TÜZES BÁLINT
 

Dsida

Ady

Földközeli virulás

Kicsi tény

Nagyravágyó félelem

Téli imádság

Zuhatag

A hold örök igaza

Harmincöttől ötvenig

Feladat kisfiamnak

Közkatonásan

Szülőföld

Tavaszi intés

 


   (Sz. Nagyvárad, 1951). költő, tanár. Kolozsvárott végzett filológia szakon. Magyar irodalmat és francia nyelvet tanít. Rendszeresen publikál hazai lapokban, tagja a Nagyváradi Ady Társaságnak. Életfaárnyék című kötetét (borítóterv és grafika: Holló Barna) első és utolsó kötetének szánja, annak ellenére, hogy nem hagyta abba a versírást, lapokban, folyóiratokban továbbra is közöl. Úgy véli, hogy az 50. éve betöltésekor, a harmadik évezred első évében megjelent kötet 33 versébe mindent sikerült belesűrítenie mindarról, ami számára fontos volt.


 

Dsida

 

Házsongárd

állomás

felhőig ér a fenyő

alatta maroknyi föld

mit megkíméltek a holtak

élők gödröt nem áshattak

sírhelyet az elmúlásnak

keresztet sem emelhettek

árvalányhajas békédnek

mégis döbbenten állnak meg

a fűszaggatta kőfeszület

határt szab és

át nem ereszt

szólni nem szól senki semmit

portested hanggá

nem némít már

csak zölden fénylő

keresztedet látják

megszépítve

a szavak múlását

 

 

Ady


látom őt

bonbont vesz

minden pimasz cédának

s első - csak tervezett - darabja

hitelén nagyot csattan

csintalanul csinos színésznőkön

tenyere

 

barnának látom őt

mikor frakkosan kitör

kemény keretei közül

az úri banketteknek

konflisba ül mely

elviszi egy kiskocsmába

talán ebbe - lehet másba

            hol

a pincérek már tudják

romlott vérébe alkoholt

fecskendez

            ezalatt

sötét tincsei

fehérré fakulnak mint

december

            ám

poharak közti koravén

élete

még Valamit keres

 

 

Földközeli virulás

 

gesztenye újra

hófehér gúla

virágán megint

piros erezettel

világgá dobolja

a fény-zuhanást

 

 

Kicsi tény

 

ilyen egyszerű

ha elindultál

valaki
mindig látja hátadat

suhanc elismerőn

ráfüttyent s a szél

legyen bár jeges vagy tavaszi

pillanatra

megpihen

hajadban

 

 

Nagyravágyó félelem

 

Elkerülendő

hogy kicsiny lelked

kevés is boldogítsa

lépkedjen inkább

csillagokra de

maradjon
talajon

talán így lehet

minden

egészen

elkerülhető

 

 

Téli imádság

 

Uram te látod kezem üres

nincs benne semmi mi a másé

de marokkal szorítom

ígéreted a reményt

míg

arcomba vágja minden

jöttment légáram

szelekbe takarózó

és szárnyain utazó

kóbor pelyheit

 

 

 Zuhatag

 

mint ott lent hol széttörik a víz

nincs zuhanás emelkedés sincs

és a megálmodott tükörből

csak cserép marad

mint a pont hol

egy nemzet emberré töredez de odább

a part menti regék füzese alatt

önsodrától ittasan

újra nemzet lesz

kenyeret ne érjen már szájam

ha ez nem való

 

 

A hold örök igaza

 

vonzani vonzani a cseppet

én nem látok

te nem hallasz

ő nem beszél

pedig nekünk ívünk van

mint az

és a sodrásjutalom

cseppekké törés

elmélyülés

Állandó közegragaszkodás

másként pazarolt lendület

elméd szárnyas gyermeke az értelem

 

 

Harmincöttől ötvenig

 

a hajnal gyakran megtelik

előretolt félelemmel

ébredni a szív sem mer

attól fél hogy elakad

ordas másnap riogat

bányászmagány mélyre váj

hideg az októberi éjjel

ködtakarót vált a táj

az utat mutasd merre mégy el

ha harlequinok-colombinák

lelked összekaristolták

gerincedet kitakarták

bordáid közt tanyát vertek

koponyádból ittak-ettek

és a kút így árválkodik

hajnal éppen hajnalodik

előretolt és megszokott

az ébredés

harmincöttől ötvenig

 

 

Feladat kisfiamnak

 

rajzolt egy kertet szobanagyságút

repkénnyel futtatott két

kerítéssel rajta túl

fát sok barna ággal

zöld levelekkel piros

cseresznyékkel

miután megvagy

mondd el apádnak

hol van a fáról

aligelröppent madár

 

 

Közkatonásan

 

nem mentél el míg

mehettél volna

dolgod lett tehát

mindenki dolga

és bizakodó örökhagyás

maradás MEGmaradás

 

 

Szülőföld

 

errefelé még rémes vörösek a holdak

átcsapnak felettünk

szomszéd tenger habjai

pedig e földből nőttünk csupán

minden mozgás oka a cél rekedt meg

a kagylókötő iszapban évezredes temetők

így lépnénk is nem is

a fák nem tudnak arrább menni

minden viharok elől

megtehetjük itt

itt tehetjük meg

ünneplő gondunk

kenyérre váltani

és állni állani csak

őszi szenvtelen

lombhullás miatt

 

 

Tavaszi intés

 

e szélnek már tavasz íze van

viharrá nőhet ha

kedve is úgy hozza

nekünk szegezni kérdésfegyverét

nos mi lesz a gerinccel

 

 

Kezdőlap