazugságokba bilincselt világ előtt eltitkolva szégyenét. A gyermeket nevelte odaadó szeretettel: hiszen még azt is kivitte, mint előbb tapasztaltátok, hogy az opera-előadások későbben kezdődjenek... Mert el nem engedte soha, hogy a gyermeket más tegye este kis fehér ágyába... Csak egy bűnt követett el. Letagadta anyaságát - mindaddig, míg jött az eset a "csúnya doktorral".

És most mutatta meg Ogareff, hogy igazán orosz. Hogy olyan földről való, honnét csodálatos kultura sugárzik még a legműveltebb nyugatra is, de az erdőkben még bölényeket is vadásznak... Hogy onnét való, hol a jobb kéz nagajkát suhint, a bal kéz bombát formál.

Mikor megtudta, hogy Eszter annyira komolyan szeret, hogy képes volt eldobni magától azt a titkot, mely eddig misztikus hatalommal fűzte ő hozzá, elrohant egyenesen a doktorhoz. Kétségbeesett kiszámíthatatlansággal állított be és körülbelül így kezdte:

- Ogareff vagyok. Hogyha hallotta énekemet, ugyis tudja. Ha nem hallotta, hát most megismerhet. Béri Balogh Esztert nem adom, mert ő az enyém. Én nem tudok nála nélkül énekelni, ének nélkül pedig nem tudok élni. Tehát vagy én, doktor úr, vagy ön. Egyikünk megy.

- Téved a címben, kedves, nagy művész. Hogyha mindenáron vívógyakorlatot akar, - itt a házban, a második emeleten balra lakik egy vívómester... Én orvos vagyok, ki be is szoktam varrni azokat a sebeket, melyeket én vágok...

- Eszemben sincs bolondságokat elkövetni. Térjen magához. Csak ragadozó állatok verekszenek össze a párjukért. Én pedig ember vagyok.

- Jól van. Ha ön ember, akkor hát én leszek a ragadozó állat, - és támadni fogok. Az oroszlán embert is összetép.

- Nagyon sajnálom, de nem érek rá tovább is ezzel az érdekes témával foglalkozni - mondta a doktor hidegvérrel. - Betegeim várnak. És az én fegyvereim gyógyító fegyverek, nem gyilkos eszközök. Meg hát nem tartom önt olyan rossz embernek, hogy szegény betegeimet meg akarná fosztani tőlem. Viszont én sem akarok halálosan vétkezni azok ellen, kik epedve várják az ön csodaszép áriáit...

- Úgy látszik, doktor úr nagy tisztelője lehet az ifjabb Dumasnak, hogy annyiszor végignézte "Denise"-it. Csak ebben a darabban kaphatott kedvet arra, hogy... feleségül vegye a más szeretőjét...

A mi doktorunk nyugodtan végigsimított homlokán, mint ahogy szokta, mikor ezzel a mozdulattal rendbe hozza gondolatait, és azután érces hangon, lassan hangsulyozva csak annyit mondott:

- Jegyezze meg, hogy Béri Balogh Eszter nem a "más szeretője", hanem az én arám - és akinek ez nem tetszik, annak velem gyűlik a baja, még ha az maga az orosz cár, Podjedonoszeff, a szent zsinat vagy a duma volna is. Rendelkezésül állok.

Ogareff mérgesen letiporta a himes pázsitot, azután meghajolt ellenfele előtt és átkiáltott, mintahogy a régi mondák szerint a viaskodó hősök a bajvívás előtt egymás harci kedvét tüzelni szokták:

- Igaza van. Virágot tiporni tud. Az én utamon eddig gyógyulás volt a mértföldkő.

Az orvos éppen nem célzott, hanem kilőtte a golyót. Az orosz éppen ebben a szerencsétlen pillanatban ugrott előre, hogy másodszor is lőjjön. Ez a vak szenvedély volt a veszte. Ő roskadott le és körülötte vérpirosak lettek a letiport apró marguerite-ok.

A doktor megfeledkezett minden párbajszabályról, minden fölösleges kaszinó-hagyományról. Eldobta a fegyvert és egykettőre ott térdelt az eszméletlen énekes mellett. Megvizsgálta, élesztgette, sebét bekötötte.

- A baltüdejében van az a vakbolond ólom. Nehéz helyen. Megyek veletek, majd ki fogom venni. Igen, én küldtem bele, - énnekem kell ki is vennem...

Elmúlt egypár keserves nap. A csunya doktor ott virrasztott a szenvedő tenorista mellett, ki most már szelíd volt, mint a hangja, mely a muzsikában is nem a haragot, hanem csak a szerelmet fejezi ki.

- Fog. Én igérem. Nem mondtam, hogy az én utamon gyógyulás a mértföldkő?...

- Ugy érezem, nem sokat fogok már énekelni. Egy igéret mégis talpra állítana még...

- Doktor, még csak egyszer engedjen engemet Béri Balogh Eszterrel együtt énekelni.

Az orvos elkomolyodott, de csakhamar elvonult arcáról a haragosnak indult felhő.

- Megértem, Ogareff, megértem, és hogyha még oly nehezemre esik is, megengedem éppen azért, mert megértem... Válasszon magának részletet, mert egy egész operát nem szabad végig énekelnie. Amit megengednék mint ember, nem engedhetem meg mint orvos. Egy egész este talán-talán öngyilkosság volna!

- Tosca utolsó felvonását szeretném még egyszer elénekelni. Tudja a festőnek búcsúdalát. Azt, amely azzal végződik: "sohasem szerettem az életet annyira..."

És a "csunya doktor" megtartotta szavát. Láttátok, hallottátok. Az első felvonásban bizonyára azért késett, mert a szép Eszternek volt rá szüksége. Az utolsó felvonás előtt azért hívták el, mert Ogareffet kellett erősítenie...

Azt hiszem, ez volt ma Ogareff igazi hattyudala. Még egyszer énekelt, de utolszor is. Nem fogja többé sebzett tüdeje a magas tenort kibírni... Aki mivel vétkezik, azzal fizet. Ő hangjával csábitott, hangjával fizetett meg érte...

Éppen a villasor egyik behavazott rácsa előtt haladtunk, mikor Morelli befejezte a történetét. Ebben a pillanatban kocsi állt meg a kapurács előtt és a kocsiból előkelő külsejű pár ugrott ki. A magas férfiú udvariasan előrebocsátotta a finom prémekbe nyakig elrejtőzött asszonyt.

A férfi észrevett minket és egypár ugrással megelőzött, hogy a lámpa alatt arcunkba nézzen.

- Ti vagytok, derék öreg fiúk! Ugyan jöjjetek fel hozzám egy kis melegedésre. Pompás tolcsvai borokat küldött az egyik gróf, kinek levágtam az újját... No meg - bemutatnálak titeket az én édes kis feleségemnek...

A múlt tavasszal levelet kaptam derék jó osztálytársamtól, Cserépy István doktortól, Nemes-Madarasról.

Kihívott Madarasra: "...Mindíg azt hittem, hogy az iskola nemcsak diplomás rabszolgákat nevel, hanem jóbarátokat is, mert végre is a barátság a legszebb érettségi bizonyítvány. Mindig azt hittem, hogy egy rossz gerundium meg az egymástól leirt algebrai föladat jobban összefűz, mint az élet nagy keservei. Csalódtam. Felém sem nézel. Pedig az hirlik rólad, hogy sokat zaklatnak. Gyere ki ide Madarasra. Lucus a non lucando: erre a madár se jár. Igaz, szép asszony nincs a háznál, de van pompás rántott csirke (ezidő szerint még életbenlétét igazolom!) Víg gazda nincs a háznál, mert a vígság olyan, mint az új mázolás, - idővel egészen lekopik. De a tenyér a becsületes - régi. Ezt ugyan ma jobbadán csak muzeumban találhatod. Van ám itt poézis, amennyi kell. Göncöl és akácvirág, kolomp és kakukszó, még békakuruttyolás is. Ha nem jösz, jaj neked! Bejövök én. És akkor hiába gondolod: no hát ez is jókor került a nyakamra. Törököt fogtál, téged visz: ott maradok nálad hat hétig, mikor éppen a legtöbb dolgod van. Ergo vigyázz. Aki el tud utazni gyógyulás kedvéért Sorrentóig 48 órát, annak Madarasig az a fél óra csak egy kanál pepsin-orvosság ebéd előtt. Vár és köszönt Pista."

Cserépy István doktor uramnak e furcsa meghivására nem tehettem egyebet, mint egyik szombaton kidöcögtem Nemes-Madarasra.

Nagyot néztem, mikor Zemánsky-Madaras-on kitessékeltek. De elfeledtem az állomás nevét is, mikor a doktor elém tartotta azt a becsületes, régi tenyeret.

- Nagy históriai eset ám nálunk az úri vendég! Látod, az egész falu utánad néz... Erre most csak a kommiszáriusok járnak, ki az adó, ki a földosztás irányában... Ni, ezek is itt lézengenek a portám előtt, pedig már elharangozták az Avet. Egypáran a gaudiumra várnak, hogy engem is árverel a kaputos kommiszárius. Már mint te... Az a három meg földet akar... Már mint tőled...

Jóízűen kacagott hozzá. Szikár, ruganyos, napbarnított volt. A legjobb reklám foglalkozásának. Úgy mentünk be együtt, tréfálkozva, - egymást veregetve, megbökdösve, a hűvös lakásba, mint valamikor régen a gymnáziumba.

Teljesteli pompájában ereszkedett le a júniusi este, szelid falusi misztikumával, melyből nem kerülnek ki rémképek, csak halk dajkamesék. A doktor a virágos kertben teríttetett vacsorára. Mint ő mondta, a feledés szigetén. A modern melankóliát el is lehetett ott felejteni. A ház falán a glycinák majdnem fehérek lettek a lámpa fényében, - az akácfürtök pedig halovány sárgák. A szelencebokrokból a Szent János-bogarak százai karikáztak. Fejünk felett egy darab a tejútból. Szinte elhittem, hogy ez a nagy országút, melyen most vándorol Csaba királyfi napkeletnek, - és az a megszámlálhatatlan csillogó pont csupa ezüstvértes vitéz. Csak éppen én nem veszem észre, hogy mozognak, vágtatnak, mert hát igen-igen messze vannak...

Négyen kerültünk össze a feledés szigetén. A házi gazda rajtam kivül még két vendéget látott magánál, - a nyurga fiatal plébánost és a zömök, tömör tiszteletest. Az asszonyt egyedül Póli képviselte, a Vida Póli, - almaarcú, cseresznyeszemű, eperszájú parasztlány, ki szemérmetes fontoskodással hordta a jó falatokat és majd egy kést, majd egy karéj kenyeret ejtett le az apró kavicsra, mindannyiszor azt susogva hozzá: Jézusom, Jézusom!

- Nos öregem, most együtt látod a fél megye intelligenciáját - szólt a doktor és a két papra mutatott. - Pedig ezek sem már a dekorativ papok. Ez a kis plébános aféle madarasi Savonarola, az olasz aszkéta, - többé nem az a jó magyarfajta, kerek, táblásképű plébános... A tiszteletes sem a régi jó mendikánsokból került ki, akik döngették, rengették Heidelberga vagy Wittenberga, vagy nem tudom, micsoda város kapuit. Még az én kapumat sem döngetné, ha nem hivogatnám. De jó testvérek...

- Leolvadtunk bajtárs, mint a márciusi hófoltok. Előbb eltűnik a kisebbje, - estére elpárolog a nagyobbja. Mi vagyunk a három levelű lóhere. Ha ők nem néznek be hozzám és okos emberrel akarok mulatni, a tükör elé kell állanom. Adj Isten, Cserépy doktor. Adj' Isten, Pista! Hogy vagy? Jól. Nem igaz. Akkor jóéjszakát...

- Mi lett a többivel? - érdeklődtem szórakozottan, bár nem is sejtettem, ki az a többi.

- Nos, itt volt a kollégám, kinek az enyémeknél sokkal türelmesebb betegei valának. Szelíd szeműek. Engedelmesek. Filozófusok. Könnyű volt nekik filozófusoknak lenni, mikor azt mondják róluk, hogy nincs eszük. De legyen ma filozófus, akinek esze van! Igen, a derék lódoktor... - s a terítőről lepeckelt valami kis esti pillét, mely letelepedett az apró morzsához. - Hát kiutasították. Igy ni. Alighanem a morzsa kenyérért, hisz idevaló volt, mert az öregapját is én kezeltem itten, mikor meghalt... No, nem akartam azt mondani, hogy én volnék az oka...

- A tanító is új ember. A régi kántort elkergették. Valahol hagymát termel. Konkurrenciát csinál a mi kedves jó házi gazdánknak. Azt reméli, hogy a hagyma miatt meg fognak bukni az összes német chemiai gyárak, melyek aszpirint, meg gyógyszereket gyártanak...

- Madarassy, a kegyúr is elment. Nincs már egy fertály földje. Fölosztották a jó csabai tótok közt, kik idetelepedtek a szomszédba. Csak a kastélyát hagyták a nyakán... Igazán ott, mert görnyed súlya alatt. Azóta meg sem szállt benne. Azt mondja, már így nem akar kegyúr lenni. Neki nem kell a más kegye. Urnak meg nem úr többet, ha a saját kastélya ablakából néznie kellene, hogy régi földjein hogyan arat más. A nagy üvegházban, hol az öreg nagyasszony ezer pármai szegfűje nyilott valaha, most dohányt szárítanak. Az uraság meg Bécsben ül és várja a galambot, mely nem akar sem megsülni, sem repülni...

A finom orgona-parfüm közé, melyet bőkezűen osztottak felénk a ringatózó, kacér bokrok, a szellő valahonnan egészséges pézsmaszagot hozott, hogy szinte magam előtt láttam a láthatatlan, szuszogó teheneket. A végtelen csöndben nem lehetett mást hallani, mint a szomszédban alvó tyúkok halk csipogását, ahogy a ketrecekben megijedtek valamitől.

- Látod, barátom - folytatta nevetve a doktor, - mi ehhez képest a Coty - s mi ehhez képest a nápolyi szerenád! Ez a falu egyénisége... Hol is voltunk? Igen, megfogytunk, de legalább itt együtt van a három csudadoktor, az egész orvosi fakultás. Ők ketten gyógyítják a lelkeket, ha azok maguktól meg nem gyógyulnak. Nekem már csak a gyomrok maradtak. Pajtás, nincs már más betegség, mint a gyomorbaj, mert mindenkinek gyomrát megfekszi valami. Hol vannak azok a régi, jóízű verekedések, mikor a Csörge Laci petrencés rúddal megcirógatta a Csorba Gazsit, ki máktörővel ment a baráti tanácskozásra, valami kis lány vagy valami pattogós nóta miatt...

- De kedves jó doktor - vetette közbe egyszerre mindakét pap - hála isten, hogy ezek a barbár virtuskodások divatját multak!

- Igazság, de csak féligazság, mert addig, míg voltak ezek a jóízű verekedések, volt virtusos legénység. Ha pedig volt virtus, volt jókedv és bőség, mert a korgó gyomrú ember nem verekedik, hanem vagy lop, vagy népgyűlésen izgat, - a szomorú ember meg csak félig férfi, mert jelleme elázik a befelé sirástól és gyúrható, miként a kenyértészta. Hát két évtizeden át én kötöztem őket - ábrándozott tovább a doktor, - még a hajuk szála sem görbült meg az alkarvastag rudaktól. Becsületemre, nem az én tudományos érdemem, hanem mert tatár koponyájú legények voltak. Igen, egyszerűen legények voltak. Béke velük. Ma ki ott álmodik Galicia vagy Nagy-Lengyelország peremén, ki a Piave kavicsában. De hát tartsunk konziliumot, mert beteg a falu..

- Bizony, beteg a falu - szőtte tovább a szikár plébános, - a nagy háború óta mindenki bogaras. "És láttam új eget és új földet. Mert az első ég és az első föld elmultak, de a tenger nincs többé..." irja szent János a mennyei jelenésekről irt könyvének XXI-ik részében... Beteg a falu.

- Ugy van. Helyeslé a tiszteletes. A béke óta mindenki holdkóros. A vitéz Makkabeusok elestek. S ki fogja mondani a betegnek: Kelj fel, szedd ágyadat és menj...

- Ugyan, ki beteg? - szóltam közbe. Ti csak azért vagytok megsavanyodottak, mert egyiknek sincs a házánál asszonya...

- Édes jó Istenem! egész életemben nem értem rá arra, hogy elmondjam ezt a rövidke szót: szeretlek. Pedig elég kurta - és azt hiszik a fiatalok, hogy úgy magától kimondja az ember. Nem kell hozzá más, csak egypár szép szem, - puha meleg kis száj, no meg a többi... Én is gyorsabban el tudom hadarni, mint a legszimplább receptet. De átkozott hosszú az iskolája, melyben az ember szíve szerint megtanulja úgy, ahogy el kellene mondania a hosszú életre. A szó kurta, de értelme hosszú. Mire meg majd ráérnék - és deresedő halántékára mutatott - a mai bokorugrós szoknyájú kis leányok azt felelik nekem: gyere vissza, majd ha megint fiatal lettél. Könnyű a plébánosunknak. Senki sem hányhatja szemére, - agglegény maradhat. Neki így parancsolták. Mindennap változtathatja ideáljait: egyik nap Szent Katalinhoz, másik nap Szent Borbálához fohászkodhatik... Nos, a tiszteletesnek még van ideje. Ő még most szolgálja a hét esztendőt az ő Leájáért vagy Rákheljéért...

Fönt a magasban csillagok hullottak és pillanatnyi csönd támadt. Odahallatszott az érkező vonat sustorgása, éles, vontatott füttye. Ujra csönd. Megint fütty és távolodó sustorgás. Pár perc mulva a falu utcáján fütyörésztek. Többen karban fütyülték a Susiet, az angol bar-dalt.

- Halljátok - kiáltott föl bosszusan a doktor. - Hát nem beteg a falu? A Darázs-fiúk jönnek haza a városból, a gyárból. A Darázs-fiúk! - és a Susiet fütyölik... Hát nem olyan ez, mintha én a parasztmenyecskéknek arckrémet rendelnék vagy smokingba öltöztetném az öreg Taligás Miskát? A világ furcsasága a betegség. Erre az idegen nótára én cimbalmozom nektek egyet!

Kihoztuk a cimbalmot a vén diófa alá. Pista leült hozzá, elkomolyodott és hátra vetette cigányos és mégis úri fejét.

Azután halkan, szinte félve érintette meg a húrokat. Meleg baritonján beledalolta a nyugodalmas éjszakába:

Az utcán nyomban elnémult a fütty, - elhallgatott a "Susie" nótája. Elcsöndesedett a lépések topogása is. Megálltak, hallgatóztak. A fáradt, fütyörésző Darázs-fiúk. A Vida Póli éppen akkor lépett ki az ajtón nagy tálca aszú-pohárral, mikor a juhászlegény büszkén veti vissza:

Egyik pohár csörömpölve csúszott a kavicsra, de a kis Póli nem sóhajtotta el hozzá rendes mondókáját, - csak állt, állt az ajtófélfánál, kedves együgyűségben, mintha trance-ba esett volna - és mutogatta egészséges fogait.

A doktor megismételte a nóta utolsó akkordját. Végigsimított tenyerével a rezgő húrokon, mint aki el akarja csittítani valakinek fájdalmas jajját. Azután hirtelen fölállt és nevetve szólt Pólihoz:

- Nos vigasztalódjék Póli, - az emberek ma mindent eladnak, - de azért vannak ma is juhászlegények! - Aztán csöndesen hozzátette: Mára elég volt!

Megrohantuk, hogy daloljon még valamit. Nem és nem. Mintha megbabonázták volna. Valami gondolat kötötte le, mely villámszerűén jutott eszébe. Majd jókedve kerekedett. Kifogyhatatlan józan ötletei hullottak ránk, mint a záporeső. Majd bőrig áztattak, majd szinte hallottuk az ötlet-zápor nyomán az egészséges fű növését...

A két nagy topolyfa közt pirkadott a keleti ég. Az eresz fészkén a boldog fecskepár, - a bokrokban a szerelmes apró madarak jó reggelt kivántak egymásnak. A csordás furulyája valami régi, talán még a turáni pusztáról áthangzott, vontatott melódiával hívogatta a jószágot.

A búcsúzásig nagyszerű hangulatban voltunk. Alighogy kezet szorítottunk és becsapódott mögöttem a vasuti kocsi ajtaja, - álmosan keringett körülöttem a gondolat: beteg falu. Pedig el is felejtettünk beszélni arról, miért beteg?...

Októberben újra keresztülutaztam Madarason. Valami csodálatos vágy fogott el. Isten tudja, kivánkoztam a doktor kuckója, - a feledés szigete és a régi becsületes tenyér után. Az egész egyenes, okos magyar ember után. Kiszálltam és ballagtam háza felé. Nem bámészkodott utánam senki. Nem néztek már kommiszárosnak. A munkába siető gazdák megsüvegeltek, - az iskola felé kocogó gyerekek kórusban üdvözöltek:

Beléptem. A kapuból átláttam a kertbe. Ott dolgozott az én doktorom kimustrált orvosi kabátban, - gereblyézte az avart.

- Jó reggelt Nagyságos Cserépy doktor úr! - eljöttem, mert egy kis csodabalzsamra volna szükségem...

- Adj hálát az istennek, hogy nem vagy öreg asszony, mert akkor nem ölelgettelek volna meg. Tudod, hogy még Caesar is babonás volt... De hát te osztálytársam vagy, tehát fiatal ember és szerencsét hozol!

- Látom, megint jobb lábbal keltél. Micsoda kedves, bánatos foglalkozást űzöl: eltakarítod az elmulás emlékeit. Megadod a haldokló természetnek a végtisztességet...

- Jó reggelt, poéta! Már megint úgy látsz engemet a hulló leveles alatt, mint a haldokló Cyranot az utolsó felvonásban, ahogy omlanak rá a sárga lombok. Nem, öregem, nem vagyok Cyrano hangulatában, csak egészséges izommunkát végzek, melyet magamnak rendeltem, mint ingyenes házi orvosom, mert a szellem villamos gép, mely hajtja a tengeri gálya motorját, felfogja a rádiószikrát, - néha kivillámlik, ha az ember dühös, de az izommunka a jó olaj, mely megóvja a masinát az elkopástól és, a rozsdától...

- Kitűnő doktor vagy. Én is éppen azért jöttem, hogy meggyógyítsd az én felhős hangulatomat is. Nem értem, hogyan lehetne a te kezed alatt beteg a falu...

A szikár ember még jobban kiegyenesedett. Minden arcizma megfeszült, de két szeme nevetett, büszkén, elégedetten.

- Pajtás, - a falut meggyógyítottam. Ez a legszebb kúra volt életemben. Büszkébb vagyok érte, mint a legsulyosabb, jól végződött betegségre vagy operációra... Pedig csak kicsikét kellett betörni a tojás alját, mint ahogy a néhai való Kolumbus művelte... Egyszerűen felfedeztem az igazi oltószert, az egészséges lélek szérumát. Ez az egész titok.

Alig vártam a dolgok nyitját. Mentünk együtt. Elnyűtten, lelkileg megkopottan jöttem, de így kettesben legott megfiatalodtam, mert barátomból sugározva áradt az egészség fluiduma.

A falu főutcájában volt a csizmadia-műhely. Féllábú rokkant ült benne és fürge szorgalommal kalapálta a talpat a remekbe készült rámás csizmára. Vígan dúdolta melléje a palóc nótát:

- Látod ezt a szegény ördögöt? A lábát Bukovinában hagyta. Mikor hazajött, ő volt a legelkeseredettebb ember. Nem csodálom, hogy akiből hiányzik egy darab, szeretne osztozkodni. Sokat járt hozzám, mert nyomta a falába. Mindenütt izgatott, szónokolt. A népgyüléseken ő volt a közbeszóló. Követelte, hogy az ép embereket küldjék oda, hol legalább egyik lábukat elvesztik. Hadd legyen mindenki olyan nyomorult, mint ő maga. Ez volt a beteg "egyenlőség". Hallod? dalolva dolgozik. Ez a rezignáció.

Tovább mentünk az állomásnak kanyarodó úton. Legényekkel találkoztunk. Mindegyik kis fekete ládát cipelt a vállán vagy a hóna alatt. Színjózanok voltak, de nótáztak. A régi, de mindig aktuális katonanótát búgták:

A két leghátsó legény ládikáján még a nevét is el tudtam olvasni. Szép fényes szögekkel volt kiverve: "Darázs Seb-bestyén - Darázs Bold-izsár, Madaras."

- Lásd, ezek fütyölték tavasszal a "Susiet"... A föld fiai, az ősi fekete föld édes fiai. Ez volt a beteg duhajkodás. A város gőzös, egészségtelen levegője. Ma itt a rezignáció, melyből mégis kisugárzik az erő. Mennek, bevonulnak - és a nótájuk a száz esztendős bánat: mindig idegenben katonáskodni...

Kiértünk a határba. Valami kellemes, nedves, gyöngéd és mégis erőteljes illat ütötte meg lélekzetemet. Rá ismertem, a föld szaga... Az őszi szántás igérgető lehellete, az anya lehellete... A fényesen kifordított szögletes hantok úgy csillogtak a gyönge, borongós napfényben, mintha gondosan volnának sorba rakva a barázdákba.

- Nézd - szólalt meg Pista - az el nem koptatott élet. A jövő. Az új esztendő kenyere, ereje. Egyszerű dolog. Ha elkoptunk, ugarrá váltunk, nem termünk - csak ki kellene nekünk is így fordítani lelkünket. Felszántani! Odatartani a megnyugodott oldalt a fényes napnak - és a mi őszi szántásunkban is lesz "új". Erő. Termés. De hallgasd csak ezt a két atyafit...

Félrehúzott az útszéli nyárfa mögé, hogy ne zavarjuk a két gazdát, ki éppen szembe jött egymással a mesgyén. Az egyik madarasi volt, - a másik idegen viseletű.

- Lássa, koma, megmondtam kendnek tavaly ilyenkor. A föld olyan, mint a csöndes jó ember. Bánni kell tudni véle, odaadja az ingét is. De ha nem isméri kend és meg nem barátkozik vele, akkor a föld is hallgat, nagyon hallgat. Kell ám a jó szó a göröngynek is, nemcsak a masina. Tavaly nem akart rám hallgatni, pedig én itt születtem. Engem nem úgy hívtak ide...

A másik hallgatta a beszédet és közelebb jött. Kezet nyújtott és halkan ismételgette:

- Hallottad ezt a két embert. Eddig farkasszemet néztek, ma együtt vannak. Régóta figyelem és hallgatom őket. Kedves történet. Az innenső magyar Okos József, jó gazda, bár csak olyan keskeny a földje, mint a pántlika katonafia kalapján. A másik, Sztolár Márton, a csabai telepes, ki szomszédjában a madarasi uraság földjéből a legnagyobb telket kapta, cserepes tanyával együtt. Még gőzekét is adtak neki. Okos Józsi jól tudta, hogy ezek a földek nem jók, mert alul még minden Dunakavics és homok, hát nem szabad nagyon mélyen kiszántani. Odaszólt Sztolárnak tavaly: Kergesd el a gőzekét, testvér. Amaz nem akarta megérteni, mert azt hitte, csúfolódik irigységből. Hát olyasvalamit felelt: kiki a maga háza előtt seperjen. Ezóta néma szomszédok voltak. Ellenségek? Nem, legalább Okos Józsi nem, mert a magyar paraszt lehet a más szavunak idegen, - lesajnálhatja a más fajtát, - lehet a szerencsésebbik irigye, de annak, ki Ádám apánk óta túrja a földet, sohasem lesz ellensége. Sztolár gőzekéje kiforgatta a kavicsot is. Rossz termése volt. Az idén aztán, mikor Okos József szántogatott a maga sovány sávján még soványabb lovaival, dalolgatott hozzá:

Meghallotta Sztolár és ő is próbálgatta a melódiát a maga szántása közben. A nótával összemelegedtek. Azóta Sztolár nem tesz semmit Okos Józsi tanácsa nélkül. Megértik egymást. Megértették, hogy ezer esztendős testvérek, csak egyszer az egyik, másszor a másik sorskerekének küllője jár magasabban. Kerék le, kerék föl...

Végigballagtunk a gyöpön és a kertajtó felé kerültünk a "feledés szigetéhez." Mielőtt benyitottunk, a doktor még beszólt a szemközti pitvarba, hol köpcös kis menyecske ringatta a bölcsőt és dudolta hozzá:

Mire befordultunk a házba, csepergett a jó őszi eső. Az egész szobát betöltötte az üde alma-illat. A nagy kerek asztalon széles tálcán piramisba voltak föltornyozva a fényes fajalmák, mint régente az ágyúgolyók. Szeretettel kinált a házigazda:

- Egyél. Kertemben termett. Az alma a leghatalmasabb gyümölcs. Éva anyánk sem bírt neki ellenállni, pedig kemény kötésű asszony lehetett, hogy ennyi tenger kellemetlen unokát hagyott a világra... Egészségesebb egy alma, mint tiz hordó szilvórium. Minden alma egy órával hosszabbítja meg az életet...

- Ugy-e látod, hogy már nem beteg a falu. Emlékszel arra a szép júniusi estére, mikor cimbalmoztam? Akkor találtam fel az orvosságot. Észrevettem, hogy Pólinak annyira megtetszett a nóta, hogy leejtett egy poharat. Észrevettem, hogy künt fülelnek a Darázs fiúk. Nos, ezen az éjszakán föltaláltam az arkánumot, a csodabalzsamot...

- Beteg volt a falu, mert elfeledte a nótát. A háború alatt hallgattak az öregek, sírtak az anyák és lányok. A háború után meg jött a béke, a nóta-rontó köd. Az emberek csak okoskodtak, panaszkodtak, gyűléseztek. Aki hazajött, hozott magával olyan nótát és kultúrát, melyiktől isten mentsen! Idegen dalt, idegen szívet, idegen észt...

- Póli jó leány, helyes leány, helyre leány. Megtanítottam az első nótára. Mondok neki: fiam, minden nóta után, melyet megtanulsz tőlem, kapsz valamit - egy pántlikát, - a nehezebbikért egy keszkenőt, és így tovább. A tizedik nóta után már nem fogadott el jutalmat kelengyéje fejében, hanem azt mondta: Hogyan fogadhatnék el ajándékot, mikor én vagyok adós örök hálával ezekért a szép nótákért...

- Ekkor igértem neki minden ember után, kinek megtanít egy-egy nótát, öt koronát hozományára. Csak 50 koronáig jutottunk. Megint kezet csókolt Póli és azt dadogta: Hogyan fogadhatnék el jutalmat, mikor a nóta miatt mindenki megszeretett. Menyasszony vagyok... Ekkor láttam, mit aprítottam magamnak. Az én együgyű, de szép hangu kis Pólim volt a legkapósabb a legények között, mert a nóták mestere lett. Jövő farsangban lesz már lakodalma...

- Igy én is boldog vagyok. A falu elnémult és elvesztette önmagát. Én megtaláltam lelkét és visszalehelltem. Ez az én legszebb kúrám. Az emberek elfelejtettek sírni, csak lamentáltak. Most újra magyarok szívük mélyéig, mert érzik - hogyan is mondja Szabolcska: Tudja azt a mindenható, mi van azon sírni való...

S míg tovább szeltem a pompás almagerezdeket, azt gondoltam magamban, ez a derék falusi orvos többet tett a magyar kultúráért, mint sok, nagyon sok tollforgató apostol...

Szédítő mélységben, jéggel zománcozott sziklafalak között haragosan tombolt a határfolyó. Az olajosan sűrű, moha-zöld víztömeg erőszakosan kereste útját a jégcsapokkal megrakott szirttömbök és hótorlaszok közt. A hó hangtalanul ereszkedett alá, mint a végefogyhatatlan csipkefüggöny.

A sziklába vágott keskeny ösvény peremén megállott a didergő pár ember és az üveges hóba helyet taposott magának. Néztek jobbra, néztek balra, azután soká a fagyos mélységbe.

- Ha itt lehetséges volna! - szólt az egyik, - akkor megrövidülne a távolság Róma és Berlin meg Kopenhága között vagy fél nappal és meghosszabbodnék ezrek meg ezrek élete ugyancsak egy fél nappal... De itt... ezen a ponton, ezen a folyón keresztül lehetetlenség...

- Excellenciás Uram! A földgömbön nincsen lehetetlenség. Az emberi akaratnak és tudásnak csak ott van határa, ahol kigyuladnak a csillagok. A sziklákat porrá tudja morzsolni az akarat. Ezt a kis patakot meg - s a széles vad folyóra mutatott le, - könnyen átöleli a tudás: az acél!

- Jól van, mérnök úr! Ön sokat akar és még többet mer. Próbálja meg...

- - - S nem volt sem éjjele, sem nappala. Hónapokig gondolkodott, számított és rajzolt.

A hógátak lassan leomoltak a habzó hullámrohamokba. A jégcsapok zizegve törtek össze. A folyó déli partján lassan emelkedett a karcsu hídpillér, mint a fehér obeliszk. Az északi oldal alagútja felől napról napra tolódott előre a miniummal bevont acélszerkezet, mintha a sziklabarlangból óriás sárkány nyulna a másik part felé vörös karmaival.

Száz és száz halovány ember verejtékezett, míg megvirradott a nagy nap. Az első luxusvonat lassú méltósággal, nagyokat fújva gördült ki az alagutból a csodahídra és megállott a déli hídfőnél.

A nemzetközi bizottság kiszállt. A fekete ruhás, rendjeles urakat boldogan vezette át a hídon gyalogszerrel a számok és az acél művésze.

Napsütéses tavaszi reggel. A levegő hideg és kristálytiszta. A folyó a Giulia hóhegyeinek téli palástját megolvadva hömpölyögtette az Adria felé. A kőtömbök által ketté szelt víztömegek gyémántkévékké törve zuhogtak a mélybe. A tompa zúgás egybefolyt, mint a végnélküli ünnepi harangszó.

Először megálltak a déli hídvégnél a két hatalmas gránitoszlop között. Az egyik oszlop domborműve néhány nyers vonással az észak emberét ábrázolta. Csak az arc látszott: alakja beleolvadt a fehérszürke kőtömegbe, mintha behavazta volna a tél. A másik oszlop a dél fiát jelképezte. Göndör fürtű ifjú, övig meztelenül, magasra tartott karral mutatott felfelé: mintha kiáltaná:

Az északi hídbejáratnál, mert közvetlenül az alagúthoz kapcsolódott, nem voltak kőoszlopok: csupán a sugármódra felszökő, két óriás, párhuzamos acélív között az összekötő vasgerendán látszott két kovácsolt kéz, egymásba téve. Ez az acélba vert kézszorítás hirdette: összetartozunk, mert testvérek vagyunk.

Minden az ő terve volt, minden az ő műve. Mindenki őt emlegette, az akarás és tudás katonáját.

Az egész társaság szinte áhítatosan bámulta az ezüstösen csillogó vakmerő acélívet, mely száz méter magasban szárnyalta keresztül a határ zajongó Lethe-vizét.

- Ah, - mondá az egyik konzul, - c'est l'arc-enciel d'argent! Ezüst szivárvány.

És éjjel-nappal ott rohannak keresztül a vonatok. Viszik napfény országába Pompeji romjaihoz, Sorrento narancslugasaihoz, Szent Péter lábaihoz a boldog gazdagokat, kik fáznak otthon. Viszik a dél fiait a germán gyárakba. A végtelen tehervonatok kattogva, nyikorogva gurulnak keresztül és hordják az alpesi fenyvesek jegenyeszálait árbocoknak, a rónaság felől meg lassan kígyóznak felfelé és hordják északnak a cararrai márványt, a narancsot, a selymet...

- Hívjátok be azt a hídembert! - parancsolta száraz hangon az őszbe csavarodó osztrák generális.

Az utolsó szót alig lehetett érteni, mert egyik ágyúdörgés a másikat követte.

A fiatal százados piszkos csukaszürke ruhájában katonásan lépett be a fenyőgalyakkal leplezett nyomorult faviskóba, hol a tábornok térképeire görnyedve várta. Bepólyázott kezét, melynek kötésén átszikkadt a vér, tisztelegve emelte borotválatlan arcához.

A tábornok vizsgálódva emelte fel bozontos ősz szemöldökét és parancsolt:

- Százados! Ön magához vesz annyi legénységet, a mennyit szükségesnek tart. Azután felrobbantja a vasúti hídat.

- Előre százados úr! Ön úgy látszik azt hitte, a háború csak aféle kölcsönös udvariaskodás... Aki szentimentális akar lenni, az már születése előtt válassza meg sorsát és szülessen asszonynak!

A százados sarkon fordult, magához vette embereit és szinte futva ment le a híd északi pillérjéhez. Csak ne gondolkozni! ezért futott. Az élet igazi drámáit csak úgy lehet túlélni, ha gyorsan éljük át.

Remegő kézzel helyezte el az ekrazitot. Távolodtak. Fülsiketítő dördülés rázta meg a sziklafalakat, mintha túlkiabálná az ágyúdörejt.

És látta, hogy a füstgomolyagban és porfelhőben a karcsú oszlop kissé emelkedik, meginog és derékben kettétörik. Azután hosszú recsegés-ropogás. Az "ezüst szivárvány" ott fekszik a mélyben, lebukva, elgörbülve. A tomboló kavargó vízben látta még kissé kiállani a két, egymást szorító acélkezet, azután a felgyülemlő hullámok végigsöpörtek felettük, mint az árvíz az egymásba kapaszkodó fuldoklókon. A déli pillér két kőoszlopa állva maradt, de az "északi ember" fejét leütötte a vasszerkezet és lelökte a meder egyik sziklatömbjére. Ott a habzuhatag sodrától lassan lejebb csúszott a símára csiszolt, moszatos kőlapon és végül kattogó hörgéssel az arc is belefordult a loccsanó habokba.

Ő még ott üldögélt az anemonás gyöpön a karcsu tiszafák alján és nézte, azután bámult a semmiségbe, mintha világtalan volna. Mintha semmi köze sem volna ahhoz a végzetes gyilkoláshoz, mely körülötte végbe megy.

Egyik bajtársa, a szelid kapitány, hozzálépett és vállára tette kezét. Éppen akkor két nagy férfikönny gördült végig napégette, kormos arcán.

- Mit siratsz? bajtárs! A hídat? a te művedet? Ne bánd! Csak az ember annyira gyarló, hogy nem szereti a saját alkotását elpusztítani, csak a másét...

- Nézd, a isten egyebet sem tesz, mint elpusztítja, amit imént alkotott. Szemöldökének egy mozdulatával eltüntette a legszebb, őserdőket és engedte, hogy kőszénné váljanak... Nézd ott a Giulia havas hegytetőit... Múlnak, múlnak. Isten önmaga pusztítja el őket a te ekrazitodnál gonoszabb erőkkel, mert őrli a sziklacsúcsokat a nap, a jég, a vihar. Itt lent ez a vad folyó a tengerfenékre hengergeti a köveket, melyek ölelkeztek vala a hajnallal meg az esti pirral. Nos és nem semmisít meg az isten maga mindennap százezer művet, mely külömb a te "ezüst szivárványodnál", az emberi testeket? Nem pusztul-e emberronccsá, az út porává az a sok nótás víg fiú, és nem hervad-e otthon kóróvá a sok otthagyott leány meg özvegy?

Nem felelt, csak bámult az összetört "ezüst szivárványra" - a béke életének összetépett idegeire.

Pár óra múlva a tábori kórház ágyán föléje hajolt az orvos és azt mondta az apácának:

- Ezt az embert a legközelebbi vöröskereszt-vonattal a front mögé kell vinni. Nincs sebe, de mintha egy gránát szele legyintette volna...

Szelid kedves úri emberrel találkozunk rendesen a folyó partján. Föl és alá jár. Meg-megáll és halkan, zavartan kérdi ismerőseit;

- Nem tudjátok, hol lehet itt keresztül menni? Nem találom azt a hídat, mely összekapcsolja a világot és átvezet a szédítő mélységeken - a nemzetek között...

A nap oldalt perzselt. Mélységes volt a csönd, hogy szinte hallani lehetett, hogy csönd van. A gallyakról keringve hulladoztak a meghalt levelek, mintha nagy, aranyos hópelyhek szállinkóznának. Még az is hallatszott, mikor a levelek a földet érik.

Megzörrent az avar. A nyírfák közül két lovas bukkant ki. A büszkén bólogató vasderest szőrén ülte a fiatal vitéz. A sallangos gyeplőt a paripa nyakára vetette és előre hajtotta hajadon fejét, mintha szimatolna. Mellette a kis pej mokányon barna leány ült, kipirult arccal, csillanó szemekkel. Melegje volt. Kibontotta mellén kis pitykés subáját és megigazította redőkbe omló meggypiros bársonyszoknyáját. Látszott, hogy csak a nyírfák szélén lassították meg paripájukat.

A vitéz hirtelen elkapta a mokány kantárját is és egyetlen zökkenéssel megállította mindkét lovat. Szó nélkül az Ipoly partjára mutatott. Majd a leányhoz hajolt és sugott:

A lassan hömpölygő Ipoly vízéhez hatalmas jávorszarvas lépkedett és nyugodtan szürcsölte a csillanó üdeséget.

A leány hirtelen kiegyenesedett a nyeregben, kirántott tegezéből egy nyílvesszőt, a puzdrájából kikapta az íjjat és a nyíl már süvített. A jávorszarvas még egyszer föltartotta otromba nagy fejét, mintha csak a hüvös kortyot nyelné. Megrázta lapátos szarvát, egyet bődült és leroskadott.

Egyszerre repült a vasderes és a kis mokány az Ipoly partjára, mintha egyetlen kéz igazgatta volna a zablyát, mintha csak egyetlen paripa alatt dobbant volna a porhanyó őszi rög.

Mikor kiértek a vízhez, szétnyílott a rozsdás leveles és öles férfiu lépett ki a cserjéből. Recsegve csukódtak össze a páncélingbe ütköző gallyak. Mintha aranysisakrostélyt viselt volna, úgy világított az őszi délután napjában göndörödő szőke szakálla és sűrű kese haja. Az íjjat leeresztve tartotta kezében, de szemeiből a bosszúság nyilait lövelte a magyar emberpár felé.

Éva és Szabolcs lepattantak lovaikról és odavetették a kantárt a paripák tajtékos nyakára. A vasderes fölkapott az utolsó zöld levél után; a kis mokány békésen szaglászott az avarban.

A leány hiúz mozdulattal a parton fekvő jávorszarvashoz ugrott és izmos kézzel kirántotta szügyéből a nyílat. Fölragyogtak szemei, kicsi piros szája elmosolyodott. Diadalmasan tartotta a nyílvesszőt a szőke óriás felé és bizonyságul leolvasta a vessző nyelére rótt írást:

Ezalatt formás csizmájával a másik nyilat, mely a jávor mellett feküdt, belökte az Ipolyba. A hömpölygő hullám szétvált, fodrozódott, újra összesímult, - a másik nyilnak nyoma veszett. Szabolcs is mosolygott, a szálas idegen is.

A páncélinges dalia tiszteletteljesen tárta szét karjait. Két szemét, melyekből eltünt a gyülölet borúja és melyek kékek lettek, mintha az októberi kék égbolt tükröződnék bennük, a nyalka magyar leányon feledte. Megrázta szöszke üstökét és valami érthetetlen nyelven mormogott néhány szót, melyek közül kihallatszott e szó: Hunt.

- Igen, Hont, - toldotta visszhang módra Szabolcs, s hugához fordulva magyarázta:

- Értem már, Éva, - ez lesz az a sváb lovag, Hont, kit jószívű királynőnk ültetett ide a magyar földre, erre a véren vett göröngyre. Földünkre teszi lábát, kalászunkat aratja, szarvasunkat ellövi, - ha tudja... Bizony inkább a Lechmezőn verekedném vele, mintsem itthon osztozkodjam... De hát vendég itt közöttünk és a vendég a magyar földön mégis csak vendég... Ha nem szeretem is, hát megtisztelem...

Ezzel odalépett a vasas vadászhoz és férfiasan megrázta kezét. A másik is melegen megszorította a becsületes, íjjaktól kicserzett tenyeret, de addig sem vette le szemeit a büszke, pompás leányról. Nagyot kiáltott:

A cserjésben megjelent két paripával a simaképű csatlós, kinek egy pehely sem fedte az arcát.

A lovag nevetve javította ki: Kunz! - és meghajolva a tisztás felé húzódó ösvényre mutatott. A magyar testvérek összenéztek. A leány szeme megcsillant, a fiú rövidet, de határozottat bólintott. Fölültek. A három paripa ütemesen lépkedett egymás mellett a puha levéltakarón. Középen Éva, délcegen fürge kis lován, kél oldalt a két szótalan vitéz. Mögöttük kimeredt szemekkel, kiváncsi, de nagyon barátságos ábrázattal Kunz, a meztelen képü csatlós.

Tornyos vár kapujához értek. A csatlós a kapuszárny mellé láncolt kalapáccsal nagyot koppantott a vaspántra és a kapu kitárult.

A leány mosolygott, - a legény csóválta a fejét: a vendéglátó lovag jó szemmel nézte kettőjüket.

Alkonyodott. Olyan volt a világ, mint az imént még pirospozsgás, derüs arc, mely lassan elhalványodik. Mikor beléptek a tágas terembe, a lantornával beragasztott csúcsíves ablakokon még bederengett a nap búcsúüzenete, de már a szolgák fölgyújtották a kanócos mécseket. Sürgő-forgó alakjuk megnyúlva rajzolódott le a terem boltíveire. Az ajtóban megjelent suhogó kámzsájában egy barát, kivel a házigazda néhány szót váltott német beszéddel. A barát mellén összekulcsolta karjait és nyájasan fordította:

- Hunt lovag, kit a mi dicső királynénk hívott hazájából ebbe a szépséges országba, boldog, hogy vendégül láthatja magyar szomszédait. Ez a föld ezentúl hazája neki is és ő is magyar akar lenni.

Két apród lépett be. Vörösrézből kikovácsolt tálcán termetes cinkancsókat hoztak, szinültig telve illatos borral. Hunt lovag a testvérpár felé köszönte kupáját. Míg Szabolcs kortyonként, szinte áhítatosan ízlelte a lángízű olvadó aranyat, Éva hamiskásan szólt a német lovaghoz:

- Én csak akkor iszom a javadra, te nagy darab ember, hogyha utánam mondod: én Hont lovag, magyar leszek...

A házigazda mosolyogva, nehézkesen ismételte, míg a leány szeme közé nézett:

Először mondta saját nevét Hunt helyett Hontnak. Kibújtak a csillagok és az Ipoly mentén a jávortehén bőgve kereste elvesztett párját.

Odakünn hangtalanul ereszkedett le a sűrű hó, mint a hullámzó patyolatfüggöny. A gerendás tornácon Tarkó, a szolga nagy gonddal akasztotta föl a többi vadászzsákmány közé a jávorszarvas agancsát. Mögötte állt Éva kecses nyusztdolmányban, csípőre tette egyik kezét és alig hallhatóan dúdolta magában:

Szabolcs a keresztbe vetett lábú lócán üldögélt a puha medvebőrön és üzeneteket rótt a nyílak szárába. Sorra két ujja közé fogta és nevetve olvasta:

- Ez az egyetlen szó, amit a svábok nyelvén tudok. Ezt üzenem majd annak a derék Hont lovagnak, hogyha valaha nagyon is közel lépne hozzád...

- Istenadta kis leánya! csak nem tetszik neked az a tömérdek ember? Nehezen mozog, mint a vártorony. Mi fürge párducok vagyunk. A mi életünk a puszta, melynek végtől-végig nincs határa. Az a páncél feltöri a szívet is...

- Hát talán holnap vagy holnapután? Éva, óvakodjunk az idegenektől. A mi vérünkben nincs egyetlen egy piros csepp sem, mi ne volna magyar. A dédapáink nem jártak a szomszédba háztűznézni.

A leány bátyja mellé lépett és két meleg tenyerébe vette a vitéz két orcáját. Szeme közé nézett, míg saját pillantásában ezer hamis tündér üzte egymást. Közel hajolt a megnémult fiúhoz és csengő hangon énekelte:

- Ami szájrul-szájra száll, az igaz. A lantosok a régi világ hírmondói. Hát Dul leányai nem lettek jó magyar asszonyok?

- Édes fiam, veled nehéz okosan beszélni. Hallgass rám, mert most én vagyok anyád, apád. Jó édesanyánk elhagyott, mikoron veled ajándékozott meg minket. Apánk meg ott porlad a Bakony egyik tölgye alatt. Sírva halt meg, mert kardot kellett húznia a testvér Koppány ellen a keresztért. Rám hagytak, hát én beszélek. Amit a lantos énekelt, igaz és jó lehetett a Don tövében. Itt mi magvarok egyedül vagyunk, sehol vérbeli szomszédunk. Ezért vigyáznunk kell a fajtánkra. Mesélek neked valamit. Mikor még pehelytelen állal künt jártam a bajuvároknál, láttam ott én is egy aranyszőke hajadont. Térdhajlásig ért a haja, mint ahogy a hajnal aranykévéje leér a föld hajlásáig. Olyan volt a szeme, mint a csillagos nyári este pusztai sátorom fölött. Olyan vala a szája, mintha épen bizánci bibort csókolt volna. Hildának hívták. És mégis... valamint észrevettem, hogy szívesen nézem és ő is szivesen néz rám, fölpattantam lovamra, megsarkantyúztam és meg nem álltam a Dunáig. Pedig olyan mázsás volt a szívem, hogy csodáltam, hogyan bírja el a lovam...

- Bolondos vagy te, Szabolcs, - mond a leány és szavak nélkül tovább dudolta a dalt, mely szájrul-szájra járt, újból megsimogatva a vitéz arcát.

- Megszöktem előle, mert arra gondoltam: mi talán szeretjük egymást, megértjük egymás lelkét. De, ha fiaim, leányaim lesznek... Nem akad-e köztük, ki majd odahúz az asszony nemzetségéhez... Nem lesz-e köztük, ki majd a magyar ellen tör, hogyha hadra kell kelnünk az édes anyja nemzedéke ellen. Ezért nem kell nekem a derék Hont lovag...

A leány dacosan megrántotta vállát, visszaperdült a falhoz, melyet a jávor agancsa ékesített és onnan kiáltotta vissza:

- Az is más. Ti férfiak mentek valakiért, de miértünk jönnek! Az egész azon múlik, ki az erős...

E pillanatban kinyílott a nehéz diófaporta és hidegen repültek be a hópihék, kavarogva keresve helyet a tiszta deszkapadlón. Az ajtóban ott állt Hont lovag, lekapta fejéről fényes sisakját és lerázta róla a havat. Ragyogó szemekkel nézett a leányra. Pár pillanatig hallgatott, míg Szabolcsról Évára, Éváról Szabolcsra járt két szeme. Csak állt és nem került beljebb, hanem megrázva bozontos fejét, mosolyogva csak ennyit mondott:

Szabolcs fölugrott a lócáról és két kézzel megrázta a lovag kezét, miközben szinte kiabálva mondá:

- Hallod, jó Hont, ezt meg én nem szeretem! Hogy ne mondja senki, hogy nem vagyunk vendégszeretők, ülj ide, igyál egyet, aztán menj isten hírével!

Míg a magyar tele töltötte a kupát, a leány kiosont, de kezével pajzánul intett a sváb vitéz felé.

Hont felhajtotta a kupát, keserű arccal, mintha mérget itattak volna vele. Megszorította Szabolcs kezét és szótalanul sarkon fordult. Paripája alatt hangtalanul omlottak szét az ezüstfehér hóbuckák. Alig haladt egy nyíllövésnyire a gerendaháztól, hol a karcsú nyárfánál ketté ágazik a keresztút, egy pár lépésnyire előtte nyíl fúródott a szálfa törzsébe. Majdnem horzsolta sisakját. Dühösen ugratott oda, hogy kirántsa a nyílvesszőt a lombtalan fából.

- Ezt az a vad fiú küldte utánam! Mégis csak igaz a litánia: "Ab hungarorum nos defendas iaculis..." Miért is vetem szememet ilyen kegyetlen faj asszonyára!

Csodálkozik. Fejét rázza. A nyíl át van szúrva apróra metszett kerek nyírfakérgen. A kérgen csodálatos rovás.

Hont lovag hazavágtatott, mint a szél. Már a várkapunál kiabálta: Walter barát! Walter barát! Fejtsd meg nekem e nyírfakéreg írását! És száz gyertyát gyujtatok a magyarok Máriájának!

A barát kezébe vette a kis fakérget és akadozva olvasta: Gyere vissza, majd ha a cseresznye virágzik!

A cseresznye virágzott, de Hont vitéz nem jött vissza. Pedig Éva várta. Ott járt a nyíló fák alatt kibontott selymes hajjal. Fölágaskodott lábujjhegyre és meg-megszagolt egy-egy kivirágzott ágat és azt susogta: Istenem, Hont, még mindig nem tanultál meg magyarul!...

Bizony Hontnak nem vala erre ideje. Nyergelt ő is, meg Szabolcs is. Ügető lovasok, bőjtöt prédikáló barátok hírül hozták, hogy Konrád császár bajor vitézei már a Rába mellett tapossák a magyar vetést. Piros torra, perzselő bosszúra jövének, mert István király megsértette az ő urukat.

Wernher, a nagyszakállú strassburgi püspök, megjelent a Duna kapujánál és azt mondá a magyar föld portásainak:

- Bocsássatok által, mert az olajfák hegyére megyek, hogy kövessem az én Uram példáját... Erre viszen az út Jeruzsálem felé...

Pedig Wernher püspök nem az olajfák hegyére készült, hanem Byzanc márványkőházaiba, hogy zománcozott német páncélt, ezüstfényesre kovácsolt öles kardot, gyöngyöző rajnai bort, remekbekészült cinkancsókat rakjon a keleti császár lábai elé és megkérje ennek szépséges feketeszemű leányát a fiatal Henrik herceg mátkájául, mert jó e mátkaság a közbeékelt magyarok ellen.

És a magyar föld portásai kürtszóval adák a püspök tudtára István király üzenését:

- Aki nem mond igazat, nem jön isten nevében és ne közeledjék országom szívéhez... Erre nem viszen az út Byzanc felé!

Lőn ezért nagy háború és Konrád császár lovagjai ezért taposták a magyar vetést a Rába mellett.

Az ipolymenti magyarok meglapultak a végefogyhatatlan nádasban. Mikor a bajuvár csapat előre tört, - a nádas mellett öblös hang harsant meg:

Szabolcs felágaskodott kengyelében és csillogó szemekkel nézett arra, honnan a kiáltás hallatszott.

Látta előre vágtatni Hont vitézt nagy, markos lován; látta, hogy a sváb lovag magasra tartja kezében tündöklő pallosát és hallotta, hogy német szóval kiált az ellenség felé:

- Aki nem mond igazat, nem jön isten nevében... és ne közeledjék a magyarok földjének szívéhez...

Az ellenséget tajtékzó dühbe hozta a német szó és nyilak, dárdák, gerelyek özöne záporzott Hont lovag felé.

Szabolcs látta, hogy hanyatlik le összezúzva a magasra tartott bátor kar, mely még véresen és erőtlenül sem ereszti el a kard markolatát.

A magyar ifjú odavágtatott. Lepattant lováról és a térdre bukott paripa alól kihúzta a piros gyöpre a páncélos óriást.

- Ver, fiam, ver. Csak a karom volt, csak az egyik. Van még egy második karom...

Szabolcs lehajolt a leroskadt bajtárshoz és kibontotta sisakját. Majdnem leányos gyöngédséggel kisimitotta a szenvedő vitéz homlokáról a verejtékes, véres szöszke fürtöket és fülébe súgta:

Beesteledett. Ezüstösen úszott a holdvilág a Fertő ringató vizében. Sugaraiban tisztán lehetett látni a lobogók szinét. A bajorok dárdáján, a magyarok kopjáin patyolatfehér kendők lobogtak. Konrád császár békét kötött.

Otthon az Ipolymentén Éva kilopódzott a cseresznyefák közé. Mintha a holdsugár az egész földet egyetlenegy nagy fehér bokrétává változtatta volna...

Aprószentek vasárnapja volt. Megint hangtalanul ereszkedett le a sürű hó, mint a hullámzó patyolatfüggöny. Rázta a szél a nagy tölgyfaajtókat, de nem tudott beférkőzni fagyos bosszantásaival a honti várkastély meleg termeibe. A hideg és gonosz vendégnek ajtón kivül a helye.

A benyiló előtt két kézre fogta a hatalmas tálcát Gönc, a meztelenképű csatlós. Nem bírt benyitni, mert féltette a pompás pecsenyét, - hátha a földre tálalja. Tarkó, a szolga, kinek mindkét keze tele volt a két óriási boroskancsóval, könyökével nyitott neki ajtót és hozzátette:

Éva asszony a tűzhely mellett font. A jobbján ült Hont lovag és ép balkarjával átkarolta hites felesége karcsú derekát. Velük szemben a lócán üldögélt Szabolcs vitéz és mindegyik térdén egy-egy fürge fiúcskát lovagoltatott. Nézegette, becézgette őket. Majd az egyikhez szólt, majd a másikhoz:

- Te, te - fiatal Hont, - fekete a szemed; épen olyan az orcád, mint néhai való édesapámé...

Éva asszony fölugrott, mosolyogva hajolt bátyjához és megveregette szeliden arcát:

Hetedhét vármegyében a legboldogabb ember vala Bodoméri Miklós uram, csak önmaga nem akarta elismerni boldogságát.

Szép csúcsos-tornyos várkastélyt rakatott magának az Érmelléken Donato mesterrel, ki még néhai való Lajos király hadával szakadt ide magyarnak.

Ennek a kastélynak párkányos ablakából nézegette a rezegő erdőt, melyben övé volt a bujdosó pettymeges vadmacska, a csörtető szarvasgím, a cikkázó sólyommadár. Végigjártatta szemeit a ringatózó vetéstáblákon, melyeket egyik oldalt bekoszorúzott az égboltozat kékjéből odaplántált búzavirág, másik dülőjén a piros napsugarak ölelkezéséből termett égő pipacs. Volt mit tejbe aprítania, ha nem szerette volna jobban a lángízű kupát. Szépapja, dédapja, valamennyi apja összeverekedett magának egy-egy pompás uradalmat, ki a Cserhalomnál, ki a szent Jordán partján. De meg az ő szablyája sem vala rest. A pecsétes levelekbe becsülettel írta be karddal a nevét és ahányszor megvillant pengéje, - mikor visszadugta hüvelyébe, megnövekedék nemcsak a becsület, hanem a dominium is.

Egyetlenegy baja volt vitézlő Bodoméri uramnak. Nagyon szerette feleségét, a szépséges barna Ildikót az Örs nemzetségből. Szeretve szerette. Ez pedig a legédesebb keserűség vagy a legkeserűbb édesség.

Igaz is, hogy az asszony rászolgált arra, hogy fájdalommal is szeressék. Ha megjelent, hajnalodon körülötte. Ragyogóbb, melegebb lett a világ az ő szeme pillantásától. Hogyha daruszőrű paripáján végiglépkedett a tarlón, még a tarlót is paradicsomkertnek látta mindenki.

A deresedő vén szomszéd, Szentgyörgyi György uram, ki követségekben bejárta az egész földkerekséget, mindig bizonyította, hogy ahány királyleányt látott tornyos városokban, mind csak szolgálója lehetne a "mi Ildikónknak". A kemei szent barát, ki mindig lesütött szemmel járt és asszonyt legfeljebb csak úgy pillantott meg, hogyha véletlenül az Ér mellé vetődik, melynek vizében aztán tükröződött a földi reménységek legékesebbje, - nem átallotta elmesélni, hogy álmában jelenése volt, Szent Cicellét látta... És isten tudja, annak éppen olyan bársonyos, dióbarna szeme volt, mint Ildikó asszonynak. Kancsó, a borissza iródeák pedig azt ajánlotta gazdájának, hogy mindenütt csak nyirfát ültessen, amerre úrnője mendegél, mert csak a nyirfa méltó őhozzá... Fehérlik messziről és karcsú, mint a bodoméri lak bűbájos úrnője.

Hogyha arra vetődött valami kóbor görög vagy járókelő izmaelita megrakott szekerével, Miklós uram úgy csapott le rá, mint a karulymadár. Szegény kalmár azt vélte, rablólovag portája felé került. Dehogy is, - szép liliomos vert aranyok ütötték markát, mert a cselédnép alig győzte felhordani a kastélyba a cseresznyepiros bizanci selymet, a skarlát rokkolyákat, a rókamálos kis mentét, a nyusztos tunikát, az igazgyöngyös, lenge fátylas főkötőt...

Köszöné az asszony puha, meleg csókkal, de mikor két bársonyos karját átalfonta az ő ura tölgyfanyakára, mégis hozzátette:

- Én édes jó gazdám! Kigyelmed elfelejtett számot vetni. Ha leteríti azt a pár rőf virágos kelmét, mely elég eltakarni az én szegény termetemet, átugrik rajta a mi fürge kis Tamásunk is. Kegyelmed meg odaadja érte százezerszer akkora vetéstábla búzáját, melynek aranyos leple elég volna eltakarni egy egész kis ország minden asszonyát. Nagyon is bőkezű hozzám, én édes jó uram!

Igy esett sokszor a dédelgetés, mely mégis csak fanyar utóízt hagyott Miklós lelkében. Erős volt, vitéz és daliás, de nem vala a szónak mestere. Mert nagyon sokat foglalatoskodott a karddal és kupával, mindig féltette szép feleségét, pedig úgy kereste magában, keresve kereste az asszony lelkét.

Történt pedig szerdai napon, Gyertyaszentelő Boldogasszony előestéjén, mikoron úgy szállott alá a hó, mintha az egész fehér mennyország le akarna ereszkedni a fekete földre. A zimankós szélvész meg akkorákat nyögött hozzá, hogy még a medve is mélységes téli álmában utolsó itéletről álmodhatott. Ildikó asszony a nagy teremben font az udvari lányokkal és trillázva kacagott, mikor a pajkos kicsi Tamás egy-egy elkuszált fonállal megcsiklandozta szépséges anyjának a künt esett hónál fehérebb nyakát.

A szomszéd benyilóban a pirkadó tűz mellett üldögélt a gazda a medvebőrrel leterített lócán és egyik lábát hűséges kutyáján, a "Kormos"-on nyugtatta. Töltögette a java termésből a virágos billikomot régi jó komájának, a deresedő Szentgyörgyi Györgynek, kit udvarházából áthozott az itéletidő, mert hiszen még a verőfényben is jobb kettesben sütkérezni, az ilyen cudar, harapós téli estével meg csak éppen kettesben lehet megbirkózni.

Az asszonyok szobájából áthallatszott a csengő csevegés, halkan, távolról, mintahogy a sűrűből néha kihallatszik a nagy országútra a madarak csöndes szóváltása. Azután elfojtott kristályhangon átcsendült Ildikó asszony nótája az árva menyecskéről, ki hadból megtért urának vállára omlik, mint a szép "folyó borostyán..."

Miklós vitéz kiegyenesedett, szemeivel gyorsan pillogatott és akkora koppanással tevé le a kupát, hogy ballába alatt a Kormos megnyekkent bele.

- Mi lelt, keserves cimbora? - kérdé Szentgyörgyi. - Gyönyörű szép ez a nóta, hát még a mi Ildikónk szamóca-ajakáról... Vagy talán mindig zsoltárt énekeljen az asszonynép? - ráér, mire megvénül és istenes lesz, mikor már csak az égiek hallgatják...

- Hát azzal mi bajod? Ugy-e, haragszol szegény borostyánra, mert nem terem az is szőlőgerezdet...

- Hallgass meg György, az isten áldjon meg. Csak eszembe jut, hogy a borostyáin kúszó növény. Ilyen az az asszony is. Itt állok, rám omlik, mint a szép folyó borostyán. Dőljek ki jómagam, más állhat helyembe, - fölkúszik az a szomszéd falára is...

- Szegény jó bajtársam! A legutolsó bajvívásban nagyon megnyomhatta üstöködet a sisak, hogy meghibbant benne valami.

- Ne bolondozzál, György! Te okos ember vagy, sok földet bejártál, hát érts meg. Felhozatok a minap az asszonynak mindent, ami csak cifraság, - vont ezüstös fátylakat, tar bársonyt, atlaszból metélt virágokkal... Nem örül neki. Azt mondja, minek neki az?!

- Nos, már az is hűtlenség, hogy okos asszony esze nem jár minden hívságokon!?

- De hogy is értenéd te ezt, öreg György, mikor rezgő, hamvas szakálladat sohasem simogatta amolyan édes kis kuruzsló kéz... Látod, az a baj, hogy az asszony azért nem cicamázza magát, mert nincs kinek. Hallod-e? - nekem: nem érdemes. Érted-e, hogy az már fele út a csaláshoz. Féltékeny vagyok azokra, akiknek kedvéért fölcifrázná magát.

- Jól van, csak beszélj tovább. Idáig nem értem, de talán isten segedelmével a többiből még kevesebbet fogok érteni.

- György! hogy lehet az ember ennyire vak. Mondok mást. Szólítom a minap: Hallod-e, kis angyalom, fölviszlek Budára. Hát nem fölujjong és tapsol. Azt mondja: Pompás lesz ott, hiszen az ispánságból már fönt vagyon mindenki, a Rozgonyi Cicelle, a Drágffy Sebe, a Garázda Judit, meg a többi... Most is számolná, hogyha közbe nem vágok: Hát, kis angyalom, még sem megyünk Budára, mert nem tanácsos a viruló rózsaszálat odaplántálni a trónus közelébe. Könnyen megperzselheti a fény. Mit gondolsz, mit cselekedett hirtelen változásomra?

- Nem. Rám mosolygott nagy dióbarna szemeivel. Lenézett a földre, fölnézett a homlokomra és azt mondá: Jól van, édes kis uram, ahogyan te akarod, mert nem csak vitéz vagy, hanem bölcs is.

- Ne kötekedjél, bajtárs. Ebből csak látszik, hogy nem szeret igazán. Még csak nem is ellenkezett.

- Már pedig ebből csak azt látom, hogy istenáldotta jó teremtés a te kis Ildikód. A királykisasszonyok szolgálói lehetnének...

- Mondtad azt már másszor is, jó öreg bajtárs, de ez nem vigasztalás. Ez az asszony nem szeret igazán, mert engedelmes. Nem az úrnőm, hanem csak gyermekem. Ezért félek, hogy elvesztem. Az igazi asszony felsírt volna, hogy nem mehet az udvarhoz, hol már ott van Rozgonyi Cicelle, meg a többi... Lázadozott volna... Ez az igazi. Féltékeny vagyok azokra, akikről olyan könnyen lemondott. Az ilyen asszony olyan, mint a folyó borostyán: felkúszik arra a karóra, melyet melléje tűznek. Akár én, akár más. Szeretném próbára tenni!

- Miklós, Miklós, - elfelejtetted az imádságot: Uram, ne vígy minket kisértésbe... De meg az okos asszonyt nem lehet próbára tenni, mert mire próbára teszed, megpróbált már ő régen minden kópéságot. Ha vagyon más, kit a sors neki szánt, akkor vékonyabb neki a klastrom fala, mint az ezüstös fátyol. Ha meg te lakozol az ő szívében, akkor jöhet az Argyrus királyfi és az is hiába jön.

Bodoméri bevetett egy illatos fenyőhasábot a vörös zsarátnokba, mert nagyon verdeste a szélvész a lantornás ablakokat, mintha be akarna jönni a tél a szobába is. Ebben a pillanatban lépett be az udvarbíró és jelentette, hogy szegény vándor áll a tölgyfakapu előtt és nagyon fagyoskodik.

- Hála isten, hogy erre vetődik valaki, ha ugyan jó keresztény, ki ez ebidőben kószál odakünn. Jőjjön be az istenadta!

Az idegen belépett. Dideregve verte le kopott köpönyegéről a vállára rakodott hópárnákat.

- Honnan jöttél, merre készülsz, hogy éppen ezt az itéletidőt választottad utazásra?

- Sehonnan sem jövök, sehova sem megyek. Nincs fedelem. Lakásom széles Magyarország. Tanyám mindenütt van, hol adnak alám kemény nyoszolyát és megkinálnak egy karéj madárlátta kenyérrel. De azért nem vetem meg a billikomot sem.

- Nincs nevem, nagy úr! Nincs senkim! mégis nagy az én családom. Nagy az én családom, mert enyém minden nemzedék, ki majd szájról-szájra dalolja, amit én szerzek a várak alján, a Tisza mentén... Hegedős vagyok.

Szentgyörgyi megsímogatta hosszú szakállát, Bodoméri megvakarta fejebúbját és hívatta a konyhamestert.

Szótlanul ültek a vendég mellett, ki bizony nem kérette magát. Az utolsó falat után megszólalt a házigazda:

A vándor mosolyogva rázta meg zilált szögfürteit. Előbb még dermedt orcája kipirult, szeme megcsillant és harangcsengésű férfias hangján rákezdte a dalt:

A benyíló teremben csönd lett; abbahagyták a fonást. Ildikó asszony lábujjhegyen az ajtóhoz osont, hátra tette két karját és nekitámaszkodott az ajtófélfának. Látszott, hogy lelkével is hallgat. Mögötte, egymás vállán kiváncsiskodtak az udvari lányok. Mikor a hegedős a végére ért:

- már együtt búgott vele az iddogáló két vitéz és halkan, piros ajkait alig mozgatva, a háznak világszép asszonya.

Elhallgattak. Csak odakünn sóhajtozott a szélboszorkány. A parázs apró lángtündérei pirosan táncoltak végig Bodoméri uram borongós ábrázatán, azután átlebegtek a hegedős csillogó szemeibe és végezetül lenyugodtak Ildikó asszony két orcájának nyíló rózsáira.

Mintha valami surrant volna a levegőn keresztül. Pedig nem volt más, csak a hamvadó parázs lángja vagy talán még a hegedős poéta szívének egy-egy égő gondolata...

Szentgyörgyi jóváhagyólag bólintott fejével. Ildikó asszony meg elsietett, hogy saját puha kis kezeivel verdesse meg és símítsa le a tornyos nyoszolyákat, - Szentgyörgyi mesternek a nagy vendégszobában, a hegedősnek a kastély tornyában.

Került, fordult, s mikor visszajött, a küszöbön lelökte kicsi lábairól piros papucsait és lábujjhegyen odalopódzott ura mögé a medvebőrös lócához és befogta hátulról ura két szemét.

- Nos, ma tanulhattál a hegedős dalából. Nem jó az udvar közelébe kerülni a szép asszonynépnek...

- Én nemcsak ezt tanultam belőle, hanem azt is, hogy magyar ember lányának, magyar ember párjának nagy a becsülete, mert érette, miatta a kard elér - ha kell - a királyig is!

- Igen. A hegedős szava hozzáért a lelkemhez, mert szeretem a szomorút is szép szóban...

- Ildikó, Ildikó! - talán bizony... még a hegedős is... tetszett neked... te, te borostyán...

Az asszony mozdulatlanul állt egy szempillantásig, mint a fölriasztott őz, ha fülel a neszre. Azután odalebbent urához, szeme közé kacagott és pajkosan két kezével felborzolta a haját:

- A hegedős? - hogyne tetszett volna, már tanultam is tőle: Száz jó napot, kétszáz jó éjt, - szívem zsémbes gazdája.

A nagy szál ember szótalanul, lehorgasztott fejjel bámult utána, ügyetlenül, mintha nem is ő volna a daliás vitéz, hanem most kelt volna ki a lócára vetett medvebőrből és még nem mozogna elég jól emberi formájában. A parázs lángjának pajkos tündére újra végig táncolt Miklós uram arcán, - azután kiperdült és eltünt a nyitott ajtón, amerre Ildikó elfutott...

S mikorra másnap ébredett a világ, a hóvihar elaludt. A bodoméri kastély ereszének minden jégcsapján megtelepedett egy-egy napsugár játszadozni. Mélységes kék vala az égbolt, hogy csodálkozott az ember, miért nem kékellik a patyolatos hólepel, mikor rámosolyog a magas menny.

A tornác előtt a gazda egyik java paripájával várakozott Bogát, az öreg csatlós. Sólyom, a vasderes nagyokat prüszkölt az átlátszó levegőbe, ahogy patáival vájkált a puha hóban. Fülét hegyezve bámult a zablája mellől szétoszló pára után.

Bodoméri Miklós uram maga kisérte le a hegedőst és mikor az féllábát a kengyelbe tevé, így szólt hozzá:

- Te derék garabonciás diák, te tudsz babonázni. Mondd meg nekem, mivel szerzi meg az ember az asszony lelkét, hogy ne gyötörjön a féltékenység? Ha megmondod, tiéd ez a kedves paripám!

- Áldja meg az isten kigyelmedet, vitézlő uram. Én, a szegény földönfutó, megmondom, mi édesgeti az asszonyt. Az erő, a vitézség, selyemköntös, udvari sallang. De ezek nem tartják meg kigyelmednek szerelme lelkét. Erő? Hát minden férfiúnak erősnek kell lennie. Vitézség? Hát minden magyarnak vitéznek kell lennie, mert a teremtés sorshuzásakor árván maradt és a kardot kellett húznia... Szőtt aranyhím, - szamitszoknya... szattyán csizma? Ha módosabb a szomszéd, az az ő párjának még szebbet szerezhet. Udvari csillogás? Vanitatum vanitas! A legszeplősebb királykisasszony is szépségesebbnek véli magát kigyelmed asszonyánál, - az öklömnyi hercegek is azt hiszik, vetélkedhetnek kigyelmeddel. Szólok tehát mint jó testvér. Szerezd meg asszonyod lelkét szavaddal, szíveddel. Legyen szavad édes, mint a virág nyílása. Legyen szived teli, mint a hegedősök szíve. Ha az asszony fölébred, köszöntsd így: Jó reggelt violám. Ha az asszony lenyugszik, súgd neki: Jó éjszakát, csillagom. Hej, nagy uram, az asszony maga az élő költészet, gyönyörű szép dal, - csak énekelni kell azt tudni, akkor örökre a - tied!

A hegedős könnyedén átvetette lábát a nyeregkápáján, megrántotta a kantárt, meglóbálta az egy szál hervadt borostyánlevéllel kitűzött báránybőr kucsmáját és ment. Nem sokára alig lehetett hallani a hó roppanását Sólyom patkója alatt.

Bodoméri Miklós uram utána nézett. Azután befordult kastélyába, egyenesen az ő kis feleségéhez és köszönté:

- Jó reggelit, violám, aranyvirágos ékessége az én acélból vert életemnek!

Ildikó álomködös szemében megcsillant a hajnal, fehér orcájára rápirult az igazi pitymallat. Két karjával átfonta daliás urát, ki először szólott hozzá ilyen ékes szóval. Simulva susogta:

Ezóta Bodoméri Miklós volt a legboldogabb ember hét vármegyében, nem tudta többé, mi a féltékenység, mert megtanult beszélni az asszonyok nyelvén, melynek neve: költészet.

A krónikás glosszája: Igy lett költő a magyarból az asszony által. Igy lett költő az egész zabolátlan nemzetből az asszonyai miatt, - s levének késő fiai ékesszavú hegedősök, kiknek hire-dicsősége elért messze országokba, - és termett a dal a magyar mezőkön, mint az ég kékjéből odapalántált búzavirág és mint a piros napsugarak ölelkezéséből született pipacs...

A veranda oszlopait befüggönyözték a nyíló gliciniák gazdag fürtei. A két-két oszlop közötti virágos rámában megjelent a mélyebben fekvő város egy-egy részlete, mint megannyi dekorativ festmény; ringó lombozatba ékelt barakk tetők vörös cserépfedelükkel, - itt-amott, mint kiszökellő nagy hegygerincek, a templomhajók feltornyosodó teteje. Egyik oldalt a domb élén néhány magános fának aranyban fürdő sziluettje, - lent a távolban nyilegyenes nyárfasorok, melyek a réteken át kivezetnek az elmosódó messzeségbe, hol átfehérlik valami magános majorház, távoli kastély, apró falusi templomtorony.

Előzőleg esett. A levegő kristálytiszta volt, - minden körvonal látszott, bárha a májusi alkonyodás az egész panorámát gyöngéd pasztell színekkel vonta be.

A város ezer-féle hangja összeolvadt, mintha a mélységben halk méhrajok zümmögnének.

A kis társaság hallgatott. Mindenki gondolkodva merült el a verandáról széttáruló kilátás szépségeibe. Ünnepi csöndben várták az estét és Julia asszonyt, ki benézett a szobába a szamovárért, meg azokért a finom süteményekért, melyeknek éppúgy örültek az itt összegyűlt nagy gyerekek, mint az ő kedves mosolyának. Szerették azokban a nagy dióbarna szemekben azt a mosolyt, mely mindenkinek csak derűt osztott, akár a napfény, mely nem vizsgálja, kire süt - szerették az ő csengő szavait, melyek mindenkinek kedvesen szólottak, mint a pacsirtaszó, mely nem válogatja meg azt, ki hallgatja.

A veranda ajtajában megjelent a házi asszony nyulánk alakja, körülfogva a besötétedett lakásból kiszűrődő vöröses lámpafénnyel. Míg a kobaldkék, régi karlsbadi csészékbe töltögette az illatos teát, csicsergő hangon vonta felelősségre vendégeit:

- Julia asszony, mi azért hallgattunk, mert nem volt itt. Mi nem birunk sem gondolkozni, sem beszélni, ha körünkből távozik. Julia asszony a mi lelkünk. - Szólt Gelletich, a daliás fregatte-kapitány.

- Úgy van, - vágott közbe a mindig nagy gonddal öltözött doktor, aki régen letette a tollat és tűzbe vetette pereit. - Julia a napsugár; ha elhagy bennünket, elhallgatunk, mint a madarak, melyek kalitkáját letakarták, hogy azt higyjék, már éjszaka van...

- Istenem, - folytatta Julia asszony, - megunták magukat. Itt vannak nálam és mégis mindegyikük másutt jár gondolataival. Várjanak csak! - megbosszulom magamat. Úgy teszek, mint Boccaccio meséiben Pampinea és barátnői... Arra itélek mindenkit, hogy meséljen egy-egy történetet...

- Jól van! Pompás! Nincs menekvés! Engedelmeskedünk. - Szóltak mindnyájan.

- Megválasztjuk Julia asszonyt királynőnknek, - mondá Gelletich mosolyogva, hogy megcsillantak elefántcsontfehér fogai. - Ő fogja megszabni mindegyikünknek, miről meséljen.

- Éljen Pampinea, a mi első királynőnk. Helyeselte a galambfehér hajú, de mindig fiatal arcú professzor, akit tréfásan csak az "öreg asszir" néven hívtak barátai, mert a keleti nyelvekkel foglalkozott. Ott volt minden szombaton a társaságban, de csak hallgatott, mint az antik iróasztal, melybe beleütközik mindenki, de azért nem haragszik az öreg bútordarabra senki, mert ismeri értékét. Melyhez sohasem ül senki, megírni valami gyönge hajtású, rózsaszínű levelet, pedig ki tudja, milyen kedves elsárgult papirosokat, édes, elmult történeteket őriz lezárt fiókjaiban.

- Kiváncsi vagyok, mit fogsz te mesélni, öreg! - tréfálkozott a mindig csinos doktor. - Fájdalom, nem fogunk megérteni, mert biztosan a koptok nyelvén fogod elmondani meleg szíved valami titkos történetét.

- Kezdjük meg. Itélt Julia asszony. Gelletich, - mint az írásban meg vagyon írva: Te mondád... Akkor tud beszélni, hogyha én megjelentem. Hát mondja el ön az első történetet. Mindenki meséljen egy-egy olyan nőről, ki szerelméért a legnagyobb áldozatot hozta. A legvégén majd szavazunk, melyik volt a legnagyobb lélek, a legsajnálatraméltóbb teremtés vagy a - legnagyobb bolond...

Gelletich fölhajtott egy kehelynyi aranysárga bort és halkan köhintett, mint aki nagy dologhoz készül.

- Jól van, - ha meghallgatnak, mesélek valamit. De hát én igen rossz mesemondó vagyok. Az egész szótáram abból áll, amit a kis parancsnoki hidon tanultam. A tengeren az ember elfelejti a szókat. Minek leirni azt, amit csak látni lehet. A lélekben úgyis megmarad, mint a színes lumière-felvétel. Amit érzek, azt meg nem szoktam sok szóba elmeríteni. Ha megharagudtam, szó helyett közbevágtam. Ha szerettem, nem vallottam be, hanem rácsókoltam mondanivalómat arra, akinek szólott.

A leány szépségesszép volt, mint a mesebeli hableány, kit magam is sokszor látni véltem azokon a csöndes éjszakákon, mikor a déli csillagkereszt alatt siklottunk tova az óceánon és én parancsnoki helyemről belebámultam a tejfehér fodrokba, melyeket a csillogó kék végtelenre az én parancsszavam írt a hajtógép útján. Mást én úgy sem írtam soha, mint e hullámirást, mely összeomlott. Mást úgy sem élt az én képzeletem, mint amiket ezeken a tengeri éjszakákon átábrándoztam.

Valami kis dalmáciai kikötőben láttam először. Cattaroban volt vagy talán Curzola szigetén... Mindegy. Hajórajunk ott vesztegelt. A szárazföldiek szivesen látták a bolyongó delfineket. Mi fényes bállal köszöntük meg a jó szót és a szép kacsintásokat. Messze földről odasereglettek Dalmácia szépségei és előkelőségei.

Ő volt a legragyogóbb. Micsoda vállai voltak! Mintha valamelyik antik istenasszonytól kérte volna kölcsön... Mikor büszkén végiglebegett közöttünk, a méltóságteljes hattyúk jutottak eszembe, ahogy halkan siklanak végig a keleti tavakon. A ruha mély kivágása csak sejttette a többi szépségeket. Darabos ember vagyok, kit a nagy sós vizek szinte érzéketlen sóbálvánnyá változtattak, mert hiszen életemben többet tartottam kezemet a kard markolatán meg a kormánykerék fogantyúján, mint a karcsú derekakon. De ezen az estén rá tudtam volna szánni magamat arra, hogy beálljak valami olaszhoz, tanulni éjjel-nappal, csak azért, hogy ezt a szoborszép nőt carrarai kőbe kifaragjam, úgy ahogy meg van teremtve.

Később is többször láttam fényes társaságban. Egyszer a nagy estélyen, a Palazzo Trevisanban, mikor diplomáciai küldetésben jártam lenn.

Mindenki pazar pompában jelent meg. A hölgyek igyekeztek megmutatni mindazt, ami a legfinomabb esztétika szerint örökszép. Igazuk is van. Mint régi tengerész mondhatom, nem akkor legszebb a nap, mikor teljesteli magasságban ragyog, hanem akkor, mikor fölpirkad vagy lehajlik és csak félig látszik ki a tengerből. Ilyen a nő is, aki dekoltálva ragyog legjobban. A tenger elrejti ilyenkor a fölösleges fényt, ami csak vakít, a női ruha, ez a végtelen, titokzatos tenger, elrejti azt, ami észbontóan elkápráztatja szemünket...

Ő, a legszebb, a legfehérebb, - elütött a társaságtól. Olyan toilette-ben jelent meg, mely fölért finom álláig, - nyakán pelyhes fürteig. Mindent eltakart a napbanéző emberek elől, mindent, amiért pedig érdemesebb lett volna nagy utakat járni, mint akármelyik olasz muzeum görög szobraiért.

Nem értettük, miért zárta el előlünk a legcsodásabb bájakat, ő, akinek válla, nyaka a legtökéletesebb volt, amit a teremtő a földi porból formálhatott. Nem értettük, csak sajnáltuk a mi veszteségünket.

Feltünt, hogy arca is bánatosabb. Vannak női arcok, melyeknek kell a csillogó szemekben az örökös napfény, mint a campagnai tájéknak. Borongósan sivárak volnának. Viszont vannak nők, kik már életükben klasszikus istennői képmássá finomulnak, mert azzá varázsolja őket az érzés mélységes komolysága. Igaz, hogy mi, szegény világjáró bújdosók, az előbbieket jobban szeretjük, mert az élet derűje minket, férfiakat egyenrangúvá tesz a nőkkel: mellettük is mehetünk. Az utóbbiak pedig érintetlenségükben és érinthetetlenségükben magasabban állnak, mint mi. Nincs helyünk mellettük, csak előttük... Meghajolni és bámulni. De azért igaz, hogy emezek hagyják a maradandóbb emléket, mint ahogy az életben mindig mélyebb barázdát szánt emlékezetünkben a fájdalom, mint az öröm.

Összenéztünk hát, mi napbavágyó, kóbor tengerészek és elneveztük őt "fehér titoknak".

Jóval később tudtam meg, minő csodálatos áldozatot hozott ez a nő szerelméért...

Egyik este - mikor hajónk a messze keleten járt küldetésben, közel a japán partokhoz, sok ezer csomónyira a honi földtől és tőle, együtt ültünk hárman a kajütben, - egyik tiszttársam, a sorhajó-orvos, meg én.

Az apró ablakon üdén áramlott be a sós éjjeli szellő. A habok egyhangú csobbanása szinte csönddé olvadott egybe. Néha beleszaladt egy-egy déli csillag a felcsillanó tengerbe.

- Vajjon merre van? Szólalt meg egyik társam, mig mozdulatlanul kibámult a kerek kis ablak keretében berámázott pazar keleti éjszakába.

- Igen - úgymond, és szórakozottan pár csöpp whiskyt cseppentett szódás poharába. - Holnap már a nyiló cseresznyegallyak országában leszünk...

- Doktor, ne beszélj másról! Az ember sohasem ott van, ahol van, hanem ott, ahol vagy az esze vagy a szíve maradt. Ne szállíts partra Japánban, mikor mi még mindahárman Dalmáciában vagyunk. Maradjunk csak a "fehér titoknál". Talán te is szerelmes voltál bele? - mit tudsz róla, másé lett?

- Szerelmes voltam bele én is, csak úgy, mint ti, mint talán minden halandó, kit az ő útjára vetett a hullám. De ő nem lehet soha senkié.

- Akkor hogyan mondhatod, hogy nem lehet többé soha másé! Amig a szép nő a földön jár, soha sem lehet mondani, hogy többé senkié sem lehet...

- Igazatok lehet. De ez az eset nem mindennapi. A "fehér titok" önmaga emelt gátat szépsége és minden megteremtett férfiú közé.

- Nehezen teszem, mert mint orvos tudtam meg titkát és majdnem úgy érzem, hogy meg kellene őriznem ezt a titkot. Majd a végén megértitek, hogy mégis miért mesélem el.

- Emlékeztek az izgalmas hirre, hogy a "Gloria" csatahajó Malta mellett kőre futott és annyi jó bajtárs szállott a tengerfenékre. Akkor én éppen a dalmát partokon voltam állomáson.

- Délután jött a hir. Este felé egyik parti villába hivtak. Őhozzá. Élettelenül feküdt a nyoszolyáján a tágas, erkélyes szobában, melyet szinte fojtó illatokkal árasztott tele a déli növényzet. Nyakig be volt burkolva: özvegy apja, az öreg dalmata, ki valamikor maga is a tenger ura volt, nem merte ájult leányának ruháját feloldani, hogy a beteg alig pihegő keble egy kis levegőt kapjon. Nem mert hozzányulni, mert az apró halovány kezek a nyaknál görcsösen szorították össze a velencei csipkeshawlt.

- Mindenkit kiküldtem a szobából. Szive verését kellett hallanom, hogy okos szóval hivhassam vissza a tulsó partról.

- Remegve bogoztam ki keblén ruháját. Ilyenkor nem szabad embernek lennünk, mert a legemberibb kötelességet végezzük. A hivatás parancsa, hogy az orvos ilyenkor legyen olyan, mint a katona, ki mindenütt csak az ellenséget keresi és nem veszi észre, hogy köröskörül virágokon tapos és csudaszép az élet... És én akkor mégis remegtem...

- Meglepődtem. A hófehér kebel közepén - itt fönt - és az orvos magán mutatta meg a helyet - pompás művészettel tetovált kép. Kékes szinben finom hullámvonalak. A tenger. A hullámvonalakból éles rajzzal szökell ki a szikla. A sziklán egymáshoz simul két madár, az egyik fehér sirály, - a másik fényes tollú sas. Minden tolluk a festő tűhegyével gondosan kidolgozva. A kép alatt három misztikus betű: IMI.

- Azt már értettem, hogy ezt a rejtett képet nem volt szabad látnia senkinek, - de hogy a kép mit jelent, ezt csak sejtettem, de nem tudtam.

- Magához tért. Virrasztottam mellette és leküzdöttem az altató mérget, mely gyöngébb volt, mint az a méreg, melyet a balsors kevert fiatal életébe.

- Nem is akart szemem közé nézni, mert szemeimben látta tükröződni az ő különös titkát, amelyet akaratlanul meg kellett pillantanom. Napról-napra erősödött; én meg napról-napra gyöngébb lettem, mert orvosból újra csak ember lettem. Minden gondolatom nála, érte, tőle volt...

- Egyik szélcsöndes délutánon karomra támaszkodva kivánszorgott a magasan fekvő kert sziklás párkányára. Letelepedtünk a déli tűleveles alatt a mohára. Az egész világ kék hangulat volt. A szemhatáron egyenes vonalban találkozott a violakék tenger és a zöldeskék ég. A sötét bokrok, a barna partok az érett ősz kék fátyolába öltöztek. Ha behunytam szememet és a hullámrajok visszatérő csapkodására ügyeltem, ez a kedves hangrithmus is valami kékséget lebbentett meg behunyt szemeim előtt. Azt hittem, már a mennyországban vagyok, nem is a dalmata partokon.

- Lássa - úgymond - hol az égboltozat és tenger találkoznak, valahol messze, a maltai sziklák dacolnak a habokkal. Ott álmodik rólam az én jegyesem a mélységek mélységeiben. Eljegyeztem magamat örökre. Nem lehetek soha másé.

Mikor élettelen voltam, ön meglátta titkomat, az örök fogadalmat, mely minden más férfiútól elválaszt.

Az a három betű az ő jelleme, - az én szerelmem, a mi szerelmünk. In mobili immobilis. Változatlan a változandókban. Ugy állt ő is az örökké változó hullámokon, változatlanul. A mi hűségünk a rendületlen szikla, melyet nem ingat meg az élet csapkodó tengere. Ő az a fényes tollú sas, én, a dalmát sziklák leánya, a hozzá simuló fehér sirály.

Keletről, Japánból hozta magával a tetoválás tudományát és szivem fölött megjelölt az olthatatlan, a mulhatatlan szerelem jelével. Jellel, melyen semmi földi tudás már nem változtathat. Ha magam vagyok és tükörbe nézek: eszembe kell jutni, hogy az övé vagyok. Ha valaha más férfiú karjába akarnék omlani, e férfiú látva az örök jelet, visszariadna... Éreznie kellene, hogy én - másé vagyok...

Éreztem, hogy a tengerfenekéről is milyen hatalmas az a másik. Azóta én is végtől-végig bújdosom, mert nem akadhatok senkire, ki ennyire tudjon szeretni...

Elmondtam nektek, mert ő megengedte, hogy hajótörött bajtársunk két legjobb barátjának egyszer, künt a nyilt tengeren, messze tőle, elárulhassam, hogy az, a ki körünkből eltávozott azon a nagy hullámverte úton, mely talán egykor mindahármunknak sorsa, elmerülhetett a tengerbe, de nem merült el árván a feledésbe, mert a szerelem erősebb a tengernél. In mobili immobilis. Rendíthetetlen emléke a remegő, változó asszonyszivben...

- A hajóorvos befejezte regéjét. A kajüt kis kerek ablakában megjelentek a keleti hajnalhasadás vörös csíkjai. Idegen hajó úszott el mellettünk és reggeli üdvözletet küldött. Mi pedig helyünkre állottunk, felváltani azokat, kik éjjeli szolgálatban virrasztottak. És jó volt, hogy szolgálatunk vasbékói lekötöttek, mert nem jó lett volna együtt tovább emlékeznünk.

Gelletich kissé elhallgatott és a folyékony aranyként csillogó borból megnedvesítette ajkait. Azután halkan még csak ennyit mondott:

- Azt hiszem, hogy ez a nő hozta szerelméért a legnagyobb áldozatot, mert a legnagyobb női áldozat: a szépséget kitörölhetetlen jellel örökre lekötni...

A kis társaság pár percig néma maradt, mint Gelletich egész elbeszélése alatt. Mindenki tett-vett valamit, hogy ezzel leplezze hallgatását. Egyik újra töltötte csészéjét, a másik cigarettára gyújtott; az "öreg asszir" megrezzent és feltekintett a veranda gliciniáinak levelesére, mely halkan sustorgott az esti szellőben.

Julia asszony szinte a szokottnál tágabbra nyitotta kedves, csodálkozó, dióbarna szemeit és átnyújtotta kezét Gelletich felé, ki kissé fölemelkedett karosszékében és áhítatosan csókolta meg a puha kis jutalmat.

- Köszönöm, Márió! Érdekes történet volt. Ki versenyez ezzel az áldozattal? Doktor úr, - és a mindig elegáns miniszteri tanácsoshoz fordult, - most mondjon ön el valamit, ha talál emlékei között.

A nagy üvegablakokat befutotta a köd. A terített asztalokon kigyuladtak a rózsaszínű, piros és pöttyögetett ernyőjü lámpák, melyek köré egymásután telepedtek le az idegenek, a vidéki urak jókedvű, hangos és nehezen megegyező családjukkal és társaságukkal, meg a törzsvendégek, kik szivesen költik el vacsorájukat egy-egy könnyű, pezsdülő melódia mellett, mintha az a zene valahogyan pótolná az ízletes fűszereket avagy a fiatalkori jó gyomrot. De hát ősrégi fölfedezés a fül és a gyomor összefüggése.

A telt arcú vendéglős hosszú fekete kabátjában nyájas méltósággal járt körül, mint a gondos udvarmester, és a diplomatákat megszégyenítő hajlongásokkal üdvözölte vendégeit. Némely asztalnál csak kezeit dörzsölte, másutt úgy tessék-lássék igazított valamit az egymás mellé sorakoztatott poharakon, néhol különösen lekötelező mosollyal suttogott valamit, mintha a kezében hordozott borjegyzékből tartana előadást.

A pódiumon tizenkét hófehérbe öltözött leány próbálgatta hangszereit és kenegette a nyirettyűket, mint a plakátok hirdették: Szigány Ella női zenekara. A közönségnek háttal állt a karcsú primás és kissé lehajtotta fejét az állához szorított hegedűre, mig újjaival feszítette a húrokat. Nyírott fürtei leomlottak nyakára és a fehér ruha mellett szinte szénfeketének látszottak.

Ebben a pillanatban vonultak be a leghűségesebb törzsvendégek, a hetes huszárezred tisztjei. Élükön a zömök, borissza képű ezredes, kinek csak egyetlenegy hibája volt. Ezt a hibát is felesége követte el, - mert az uránál vagy húsz esztendővel fiatalabb ezredesné úgy vélekedett, hogy az ő öreg katonája mellé beosztott adjutáns neki is köteles hódolni. Az ezredes nyomában lépkedett az öles két Bozzay kapitány, a "paripás ikrek", - meg a többi kedves, gavalléros és üres dalia.

Alighogy az asztalukhoz tolultak, a zenekarban a szőke leány, ki a violát játszotta, odasúgott a primásnak. A leány hirtelen koppantott egyet vonójával és a tiszti asztal felé fordult. Megcsillantak mélázó szomorú szemei, mintha fekete felhők mögül váratlanul kisüt a napfény. Pajkosan elmosolyodott és rázendítette Offenbach "Szép Helénájából" az istenek bemutatkozásának csalfa dallamát.

Ahogy ütemesen föl és alá táncoltak a vonók, mindenik muzsikus leány, még a kicsit testes, flegmatikus bőgős is, hamis mosollyal kisérte a zenét, mely leteperi a gondot és elsimítja a redőket.

A tisztek hangosan nevettek. Az egyik Bozzay odahajolt a másikhoz és azt súgta:

- Nagy ördög az a kis prímás, akárhogy adja is a szomorúfűzet. Hallod, Ajax testvér, ez a nóta nekünk szól, csak éppen Menelaus ezredes nem érti... No, de hát mégis csak istenek vagyunk...

A másik Bozzay maga elé mosolygott és vállrojtja mellől kihúzta az odatűzött kis ibolyacsokrot és ügyesen, hogy a szomszéd asztaloknál senki sem vette észre, odavetette az emelvényre, hogy éppen a prímás-lány állánál a hegedűn maradt fekve, amint a hangszert a vállára fektetett csipkekendőre szorította.

A pincérek sürögtek-forogtak, a vendégek jöttek-mentek. Néha csörömpölt egy-egy tányér, majd összecsengtek a poharak. Csak akkor lett minden csöndesebb, mikor a leányok valami régi hallgató magyarba fogtak.

Az ibolyás Bozzay a vacsora végével fölkelt és a zenekarhoz ment. Néhány szót váltott Ellával, ki komoly arccal hallgatta, szinte merev kötelességtudással. A kapitány diszkréten valami bankót csúsztatott az emelvény-erkélyen álló tányérra és a leányok játszották a megrendelt nótát:

A nagy ablakok egyre ködösebbek lettek, a terem mindjobban megtelt cigarettafüsttel. A székek összevissza állottak az asztalok körül, a poharak és palackok még rendetlenebbül az asztalokon. A terem ünnepies pompája, mellyel alkonyattal a vendégeket várta, elvirágzott és a helyiség egyre jobban kezdett hasonlítani az átvonuló ellenség által kifosztott otthonhoz.

Az ibolyás Bozzay pezsgős poharával már egészen a zenekarhoz költözött. Századszor felköszöntötte a leányokat, kik irigy szemmel nézték primásuk diadalát. Mikor már oltogatni kezdték a lámpákat és maga a vendéglős tartotta az ezredes kabátját, Bozzay a boros emberek naiv gyerekességével esdekelt a leány előtt:

- Csak egy pillanatra szállj le onnét a magasból... Mikor bejöttünk, te kis csalfa, megtettél bennünket isteneknek. Hát az istenekhez csak leszállhat az angyal...

Szigány Ella lejött az emelvényről, boldogan és mégis szomorúan. Addig a többi leány berakta a hangszereket a tokokba és kivitte a hátsó kis ajtón.

A leány megállt a huszártiszt előtt, ki szerelmes szemekkel ölelte át sugár alakját.

- Kapitány úr, - szólt a leány szeliden, - én mindig más irányba megyek - mint kapitány úr.

Bozzay nyomban kijózanodott. Tiszteletteljesen meghajolt és komolyan mondotta:

A leány bánatosan ránézett és barátságosan kezét nyújtotta a nyalka tisztnek.

- Kapitány úr, tudja meg, hogy én szegény leány vagyok, ki itt kenyerét keresi. A kenyér és az őszinteség pedig ikertestvérek...

A leány sarkon fordult, fölfutott az emelvényre. Egy pillanatra megállt és visszanézett. Azután eltünt a sötét kis ajtóban.

Bozzay kiegyenesedett, két oldalt megrántotta attiláját, mintha ezzel rendbe hozná egész külsejét és minden gondolatát. Majd katonai parancsszó hangján mondotta:

A primás Ella ezalatt már künt volt az utcán, összefogta elnyűtt kabátját nyakán, mert könnyű fehér ruháját átjárta a hideg márciusi szél, mely tele volt ibolyaillattal. Csak akkor kezdett haragudni a szélre, mikor rájött, hogy hiszen annak a kis ibolyacsokornak illatát érzi, melyet az "ibolyás" Bozzay dobott feléje.

Villamos már nem járt; kénytelen volt mindennap éjjel gyalog kivándorolni a külvárosi bérkaszárnyába. Szinte futott, gyöngéd vigyázattal eltartva magától a hegedűtokot, hogy menet közben össze ne rázza a pihenő nótafáját. Szerette, becsülte, mert az volt egyetlen őszinte barátja, ki megmaradt hűséges társnak, ki nem zaklatta, kinek büntetlenül elujjonghatta jókedvét, elsirhatta bánatát. Ahányszor egy-egy álmos kocsi ballagott el mellette lépésben bókoló fáradt lovával, - önkénytelenül eszébe jutott: milyen jó is volna, hogyha fölvenné és hazavinné...

Ma is álmos és kimerült volt, mint mindennap, de fáradtságában volt valami végtelen édesség. A homályos utcákban előre törtetve, egyre maga előtt látta a kivilágított termet, az úri közönséget, a mulatozó huszártiszteket. Fülébe zsongtak a dallamok, melyeket este játszott. Mint a lázbetegnek elűzhetetlenül visszatérő álma, egyre fülébe csengett az ibolyás Bozzay derűs halk baritonja és ismételgette neki kedves nótája pár sorát.

Az utolsó utca sarkán a viharos szélroham elvette lélekzetét. Meg kellett állnia pár percre, annyira zihált és didergett. Most már csak a szélvész süvítését hallotta, amint zizegve rezegtette a házak tetején kifeszített telefonhuzalokat. A hirdetési oszlop mögé menekült, hogy bevárja a szélvész tovaszáguldását, mely telehordta szemét, lélekzetét az utca porával. Szeme megakadt az egyik ujonnan kiragasztott hirdetésen, melyet megvilágított a szomszédos gázláng. A plakát finomabb volt, mint a többi. Izléses keretben sötétkék betűk:

Gépiesen olvasta a helyárakat. Istenem! Egyetlen ülőhely majdnem annyiba kerül, mint amennyiért ő egy egész éjszaka muzsikál! És a művésznő egyetlen estére annyit kaphat, mint amennyi neki talán elég volna az egész hosszú boldog életre hozományul...

Pedig ő is tudna talán úgy játszani, mint az a másik. Csak volna pénze tanulni! Csak egyetlenegyszer léphetne föl arra a másik pódiumra és azt mondhatná: én vagyok Szentirmay Irma, a nagy hegedűművésznő. Akik nem ismerik egyiküket sem, talán észre sem vennék a cserét. Talán azt is mondanák: ma nagyszerűen játszik és milyen csinos is... Lábai elé hintenék a legszebb virágokat, kezeit csókolnák az előkelőségek. A lapok ritkított, nagy betűkkel irnák a nevét... És igen, a közönség között ül Bozzay is és tüzes fekete szemeivel kéri, játssza el azt is:

De mégsem ő az, mert hiszen Bozzay csak mulatni jár, nem pedig művészi hangversenyekre. Át is változik alakja egykettőre, a cifra attilla elhomályosodik és a délceg katona átformálódik valami régi viseletű fekete emberré, ki szertartásosan meghajlik és azt susogja: Én Paganini vagyok. Köszönöm az élvezetet, hogy ennyire megértett. Én eddig magam sem birtam így eljátszani saját művemet, mint ön, Signorina!

A szegény kis fehér primás fejéhez kapott és azt gondolta: Istenem, már megőrültem a sok éjjelezéstől - avagy annyira fáradt vagyok már, hogy alva járok és badarul álmodom...

Azután futva menekült a sötét mellékutcába. Lázas sietséggel csukta föl a kopott kaput és egypár gyufaszál világítása mellett botorkált föl a piszkos csigalépcsőn. Otthonában gyertyát gyujtott és leállította a földre, hogy föl ne ébredjen két árva testvére, a kisebbik leány, ki szuszogva aludt, mindkét karját halovány arca alá gyűrve, - és a kis diák, ki a kifakult ágytakaróba burkolózva nyujtózott a pamlagon a földre esett könyvei mellett.

Ella hozzájuk lopódzott és mindegyikre egy-egy csókot hintett. Ez a két árva volt az ő egyetlen szülői öröksége. Ha az ő nyirettyűje eltörnék, ez a két gyermek az utcasarokra állhatna koldulni.

Mielőtt lefekvésre készült volna, gondosain el akarta rakni a hegedűjét, és ekkor úgy rémlett, mintha a tokban valami csörrent volna. Izgatottan nyitotta ki a tokot és forogni kezdett vele a világ...

A hegedű behorpasztva, darabokra törve feküdt kibélelt kis lakásában. Húrjai örökre elnémulva összeugrottak. A jó barát örökre elhallgatott.

A leány szédülve vánszorgott az asztalig és abba kapaszkodva leroskadt a székre. Úgy érezte, mintha meghasadt volna valakinek együttérző dalos szíve, valakinek, akit nagyon szeretett, aki mindig jó és önzetlen volt ő hozzá.

Ráborult az asztalra és leperegtek könnyei. A másik két gyerek kicsit forgolódott a zokogásra, de föl nem ébredt. Ella pedig csak egyre gondolt: Vége mindennek. Hogy fogok holnap este muzsikálni?! Pénz nincs új hegedűre. Hogyan történhetett? Ki tehette ezt a gyalázatot?!

A mérhetetlen szomorúság hatalmasabb volt lelkében minden logikánál és nem bírt gyanakodni, nem bírt következtetni, nem bírta keresni a fonal végét. Az álom és a bánat lenyügözték, hogy sírva aludt el, az asztalra borulva, fehér ruhájában, még az a kis ibolyacsokor is ott illatozott szíve fölött. És álmaiban nagy zökkenésekkel távolodott el tőle a bánat. Vakító betűkkel látta maga előtt a plakátot, de azon az állott: "Szigány Ella egyetlen hangversenye..." Az árak még magasabbak voltak, mint Szentirmay Irma hangversenyén. A terem mégis tele volt, hogy tűt sem lehetett volna elhajítani. A törött hegedű darabkái kezében újra egésszé ugrottak össze és ő végig húzta az újra megfeszült húrokon vonóját. Kristálytisztán hallotta a rezegő hangokat:

Testvérei reggel könnyben ázva találták. Vigasztalták, simogatták; megpróbálták összeillesztgetni a hegedű darabkáit. A felperdült húrok még adtak egy pendülő hangot - hiába volt minden. Szegény Ella lelkében is megszakadt, eltörött valami.

A szomorú leány csak annyit tudott, hogy ma este nem fog muzsikálni. De azért testvéreinek lehajtott fejjel ismételgette:

- Nem baj gyerekek. Ma legalább kialhatom magamat - és holnap majd veszek... egy új hegedűt...

Eszébe jutott, hogy az ibolyás Bozzay talán egyetlenegy csókért venne neki új hangszert... Elpirult önmaga előtt. Milyen hamis hangot csalna ki a csókon szerzett húrokból a vonó!

Egész nap nem mert az utcára menni. Otthon dolgozott, tett-vett, varrogatott. Mikor bealkonyodott, elkivánkozott hazulról. Azt gondolta, elmegy a vendéglőshöz, hol szerződtetve volt. Megmondja neki az igazat. Nem, - ezt nem engedi meg büszkesége. Fölköti karját, azt fogja mondani, elesett és ma nem tud játszani. Ma legyen primás a szőke Lilly, ki máskor a violát játssza.

Gépiesen bolyongott a nyüzsgő utcákon és nézegette a kivilágított kirakatokat. Végtelen keservében meglepte valami különös dacos, szinte jóleső érzés:

Egyszerre felocsúdott, éppen a zenepavillon előtt állott és újra olvasta a csábító hirdetéseket. Hirtelen olyan gondolata támadt, mint a kétségbeesett embereknek, kik nem törődnek semmivel, elmulatják utolsó garasukat, hogy a mámorban felejthessék a valóságot.

- Jól van. Ha nyomorult lettem és ma nem muzsikálhatok, muzsikáljon ma este nekem más. A legnagyobb művésznő!

Mintha ezt nem gondolta volna, hanem a saját hangjával súgta volna neki valaki.

Utolsó pénzével jegyet váltott az egyetlen helyre, melyet valaki visszaadott, az utolsó sorban.

Félénk fejbiccentéssel üdvözölte a szótalan jegyszedőt és úgy osont a helyére, mintha neki nem is volna joga belépni. Szeme káprázott a csillárok vakító fényétől. Először nem is mert körülnézni, hanem önkéntelenül felpillantott a mennyezetre és észre sem vette, hogy szép halovány arcát távcsövön át figyelik. A mennyezet freskóival foglalkozott és végig nézte a zene történetét. Az egyik festményen, örökzöld ligetben, lenge fehér fátyolokban ropták táncukat a Gráciák. Fiatal pásztor fújta nekik sipját, a másik Apollo-szép fiú pedig lirát pengetett. A másik képen áhítatos képű leány ült a clavicembalo előtt, aranykarikával feje fölött. Feje körül pufók képű angyalok zenéltek testes gitárokon. A harmadik képen Czinka Panna hegedült abaköpenyeges, farkasmentés kuruc vitézeknek. A negyediken átszellemült arcú, feketeruhás férfiú állott, karmesteri pálcával kezében, melyre az egész modern zenekar figyelt.

Ella majd elszédült, hogy sokáig nézett a magasba. Csak ekkor vette észre, hogy a terem már egészen megtelt előkelő közönséggel. Smokingos urak egész tömege, divatosan öltözött, kivágott ruhájú szép asszonyok diadémmal gondozott puha fürteiken, igazgyöngysorokkal hófehér nyakukon, beszélgettek át egyik sorból a másikba. A termet betöltötte az előkelőség, a jómód, az élvezet levegője, a finom, suhogó ruhák illata.

A halk, varázsteljes zsongás valami feszültséget keltett a leány lelkében. Szinte megkönnyebbült, mikor a szolgák kissé mérsékelték a csillárok tündöklő világosságát és hirtelen elcsöndesült a suttogó tömeg.

Az emelvényre lassú méltósággal lépkedett föl Szentirmay Irma, jobbjában a vonóval, baljában a fényes hegedűvel. Fiatal, alacsony, kicsit gömbölyű teremtés volt, mosolygós szemekkel, pompás fogakkal, melyeket mosolyában mutogatott. Nem volt szép, de csupa kedvesség és életkedv. Mikor a közönség felé fordult, megcsillant gazdag gesztenyebarna hajkoronájában egyetlen ékszere, a pompás gyémántcsillag. Azt mondják, hogy uralkodó tűzte oda első hangversenyén, szerencsecsillagul.

A művésznő elsőnek Liszt egyik magyar rapszódiáját játszotta, könnyeden, mintha a legtermészetesebb dolog volna a csoda, melyet nyirettyűjével és ujjaival művel.

Az egész terem átváltozott egyetlen hallgató lélekké. Az ezerféle harmónikus hang szinte hipnotikus álomba rezegtette az embereket. Elsimult itt minden napi gond, irígység, törtető küzdelem és cselszövés, mert mindenkit csak egy vágyakozás nyügözött le elemi hatalommal, - hallgatni és gyönyörködni.

Egymást követte Beethoven és Chopin, Lavotta hallgató dala és egy kis francia dal, mely a tél és a tavasz kűzdelméről szólott. A húrok halkulásában hallani és látni lehetett a hangtalan hópelyhek szállinkózását, ahogy egyenlővé és fehér halállá varázsolnak mindent, a húrok pengéséből kihallatszott a jégkéreg olvadása, majd a lázas akkordok ünnepelték a tavaszi színek győzedelmét és az erdő, mező benépesedését.

Ella mereven figyelt, ajkait kissé nyitva feledte és nem mert lélekzeni. Csak mikor elhangzott az utolsó szám és felzúgott a taps, szinte gyülöletes irígységgel, minden tapsolás nélkül nézett föl a művésznőre, ki vonóját mereven maga mellett tartva, fölhúzott szemöldeivel köszöntött az ujjongó közönség felé.

- Te boldog, te kiváltságos! Én is tudnék játszani, ha volna hegedűm, ha enyém volna a te hegedűd! Istenem, mi lesz velem... Mi van most a teremben, hol Bozzay vacsorázik...

A művésznő kiment a szomszéd szalonba. A taps ütemesen, ellenállhatatlan erővel újra kezdődött. Szentirmay Irma a borotvált képű, nagyhajú frakkos úr karján újra visszatért hegedűje nélkül a terembe, a közönség előretolult, ünnepelni és hódolni.

Ella, mint aki tündérálomból ébred, kábultan tántorgott ki a teremből, kiváltotta megviselt kis kabátját és lassan indult az előcsarnok felé. Itt még üres volt minden, mert még a teremőrök és jegyszedők is a terem ajtaihoz sereglettek, hogy megcsodálják a lelkesedést.

Az elhagyott leány ingadozva ment előre és meg nem állhatta, hogy be ne pillantson a kis fogadó szalon nyitva felejtett ajtaján. A kis kivilágított paradicsomban, melyet szép empirebútorok ékesítettek, nem volt senki. De mégis! az egyik fauteuilön ott feküdt a nyitott hegedűtok és benne pihent győzedelmes estéje után a pompás, fényes hegedű, nyugodtan, szinte gőgösen...

A leány megrázkódott. Lábai gyökeret vertek és egész testében remegett. Majd egyszerre az energia és az akarat forrósággal ömlesztették át minden izmát és idegét. Könnyűnek és bátornak érezte magát, mint a nagybeteg, kinek erős stimuláns szert adtak. Gondolkodás nélkül beugrott a kis szalonba, becsapta a hegedűtokot, fölragadta és határozott lépésekkel indult le a lépcsőn. Nem nézett rá senki, mert a teremben még egyre zúgott a taps és a szolgák háttal álltak feléje, nyakukat kiváncsian benyujtva a teremajtón.

A nagy kapunál ébredett csak annak tudatára, mit cselekedett. De még nem a lelkiismeret szólalt meg benne, hanem az önvédelem ösztöne. Mi lesz, ha lefogják? Mi lesz árva testvéreivel és mit fog szólni mindehhez az ibolyás Bozzay?

És nem történt semmi. A fekete attillás portás sastollas kucsmájához emelte kezét és a széles mellű rendőrkáplár is tisztelgett neki. A jó emberek azt hitték, hogy ő talán a nagy művésznő komornája, ki előre siet a hegedűvel az autóhoz.

Bántatlanul kijutott és eltünt a várakozó fogatok tömkelegében. Egyenesen hazarohant. Föl a lépcsőn, be a nyomorult kis hajlékba. A két fáradt gyerek már szundikált; ők nem láttak semmit.

Nesztelenül kiemelte a pompás hegedűt puha hajlékából. A mécsvilágnál megnézegette és gondosan áttette saját eltörött hangszerének kopott tokjába. Fölragadta és lábujjhegyen elosont hazulról. Fölugrott az első villamosra és sietett a helyiség felé, hol minden este muzsikált. Úgy érezte, mintha hipnotikus álomban cselekednék. Nem volt szabad gondolkoznia.

A villamos zörgését hallgatta és furcsaságok jutottak eszébe. Halkan ismételte magában: az igazi urat megismerni kopott gunyájában is. Nem is akart a hegedűre gondolni és mégis most ezt a gondolatot alkalmazta titkos kincsére. Mintha a húrok suttogták volna: előkelő származásomat meg fogják ismerni.

Ahányszor a kocsi megállt vagy zökkent, összerezzent. Hátha érte jöttek, hogy leszállítsák.

Égő arccal nyitott be a hátsó ajtón, hol a vendéglős fejcsóválva üdvözölte:

- Micsoda rendetlenség ez, hogy ilyen későn jön. Bírságot fogok szedni ezért a szerződésszegésért.

- Köszönje meg, hogy eljöttem. Lázam van. Azt hittem, nem is birok idáig jönni.

- Isten hozott, Ella! Igazán ég az arcod... Miért nem maradsz otthon, ha beteg vagy...

Mikor föllépett a pódiumra, a hallgatagon ülő huszártisztek közül az egyik, Bozzay, tapsolni kezdett. Ok nélkül, önkéntelenül más asztaloknál is megindult a taps, mint a visszhang, mert minden zaj ragadós ott, hol több ember van együtt.

Ella meghajolt és minden ízében reszketve, állához emelte a fényes hegedűt. Hátra intett nyirettyűjével, hogy most ne kisérje a zenekar. Egyedül játszott, ugyanazt a magyar rapszódiát, melyet egypár órával előbb hallott és eddig csak otthon, titokban mert gyakorolni. Ezzel a hegedűvel biztosnak, nagynak, diadalmasnak érezte magát. Nem törődött semmivel és senkivel, csak nedves, bánatos szemeivel mereven átnézett a huszárok asztalához. Mintha nem is ő játszott volna. Lelke ölelkezett azzal az elvarázsolt hanglélekkel, mely ebben a csodafában lakozott százesztendők óta. Hozzá simult a Stradivárius és hálásan engedelmeskedett neki, hűségesen elsírta azt a vihart és bánatot, mely most az ő szegény szívében dult.

Mintha varázslat érte volna az embereket a teremben. Elcsöndesedett minden zsongás-bongás. Abbahagyták az étkezést és beszélgetést. Ő látta a rászegzett szemekből, hogy ezek a köznapi emberek megfeledkeztek mindenről és most őt hallgatják.

Mikor kimerülten, lassan leeresztette vonóját, újra fölharsogott az igazi taps, melyet nem kellett senkinek kezdeni, mert elemi erővel önmagától tör ki. Bozzay felugrott, határozott lépésekkel az emelvény elé állott és némán meghajolt. Milyen más volt ez, mint tegnap, mikor még csak a szegény muzsikus leánynak hizelgett szerelmetesen. Ma ez feltétlen hódolat volt - a művésznőnek.

A tányéron halmozódtak a nagy bankjegyek: annyi gyűlemlett össze, mint máskor egy hónap alatt. Az egyik asztaltól felkelt egy elegáns, szigorú arcú úr és megállt Ella előtt:

- Én a nagy opera karnagya vagyok. Leányom, kár, hogy itt játszik tányércsörömpölés és beszélgetés közben. Önnek a hangversenytermekben a helye! Mintha csak Szentirmay Irma hegedűjét hallottam volna!

Ella elszédült és le kellett ülnie, hogy össze ne essék ennek a bóknak hallatára. Görcsösen szorította a hegedű nyakát, mert szinte félt, hogy a húrok megszólalnak és elárulják. Még a zenekarral játszott egy ráadást, valami köznapi víg dalt, azután visszavonult a sarokba. Mikor onnét körülnézett, észrevette az egyik asztalnál azt a fiatal rendőrtisztviselőt, ki mindennapos volt ebben a teremben, mióta ő itt játszik. Ismerte régebbről, de kerülte a találkozást, mert ez az ember üldözte őrült szerelmével. Megriadt, ha meglátta ennek a férfinak epés arcát, integető szemeit, melyekben égett az erőszakos féltékenység lángja. Ez az ember ma szerelmesen és csodálkozva szegezte rá tekintetét, mint aki fürkész valamit és nem érti, ami körülötte történik.

Ella alig várta a zárórát, hogy hazaszaladhasson. Ő, aki hozzászokott ehhez az éjjeli bolyongáshoz, ma félve osont haza. Holtfáradtan vetette magát nyoszolyájára és az első derengésig hánykolódott. A boldogság és mondhatatlan boldogság, ünneplés érzés és lelki mardosás váltakoztak lelkében, mig reggel el nem nyomta az ólmos álom.

Másnap reggel első tette volt, hogy elégette saját szétszúzott hegedűjének darabkáit. Megsíratta a régi bajtársat és elhamvasztotta. Mikor a tűzhelyre bevetette az utolsó darabkát, majd megfagyott ereiben a vér, észrevette, hogy a nyitott konyhaablak előtt áll a szomszéd, az öreg megyei irattáros.

Szerencse volt, hogy a leány a tűzhely előtt térdelt, mert hogyha állt volna, bizonyosan összeroskad. Nem tudta, észrevette-e az öreg, hogy hegedűjének romjait tüzeli el, vagy pedig talán már éppen a másik hegedűről beszél.

- Jó reggelt, Imre bácsi, - szólt a leány remegve - milyen hideg idő van, akár még február volna...

- Bizony, kis hugom, nem szerelmeseknek való tavaszi idő ez. De hát nem erről van most szó. Mindig azt hittem, csak én hallok nagyot, de most látom, hogy kis hugom egyre csak muzsikát hall... Hát mibe kerül egy olyan hegedű?

Az öreg fölemelte leeresztett kezében tartott ujságját, körülményesen kibontotta, kisimította és megböködte.

- Hát csak azért kérdeztem, mert kis hugom csak ért hozzá! Itt az ujságban olvasom: "10.000 korona jutalom annak, ki eltünt hegedűmet visszahozza, vagy a tettes nyomára vezet. Szentirmay Irma, Palace Hotel, 28. szám." Nagy bolond lehet az a másik muzsikus kisasszony, hogy ennyi pénzt igér azért a síró-rívó fadarabért. Vagy olyan hegedű az, melyben benne van a nótája, hogy nem tud nála nélkül muzsikálni? Kis hugom csak ért hozzá!

Az öreg, ki nagyot hallott és akinek minden muzsika egyforma volt, megrázta bozontos ősz fejét és felhúzta fontoskodva szemöldeit.

- Sohasem tudtam, hogy a hegedűk közt is vannak ilyen meg olyan "váry"-ak, grófok meg hercegek! Én bizony a te helyedben, leányom, elmennék ahhoz a gazdag dámához és felajánlanám neki hegedűmet... Hátha megveszi 10.000 koronáért, mert az is valami "váry" - valami "jajváry" vagy "vigváry"...

Az öreg jókedvében már tegezte a leányt és jóízűen nevetett, mint aki igen sikerült tréfát mondott és önmagának leghálásabb közönsége. Kezével csókot intett a leány felé és odább állt.

Ella a tűzhely szélébe kapaszkodva nagy nehezen talpra állott és belebámult a tűzbe, melyben vigan pattogott a kimúlt hegedű száraz fájának utolsó forgácsa. Megdörzsölte homlokát és halkan mormolta magában:

- Mondott valamit a jó öreg... Meg kell fogadnom tanácsát, de másképen... Nem bírom tovább, nem bírom...

Mintha új lélek költözött volna zsibbadt tagjaiba, beszaladt a szobába, fölrántotta a szekrényt és magára kapta ünneplő ruháját. Örült, hogy testvérei már az iskolába mentek és nem faggathatták. Mikor készen volt, rálehelt zsebkendőjére és azzal szárítgatta nedves szemeit. Futólag a tükörbe is pillantott és két tenyerével megdörzsölte halvány orcáit, hogy kicsit pirosabb legyen. Óvatosan visszarakta pompás tokjába a Stradiváriust, az édes szavú csábítót, és határozott lépésekkel távozott hazulról. Egyenesen a Palace-Hotel felé tartott.

A körút sarkán összerezzent. Valaki, aki már pár lépésnyire követte, gyöngéden megérintette karját:

Megriadva nézett a férfira, ki mellette lépkedett. Kétségbeesve tekintett bele abba a két szúrós fekete szembe, mely rámosolygott. Istenem, azok az emberi szemek! Az a csodálatos két kicsi tükör néha egész mennyországot jelent, - néha meg csupa kárhozat tükröződik bennük.

A fiatal rendőrtisztviselő volt, akinek szerelmes szavai elől mindig menekült. Ella most is félénken és kitérően válaszolt:

- Egyik tanítványomhoz sietek, reggeli leckét adok. Különben pedig én nem vagyok senkinek - kicsikéje!

- Pedig - az vagy és ha nem vagy, az leszel! Igen, az én kicsikém vagy. Úgy-e, ha Bozzay kapitány mondaná, akkor nem volna annyira vad az őzike!

- Csak ne olyan gőgösen, bájos kis művésznő! Mert tegnap olyan igen szépen játszottunk, azért még én is vagyok ám valaki... De pompás hegedűd is volt. Tuladtál a régin? Honnan szerezted azt a csodaszavú szerszámot?

- Ha valakinek van köze hozzá, hát nekem van, angyalom. Mert én nagyon szeretlek. Szerelmes vagyok beléd az elkárhozásig. Te meg kifogtál rajtam. Azt akartam, hogy egyhamar ne muzsikálj annak a szépséges huszárnak, mert egy kicsit féltékeny is vagyok. Te meg átkozottul kifogtál rajtam, mert annál szebben muzsikáltál!

- Dehogy beszélek össze-vissza, kis angyalom. Egyszerűen féltékeny vagyok és aki féltékeny, annak a szíve nagyobb pusztaság, mint ahol Szent János prédikált hiába. Aki féltékeny, annak csak egy argumentuma van: az erő, az erőn túl pedig még egy argumentum: a bosszú.

- Akaratos legény vagyok én. Azt akarom, hogy én rám nézzen a választottam. Ha hegedű van a kezedben, nem csak játszol, hanem annak a szívével játszol, akiével akarsz... Ezért én eltettem láb alól ellenségemet...

A férfi keserűen kacagott. Ella pedig csak kérdő és esdő szemekkel nézett alkalmatlan kisérőjére.

- Ne ijedj meg, bohó kis leány. Nem öltem meg Bozzayt, hanem megöltem azt, amivel az ő szívét magadhoz muzsikálod. Összetörtem hegedűdet, míg vele beszélgettél. Igen, én voltam. De te kifogtál rajtam, mert másnap visszajöttél és hoztál egy holt fadarab helyett élő lelket... Hoztál hegedűt, melyben nem nóta lakozik, hanem az énekek éneke, hoztál nyirettyűt, mely fölér a legnagyobb költővel... De kifogtál rajtam!

A leány lesütötte szemét és hallgatott. Minden erejét összeszedte, hogy uralkodjék magán, mert félt. Félt minden embertől, ki szembejött vele és legjobban félt ettől a szerelmes embertől, ki nem maradt el oldaláról. Néhány járókelő utánuk nézett és jó szívvel gondolta magában:

A Palace-Hotel elé értek; a leány zavarában önkénytelenül megállt, bárha titkolni akarta, hova megy. Az erőszakos kisérő megragadta karját és hirtelen megváltozatta hangját:

- Jó, akkor veled megyek. Ha nem akar engedni a jég a szíveden, akkor feltöröm én magamnak. Az első argumentum, az erő, nem használt. Most jön a második: a bosszú. Most már értek mindent. Te tegnap Szentirmay Irma Stradivárius-án játszottál!

- Ilyen bolondot nem cselekszem, de - kezemben tartalak. Két légy egy csapással. Igen, kezemben tartalak és megmentelek. Veled megyek - megmentelek és azonkivül enyém lesz a 10.000 korona, mert én hozlak a művésznő elé - és nemcsak téged hozlak, hanem az eltünt Stradivariust is... Bajod nem lesz, de enyém lesz a pénz és a te becsületed is. A mi közös titkunk majd csak összekovácsol.

A leány sebesen lélekzett; megvetéssel mérte végig az előtte álló férfit és gyors elhatározással suttogta:

- Ez már okos beszéd, - szólt a férfi udvariasan és a Palace Hotel előcsarnokába maga elé bocsátotta a leányt.

- Szentirmay Irma, hegedűművésznő? I. emelet, 28. szám. Otthon van. Ebben az órában aligha fogad.

- Minket biztosan... Egészítette ki egyszerre a pár, a férfi önhitten, a leány alázatosan.

Együtt haladtak föl a fraise-szinű szőnyeggel bevont lépcsőn, szó nélkül, lábújjhegyen. Ella szivére szorította kezét, mintha így le tudná csöndesíteni azt a kalitkában vergődő madarat, mely az ő szegény életét jelentette.

Megálltak a 28-as ajtó előtt. A férfi erélyesen kopogott. Kilépett a művésznő komornája. A férfi átnyújtotta névjegyét és hangsúlyozva mondotta:

- Vigye be. Én rendőrtisztviselő vagyok. Csak annyit jelentsen: itt van a Stradivarius...

A komorna felkiáltott: Ah! - és repült a benyiló ajtó felé. A belső szobából csak egypár csicsergő szó hallatszott és az ajtóban nyomban megjelent maga Szentirmay Irma, finom reggeli csipkepongyolájában, a névjeggyel kezében. Feje még bodros és kócos volt, de egész megjelenése csupa derűs kedvesség. Palástolatlan örömmel, lélekszakadtan beszélt:

- Isten hozta Önöket! Jöjjenek a kis szalonba. Ott már rend van. Jöjjenek, jöjjenek. Én egyetlen hűséges hegedűm, hát csak visszatérsz hozzám!...

A kis szalonban Ella kinyitotta a tokot és odatartotta a művésznőnek a remekbe készült szótalan kisértőt, aki minden titkát tudta. Szentirmay Irma ujjongva kapta föl a hegedűt és ujjait végigfuttatta a húrokon, azután a vonóval próbált rajta egypár futamot, - majd újra ujjongott és ismételgette:

- Visszatért hozzám, vissza, mint Polykrateshez gyürűje. Óh, nem hagy el engem, kit csak én tudok megszólaltatni a maga igazi édes nyelvén...

Ellának két nagy könnycsepp gördült végig égő arcán. A művésznő örömében nem vette észre, - leült és egyre hellyel kinálta látogatóit. A férfi otthonosan letelepedett és beszélni kezdett, - mig Ella állva hallgatta és maga elé bámult:

- Bocsánatot kérünk, nagy művésznő, hogy ilyen korán alkalmatlankodunk. De mentségünk, hogy nem csak jöttünk, hanem hoztunk is... Itt a Stradivarius - és ez a fődolog. Kegyeskedjék elengedni fáradságos nyomozásom részleteit. Föltettem magamban, hogy éjet-napot rászánok, de kiderítem az ügyet. Hogy miért kérek kegyelmet a tettesnek? Megmondom pár őszinte szóval. Hja, a nyomor, a szemérmetes nyomor visz a bűnre... De két nagy ok szól a kegyelem mellett. Az egyik éppen a tettes nyomorúsága. Mikor kiderítettem, hogy ki volt a tolvaj, - ez kétségbeesésében meg akarta semmisíteni a pótolhatatlan remeket és én csak azzal tudtam rábírni a hegedű visszaadására, hogy támogatást igértem neki... Abból a jutalomdíjból, melyet bőkezűen méltóztatott kitűzni... A másik ok volna a nagy művésznő nagylelkűsége. Ugy gondoltam, hogy mikor örül hegedűjének és viszontlátja művészete hűséges osztályosát, ennek az örömnek nyomában ne hullasson senki se könnyet. Az a szegény teremtés se, akit ennek a kincsnek értéke bűnre csábított. Ne sirassa a botlást a börtönben...

Ella visszafojtott lélekzettel hallgatta a vakmerő beszédet. A ravasz ember nyugodtan folytatta tovább:

- Ez a fiatal hölgy közeli rokonom. Őt kértem meg, hogy hozza ide a Stradiváriust, mert én mint rendőrségi tisztviselő nem hozhattam volna feltűnés nélkül... Szegény leány, ki nagy segítségemre volt a nyomozásnál, mert ismer minden hangszert. Muzsikus leány az egyik éjjeli zenekarban. Nála nélkül nem jöttem volna ilyen hamar a dolog nyitjára. Ő is megérdemli, hogy a jutalomban részesedjék.

Szentirmay Irma mosolyogva szorította keblére a megkerült kincset és majd a leány, majd a férfi felé fordulva, melegséggel mondotta:

- Köszönöm, hogy olyan pompásan elintéztek mindent. Köszönöm, kedves jó kisasszony, hogy annyit fáradott értem...

- Marie! hozzon át iróasztalom secretaire-jéből 10.000 koronát. Balról a legfelső fiók. - Köszönöm. Nem is tudok méltó szavakat találni...

Ella mereven állott, majd hirtelen elhatározással közelebb lépett és emelt fővel szembe nézett a művésznővel:

- Ne higyjen ennek az embernek. Egy szó sem igaz beszédéből. Ezt a Stradiváriust tegnap este a zenepavillonban én loptam el. Vezekelni akarok és bevallom isten és ember előtt. A biró előtt is. Ez az ember, kivel most reggel véletlenül találkoztam az utcán, hetek óta üldöz gyülölt szerelmével. Őrült féltékenységében összezúzta az én szegényes koldúshangszeremet, mert másnak lelkéhez is szólottak síró húrjai. Nekem meg játszanom kellett a kenyérért és a becsületért - hát inkább loptam, de nem azért, hogy értékesítsem ezt az aranyat érő régi fát, hanem hogy egyszer, - csak egyszer az életben én is játszhassam rajta és az én újjaim alatt is megszólaljon varázslatos hangja. Mert én hallottam ezt a hegedűt, - igen, ott a zenepavilonban. Hallottam diadalmas hangját - és az enyém összetörve feküdt nyomorult szobámban... Az a rapszódia... azután a dal a tél és tavasz küzdelméről... Nekem kellett lopnom akkor, - én nem tehetek róla. Kérem, az én nevem Szigány Ella. Megérdemlem a börtönt. Kérem utasítsa ki ezt az embert, ki a jutalomdijat akarta csak kicsalni és csak ezért vette ki bűnös titkomat abban a pillanatban, mikor a hegedűvel már útban voltam ide, hogy valljak és jóvátegyem, amit még lehet. Vagy ne méltóztassék kiutasítani őt, - adjon át neki, mint bűnöst, - mert neki kötelessége engem bekisérni... Szerelmese nem leszek soha, hát lettem most foglya... Igy volt. Ez az igaz. Bocsánatot kérek.

Ezzel leroskadott a székre és kezeibe temette arcát, melyen sürűn peregtek le a jóltevő könnyek, amilyeneket csak az őszinte emberek tudnak hullatni.

Szentirmay Irma pár pillanatig meglepetve szemlélte a különös párt, azután odalépett a megtört leányhoz és szelíden megsímogatta lehajtott nyakán kigöndörödő fürtjeit. Csak annyit mondott:

A szótlanul bámészkodó rendőrtisztviselőhöz fordult és nyugodtan szólt:

Mikor a két nő egyedül maradt, a művésznő szembeült a szomorú leánnyal, föligazította kicsit ennek lehajtott fejét és gyöngéd erőszakkal leszorította a leány kezeit halovány arcáról, melyet most elöntött a szégyen pírja. A remegő kezeket két kezében tartotta és úgy beszélt, mint ahogy a zokogó kis gyerekekhez szokás:

- Ugy, most szépen egyedül vagyunk és szívünk szerint beszélgethetünk. Most én is őszinte leszek: megértem önt.

Ella félénk, tágranyílt szemeit hálásan meresztette az előtte mosolygó kedves arcra.

- Igen, kis Ella, nem kell beszélnie semmit, mert én tudom, hogy színigazat mondott és éppen ezért azt is tudom, hogy ön nem csak egyszerű muzsikuslány, hanem valósággal művészlélek. Igaza volt annak, aki előttem ezt már a napokban említette.

A leány kérdőleg bámult rá, de nem mert kérdezni semmit, hanem bennfeledte kezeit abban a két ápolt puha kézben, melyekből annyi jóság áradt lelkéig. Szentirmay Irma folytatta:

- Bizony mikor megmondta nevét, rögtön eszembe jutott, hogy unokabátyám, Bozzay Ádám kapitány...

Ella összerezzent és ki akarta húzni kezeit, de a művésznő kedvesen leszorította.

- Mint mondom, unokabátyám, Bozzay kapitány többször említette. Mondta nekem: "Te Irma, van ott, ahol vacsorázni szoktam, egy kis muzsikus lány, Szigány Ella, - hogyha az tovább tanulna, úgy tudna hegedűlni, mint te..." És most elmondom, hogy az én művészkarriérem sem kezdődött egyenes úton. Kis leány koromban már hegedűművésznő akartam lenni, de apám büszke földesúr volt, ki azt mondta, hogy úri ember nem maga muzsikál, hanem cigánnyal muzsikáltat magának, csak annak a kezébe való a vonó. Sokszor átmentünk a Bozzay-kuriára, hol Ádám tanult zenét. Hát én bizony, mert apámnál nem birtam célt érni, egyszer elloptam Ádám hegedűjét... Most is nevetek, ha rágondolok... Cudar hideg téli nap volt, Miklós napja... Mig a fiúk ellopództak, hogy megtöltsék a melegítő csizmáinkat bonbonnal, én loptam - és a hintó takarójába dugtam a hegedűt.,. Azt mondtam az öreg Jancsi kocsisnak: hogy egy kis ördög van abban a zsákban, ne bántsa, mert még kiszökik... Isten csodája, hogy meg nem fázott a szegény hegedű. Ez a kis lopás volt szerencsém és hirnevem kezdete. Minden hőstett, ami valami nagy, igaz dologhoz vezet. Hát ez a Bozzay kapitány, aki maga is akármilyen mulatós huszár, ért az igazi művészethez, mondta nekem, hogy abban a kis primásban nagy lélek lakozik.

Ella most már el is tudott mosolyodni a kedves kis mesére. Szentirmay Irma tovább beszélt:

- És most mondok valamit. Ez az egész Stradivárius-história a mi titkunk marad. Az a cudar harmadik a saját érdekében hallgatni fog róla.

- Jól van. Én erre a két hétre odakölcsönzöm a kis primásnak egyik hegedűmet. Igen jó az is, ha nem is olyan régi családbeli, mint ez a legkedvesebbik, mely most hazajött, mint a tékozló fiú. Ezen a másik hegedűmön fog játszani. Eljövök este meghallgatni. A két Bozzayval fogok ott vacsorázni. Ugy teszek, mintha nem ismerném. Megkérem Ádám kapitányt, hogy mutassa be nekem. Ott majd megismerkedünk. Jó lesz így?

- Két hét után majd jön a többi. Nos, itt fekszik az asztalon a 10.000 korona. Nem kinálom, mert úgyis tudom, hogy el nem fogadhatná. Én meg vissza nem veszem, mert amit mondtam, azt tartom, - amit kiadtam, azt kiadtam. Meg nem is az enyém, hanem ezé a hamis Stradiváriusé. Az meg csak művészi célra szánhatja. Abból fogjuk fizetni azt a kiváló mestert, kinél két hét mulva tovább fogja képezni magát. Jó lesz így?

Ella nem felelt, hanem fél térdre ereszkedett és hirtelen lehajolt. Megcsókolta azt a kezet, mely csodálatos művészetével tegnap a bűnbe taszította, ma meg felemelte a művészet kristálytiszta légkörébe.

Künt jártam a határban; megfogott a sebes eső. Betértem Telkes Nagy András tanyájára.

Ahogy betoppantam csuromvizesen a takaros portára, a gazda éppen olvasott. Becsapta könyvét, fölrakta a mestergerendára és nagy tisztességgel jött felém kezelni.

Alighogy leültem, elém tette a hosszúnyaku palackot java termésével, meg a patyolatos fonatos kalácsot, melyet senki fia nem sütött olyan pompásan, mint az ő életpárja, a mosolygós szemű és áldott szivű, bőbeszédű és fehérkötényű Julis asszony.

- Nos, megleptem az olvasásnál, András bátyám, - kezdtem a beszédet. - Nem is tudtam, hogy olyan nagytudományú ember.

- Szinigazat mondok. Istenes könyv ez. Megmond nekem mindent kellő időben. Elkapatott vagyok, hát megmondja szépen: most bőjtölnöd kell. Szomorú vagyok: megsúgja, mikor született a kis Jézus, - és tudom, hogy elkövetkezik az öröm napja. Kétségbeesem: hát olvasom benne, hogy mikor váltott meg engem is az istenember szegény vétkeimért. Rám jön valami szelid érzés, - meglátom ebben a könyvben, hogy közeleg Boldogasszony, az én jóságos patrónám napja... Áldott jó is az, nem hiába édes anya volt...

- Nincs kérem. De nincs is rá szükségem, öreg ember vagyok, nehezen barátkozom új ismerőssel. Már pedig a kalendárium nekem régi jó mulatós pajtásom.

- Akár tetszik hinni, akár nem, így van. Szép piros betűkkel bele van nyomtatva mindig egy hetedik nap. Nemcsak azt jelenti ez, hogy be kell térnem az isten házába, hanem azt is jelenti: "hagyd öreg erre a napra az ekeszarvát, mert hiszen a jó öreg isten is belefáradt a teremtés munkájába." Az igaz, hogy ez nagyobb munka volt, mint annak az egypár kalásznak teremtése, melyből a magam verejtéke árán isten segedelmével én is kiveszem a részemet. De hát az a szép piros írás azt is mondja, hogy hat napi törődés után ihatom egypár pohárkát a jó komák asztalánál... Jómagam egészségére, meg hát mindannak javára, amit már szerettünk éltetni, ha átnézegettünk a hegy levén.

- Okos ember kelmed, András gazda. Most már kiváncsi vagyok, hogy még mije magának az a kalendárium?

- Kenyéradóm, jó uram. Megkeresem benne, mikorra jövendöli az esőt. Mikor "viszi Benedek, zsákban a meleget". Mikor járnak a fagyos szentek. Eszerint igazgatom a munkát is és áldás is van rajta.

- Többet olvas kelmed ebből a könyvből, mint más egy egész könyvtárból.

- Hogyne kérem. Ez a könyv az én számadóm. Megmondja, hány esztendő előtt mentem piros pünkösd napján háztűznézni azért a derék asszonyért. Megmondja, mikorra lesz embernyi ember az én nyalka unokámból. Megsúgja azt is, hogy úgy körülbelül mennyi van hátra addig, míg lefut az én csillagom is.

- Édes jó András bátyám, hát most azt mondja meg nekem még, melyik tisztében becsüli legjobban azt a kis mindentudó könyvet?

- Legjobban becsülöm, mint vigasztalómat. Számolgatom az elmúlt esztendőket, mert ez a becsületes, dolgos embernek a legnagyobb vigasztalás. Számolgatom, hogy vagy husz esztendeje leégett a portám, és ma már van cserepes házam. Számolgatom, hogy már hét esztendeje annak, hogy a legkisebb fiamat magához vette a jó isten, ott messze, Limanovánál. Lóháton ment oda, ahol becsületért haltak... Lássa, jó uram, ahogy így számolgatok, mindig kevesebbet fáj. Második évben már félannyit, harmadik évben harmad-annyit, most a hetedik esztendőben már csak egy hetedrésznyit... El nem múlik a fájdalom soha, de osztódik az esztendőkkel. Nagy mester az a kalendárium, mert az az idő.

Künt elállott a zivatar. Fölálltam és megszorítottam azt a szívvel adott, kemény, de meleg, tisztességes kezet.

- Adjon az isten jó időket, uram. Mindent elvisz az idő, de az csak olyan bujósdi. Vissza is adogat egyet-mást apránként... Én már csak azt mondom, ha nagy a keservem vagy fájdalmas az imádságom: majd csak meghozza az idő!

Ezóta könyvtáramban a legérdemesebb könyvek közé rakom a kalendáriumot. Hogyha igen nehéz napom van, teli gonddal, teli bánattal, végiglapozom. Nézegetem, hogyan sorakoznak egymás után a dolgos fekete napok, az ujjongó piros napok, azok a sok régi szentek. Ilyenkor gondolom magamban:

Nagyon nehéz volt a szíve Molnár Pálnak. Nagyon nehéz, mintha az a dobogó, remegő kis élet sziklakővé változott volna. Ha még kővé lett volna! - legalább nem fájna annyira.

Meggondolta, hogy pénzzé teszi kis szántóföldjét az Avaros dülőben és elmegy. Megy valamerre, hol még nem szaladt le minden szerencsecsillag a magas égről.

Az övé itt leszaladt. Virágos csákóval ment nagy Lengyelország felé. Ment fényes szőrű, büszke paripán, hangos énekszóval. Aztán arról a paripáról egyszerre csak lebukott. Valahol igen messze ébredett fel, végefogyhatlan messze. Otthon talán már a cseresznyefa is virágzott, ott meg még mindig pelyhedzett a hó. Istenem! talán nem is lehet megszámolni, hány esztendő múlott el azóta...

Hazajött. Nem virágosan, hanem aféle ugarszinű toldott-foldott köpenyegben. Sapkája mellé nem tűztek bokrétát, hanem csak rongyos cédulát nagyon furcsa betűkkel. Hazajött. Nem énekszóval, - fojtogatta valami, a mit gyerekkora óta sem érzett, - átkozottul hasonlított ez a valami a könnyekhez. Jobb lábára bicegett, benne hagyták a golyót ott abban a távoli december-országban.

Öt esztendeig örült annak, ha majd elmondhatja: Adjon Isten jó napot, Cserfalu! Most hazajött és nem örül. Bizony a legfurcsább keserűség, ha az ember otthon van és nem veszi észre, hogy otthon van. Mintha nem is haza ért volna. Hogyha az állomáson észre nem veszi a pipázó pántlikás zsidót, ki a zömök Gál Matyival beszélgetett, ki sem szállt volna. Azt hitte, még mindig Szibériában utazik. Míg ő oda volt, egészen más nevet festettek az állomáson "Cserfalu" helyébe.

Hát bizony ő elmegy. Hogyne menne, hiszen igen nagy pénzt kinálnak az ő lánc földjéért. Igaz, hogy nem falubéli ember, aki megkivánta az ő telkét, de hát ő megy!

Még egyszer kiballagott az avarosi dülőre. Búcsúzott a földtől. Levette kalapját, fölmarkolt egy darab fekete göröngyöt és aztán lemorzsolta lassan újjai között, mintha az olvasó szemeit pörgetné és éppen ott tartana: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...

Emléket fog magával vinni. Pörge kalapjára kitűzött két szál ottfelejtett buzakalászt, szép acélos buzaszemekkel. Aztán átnézett az útmenti kőrisfához. Lenyeste a legegyenesebb galyát és faragcsálta. Leszúrta a földbe, suhintott vele a napfényes levegőbe, kipróbálta. Jó lesz emléknek a vándorbot, arról a földről, hol először látta meg a napvilágot, hol szépapja, de még talán annak is a szépapja verejtékkel túrta a rögöt, de becsülettel. Azok nem mentek el, jött, ami éppen jött; de ő, Molnár Pál, elmegyen.

A nap már kicsit oldalt perzselt és a bárányfelhők kezdtek aranyos fürtöket kapni. Molnár Pál visszaindult a falu felé, nagyokat támaszkodva ujonnan nyesett vándorbotjára.

- Te vagy az, édes fiam? Hát látod, öntözöm a diófacsemetét, melyet az idén ültettem.

Molnár közelebb lépett, rákönyökölt a palánkra. Nagyot hallgatott, azután újra kezdte:

- Bolondos kérdéseid vannak, fiam. Hát a nemzetségemnek. A fiam már alatta fog ülni ember korában. Az unokám meg róla fog aranyfüstös diót aggatni a karácsonyfára.

- Én? Hogy én elmenjek? Fiam, nagyon furcsák a kérdéseid. Nem kerülnél kicsit beljebb?

Molnár bebicegett és letelepedett a másik, a vén diófa alá. Az öreg Szele Mihály hozzáült és halkan beszélni kezdett.

- Látod, szomszéd, az ilyen fának nincsen párja. Könnyebb elhagyni a házat, mint a fát. Tudsz magadnak új hajlékot építeni, szebbet, mint a régi, - cserepeset, zöld zsalusat... A földet könnyebb elhagyni. Az a szépséges sárga kalász, amit te vetettél, rövid életű. Péter-Pál után learatod és akkor tölti be rendeltetését, hogyha asztalodon vagy tarisznyádban kenyérré változott... A kalász után esztendőről esztendőre tarló marad. De a fa, melyet te ültettél, nincs másutt, nem jöhet veled. A fa itt marad; dacol a zivatarral, nem tudja elkergetni a szélvész, akárhonnan jön is, - csak a vénség vagy a gyilkos fejsze ölheti meg, akár az embert az esztendők vagy az ellenség. A fa nem jöhet veled... Ideköt az téged is, mint a szerető szívek.

Pál tágra nyílt szemmel hallgatta az öreg beszédét és zavarodottan forgatta térdei közt az imént metszett vándorbotot.

- Lásd, édes fiam, ezt a vén diófát az én atyafiságomból palántálta valaki. Én még ismertem dédapámat. Ő mesélte, hogy alatta játszott mint szoknyás kisgyerek. Ezért szeretjük ezt a fát és ő is szeret minket. Ahányszor elmegy valaki közülünk a leghosszabb útra, oda, honnan nincs többet vissza, - a fának is leszáradt egy-egy kis gallya. Szeret minket, hát velünk, utánunk gyászol. Ha meg orcánk verejtékében megszenvedtünk a föld mannájáért, árnyékában töröljük le homlokunkat, mert ez a fa, a szépapánk fája, szelid hozzánk. Szereti a gyerekeinket, mert mit is hozhatna a kis Jézus, ha nem aranydiót... Aztán meg jobban fenntartja nevedet, mint a fejfád. Elmultál, utánad kidől a fakereszt, de a márványkő is. A szegény embernek nincsen úri kastélya, melyről elmondhatja: ezt még a hetedik ősapám rakatta. Nekünk itt a fa, melyet magunk ültettünk, hogy alatta derék unokák emlegessék, - ezt a fát a nagyapám, a szépapám ültette...

- Igazság. De mikor annyira megváltozott ez a keserves világ és mindenki idegen...

Az öreg Szele ránézett jó szürke szemeivel. Kérges kezét a rokkant katona karjára tette.

- Fiam, ha senkid sincs, a fa mindig rokonod és ismerősöd, ha körülötted az egész világ idegen. Ha katonasorban idegen szót hallasz, hogyha a törvényben, a vármegyén idegen szóval szólítanak, - itt van a te fád. Az alatt úgy beszélhetsz azzal, akit szeretsz, ahogyan az édes anyád tanította...

Szemrevaló, bogárszemű barna leány lépett ki a házból. Csupa fiatalság, csupa egészség, csupa tisztesség.

- Hej, szép leányasszony, minek járnék itt a felvégen. Sánta lónak kevés a becsülete.

A leány nevetős szemei elkomolyodtak. Szinte haragosan és mégis annyi melegséggel szólt oda a vendégnek:

- Hogy is mondhat ilyet okos, világot járt ember létére! Százszoros a becsülete annak, aki vitéz volt...

Molnár lassan, észrevétlenül a pad alá csúsztatta és ép lábával eltolta hátrafelé vándorbotját. Megtöltötte poharát és gyöngéden megsímogatta a leány kezét, miközben az öreg Szeléhez fordulva lassan mondotta:

Végtelenségig kell tehát várnunk az elhagyott kis állomáson, hol a vicinális bevárja a szembejövő vonatot.

Kibámultam az ablakon. Talán így rövidebb az az órákig tartó husz perc. Gyapjas fehér felhőcskék vitorláztak a napfényes égen. A vonat mentén, a gyöpös parton a tücskök cirpegő versenyt rendeztek. A fűszálak fölött egymásnak bólogattak a viruló pipacsok, pirosan, de komolyan, mintha féltenék rövid életüket. A táblákon arattak. Hosszú rajvonalban nyomultak a sárga hullámokba a csöndes barna emberek, verejtékesen és áhítatosan.

Az akaró élet és a rögbe kapaszkodó remény közepén megakadt a szemem a nagy, sivár, zöldelő szigeten. A rozstáblák között cövekek jelezték határát. Belül ringott a vadvirág, de kiverte a lapu és dudva is. Pedig szomorú, szent hely ez. Az orosz temető. Néhány ezer ember porlad ottan névtelenül, elfeledetten, messze a honi föld puhább párnájától. Ugy, mint a mieink. A mi apánk, a mi bátyánk, a mi fiúnk, - valahol messze, istentől is elhagyott helyeken, hova soha, soha el nem juthatunk, hogy könnyel öntözzük meg azt a virágot, melynek gyökere az egykor olyan meleg, fiatal, életet követelő szívben fakadott...

De hagyjuk ezt. Nem jó rágondolni. Pedig sokszor kell, nagyon is kell, hogy elpiruljunk, - hogy - hogyan is mondjam, - remegve akarjunk és el ne temessünk mindent, ami volt...

Végigjártattam szememet ezen a siralom-ugaron, mely ott zöldel a kalásztenger közepén, mint a néma memento: mi is vetettünk, de nem arattunk. A düledező bejárat kapufélfáján még fent a szines ékítményekkel kivert deszka. Kibetüzöm a cyrill felírást is: Christos vloskej... Krisztus feltámadott...

Talán ilyen helyek terülnek el a szibériai deszkavárosok mellett is... Ott is jeltelenül alusznak a magyar foglyok, azok a tömör, nyalka kis huszárok, kiknek lehervadt csákójáról a rákötött bokréta. Ott álmodnak a nagy aratásról a deli somogyi legények, az elnyütt öregedő gazdák, a hazaváró asszonyok, leányok reménységei. Vetettek, nem aratnak többé. Még a nótájuk sem vált valóra:

Egyszerre megakadt a szemem a sok jeltelen sirhalom között az egyik gondosan ápolt dombocskán. Van új fejfája. Körülötte kerítés szép fehér lécekből, előtte a kis tér behintve fehérlő kaviccsal. A kis halmon nyílnak a falusi virágok.

A parlaggá gyászosodott édenkert bejáratánál szálas paraszt állott, tisztes fekete ruhában, új csizmában. Kalapja szemére húzva. Kese bajsza kivilágít napégetett orcájából, mintha már őszülne. Mellette asszonya, fekete keszkenővel. Még két gyerek. Nyurga suhanc; szemére húzta kalapját, mint az apja, - és sugár fiatal leányzó. A gazda egyik kezében nefelejtskoszorú kéklik, - másik kezével éppen kezel a plébánossal.

A plébános vastag kis ember volt, piros pozsgás arccal, melyen sötétlett a borotvált szakáll nyoma, mintha mákot szórtak volna képébe.

A vonat füttyentett. A pap lekapta kalapját, másik kezével fölragadta papi köntösét. A hogy könnyített e két terhén, fürgén szaladt a vonat felé. Egyenesen benyitott az én szakaszomba. Szélesen tette le magát velem szembe és joviális, kedves kerek arcával felém bólogatott. Megtörölte homlokát és mosolygós, apró szemeivel rám nézett, mintha legalább is az iskolák padjától ismernénk egymást.

- Igen. Csak negyedórányira innen állott valamikor a várapáti fogolytábor.

- Tisztelendő uram - úgy látszik - ismerős ezen a vidéken. Biztosan tudja, kinek a sirja az a virágos kis halom.

- Hogyne tudnám. Dimitrevics Fedoré. Szibirják volt valahonnan a Bajkál szomszédságából. Itt halt meg éppen tizennyolc őszén, mikor rövidesen hazamehetett volna. Nem a fogolytáborban, hanem nálam. Fehér ágyon. Derék ember volt. Béke vele.

- Itt nem volt senkije. De vannak még emberek. - Fölemelkedett helyéről és kimutatott az ablakon. A lassan gördülő vonatból még lehetett látni a koszorús parasztot és háza népét. - Balogh Mihály meg a párja kijárnak hozzá, mintha édes testvérük lett volna. Ennek is megvan a története.

- Hát - úgy volt kérem, hogy Balogh Mihály is elment katonának, mikor jött a nagy itélet. Itt hagyta a síró asszonyt, meg azt a két gyereket. A kis cserepes portát, a fölszántatlan tarlót, mindent. Derék volt, hűséges, vitéz és emberséges.

- Valami zimankós éjszakán künt állott őrségen a gránicon nehány bajtársával. Jönnek az oroszok. Lőttek. Ő is. Parancs, az parancs; talán a tiz parancsolatot sem a katonának írták. Az egyik orosz lefordul lováról. Balogh odalép, elfogja. Nem védekezett az többet, - tüdejét járta a golyó. Nehezen értették egymást. De nem a háborúról beszélgettek. Mihály hátára vette a nehéz embert és elcipelte, hogy átadja a doktoroknak. Annyit megértett, hogy a messze Szibériából való. Dimitrevics Fedornak hívják. Neki is van odahaza fiatal felesége, két gyereke, - fiú és leány. Minél jobban megértette, annál jobban futott vele, hogy nagyobb baja ne essék. Nem tudom, - az irgalmas szamaritánusra gondolt-e Mihály gazda, vagy önmagára. Ma nekem, holnap neked. Mindegy, - szép és jó cselekedet volt. Jó az isten, még a háborúhoz is adott szívet és könnyet. Ah, istenem, mi lenne az emberből a kettő nélkül!

- Dimitrevics Fedor ugyvalahogy meggyógyult. Soha egészen, mert gyönge lett a melle. Ide került Várapátiba, a fogolytáborba. Nekem adták ki cselédnek. Istenes, dolgos ember volt. Vége fogytáig hűségesen munkálkodott. Már magyarul beszélgettünk a végén. Biztatnom kellett, hogy ne erőltesse magát, mert a rokkant ember mégis csak félember. Semmi sem tart örökké. A gyilkolásra simogatásnak kell jönnie. A föld testét is azért hasogatják csillogó ekékkel, hogy éljen, teremjen, virágozzék és gyümölcsözzék. Kimélje erejét, mert várják odahaza...

- Szegény ember nem hallgatott rám, hiába osztottam meg vele azt a kis takarékkenyeret, ami néha napján nehéz időkben megmaradt. Csak azt hajtogatta: "dolgozni kell, mert várni könnyebb. Dolgozni itt, - Isten fizetni otthon..." A tizennyolcas ősz elvitte. Leszaladt csillaga. Októberben úgy lehullott, mint a fáról a rozsdás levél. Az örök törvény mégis csak örök törvény. A fa, melynek törzsét megvágták, - egyideig csak kihajt, de végre mégis csak kiszárad. Öt esztendő után mégis csak elvitte az a régi lövés...

- Múltak a napok, a hetek. Nagy volt a szomorúság Baloghéknál. Se hire, se hamva a gazdának. Őt meg az oroszok vitték fogságba és azóta nem jövögettek azok az öregbetűs rózsaszínű tábori lapok. Él-e vagy hal-e, ki tudta. Mindennap biztattam őket. Ma is vannak csodák.

Ha nem is hull manna az égből és fel nem kelhet az inaszakadt, ád az úr csodákat, mert minden ember életének útja merő csoda. Ugy is következett. Emlékezem, éppen gyümölcsoltó Boldogasszony napja volt, mikor bezörgetett portáján Balogh Mihály. Kopottan, megszürkült hajjal, de épségben, jó egészségben.

Már másnap nálam is bekopogott. Mondok neki: Isten áldja meg hazajöveteledet. Megfogja az én két kezemet és szemembe néz. Egyik szeme sugárzott, mint a verőfény, a másik nedves volt, mint a záporeső. Tisztelendő Uram - úgymond, - megsegített az Uristen. Holtomig istenes ember maradok, pedig az ágyúdörgés között, meg mikoron vittek Jekatarinodár felé, - azt mondtam: nem igaz és nem igaz! - mert ha volna atyánk, nem engedné mindezeket! Ügyefogyottak vagyunk mi szegény lelkek. Csak akkor hiszünk benne, ha megsegít. Ha igen jól megyen sorsunk vagy szörnyűség az állapotunk, akkor eltévelygünk. - Elkomorodott és szólt még: vezessen engem Dimitrevics Fedor sirjához!

- Nem kérdeztem tőle semmit, bár nem értettem, mi baja van az én oroszommal. Kiballagtam vele oda. Megáll a kis elgazosodott gyöphalomnál. Levette kalapját és megszólalt:

- Tisztelendő uram, ezt az oroszt én öltem meg. Abba a sebbe halt bele mégis. Pedig neki is volt asszonya és két gyereke. Én meg ezeknek köszönhetem, hogy ma itt állok épséges elmével. Engem is elfogtak és vittek, heteken át tovább és tovább - óperencián túl a világ végére. Uram, uram - meghalni könnyű, de hazavágyni annyi, mint óránként, lassanként, izenként egyre halni. És megérkeztünk. Be a deszkabódékba, szöges kerítés mögé. Havazott. Élünk tovább, mi szomorú magyarok. Csak élünk, semmi több. Megint csak havazott. Nagy sokára kitavaszodott. Gondoltam, most vetnek odahaza az én árváim. Egy napon kivittek bennünket. Istenem, tovább ne vigyetek. Mert a honvágy olyan, mint a folyondár. Kúszik a távolság után. Ha emez nő, növekszik a másik is...

- Ekkor éreztem, hogy van isten. Gazdaságba vittek. Kedves, jóképű orosz asszony volt ott. Az ő ura meg valahol mi felénk van - mondja ő - hogyha még él. Jó volt hozzám. Azt hittem néha, otthon vagyok a bánteleki határban. Kövér fekete föld, - gémes kutak, acélnál súlyosabb buzaszem... Ökörnyálas a levegő ott is és meleg is tud lenni... Szántottam, vetettem, arattam.

- Két gyerek is volt, Mitja és Szonja, - fiú meg leány, - éppen mint az enyémek. Rájuk nézek, mint az apjuk, jó szemmel. És még jobb szándékkal, még többet dolgoztam.

- Egyik napon azt mondja nekem az asszony: Jó ember vagy, te szegény magyar. Ó, istenem, csak az én urammal jól bánnátok ott messze, - úgy-e, ti mind jó emberek vagytok, ti szegény magyarok! Én Dimitrevics Fedorom!...

- Megremegtem. Belekapaszkodtam az asztalba. Szent atyánk, ez az én emberem. Még ma is látom abban a dermesztő karácsonyi éjszakában, hogyan esett le a kozák lováról. Hogyan odakapott, mikor kihullott a karabély a kezéből. Nagyon hideg volt; még ma is rajta van megaludt vérének nyoma a zubbonyomon...

- Azután még többet dolgoztam. Keltem a reggeli nappal, feküdtem a Göncöl kijöttével. Mitjának csináltam szép vesszőparipát. Szonjának fontam takaros kosarat. Első béremből pántlikát vettem neki lenhajába... Boldog voltam, ha megsimogathattam őket. A gazdaság meg gyarapodott szépen a maga rendjén. Tele volt a csűr, én meg kaptam jó falatot. Megint szólt az asszony:

- Jó ember vagy, szegény magyar. Vezessen haza a jó isten szerencsével. Megmondom majd az én uramnak is, ha hazajön, hogy sok a te kezed munkája, áldott a te verejtéked termése.

- Én hazajöttem szerencsével. Neki köszönhetem, hogy el nem borult az elmém és megtaláltam itthon az enyémeket és szeretnek.

A plébános megint elhallgatott és komoly arccal nézett ki a tovaszaladó buzakeresztekre. Kivülről pedig a vonat zakatolását túlharsogva behangzott a nóta:

- Balogh Mihály rendbe hozta a csöndes sirt. Minden esztendőben odazarándokol egész népével két ízben. Egyszer télvíz idején, azon a karácsonyi napon, mikor a gránicon mellbe lőtte a kozákot. Fenyőkoszorút viszen. Másodszor azon a napon, mikor megtudta, kinek házában talált otthont istentől is elhagyott idegenben. Ma - nefelejtskoszorut viszen...

A vonat füttyentett és meglassult. A pap olyan fürgeséggel, a hogyan benyitott hozzám, kezet adott és kiugrott a kis állomáson.

A tovarobogó vonat kattogását hallgattam. Valami különös monoton dalt hallottam ki belőle. Sajnáltam, hogy nem szállhatok ki Balogh Mihálynál, ki megértette, hogy a legnagyobb vitézség a szeretetben és emberségben lakozik és a megértés az egyedüli béke.

A magas hegyoldalon, bólogató olajfák között fehérlett a kolostor. Boltíves árkádjai otthonosan intettek felénk, mert az árkádok oszlopait átölelte száz és száz kuszó rózsa.

A déli nap annyi fényt hintett szerte a vastag, csillámló levelesre, a szanaszét őrködő magános piniák lábainál, a part derengő szirtjeire, hogy örökösnek képzeltem itt a nappalt. Ennyi fényesség fölött nem győzedelmeskedhetik az alkonyat és ez a darab föld bizonyára még az éjszaka feketeségében is foszforeszkál.

A szikár prior szótalanul lépkedett előttünk, paposan kámzsája ujjaiba dugva össze kezeit.

Amint előttem járt ütemes lépésével, egyre néztem födetlen fejét, rövidre nyírt fényes fekete haját, melybe sűrűn vegyültek az őszülő szálak. Arcát még alig láttam az első üdvözlés felületes pillanataiban, de csodálatos rokonszenvet éreztem iránta, ahogy előttem mozgott kerek feje. A tarkó éppen olyan kifejezésteljes, mint a homlok, az orr, a szem. A rövidnyaku, közönséges vagy ellenszenves kupáju emberekben épp úgy nem lakozhatik finom lélek, mint azokban, akiknek lapos a homloka, vizenyős a szeme, madárcsőrre emlékeztet az orra. A nyakszirtjén láttam, hogy érző, okos, nemes ember jár előttem.

- Talán megállanánk egy állomásra lélekzetet venni - szólott halkan, és a sziklaösvény keskeny terraszán megkínált hellyel. A bemohosodott kőpad valami renaissance-kori maradvány lehetett; két letöredezett oroszlán támogatta az ülő beszürkült márványlapját.

Aki ide állította e padot, poéta lehetett, melegszívű vérbeli poéta, mert nagyon szerethetett. Szerette ezt a szép világot. Itt néztünk először hátra a mélységbe, honnan fölvándoroltunk.

Az öböl felett csillogva remegett a kristálytiszta levegő, mintha ezüstéthert lehellnének a forró parti sziklák. A venyigével kirakott lejtők szélén magános fák. Minden pinia külön pompás keret egy-egy derűs tájképpé vált hangulathoz vagy harmónikus hangulattá varázsolt tájképhez. Lent a mélységben az ibolyakék rónaság, a tenger, mely csak ott van szegélyezve habos patyolatcsipkékkel, hol lepleinek széle föl és leomlik a dacos partokon.

A tenger mormog, de olyan szeliden, gyöngéden, hogy a kis kolostor-kápolnából lerezeg a harangok egymásba olvadó mélabús muzsikája. Pedig a hangok mindig fölfelé törekszenek, - különösen a harangok beszéde akar az angyalok karával egybecsendülni és nem siet le a siralomvölgybe, honnét "de profundis" föl sem érkeznék a napfényes égig...

A prior fölállt, beárnyékolta nyugodt homlokát jobb kezével és végig jártatta összehúzott, szinte szúrós fekete szemeit a tengeren.

Észrevettem, hogy az apró, tarka vitorlásokat nézi, melyek hangtalanul siklanak arra, hol az ég összeépül a violás tengerszélekkel.

Szinte akaratlanul mondottam ezeket az üres szavakat és nyomban éreztem, hogy ilyen pompázó ponton áhítatosan kellene szemlélgetni és - hallgatni.

Szárazon, gépiesen mondotta a jelentéktelennek látszó választ - és mégis mintha a szavak értelmében sóhaj és jajszó lett volna elrejtve.

Fiatal barát jött lefelé a sziklalépcsőn, kezében kapával, gereblyével. Nagy, bánatos szemei mélyen feküdtek agyagszinűre perzselt ábrázatában. Tiszteletteljesen meghajtotta fejét a prior előtt.

A főnök hozzálépett és kezeivel jóságosan végigborzolta a lehajtott kerek főt, mintahogy némely joviális ember a gyerekeket becézi.

- Fra Gianfranco, fordulj vissza és mondd meg odafönt, hogy jövünk. Kedves vendégeim vannak.

A fiatal barát kiegyenesedett. Szerény mosoly futott végig mesterkélten merev vonásain. Ez volt a hálás köszönet a simogatásért. Azután sarkon fordult és valósággal ügetett fölfelé.

- Milyen engedelmes ez a Fra Gianfranco! Csodás rendet lehet tartani a kolostor disciplinájával... Mégis nehéz dolog lehet a külömböző jellemeket ilyen egyformára formálni...

- Zárda-szabályokkal csak élő halottakat lehet rendben tartani. Emberi szívvel mindenkit - egy kicsi háztartást, - egy egész kolostort, - a nagy falut, - az egész népet... Mindenkit kézben lehet tartani, csak érteni kell hozzá és meg kell érteni minden egyest. Aztán hozzátette:

- Szegény fiú, - ennek is okosabb lett volna a cella zsámolya helyett a családi tűzhelyhez telepedni. Azután sir a lelke. Sohasem mondta, de szinte kiabálja bánatos szeme.

- Arra siklanak a halászbárkák. Azok a legények elvitorláznak egészen Capreráig, hol a nagy Garibaldi legeltette kis kecskenyáját, miután végigsöpörte az ellenséget. Amott áll öt karcsú ciprus. Lehetnek vagy hatszáz esztendősek. A hagyomány szerint a második alatt irta Petrarca egyik legszebb szonettjét Laurájához. De a harmadik is költőnek adott árnyékot. Alatta pihent meg Boccaccio, mikor elvándorolt Nápolyból és visszavágyakozott, mert hát szívének "lángocskája", Fiametta csak nem akart eloltódni...

Bámultam. Ez a száraz, magános papi ember nem regél szentekről, hanem csupa költőről és szerelmeséről, - pedig hát bizonyára akadna a legendák könyvében is valaki, aki itt hüselt e ciprusok és piniák alatt. Talán a kolostor templomában is porlad valamelyik ereklyekéz, mely ezeket a fákat ültette... De ezekről házigazdánk nem akart megemlékezni, hanem beszélt és beszélt, mint a kedves causeur, ki ismeri a nagy élet minden finom ékességét.

Annyira hallgattam, hogy észre sem vettem, mikor keltünk fel, hogyan mendegéltünk feljebb és feljebb, - hogyan léptünk be a befuttatott árkádok alá.

A prior cellájában kellemes hüvös volt a levegő, de semmi abból a dohos, kriptaszerű lehelletből, mely a zárdaszobák rendes, annyiszor érzett és megírt "klimája."

Az ablakok tárva-nyitva. Hadd áradjon be az a fényes, fűszeres levegő, melyet a jó isten nem azért kevert jókedvének legbőkezűbb illatos alkotásaiból, hogy ne szívjunk belőle, - mintahogy e venyigét sem azért teremtette, hogy ne szakítsuk le róla a zamatos bogyókat, meg talán a szép asszonyokat sem azért formálta, hogy látnivágyó tekintetünket betakarjuk velük szemtől-szembe.

A cella ajtajából legott szemembe ötlött a nagy kép a prior íróasztala fölött.

Szentkép volt, az igaz, de nem az agyonnyílazott Szent Sebestyén és nem a harapófogók közt átszellemülő Sancta Agata...

Okos, szép arcú nő ült íróasztala előtt. Varázslatos komoly, de mégis bájos arculatát még az apáca-szerű fejék sem bírta közömbössé tenni. Ir. Az előtte fekvő pergamenten elmosódott betűk. Mégis kibetüzöm.

...Csodálatosan hatott ez a kép a kolostor-cellában. Elvette annak egész sivárságát. Bárha szent volt, mégis mintha az otthon szépségét és melegségét árasztotta volna szét a rideg meszelt zárdafalak között. Mintha a képnek puszta festett alakja eszembe juttatta volna azt a nőt, aki bevonul a férfiú életébe, bevonul attól a férfiútól elválaszthatatlanul, misztikus hatalmával, mely azt jelenti, hirdeti szünetlenül: velem minden a tiéd, nélkülem még az életed is az elmulás vergődése. Ahol én vagyok, ott minden szép és jó; ahol én nem vagyok, ott elhagyatott remeteség még a derűs társaság is, - ott koldus szegénység még a Krözus kincse is, mert a mi lelkünk a kegyetlen és mégis édes, a kikerült és mégis kikerülhetetlen törvény szerint találkozott...

Míg a prior foglalatoskodott, hogy a barátok által főzött likőrből töltögessen nekünk, úti társam könyökével meglökött, mintha ezzel azt akarná mondani:

Házi gazdánk nyájas mosollyal tolta felénk a két kis poharat, melyben a likőr folyékony smaragdként csillant.

- Bocsássanak meg, én sohasem izlelek ilyesmit. A boldogságra, uraim! Igen, a harmóniára, mely a lélekben lakozik...

Fölhajtottuk szótlanul. A prior fölkelt, hogy odakünt még valamit a vendéglátásról rendelkezzék.

- Te, hogyha sienai szent Katalin nem élt volna ötszáz és egynéhány esztendők előtt, azt mondanám, hogy már találkoztam vele.

- Lehet. Különös ennek a fajnak sajátossága. Az arcok visszatérnek századok után is. Hát találgass!

- Igaz. Pár nap előtt, mikor Rómából elutaztunk, a Via Cola di Rienzi sarkán szembe jött velünk valami pompás fogat, két nyalka pejjel. Ezen a fogaton ült ugyanez a Katalin, előkelően, bájosan, de haloványan és szomorúan. Hanyatt dőlt az ülésen, de egészen oldalt húzódott, mintha el akarna tünni a kocsi puha párnáiról. Kezében csokrot tartott teljesteli parmai ibolyákból... Jól megnéztem, mert meg kellett néznem. Bizony isten, ehhez a képhez hasonlított, bár ő a ma nagyvilági asszonya volt, - ez meg a rég letünt tegnapelőtt szent apácája...

- Jól láttad. Az a hölgy és ez a Katalin nem más, mint Contessa Concettina Rovere, Róma legszebb asszonya.

- Csodálatos jó logikád van - folytatta mosolyogva úti társam, ki egyaránt ismerte Róma minden régi kövét és minden szép római asszony csillogós szemét. A contessa nem lehet itt a kolostor priorjának cellájában, hát legalább itt van - mint szent Katalin...

- Jó, valamit mesélek. De mindjárt itt lesz házigazdánk és akkor megint hallgatok. Hát be kell érned olyan regénnyel, melynek legérdekesebb pontján vége szakad a lapnak ezzel a sokszor kegyetlen két szócskával: "folytatása következik". Pedig mikor ezt odanyomhatják, sokszor még maga az iró sem tudja, mit csináljon regénye hőseivel. Talán még a mi regényünkben sem tudja ezt a sors könyvének nagy, legnagyobb irója...

- Hát kereszteljük vissza a priort polgári nevére, - mikor még az Alvise névre hallgatott. Tudod, jobban is esik így neveznem őt, mert a történet, amit elmondok, nem illik bele sehogy sem a papi kámzsába és a meszelt cellába. Szinte visszás és sértő volna azt mondanom: a prior ezt tette, vagy azt tette. Legyen újra Alvise, mint ahogyan régen volt.

- Hát Alvise mint fiatal ember mindenhez értett. Akkor még nem álmodott a kolostor fogságáról és elkeseredett fráterekről. Mintha Róma több ezer éves kultúrájának minden fajta hajtásáról hullott volna lelkébe valami himpor. Csinos is volt, bátor és szellemes. Ha akkor már papnak készül, ma nem prior, hanem kardinális, - és ha egypár évszázaddal korábban születik, vagy Mazarino örökébe lép, de legalább is Galiani abbét veri le szellemével. Csak egy hibája volt: szemében, szavában, szivében Dárius kincseit hordta magával, mégis szegény vala, mint a templom egere.

- Azért mindig jókedvű volt. Rendes szójárása: "Mindenki megérkezik az állomásra, ha útközben nyakát nem szegi, mert senki sem utazik örökké." Szóval fatalista volt.

- Kijárt az Albani-hegyekbe, hol Castel Gandolfo mellett a Rovere grófok villája van. Csodaszép hely. A természet már úgy inscenált ott hegyet, fát, bokrot, falvakat, hogy lefessék. Bizony hiú az a kedves, szép természet, mint a szép asszony, aki ül festőjének. Szivesen teszi, ha minden hozzávaló megvan, különösen a "beau jour". Castel Gandolfonak mindig szép napja van.

Alvise oda járt, a fiatal Rovere grófot tanítani, már nem is tudom, miféle tudományokra. Azt a Roveret, ki ma Concetta contessának hites ura. Elég az hozzá, ebben a villában látta meg először a világszép teremtést.

- Egyik pompás szeptemberi estén Alvise azzal köszöntött be a kis külvárosi osteriába, hol mi fiatal bohémek esténként billegettük a hosszú nyakú chiantis kosárkákat, hogy megtaláljuk annak a piros csöppnek tükrében, amit megtagadott az élet vagy a tehetség: "Gyerekek, én megérkeztem a végállomásra. Ezen az állomáson Concetta vár rám."

- Először kinevettük, azután bor mellett megsirattuk. Szegény fiú! hogyan álmodozhatik ő arról a nőről, akinek a Colonnák és Gonzagák voltak ősei.

- Ő nem törődött mivelünk. Másnap kiment az Albani-hegyekbe és odalépett a büszke nő elé, kinek fekete szemében ott hajnalodott évszázadok visszatérő, megfinomodott szépsége, de egyúttal fejtartásában márványszoborrá hidegedett évszázadok úri büszkesége.

- Contessa, - így szólt Alvise, - itt vagyok, mert ide kellett jönnöm. Férfiú vagyok, aki mindent akar, ami nagy és szép. Ember vagyok, aki azért, mert ember, nem bir egyedül tovább menni. Szeretek, ahogyan szülőhazám déli napmelege beleégette lelkembe-vérembe. Contessa, jőjjön énvelem, - és én annyi paradicsomon át vezetem, ahány esztendőt szabad szakítanom az élet fájáról.

- Rászegezte szemeit a leányra és várta a megváltó vagy elkárhoztató szavakat.

A contessa elképedve hallgatta végig, azután hirtelen az asztalhoz lépett és felemelt onnan egy kis remekbe faragott elefántcsont tőrt és magasra emelte. A fiú ott állott előtte, mint a szobor. A leány pedig felkacagott, megszorította a kis tőr végét, mire az eloszlott finom kis legyezővé, mert a rokoko időkből rámaradt elefántcsont-tőr apró legyezőt rejtett magába, melynek minden egyes lemezére filigrán-munkával volt kifaragva egy-egy istennő élete. E finom kis legyezővel vállon legyintette Alviset és kacagva súgta:

Az ifjú lángvörös lett, majd gőgösen felvetette fejét és röviden válaszolt:

- Jó. Megyek papnak. Akkor fogok jönni, hogyha hivat. Tudom, hogy mi négyszer találkozunk, mert négy a fordulása minden esztendőnek, - négy sarka van a világnak, - négy vége van a keresztnek is. Ma találkoztunk első ízben igazán.

- Maga a contessa beszélte el ezt bizalmas társaságban és mi nevettünk a dolgon, mert ismertük már Alvise sajátságos, misztikus mondásait.

- De már senki sem nevetett, mikor nehány nap múlva meghallottuk, hogy Alvise igazán elment papnak és belépett a rendbe, melynek ma itt priorja.

- Meglátogattam és mint régi jó pajtása megkérdeztem: mi vitt erre, Alvise!

- Édes jó öregem, sohase törődjél vele. Az egyik ember, aki nem tud megbirkózni azzal az élettel, melyet előírnak neki, elmegy az idegen légióba, hogy ott mások sanyargassák, míg egy idegen országnak megment három holdnyi sivataghomokot vagy egy tenyérnyi oázist. Én meg elmegyek istent szolgálni, mert Concetta grófnő így parancsolta. Szolgálom addig, míg vagy szentté válok, vagy újra bünös emberré. Mindenki megérkezik az állomásra, ha útközben nyakát nem szegi... Én nem tudom, most szegtem-e, avagy csak fogom. Lehet, hogy még megérkezem...

Ebben a pillanatban hallatszott a folyosón a prior halk köhögése és társam hangosan mondta:

- Csodálatos művész az új francia külügyminiszter. Olvastad, milyen szerződést tudott létrehozni Marokkót illetőleg?

Én meg felnéztem a képre és magamban még egyszer átbetűztem Szent Katalin levelének első sorait: "Irtam enkezemmel, sok sóhaj és könnyek bősége közepette..." Ugy éreztem, hogy contessa Concetta azzal a kis elefántcsont eszközzel, ha tőr volt, önmagát szúrta meg, ha legyező volt, önmagát ütötte meg...

Esteledett, hogy a vendéglátó prior lekisért bennünket a csöndes kis marinához.

Beszállottunk a vitorlás bárkába, hogy a hallgató partok mellett átsurranjunk a szomszédos öbölbe, hol fogatunk várt reánk.

Alig koppant a bárka padlója, Berto és Gino, a két fiatal halász fölgyűrte izmos karjain a tarka kockás inget. Egy ütemben fonódott a négy bronzszinű kar a kis árbócról lecsüggő kötélbe, mint négy ruganyos vaseszköz. Szórakozottan néztem a négy kart és a rajtuk kékellő tetoválást. Az egyikén kis tőr, - alatta "indipendenza o morte" - függetlenség vagy halál. A másikén csókolódzó galambpár, fölötte félkörben "l'amor é vita" - a szerelem az élet... Szegény nagyszivű prior, éppen neked nem jut semmi abból, amit ez a két egyszerű halász szabadon választhatott magának...

A vörössárga vitorla egy rántással fölrepült és legott éreztem a bárka szelid hintázását. Hallottam a bárka orra körül azt a csörgedező hangot, mellyel bejelenti a hullám, hogy szolgálatunkba állott, de egyuttal birtokába is vett bennünket.

Még egyszer megráztam a prior keskeny, de mégis férfias kezét. Pár pillanat múlva a távolodó parton már csak szikár fekete sziluettjét láttam, melyet körülömlött vörös aranyával a lehanyatló napsugár. A magas sötét alak körül az egész levegő átszövődött reszkető csillogással.

Mozdulatlanul nézett utánunk. Állt, mint a gyökeret vert szálfa, mely nem bírja követni a lombja közül kireppent madarakat, bár szinte utánuk hajol.

- Te, - törtem meg a csöndet francia nyelven, hogy a két halász meg ne értsen, - úgy áll ott priorunk, mint a középkor tempera-képein az aranyalapra festett szent.

- Szentnek szent, - szólt barátom, - de mégis furcsa szent, bár szíve aranyabb, mint a fényes környezet.

- Igazad van. Ember. Szinte ünnepnap nekem, ha emberrel találkozom a sok élőgép között.

- Köszönöm. Ugy látszik, ritkán van ilyen ünneped. - Szólt mosolyogva társam.

A partokra lassan violáskék fátylakat teregetett a szürkület és leborította azokkal is az elhagyott "embert."

- Mondd csak, - kezdtem bevezetés nélkül, - hogyan lett a contessa Rovere felesége?

- Hát fiatalok és szépek voltak mindaketten. Ez a kettő legtöbbször az emberpárok Galeottója. Pedig ez a két túlbecsült talizmán semmi ahhoz a magnetizmushoz képest, mely két embert néha összeköt még a földkerekség két végéről is, még akkor is, hogyha harmadik állott közbe. Pedig ez a harmadik néha nagyobb válaszfal, mint az Apenninek hegylánca.

- Talán a prior életrajzát akarod megírni? Hát elmondom. Különös eset. Mikor a contessa kelengyéjére rászegték az utolsó velencei csipkéket és ara-fátyolára rátüzték az utolsó mirtust, a leány Rovere elé lépett és így szólt: Mivel sem az én családomban, sem a te véreid között nincsen senki, aki az abbé palástját viseli, azt kivánom, hogy Páter Alvise rakja egymásba kezeinket. Ugy érzem, csak az ő áldásával lehetek boldog.

- A fiatal Rovere nevetett: Legyen akaratod szerint Concetta. Eleget kínzott az az ember tudományával, hát legalább tegye jóvá e kínzásokat áldásával.

- És így történt. Az esküvőt kitűzték a Castel Gandolfo melletti kápolnába, mely a legszebb ponton fekszik, hogy aki oda belép, megtalálja istenét és a boldogságot. A rendházba is megérkezett Alvise engedélye, hogy a frigyet ő áldhassa meg.

Még fiatal volt a tavasz, mint a gyermek, kinek nincsenek határozott vonásai és nincs határozott akarata csak éppen akaratos már, de csak zavartan mosolyog, ha ellenszegülnek neki. A napfény is mosolygott már, de csak gyöngén, kedvesen, erőtlenül, igazi akarat nélkül. Az Albani hegyek felől még hüvösen lengedezett a szellő.

A kápolna felé hosszú, előkelő kocsisor robogott. Concetta beburkolódzott patyolatos, habos prémjeibe és szinte közelebb bújt az élemedett násznagyhoz, akit családja választott neki kisérőnek. A násznagy gyöngéden megsimogatta kezét és ismételgette: Kis leányom, ma a te napod van! A te nagy, édes napod...

Szeretett, de mintha féltve istápolta, melengette volna szerelmét, mintha úgy érezné, hogy ez a szerelem nem virágzott ki egészen és megcsiphetné a fonnyasztó késői dér.

A másik kocsiban hanyatt dőlve ült a fiatal Rovere. Csinos volt, előkelő és jókedvű. Kisérője, az ábrándos Orsini törte meg a csendet, mikor a kis falu széléhez értek.

És rámutatott a falu első kőviskójának falára, melynek festői romszerűségét szinte megzavarta a hatalmas plakát, a modern időknek, a nagy város közelségének hirdetője.

A plakáton kerek medaillonban szemrevaló női arc, pikáns kacér vonásokkal. Fején vörös hajkorona. A medaillon alatt öles betűkkel a hirdetés:

Rovere szemei rámeredtek a plakátra. Kinyúlt a kocsiból és tréfásan megfenyegette a hirdetményről rámosolygó vöröshajú arcot. Azután mosolyogva maga elé bámult és könnyedén fütyülte, majd zümmögte a dalt, mely fülébe zsongott:

Még egypárszor megismételte halkan a ráütő refraint: "À Batignolles! À Batignolles..." Azután hirtelen elkomolyodott, - nyugtalanul mozgolódott a fogat párnáin, - homlokához nyult, mint aki elfelejtett valamit. Elővette zsebóráját és megbökte szomszédját:

- És - egészítette ki Orsini - a legfiatalabb Rovere gróf büszke ura és boldog parancsolója, - mérhetetlen gazdag szolgája és elválaszthatatlan árnyéka a legszebb asszonynak, kinek ragyogó szemei elhomályosítják még azt a sok világszép asszonyt is, kiket ezer éven át a Rovere nemzetség kényes fiai választottak maguknak... Ezt tanusítjuk mi ünnepélyesen isten szine előtt és este a pezsgős poharak összecsendülésénél...

A vőlegény már oda sem hallgatott, hanem midőn a kocsi a kápolna elé gördült, hirtelen kiugrott és a nászkiséret felé fordulva, csak annyit mondott:

- Bocsássanak meg egy pillanatra, - de nekem még valamit kell súgnom a szent atyának, akinek áldása nélkül nincs boldogság.

Míg a kiséret elhelyezkedett a kis kápolnában, Rovere ruganyos lépésekkel, izgatottságát palástolva eltünt a sekrestye ajtajában. Ott bent ült Alvise, a régi faragott karosszékben és két tenyerébe hajtotta fejét.

A fiatal conte megállott a sekrestyében és hozzáhajolt a paphoz. Azt súgta fülébe:

Alvise csak kezével intett az ott szorgoskodó két egyházfinak, mire azok tiszteletteljesen hátráltak és eltüntek a sekrestyébe nyiló kisebb helyiségben.

A pap két lépést tett előre, anélkül, hogy Rovere szeme közé nézett volna; oldalt pillantott az ablakra, melyen belátszottak a templom mögé ültetett gyümölcsfák fehér virággal megrakott bólogató gallyai.

- Szent atyám! most mutasd meg, mit tudsz! Most mutasd meg Alvise, van-e befolyásod az égieknél! Ha van hited, könyörögd ki magadnak és műveld a csodát, mert baj van, - igen nagy baj van.

A pap feszült pillantással nézett most már egyenesen a fiatal gróf arcába.

- Hát mi baj van? gyónd meg hamar! Az események logikája néha csodaszámba megy. Csak akkor van okunk megijedni, hogyha e logikát föl nem ismerjük, vagy ellene próbálunk dolgozni.

- Alvise, sokat tanítottál, most hiába minden tanításod és tudásod. Hadd most a logikát, mert az nekem éppen most nem ér egy árva soldót sem. Egy negyed óra múlva esküszöm és nincs meg karikagyűrűm, melyet az oltár előtt arám ujjaira kellene húznom... Elvesztettem vagy ellopták tőlem, a jó ég tudja. Csak itt az úton vettem észre, mert tárcámban tartottam. Most nincs meg. Ez kétségbeejtő. Ha nem kivánja Concetta, hogy ebben a kis fészekben esküdjünk, minden rendben van, mert Rómában az utolsó pillanatban másikat teremthettem volna elő. De itt ezen a nyomorult helyen nincs segítség. Most légy bölcs, ki mindenre tud tanácsot, vagy szent, ki csodával segít...

A pap kiegyenesedett. Halovány arcára aszkétaszerű szigorúság vonult. Vasmarokkal ragadta meg Rovere egyik karját, hogy az fölszisszent bele. Kissé lehajolt a nála kisebb termetű ifjú grófhoz, erősen a szemébe nézett, keményen és határozottan, azután kissé megrázta. Lassan, hangsúlyozva minden szótagot, kérdezte:

- Mondd meg becsületesen, hová tetted azt a szent gyűrűt? Kinek adtad? Mert te azt el nem vesztetted és tőled el nem lopták!

- Mi jogon faggatsz? Mi jogon gyanusítsz? Tanácsért jöttem, mint régi mesteremhez és a paphoz, mert e pillanatban nincs itt más, kire rábízhatnám e kis balesetem titkát. Mégis hallatlan dolog, hogy így mersz beszélni velem. Ki vagy te, hogy számonkérj és itélj? A gyónószék hatalmát nem lehet mindenkor és mindenütt bitorolni...

Alvise arca teljesen megnyugodott, szeliddé és derüssé változott minden vonása, mint annak, kit valami váratlan nagy öröm ér. Kedves, meleg hangon folytatta:

- Conte Rovere, igazad van. Nincs jogom gyanusítani, nincs jogom kérdezni, mert ma nem feloldozás a hivatásom - hanem megkötés... És mégis kicsit máskép van, mert ha tudok valamit, akkor nem gyanusítok, és ha kérdezek, nem ok és jog nélkül teszem. Ismerlek, mert tanítottalak. Bárha csak két esztendő van közöttünk, mestered voltam és mester igazán csak az lehet, ki ismeri tanítványát. De hagyjuk ezt. Én ma megáldom azt a két kezet, melyet előttem egymásba tesztek. Ugy akarom megáldani, hogy e két kéz közé ne tapadjon porszemnyi salak, mely azt a másik kis kezet, azt a gyöngébbiket fölsérti vagy beszennyezi... Ugy akarom megáldani, hogy ez a két kéz el ne eressze egymást, sem az ünnep paradicsomában, sem a köznap poklában.

A pap szembenézett most is az ifjú gróffal, de már csak akként, hogy két kezét szeliden két vállán tartotta. Majd közömbösen folytatta:

- Semmi egyéb. Március 21. Concetta születése napja. A mi esküvőnk napja. A mai nap.

Alvise hátralépett. Lassan kigombolta ünnepi talárjának felső gombjait, melyek karcsú alakjára szinte nyalkán ráfeszítették a papi köntöst. Belső zsebéből elővett egy apró, remekbe készült bőrtárcát és abból gyöngéden, mintha alig akarná megérinteni, két ujja hegyével kiemelt egy finom karikagyűrűt. Szó nélkül Rovere felé nyújtotta.

Az ifjú gróf mohón kapott a gyűrű után. Egy ugrással az ablak közelében termett, honnét aranyosan hullott be a homályos sekrestyébe a márciusi napsugár. Háromszor is megforgatta a világosságban a gyűrűt és hangosan olvasta a belül belevésett dátumot:

- Ni, az én gyűrűm... Nálad! Te Alvise, ha meghalsz és kanonizálni akarnak, az advocatus diaboli érveivel szemben én fogom az első csodádat igazolni.

A pap többé oda sem hallgatott, megfordult és nyugodtan kezdte előszedni a szekrényből az ornátust, melyben az esketést kell végeznie.

Rovere arca egyszerre elborult és most ő ugrott hiúzmódra a paphoz, ki már magára öltötte az egyházi díszt. Most ő ragadta meg mindkét kezével a fiatal papot.

- Alvise, Alvise! Honnan veszed te az én gyűrűmet - azaz - javította ki magát a gróf, - honnét veszel te éppen olyan gyűrűt, mint az enyém?

- Csak ne heveskedjünk, mio contino! Egyszerűen az, kinek te a gyűrűt odaadtad vagy mondjuk, aki azt tőled elvette, vagy ha még jobbnak gondolod, aki megtalálta - tudva, hogy az esketést én fogom végezni, ma reggel bűnbánóan átadta nekem.

Nevetve tette hozzá: Ha nem csaltak szemeim és nem hagy cserben emlékezetem: nő volt.

Rovere megrázkódott. Lesütötte szemeit, közelebb lépett a paphoz, megszorította mind a két kezét. Alvise ugyancsak szemlesütve tűrte. A fiatal gróf kirohant a templomba, hol várta arája és az úri nászkiséret.

Alvise utánanézett. Nagy fekete szemeiben mérhetetlen szomorúság, majd megvetés tükröződött. Valamit mormolt magában:

- Te, te nyomorult! Nem elég, hogy megraboltál, még hazudni is megtanítsz engemet, ki sohasem hazudtam! - Sic fata tulere. És most mégis valósággal az én arám lesz...

Azután gyorsan a sekrestye ajtajához lépett és beszólt a szomszéd helyiségbe:

Leereszkedett a szürkület. A parton kigyuladtak itt-ott a lámpák és fényük mint remegő kis karcsú oszlop mélyedt a hullámokba. Vitorlánk a szélcsendben összecsukódott, mint a fáradt pillangó szárnya. Mi elhallgattunk, csak Gino és Berto mély lélekzetét lehetett hallani, amint ütemes evezőlökésekkel vittek be az öbölbe.

Megszólaltam: Mondd csak, honnét tudod mindezt? Ugy beszélted el, mintha ott álltál volna mögöttük a sekrestyében.

- Hát a sekrestye ódon kőfalainak is van füle, mintahogy minden falnak, - a kazemáták nedves boltívétől kezdve a királyi palota gobelines faláig.

- Megvolt az esküvő. Pompásabb jelenetet képzelni sem lehet. Mintha az istenháza is szebbé változott volna, mikor az a két ifjú teremtés megállt az oltár előtt. Beköltözött a buzgóság és hit hideg hajlokába az élő szépség és a szépséges élet. Mekkora öröm lehet a papnak két ilyen emberi teremtést megáldani! Mekkora fájdalom lehet annak a papnak lemondani és nem a vőlegény helyére állani.

Még Alvise is szép volt és nemes, mint a fiatal Szent János. Közvetlen és meleg volt cselekvése, mintha nem ritust végezne, hanem először tenné azt, ami nála nem forma, hanem az együttérző embertárs szívének sugallata. Csak néhány rövid szót szólott még. Most is mindenkinek fülébe csengnek harangszóhoz hasonló mondatai:

"...Találkozástok a legpontosabb megméretés, mely az életben előfordul. Az egyik serpenyőbe veti a nő a szívét, a másikba a férfiú jellemét. És a mérlegnek nem szabad egyik oldalra sem billennie, mert jaj annak, aki a kettő közül súlyosabb. Fájdalommá válik kenyere, csalódássá halványodik reménysége... Fehér ara, Contessa Concetta Altieri, örökre hozzáfűzlek ezzel a gyűrűvel ahhoz, aki e karikagyűrűt feléd nyujtja. Ne váljék e gyűrű soha bilinccsé, hanem annak a szerelemnek jelképévé, mely igaz emberi és éppen azért isteni is..."

Megérkeztünk a partnak mélyedéséhez, hol kocsink várt ránk. Berto macskaügyességgel kiugrott a keskeny kis molo-ra és segítségül kezét nyujtotta. Szótalanul szálltunk a kocsiba. Az úton nem kérdeztem útitársamtól egyetlenegy szót sem, mert elkomorodtam.

Éreztem, hogy két nemes, derék és szép emberi teremtés sorsában minden egyes találkozás csak újabb lépés a tragikumhoz. Barátom bemutató meséje ugy hatott rám, mint a görög kórus tompa rythmusa, mely előre sejteti, hogy erős akaratok nem vezetnek a boldogsághoz, mert a csöndes boldogság mégis csak első sorban köznapi emberek osztályrésze...

Meleg nyári éjszaka volt; nem bírtunk aludni. Barátom kitárta az ablakokat, hogy bebocsássa a langyos éjjel üdítő köszöntését. A szobában a lámpa elé húzta a vörös ernyőt és mindketten kiültünk az egyik ablak erkélyrácsára, a fekete kávé mellé. Hátat fordítottam a csöndes utcának és csak akkor vetettem egy-egy pillantást hátra, hogyha valami zaj hallatszott, bár nem érdekelt semmi, ami a szunnyadó városban történik. Valamelyik utcasarokról visszhangzott a búcsúzók jókedvű istenhozzádja: felice notte! felice notte... Elégedett, egyszerű emberek váltak el egymástól, békésen, szürkén eltöltött nap után, örülve a szenvedély és izgalom nélküli köznap sovány adományainak.

- Az elmúlt télen megfordultam a Trinitá dei Monti palotájában. Conte Rovere nem volt otthon, állítólag valami diplomáciai küldetésben járt Párizsban. A beavatottak szerint Nizzában találkozott olyasvalakivel, kivel szemben megbukik minden diplomácia. Ugyebár érted? Csak egy igazi nagy hatalom van a világon és ennek neve: asszony.

Az első emeleti kis szalónban ültünk, mely Concetta grófnőnek legkedvesebb fogadó szobája. Magam is megszerettem ezt az intim kis szalont, melyben minden a maga nemében tökéletes, - és benne legtökéletesebb maga a házi asszony. Még a legnagyobb művészek is aránylag ritkán alkotnak igazi műremeket; úgy látszik, ez alól még maga a teremtő sem kivétel, mert mióta Concettát teremtette, többé nem érte utól önmagát...

Jól esett a kivilágított szoba és a kandallóban zsarátnokká hamvadó, mézga illatu fahasáb melege, mert hüvösen söpört végig Róma utcáin a karnevál szele.

Szemben ült velem a kandalló előtt a contessa. Ragyogóbb volt mint valaha. Sötét bársonyruhája még patyolatosabbá tette pompás vállait, melyekről kissé lecsúszott a tollboa. Három vakító fénypont csillogóvá tette egész alakját, hogy az ember elfelejtette ruhája komoly sötétségét. A gyémánt-agraf mellén, a brilliáns-diadém szénfekete fürteiben és lángoló két szeme. Mintha a gyémántok jelezték volna, micsoda szív van a bájos titkok alatt és micsoda sziporkázó ész lakozik a fehér homlok mögött. Az a két szem pedig megbűvölt, mert azokban benne égett az a misztikus harmadik erő, amit szív és ész együtt sem képes elévarázsolni...

- Lássa, különös utakat jár a ledöntött fenyő. Valahol a Monte Viso örök hava mellett született, de nem tudott békén ott porladni tiszta hideg hazájában. Ide került, hogy éppen itt, az úgy nevezett déli napfény országában meleget osszon, meleget, saját pusztulása árán.

- Igen, megvan mindennek a maga sorsa. De hát ez a szegény fa nem tudott védekezni. Az embernek azonban küzködnie kell az ellen, hogy pusztulása árán adjon meleget másoknak.

Meglepett ez a váratlan következtetés, melyet egyszerre levontunk a maroknyi fenyőparázsból. Menni akartam, mert tudtam, hogy a grófnő a szinházba készül és annyira lelkesedik Duse Eleonóráért, hogy egyetlenegy szavát sem akarja elmulasztani. Barátságosan, finoman megérintette karomat, mikor fel akartam állani. Én boldogan engedelmeskedtem a marasztalásnak.

- Van idő, még nincs is a kapu előtt a fogatom. Maradjon. Elkisér, úgyis magam vagyok...

- És ma Duse melyik a sok boldogtalan asszony közül, akik szívünkbe markolnak?

- Ah, a Tenger asszonyát adják? Nos, én nem bírom elhinni azt, hogy az asszonyt valami titokzatos erő hajtsa az idegen férfiú felé. Ez az asszony megismeri házi tűzhelye nagy hazugságát és mikor szabad elhatározásából választhat, mégis marad. Ibsen már öregedett.

- Én - folytatta Concetta, - mégis megnézem Dusét, hogyan hiteti el a lehetetlent is. Igaza van - tevé hozzá szomorúan, - én sem akarok hinni ismeretlen erőkben és ismeretlenek erejében, de néha, hogyha így távol van az uram, mégis mintha félnék... Mintha engemet is valami vagy valaki hatalmában tartana és húzna maga felé. Csakhogy - ezt már büszkén mondotta, - ha életemben hazugságot fedeznék fel és szabad akarattal választhatok, akkor én... nem maradnék, hanem mennék!

- Ugy-e, vakmerőnek találja vallomásomat. Egy Rovere grófnő, Róma vallásos asszonya, a büszke... Nos, de hagyjuk a konvenciós jelzőket. Azt tartom, hogy az élet csak akkor ér valamit, ha tartalma igazság. Ahol megszünik az igazság, ott vagy pont következik, mely egyetér az elmulással, vagy pedig keresni kell azt, ami igazság, mert ez, akármilyen következményekkel jár is, megint maga az élet. Én nem tudnék Ellida lenni, hogyha hívnak a tengerre és fojtó a szárazföld levegője.

- Nem, Concetta grófnő, - a levegő a szárazföldön nem lehet soha fojtó olyasvalakinek, aki napsugárra született, de meg hol akadhatna valaki, aki hajójára merné hívni a biztos révből, ahova nem tévedhetnek ismeretlenek, mert csak egy igazság van, a boldogság...

E pillanatban belépett a száraz képű inas és lábujjhegyen a grófnő elé tette az ezüst tálcikát.

A contessa lassan a behozott névjegy után nyult és hangosan olvasta: Yvonne Esquilar.

- Yvonne Esquilar? Mit keres nálam ebben a lehetetlen időben a francia énekesnő, aki a párizsi Mirlitonban tanulta szegény bohémektől saját történetét; mit akarhat ez a vöröshaju démon... és halkan trillázta:

- Szokatlan látogató szokatlan órában, de hát úgy látszik, ez úgy szokás... à Batignolles.

Magas jelenség volt pompás formákkal és mégis filigrán. Volt valami egyéniségében, ami eszünkbe juttatja az ugrásra kész karcsú, pompás macskákat. Nagy kalapja alól, mikor a csillár alá lépett, szinte kihullámzott rőt fürteinek lángja. Arca halovány volt, de fekete szemei mégis élénkké tették.

Lassan, tiszteletteljesen lépkedett a szoba közepéig, de látszott tágranyílt komoly szemeiben, hogy az asszonyi kiváncsiság egész mohóságával tetőtől-talpig vizsgálgatja, analizálja Concettát. Szemeit végig jártatta a fiatal asszony sötét hajfürtjein, patyolatos vállain, végig sugár termetén, egész a kis csattig, mely a cipőbe foglalta formás lábait. Majd szinte előre szökellve megállt a grófnő előtt.

- Contessa, adja meg kegyesen előre a bűnbocsánatot azért a vakmerőségért, hogy eljöttem; hogy így jöttem, éppen most jöttem. Meg fog érteni. Nem halaszthattam holnapra, holnaputánra, mert az éjféli genovai expresszvonattal elhagyom Rómát. Bocsássa meg, de csak szemtől-szembe beszélhetünk.

- Vendégem igaz barátunk, ki előtt nekem nincs titkom. Ha önnek van, Mademoiselle Esquilar, azt természetesen tiszteletben kell tartanunk. Mosolyogva fordult hozzám:

- Addig menjen be a szomszéd szobába és gyönyörködjék. Ha nem akar gyönyörködni, hát biráljon. Ott áll új arcképem, melyet Renier itthon fest rólam. Még nem kész, de máris kiváncsi vagyok véleményére. Renier azt mondta, hogy azok az arcképek, melyeken a nő csak áll vagy szembenéz, pompásan kiöltözve, divatosan, ékszerekkel megrakva, szóval parádésan, nem arcképek, hanem közönséges divatlap-illusztrációk. Lesülyesztik a nőt a nipptárgy szinvonalára. Renier azt mondta, hogy a lelket az arcra csak akkor lehet megfesteni, hogyha - hogyis mondjam - élete tartalmának kifejtése vagy élvezete közben örökítik meg az alakot. Szóval a kovácsot akkor kell megfesteni, ha pörölye alatt formálódik az acél, az irót akkor és úgy, amikor művét irja, az énekesnőt énekelve... Nálam is ehhez ragaszkodott Renier, mert ő az én szerelmes lelkemet akarta megfesteni és ezért az asztalhoz ültetett, hogy irjak levelet annak, kit szeretek és aki engem szeret... az én uramhoz. Ezért fog engemet a megkezdett képen levélpapir előtt ülve látni...

Mondhatom, meglepett, hogy a contessa éppen ebben a pillanatban ilyen hosszadalmasan elmagyarázta nekem Renier festő egész művészi hitvallását, - szinte kinos volt a megjelent harmadikkal szemben, mégis úgy éreztem, hogy megértettem a majdnem lázasan elmondott szavakat... A szalonban akart engem tartani, ameddig csak lehet, mert - isten tudja - félt attól a pillanattól, mikor egyedül marad a vöröshajú Yvonnenal...

Akartam nézegetni a megkezdett pompás művet és becsületesen nem akartam hallani semmit abból, amit a másik szobában beszélnek, mert megvetem az önkénytelen indiszkréciót is. Most még sem használt a becsületes siketség, akaratom ellenére is meg kellett a hangosabb szókat értenem, mert a két szoba között nem volt záró ajtó, csak a leomló régi függöny.

A két nő csak pár percig beszélgetett halkan, ugy suttogva, mintha mindkettőjük figyelmét valami tárgy szemlélete lekötné, - majd egyszerre emeltebb lett hangjuk, mert akkor már egymással szemben állottak.

- Igen, grófnő, amit most tettem, lehet, hogy a legbecsületesebb dolog volt, lehet, hogy a leggonoszabb cselekedet. Ne felejtse el, hogy én nő vagyok és pedig vérbeli nő, aki nem nézi, hogy mit és kit pusztít el, vagy önmaga hogyan pusztul el - nem nézi akkor, ha szerelméért viaskodik, vagy szerelmét akarja megbosszulni.

- Én ujjamon uram gyűrűjét viselem, melyet az oltár előtt húzott rá. Semmi másra nem vagyok kiváncsi és semmi mást nem hiszek, csak azt, amit ez a gyűrű ujjamon mond: március 21. Esküvőm napja. Érti, mademoiselle Esquilar, ez a gyűrű azt mondja: tied vagyok. Én meg érzem e gyűrűből: enyém vagy.

A vöröshajú énekesnő felkacagott. Csodálatos, hogy e kacagásnál megjelent arca előttem, tűzes fényű hajkoronájával, bár nem láthattam.

- Nem úgy van, contessa! Nézze meg az én gyűrűmet, melyet én hoztam most és oda tettem az asztalra. Abban is ugyanaz áll. Az a gyűrű nekem mondta: tied vagyok! Sokkal inkább nekem, mint más valakinek, a Castel Gandolfo melletti kápolnában. Hát tudja meg, hogy az esküvője előtti estén Rovere gróf nálam volt. Pezsgővel ünnepeltük szerelmét, nem azt a konvenciósat, mely uri pompával és előirt frázisokkal a pap előtt végződik, hanem azt az igazit, ellenállhatatlant, egy batignollesi szegény leányhoz érzett szerelmét. És az esküvő előtt én csókoltam Rovere grófot, - érti contessa, - én öleltem Rovere grófot...

Itt az énekesnő szavai valósággal nem csak hallhatók, hanem láthatók lettek. Lassabban kezdett beszélni, kiméletlenül, kegyetlen önérzettel.

- És akkor, március 20-án, mikor a contessa leányálmaiban ábrándozott a másnapi boldogságról, délceg párja epedő szerelméről és a mesebeli örök hűségről, én fontam karjaimat az előkelő ifjú római Antonius büszke nyaka köré és azt sugtam neki, ha szeretsz, add ennek ma olyan bizonyítékát, amit nem lehet letagadni, add nekem éppen ma, mikor holnap az oltár előtt éppen az ellenkezőjét fogod a világgal elhitetni... És Conte Rovere elővette azt a gyűrűt, mely Önnek volt szánva, contessa, és az én ujjaimra húzta. Igen, engem szeretett, nekem esküdött, - nekem esküdött akkor is, mikor ott egymás mellett állottak a templomban, engem csókolt, mikor az Ön ajkát kereste, contessa, - engem szorított szívére, mikor az Ön derekára fűzte karjait, contessa!

Pár másodpercig csönd volt. Azután újra megszólalt Concetta nemesen csengő, kissé reszkető hangja:

Istenem, mennyi önuralom, gondoltam magamban, míg szórakozottan álltam a kép előtt, melyen Concetta grófnő szerelméről ír az ő édes, édes kis urának...

- Akkor én mégis felelek. Addig, míg hittem, hogy csak a konvenció rabtörvényei fűzik Önhöz, őriztem titkomat, a gyűrűt és szerelmemet, mert - és ezt hihetetlen gúnnyal és kegyetlenséggel mondotta, - a legszebb és legkedvesebb feleséget sem tekintettem igazi vetélytársnak. Tőlem nem bírta volna conte Roveret elhódítani. De most máskép áll a dolog. A gróf hűtelen lett hozzám, mást szeret. Mással találkozik - talán ebben az órában, Nizzában. Attól félek, hogy ettől a másiktól - talán még sikerül visszahódítania... Azzal, hogy meghoztam a mi közös gyűrűnket, kettős szándékom van. Bosszút akarok állani Rovere grófon, igen, meg akarom rontani szép otthonát, aztán meg tovább akarok érte viaskodni, - most már segíthet nekem grófnő is, mert mi most ketten vagyunk, ketten együtt a megcsalatottak...

Újra csönd volt. Hallottam a vöröshajú Yvonne könnyű lépteit, hogy lelépett a szőnyegről a parketten és hallottam az ajtó nyilását, amint távozott.

Visszafojtott lélekzettel vártam. Csak annyi idő telt el, amennyi elég a nőnek ahhoz, hogy letörölje egy könnyét és a nők végefogyhatatlan lelkierejével rendbehozza vonásait. Concetta grófnő széthúzta a hullámos nehéz függönyt és benézett hozzám. Halovány volt, de komoly bánatos szemeivel szebb, mint valaha.

- Elment. Jöjjön, kisérjen el. Elmulasztottuk az első felvonást... Nézzük meg, mit csinál Ellida a második felvonásban.

Zavartan követtem. Mikor keresztül mentünk a kis szalonon, lopva a kandalló előtti barokk asztalkára tekintettem. Ott állott minden, Canova Ámor és Psycheje miniatür-másolata, ott állt a beryllkővel kirakott csésze, a Boucher ecsetjével ékesített szelence... Az a második gyűrű már nem feküdt ott...

Concetta grófnő korán talpon volt. Nem aludt az éjjel és mégis mintha szép álomból riadt volna fel keserves valóságra.

Lassan az ablakhoz lépett. Karját neki támasztotta a hideg üvegnek és arra hajtotta forró homlokát. Azután hirtelen kitárta az ablakokat, mert ezen a reggelen nem bírta a kandallóból szétáradó, pörkölt fenyő illatot. Egypárszor föl és alá járt a szobában, azután végigsimított angolos ruháján és szinte lázasan feltűzte férfias, nagy szürke kalapját fényes, fekete fürteire. Becsöngette inasát.

Pár perc mulva a palota előtt állott a könnyű hajtókocsival a két nyugtalan pej.

Concetta felszökelt a kocsira és egyetlen kecses mozdulattal keztyűs kezeibe igazította a gyeplőt. Az egyik ló hátranézett és legott büszkén felvetette karcsú nyakát. Azután repült a kocsi, mintha egyetlen géppé forrott volna össze a négy forgó kerék, a két délceg állat és a karcsú alak, ki a gyeplőket tartotta.

- Milyen büszkék ezek ma! Tudják, hogy urnőjük maga vezeti őket. Az állat is megbecsüli azt, aki... aki..

Az inas elvörösödött és nem tudta befejezni, amit mondani akart, de a grófnő mosolyogva kisegítette:

Ő sem fejezte be szavait, mert hirtelen elhallgatott. Az egyik hirdető falra esett tekintete. Ott mosolygott rá tépetten, de talán egy tucatszor egymás mellé aggatva a vörös Yvonne arca, az öles plakátokon, azzal a kacér, szenvedélyes kifejezéssel, ahogyan tegnap este ő hozzá belépett...

Concetta elnézett és szinte örült, mikor a Porta Appiánál álló két carabinieri feszesen szalutált fogatjának. Annyi kedves bájjal köszönt nekik vissza, mintha legjobb ismerőseit, a legelőkelőbb társaságot üdvözölné. Hálás volt mindenkinek, aki szemét eltéríti arról a plakátról.

Elmaradoztak a házak, a romok, azoknak sírja, kik Neró alatt néztek szembe a párducokkal és oroszlánokkal. Mintha minden kőből, minden hantgöröngyből kiáradoznék valami nyomasztó pára azokból a könnyekből, melyeket valamikor itt a kereszténység fájdalma hullatott. A szellő egyre élesebben süvített a nyilsebes kocsi mellett és pirosra csókolta a contessa halovány orcáit.

Távolban lassan kiemelkedtek a hegyek, mint violás kulisszák. Köröskörül szinte szétnyilt, mintha vágyakozó szívét akarná a még távoli tavasznak feltárni, a Campagna.

Az egyik hegytetőn kicsi hófoltok fehéredtek. A borús égről egyenesen e hófoltokra nyilait az egyetlen bújdosó napsugár és ezüstösen táncolt föl és alá a kis csillogó fehérségen, mintha jókedvében örülne annak, hegy valami fényeset talál magának játszani e szürke tájon.

- Ej, miért is esik mindig az égi napfény is oda és arra, ami hideg, ami fagyos, ami muló... Mikor itt vagyok én és napfényt kérek!

- Tetszik parancsolni? - kérdezte zavartan Silvio, ki nem értette úrasszonya különös beszédét.

- Nem, contessa. Jó nekem itt. Ha az embernek házi tűzhelye van, mit keresne ott, hol ez a tűzhely már nem melegít...

A grófnő oda sem hallgatott, hanem átpillantott a San Paolo fuori mura bazilikájára, melynek tetejére gyors szökelléssel surrant át a napsugár a távolban derengő hegyek tetejéről.

Hirtelen átfordította a kocsit a templom felé és egyetlen gyors mozdulattal megállította a bejárat előtt a sebes hajtástól remegő lovait. Odavetette a gyeplőt inasának és lepattant a kocsiról.

Belépett a homályos, hüvös épületbe. Lélekzetét fojtóan csapta meg a hideg tömjénfüst és az égett gyertyák szaga. A templom üres volt, csak az oldalhajóban tipegtek párosával árva gyerekek, kiket egymásba dugott kezekkel, szemlesütve kisért két babaarcú apáca. Az oszlopok között két elnyűtt vén ember csoszogott; az egyik oltárnál egy bersagferi közlegény és egypár asszony térdepelt és közönyösen tekintgetett hátra a lézengő idegenekre, kik vörös uti könyvük betűiből keresgették a látnivalókat.

Concetta megállt az egyik pillér tövében és magasra emelte szemeit. Nehezen lélekzett, mint aki sokáig szaladt. Ott álldogált szoborszerűen és többször körülnézett, mint aki valakivel beszélni akarna. A jó istent kereste, hogy megmondja neki, mi nyomja lelkét, de úgy érezte, mintha az isten is végtelen messze volna és nem hallaná meg hangtalanul elmormolt szavait. Pedig kellett valakit találnia, hogy elmondja lelke titkát, mert a titok a leggyilkosabb ellenség, ki üldözi azt, kihez hozzátapadt.

Gépiesen lépett az egyik gyónószékhez, melyben bent ült a lelkész. Leborult a sűrű ráccsal fedett kis ablakhoz, mely elzárta a lefüggönyözött fülkében ülő papot.

- Lelki atyám! Önmagamat keresem. Büszke voltam és erős, most megalázott vagyok és gyönge.

- Ne félj, gyermekem. A lealázottak fölemelkednek és a gyöngék győzedelmeskednek.

- Reményeim voltak és kétségbeeséssé váltak. Szerettem és most gyülölök. Bt akarom mondani, de nem emberfiának, hanem egyedül istennek, de úgy érzem, hogy ő igen távol van tőlem.

- Az isten nincs senkinek távol, csak az embernek nehéz néha megtenni hozzá azt a pár lépés utat, mert a szív a maga nagy szegénységében nem bírja választani azt az ösvényt, mely a legegyenesebbik.

- Leányom, ez nem bűn. Aki emberré lett érettünk, csak azt hirdette: szeresd felebarátodat. De sehol sem olvastam a testamentomban, hogy a szerelem is parancs volna.

- Atyám, az én uram játszott az én leányságommal. Megcsalt akkor, midőn az oltár előtt kezemet kezébe tettem. Ez a kézszorítás nem a férfiúé volt, ki ölel, hanem az árulóé, ki letaszít. Gyűrűt viselek ujjamon és nem tudom, kinek gyűrűje, csak azt tudom, hogy nem az uramhoz fűzött. És ezért nem szeretem az én uramat.

A contessa áhítatosan lehajtotta forró kis fejét, halkan elrebegte rövid imádságát és távozni készült. A gyónószékből kinyúlt a pap keze. Az asszony gyöngéden megfogta, ráhajolt és meg akarta csókolni a feloldozó kezet, mint ahogy a gyónás után szokták a jámbor parasztasszonyok és a nagyvilág búzgó úrasszonyai. A pap nem engedte a kézcsókot; a contessa érezte a hideg férfikéznek szorítását, melyben annyi becsületes közvetlenség volt, hogy első pillanatra szinte természetesnek találta, hogy ezzel váljék el attól, kinek szíve titkát elmondotta.

Csak a kézszorítás után hökkent meg kicsit, mintha felocsúdott volna és sejtené, hogy még valaminek kell történnie:

- Maradjon még egy percig, mert a gyónásnak nincsen vége. Most rajtam a sor: én is gyónni akarok.

Concetta minden gondolkodás és elhatározás nélkül visszatérdelt a gyónószékbe és zavartan tartotta elpirult fülét a kis rácsos ablakhoz. Ugy érezte, mintha láthatatlan erők szorítanák vissza a simára koptatott kis imazsámolyra.

- Rovere grófnő - szólt a pap, abbahagyva a tegezést, mellyel eddig a gyónóhoz beszélt - most én kérek bűnbocsánatot. Emlékszik arra a szegény fiúra, ki egyszer őrületes szerelemmel merészkedett Róma legszebb leánya elé állani, hogy elmondja: jöjjön velem és annyi paradicsomon át vezetem, ahány esztendőt szabad szakítanom az élet fájáról?... Emlékszik?

- Emlékszik... Ez a bolondos fiú mert hinni. Gyürűt is forrasztott és belevéste a napot, március 21-ét. Azt a napot, melynek egyedül volt az ő életében jelentősége. Azt a napot, mely egyedüli karácsonya volt, mivel néki csak ez a nap hozott örömet, - mely egyedüli húsvétja volt, mert ez a nap hozta meg lelke föltámadását, - azt a napot, mely egyedüli pünkösdje volt, mert ez a nap ihlette meg egész gondolkodását... Ez a nap Altieri Concetta születésnapja volt.

A papnak a hangja reszketett, halkabb lett és gyorsabb beszéde, de a fiatal asszony úgy hallotta, mintha fülébe harsognák e szavakat. A halk beszédet zavarta a közeli oltáron égő gyertyák sercegése, de a fiatal asszony ezt is beleszőtte a hallgatott szavakba. Mintha körülötte és belsejében lángra lobbant volna minden és e világégés és lélekégés lángjait hallaná.

- Ezt a gyűrűt adtam én Altieri Grófnőnek akkor, mikor Conte Rovere kezébe tette kezét egy hosszú emberéletre...

Concetta a torkában érezte szíve verését, alig bírt felállani. Most hirtelen ő nyujtotta be kezét a gyónószéket lezáró kis függöny mögé. Érezte, hogy reszkető ajak lehelletszerű gyöngédséggel csókolja meg kezét.

Az asszony összeszedte minden erejét és gyors léptekkel ment a bazilika kijárata felé, mint aki menekülni akar valami elől. Az ajtót kitárta neki az öreg koldus, ki ránézett gyuladt, vizenyős szemeivel. A contessa lázasan keresgélt apró elefántcsont-tarsolyában és egy Napoleont csúsztatott az öreg kezeibe, - de előbb szórakozottan nézett körül, mintha valami tiltottat cselekednék és félne, hogy meglátják.

Kilépett a bazilikából; megrázkódott, mint aki le akarja rázni magáról a hópihéket vagy a forró homokot, melyet a szélvész korbácsol föl és hullat az emberekre. Fölugrott fogatja hátsó ülésére és nem nyult maga a gyeplőkhöz.

Az eső lassan szitált. Ő nem törődött semmivel, nem bánta, hogy a permeteg lassan végigömlik arcán is. Annál jobb, legalább keveredik, találkozik az esőcsepp a könnyel. Milyen jól is esik, hogyha így megindulhat az ég és a szem esője.

Otthon a grófnő egyenesen kis bizalmas szobájába sietett, ledobta keztyűjét az egyik fauteuil sarkába és felgyűrte átázott fátyolát homlokára. Még kalappal fürtein íróasztalához ült. Irt. Irt úgy, ahogy hazajött, hogy elhatározása meg ne változhassék tétovázás következtében.

"Én is feloldozom. Az igazság nem lehet bűn, ön pedig úgy cselekedett, ahogyan érzett. A gyűrűt tovább viselem. Kézszorítással Concetta Altieri."

Leánynevét írta! Egy könnycsepp is hullott a papirra, vagy talán egy esőcsepp volt kalapjáról? Keveset törődött vele. Csöngetett.

...Délután eljött Renier, a festő, hogy folytassa a megkezdett arcképet. A contessa mosolyogva fogadta.

- Kedves jó Renier, bocsásson meg, ha ma kicsit bolondos vagyok. De hát minden asszony néha szeszélyes. Ez már a mi gyarlóságunk, vagy ha úgy tetszik, szépségünk, vagy ha még inkább akarja, hatalmi mámorunk előjoga. Én sem akarok, de nem is tudok kivétel lenni. Ma reggel a Szent Pál bazilikában jártam és fogadalmat tettem, hogy első arcképem szentkép legyen. Ugye furcsa, ha azt kivánom, hogy fiatalságom szentkép ékességéül szolgáljon? Ne nevessen ki, kedves mester... Az ilyen pompázó asszony nem illik szentnek. Azért öltöztessen kámzsába, takarja le bodros hajamat sötét kendővel... A levélpapirra előttem ne írjon szerelmes szavakat, hanem idézzen inkább sienai szent Katalin leveleiből: "...Seritta di mia mano... con molti sospiri e abondanza di lagrime..." Mert e képet fogadalmamban a belmontei kolostornak szántam...

Renier nagyot nézett. Meghajolt és vállat vont. Bohém könnyűséggel vetette oda:

- Hiábavaló lesz a kámzsa, hasztalan lesz a kendő. Szegény szerzetesek! Vajjon fognak-e tudni e kép előtt... imádkozni!

A grófnő kedvesen a művész vállára tette kezét és kissé összehúzta szemeit.

- Talán fog akadni legalább egy igazán áhítatos ember, aki e kép előtt is tud imádkozni...

Még az nap este megérkezett Párizsból Conte Rovere. Mosolyogva sietett szépséges felesége szobájába, hogy átölelje és megcsókolja.

- Concetta, milyen csodaszép vagy ma! Beszédesebb bánatos nagy szemed, mint valaha...

Rovere lábai gyökeret vertek. Állt, - állt egy ideig és nézte a gyönyörű szép teremtést, aki előtte állott ragyogóan, de olyan komolyan és megközelíthetetlenül. Azután csak annyit mormogott:

Rovere gróf alig várta a reggelt. Idegesen járt föl és alá szobájában, mint a sakál a ketrecében.

Alig világosodott, elhajtatott a belmontei kolostorba. Kocsijában vacogott a nedves, hideg széltől és mikor a lovak a hosszú sebes hajtás után tajtékosan, gőzölögve állottak meg a kolostor hátsó kapuja előtt, örült a kanyargó hegyi ösvénynek, hogy legalább dermedt tagjait fölmelegítheti a meredek úton.

Megrántotta a csengetyűt és türelmetlenül lépegetett egyik lábáról a másikra. Fra Gianfranco nyitotta a kertajtót és alázatos nyájassággal fogadta.

Lépéseik tompán kongtak a zárda hideg folyosóján, melynek ablakaiból nem lehetett egyebet látni, mint a mélyebben álló karcsú ciprusok sötét tetejét és a hamuszürke eget. Fra Gianfranco benyitott a cella ajtaján és csengő hangon mondá:

- Mindörökké. Amen. - hangzott a prior csöndes felelete, miközben összecsapta a könyvet, melyben olvasgatott.

A pap fölállott és meghajolt, azután nyugodtan visszaült helyére és a dolgozó asztala melletti lócára mutatott. Rovere megállt és két kezével az asztalra támaszkodott, szemben a priorral.

- Alvise! Ha nem viselnél papi köntöst, nem magam jöttem volna. Tőrrel vagy karddal kérném számon, hogy mersz te az én ügyeimbe beleavatkozni...

Alvise keserűen mosolygott. Egyetlen arcizma sem árult el felindulást vagy meglepetést. Nagy fekete szemeivel végigmérte látogatóját.

- Aki vétkes, vezekeljen és ne kérjen számon senkitől semmit. A tőr és kard nagyon közönséges eszközök. Megvetem. A legutolsó régi condottieri zsoldosai nagyon jól meg tudták ezekkel toldani rövid igazságukat. Csak egy igazi nemes versengés van, egy igazi párbaj, az, melyet a lelkek vívnak az acélnál fényesebb eszközökkel. Most beszélj, mit akarsz.

- Hogy merted feleségemnek elárulni, hogy én jegygyűrűmet odaajándékoztam Esquilar Yvonne-nak, a Batignolles-i énekesnőnek?

- Ezt én sohasem mondhattam a grófnőnek, mert magam is most hallom tőled először.

- Hát esküvőm órájában - ott a sekrestyében nem mondtad, hogy a jegygyűrűmet neked adta át valaki... Nem mondtad: ha nem csaltak szemeim, nő volt...

- Mikor ezt mondottam, akkor hazudtam életemben először. Hazudtam, hogy megjavítsalak. Nekem sohasem adta át senki a te gyűrűdet. Ismertelek. Előttem álltál, mint a parány a mikroszkóp alatt. Ismertem könnyelmű szívtelenségedet.

- Én? sehonnan. Nekem is volt olyan. Én is Altieri Concetta finom újjára szántam és soha más nőnek nem adtam volna.

- Ezért viselem most is ezt a ruhát, mely nem mindig balzsamos borogatás a szívre, hanem Dejanira-palást is egyaránt.

- Most már nyiltan beszélhetünk, te, a vesztes és én, az elveszett. Hát nekem is volt olyan gyűrűm, mert volt idő, mikor azt hittem, én húzhatom a legnemesebb ara újjára. Mert szerettem. Mert szeretek, - ezt isten is tudja, mert ő plántálta szívembe ezt a szerelmet, - és az ő akarata ellen hiába a küzködés. Ahogy egy nyomorult fűszál sem sarjadhat ki az ő akarata nélkül, úgy nélküle nem foganhat emberi szívben sem ilyen szerelem. Ahogy egy levél nem hullik az ő akarata nélkül, úgy nem hervadhat el nélküle az ilyen szerelem sem.

- Igen, az az én gyűrűm volt. Az én esküvőmre. A grófnő büszke volt. Lenézett. Én tudtam, hiába. Talárt öltöttem, nem meggyőződésből, nem mert legyőzettem, hanem győzedelmes hittel, mert tovább szerettem. Mikor elém járultál, vétkesen, szegényen, nyomorultan, mint elbukott áruló, megtagadtam önmagamat - Concetta iránti szerelemből. Tudtam, hogy ő téged végtelenül szeret. Elrejtőztem, megöltem lelkemet és segítettem. Az én kezemből, az én gyűrűm árán kaptad az ég és föld legértékesebb ajándékát, a legpompásabb nőt, az emberi alakba varázsolt boldogságot. Megtettem a legnagyobbat, a legtöbbet, amit ember megtehet, mert ott, akkor az oltár előtt, az én elveszett boldogságom csillogó kis jelképét nyújtva és mégis áldva - mártirabb voltam, mint ennek a kolostornak minden vértanúja...

Rovere is fölállott és pár lépést tett a prior felé. Emez legyintett kezével és szinte szenvedély nélkül tovább beszélt, mintha más szavait idézné:

- Nem becsülted meg az én ajándékomat. Nem voltál hozzá méltó. De arról a nőről, akit te említettél, én sohasem beszélhettem neki, mert azt sem tudtam, hogy a világon van, - és mert én nem vagyok besúgó. De beszéltem neki magamról. Mikor megtudtam, hogy te tovább is áruló maradtál, megmondottam neki, hogy az én gyűrűmmel áldottam meg kezét... Tanuld meg, hogy az árva női léleknek nem szabad szenvednie anélkül, hogy meg ne tudja, van egy második lélek, mely végzetszerűleg vándorol vele mindenütt és mindenhova, a magas égig vagy a kárhozatig. Nincs olyan teremtés a világon, ki mindvégig egyedül maradhat...

- Gyönyörű dolog lesz: Della Rovere grófnőnek gavallérja egy barát - vagy talán a jövőben a szökött barát...

- Sancta simplicitas... Te nem tudsz engem megbántani. Feleségedet sem tudod jobban megbántani, mint ahogy már megbántottad... Én megmondtam neked annyit, amennyihez jussod van. Én önmagam adtam meg e jogot, mikor Castel Gandolfo kápolnájában kezedbe raktam a legáldottabb kezet. Áldást is mondtam hozzá, de nem hallgatták meg a magasban, talán mert áldásom csak az egyiknek szólott. Talán azért, mert vétkeztem. Csak azt nem tudom, mikor vétkeztem, akkor, mikor megszerettem Altieri Concettát, - akkor, mikor őt neked adtam, vagy akkor, mikor megmondtam neki, hogy szeretem...

Kopogtak az ajtón. Fra Gianfranco állt a küszöbön és hangosan beszólt: Dicsértessék az Ur!

A fiatal barát szigorú, szinte gyűlöletteljes arccal lépegetett a látogató nyomában, mintha arra vigyázna, hogy az vissza ne fordulhasson.

A nyár elején újból megfordultam Rómában. Első utam régi jó barátomhoz vezetett. Örültünk egymásnak. Az órák szinte összetömörültek percekké és hogy együtt voltunk, az időnk gyorsabban repült, mint a vándormadár. Ötletszerűen kezdtem:

- Te, ránduljunk újra a kolostorba. Szeretném újra megszorítani a prior kezét. Isten tudja, valahogy vágyakozom ez ember után. Aztán meg szeretném azt a képet is látni, - tudod, Catharina Benincasa arcképét... Egyiket sem tudom elfelejteni...

- Talán nincs kedved? - avagy történt megint valami különös dolog? Beszélj...

- Nem tudok semmit. Csak annyit mondok, semmi sem ismétlődik. Sem események, sem benyomások. Ezért nem szeretek semmit újrázni. Az első mégis mindig más volt, mint a második; a második meg mindig más lesz, mint az első. De nem bánom, menjünk.

Ugyanúgy ballagtunk fölfelé a sziklába vájt lépcsőkön, mint egypár hét előtt. A hegyoldalon épp úgy fehérlett a kolostor az olajfák között, az arkádok oszlopait épp úgy átölelte a kúszó rózsa. A déli nap bőkezűen hintette ragyogó szeretetét a csillámló levelesre, a derengő szirtekre, a mélységben csapkodó tengerre. Annyi változatlanság volt az egész képben, hogy majd azt képzeltem: az örökkévalóságok országában járok.

Megint előttem ment a barát, kámzsájába dugott kezekkel. Néztem csöndben előttem mozgó födetlen fejét, mert bizony arcára a belépéskor ügyet sem vetettem. Mintha rövidre nyirt fejű, nagy iskolás fiú ballagott volna előttem. Becsületes, jóságos nyak volt ez, de hát nem a prioré, aki után vágyakoztam. Fra Gianfranco lépkedett előttünk.

A bemohosodott márványpadnál megint megálltunk egy pillanatra. Gianfranco beárnyékolta jobb kezével a szemeit és vágyakozva nézett a tengeren tovasikló vitorlások felé, melyek majd itt, majd ott rezdültek meg, mint a napfényben sütkérező lepkék.

Azt gondoltam magamban, mennyire eltanult ez a jó ember mindent mesterétől. Önkénytelenül kérdeztem:

Föltünt, hogy a második ciprus alatt, ott ahol a prior magyarázata szerint hatszáz esztendő előtt Petrarca irta egyik szonettjét Laurájához, néhány lábnyi, gondosan ápolt virágágy van, mely a multkor még nem volt ott. Megdöbbentem. A virágágy nagyon emlékeztetett sirhalomra.

- Senki. Vannak emberek, kiknek nincsen sirjuk. Ilyenkor jól esik nekik egy kis virágos helyet szentelnünk. Nem miattuk, - önmagunkért, hogy legyen, hova hozzájuk járnunk. Hát mondjuk, az ott egy poéta pihenőhelye, ki ott irta Laurájához legszebb szonettjeit... Jó az az anyaföld virághímes párnáival, - olyan, mint a frissen vetett ágy, mely készen várja a legfáradtabb vándort...

Nem vagyok szentimentális ember, de majdnem elérzékenyültem a derék barát titokzatos szavaira. De nagyon különösek ezek a belmontei barátok!

Megremegtem, mikor beléptünk a prior cellájába. Nincs itthon. Ma legalább jobban megnézhetem magamnak a képet. Micsoda szépség, micsoda fájdalmas büszkeség!

Megértettem a priort. E szent asszony előtt nem tudnék imádkozni, mert a földi asszony miatt el kellene kárhoznom... Zavaromban megint csak betűzgettem a Benincasa Catharina előtt fekvő pergamenten a szomorú irást: "Scritta di mia mano..."

Körülnéztem. A cella otthonos volt. Az asztalon nyitott könyv, mintha most hagyta volna félbe valaki az olvasást. A toll odakészítve a papir mellé. Sehol egy porszem sem.

Leültünk. Fra Gianfranco töltött a két kis pohárkába a smaragdszinű likőrből.

- Magam sem tudok sokat, csak annyit, amennyit két halászunk, Gino és Berto meséltek. Vagy két hete lehet. Gyönyörű reggel volt. Korán bekopogtam itt a cellába. Alvise imádkozott Szent Katalin képe előtt. Egy szót sem szólt, csak megsimogatott, olyan melegen, ahogyan ő szokta. Azután lassan leballagott a tengerhez, a mi kis mannánkhoz. Gino látta, hogy beszáll a kis bárkába és kifeszíti a vitorlát. Berto is megerősítette, hogy látta a vitorlást repülni a nyilt tenger felé az éghatáron. Erős szél fújt akkor. Alvise még nem jött vissza. Ha visszajön a tengeren, itt várja a könyve, ugy, ahogy nyitva hagyta. Ha visszahozza a tenger, ott várja a virágágy, melyet én vetettem neki. Dicsértessék az Ur!

Fra Gianfranco fölállt és valami ürüggyel rövid időre távozott. Látszott, hogy nem akar kérdést és nincs felelete.

- Kitért - vagy találkozott. Nem tudom. A választottak sorsa nem válhatik közönséges napihirré. Misztikum marad. Oldja meg kiki a maga hite szerint. Annyi bizonyos, hogy ha Ibsen ismerte volna Altieri Concettát, - az ő Ellidája is másként cselekszik. Róma legszebb leánya igazán a tenger asszonya volt. Csak annyit tudnak róla, hogy mint Alvise priort, őt is látták egyedül bárkába szállani. Kifeszítette a vitorlákat és ment a végtelenbe, abba a napfényes végtelenbe, mely valahol összeér az éggel, - fönt vagy lent... Isten tudja. Szépen mentek el. Soha senki sem fogja megtudni, hogy az ő útjuk hol találkozott a magas éggel - fönt vagy lent...

Hallgattam. Most értettem, miért nézte a prior annyi vágyódással azokat a tovasikló tarka vitorlásokat.

Belépett újra Fra Gianfranco és megállott áhítatosan sienai Katalin képe előtt.

- Ez a legszebb modern szentkép, melyet eddig láttam. - Jegyezte meg barátom, mintha szavaival a barát hallgatagságát akarná megingatni.

- Lehet. - Szólt a barát lehajtott fővel. - Ezért szerettünk - a prior is, én is - e kép előtt áhítatoskodni. Óh - azok a szent asszonyok! Azok igazi csodákat tudnak tenni az emberekkel...

Még szét sem omlottak a nedves göröngyök a sirján, mindenki vele foglalkozott. A végrendelete miatt. Furcsa dokumentum volt az. Magam olvastam. Ideirom:

Mikor ezt a végrendeletet felbontották, a közeli rokonok nyomban egész kis vagyonokat tanácskoztak el ügyészeikkel. De hát az öreg úr gondolatainak nem volt Achilles-sarka. Hársfalussy rokonaival szemben egészen belemártotta magát a Lethe vizébe. Sebezhetetlen volt az az egy akarata: hogy rokonai elfelejtsék őt is, gazdagságát is...

A gróf urak és a szép grófnők sorra járták orvosait is, a párizsi professzortól a leveleki kis körorvosig. Hátha elárulják ezek, hogy talán még sem volt az öreg úr egészen rendben. A párizsi professzor megsimogatta ápolt Gambetta-szakállát és csak annyit mondott:

A körorvos szórakozottan nézett el mélyretolt szemüvege fölött és szárazan ismételgette:

Haza kellett hívni István grófot. A "koldus grófot", mint a többiek elkeresztelték. Rómában volt állása a követségnél. Szegény volt. Igénytelen. Sokat tanult. Megállt saját lábán becsülettel.

Meglepte a hír, hogy ő most Levelek, Hársfalu, Nyirjes ura. Először örült neki. Most gazdag ember. Mérhetetlen gazdag. Igazán lesz valaki azon a nemzetközi szinpadon, melynek bengáli világításához hozzászokott. Teljesülhetnek vágyai. Megveheti Farnese hercegtől azt az igazi Botticelli-képet, melyre eddig csak Amerikából akadt pályázó. Megvásárolhatja Cola di Rienzi sisakját vagy azokat a pompás karosszékeket, melyek egyikén a hagyomány szerint Borgia Lukrécia fogadta Este hercege szerelmi vallomását...

Azután meg elszomorodott. "...Szeretném, ha István öcsém hazajönne és gazdálkodnék..." Az ilyen óhajtás mégis csak szent dolog, pedig júj! - Róma után a kis magyar falu... A Fórum Romanum után a kis tócsa a falu közepén, melybe a libák járnak lubickolni. Igaz, hogy a Capitoliumnak is voltak lúdjai... De hát az örökváros levegőjét átszövi majdnem háromezer év glóriája - és e történelmi levegő után a névtelenség lehellete: Levelek - Hársfalu és Nyirjes... Szent Péter utódainak pompája után, mely útjában meg tudott állítani egy Attillát, - a hársfalusi kis templom elhízott, jóképű parasztplébánosával, ki vasárnaponta kiprédikálja, melyik leány állott este túlsokáig a kiskapuban vagy a ház előtti pallón, vagy melyik atyafi hajtott fel többet a kelleténél... Michelangelo alkotásai után magtárak és gádorok, - szellemes attasék után nagy csizmájú gazdatisztek, kik csak a rozsról meg a göbölyökről tudnak beszélni. Minden mondatuk "Kérem alássan"-nal kezdődik és "mi egymás..."-sal végződik. Az intelligenciát egyedül a zsidó doktor képviseli megmagyarosodott nevével és meg nem magyarosodott ábrázatával, - meg a szolgabiró, ki bizonyára derék gentry fiú, de csak vadászni, udvarolni meg inni tud, mert "őt a miloi Venus csakis akkor érdekli, hogyha mulatós asszony!"

Mindez rémes. Ezt nem lehet megszokni sohasem. Szűk annak a magyar föld, aki egyszer elhagyta... Szegényes az a magyar valóság annak, aki egyszer már idegen álmot is álmodott.

De hát azért hazasietett István gróf, egyenesen a hársfalusi pusztára. Mikor a kocsi befordult vele a parkba, egy pillanatra otthonosan érezte magát. Tetszett neki a puha nyirott gyöp a hársfák alatt. A délutáni nap csodajátékokat varázsolt oda. Mintha arra a gyöpre ezer és ezer aranyruhácska volna terítve száradni... Pedig e foltok csak a napfény mosolyai, melyek átsurrannak a lombok között. Ez igazán szép! Jókedvű lett és mint igazán jó ember, valamit akart mondani a kocsisnak is, valami nyájasat... Nagyon elszokott a magyar paraszt beszédjétől. Némi erőlködés után csak annyit suttogott:

- Igenis, nem, Méltóságos Gróf úr! Azok nem laknak itt. Én Horváth János vagyok...

István gróf elpirult. Mindig kinevette titokban az uralkodókat, kik a cercle alkalmával sok lapos vagy bolond dolgot mondanak. Pedig milyen könnyű a causerie a szellemes emberek közt, - és milyen nehéz három-négy okos szót mondani embereknek, kik mások, mint magunk vagyunk. Szégyelte magát, bosszankodott. Örült, mikor Kovács számtartó hajlongva segítette ki a kocsiból.

- Kovács számtartó vagyok, Méltóságos Uram! - mondá a kopottas, rosszul szabott császárkabátba bújt vastag ember.

Az örökös majdnem elmosolyodott. Csiklandozta, ingerelte a bolondos ötlet, hogy minden további nélkül megkérdezze:

Nem szólt. Rettenetesek az ilyen abnormis, gyerekes gondolatok. Ez már ideggyöngeség. Megrázkódott, hogy elűzze minden ferde gondolatát, - és melegen megszorította Kovács kezét.

Milyen izzadt tenyér volt az! Istenem, hátha mégis benne van ő is abban a pecsétes levélben... Akkor kár volt kezelni vele. De hát a kézszorítás népszerüvé tesz. Meg a diplomaták sem mind puritánok! Megint bosszankodott kicsinyes gondolatain.

Azután újra megbékült mindennel, mikor az üde vízben, a pompás márványkészletben mosakodott. Mégis, az ilyen úri kastélyban keleten is megvan a nyugat... Még jobban megbékült, mikor látta, hogy az ágy fölött szép szelid arcu Krisztus néz feléje, nem a nazareti keleti arc, hanem a szőke fürtű fiatal férfiú, szép nagy melankolikus fekete szemekkel... A Campagnában látott ilyen arcokat. Istenem, igazi Guido Reni! - A szoba másik sarkában bájos, életnagyságú márványszobor. Mosolygó leányka, szeme hamiskás, ajka nyitva, kezében egy szál Marguerite, - annak szirmait tépi: szeret - vagy nem szeret... Óh, milyen ártatlan, észre sem venni, hogy nincs ruhája. Szent, nagy művészet. Otthon érezte magát. Pillantása a karosszékre esett, mely a szoba közepére volt állitva a szobor elé. Ott szokott ülni az öreg úr, egyetlen igaz szerelme előtt, aki fehér márványkőből vala és ezért szeplőtelen...

- Számtartó úr! Első utam legyen "sub centum tiliis". A sirhoz akarnék menni.

A számtartó némán meghajolt. Látszott rajta, hogy tetszik neki új gazdája magatartása.

Mentek a park végébe, mely belenyúlt a köréje ölelkező végtelen hárserdő rengetegébe.

Óriás fák tövén, ahova épp úgy aranyfoszlányokat teregetett az alkonyodó nap, emelkedett az égszinkék kis halom. Az egész sirdomb sűrű nefelejtsbokréta. Jól gyomlálta, hűséggel gondozta az a leveleki leány, kinek pártájához majd egyszer odatűzik a tiz darab ezrest. A fejfa gyalulatlan, héjas két dorong, kereszt formára, - rajta táblán:

Kovács keresgélt mély zsebeiben és kikapart onnét két darab gyürődött papirost.

- Óh kérem, - ezt a felírást maga a mi nagyurunk írta meg így. Nekem adta át. Itt van. Hogyan nevetett szegény, mikor kezembe nyomta ezt az írást. Én meg szó szerint lejegyeztem, amit akkor mondott, - az ő szokása szerint, röviden mindent megmagyarázva. Ime ezt mondta - és olvasni kezdte:

- Hogyan nevetett ehhez az öreg gróf úr! - és Kovács folytatta olvasását:

- Közben azután olyan jóízűen mosakodott az öreg gróf úr a márványmedencében és a vízre mutatott. Azután nem szólt többet, hanem hirtelen elutazott Rapalloba. Nem bírta ki itthon. Nem egészen értettem ilyenkor szavajárását. Azt szokta ismételgetni: Keletnek itt sok a nyugat. Nyugatnak itt sok a kelet. Csak már túl volnánk az ezeréves átmeneten. Még mindig nem elég puha a nyers hús a nyereg alatt, hogy francia villával együk, úgy-e, Kovács!

István gróf hangtalanul végighallgatta a derék számtartó mondókáját és először érzett a megboldogulttal szemben mérhetetlen meghatottságot. Ugy érezte, mintha abból a kis nefelejtshalomból elébe állana az az öreg, szikár, elegáns férfiú. Megösmerte - először. És szerette, nem a gazdag örökségért, hanem a nefelejtsbokorért, mely alá aludni tért, - azért a néhány furcsa latin szóért a fejfán, - azért, mert "solus mansi..."

Szótalanul ballagtak vissza a kastélyba. Felment az ebédlőbe. Lépései végigkongtak a folyosón, a termeken és minden lépését végigkisérte a különös szöveg: solus mansi... Milyen más az a Róma! Az olasz élet lüktetése. Zaj van. Vagy a körmenetek zsoltárai harsognak, vagy a zarándokok nyüzsögnek. A harangok melankolikus harmóniában kondulnak össze, vagy a suhancok fütyörészik a Bajazzót és a Cavalleria Rusticanát... Ott nem hallja a saját lépteit, azt az üldöző kongást. Csak legalább valami parasztcseléd énekelne a közelben, mint egykoron Szent Gellértnek...

E pillanatban a park mellett huzódó országútról trillázva csendült be két hazasiető sarlós leány nótája:

István gróf megállt egy pillanatra magában és próbálta utána zümmögni a rég elfeledett dalt, melyet valamikor még dajkájától hallott, - és ismételgette:

Majd pillantása a letakart bútorokra esett. Valami múzeumszag töltötte be a szobákat, bár nyitva volt minden ablak és beintegettek a park hatalmas fái. Az a kiírthatatlan múzeumszag, mely a régi úri kastélyok lakatlan termeinek atmoszférája, melyet nem tud lebírni a legédesebb falusi parfüm sem, az éppen kaszált fű ébresztő és a teregetett széna altató ambrája.

- Átkozott odor antiquitatis! ebben az ember még egyedülebb, mint a börtönben, vagy nyüzsgő idegen embertömegben. Nem csodálom, hogy Miklós bátyám egyedül maradt...

Ekkor vette észre, hogy pompás festmény függ előtte a falon. Maga Hársfalussy Miklós gróf áll ott életnagyságban, fekete magyarjában. Mellén a hires násfa és a mentekötőn a hires három gyémánt... Kezét lazán tartotta az ősi kardon, fesztelenül, nyugodtan. Mintha mozdulata jelezné, hogy kicsorbult az a kard ezer esztendő alatt, de mégis kézben van. Másik keze könyvön nyugodott. Törvénykönyv? nem. Azok nem sokat érnek. Emberek alkotják, emberek szegik. Ma okosságok, nehány évtizedek múlva gyarlóságok vagy galádságok. E könyvön fakó felirás: HISTÓRIA. Ez kell a magyarnak, hogy okuljon balgaságai között, - hogy ne lángoljon ok nélkül ma így, holnap ugy, - hogy ne reméljen délibábok nyomában csodákat, - hogy ne veszekedjék, önmagát korbácsolva... Hanem okuljon, tanuljon vaslogikát, mert a napok történelmét ugyan emberek csinálják, de a századok históriáját már nem az ember, hanem örök törvény.

- Adj tanácsot, te elköltözött nagy úr! Ha már urrá tevél, vezess! Mert szeretlek - halálodban! Ha nem is ismertelek az életben. Hiszek Neked, ha nehéz is követni...

Ebben a pillanatban pattant mögötte a padló, összerezzent. Az inas állt mögötte és hatalmas ezüst tálcán hozta az esti ebédet. István grófnak hirtelen eszébe jutott a testamentum és akaratlan maliciával suttogta:

- Igenis, méltóságos uram, én vagyok az, amelyik meg nem szökött. Nem szökném meg méltóságos uramtól sem...

István grófnak tetszett e ráncos képű, majom arcú ember, talpraesett, bár kicsit orcátlan feleletével. Éles eszű diplomaták sem találták volna ki olyan gyorsan gondolatait. Erre csak hasznavehető inasok képesek.

- Úgy-e, méltóságos uram, a három gyémántot tetszik nézegetni. Azok nagyon szépek és érdekesek. Itt vannak. Mindig én őriztem.

Letette a tálcát. Mellényéből kis kulcsot vett elő és a falban kinyitott egy apró vasszekrényt. Ott volt a három gyémánt és mellette öreg betűs írás:

Furcsa írásai voltak az öregnek, de sok jó akarata lehetett. István gróf megcsóválta fejét és lassan a kristálypohár után nyult, melyet az inas, visszafojtva lélekzetét, szinültig tele töltött csillogó, sűrű tolcsvaival. Valami különös megnyugvás töltötte el lelkét ebben a honi millieuben. Tehát nem hiába fordult ahhoz a képhez, - milyen hamar megszólalt kérdésére... Mégis csak erős az a magyar föld, itthon még csodák is történnek, holott Rómában annyi szent ereklye között sohasem találkozott csodával. Elégedetten szólt az inashoz:

- Mondja meg Kovács számtartónak, holnap reggel hétkor bejárjuk az egész gazdaságot...

A könnyű hajtókocsi hangtalanul gördült a dülőúton. A tűzes kis lovak ficánkolva ügettek egymás mellett, néha összelökve karcsú nyakukat. Látszott, hogy örülnek e futásnak a virágos rétek között, mint a pajkos gyerekek.

A júliusi reggel telesteli pompájában ragyogott. A nap milliárd aranyfonalat bocsátott a végtelen rónaságra. Magához kapcsolt ezekkel az aranyfonalakkal minden galyat, minden palántát, minden kalászt, jóságosan, de győzedelmesen. Ez a milliárd aranyfonál jelezte: enyémek vagytok. Az én gyermekeim, nem csak a földé. Én növellek benneteket, én gondoskodom rólatok. A föld, az édes anyátok szegény leány volt. Én emeltem magamhoz és teremtettem neki pompás köntösöket, tündöklő életet...

István gróf szívta a balzsamos levegőt, melyet átitatott a fiatalság lehellete. Minden szippantás édes, mint az a legelső csók, mely meleg, illatos, forraló. Végignézett a köröskörül elterülő mákmezőkön. Virágzott a mák. Mozdulatlanul emelkedett magasra a megszámlálhatlan kehely, halovány-tarka színeivel, egyik vörhenyes a másik violás. A virágokban, a tompa színekben ott rezgett az odaadó, édes álom, a mákvirág bódító álma. Önkénytelenül felkiáltott:

- Istenem, de szép! Hiszen Bordighera és Ospidaletti között a szekfűmezők sem szebbek. Sohasem tudtam...

Majd hirtelen ránézett szomszédjára. Mikor meglátta maga mellett a rövidnyakú, tömör embert, ki lepedőnagyságú babos zsebkendőjével törölgette verejtékes homlokát, önkénytelenül ügyetlennek találta felkiáltását. Mit tud ez a jó ember a Rivieráról és annak szépségeiről? És ő, a sima diplomata, ki szellemesen tudott tárgyalni ravasz államférfiakkal, ezzel az igénytelen emberrel nehezen találta meg a beszélgetés fonalát. Haragudott önmagára, az egész szimpla környezetre és akadozva hozta ki a még ügyetlenebb kérdést:

Kovács rávetette új gazdájára nagy, ijedt, vörös eres szemeit és halkan mondotta:

Kő esett le István gróf szívéről. Legalább van tárgya a beszélgetésnek. De hamar kiábrándult.

- Alázatosan könyörgöm, ne méltóztassék senkinek szólani erről, mert megtudja a nyirjesi tiszteletes úr...

- Hát hiszen éppen ez a baj. Én, kérem, zarándoklattal valék Rómában, pedig kálomista vagyok. De hát, könyörgöm, így olcsóbb volt...

István gróf jóízűt nevetett a számtartó kedves furfangján és újabb kérdésen gondolkodott. Fárasztó munka, hogyha az ember nem congeniális utitárssal akar társalogni. A derék gazdatiszttel nem beszélhet Ráfaelról, a vatikáni Apollóról vagy a katakombákról. Hogyha a pápa vagy a Szent Péter-temploma után érdeklődik, a derék kálomista bizonyosan rövid "igen"-nel vagy "nem"-mel fog csak felelni. Tehát merész elhatározással kérdezte:

- Hogyne, méltóságos uram, hiszen mindennap látom az ablakomból... - és átmutatott a réten, hol zöld fészekből kiderengett valami fehér házikó. Kékes füstje nyílegyenesen kanyargott a magasba, mint az égre függesztett selyemszalag.

- Mégis csak szatirikus ember lehetett az öreg gróf! Ilyen kis cserepes tanyát olyan monumentális építmény után elkeresztelni!

- Oh kérem, - magyarázta a számtartó szerényen - nagyon poétikus ember volt a nagyúr. A lakójáról nevezte el Angyalvárnak...

István gróf nem akart tovább kiváncsiskodni. Azt gondolta, illendőbb, ha nem faggatja gazdatisztjét az öreg úr valami gyöngéje után. Ugyis elképzelte a többit. Csak nő lakhatik ott. Nyomban meg is jelent képzeletében a piros arcú, szeplős, parasztos leányasszony, dús szőke hajfonatokkal. Kis vártatva mégis folytatta, szórakozottságot tetetve:

- Mert szénfekete hajához olyan kék a szeme, mint a lenvirág. - És Kovács a széles táblákra mutatott két oldalt, melyek között kocsijuk robogott. Millió kék virág ringatózott e táblákon, mintha a magas ég violássá változva leesett volna a földre...

- Kék, mint ez itt, ni! - szólt a számtartó és a kocsiból kihajolva letépett néhány szálat és földesura elé tartotta.

Most már István gróf nem kérdezett többet. Szégyelte fogyatékos gazdasági ismereteit. Miért gondolt ő a szőkére? Összetévesztette a lent a kenderrel. Gyerekkorában látott parasztleányokat, kiknek szöszke volt a hajuk, mint a szösz, a kender. Innen lehetetlen kérdése. Jobb tehát nem beszélni róla, hátha diszkrét ügy. Inkább körülhordozta szemeit a tájon.

Akár akarta, akár nem, tetszett neki. Ő, aki eddig az albáni hegyekben gyönyörködött vagy a Grande Corniche szikláiban és az azúr part hullámverésében, akinek csak a vatikáni múzeum vagy a campagnai model volt érdekes, aki éppen ezért félt a magyar sikság unalmasságától, ezer újat fedezett föl. Igaz, hogy kezdetben nem úgy nézett körül, mint aki otthon van, hanem csak úgy nézegetett, mint a messze földről jött angol, ki megáll minden szokatlan előtt, mert érdekes neki minden "native"... De már a következő félórában valami otthonos melegséggel szemlélődött, mintha gyerekkori képek vonulnának el lelke előtt. Pedig tévedett emlékeiben is. Nem voltak ilyen gyerekkori benyomásai, hiszen nagy városban látott napvilágot, ahol az emberek, tömegek, házak színtelenek, jellegtelenek. Homlokához nyult, - történelmi olvasmányaiból ismert rá a látottakra.

Szembe jött két béres, nyalka, fiatal legény meg az öreg. Nagyszarvú ökröket tereltek. Mindkettő barna, mint a kiszántott göröngy. Ezer ráncú pőre gatya feszült kemény derekukon. Az öreg is úgy tartotta magát, mint a gyertyaszál. Egyenesen, büszkén. Tisztes komolysággal köszöntek. Ejnye, - ezek az ezer év előtti magyarok... Viseletük ma is félig szoknya, mint hajdan valahol ott Atelközben. A köszöntésük is más. Méltóságos, ünnepli, - őszinte az az "adjon isten..." - nem csak köteles etiquette. Meg az a kalapemelés. Milyen nyugodt és tisztes... Igy nem tud köszönteni más nemzet fia...

Azután két kordés szekérrel találkoztak. Uradalmi szekerek voltak. Messziről jöttek. Furcsa - épp ilyeneken hozták az ősmagyarok asszonyaikat le a Don tövéből...

Meg az a gémes kút. Micsoda egyszerű alkotmány. Van benne valami pogány egyszerűség. Másutt a kút külseje jelentéktelen. Itt a gémes kút messze kimagaslik a rétek, mezők, vetések, ugarok fölött, - csak a templomtornyok versenyeznek vele. Hiszen szent hely az ilyen kút. Lehajol, merít a föld hűvös áldásából. Szent hely, mert a szomjúság halál, - a hűs ital élet. Ni, az a két paraszt milyen áhítattal iszik az óriás vödörből, mintha kehelyből vagy billikomból innék. Akik Szibériában jártak, mesélik, hogy ott is így van, ott is gémes kutak vannak, mint ahogyan Álmos vezér hátrahagyta...

Meg az a nyiltság... Az egész tájéknak képe csupa nyiltság. Odaadja a lelkét egyenesen, utógondolat nélkül. Megint egy gémes kút: itt az italom. Megint sárga hullámzás a táblákon: itt a kenyerem. Messze az ég határán kis villanó aranykeresztek a fehér tornyon: itt a hitem. Tisztes, csöndes, dolgos emberek: itt a szívem.

És ez mégis csak szép. Míg ezek jártak István gróf fejében, megint ajkára akart tolulni a kérdés:

Mielőtt kimondotta volna, a vetéstáblák mögül négy-öt óriás madár futott szanaszét. Mintha a diluviális kor óriás szárnyasai elevenedtek volna föl. Még sohasem látott ilyent. Tervezett kérdését hirtelenében így változtatta meg:

Az új földesúr örülni kezdett mindennek. Sajnálta, hogy már korábban nem vetődött erre.

Bejártak végtelen vetéstáblákat, melyek akaratlanul is a tengert juttatták eszébe. A sárgák az Adriát, mikor bearanyozza a déli napfény. A lucernások a liguri öbölt, mikor zöldesbe játszik a szellőre ringó hullám. Csodálta a virágzó hársfákon rajzó méheket. Mennyi derű volt ebben a zümmögésben! Az édes munka elégedettsége. Nem olyanok, mint az a halovány, szótalan embertömeg, mely automata módon végzi napi dolgát, de elégedetlenül. Hát a méhek között nincsen kiuzsorázás, mig nem jön az ember, de nincs munkásosztályukban szocializmus sem... Örült az úton átugráló madaraknak. Mert olyan igen jókedvűek. Hiába, a természetben nincs mesterkélt szomorúság. Minden jókedvű. Jól vagy rosszul megy az egyesnek dolga, segít magán, ahogyan tud. A száradó fa is hajt egy-két levelet. Semmi, de semmi sem unja magát. Muzsikál magának a tücsöktől kezdve minden a pacsirtáig, - a pacsirtától a leveli békáig. Minden kettesben van így, - ő meg a hangja. Ezért nincs melankólia és unalom. Csupa alkotás az egész élet.

Kovács is neki bátorodott. Úgy beszélt mindenről, mint a saját családjáról. Mindennek ismerte az élettörténetét.

- Hej az a vadcseresznye meg az a csipkerózsa... Az idén sokkal szebben virágoztak, mint tavaly. Sokat kacérkodtak a nappal! - Emitt, ezen a terepélyes fán lakik az a féllábú rigó. Már két esztendeje ismerem. Messze elkalandozik a kis csavargó. A szomszéd esperes macskája csípte meg egyik lábát, de még megszökött. Azóta invalidus, de megelégszik féllábával is... Tessék nézni ott azt a két tehenet. Furcsa nevük van. Fölirtam magamnak, mert ki tudná különben megtanulni! Berli és Wyshorn. Magam hoztam őket Simmenthalból. S mikor mondom nekik: ezentúl Csillag meg Rózsi lesz nevetek! - olyan fájdalmasan bőgtek. Nem, nem, - nem bántom nemzetségteket. Mi magyarok megférünk mindenkivel. Azóta olyan kedvesek, - két literrel többet tejelnek, hogy meghagytam nemzetségüket. De szép ország is az a Svájc. Gstaadban is jártam, - olyan, mintha az egész ország skatulyából volna kirakva. Gyönyörű rendes azok közt az istentelen nagy hegyek között. Jó volna ide áthozni...

István gróf szeretni kezdte ezt a rövidnyakú, vastag kálomistát, pedig most épp úgy törülgette babos kendőjével verejtékes homlokát, mint reggel, és épp olyan terjengősen beszélt, naiv dolgokat, mint tegnap.

- Derék ember maga, Kovács! - szólt a földesúr és megállította a kocsit. Fölágaskodott és egy fürt akácvirágot tépett. Puha szürke olasz kalapjára tűzte az édes magyar virágot.

Repültek az órák. István gróf majd ebben, majd abban gyönyörködött. Megfeledkezett a kastélyról, a borotvált inasról, az olasz-francia módra készült "dejeuner"-ről. Kovács számtartó meg nagyokat nyelt, mintha már az asztalnál ülne és gömbölyű Zsuzsikája tálalná neki a párolgó levest. Irigyelte Jánost, az "autochton" parádés kocsist, ki addig, mig az uraság szemlét tartott a majorokban, bemutattatta magának "Berlit" és "Wyshornt", - a buzakeresztek mögé bújt és dolmánya öbléből előszedegette a szalonnát, meg az izes rozskenyeret. A számtartó nem mert szólni, mig egyszerre meg nem szólalt helyette a leveleki templomtorony nagyharangja. A remegő, forró levegőn át lassan, szelíden omlott a bam-bam - a déli harangszó.

- Igaza van, kedves Kovács. Magam is éhes vagyok, mint a farkas. Milyen messze is vagyunk hazulról?

- Jól hajtva vagy két és fél óra. Az út rettenetes meleg. Az útszéli nyárfák árnyéka is összezsugorodott. Az árnyék olyan, mint a pénz: mikor legjobban kellene, akkor nincs...

- Jókat mond, számtartó úr. Nem is megyünk haza. Betérünk valami falusi ostériába...

Még le is vette puha szürke kalapját, hogy jobban élvezze a perzselő napfényt. Hiába, Róma egéhez szokott. Kovács meg nagy szemekkel, zavartan pillantott uj gazdájára, aztán beletemetkezett ujra babos nagy kendőjébe.

- Hova méltóztatik parancsolni kérem? - Ilyen nevű falu nincs itt a közelben...

- Ah úgy! Levelek ide vagy egy óra és ott is csak a Bernát zsidónak van kurta korcsmája. Ott csak lőrét és szilvóriumot mérnek. Enni nem adnak.

- Nincs otthon senki. Az ember künt van a dologban. Az asszony utána viszi a bögréket. A gyerek meg otthon megvan a karéj kenyérrel...

- Ez tragikus, kedves Kovács. Most maga adjon jó tanácsot, miért hozott ki engemet ilyen sivatagba. Keressen oázist forrással és datolyával...

- Méltóságos Uram van jó ötletem. Az öreg méltóságos úr is mindig ezt cselekedte. Menjünk ebédelni az "Angyalvárba".

István gróf akaratlanul is elkomolyodott. Tetszett neki az ötlet. Maga sem tudta, miért. Talán azért, mert kielégítheti kiváncsiságát. Hiszen a kiváncsiság olyan, mint a szomjúság. Addig nincs békesség, mig az ember nem ivott eleget. De megint összeütközött benne az etiquette-ember a falusi természetességgel.

- No, csak nem illik így betoppanni hivatlanul és első találkozásra ebédet kérni - fizetés nélkül...

Az éhes földesúr megnyugodott. Legyen. Hogyha az öreg grófnak jó volt az a hely, rendes és tisztességes lesz. Nem megvetendő. Jókedvűen mondá:

Pár perc mulva begördült a kocsi az "Angyalvár" csinos kapuján. A galambducot riadtan rajzották körül a gubbaszkodó, turbékoló galambok. Az arcot üdén legyintette meg a szálas eperfák árnyéka. A ház falát befutotta a szőllő meg a kúszó rózsa, mely most virágzott teljében. Az új földesurat legotthonosabban érintette a gránátalma jókedvű színű virága. Tiszta, kedves tanya volt ez.

A küszöbön bozontos kandúr nyújtózkodva állott föl és nagyokat fonva, dorombolva üdvözölte a vendéget. A kocsizörgésre a hátsó kertből szemrevaló parasztmenyecske került elő. Kezében gallynyeső olló. Látszott, hogy éppen a gyümölcsfák körül foglalatoskodott.

Mikor meglátta a vendégeket, fejkendőjét még mélyebbre húzta orcájába, hogy a homlokát körülcsintalankodó kis tincsek is eltűntek. Szemérmesen elpirult és hamiskásan mosolyogva lesütötte szemeit. Kezeit hátratette, hogy ne lássék a kerti munka nyoma felgyűrt karjain.

Ez volt az egész üdvözlet kecses meghajlással, amilyennél különbet István gróf a diplomata-bálokon sem látott. Tetszett neki az öntudat e kis parasztasszonyban és azt gondolta magában: úgy látszik, mégis csak kulturnemzet lett ebből a magyarból... Kovács sejtelmesen mosolygott és csak annyit szólt:

- Lesz. - felelte kurtán a menyecske és előre bocsátva a vendégeit, fürgén eltünt, mint a tündérjelenés.

István gróf belépett a hűs szobába és egyik ámulatból a másikba esett. Az Angyalvárban rendes falusi hajlékot képzelt, - ócska, potrohos bútorokkal, tornyos nyoszolyával, a falon a "Honfoglalás" elkopott színnyomatával, - néhány falra tűzött fényképpel. A zsalu mögött azonban pompás kis szalon rejtőzött, ízléses barokk berendezéssel. Uri levegő. A zongorán könyvek: Anatole France, Galsworthy... És uramfia - a zongora fölött Miklós gróf nagy arcképe, fekete magyarban, - jóságos, száraz arcával... A kép alatt sajátkezű aláirása:

Megcsóválta fejét. Most éppen nem akart többé semmit sem kérdezni tiszttartójától. Zavarában össze-visszabeszélt zöld ugarról, őszi vetésről, cinquantineról, fölcserélve a szakszerű szókat. Már nem is sejtette, mik azok a vetésforgók. Azt hitte, valami vetőgépek, melyeken forog valami... Mikor a kapásokról hallott, nem burgonya és répa jelent meg képzeletében, hanem nagy csapat dolgos paraszt, kapával a vállán... S mikor Kovács a szemesekről tartott előadást, először azt gondolta, hogy a legszemesebb cselédségről van szó. Szórakozott volt és kiváncsi. Várt valamit, maga sem sejtette mit, és úgy érezte magát, mint valamikor régen, fiatalabb korában, mikor egy édes kalandon Contessa Antinori Rómában álarcban jelent meg neki. Hiába, romantikus izlésű ember volt, ki vagy egy századdal későn született.

Mult az idő. Egyik percben gyorsan, mikor István gróf körülnézegetett a kedves otthonban. Másik percben lassan, mikor várt, kiváncsi és éhes volt.

- Méltóztassanak. Szegényes, rögtönzött ebéd, de nem várhattam ilyen kedves vendégeket.

A földesúr meglepetve állott fel. Az ajtóban karcsu fiatal asszony jelent meg. Ikermása annak a menyecskének, aki előbb a gyümölcsösből elébük futott. Csakhogy most egyszerű, izléses, elegáns öltözetben. Ugyanaz a kis fekete fürt homlokán, mely előbb kisettenkedett a fejkendő alól. Ugyanaz a meleg hang, melytől tovarezeg az ember idegzete, mint a megütött hangvilla. Ugyanazok a kék szemek, - a lenvirágszemek. Az asszony átsegítette vendégét minden kétkedésen:

- Gróf úr! Csodálkozik, ugyebár! Én voltam az és az vagyok én. Kettős életet kell élnem. A sors, a háború és a béke hozta így. A gyümölcsösben dolgoztam. Szigorú kenyéradóm van, - önönmagam. Csak akkor van miből, ha keményen dolgoztatom azt a parasztmenyecskét... Azután, hogyha az szorgalmas volt és kiérdemelt egy kis szerencsét, megengedem neki, hogy át merjen vedleni kultúremberré...

A vendégnek nagyon tetszett ez a kettős sor. Kezdte, nagyon hamar kezdte megérteni az öreg grófot, bár nem volt még semmivel tisztában.

- Bocsássa meg, asszonyom, hogy idevetődtem. Bocsássa meg, hogy egyszerre elvonom a kedves úrnőt meg - hogy is mondjam, bájos szolgálóját is - a munkától. Számtartóm a bűnös. De nem tehetek róla, én hálás vagyok neki.

- A hálát sohasem szabad túlgyorsan eszkomptálni. Az csak befejezett dolgokért jár ki.

A szomszéd majorból kölcsönkért igazi parasztasszony ízletes kis ebédet szolgált. Mindent, amit a magányos tanyán elő lehetett hamarjában teremteni. Oeuf au plat, töltött galamb, gyümölcs. Amit hirtelenében jó szándékkal varázsolt az asztalra, megfűszerezte hol tréfás, hol borongós szelleme és az az ellenállhatatlan egészség, mely napbarnított arcából és lenvirágszemeiből áradott.

- Csodálom áldott jó kedvét - szólt a gróf, aki nem szokott ennyi közvetlenséghez, mint amilyent itt tapasztalt.

- Egészséges vagyok. Ennyi a jókedv titka. A rossz kedv semmi más, mint lelki vérszegénység. Csakhogy könnyebb gyógyítani. Akarok és akarok. Hogyha rossz kedvű vagyok, akkor sem lesz másként. Hát inkább birom jókedvűen...

- Én? Rá nem érek ilyen előkelő szórakozásra. Bocsánat, gróf úr, e megjegyzésemért... Mehettem volna én is ki a nagy világba. Igaz, szegényen, de hát mégis kijutott volna nekem is valami az élet pástétomainak és kalácsainak morzsáiból. Hát nevelősködhettem volna. Tanultam és értek több nyelven. De hát van két dolog, melyet nem lehet megvenni, sem nekem, sem tőlem. Az egyik ez a honi rög. Belőle lettem, hát védem, mig van egy talpalatnyi. A másik: úr vagyok, dacos úr, a magam portáján. Azt mondta volna a jó öreg gróf úr: ok: akkor kacagok, mikor én akarok és akkor sirok, mikor sirnom kellene.

- Asszonyom, bevallom, nem hittem, hogy ezen a kis pusztán ennyi szép filozófiát találok...

- Ah, gróf úr, ez a filozófia most csak azért tetszik, mert éppen éhes volt és jól esik a legszerényebb falat... Nos, de igaza van. Sokat fog még találni a magyar pusztán, amiről eddig még nem tudott. A kincskereső is sokáig tapossa a fövényt, mely aranyport is tartalmaz. Tapossa és nem tud az aranyról. Csak mikor kimosta, látja, milyen pompásan csillog és mennyi van belőle. De asszonyhoz nem való a filozófia. Az asszony érezzen és okossága legyen cselekedeteiben. Ezért balra át! Szereti gróf úr a muzsikát?

- Jó. Akkor maradjunk annál, amit az öreg gróf úr sokszor hallgatott ezen a széken ülve. Belecsapott a billentyűkbe:

Csodák rezzentek végig István gróf lelkében. Sohasem hallotta még e dalt. Hiszen ez a kuruc világ száműzött volt az ő szülői házából. Mit szólt volna hozzá az - udvar! Most meg, amerre járt, a koncerttermekben klasszikus zene zsongott, az utcán, a barban, a chantantban meg fülbemászó melódiák, melyek úgy szólnak hozzánk, mint a hizelgő, üres beszéd. Első hallásra utánazümmögjük, - másodszorra elriasztjuk, mint a tolakodó cocotte mosolyát, mely mégis csak mesterséges kedveskedés... Ebben a nótában benne zúgott kétszáz esztendő ereje. A magyar erő, amilyen akkor volt, mikor még nem nivellálta boldogtalanul köznapivá az új idő. Amilyen volt, mig nem kellett beleilleszkednie az új világ nagy, szürke bánatfalanszterébe, a magyar szívbe, vérbe belehamisított érzésekkel.

Az asszony kotta nélkül játszott. Mikor belépett az öreg parasztcseléd és remegő kézzel nyújtotta az ezüsttálcán a pohár olasz ürmöst, az asszony legott átcsapott a "keserű pohár" dallamába és tiszta alt hangján kisérte:

István gróf felhajtotta az ürmöst és egyszerre azt vette észre, hogy bársonyos mély hangján maga is belekap a dalba:

Zavarba jött, mert eddig még sohasem tett ilyesmit. Megvetette az énekelgetést muzsikaszó mellett. E "mondvacsinált nótázást" csárdába valónak tartotta. Most csak azt érezte, hogy melege van, valahogy kellemesen melege, nem a nyári hőségtől, hanem onnan valahonnan a szive mélyéről - és legalább egypár akkordot kell beleénekelnie. Kell, mert isten tudja, jól esik. Felszökteti a pezsgő a vért az agyba. Felszállnak a lélekben is a gyöngyök, mint a Champagne borában.

- Bizony isten, gyönyörű e dal - mondotta, - Szégyen, hogy nem énekli Baklanoff. Meg kellene tanulnia. Ér annyit, mint bármelyik opera...

Azután váratlanul fölkelt. Megdörzsölte kezefejével homlokát és búcsúzott.

Ez a név is akaratlanul csúszott ki a száján... Az a magyar levegő... valahogy erős... Átformál az mindent. Itt még talán az orchidea is buzakalászt hajtana...

- Bocsássa meg, bocsássa ezt a bizalmaskodást. Az ürmös meg a dal volt az oka. Nagyságos Asszonyom, - azt akartam mondani: viszontlátásra!

Az asszony kissé elmosolyodott és piros ajka egyik széle kicsit felhúzódott. Igy valahogyan még kecsesebb és kivánatosabb volt.

- Óh, kérem, gróf úr, megértettem. Hívjon csak lenvirágnak. A öreg méltóságos úr nevezett el annak. Igazi nevemet úgy adta a véletlen. Lehetnék keresztnevemmel nagy vagy kicsiny, szőke vagy barna. De a lenvirág a szememet jelenti. Már pedig a szem a nyitott ablak. Ugye, nem a palota vagy a viskó a fő, hanem az, hogy kicsoda néz ki az ablakán, vagy mi hangzik ki ez ablakból. Isten hozza vissza, gróf úr!

Kovács számtartó az egész idő alatt csak mosolygott és izzadott. Kezét összekulcsolta óralánca felett és szemeivel sunyorgatott. Csak mikor az udvaron megdobbant a kocsi gördülése és behallatszott a lovak prüszkölése, felugrott ő is nagy hajlongások között.

A nyalka asszony kikisérte őket a fogathoz és állva maradt a pitvarajtóban, aztán leszaladt a lovak elé és mindegyiknek egy-egy darab cukrot nyújtott tenyerén.

Mikor a kocsi kifordult és a nyárfasorba ért, a kanyarulatnál még egyszer be lehetett látni az "Angyalvárba."

- Azért sem fogok hátranézni, - gondolta magában István gróf - és odanézett. Ott állt az asszony. Rásütött a teljesteli nap. Világos volt alakja, mintha minden napsugár visszaverődnék rajta...

Hársfalussy még akaratlanul kinyújtotta karját, hogy egyet intsen. Késő volt. Közbe szaladtak a mohos fák és a cserjék. Nem világított azok közt már más, mint egy-egy vadrózsa kelyhecskéje.

- Méltóságos uram! nagyon derék leány az, kérem... Nem tud arról rosszat senki ezen a világon, pedig fiatal is, szép is, özvegy is...

- Hallja, számtartó úr, nagyon megzavarhatta a maga fejét az a lenvirág. Derék leány és szép özvegy... Nem értem.

- Pedig ez így van, gróf úr! Lenvirág özvegy leány. Mindjárt méltóztatik érteni.

- Olyan a története, mint a magyar nóta. Ha vígan is énekli, mégis csak sírni való. Árva leány. Még az édes anyja nevelte a kerti munkára jó parasztnak. "Hogy megélj, - úgymond - ha nem jön érted a mesebeli királyfi..." Megboldogult a szegény asszony. Ekkor meg az apja neveltette úri dámának, muzsikában, nyelvekben, minden szép mesterségben. Az öreg meg azt hajtogatta "Hogy megélj, míg el nem jön érted a mesebeli királyfi!"

- Az apja kurta nemes volt, kinek a nevelésre úgy fogyott a földje, mintha a Tisza vize hasogatta volna le. Vén napjaira levéltáros volt a vármegyén. Arra a zongorázásra ment az utolsó lánc földje, de ő szemefényétől nem sajnált semmit. Mindent az öreg gróf úr vásárolt össze. Bizony összefolyt a kis ház körül az uradalom, mint az óceán a sziget körül. Utjában is volt ez a kis tanya az öreg gróf úrnak!

- Kiszámíttatta velem a legjobb árat és átküldte a lenvirág apjához, hogy vegyem meg tőlük a Csádémajor utolsó maradékát, a házat. Az öreg levéltáros azt felelte: Nem kell az urad pénze. Andorra kicsiny ország, mégis keményen megáll a nagy Franciaország meg a nagy spanyol föld között. Ha kell a gróf úrnak az enyém, jöjjön páncélinges vitézekkel és vegye el tőlem, mintahogy az én ősöm de genere Megyer elfoglalta e telket Ménmarót-tól.

- Elmondtam szószerint az öreg gróf úrnak az üzenetét, mert ő úgy szerette, ha nem cicomázzuk a szókat. Jóizűt kacagott és mondogatta: Imponál nekem az a vén pergament-ropogtató, kódexeket poroló magyar de genere Megyer. Ok: mert szereti földjét és büszkébb, mint jómagam...

- Megvárta az öreg gróf úr, míg a levéltáros elköltözött a siralomvölgyből. Mikor egyszer arra lovagolt, maga tért be, hogy megkinálja azt a gyerekleányt a tanya árával. Két annyit igért, mint apjának. Jól kell megfizetni, - úgymond, - mert az árvának duplán jár ki minden. Azután igért tizszer annyit. Juliska, ki akkor tizennyolcadik évét folytatta, csak azt felelte: Amíg helyem van magyar földön, hogy megvethetem a lábamat, nem adom. Mert királyné vagyok és vagyon országom.

- Ott voltam. Magam hallottam. Ezóta hívta az öreg gróf úr a tanyát Angyalvárnak hivatalosan is, - ekkor kapta a leány is a Lenvirág nevet, mert nagyon belenézett az öreg méltóságos azokba a kékséges szemekbe...

Éppen megszólalt a "rezulában" a kakukk. Kovács meg nagyon belenézett a napba, hogy éppen fülelt a madárszóra és a hányat szólt a kakukkmadár, ő meg annyit tüsszentett, akkora harsonával, hogy még a lovak is kicsinyt megiramodtak tőle. Szégyelte a jó ember. Kidagadtak az erek a homlokán. De már az ő meséinek végét nehezen lehetett megvárni. Meg is ijedt, hogy gazdája a tüsszentést valami diskréciónak véli...

- Kérem, nem volt okom tüsszenteni... Hát mikor a nagy háború leszakadt a világra, az öreg levéltáros hazajött a megyéről, mert már nagyon köhögött a levelesládák porától. Ugy látszott, hogy éppen ekkor jön el a leányért a mesebeli királyfi. Éppen itt Hársfalu és Levelek között állottak meg a pápai huszárok. Volt köztük egy jókedvű, helyes székely főhadnagy. Szép, barna, komoly fiú. Az Angyalvárban volt kvártélyon nehány napig. Nagyon keservesen indult a nagy útra, melyen sóhajtás a szellő, istenhozzád a forduló. Megtette neki az akkor 17 esztendős Juliska. Ott a nagy park szélén búcsúzkodtak, míg a huszárok énekelték az országúton: Söprik a pápai utcát...

- Szépen, magyarosan, szemérmesen búcsúzkodtak. Az én Zsuzsikám nem azért asszony, hogy ki ne hallgatta volna őket.

- Nem ösmérlek. Jer vissza épségben, akkor mondd el újra. Az igéret becsület, de az élet hosszú, ha megadja az isten. Felelt a leány.

- Nem bírok elmenni, ha nem szólsz. Csak azt mondd: "ha még egyszer kérsz, tied leszek! Isten úgy segéljen!"

Egyszer jött a levél valahonnan messziről, Szibériából. Hogy a fiú végét járja és kéri a leányt: "legyen övé." Hogy legalább egyszer az életben írhassa neki: "Kis feleségem. "A háború alatt estek ilyen furcsaságok. Megvolt az esküvő. A vőlegény valahol az orosz fogolytáborban. Az ara patyolatban a leveleki kápolnában. Egy ezredes hozta a különös engedélyt és helyettesítette az ezer mértföldnyire sínylődő vőlegényt a ceremóniánál. Magam is ott voltam. Lenvirág hüségesen megtartotta esküvését. Az öreg gróf úr is ott volt, megrázta a menyasszony kezét és azt mondta: Légy áldott, gyerekasszony! Megérdemled. Ok: ki egy bánatos magyarnak egy szépséges órát szerez ma, kiérdemelte a paradicsomot a földön... Igy lett özvegy a leány...

István gróf mélyen hallgatott. Komoran. Kovács számtartó még hozzáfűzte:

- Azóta mifelénk nem igen járnak mesebeli királyfiak, hogy beváltsák a néhai öreg levéltáros reménységét. Azt mondják, jött egyszer valami királyfi... de bizony csak a nagyfaludi erdőmester lett volna. Lenvirág annak is nemet mondott.

- Hát csak azért is, mert azt kongatta a hirharang, hogy az öreg gróf úr is akart volna a mesebeli királyfi lenni, de - Lenvirág - neki is büszke volt... De erről nem tud senki biztosat, mert a leány-özvegy sohasem beszél senkiről. Hallgatag, mint testvérei künt a lentáblákon.

A kocsi befordult a kastély hüvös előcsarnokának boltivei alá. A ráncosképű inas gyöngéd figyelemmel segítette ki gazdáját. Az új földesúr szó nélkül kezet fogott Kováccsal és ruganyos lépésekkel szaladt föl dolgozószobájába. Először rápillantott Miklós gróf arcképére, azután iróasztalára. Nagy halmaz levél várta. Az első Teddy grófé volt. Föltépte.

Hársfalussy bosszúsan nevetett és azt gondolta magában: ezek a levelek nem Hársfalussy István grófnak szólnak, a "koldus grófnak", hanem Hársfalussy Miklós örökösének, a nábobnak. Igaz, talán jó is lesz ebben a fészekben barátkozni a szomszédokkal. A szomszédság egyértelmű a kötelességgel, - és a kötelesség, ha éppen más nincs, szórakozás lehet... De isten tudja, nem volt kedve még csak találkozni sem a "többiekkel". Valami édes és mégis nyugtalan remeteség vágya fogta el. Teddy grófnak megírta, hogy nem jöhet el a vadászatra, mert még nagyon leköti ügyeinek rendezése. Lacroix bárónőnek azt felelte, hogy nem egy vendégszobát bocsát rendelkezésére, hanem az egész kastélyt, csak előbb renováltatja... Egy-egy finom elhárító mozdulatot küldött valamennyinek. Minden levél köszöntés volt, szó nélkül, elhajlás a nagyon vehemens ölelés elől.

Istenem! Teddy grófról csak annyit tudott, hogy még pár hónap előtt a nizzai kaszinóban, hol trente-et-quarante-ban elvesztette utolsó kölcsöneit, valaki előtt éppen őt "tintanyaló Beamter"-nek nevezte. Leánya is van vagy három. Nem is volt biztos abban, hogy hány van. A comtessek arcképét látta az öreg Miklós gróf "családi raktár" cimet viselő fiókjában. Elegánsak a képen, nagyravágyó szeműek és sokkal - szebbek is lehetnének... Lacroix bárónőről meg csak annyit hallott, hogy különváltan él penzionált huszárezredes urától - valami hatalmas harmadik miatt, - és a társaságban népies neve: "die Rose von Jericho"... Mert akármilyen hervadt és száraz is, ha vízbe teszik, föléled és újra kinyilik. Neki a víz: a jóllét és a szerelem.

Leült a nagy karosszékbe, szemben a bájos meztelen márványleánnyal, ki félig nyílt ajkaival hamisan mosolygott és tépegeti a Marguerite-okat. Nézte, nézte és a jó forró magyar levegőtől, ettől a fehér fénnyel telített, nyiló mákvirágok, lenvirágok lehelletétől átitatott levegőtől, melyet egész nap mohón szítt magába, elszundikált. Félmámorban is csak egy erős akarata volt, látni azt az asszonyt, úgy ahogyan az Angyalvár kapujában kiállt. Ahogyan rásütött a teljesteli nap, mintha minden napsugár ő rajta verődnék vissza...

Másnap hajnalban arra ébredt a karosszékben, hogy az inas visszatartott lélekzettel, lábujjhegyen törölgeti, porolgatja a márványleányt és tépett Marguerite-jeit.

Talpra ugrott és várta, várta a napok mulását, mikor találhat megint ürügyet a birtok megtekintésére - az Angyalvár közelében. Minden héten többet talált. Igen jó gazda lett. Sokat járta ott a vetést, még többet ellenőrizte az aratást, megfigyelte a cséplést, mindig az Angyalvár közelében. Kovács számtartó alig győzte elmondogatni róla az egész falunak a legnagyobb dicséretét:

Valamelyik szeptembervégi napon megint csak betévedett az Angyalvárba. Különös hónap az a szeptember. Ez az ősznek márciusa az emberi lélekben. A nyári munka vagy pihenés idején az ember a mának él csupán. Télen vagy magába tér vagy kirúg a hámból. Tavasz végén forradalmi hangulatban van. De hát a szeptember ugyanazt a hangulatot teremti, mint a március, csakhogy valamiképen megtisztulva a márciusi sallangoktól, mintha a lélek maga is nyugodt csodató vízében tükröződnék...

Szóval szeptember végén István gróf újra betévedt az Angyalvárba és jó egypár órát élt ott át anélkül, hogy észrevette volna, mikép az időben is van alfa és omega.

Ő, aki elfogulatlanul állt eddig mindenki előtt, most remegett. Szívét a torkában érezte. Mintha azt kalapálná: ez az igazi, - ez az igazi... Megfogta az asszony kezét. Észrevette, hogy az asszony nem húzza vissza. A meleg vagy hideg kis asszonykéz pedig többet tud mondani, mint minden emberi szó, mint minden szónok vagy poéta. A nagy természetben is a némaság a leghatalmasabb beszéd. Néma a napsugár csókja, a csillag cirógatása, a fák egymásnak virágzása. A szókat csak a gyarló ember találta ki, hogy untassa, kínozza vagy rászedje egymást.

István gróf lehajolt és megcsókolta Juliska asszony kezét. Most nem volt többé sem gróf, sem diplomata, sem földesúr, hanem csak Hársfalussy, a szerelmes férfi. Hozzáért homloka az asszony mozdulatlan karjához. Átérezte a homlokával a puha és mégis izmos hideg kart. Hirtelen fölemelte fejét, belenézett azokba a lenvirágszemekbe. Maga sem tudta, hogyan, miért, hirtelen megcsókolta mindakettőt.

Az asszony tűrte, mint a márványszobor. Nem olvadozott, de tűrte, mint a fűszál az esőt, - mintahogy tűri a rózsa, hogy ráhajolva elgyönyörködjük az illatát. Aztán egyszerre fölállott. Nyugodtan megrázta fejét, mintha sok-sok nem-et intene. A gróf nézte a rábámuló nagy szemeket. Nem tudta, mit lát bennük, szomorúságot vagy derűt. Akaratlanul is mentegetőzött:

- Belenéztem a kék égbe. Nem tehetek róla, hogy az a titokzatos kékség magához vonzotta lelkemet. Nem tudok én sem frázisokat mondani. Nem birom tovább a közönséges társalgást. Akar-e bajtársam, feleségem lenni? Szeretem.

Az asszony arcán átömlött a piros vér. Mintha valahonnan nyugovó, biboros nap sütött volna rá. Némán várt, azután csodálatos nyugodt és meleg hangon válaszolt:

- Gróf úr! én nem lehetek Hársfalussy Istvánné grófné... Menjen vissza Rómába és merüljön el a nagy élet gyönyörűségeibe, vagy menjen vissza kastélyába és merüljön el a rangjabeliek konvenciói közé. Csak kerülje el az - Angyalvárat... Annál, ami csak szép emléknek való csupán, meg kell állani, hogy emlék maradjon. Az emlék mindenkor igazi kincs. A köznapi élet mindenkor csalódás és kiábrándulás. Elég volt.

Hársfalussy csak azt érezte, hogy most még ezerszerte jobban szereti és kivánja ezt a különös, csöndes, derűs, egészséges teremtést, - és hevesen folytatta:

- Erre nem felelek. Aki szeret, mindig tudja, szereti-e az a másik. Itt nincs tévedés okos embernél. Üljön le szembe és én mesélek valamit.

- Az első házasságom történetét tudja gróf úr. Biztos vagyok, hogy Kovács elmondotta. Az nem volt szerelem. Gyermekkori emlék és háborús romantika összefonódása. Kötelességteljesités a szenvedő magyar testvér iránt. Nem a szerelem, hanem a szeretet ölelése a magyar rónaságról a Csöndes óceán partjára. Igy lettem - özvegy.

- Akkor jött az új kérő. Megszeretett. Isten tudja, miért és hogyan. Komoly volt és mérhetetlenül gazdag. Az új magyar nábob, ki leirhatatlan gyöngédséggel vetette rám szemét, akár Kárpáthy a kis Fanny-ra...

És rámutatott a képre, mely alatt írva volt: "Lenvirágnak - a korhadt tölgy..

- Ugy-e, akadtak volna leányok és asszonyok, kik kitárták volna karjaikat, nem hogy magukhoz öleljék az öreg embert, hanem a szerencsét, mely mögötte állott, - a szerencsét, mely a ma szelleme szerint mégis csak a legdélcegebb és legellenállhatatlanabb ifjú...

- Én őszinte voltam Hársfalussy Miklós gróffal szemben is. Csak annyit mondtam neki: ha igent mondanék gróf úr, tudna-e még hinni bennem? Nem támadna-e a gyöngéd férfiúnak az a gondolata: ez a fiatal teremtés eladta magát...

A magyar nábob nem haragudott meg. Ekkor keresztelt el lenvirágnak. Kezemet két kezébe fogta és szemembe nézett az ő okos nagy szürke szemeivel:

- Lenvirág - úgymond - ezt nem mondhatja senki. Mert ha feleségem lesz, én elvesztem Nyirjest, Leveleket és Hársfalut. Én ezt a vagyont azzal a feltétellel kaptam, hogy nem szabad mesalliance-ot kötnöm. Ok: az emberi korlátoltság. Hiszen megfordítva van. Csak maga kötne mesalliance-t, ha nekem adja kezét. Ok: mert maga fiatal, szép és értékes. Én meg öreg vagyok és hóbortos, de megjavulni sohasem késő. Akar-e ezek után egy szegény Hársfalussy felesége lenni?

- Azt feleltem: nem az dönt nálam, amit a világ mond, hanem az, amit méltóságos uram gondolna. Ujra nemet mondtam, pedig megremegett a lelkem. Nem a szerencséért, melyet elejtettem, mint ahogy elejtek egy széttépett levélkét, hanem mert talán tudtam volna szeretni is azt a nemes öreg embert. Volt benne valami mondhatatlan varázs, férfias eleganciájában, - gondolkozásában, - minden különösségében. Ugy tudtam hozzá szólani, mint még senkihez a világon, mert éreztem, hogy lelkem minden rezdülését ő megérti. Óbor volt az ő egyénisége. Az esztendők fehér patinája alatt ott lappangott lepergett idők zamatja és lángja. Mintha a történelem valami régi hőse jött volna értem...

- De hát ha ráhajlottam volna, rám fogták volna: hogy minden bolondságba beleviszem az öreg embert. Nem, nem, - ez nem lett volna méltó hozzá... Én meg nem bántom a másét, de én is önmagámé vagyok. Szabad.

- Az öreg gróf ekkor sem haragudott meg rám. Azt mondta: "Leányom, kikosaraztál, mert okos vagy és büszke. Engedd meg, hogy most már tegezzelek. Engedd meg, hogy úgy jöjjek hozzád, mint édes apád. Ok: mert szeretlek és te méltó vagy a legnagyobb szeretetre."

- Ugy is volt. Be-benézett hozzám, mikor hazajött Párisból vagy Rapallóból. Leült ebbe a karosszékbe és el kellett neki játszanom a "Keserű pohár" dalát. Én meg nem bántam, mit okoskodik a nagy világ, mely olyan kicsike itt az Angyalvár körül. Azt a képet kaptam. Mióta ő elment, az én életemből is elköltözött valami igazán értékes.

- Erre gondolhattam volna... No, de hogy is mondjam: én nálam csak senki sem mondhatná, hogy eladta magát... Az istenért!

- Nem, nem! - ha szeretek, én ezzel sem törődném. Itt más a baj. Keserűn őszinte leszek, gróf úr. Önnek kék vére van, - az enyém piros vér. Közönséges piros vér. Tudja, mit jelent ez? Az én világom ez a viskó, az öné a kastély. Az én világom a mező, az öné az üvegház. Az élet nem egypár szerelmes nap vagy szerelmes hét. Az élet boldogtalan köznapok sorakozása. A gróf úr vérsége és társasága más szemmel fog engem nézni, mint a gróf úr ma, és addig fog más szemmel nézni, mig olyannak fog látni, mint aminőnek ők látnak engemet. Óh, én szókimondó vagyok! Ugye, az angol a gyarmata népéről csak mint "native"-ről, bennszülöttről emlékezik meg. Idővel én is "bennszülött" lennék. Aféle Madame Butterfly...

Hársfalussy akaratlanul elpirult. Szeretett volna tiltakozni, de mégis hallgatott. Érezte, hogy itt a másik az erősebb, kit puszta szóval nem lehet lefegyverezni, legfeljebb megsebezni.

- Jó. Megyek, hogy visszajöjjek. Az imádságot is elmondják az emberek mindennap, pedig - ki tudja, mikor teljesül! Imádságosan könyörgünk tovább, mert hátha teljesül. Akarom, hogy feleségem legyen. Az is lesz. Megyek, hogy visszajöjjek, büszkén vagy megalázva. Megújhodva vagy elnyütten. Vagy öregen, mint valamikor Hársfalussy Miklós... De ez több, mint szerelem. Ez a magyar föld babonázó vonzásával megerősödött szerelem...

Kezet fogtak. Az asszony kikisérte az ajtóig, mint akkor, legelőször. Megint éppen rásütött a nap, a szeptembervégi fehér nap, mintha most minden sugár köréje sereglett volna, hogy alakját versenyt ölelje.

István gróf a kanyarulat nagy nyárfájánál megállt. Hátrapillantott, mint a szerelmes diák. Aztán tovaballagott. Csodálkozott önmagán. Nem volt szomorú. Nem gondolt egyedüllétre, melankóliára, kétségbeesésre. Nem érzett sértett büszkeséget, ő, a nábob, a művelt diplomata, az ezeréves törzsű mágnás, ki nem kell a szegény kis pusztai asszonynak, míg most kontesszek és lady-k versengnének érte... Nem volt féltékeny sem. Először tanult meg életében - akarni. Volt célja, melyért érdemes Sisyphust játszani.

Fütyürészett. Látta maga előtt az asszonyt, alakjának minden hullámvonalát, melyet mások ölelgetnek: a szeptemberi napsugarak. Isten tudja, jól esett neki ennek az asszonynak a büszkesége.

Az a piros, egészséges, büszke asszony meg visszament a kis szobába és összetörött. Ledobta magát a karosszékbe, sirt, mint a gyerek, kinek jól esik könnyeit szabadjára ereszteni.

Odakünt korán alkonyodott. A parkba lekeringő sárga levelesnek sajátos illata volt. Az élet illata az elmulásban. Minden hulló levél a lélekvándorlás kis aranybullás dokumentuma. Meghalt, hogy humuszként föltámadjon, hogy azután fölküzdje magát a törzsekbe és belefakadjon új rügyként a tavaszba. Igy látta és érezte István gróf is.

Leült nagy iróasztalához. Rendezgetett rajta és először életében jutott eszébe, hogy ez az asztal nemcsak néhány fadarab, melyet régóta porladó asztalosok illesztettek össze, hanem élő valami, titkos jóbarát, ki nagy kötelességekről beszél. Valamikor nagy emberek ültek mellette. A hagyomány szerint II. Rákóczy Ferenc irt ennél levelet feleségéhez... Azután elvándorolt ez az asztal idegen világba. Hársfalussy Miklós hozta haza és ezen irta végrendeletét...

Csöngetett. Mintha szinpadi sülyesztőből emelkedett volna, ott termett Péter, az inas, ki nem szökött meg az öreg gróftól.

- Péter, teremtsd nekem elő Kovács számtartót. Azután jöjjenek be Alabán és Kulcsár, a majoros gazdák!

Az inas nagyot nézett, mi jutott gazdája eszébe, hogy ebben a szokatlan órában is gazdasággal akar foglalkozni. Dorgatóriumra gondolt, de repült a parancsra.

Negyedóra mulva beállított Kovács. Zavarában nem tudott egyebet tenni, mint majd az egyik, majd a másik kezefejét húzta végig bajuszán, mintha már vacsora után volna. Hársfalussy még nyájasabb volt vele, mint máskor.

- Könyörgöm alázattal, még ki sem birtam pontosan számítani... De van néhány ezer vaggon búza, ugyanannyi rozs meg árpa... Aztán a komló, meg a pompás göbölyök... Szeszt is égettünk a tavaly megfagyott burgonyából... A sertések is jól viselkedtek, megsokasodtak, mint a biblia népe. Lészen egypár millió a tiszta. Vagyon Méltóságos Uramnak mit tejbe aprítani...

Kovács arca szélesre vált a mosolytól és hálától. Ez vele még sohasem történt meg, hogy egy uraság önkényt javítsa az ő kenyértermelő munkájának jutalmát. De meg sem köszönhette, mert Hársfalussy folytatta már:

- Hát kérem Hársfalun volna, de fura helyen. Az udvar összeér a nagy korcsmával. Néha belekurjantanak a vásárosok az abc-be. Ha a gyerekek nem tudnak felelni, ők kiáltják be az ablakon: a-e-i-ó-ú! Bizony a hadüzenet óta nem vakolták, mert nincs miből. Levelekről meg Nyirjesről is idejárnak a fiúk meg a lányok. Télviz idején majd megveszi az isten hidege a csemetéket...

- Micsoda? Ezt az utat naponta megteszik szegénykék? - mikor nekem kocsin is sok!

- Meg ám, könyörgöm. Télen kétszer, nyáron négyszer. A legtöbbet a paraszt-tudomány után kell járni...

- Kovács! Holnap itt legyen az építőmester. Mind a három községben építünk új, modern iskolát. A tanítók sorsát rendezni akarom. Aki tanít, annak legyen a javából, mert üres gyomorral nehéz hitet és tudást osztani. Az uradalom adjon iskolatelket egészséges, szép, csöndes helyen. Ha szűken futja, majd koplalunk. Ami fölösleges luxus, azt töröljük. Szóval szanálunk, öreg Kovács!

- Nagy dolog ez, Méltóságos Uram! Megáldja az isten. Pedig az öreg gróf úr jól írta meg: "...ok: kivel jót teszünk, az mindig hálátlan..."

- Eh, kell is a hála és a reklám! Nekem civilizált magyarok kellenek, nem a hála. Azután számtartó úr ki fog dolgozni egy kis kommunista-tervet is. Földet osztunk. Összeirja a három községben a legtisztességesebb embereket. Mindegyik kap néhány holdat megmunkálásra, azzal a föltétellel, hogy ha öt esztendeig jól műveli, öt év mulva az övé...

- Maga meg engem meg fog tanítani mindenre. Dolgozni akarok és mindenhez érteni. Tudja! Ugy akarok hozzászólni a gazdasághoz, hogy mielőbb elcsaphassam magát... kedves Kovács, no csak úgy, természetesen teljes penzióval...

Kovács meglepetésében annyira fészkelődött a nagy Louis XVI.-fauteuilban, hogy lelökte a szomszéd asztalkáról a nagy üveghamutartót, mely alul a cigaretták eloltására vízzel volt töltve. Csörömpöltek a cserepek a parketten, - ő meg nem tudott egyebet tenni, mint rákvörösen törölgette nagy babos zsebkendőjével a padlót.

- Hagyja, barátom - nevetett Hársfalussy. - Haragszom magára, hogy örömében itt duhajkodik és mindent összezúz... Pedig mindez csak természetes!

- Instálom alázatosan, az öreg gróf úr nagy ember volt, jó is, furcsa is, de ilyesmiket soha nem cselekedett.

- Lássa, amit ő mulasztott, én akarom jóvátenni. Igen, jóvá kell tennem mindazt, amit azok mulasztottak, akik előttem jártak ki-be ebbe a kastélyba. Ez nagy adósság. Százados adósság. Azt akarom, legyen "piros vérem".

Ezt már éppen nem értette a számtartó. Ő még sohasem látott vért, amely nem lett volna piros.

Ugy távozott, mint a holdkóros és az ajtó előtt beleütközött a két majoros gazdába. A két csizmás ember úgy állt ott, mint a nagy, esetlen gyerek. Azt vélték, hogy gazdájuk valamit akar fordítani az ő sorsukon is. Eddig még soha át nem lépték a kastély küszöbét, mert velük bizony eddig csak a granáriumban tanácskoztak. Káprázott a szemük. István gróf vigan lépett elébük és kezelt velük. Nem szólította őket "autochtonoknak", hanem leültette az iróasztal mellé két nagy karosszékbe.

- Alabán, hallom, hogy nedves a lakása. Segítünk. Választhat az uradalmi építőtelkekből. Felépítem új otthonát.

Hálálkodni szeretett volna az ősz gazda, ki becsületes ember volt, noha eddig azt beszélte mindenfelé, hogy az uraknak nincs szivük, mert hát évekig hiába küldte az instanciáit Párisba és Rapallóba... Nem birt mást mondani:

- Igen, kérem, de nem tudom tovább taníttatni. Orvos akart lenni, de nagyon drága a dolog. Azt hiszem, ma olcsóbb meghalni doktorok nélkül...

A két öreg magyar már a folyosón félrevágta kalapját örömében, pedig máskor föl nem tették volna a kapuig.

Mikor pár nap mulva Kovács fölocsúdott első meglepetéséből, meg merte mondani gazdájának:

- Én? nem teszek mást, csak végzem, ami benne áll a végrendeletben. Miklós bátyám meghagyta: "jöjjek haza és gazdálkodjam". Itt vagyok és gazdálkodom. Megirta: "a magyarnak művelt ember, jő gazda és okos paraszt kell". Hát én ezeket próbálom termelni, nem csak lucernát meg cinquantinet. Azt is megirta egy cédulán: "újhodjatok meg, mert elavultok". Hát én nem akarok elavulni...

- Istenem, de szépen méltóztatik értelmezni, ami irva vagyon a testamentomban... Beszéli is az egész világ.

- Nem is merem elmondani. Hát a minap a nyirjesi kovácsműhely előtt hajt keresztül a Teddy gróf autója. Kerekébe akadt egy patkószög. Dühös volt, a pótkereket kellett feltenni. Azt súgja a grófnőnek: "Der Stefi ist verrückt geworden. Ich habe nur am Auto ein fünftes Rad, de neki a fejében van eggyel több."

- Nos, a minap a Lenvirágnál jártunk a feleségemmel. Jókedvű az az asszony megint. Egy ideig csak úgy járt-kelt, mint az árnyék. Nem faggattuk. Hiába való volna megkérdezni az esős időt, hogy minek borult be negyven napos esőre. Aztán dicsértük a gróf urat. Az asszony nem szólt semmit, csak jókedvűen trillázott: "pirosodik, kipirosodik..." Nem értettük. Kérdem: Kis hugom, mi pirosodik? - Feleli: Hát István gróf ábrázatja, ha sokat jár a mezőn! Furcsa az asszonynép, hogy csak éppen ennek örül...

- Igaza van a Lenvirágnak. Szeretnék olyan egészséges lenni, mint ő. - Azután másra fordította a beszédet:

- Bizony igen, Méltóságos Uram. Meg is buktam belőle. Azért nem mehettem Óvárra, hanem csak Keszthelyre...

- Ördögöt, Kovács! A legjobbak. A legjobbaknak uralma. Csak ezt elfeledték, akiket illet. Meg kell őket erre újra tanítanunk!

Mikor Kovács elment, távozóban még hallotta gazdája halk, jókedvű dudolását: "Pirosodik... pirosodik..."

A számtartó megcsóválta fejét vastag nyakán és csöndben azt vélte: talán mégis a Teddy grófnak volt igaza az ötödik kerékkel...

...Elkövetkezett december. Hiába várták Hársfalussyt a városban, a klubban, a palotákban. Ha megnyikordultak a paloták nagy tölgyfakapui a griffmadarak, csodaszarvasok, törökverő kardot tartó férfikarok alján, fönt az emeleten találgatták: talán mégis eljön ez a magyar Cola di Rienzi látogatóba, - talán kibujik a medve odujából...

Keresztet vetettek rá. Hóbortos, mint Miklós gróf volt. Petrifikált agglegény. Fátum, hogy a nagy vagyon mindig "holtkézre" kerül és nem oda, hol értenek szép úri elköltéséhez.

István gróf meg ott ült Hársfalun egész decemberben. Odakünt orgonált a fagyos szél. A Szibériát járt béresek "kozák" szellőnek hívták a háborús visszaemlékezések alapján. A szélvész a kastély körül toborzót járt a hópelyhekkel. Hiába telepedtek le szépen keringve a parkba, fölkapta a fehér kis csillagokat és őrült szenvedéllyel vitte Angyalvárig. Mintha a kis csöndes tanyánál kellene a patyolat - feledés takarójának vagy menyasszonyi fátyolnak...

István gróf a nagy firenzei márványkandallónál üldögélt és angol matrózpipájával karikákba fújta a "Navy cut" illatát. Becsapta Gobinaut, mert visszakivánkozott a rennaissenceból a jelenbe. A szakadatlan gomolygó hófelhőből beköszöntött a korai esti homály.

Egy pillantást vetett ki az ablakon. Olyan furcsák voltak a park jégcsapos, zuzmarás fái. Mintha különös, fekete leveleket hajtottak volna. Pedig csak didergő, éhes fekete kányák gubbaszkodtak a tar gallyakra. Belenézett a kandalló izzó parazsába, melyből piruló világossághullámok suhantak végig a márvány leány fehér testére és onnan Miklós gróf fekete-magyarba öltözött alakjára.

Az inas hangtalanul osont el és újra vissza. Az iróasztalon a kis ezüst tálcán ott csillogott a három drágaság.

Péter feszes állásban állva maradt és a mennyezetre bámult. Várta az új parancsot. Hársfalussy rászólt:

- Méltóságos Uram, azon gondolkoztam, hogy ez a három gyémánt volna az a kincs, miről Nagyurunk külön emlékezett végrendeletében, mikor azt írta: tehát István, légy okos...

István gróf idegesen nézett az éles eszű ember száraz arcára, mely nyugodt és merev volt, mint az amerikai detektivregények hőseinek ábrázata. Azután elnevette magát:

- Eh, ez nem lehet az a titkos kincs. Nem hiszem, hogy Miklós gróf érdemesnek tartotta volna éppen külön megemlékezni róluk. De most nem is mondtál igazat, Péter, látom az orrod hegyén. Hát min gondolkoztunk?

- Méltóságos uram - szólt az inas ravasz hunyorgatással, - hát igazában azon gondolkoztam, mit csináltak volna a gyémántokkal azok, kik örökölték volna, ha nem lett volna minden Méltóságos úré..,

- Hát ha Zenó gróf úr örökölte volna, akkor berakta volna a családi lomtárba. Ő csak gyüjt. Éppen csak annak örül, hogy van, megvan valami. Aztán nincs tovább...

- Nem tudom, Méltóságos Uram... de hát legjobb volna, ha... ha egy méltóságos asszonyra tűzné fel...

Éppen aláírta, mikor hallotta, hogy az előszobában hogyan csapkodja le a havat réceorru asztrachán-sapkájáról a jó Kovács.

Hamar bepecsételte a vastag levelet, melybe kartonlapok közé rejtette a három kincset.

- Bocsássa meg Kovács, hogy ebben a kutyának való időben valamire kérem. Fogasson be az én szánomba és szánkázzék át az Angyalvárba. Adja át ezt a levelet annak az asszonynak. Másra nem mertem bízni, mert benne van az Angyalvár ára. Ez az utolsó próba. Meg akarom karácsonyra magamnak venni, hogy ne álljon utban itt az uradalom kellő közepén. Meglátjuk, mire megyünk - azzal a dacos menyecskével... A választ mondja el szószerint, mint ahogy Miklós bátyámnak is el szokta mondani...

- Igenis, méltóságos uram, értem, viszem már. De nem fogja eladni az az asszony...

A "kozák" szél éppen a hársfalusi templom "Ave" harangszavát sodorta hullámosan a kastély ablakaihoz, mikor Kovács hatalmas jégcsapokkal a bajuszán, beállított és átnyújtotta a kicsi levelet. Örömében magán kivül, de mégis kissé lehangoltan tette hozzá:

- Méltóságos Uram! El méltóztatott érni az elérhetetlent. Az a föld megmozdul. Juliska asszony azt felelte: mondjam meg gazdámnak: most eladó, mert ő úgyis elmegy Angyalvárról. Istenem, megsiratjuk, ha elmegy, mert kár érte. Ugy éreztük, hogy míg ő itt van, nem jöhet sem aszály, sem árvíz. De legalább megvan az utolsó talpalat...

István gróf mohón kapott a levél után, de a szóbeli üzenet után nyugodtan bontotta fel.

...El is ment Angyalvárra, hogy visszavigye a három gyémántot, azzal a fehér okos homlokkal együtt, mely fölé föltűzte a "magyar szerencse-csillagot."

Hálásan néztek fel együtt Miklós gróf arcképére, mely fekete magyarjában jó szemmel pillantott le rájuk.

István gróf megújhodott, mert megújhodás az érzések őszintesége. Nem avult el, mert el nem avulhat, ki az előitéletek helyébe az emberi szívet teszi. Volt hazája, mert volt asszonya, nemcsak "Méltóságos asszony", hanem feleség.

A jókedvű Eszme és melankolikus barátja, a Balszerencse, együtt bolyongtak a végefogyhatatlan tenger partjain.

A mennyboltozat olyan volt, mintha fényes kék selyemből vonták volna sátorrá a világ fölé. A nagy tenger megolvadt smaragd, melynek ringatózásában kacérkodott a millió napsugár, mert mindenik önmagát ezerszeresen látta minden habfodor törésében.

Ebben a pillanatban jajszót hallott a hullámokból. Szőke fürtű férfiú küzdött a sülyedéssel.

- Jó barátom, Ikarus, - szólt a Balszerencse, - repülni akart a fényözönben. Most ott van. Sorsa bukás. Sírja sötétség.

Mentek, mendegéltek a hegyi ösvényen a sziklafokig, honnét végiglátni az ég határát és a havas ormokat. Megálltak és sütkéreztek a forró déli verőfényben. Az Eszme ölelve nyúlt a nap felé.

Éppen saskeselyűk röppentek föl mellőlük. Surranó árnyékuk végigsuhant a sütkérező jó barátok arcán. Hörgést hallottak a szomszédságból. Odasiettek. Dalia volt a sziklához vasalva és megláncolt ökleit kínok közt görnyedve szorította véres kebelére.

- Prometheus vagyok. Lehoztam a tűzet az embereknek. Ezért bünhődöm. Nem tudok élni, mert a keselyűk kitépik karmaikkal keblemet. Nem bírok meghalni, mert újra behegednek sebeim.

- Irtózatos! - jajdult föl az Eszme. Meneküljünk föl a hegytetőre, hol nincsen többé élet és nincsenek keselyűk sem...

- Fölfelé! fölfelé! Istenek gyönyörűsége oda küzdeni, hol nincs már más, csak szépség és szabadság...

A lejtőn izmos férfiúval találkoztak, ki óriás márványkövet hengerített hegynek. Bronzszínű vállait nekifeszítette a kőnek és zihálva dolgozott. Majdnem elérte az ormot, melyen fel akarta állítani az oszlopot annak jeléül, hogy az ember elérte a magasságot. A kő ekkor visszagördült a völgy fenekére és leterítette a küzködő embert.

- Ez is jó ismerősöm, - szólt a Balszerencse. - Sisiphus. Ezredszer próbálja a márványkövet az ormóra állítani. Ezredszer jár így és évezredek múlva is összetörve ott fogja kezdeni, ahol elhagyta.

Árnyékos tanyához kerültek, mikor alkonyodott. Barátságos ház hívogatta őket nyugovóra. Az Eszme meggyorsította lépéseit.

- Fáradt vagyok. Térjünk be ide szállásra. Csöndes, egyszerű, de biztos, kedves hely.

A Balszerencse gondolkodott. Azután kézen fogta bajtársát és lopva az ablak alá vonta.

Az alacsony szobában rövid nyoszolyán feküdt lekötve délceg ifjú. Kimerülten, édesen aludt, lehunyva sötét pilláit. Föléje hajolt a ház gazdája, barátságtalan, szürke ember és hatalmas bárdjával leszelte a szunnyadó ifjú lábait, melyek lelóglak a nyoszolyáról. Örökre nyomorékká tette.

- Prokrustes, az ember. A vándorok köznapi utonállója, ki a fekvőhely hosszúságához méri becsalt vendégeit...

- Akkor térjünk vissza inkább a tenger habjaihoz, a saskeselyűk barlangjához vagy a szédületes sziklák párkányára... Szebb és jobb elpusztulni az óceánba zuhanva, szenvedni a szirtekre hulló perzselő napsugárban vagy verejtékezni a márványtömb alatt... Szebb és jobb, mint elvérezni e szük ágyon...

Az Eszme mindig elbukik. Mindig föltámad újra. Csak a köznapok Prokrustes-ágya képes örökre megnyomorítani és megölni.

Nostradamus, a hires orvos, a nagy jövendőmondó Boldogasszony havának egyik zimankós éjszakáján gondolkozva ült iróasztalánál. Fáradhatlanul dolgozott a nagy asztrológián, melyet a jövő biztos tükrének szánt. Töprengve nézett a titokzatos tükörbe, a fagyos éjszaka csillagmezejébe; a tükörbe a világosságot saját, misztikumba mélyedő lelke vetítette. Famulusa lábujjhegyen szorgoskodott körülötte és apró mécseken hevítette a medikamentumokat, miket mestere csodatevő fűvekből és tengerentuli kérgekből vegyített betegeinek.

A hires jóslat már pár év múlva valóra vált, midőn az ifjú Montgomery gróf, a fiatal oroszlán, II. Henrik királyt örömrivalgó lovagtornán aranysisakján keresztül szemen szúrta...

Kimerülten hanyatlott hátra karosszékében, midőn az ajtónálló éppen jelentette, hogy csodaszép nő vár odakünt és a mestert akarja látni minden áron.

Nostradamus összerezzent. Miért zavarják ily késő éjszakán éber álmaiban?

Az idegen nő már be is lépett. Bundája brokátján még ott csillogtak a hópelyhek ágbogos csillagocskái. Arca kerek és egészséges, mint a piros alma. Szeme tűzes, mint a királyi diadém gyémántja. Termete ruganyos, mint a puszták gazellájának szökellése. Egy marék csengő aranyat vetett a tudós elé és lihegve szólott:

- Violanthe du Soleil vagyok. Messze földről jöttem, Provence határáról, hol nem didereg a nap, hanem mosolyog, hol az élet nem fehér, mint itten nálatok, hanem színes, mint ez a megfagyott virágszál keblemen. Most érkeztem. Mondd meg, mester, sorsomat...

- Szerelmes vagy, Violanthe, mert asszonyt csak a szerelem tehet ilyen bátorrá és - kiváncsivá. Legyen. Mikor láttad meg először a napvilágot?

- Famulus! adj Violanthe-nak abból a hófehér balzsamból, melyet legutóbb Szilveszter éjjelén kevertem.

- Leányom, jövőd kiszámítása igen hosszú munka, hetekig tartana. Jer vissza egy esztendő múlva. Akkor megmondom. Vidd magaddal ezt a balzsamot. Használd föl akkor, mikor ebben az évben baj ér.

- Természetes, - felelte a tudós. - Kiszámítottam jövőjét. Most szerelmes, mint az égő vágy, miként a dél tüzes napja, ahonnan jött. Viszontszeretik, ahogyan ember embert szerethet. Egy éven belül megcsalja szerelmesét. Ez világos, hiszen kapkodó és gyors, mintahogy rászánta magát télvíz idején a hosszú, kínos útra és éjjel rontott be hozzám... Lovagja féltékenyen bosszút áll. Elárulta ezt a Nyilas csillagképe. Nyilat küld Violanthe hószín kebelébe és vércseppekből nő ott virág, színes, de élettelen, mint a megfagyott virágszál, mellyel ma ki volt tűzve pihegő szíve fölött. És arca fehérré válik és szava csöndes lészen, mint ez a mai havas, néma téli éjszaka. Ezt nem mondom meg neki. Adtam kezeibe balzsamot, mely majd a nyilütötte sebet behegeszti...

A famulus áhítatosan hallgatott. Újra kopogtak. Megint fiatal leány állott a mester előtt, őszülő duennára támaszkodva. Arca beesett és halovány, csak a kórság rózsái égnek két orcáján. Szeme szomorú, mint a fekete bársony. Egyik kezével görcsösen kapaszkodik a magas botba, a másikkal egy marék liliomos aranyat ejt a tudós elé és gyönge hangon esdekel:

- Marguerite de 1'Ombre vagyok. A lélek már csak hálni jár belém. Adj, oh adj gyógyírt, életek nagy orvosa! Hogy újra érezzem ereimben az ujjongó ifjúságot, a piros akaratot!

- Beteg vagy, Marguerite. Adok orvosságot. De mondd előbb, melyik napon köszöntötted először a napfényt?

- Leányom, menj. Orvosságod keverése hosszú munka. Mire elkészülnék vele, talán már meg is gyógyultál... Hogy aranyaidat ingyen ne hagyd itt, megmondom jövődet: asszony lész. Jó és boldog. Unokáidat is becézed majdan öledben.

A leány szeme megcsillant. Ah, nem kell orvosság! Talán nem is vagyok beteg! Erejét összeszedve egyenesebben távozott, eltolva magától a duenna gyámolító karját.

- Tudom. Megkevertem egyetlen orvosságát. Az én füveim között nincs olyan, mely neki segíthetne. De a léleknek van írja: a reménység. Ezt a csodaszert adtam neki. Az ő sorsát megmondja a Mérleg csillagképe. Az egyik serpenyőben van a betegség, a másikban a hit az életben. Amelyik lebillenti a mérleget, az lesz a jövője. Megadtam neki a hit erősségét és tudom, hogy fel fog támadni, mint Jairus leánya.

Alig fejezte be Nostradamus szavait, harmadszor pattant fel az ajtó, kopogás nélkül és kétségbeesetten, csipkepongyolájában berohant szépséges felesége, a szöghaju Pontia Gemella. Odaborult ura vállára és zokogva jajveszékelt.

- Michel, én jó uram, kicsi fiúnk, Cäsar, kéklő ajakkal reszket bölcsejében. Kialszik szemünk fénye. Jer és mentsd meg mérhetetlen tudományoddal!

Nostradamus rémülten sietett a gyerekszobába, hol párnáin nyöszörögve hánykolódott a lázas fiúcska. Az apa remegve simított végig a forró kis homlokon. Ráhajolt, megvizsgálta a behunyt szemecskéket, a ziháló kis ajkaikat.

- Pontia, megyek, - nyomban visszatérek, csak gyógyfűveimből orvosságot szürök...

- Michel, te a jövőbe látsz! Nézd meg nagy művedben, megmenthetjük-e mindenségünket? vagy elveszi tőlünk őt is az Úr könyörtelen bölcsessége, miként az elsőt... Gyermekünk éppen ma fél esztendős. Szent Jakab hava... az oroszlán csillagzata...

Nostradamus elvánszorgott dolgozó szobájába. Fölkapta az asztrológiát, ezer éjszakájának fáradságos alkotását és anélkül, hogy belepillantott volna, belevetette a kandalló parazsába. Azután hozzáfogott a gyógyír készítéséhez...

Nem mert a jövőbe nézni, mert élni és küzdeni csak az mer, ki a jövőt nem ismeri.

Az ifjú nemes volt és deli. A leány szépséges és finom lelkű. Kezet nyújtottak egymásnak:

Mikor az ifjú gondolatokba merült, a leányra vetette szemeit. És gondolatai bájosak lőnek, mint a párja. Mikor érzések hullámzottak lelkében, belenézett kis bajtársa szemeibe. És érzései kristálytiszták valának, mint ezeknek a szemeknek ragyogása. Mikor alkotott, ideálnak a leányt állította maga elé, - és alkotásai formásak lettek, mint választottjának alakja.

Mégis, akármerre jártak az emberek közé, ezek közömbösek vagy barátságtalanok voltak hozzájuk. Lekicsinyelték őket. Azt rebesgették:

- Furcsa. Már előttetek jártak itt mások. Az a valaki sokkal külömb volt nálad. Igaz, hogy úgy formáz, mintha ikertestvéred volna. Hát még a párja! Az meg éppen olyan, mint a tiéd. Csakhogy ezerszerte kedvesebb, csábosabb, kecsesebb... Takarodjatok, ti sehonnaiak, ti unalmasak... Mi nem akarunk lőrét gyöngyöző pezsgő után!

Az ifjú kétségbeesett. Halovány lett és reménytelen. Szárnyaszegetten a bánatnak adta magát. Betért az útszéli csárdába és a venyige könnyeiben akart vigasztalást keresni. Párja utána osont és hívogatta:

- Tiéd vagyok. Ezért gazdag vagy. Az én szívemben lakozol, hát van otthonod és nem lehetsz földönfutó.

Az ifjú megemberelte magát és kitámolygott a borgőzös tanyáról. Mintha a felhők közül kibukkanó nap melegebben sütött volna, mint azelőtt. Nézte azt a darab kék eget és újra hitt.

Alig tőnek pár lépést a város felé, szembe jött a másik és a párja. Nyomukban ujjongó tömeg.

Az ifjú összerezzent. Lázálmok játéka ez vagy saját életének délibábja? Mintha önmagával találkozott volna. Mintha az a szembejövő másik az ő ikertestvére volna, csakhogy bátrabb ezerszer nála. Hetyke és hangos kötekedő jókedvében. És a párja! Tökéletes mása az ő nemes párjának, csakhogy csupa könnyelmű kacérság. Erre kacsint, arra mosolyog. Itt titkon kézszorítást vált az egyik ifjúval, ott csókot lehell egy másiknak arcára...

- Megállj. Engem porba taposhatsz, de ideálomat ne illesd gyalázattal, mert...

A másik már ki is rántotta tőrét és a kisérő tömeg tapsai közt hörögte:

Az ő párja meg ujjongott és leoldotta selyemkendőjét. Átnyujtotta hetvenkedő bajtársának és mámorosan súgta:

- Csavard csuklódra. Sebezhetetlen vagy. E kendő selyméről lecsúszik a tőr hegye. Öld meg. Nagy, hatalmas lesz hired és dicsőséged...

A két egymásra hasonló férfiú kiállott a gyöpre. Összecsaptak. Az első nyugodtan, bátran, hivő lélekkel, a másik ravaszkodva, pózolva, hajrázva.

Az egyik tőr magasra villant a napsugárban és a bujdosó nemes ifjú átdöfött szívvel bukott a pirosat harmatozó Marguerite-ok közé.

Szépséges bajtársa melléje térdelt és megüvegesedett szemére tette kezét. Csak pár szót bírt szólani:

Azután a gyászoló asszony formájában átváltozott márványszoborrá, örökre változatlanná, mint a minőnek elbukott párja utoljára látta őt.

A nép hangulata legott megváltozott. Némelyek levett kalappal borultak az elnémult ifjú mellé, mások áhítattal fogadták, hogy unokáiknak is továbbadják hírnevét. A hevesebbek neki estek a gyilkosnak és kiűzték a város határából. Ennek a párja elkomolyodott. Nem követte menekülő társát, lehajolt a szép halotthoz és azt rebegte:

- Neked nem kellettem, míg éltél. Nem kellek most már a halálban sem, mert megvetettél. Megyek - és megszökött társam helyett új barátot keresek magamnak...

Kicsi lett neki a falu határa, hol az égbe terepélyesedő diófa már kiáll a földkerekségéből, hol a szomszédos templomtoronynál van a világ vége. Szűk lett neki a falu, hol az emberek is mindig ugyanazok. Egyik nap jobbak, másik nap irigyebbek. Egyik héten marakodnak egy sáv barázda miatt, másik héten szeretik egymást egy itce bor révén. De mindig ugyanazok. Még akkor is, ha mások jönnek a helyükbe. Hogyha ki is kisérnek néha valakit oda, hol már nem szántanak, sem nem aratnak, mert csak a nagy csöndesség terem, akkor sem változik semmi, senki. Az elmenő vagy eljövő nemzetség épp olyan, mint volt az anyja-apja. Még a nevek sem változtak, csak az arcok hol fiatalabbak, hol öregebbek...

Ment, ment és jót akart. Azt hitte, mindenki olyan nagy gyerek, mint ő maga. Ezért azután bizott is önmagában.

- Fiatal vagyok és erős. Jót akarok. Akármilyen egyedül vagyok is, sohasem leszek egyedül, mert velem vagyon mindenki, aki jót akar...

Első este elért valami viskóhoz. Befordult éjszakázni. Azt álmodta, övé a világ. Amerre vándorol, minden csupa arany. Szinarany a távoli hegyek orma, valamint hozzájuk ér a hajnal. Sárarany fekszik a réteken, valamint rájuk hajol a dél. Vontarannyal telik meg minden hajlék, valamint ablakára verődik az alkonyat. Azt álmodta, maga is mérhetetlen gazdag, mert vándorbotja is vertaranyból való. Fölébredt. Láthatatlan kezek odatartották elébe a szinarany vándorbotot. Ott lebegett előtte, párnája felett csillogva-villogva. Boldogan kapott feléje.

Nem volt ott semmi. Az éjszakára becsapott fatáblákon volt csak kicsi lyuk, a kifűrészelt ág kerek helye.

Azon át áradott be a teljesteli reggeli napfény. A sötét viskóba beosonó sugár volt az aranybot, - a szétoszlott első álom.

Tovább ballagott a tündérszép kastélyig, mely úri nyugalomban pompázott a kivirágzott szelencebokrok közepén. Ujjongott:

Belépett. Örömtől kipirult orcája. Soha még nem látott virágokat pillantott meg maga előtt. Különös alakú, szétnyilt ajkú virágokat, apró csolnakokhoz hasonló bimbókat. Orchideák voltak.

Lelkendezve kapott utánuk, hogy legalább egyet megtapinthasson közülük. Jajszóval rántotta vissza megvérezett ujjait. Hiszen a csodavirágok mögötte állottak. Nem az igaziak után nyúlt, hanem belekapott a nagy velencei tükörbe, mely csörömpölve hullott le a padlóra.

A haragos inas kikergette, meg is fenyegette, de tovább nem bántotta, mert bolondnak itélte. Pedig csak tapasztalatlan nagy gyerek volt, ki falujában még sohasem látott velencei tükröt és orchideát. Nem tudta, hogy a valónak mása is van...

Keserű ízt érzett a szájában és keserű valamit lelkében. De mikor újra künt ballagott a nagy országúton, megint csupa jó kedv és jó szándék volt az utitársa.

Elért a nagy városhoz. Csodák országába. Nézett a magasba, nézett jobbra és balra, csak maga elé nem. Észrevette, hogy az emberek mosolyognak, ahogy mellette elhaladnak. Nem tudta, miért, de örült, hogy mindenki nyájas, akivel találkozik. Pedig gyámoltalanságán nevettek.

Elért a legfényesebb palotához, mely az egész város fölé emelkedett. Megkérdezett egy jó embert, szabad-e bemennie?

A fényes parketten nagy darab arany feküdt. Odasietett, hogy fölvegye és átadja annak, aki elvesztette, vagy az országnak, mely csak jóra fordítja. Megcsúszott és megütötte a térdét. Arany pedig nem feküdt ott, hanem csak a nagy csillárból vetődött a sikosra csiszolt parkettre a fénykarika.

A nagyon komoly ember, ki éppen arra ment és aki eleganciájánál fogva csak törvényhozó vagy inas lehetett, fölkacagott és azt mondta:

- Te balga! a közélet sima parkett. Azon elvágódik, aki nem szokta meg simaságát. Ami pedig fénylik, nem arany ám! A törvényekben sincs semmi, ha meg akarod fogni belőlük az aranyigazságot. Kinyújtod kezedet: ürességet fogtál és megütöd magadat. Mert ezen a világon minden szemfényvesztés.

A fiú megköszönte a jótanácsot és kisántított a palotából, de a városból is. Másnap reggelre gyönyörű tó partjára vetődött. Leült és belebámult a ragyogó nagy viztükörbe. Furcsa érzése támadt. Valami húzta oda - lefelé. Az ő ösvénye szélén a leveles tikkadt volt és szürke az út porától. A tó tükrében üdének és ezüstösnek látszott. A házakból a tó partján fojtó füst áradott és veszekedés hallatszott. A viztükörben a házacskák csöndesek voltak és bájosak, békések. A nap déli forróságában perzselt a magasból. A csöndes tóban minden hüvösnek látszott. A kóbor fiú újjongva kiáltott:

És gyanútlanul belevetette magát a hullámokba. Az öreg halász, aki a parton hálóit rendezgette, kimentette. Kifektette a gyöpre. Hosszú élesztgetés után az ifjú kinyitotta szemeit. Betegnek, lázasnak érezte magát. A fölébe hajló öreg embernek keserűen panaszolta:

- Apám, miért segítettél? Én nem vagyok erre az életre való. Mindig a tükörképek után kapok, én, a tükörember! Nem tudok boldogulni. Miért nem engedtél ott veszni?

- Fiam, - szólott a tapasztalt öreg, - az elmulás nem életcél, hanem csak határkő ott, ameddig ér a te birodalmad. Adok tanácsot. Menj addig, míg olyan teremtéssel találkozol, kinek szemében önmagad tükröződöl. Nyúlj utána. Akkor nem vérzed meg újjaidat, nem ütöd meg térdedet és nem sülyedsz el az élet csalóka tavában.

A fiú fölemelkedett, de gyönge volt a nagy útra. Az irgalmas öreg halász eltámogatta viskójába. Ott leroskadt a kemény párnákra.

Mikor újra fölvetette szemét, ráhajolt a halász világszép leánya. Szemük találkozott. A leány bátor, mosolygó szemeiben ő önmaga tükröződött...

Megértették egymást és együtt vándoroltak tova. Ezentúl minden szép volt a tükörembernek és minden jó, mert saját lelke tükröződését látta csak párja szemeiben és mindig ez után a tükörkép után ment. Megvolt az élet útjára aranybotja. Szedhetett büntetlenül virágot. Megtalálta és fölvette a boldogság törvényét, mely nem volt szemfényvesztés. S az ő világa csillogóbb vala, mint az, mely a legszebb és legmélyebb tóban tükröződik.

Az ideálok embere, a derék és becsületes, - egyedül csalódva elbukik. De ha akad asszony, aki megérti, akkor nem ketten állanak a világgal szemben, hanem az ő nagy, hatalmas és diadalmas világuk az egész gyarló, szűk világ ellenében.

Hozzá tolongtak, mint a messziről hazatért utashoz, aki a déli sarkon szánkázott keresztül, vagy a Mount Everest orma alatt küzködött a híg levegővel. Hiszen az ő lelke még messzebbről jött, - az idegen planétákról, melyeknek fölragyogását évszázadokra előre ki tudta számítani, - melyeknek titkaiba úgy tudott belepillantani csöndes éjszakákon, miként a mindenható a ködös emberi lélekbe.

- Terem-e a holdban is rózsaszál? - és ha igen, milyen szine van? nagyobb-e, mint aminőt a Riviera kertészei formálnak?

- Vannak-e a Marson is boldog és szenvedő emberek? Győzők és legyőzöttek? Békéért vívott háborúk és háborúkat szülő békék?

- Lesz-e valaha a tűzben izzó napon is jégkorszak? - és ha lesz, meg fog-e fagyni a földön is a szerelem?

A csillagok bizalmasa röviden és zárkózottan felelt, mint aki nem akarja a tudományt profanálni.

Az egyik bájos asszony egészen közel hajtotta hozzá szőke aranykoronás fejecskéjét és hizelegve kérdezte a szomorú nagy embert:

- Istenem, milyen irigylésre méltó! Végtelenül boldog lehet, mikor maga előtt látja a végtelent, úgy, mint esténként én a párnámon érdekes könyveim sorait... Ilyenkor önre gondolok. Ugyanabban az órában olvassa ön a csillagok regényét... Fölragyognak és lehullanak. Melegítik vagy megrontják egymás életét. A kicsinyek körülrajongják és körülkeringik a nagyot. A hatalmasok eltaszítják a gyöngébbeket a végefogyhatatlan égi határba. Akár csak mi... Végtelenül boldog lehet.

- Ah, miért? - Talán azért, mert a Göncöl valamelyik csillagán fedezte föl választottját és kicsit messze van tőle...

- Tavaly augusztusban történt. Százszorosan rövidek voltak nekem a rövid nyári éjszakák a teleszkóp mellett. A Pleiadok csillagképét vizsgáltam. Ezer és ezer hulló csillag sziporkázott szét. Vakító gyönyörű volt a látvány. Mintha maguk az angyalok gyújtanának rakétákat a magas mennyekben. És én számítottam. Előttem atomnyi érclapon hajszálnyi mutató pontosan jelezte számításom alapján, mikor gyulad ki újra az égi tüzijáték. És én tudtam, hogy a magas sötétkék mennyország nem más, mint végtelen üresség. Én tudtam, hogy ott a szétlövellő fényben nincsenek angyalok, csak izzó gázok, melyek óriás lángba lobbannak, hogy tüzük sok esztendőnyi pályán át bevilágít a mi porszemnyi házainkig. Tudtam, hogy ott nincs ragyogó pompa, csak valami nagy pusztulás vagy alkotás. Deformált ásványok hullanak, melyek itt-ott alaktalan vasdarabbá olvadva zuhannak szerte ismeretlen mezőkre. Csak egyet nem tudtam. Ki rendelte azt, hogy mindez így legyen.

- Mikor keleten hajnalodott, elégedetten hagytam el a csillagvizsgálótornyot és meglátásaim problémáin elmélkedve ballagtam végig a torony melletti park fehérre gereblyézett ösvényein. Nem hallottam nagy gondolataim között, hogyan kivánt az egyik madár a párjának boldog jó reggelt. Nem vettem észre, hogy a fák, füvek, virágok reggel mind épp oly álmosak, mint az ártatlan gyerek - és épp oly kedvesek ebben a gondtalan álmosságukban...

Csak arra rezzentem össze, mikor elsuhant mellettem valaki, öt-hat éves fiúcska volt. Végigiramodott a tisztáson. Azután lábújjhegyen belebújt a cserjésbe és minden gallyat széthajtogatott, mintha lázasan keresne valamit.

- Mit művelsz, kis ember?! - mondom neki barátkozva, mert éjszakai tudományom nyájassá és jóakaróvá tett. A munkájával elégedett ember mindig leereszkedővé válik...

- Keresem a lehullott csillagokat. - Felelte a kis fiú, s dacos, nyilt szemeivel mosolyogva nézett velem farkasszemet. - Itt kell lenniök a kertben. Láttam az este, hogy ide hulltak. Istenem, csak egyet megtaláljak. Enyém lesz akkor a legfényesebb játék. Maga a jó isten küldte nekem...

Hallgattam és gondolkoztam a fiú bohóságán. Eközben hangok ütötték meg fülemet. A kertész családja dolgozott a virágágyak között. Vitatkoztak.

- Az este rengeteg csillag hullott le. Ha ez így megy tovább, nem marad az égen egy sem. Haragszik az isten a világra, hogy ennyire oltogatja éjjeli mécseit. Bizony isten, háború lesz.

Igy kezdte az apa és fölgyűrte kockás ingét karjain, hogy jobban forgathassa a vasvillát, mellyel a sávosan kaszált szénát boglyára vetette.

Törődött, fakó arcú felesége rátámaszkodott félkézzel a gereblyére. Másik kezével megigazította nyakára csúszott kendőjét.

- Ugyan miért haragudnék a jó isten a világra, mikor ő maga teremtette ilyen silánynak! Az okos ember sem haragszik soha a maga munkájára... Hát még a bölcs Teremtő! De mikor azt a nagy violás hulló csillagot láttam, tudtam, hogy leszaladt Pierre bátyánk csillaga. Fogadni mernék, hogy már holnap kapunk hirt. Öregem! örökölünk. Eladjuk a Beauchamp-majort? vagy odamegyünk gazdálkodni? Nem is jó ilyenkor szólni, hát imádkoztam Pierre bátyánk üdvösségéért...

A férfi beszúrta a villát a földbe. Szárazan köhögött, de nem szólt semmit. Felesége szavaiból szövögette tovább gondolatait.

A csöndbe egyszerre beletrillázott leányuk, a szépséges, tizennyolc éves vöröshajú Lisette. Csicsergett, kacagott, újjongott minden szava:

- Nincs igazatok, édes jó öregeim. Az a szép, nagy vörös csillag nekem hullott le. Ilyenkor vissza kell tartani a lélekzetet és gondolni valamit. Beteljesedik. Én azt gondoltam, eljön-e Szent Mihálykor a fekete Laurent értem... És úgy jött, hogy teljesedni fog minden... Trallala, trallala...

És kecsesen ficánkolva táncolt végig a rövidre nyirott pázsiton, mint maga a fehér-piros élet. Dalolt. Dalolta a Lisette dalát:

- Hölgyeim - ekkor csalódtam tudományomban, mert rájöttem, hogy nem a tudás a boldogság, hanem a tudatlanság, mert a tudatlanság azt hiszi, hogy minden őmiatta van, még a csillagok is... És én, a magános tudós, még azt sem tudtam, hogy én miért vagyok... ki miatt vagyok?... Hölgyeim, ha boldogok akarnak lenni, maradjanak tudatlanok...

Pompeji láva-szemfedele alól napvilágra került kincsek között büszkén vezetett bennünket Don Cirillo. Suttogó, meleg hangon magyarázott a rajongó tudós lelkesedésével. Azt sohasem tudta, hétfő van-e avagy szombat, - Magyarországnak Budapest vagy Bécs volt-e a fővárosa, - de azt tudta, mit gondolt Plinius, mielőtt utolszor pillantott föl a vörös sötétséggel leereszkedő hamuesőre. Minden más mellékes volt neki, kicsinyes, érdektelen. Ő tudományával lelkileg a civis Romanus kortársa lett.

Megállított bennünket a nagy csarnok közepén. Csodaszép volt ez a terem. Amit tudás, izlés, művészi megértés összehordhatott, ezen a helyen együtt volt. Az izlés nagy varázsló, szuggesztiv erővel ragadja meg a lelket. A fogékony lélek kitörölhetetlenül viszi magával, amit kapott. Az ajándékozott benyomás a köznap silányságai között ezerszer visszatér és mindannyiszor maga után hagyja a nyugodalom, a megújhodás, - a lelkesülő remény vagy a jóságos derű hatását. Az itt szerzett benyomások gyógyítanak, mint a csodamérgek, a morfium, az ópium, - ifjítanak, de ártalmatlanul...

A terem Pompeji-vörös falain beszűrődő déli nap ingerkedett a szorgos, apró amorettekkel. Sugarának aranykévéjét a magas ablakok éppen a középre irányították. Ott állt a makulátlan márványszobor, ébenfekete forgatható talapzaton. A megkövült patyolat, mely kétezer esztendő után szeplőtelenül támadott föl a láva és hamu salakjából. Fehér volt, mint a tenger tajtékjából kikelő Vénusz. Még kétezer év multán is a napba vágyott... A szobor, az élőnél tökéletesebb nő...

Don Cirillo áhítatosan állott meg néhány lépésre a szobortól és szerelmes suttogással kezdte:

- E remekmű, - a patyolatban született asszony előtt csak oldott sarukkal szabad csodálkoznunk...

- "Hetaera ignota". Az ismeretlen hetera. Igy nevezte el a hivatalos tudomány. A szépség ideálja volt és lesz, ameddig az emberi szem nemcsak egyszerű látó lencse, hanem a magas szárnyalású lélek ablaka.

- Tudóstársaim nem tudják, kicsoda. Azt sem tudják, ki alkotta. Én tudom. A szobrász nevét meg is mondom. Laurus-nak hivták. Rabszolga volt.

Köhintett, mintha leplezni akarná, hogy gondolkodik, vajjon tovább mondja-e? méltók vagyunk-e kutatása titkaira. Majd folytatta:

- A művészek régente nem vésték nevüket a szobrokra. Nem találjuk e szócskát: fecit... Ez a művész mégis odairta, csakhogy olyan formában, hogy titok maradjon az avatatlan előtt, de még a nő előtt is, ki akkor előtte állott - igy... Hiszen nem is örökíthették meg nevüket a nagy művészek... Legtöbbször szegény rabszolgák voltak. Ma fordítva van. Milliók a művész rabszolgái és hisznek a nagyképű szó-, hang-, szin- vagy kőfrázisokban, mint a jámbor igazhivő Ezsaiás próféta jövendöléseiben...

- Látják? - ez a nő kétségtelenül nem istennő, hiszen egyik kezével áttetsző leplet von le havas válláról. Mire való lett volna istennőnek a hitvány gyolcs? minek? - Az istenség a természetes tökéletesség magaslatán állott. A gyolcs már az emberi kultura: a szégyenlősség termése, a mez... Ez a nő tehát nem elvont istennő, hanem a konkrét asszony. Akit ábrázol, nem modellt állott az ábrázolandó fogalomhoz, hanem önmaga az ábrázolt.

- Ha pedig e nő nem istennő, hanem pompás római asszony, akkor mit keres finom lábujjai alatt az eltaposott kis babérág, a laurus? Nincs más magyarázat a jelképes beszédre, minthogy ez a babérgally a művész önmaga. Urnője eltapossa, tehát rabszolga... Laurusnak hivták...

Megint köhögött és közben gondolkodott. Ismételte a felirást: "Hetaera Ignota..."

- Most elmondok még valamit, ami eddig egyedül és egészen az én titkom. Riario kardinális gyüjteményében fölfedeztem egy régi pergament-töredéket. Ez megerősíti, hogy a szobrászt igazán Laurusnak hivták, tehát a babérgally, az eltaposott babér magyarázatát nem a Vezuv füstjéből alkottam magamnak, mint tudákos délibábot...

- Ez a világszép asszony nem hetaera. Mikor e szobor formálódott, a világ úrnője volt. Mondjuk, talán a legnagyobb hadvezér vagy egy Caesar felesége... Szép és hatalmas, mint maga Kleopátra. Nagyravágyó és kegyetlen, mint a Nilusparti nagyasszony. Nevét nem mondom meg. Miért? - mindjárt megtudják.

- Ez az asszony epedett a dicsőség után. Évekig töprengett, hogyan tegye nevét örökkévalóvá. Urát sarkallta, hogy foglaljon el mindent odáig, míg a tenger meg nem állítja a légiókat. Aztán menjen a tengerre és hajózzon odáig, hol az orbis terrarum megállítja a hajókat. Mérhetetlen kincseivel arénát építtetett, hogy meghódítson mindent lefelé: a nép között. Igazgyöngyeiért templomokat emelt, hogy meghódítson mindent fölfelé: az istenek között.

- Szóval nem ismert határt. Biztos volt, hogy nevét örök dicsőség hirdeti. Ekkor, a zeniten, betévedett Sybillához. A jósnő sohasem merte volna megsúgni neki az igazságot, de az ihlet önkivületében megtette. Igy jósolt:

- Neved elvész. Dicsőséged olyan, mint a karcsú dór oszlop, melyet ledönt az első földrengés. Birodalmad határai szűkülnek - és ha egyszer egy ország földje fogyni kezd, addig fogy, mig az ország el nem tűnik. Fehér márvány szobraid törmelékké válnak, mert összetörik azok, akik boldogan halnak meg az égő szurokban. Emléked az ő hitük útjában áll. Arénádba és templomaidba barbár idegenek rontanak és tűzcsóvát vetnek. Buzogányuk kitöri dicső nevedet a diadalkapuk boltivéről...

- A hatalmas asszony megremegett és hogy fennmaradjon neve és dicsősége, ki akart fogni a végzeten.

- Elhatározta, hogy halhatatlansága eszközének önmagát választja: önnön szépségét. Ez a legbiztosabb eszköz, mert míg ember él e földkerekségen, az asszonyi szépség lészen a legnagyobb érték. Az asszonyi szépség az esztétika, a művészet, istenülés, történelem, halhatatlanság. Alfa és omega. Ez az asszony nagy logikával gondolkodott...

- Hivatta rabszolgáját, Laurust, kit ő képeztetett a legnagyobb szobrásszá, kincsek árán, csak azért, hogy márványkőből őt ki tudja formálni. Laurus alkotott. Kifaragta úrnőjét, minden Vénuszok királynőjét. Ember még ennyi gonddal és művészettel nem dolgozott. De hát az úrnő olyan jutalmat is igérhetett neki, mi több vala a sárga aranynál vagy szivárványos gyöngynél. Laurus szerelmes volt nemcsak a patyolatos kőbe, melyből faragott, hanem úrnőjébe is. Látni a szobor minden vonalán.

- Ez asszony ki akart fogni Sybillán. A csodaszobrot úgy akarta elrejteni, hogy megmaradjon az utókorra, hogy meg ne találják a nazarénus képrombolók és a szakállas barbárok.

- Szótartó volt. Megjutalmazta Laurust, ahogyan igérte neki. A szobor utolérhetetlen volt, tehát mérhetetlen lehetett a jutalom is. De aztán tőrével leszúrta a rabszolgát, ki nem lett volna méltó arra, hogy úrnője képemása után még mást is alkothasson. A saját szobrát azután az asszony eltemette a halott, a néma rabszolga mellé, annak sírjába... A föld a legbiztosabb páncélszekrény a kincseknek. A szegény szolga sirját nem fogja feldulni sem a jámbor keresztény, ki nem ismer szolgákat és szereti a szegényeket, sem a vandál vitéz, ki nem vár a szolga sirjától drága fibulákat és kincses amforákat... Ez a titka annak, hogy e szobor, e kővé vált szépség sértetlenül megmaradt az utókornak. Nézzenek körül. A többi mind torso vagy csonka. Kinek a karját, kinek az ujját, kinek az orrát leütötte a láva, az összeomló Pompeji vagy a pusztuló fórum. A halott rabszolga jól őrizte saját remekét. Ugy-e azt mondják, a rabszolgára is ráillett Shakespeare mondása: ni, kellett a dicsőség? most itt fekszik veled...

- Nem árulom el. Legyen igaz Sybilla jóslata: "Neved elvész". Én a pergamenten olvastam nevét, de csak a szolgáét jegyeztem meg. Az úrnő nevét nem fogja többé senki olvasni. Egyik tudóstársam, a rövidlátó skót, kutatásaim közben kiváncsiskodott. Nagyon ráhajolt a pergamentre és kurta angol pipájából egy kis parázs hullott éppen a nő nevére. A pergament kicsit felcsillant és éppen a név helyének darabkája elhamvadva esett ki belőle. Kiperzselte azt az öt betűt... Vége örökre. Soha meg nem mondom Riario kardinálisnak.

Ime, a halhatatlanságot kiperzselheti egy nyomorult, véletlen szikra. Nos, hát az eltévedt golyó is megölheti a legnagyobb zsenit...

Don Cirillo különösen nevetett. Mikor kifelé mentünk, még egyszer visszapillantott a hófehér márványszoborra, mely esdő tekintettel nézett utána, ahogy az őr alapzatán lassan fordította.

- Csak egyetlen igazi halhatatlanság van. Azé, ki szépet alkotott. Meg is érdemli, mert gyönyörűséget ajándékozott végesvégig. - Azt akarod mondani, hogy az is megérdemli a halhatatlanságot, ki eszmét hagyott hátra? - Nem, - újra nem! Az eszme, mikor a lélekből felszáll, ragyogó, ködös pára. Ezüst fátyol, mely mögött a világ ragyogónak látszik. De aztán a fanatikusok lelkének forróságától e pára viharfelhővé válik, összesűrüsödik, jégverés és zivatar lesz belőle, mely elveri a termést és az életet. A leomlott esőcseppből vagy jéggyöngyöcskéből mi lesz? Sár. Azután újra felszáll az ezüstös pára... Ez az elavuló és megújuló eszmék fájdalmas körforgása... Szóra sem érdemes. De aki szépet alkotott, a Laurus - halhatatlan, még ha rabszolga volt is. A hiú dicsőség pedig nem más, csak a: "Hetaera Ignota..."

Volosenko Iván, a terrorista, lázasan feküdt szegényes padlásszobájában. Másnap reggel akarta belevetni a nyomorult társadalom kellő közepébe bombáját, melyet nagy fáradsággal készített. Hogyan fog összeomlani megint egy darab ez elavult világból, hogy romjaiból kivirágozzék valami új, valami jobb, - a nagy "eszme", - a falanszterbe szorított szabadság, - az egyenlőségbe fojtott egyéniség...

És Volosenko Iván, a hős, ki kész volt az "eszméért" százados márványoszlopokat és remekbe készült szobrokat ledönteni, akár palotát, akár istenházát tartották ezek, - aki kész volt az "eszméért" akár ezer gyanutlan embert szétroncsolni, miként a kegyetlen gyermek a hangyabolyt, a hős, ki önmagát szánta vértanu áldozatnak a tervezett robbanásnál, most lázban hánykolódott kopott nyoszolyáján és epedve bámult ki az orosz fehér éjszakába. Soha még nem szerette annyira ezt az éjjeli derengést, mint most, mint éppen ma, az ő nagy napja előestéjén...

Szinte örült, hogy láza van. Meg kell várnia, míg meggyógyul és akkor... biztosabb kézzel fogja dobni... És tekintete önkénytelenül rávetődött a bombára, mely ott pihent szinte joviális, testes formában a kis barnára mázolt polcon, életének másik rekvizituma, az elnyütt könyv mellett. A vastag kötet a forradalmak könyve volt, - az "emberi jogok" története.

- Öreg vagy, könyv-pajtás, öreg és tehetetlen. Mi vagy te én hozzám képest?! Te csak szunnyadsz csöndesen, mozdulatlanul, mint a köszvényes öregek. Lelked halvány mezején fekete barázdák - ez a te világod. Maradi szomszéd, én vagyok a piros tett, a sistergő erő.

A könyv lapjai megrezzentek, mintha megrázkódtak volna. Sóhaj volt susogásuk.

- Mit?! - zsörtölődött a bomba. Ha én megmozdulok, nem csak te égsz pernyévé, hanem recsegve dőlnek le öles falak, meggörbülnek emeleteket tartó acélgerendák. Pozdorjává török követ, ércet, életet.

- Nagy erő is az! Ha a kellő pillanatban leöntenek egy korsó vizzel, vége a nagy erőnek. Csütörtököt mond erőlködésed, csak szánalmas sustorgás... Engem nem lehet elnémitani.

- Nem lehet? Mikor suttogni alig tudsz. Elfeledve beporosodtál. Az én csattanó szavam versenyez a villámok dördülésével. Ablakok repednek meg tőle. Harangok kondulnak meg bele. Tovaharsog a magas égig és az emberek lelkéig.

- Igen, de üres lárma. Egyszer, egyetlenegyszer tudsz nagyot kiáltani, mintha megrémülnél önmagad attól, amit cselekszel. Azután véged van. Az én suttogásomat hallják százezrek és milliók. Bizony, nem tudnak elnémitani! Hogyha bebörtönöznek, hangomat valaki felfogja a börtön falain kivül. Hogyha máglyára visznek, hamvaimból kihallatszik szavam. Megölhetetlen vagyok, mert sorsom olyan, mint a lélekvándorlás. Engem csak két fajta ember nem ért: a zsarnok és a bolond. A mi gazdánk ebből a másik osztályból került ki. Én vagyok az erősebbik. Ha gazdánk még egyszer kezébe venne engemet, akkor ütött a te végzeted órája is.

Volosenko dühösen ugrott fel forró nyoszolyájáról és leszorította a bombát.

Fogta a könyvet és olvasni kezdett. Olvasott, míg lassan, békésen leszállt az álom pilláira. Mást olvasott ki a szépen, nyugodtan sorakozó barázdákból, mint akkor, mikor a bombát készítette. A párhuzamos barázdák átváltoztak álmaiban szép barna szántás-barázdákká, melyekből hosszú sorban bújtak ki a kalászok. Egyik sem bántotta a másikat. Egymás mellett megállottak és termettek, mintha azt mondották volna aranyos, büszke felségükben: emberek, jogotok van egymás mellett élni és teremni: életet, erőt, áldást. Ez az egyedüli emberi jog...

Másnap reggel Volosenko felpattant, kiszedte a bomba alkotó részeit és mikor még a hajnal gondjai nem kergették az utcákon a munkába siető embereket, az üres vasgömböt kigurította az ablakon.

Gyerekek gyültek össze és vígan játszadoztak a veszélytelen üres vasgolyóval.

A márciusi alkonyat Róma fölött piruló mosolyt lehellt szét. Mielőtt felmentem a Monte Pincióra uzsonnázni, betértem a S. Pietro di Vincoli templomába, hogy egypár áhítatos igaz szót váltsak önmagammal.

Megállottam Michelangelo Mózese előtt. Néztem a csodálatos, erős, komoly öreg embert, ki szakálla leomló fürteibe mélyeszti ujjait. Nem bírtam megválni tőle, valami szuggesztiv hatalommal tartott magánál, mert rám nézett szigorú, okos szemeivel, ahogy aggodalmas gondolataiba mélyedve beletekintett a templomban szétfoszladozó esti sugarakba.

A sekrestyés hozzám tipegett és fülem mellett megzörgette a kulcsokat, mi azt jelenti: föl is út, le is út. Itt az áhítat órákra van kimérve. A jó istent meg lehet találni éjjel-nappal, de a templomaiban csak napnyugtáig szabad imádkozni. Én feleletül a kulcsok zörgésére pénzt csörgettem és maradhattam.

Egyedül, egészen egyedül álltam az emberiség legnagyobb törvényhozójának az emberiség legnagyobb szobrásza vésője alól kikerült monumentuma előtt. Csönd. Haldokló világosság. Kábító levegő. A tömjén, pörkölt gyertya és száraz virágok illata keveredett. A templom boltiveiről szürke fátyol ereszkedett alá, az oszlopok mögül lassan elébújtak az árnyékok. Addig néztem a szobrot a félhomályban, míg mozdulatlansága rám ragadt, viszont úgy rémlett, mintha velem szemben megrezdülne a patinás márvány. Igen, megrezdült Mózes aggódó, szigorú pillantása, leomló fehér szakálla selymessé vált és belemélyült ujjai megrándultak. Önkénytelenül megszólaltam:

- Nagy törvényhozó! Mi jutott eszedbe, hogy márványkőből újra szenvedő, töprengő emberré változál?...

Mózes felelt. Lassan, méltóságosan, halkan - és mégis mintha döngene bele a magasztos boltozat. Szavával megtelt a templom hajója. Minden zsongott körülöttem.

- Fiam, fájnak törvényeim. Ma már nem írnám kőtáblába a tiz parancsolatot... Töprengek, mit tegyek helyükbe...

- Patriárcha! ne törd össze a tiz parancsolat tábláit. Ezeken vagyon megírva a világ legtökéletesebb törvénye, melynél jobbat nem adott a népeknek egyetlen bölcs diktátor, de egyetlen, évekig tanácskozó és veszekedő parlament sem...

- Igen, ember, azt hittem magam is. De én törvényeimet csak a szegény, gyarló tévelygők ellen hoztam és ma a lelkekben éppen az én törvényeim parancsainak jelszavával törvénnyé vált megszegésük...

- Nem értem - mondám félve. Néped pásztora, talán csak a mai kor melankóliájának és pessimismusának hullámai csapják meg sziklaelmédet és ezért látsz sötéten.

- Nem, - válaszolt a Michelangelo által feltámasztott patriárcha. - Nem. A világ kijátssza parancsaimat. Hiába parancsoltam az Úr nevében: idegen isteneid ne legyenek én előttem. Az én koromban megtévedt emberek csak legfeljebb egy-egy bálványt imádtak, de ha ez nem segített nekik, végül összetörték, akár Bálnak, akár Izisnek hívták. Ma mindenkinek van legalább egy idegen istene - és minél jobban csalódik benne, annál jobban ragaszkodik hozzá... Egyiké a hatalom, - másiké az arany, - harmadiké a hírnév. Pedig micsoda szegényes bálványok a kormánypálca, - pénz, a toll...

- Mondám: Istennek nevét hiába ne vegyed! Ma nem is veszik, mert véges ésszel azt tanítják az emberek, hogy nincs is neve vagy éppen csak név... Nincs neve, mert kényelmes, ha ő nincs felettünk. A gondolat szabadsága diadalának nevezik, ha lerázzák annak uraságát, kit lerázni nem lehet, mert szabadságra csakis hozzánk hasonlóknál hivatkozhatunk, kik reánk vannak szorulva, de nem a fölöttünk állóra, kire mi szorulunk. Vagy hogy az Isten éppen csak név... Nem más, csak az energia, mely hajtja a világ gépezetét. S ezt elnevezik a tudomány diadalának, pedig éppen odatévedtek, hol a tudásnak vége vagyon. Ah, mennyire bánt ez engemet!

Bámulva hallgattam. Csodáltam, mennyire ismeri a mai világot. Bizonyára a Sinai hegyéről előre látott, mintahogy mások végignézik a tért. Ő látta az időket. Dörgő hangon folytatta:

- Megemlékezzél róla, hogy ünnepeket szentelj. Nagyon hibáztam, mikor a teremtő példáját akartam tanítani a hetedik nappal, a pihenés édes napjával. Ma mindenki azt akarja, hogy csupa ünnepből álljon az egész esztendő. Mikor vétkeznek az emberek legtöbbet? Azokon a napokon, melyeket vörösen mutat a kalendárium. Megszentelik ezeket borral, verekedéssel, kikapóssággal vagy legalább is unalommal. A gondolkodók ezeken a napokon gondolnak ki minden hóbortot, mert ráérnek. Mert mindenki csak addig jó és addig boldog, míg dolgozik...

- Azt is tanítottam: tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hosszú életű lehess a földön... Azt hittem, csak ahhoz a nehány paraszthoz szólottam, ki kiveri az apai házból megöregedett szüleit, vagy ahhoz a néhány tékozlóhoz, ki elveri a gyöngülő szülői kéz gyüjtését, vagy a gyöngülő szülői szív szeretetét. És mit látok?! Az emberek százezrei nem tisztelik apáik nemes hagyományát, hanem cserben hagynak ezer és ezer éves becsületet minden eszméért, mely badar... Nem tisztelik édes anyjukat: hazájukat, mert ez teher. Igen, a ragaszkodás teher a repülőnek, mint a homokzsák. Csodák csodája, ezek a leghosszabb életüek, mert mindenütt felveszik magukra annak a tájéknak szinét, ahol éppen élnek, míg a hűséges gyermek sorsa üldözés és vértanuság...

- Ne ölj! Kiáltottam a pusztákba, hogy meghallja az az egy bujdosó Kain. Ma meg az erő nevében, a jog nevében, a szabadság nevében, a béke nevében, az isten nevében ölni tanítják az ifjút, ki derék. Adnak kezébe eszközt, melyben zenitjén remekelt a tudomány, mert ennyi tudomány csak a legnagyobb úr, a halál szolgálatába szegődhetett...

- S mit mondanak a fiatalok a hatodik parancsolatomra? Oh, csak annyit, hogy azért hoztam e törvényt, mert öreg voltam. Ma az a győzedelmes férfiú, ki sok szívet ront meg, - ma az a győzedelmes asszony, ki nem mond nemet...

- Ne orozz! Már én csak azokra a szegény ördögökre gondoltam, kiknek gyomra korog. Ma meg a fényesek, a rangosak, a nagyok busás bőkezűséggel fizetik önmagukat a nép verejtékes filléreiből - és mit adnak cserébe? semmit. Tehát oroznak.

- Hamis tanuságot ne tégy felebarátod ellen. S ime, az okosak egyebet sem csinálnak. A voltakról megcsinálják a történetírók. Az élőkről a többiek, a szomszédot megszólja a szomszéd, a felebarátokról, kiket ellenfeleknek neveznek, megcselekszik az ujságírók, a szomszéd államok nagyjairól elintézik az államférfiak és a diplomaták...

- Legkevesebbet változott a sor kilencedik parancsomnál. Bevallom, hogy ez éppen olyan aktuális és hiábavaló volt ötezer esztendővel ezelőtt, mikor a Sinai hegyén kőbe véstem, mint ma, mikor finom bőrkötéses könyvekben olvassák a szépséges asszonyok...

- Megparancsoltam, hogy az ember ne kivánja másét. Ebből a parancsolatból egyet elfelejtettem: ne kivánd felebarátod országát...

Hallgatott, majd hozzátette: beteljesülnek a törvények, melyeket az isten alkotott a napnak, holdnak, csillagoknak, - a földnek és vizeknek, a köveknek és fáknak, - mert ezeket a törvényeket az erő, a tűz, a fény hajtják végre, - de meginognak a törvények, melyek végrehajtója az ember...

A templomban egyre misztikusabb lett a homály. Én izgatottan s mégis merészen jegyeztem meg:

- Nagy törvényhozó! - parancsaidat évezredek előtt hirdetted, - ma talán már nem elég modernek, mert halad a világ!

Meggondolatlan szavaimra Mózes nemes, félelmetes alakja újra márványkővé dermedett, - kővé, mint aminőnek a nagy Michelangelo formálta. Kővé dermedett - a modern szótól!

Mikor kiléptem a nyüzsgő, hangos világvárosi utcára, azt hittem: álmodtam. Pedig szó szerint így volt.

Londonban minden ablak sötét volt, a királyi palotáé épp úgy, mint a Lordmajor házáé. Csak a Tower mellett, egyik kicsi hajlék lantornáin át szűrődött halovány derengés a havas utcára. Ott virrasztott Lullus Raymundus, Edward király udvari alchemistája és csinálta neki az aranyat.

Előtte feküdt a remek aranypénz, a minta. Egyik oldalán a teljesteli rózsa, a másikon a veret: Jesus autem transibat per medium eorum. Edward király meghagyta, hogy még egy millió ilyen aranyat teremtsen elő a pogányok elleni háborúra.

Raymundus forrasztott, olvasztott százféle tégelyben, de a gőzölgő, ragyogó fémek nem váltak arannyá, sem a vöröslő vas, sem a fehéren habzó ezüst, sem a sercegő antimón. Hiába keverte valamennyit összevissza, végefogyhatatlan tudománya ötletei szerint, - hiába mormogta el felettük százszor is az istentelen varázsigéket, - hasztalan tett fogadalmat a csodák csodájáért Szent Patricknak, hogy az első csinált aranyból kiötvözi óriás szobrát. A dolog sehogyan sem ment előre.

Már hetedik napja csalta a királyt. Pénzeket vert a teljesteli rózsával, a szent jeligével vasból, rézből és bevonta finom aranyréteggel. A király és a főmonetarius hittek neki és száz darab csinált aranyért kiutaltak neki tiz darab igazi aranyat. De ő maga tudta, hogy cselekedete nem igazság, mert nem találta meg a bölcsek kövét.

Beletámasztotta izzó halántékait hideg tenyerébe és töprengett. Miből lesz az a sárga csodakő, melyért az emberek odaadnak mindent, melyért megváltják a boldogságot és mennek a szörnyű halálba, a sötét börtönbe, magába a kárhozatba. Melyért testvér testvért megtagad, - fiú apát elad, - melyért az emberek elcserélik azt is, ami a világ minden aranyánál és klenódiumánál, de még az emberek milliókra menő tömegénél is többet ér: a hazát is...

Raymundus egy ideig még hallotta, hogy sercent az olajmécses. Hallotta, hogyan kiáltja a Tower őre a homokóra minden újabb megfordítása után a zúzmarás éjszakába: "Isten velünk, ki ellenünk." Azután nagy csönd következett. Csak azt érezte, hogy valaki szeliden vállán nyugtatja kezét és fülébe súgja:

A mester meg sem lepődött. Természetesnek találta az idegen hangot, mintha csak saját lelkiismerete szólalt volna meg.

- Nagyszerű gondolat - ismételgette az alchemista. Ember van bőségben. Megvan a bölcsek köve. Lesz annyi aranyunk, hogy bearanyozhatom vele a földet. Jobban fog csillogni, mint maga a nap!

Alighogy ezt gondolta, meg is jelentek előtte ismerősei. Mindegyik tolakodott elébe, hátralökve a másikat. Itt vagyok, - csinálj aranyat az én lelkemből, mert az enyémben van a legtöbb.

Az alchemista Edward királyt választotta legelsőnek. Bizony nem azért, mert a fejedelem lelkéből várt legtöbb aranyat. Ismerte az ő jó urát. De hát így vélte illendőnek.

Meggyújtotta mécsesein a bűvös lángokat és átvezette azokon a király lelkét. Csodálatos, - a lángokban nem maradt vissza egy porszemnyi arany sem. Sok vasat olvasztott ki királya lelkéből, - a kemény kegyetlenség vasát, - az irigy hatalomféltés sárgarezét, - a nagyravágyás puha ólmát. Ezüstből is csak néhány unciát, a gyönge jóság parányi maradványát. Edward király fenyegetőzött:

- Nyomorult csaló! Hogyan tudnál aranyat csinálni hitvány kövekből, mikor a legnemesebb fémet még az én atyai lelkemből sem tudod leszűrni... A Towerbe vetlek!

- Uram király! bocsáss meg. Ez csak azért van így, mert ez volt legelső próbám. Jöjjenek sorra a tárnokmester és a zászlós urak!

A zászlósok lekapcsolták ragyogó páncéljukat és a tudós vezetésével átlépkedtek a lángokon. Raymundus ujjongott, mert a mécsekre lerakódott a finom aranyréteg, - de annál több kerek durva fémdarab is maradt vissza. Az alchemista megreszketett, - megértette a csodát. Nem az urak lelkéből termett az a hártyányi arany... A jó emberek csenték, zsebelték azokat a rózsával kivert hamis aranyakat, amelyeket ő maga formált a királynak. Csak a vékony aranyréteg olvadott le a tégelyekbe a hamis pénzekről, melyeket az ország nagyjai összeharácsoltak, dézsmáltak és zsebeikben felejtettek.

- Jöjjenek a szépséges asszonyok, - a földkerekség legtüneményesebb leányai!

Könnyű lábbal lejtettek át a szép asszonyok a violás lángon. Lelkük nyomot sem hagyott. Semmiség volt, párává változott. Elszállott. Arany csak azok után maradt, kik éppen drága násfákkal, láncokkal, gyűrűkkel voltak megrakodva. Raymundus a formátlan aranycsomókban megismerte az opálokat, rubintokat, melyeket az udvari ünnepségeken látott. Csak az egyik fiatal leány után, ki nem viselt semmi ékszert, maradt vissza egyetlenegy csillogó aranycsepp... A leányka feljajdult:

- Istenem - ez az aranycsepp az én mélységes szerelmem! Mi lesz belőlem, ha azt is kiolvasztják lelkemből!

Raymundus mosolyogva visszatette az aranycseppet a leány szivébe. Keveslette vagy nagylelkű volt? nem mondotta.

Felvonultak egymás után a röghöz kötött, rongyos jobbágyok, kik fizették a tizedet, a harmincadot, a dézsmát, dolgozták a robotot és a harctéren odaadják piros vérüket és törődött csontjaikat a király parancsára. A lángok sisteregtek és mindegyik jobbágy után visszamaradt egy-egy darabka szinarany. Sorra följajdultak:

- Raymundus mester, hagyd meg egyetlen kincsünket, amit isten adott. Szeretjük azt a rögöt, melyhez hozzákötött születésünk végzése. Érette verejtékezünk. Érte adózunk. Érte halunk meg. Ez a mi emlékünk a multból, - ez az életünk a jelenben és ez a hitünk a jövőben. Ez a rög a mi hazánk.

Az aranycsinálónak elfacsaradott a szive - és nem akarta elvenni az ő aranyukat. Tovább próbálkozott és hivta a várakozó gyerekeket, a szöszke, pirospozsgás kicsinyeket, a kékszeműeket és a barna fürtösöket, a diószinű szemekkel. Vigan hancúrozva ugráltak át a lángokon és mindegyik lelkéből kiforrott egy-egy aranygömböcske. De mikor kiléptek a tisztító tűzből, szomorú volt ábrázatuk és siránkoztak:

- Nem tudunk többé semminek örülni. Elfeledtük reménységeinket. A mi ártatlanságunk csillog ott a tűzben, - a mi egyetlen kincsünk...

- Istenem! Kinek lelkéből vehetem el az aranyat?! Akik lelkében soknak kellene lenni, - azoknál nincsen és hiába minden mesterségem. Akiknek lelkéből meg tudnék gyűjteni, azoktól sajnálom elvenni...

Ott virradott rá a téli hajnal, mikor a hideg ködön át piros ábrázattal köszöntött be az ablakon és a Tower őre utólszor kiáltotta nyújtott, rekedt hangon: Isten velünk, ki ellenünk. Körülötte a földön feküdtek tudós irásai az abrakadabrákkal, a tégelyek, a kiégett kanócos mécsek.

Fáradtan állt fel, megdörzsölte homlokát. Nyakára vetette ünnepi talárját és egyenesen ment Edward királyhoz, mert neki szabad volt bármikor belépnie a királyi palotába. A király mohón várta:

A király ujjongott: igy hát én leszek a leggazdagabb fejedelem hetedhét országon!

- Igen, Uram, - ha megérted a bölcsek kövének ragyogását... Az én aranyomat nem lehet pénzzé átverni, mert ott vagyon néped lelkében. Ott van a gyerekek lelkében ártatlanság formájában. Ne vedd el tőlük. Neveld őket szeretettel és akkor ez az arany megszázszorosodik. Ez a jövő. A nép fiainak lelkében ott van az arany hazaszeretet formájában. Ne vedd el tőlük. Ápold bennük szeretettel, - és akkor több katonád lészen, mint amennyit száz millió rózsával kivert aranyért zsoldodba fogadhatnál... A leányok lelkében ott van az arany szerelem formájában. Ne vedd el tőlük. Vigyázz rá inkább, hogy senki el ne lophassa. És több szépség lészen országodban, mint amennyit összevásárolhatnál a világ minden kincsének árán...

Edward király nem tudta, megzavarodott-e hűséges embere, vagy igazat beszél-e. Nem tudta, megjutalmazza-e vagy fejét vétesse. A középutat választotta: száműzte Raymundust. Mert hát az aranyat a lelkekben csak az tudja megtalálni, kinek saját lelkében is van arany.

A história nagy múzeumának palotájában minden ablak sötét volt. A pompás homlokzat dór oszlopai közé fekete árnyékok telepedtek. A tágas termekbe besurrant a holdvilág és szelid kiváncsisággal bámult be az óriás üvegszekrényekbe, melyekben egymás mellé rakva álmodtak a multak emlékei. A halovány kis fénytündér körül lejtette a fényes páncélokat, mintha szeretett volna megismerkedni azokkal az egyszer volt daliákkal, kiknek vállait törték ezek az ezüstös pántok. Belehajolt a kristálybillikomokba, mintha ki akarná találni a gondolatokat, melyeket valaha régesrégen elriasztott vagy elnémított e billikomok megvesztegető, búfelejtő tartalma. Ijedten hátrált vissza egy-egy furcsa formáju alabárdtól és a mumiák közeléből meg éppen félénken osont tova.

Élettelenül álmodott a múlt, letünt nagy vagy törpe idők ezernyi néma tanuja. A hangtalanságban csak az egyik fülkéből hallatszott halk suttogás. Az irótollak beszélgettek.

- Nevetségesek az emberek. Lézengve vonulnak el mellettünk és észre sem vesznek. Láttátok ezeket a szőke, szeplős angol misszeket, piros táblás könyvekkel? Hihetetlen, csak azt csodálják meg, ami ezekben a könyvekben csillaggal van megjelölve... Megcsodálják Oroszlánszivü Richard páncélját... Mária Terézia papucsát... vagy a széket, melyben Napoleon ült, mielőtt Moszkvába indult... Pedig micsoda jelentéktelen dolgok ezek a történelemben...

- Hát csak ne olyan gőgösen! Micsoda volt a te szereped, hogy így itélsz elevenek és holtak felett! - válaszolt csípősen az egyik toll a szomszédból.

- Micsoda volt az én szerepem? Nagy, igen nagy, a legnagyobb szerep. Én indítottam meg a francia forradalmat. Én írtam alá Mária Antoinette és a girondisták halálos itéletét...

- Szomszéd, nem irigylem a multadat - susogott közbe a másik toll. Sokkal magasztosabb volt az én munkám. Én írtam alá a békeszerződéseket... Bármily kicsi vagyok is, egyetlen mozdulatom országokat tolt el egyik helyről a másikra. Millióknak hoztam feltámadást és millióknak kárhozatot...

- Nevetségesek vagytok, kacagott szűk fülkéjében egy kis rozsdás toll. Véletlenül csöppentetek bele a pünkösdi királyságtokba. Egész munkásságtok idején száraz aktákat írtatok - és véletlenül ott feküdtetek a hatalmasok asztalán... Én sok százezer embernek ajándékoztam gyönyörűséget: velem írta az öreg Dumas a Monte Christo legérdekesebb fejezeteit...

Igy versengtek sorra, csak egyik toll hallgatott diszkréten és mosolygott magában. A többiek már tudták, mivel dicsekszik. Büszke volt titkára: valaha szerelmes leveleket irt. Csak nem lehetett biztosan megállapítani, Lady Hamilton, George Sand vagy Lola Montez irták-e vele leveleiket a nagy Nelsonhoz, a szerelmes Musset-hez vagy a koronás királyhoz... Az ügyetlen szolga törölgetés közben a kis cédulát, melyre föl volt irva a szerelem nagy históriai eseménye, elszórta és bizony csak a tollacskának magának volt édes titka a szerelemnek dicsősége, mert különben épp olyan tintás és rozsdás volt, mint a többi.

Még tovább ingerkedtek, versengtek volna, de lassan megvirradott. Kora reggel megcsörrentek a kulcsok a szolga kezében, kitárult a múzeum ajtaja és belépett a történettudós, szemüveges, fürge kis ember. Egyenesen az üvegszekrényhez tartott, hol a nevezetes tollak sorakoztak.

A rövidlátó tudós ráhajolt a csillogó üvegfedélre és idegesen szólt a kisérő szolgához:

- Joseph! Ezeket az ostoba tollakat elrakod a fiókba. Hadd porosodjanak ott. Ki az ördögöt érdekelnek! Egyik olyan, mint a másik. Nincsen históriai egyéniségük. Ha minden nagy ember által eldobott tollat kikaparnánk a szemétből, szűk lenne ez a nagyszerű palota. Ebbe az üvegszekrénybe átrakjuk Benvenuto Cellini gemmáit. Szépek. Maradandók, mert a művészet többet ér, mint maga a história.

A derék Joseph elővett valami dobozt és abba kegyetlenül belesöpörte a hires tollakat. A doboz és a fiók pedig a feledés nagy temetője.

Ezek az irótollak olyanok voltak, mint a történelemben sok államférfiu és tollforgató. Azt hitték magukról, ők idézték elő az eseményeket, - irányították a népek és emberek sorsát, - alkottak, - holott csak eszközei voltak a nagyoknak, az alkotóknak vagy maguknak az eseményeknek. Éppen csak írótollai. Csupán akadt mindig tudós, kinek nem volt más dolga - és írt hozzájuk egy-egy múzeumi cédulát...